Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Nemzeti lelkiismeretünkválsága
  2010-12-27 23:12:01, hétfő
 
 
Méhely Lajos: Nemzeti lelkiismeretünk válsága

E napokban egy a Budapesti Szemlében megjelent irodalmi dolgozat jutott kezemhez.
A dolgozat címe: ,,Móra Ferenc az elbeszélő",
írója és küldője pedig az én kedves jó barátom: Szinnyei Ferenc.

Szinnyei Ferenchez hosszú évek barátsága fűz;
érintkezésünk folyamán bizonyos lelki homogenitás fejlődött ki közöttünk, annyira,
hogy nem igen volt reá eset, amikor a mi nézeteink nemzeti,
művészeti vagy tudományos kérdések megítélésében
ne csendültek volna egybe teljes összhangban.

Most is ennek a reményében kezdtem bele az érdekesnek ígérkező és
gyönyörűen megírt tanulmány olvasásába, azonban mihelyt a
Móra Ferenc életére és működésére vonatkozó krónikás adatokon túljártam,
mindinkább növekvő nyugtalansággal kezdett bennem valamilyen nyomasztó érzés
mozgolódni, mert a kép, melyet Szinnyei Ferenc a
Móra Ferenc írói egyéniségéről, különösen pedig emberi mivoltáról megfestett,
semmiképp sem tudott a lelkemben élővel összeilleszkedni.

Móra Ferenc írói egyéniségét magam is becsülöm, miért is szívesen elfogadom
Szinnyei Ferenc szakszerű ítéletét, azonban az ember,
a honpolgár és hazafi megítélése nem a szaktudás dolga;
arra az erkölcsi alapon kívül elegendő a lélek egészséges ösztöne s
némi ember- és világismeret, amellyel kétségkívül
Szinnyei Ferenc is rendelkezik, csakhogy az ő szelíd lényének megfelelően
túlságosan enyhe, minden disszonanciát kerülő mértékben,
ami pedig a nemzet szempontjából legalább is nem örvendetes.

Mert a mai komor időkben nem rózsaszínű fátylakkal s
édeshangú csilingeléssel kell a tespedő nemzet lelkiismeretére hatni,
hanem Gyulai Pálnak olykor a kíméletlenségig erőteljes őszinteségével,
melyet Dramaturgiai Dolgozataiban ő maga ilyképpen jellemzett:
,,Én a szigorú kritika híve vagyok, mert visszahat kedélyemre azon
csaknem nevetségességig menő üres engedékenység és pártosság,
ami irodalmi közlönyeinknek majdnem mindegyikében divatos,
mert meg vagyok győződve, hogy irodalmunk e válságos korszakában
szükség van őszinte, szigorú szóra, sőt éles-gúnyos hangra is,
mind az írók, mind a közönség irányában".

Hogy az ilyen álláspont mennyi összeütközés forrása,
azt megmondta már Riedl Frigyes a Budapesti Szemle 1910. évfolyamában
Gyulai Pálról írt méltatásában:

,,Az életben, kortársakkal szemben sokkal könnyebb hallgatni,
mint bírálni; a megalkuvó hallgatás sokkal inkább el van terjedve,
mint az őszinte bírálat. A közéletben úgy, mint a magánéletben,
a hallgatásnak összeesküvése uralkodik.
Hallgasson, hogy hallgassak: ezt mondjuk egymásnak".


"A köz- és magánéletnek ezt a gyávaságát Gyulai nem ismerte",
de mert nem ismerte, mondja tovább Riedl Frigyes "mennyi hiúságot kellett sértenie,
mennyi befolyásos dölyffel szembeszállnia. Mennyit harcolt a frázisok ellen,
ami különösen fontos nálunk, ahol a frázis többet pusztított, mint Mohács.
Mindig hajlandó volt meggyőződéséért szembeszállni azzal a hatalommal,
mely előtt mindenki gyáva,
mely előtt a legbüszkébb demokraták is hajlongani szoktak: a közvéleménnyel".

Megállapítom, hogy Szinnyei Ferenc Móráról írt bírálatában nem hajlongott
a közvéleménynek nevezett nagyhatalom előtt,
de mégsem akart szembeszállni a közvéleményben meggyökeresedett nézetekkel,
mert talán nem is tudta,
hogy a szabadkőműves-liberális körök és újságok által kialakított ,,
közvéleményen" kívül még egy másik, szűkebb körre szorítkozó közvélemény
is van ebben az országban, mely sem Móra Ferencben,
az emberben, sem írásműveiben nem találta meg azt a szellemi és lelki nagyságot,
melynek fényével a közelmúlt napokban bizonyos körök
végigpásztázták ezt a csonka országot.

Móra Ferenc írói termelését mi is méltánylással szemléljük,
azonban az ember ellen súlyos kifogásaink vannak,
amelyeket nem lehet elég nyomatékkal a hazafias érzésű
magyarság emlékezetébe idézni, mert mindenekfölött igaznak tartjuk

Gyulai Pálnak azt az axiómáját, hogy

,,a művészet erkölcs nélkül épp úgy nem szolgálhatja a szép eszméjét,
mint ahogy a puszta erkölcs sem gyönyörködtethet a költészetben művészet nélkül".

Mi is való igaznak tartjuk, hogy Móra Ferenc ,,főereje a kismesterségben van",
hogy ,,kis elbeszéléseiben és tárcarajzaiban bontakozik ki legjobban eredeti tehetsége",
hogy ,,nagy művésze a kis, anekdotaszerű, humoros történeti elbeszélésnek
és az adomáknak, azonban azon már kevésbé tudunk lelkesülni,
hogy Móra Ferenc, ,,érdeklődésének köre szinte határtalan" s hogy
,,a filozófia, nyelvtudomány, magyar- és világirodalomtörténet, földrajz,
természetrajz, csillagászat, néprajz, bibliográfia, történelem és archaeológia kútjaiból valóban a műkedvelőnél nagyobb tudást merített, sőt a legutóbbinak kiváló szakemberévé is vált".

Szinte elfullad az ember, amíg a végére ér ennek a sokféle tudománynak, amelyek bármelyikének alapos, vagy csak a műkedvelőénél nagyobb tudás elsajátítására egy emberöltő sem elegendő. Nyilvánvaló, hogy aki az emberi tudásnak ily beláthatatlanul széles körében csapong, az bizony minden szakkörben csak kontár maradhat, vagy legfeljebb afféle közismert újságírói tájékozottságra tehet szert.

Szinnyei Ferenc maga mondja, hogy ,,Móra évtizedekig újságíró volt",
de nyomban hozzáfűzi, hogy azért ,,az újságíró sohasem nyomta el benne az írót,
a riporter a nagykultúrájú kutatót",
ami szinte a lehetetlenséggel határos.

Már H. St. Chamberlain, a nagy angol szociológus megállapította, hogy önmagában,
a maga szűk keretében, minden tudomány jelentéktelen s
csak a rokon tudományokkal ölelkező határterületeken válik igazán értékessé,
azonban itt a tudományok rokonságán van a hangsúly, mert pl.
ha valakinek az összehasonlító anatómia a szakmája, az a fajbiológia terén is
eredményes munkát fog kifejthetni, ellenben ha valaki nagyon
heterogén tudományokat kapcsol össze, az könnyen úgy járhat,
mint Haeckel Ernő, a jénai egyetem világhírű professzora,
aki mint természettudós páratlan volt a maga nemében, de mint filozófus,
az ő ,,Welträtsel" című s eleinte óriási feltűnést keltett művével kihívta
Kühnemann Ernő boroszlói bölcsésznek azt a lesújtó ítéletét,[1]
hogy ,,ez a mű nem egyéb, mint a félműveltség híg kolduslevese".

Azt hiszem, hogy ha Gyulai Pál egyedül helyes módszerével elemeznők meg
Móra Ferenc tudományos kalandozásait, a magas ,,közvélemény" által
reáaggatott számos epithetonból alig maradna egyéb a felületes újságírónál.

Azt azonban készségesen elhisszük Szinnyei Ferencnek, hogy Móra Ferenc valóban
,,benne élt az élet sodrában", akiben ,,minden esemény,
vagy jelenség valami érzést, hangulatot, komoly gondolatot,
vagy tréfás ötletet keltett" s abban is igaza lehet Szinnyeinek,
hogy: ,,Innen ered az ő ,,destruktívsága" is amit igen szeret emlegetni".

Móra Ferenc ugyanis a csőcselékuralom sötét napjaiban valóban destruktív módon viselkedett,
amit nem lehet elhumorizálni s ami fölött nem lehet oly könnyedén elsurranni.
Alább majd okmányszerűen fogom az ő destruktívságát bebizonyítani,
de már itt hajlandó vagyok elhinni, hogy destruktív viselkedésének egyik főforrása
az ő sokoldalúságából folyó felületesség volt.
Impulzív, minden iránt érdeklődő, mindenhez hozzászóló,
de kritikátlan s a dolgok velejébe mélyedni nem tudó újságírói lelkületét
magával ragadta a kommunizmus heves hulláma,
melynek hevületét szabadkőműves zsidó ,,testvérei" s
a destrukció nagymesterei, még magasabbra szították benne.

A ,,jeles elbeszélő", a ,,legkedvesebb magyar causeur",
a ,,kismesterség nagymesterévé lett csevegő művész"
nagyon is botrányosan csicsergett a kommunista lázadás borzalmas napjaiban,
mert akaratnélküli bábjává lett a háború vérzivatarától elalélt nemzet
nyakára ült haramiáknak!

Ennek igazsága kétségbevonhatatlanul kitűnik a Szegedi Új Nemzedék
1928. évi április 8-án ,,Tallózás egy vendégkönyvben
(Emlékek a forradalmi időkből, amikor a tanácskormány az
alsóvárosi templom műértékeit is kommunizálni akarta)" címen megjelent cikkéből,
mely stílszerű nyitánya lehetett volna a legutóbb lezajlott Móra-ünnepélyeknek.

A cikket egész terjedelmében közöljük, mert csak a históriai múltba híven beállítva s a teljes tényállás ismeretében tudhatja az olvasó megítélni, hogy a ,,legkedvesebb magyar csevegőművész", mily visszataszító szerepet játszott a kommunizmus idejében.

Íme a cikk:

"Az alsóvárosi barátok kolostora nem egyszer volt már történelmi események színhelye. Évszázadok óta, ki tudja hányan fordultak meg falai között, akiknek nevét a történelem megörökítette. Szent Ferenc fiai valóban barátai voltak a magyar népnek. Mikor Kecskeméttől le Temesvárig alig volt lelkészkedő papság, az alsóvárosi franciskánusok egymagukban látták el a pásztorizációt. Néha hónapokig távol voltak a kolostortól, miséztek, prédikáltak, eltemették a halottakat, vigasztalták a betegeket s megkeresztelték az újszülött gyermekeket. Sokan közülük vértanúhalált is szenvedtek a török hódítások idején.

A kolostornak egyik büszkesége a múzeum, melynek megalapítása Zadravecz István, a volt tábori püspök nevéhez fűződik. 1918-ban vendégkönyvet is fektettek fel s azóta, akik elgyönyörködnek a régi miseruhákban, a szebbnél-szebb egyházi régiségekben, beírják nevüket a vendégkönyvbe. Érdemes ebben a vendégkönyvben tallózgatni. Olyan nevekkel találkozunk a lapokon, melyeknek tulajdonosai az utolsó évtized történetét csinálták. 1919. július 24-én meglátogatta a múzeumot Horthy Miklós fővezér, Zichy Aladár gr., Balla Aladár, a szegedi kormány belügyminisztere, Gömbös Gy. hadügyi államtitkár, Eckhardt Tibor dr, sajtófőnök, Magasházy László és Toókos Gyula szárnysegédek, Hunyady Ferenc gr. parancsőrtiszt, Hencz Károly dr. és Múzsa Gyula volt országgyűlési képviselők és még nagyon sokan azok közül, akik a bolsevizmus fertőjében süllyedő ország egyetlen reménysége voltak.

Október 6. Botmehr Árpád dr, báró, ny. altábornagy tett látogatást a múzeumban. Az egyik lapon azt olvassuk, hogy general de Tournadre tábornok is érdeklődéssel szemlélte a híres Mária-képet.

Gr. Zichy Ráfaelné, a keresztény nőmozgalom egyik nagy vezére, csak a következő évben látogatott el a Mátyás-templomba. Az egyik oldalon egy csomó idegen név alatt P. Peéri Bonaventura megjegyzi, hogy a nevek tulajdonosai azok az urak, akik a határkiigazító bizottságnak voltak a tagjai. Szomorú napok voltak azok, közvetlen a trianoni béke aláírása után, amikor minden magyar ember lelkét kétségbeesett fájdalom szállta meg. Albrecht kir. herceg 1922. dec. 17-én járt Alsóvároson.

Lapozgatás közben 1919. április 8-ról keltezve olyan nevekre bukkanunk, akik mellett érdemes hosszasabban elidőzni. A névsorban Móra Ferenc neve az első. Követik őt Joachim Ferenc, Étsy Emilia, Schwartz Béla és a Csányi házaspár. Az ember szörnyen kíváncsi lesz, vajon mit kerestek ezek egyszerre az alsóvárosi zárdában? S éppen 1919. április 8-án, amikor javában dühöngött a kommunizmus s amikor az emberek meglehetősen eltávolodtak a templomtól, az Isten házától s mindattól, ami ezzel összefügg?

Kíváncsiságunkat a kommün alatt megjelent újságok annyira-amennyire kielégítik s azokból sikerült megtudnunk a következőket.

Az író hivatalos és nem hivatalos látogatása az alsóvárosi zárdában.

A Zadravecz István házfőnök által alapított kolostori múzeumnak messze földön elterjedt a híre. Egymás után jöttek a látogatók, akiket a későbbi tábori püspök szeretettel fogadott s mindig készséggel mutatta meg az érdeklődőknek az értékes templomi régiségeket.

Mikor a forradalom kitört, aggódva nézett a jövő elé, leszerelte tehát a múzeumot s gondosan elrejtette a műértékeket. Valószínűnek tartotta, hogy a bolseviki kormány szegedi szerveinek érdeklődése a múzeumi tárgyakra is ki fog terjedni. Érthető rettegésben teltek tehát a napok. 1919. április 5-én érdekes látogatója volt a házfőnöknek. A látogató senki más nem volt, mint Móra Ferenc, a Somogyi kanonok által alapított könyvtár igazgatója.

A házfőnök nagyon szívesen fogadta az írót s barátságos beszélgetés indult meg közöttük. Diskurálás közben, fürge átmenettel Móra kijelentette az ámuló páternek, hogy hivatalos megbízása van az alsóvárosi műkincsek leltározására.

Zadravecz házfőnököt nagyon meglepte ez a kijelentés s megmondotta Mórának, hogy a műkincseket a csőcselék elől elrejtette, de hajlandó azokat Mórának megmutatni, azonban szigorúan tiltakozik azoknak az elszállítása ellen. Úgy látszik azonban, hogy a Somogyi-könyvtár őre akkor nyomban nem volt kíváncsi a templom régiségeire, mert azzal ajánlotta magát, hogy most csak mint privát látogató érdeklődött a házfőnöknél, a napokban azonban hivatalosan jelenik meg ebben az ügyben az alsóvárosi zárdában.

Érthető, hogy ez az ígéret nem érintette kellemesen Zadravecz házfőnököt.

Nehezen teltek ezután a napok. A későbbi István püspököt egyre több aggodalommal töltötte el a műemlékek sorsa. És Móra Ferenc 1919. ápr. 8-án csakugyan valóra váltotta ígéretét. Ezúttal hivatalosan és többedmagával jelent meg s a tanácskormány nevében felszólította Zadravecz házfőnököt a múzeumi értékek megmutatására.

A házfőnök, úgy látszik, nem találta célszerűnek a kommunista kormány kiküldötteivel szembeszállni s a műkincsek javarészét megmutatta a megjelent uraknak.

Amikor Móra Ferenc és társai eléggé kigyönyörködték magukat, egy előre elkészített jegyzőkönyvet vettek elő.

- Ezt pedig Főtisztelendő Úr most tessék aláírni.

Hogy tényleg főtisztelendő úrnak, vagy elvtársnak szólították-e Zadravecz Istvánt, azt nem sikerült megállapítanunk. A jegyzőkönyv aláírása után a megjelent bizottság tagjai ahhoz is kedvet éreztek, hogy nevüket beírják a vendégkönyvbe. Mikor elsőnek Móra Ferenc beírta a nevét meg is jegyezte:

- Nem tudom, hogy fognak később ez aláírásokra nézi?

Igaza volt. Aki végiglapozza a könyvet, csodálkozva néz végig azon a névsoron, melyet az ő neve nyit meg.

Móra Ferenc lapja, a ,,Szegedi Napló", 1919. ápr. 10-iki számában a következőket írja a tanácskormány megbízottainak munkásságáról:

Az alsóvárosi barátok műkincseinek leltározása.

A tanácskormány tudvalevőleg az egész országban megkezdette a magánosok, vagy testületek birtokában lévő műkincsek összeírását és kommunizálás céljából való lefoglalását.

A szegedi műkincsek leltározására kiküldött bizottság, amelynek tagjai Móra Ferenc, Csányi Mátyás és Joachim Ferenc, az alsóvárosi Mátyás-templom, illetve a ferencrendiek birtokában lévő, muzeális értékű műkincseket már leltárba vette. Az alsóvárosi barátoknak nagy értékű régi könyvtára is van. A könyvtár teljesen rendetlenül egy cellába van bezsúfolva. A leltározást a nagyértékű könyvtár alapos rendezésének kell megelőznie, ami huzamosabb időbe kerül s erre nézve a bizottság további utasítást fog kérni.

Istennek hála, azonban változtak az idők s nem került sor arra, hogy az alsóvárosi barátok könyvtárának rendezését, mint a bolseviki kormány megbízottai, a Móra vezetése alatt álló műértő triumvirátus végezze el."

A Szegedi Új Nemzedék eme cikkéből világosan kitűnik, hogy Móra Ferenc teljes mértékben élvezte az ú. n. tanácskormány szegedi helytartóinak bizalmát s készséges csatlósa volt annak a zsidó csőcseléknek, mely a magyar nemzet örökre lemoshatatlan szégyenéül 132 napig bitorolta az uralmat.

Az úgynevezett magyar ,,közvélemény", mely azonban sem nem magyar, sem nem igazi közvélemény, régen napirendre tért Móra Ferencnek eme kis ,,ballépése" fölött, sőt, mint tudjuk, a szegedi egyetem a jeles írót díszdoktorsággal tisztelte meg, a Nemzeti Színház egyik paraszttörténetét (,,Ének a búzamezőről") febr. 8-án színre is hozta, szülővárosa, Kiskunfélegyháza, díszpolgárrá választotta s halálának legutóbbi évfordulóján megható zsolozsmákkal ünnepelte és még a lipótvárosi Cobden-szövetség is rituális könnyhullatással emlékezett meg a nagy író érdemeiről.

Ennyi dísz és fájdalom özönében esztelen vakmerőségnek látszik, hogy felhánytorgatjuk a nagy férfiú ,,eltévelyedését", azonban a nemzet igazi érdeke nem tűr kendőzést.

Ami a Móra Ferenc ünneplése körül folyik, az részben csak naivság, feledékenység vagy jóhiszeműség, de másfelől tudatos félrevezetés.

A nemzet szempontjából mind a kettő egyaránt veszedelmes, mert elaltatja a nemzeti lelkiismeretet, fokozza azt az erkölcsi sivárságot, mely manapság a nemzetet fojtogatja és hamis vágányra tereli azt az erkölcsi értékítéletet, mely a nemzet fennmaradásának legszilárdabb bástyája.

A nagylelkű megbocsátás kétségkívül az emberi lélek legnemesebb virága, azonban vannak bűnök, melyeket sohasem lehet megbocsátani, amelyek elkövetőiknek homlokára kitörülhetetlenül rásütik a Kain-bélyeget s amelyek mindenkorra kiközösítik az illetőt a hazafias társadalomból.

A hazaárulás, a nemzethűség megszegése és a nemzet ellenségeinek szolgálata e bűnök legsúlyosabbjai s csak egy teljesen enervált és erkölcsi értékítéletében megrendült nemzet tűrheti, hogy az ilyen herosztrateszek a nemzeti közélet tényezői maradhassanak.

Tudjuk, hogy a gyászos emlékű Bach-korszakban is akadtak megtévedt magyarok, akik lelki, vagy anyagi nagy szegénységükben a nemzetet fojtogató hatalom csatlósaivá aljasodtak le, azonban ezeket az akkori hazafias társadalom kitaszította magából.

A nemzeti lelkiismeret könyörtelenül lesújtott olyanokra, mint pl. a szerencsétlen Kuthy Lajos volt, aki a császári házat ünnepelte akkor, amikor a nemzet megalázva vergődött az erőszak jármában s amikor minden hazafi gyűlölettel tekintett az aradi tizenhárom tábornok hóhéraira, akkor ez a gyászmagyar felajánlotta tollát az önkénynek s lelkendezve énekelt I. Ferenc József kegyelmes szívéről.[2] Amikor hivatalt kért a Bach-kormánytól, honfitársai megvetéssel fordultak el tőle s mint Greguss Ágost 1865-ben a Kisfaludy-Társaság előtt mondott titkári jelentéséből tudjuk, ez az egyébként jeles író ,,még életében meghalt barátjainak és az irodalomnak... s szomorúan és elszigetelten élte le végső napjait."

Már pedig a szomorú emlékű Bach-huszárok hazafiatlansága valóságos enyhe idill a kommunista zsidó vérebek rémtettei mellett s aki ezeket az emberi irgalmat nem ismerő fenevadakat dicsőíteni, vagy csak szolgálni is tudta, az nem érdemel egyebet, mint hogy a romlatlan nemzeti társadalom még emlékét is kivesse magából.

Ha volna még ebben a szerencsétlen országcsonkban olyan gyermeteg kedélyű, vagy sötétlelkű ember, aki ezeknek a veszett vadállatoknak égbekiáltó gaztetteit menteni tudja, az vonultassa el lelki szemei előtt az ártatlanul kivégzett magyarok árváinak és özvegyeinek szívettépő vallomásait s ha az emberi érzésnek csak egy szikrája is él benne, irtózattal fog eltelni ezeknek a szörnyetegeknek vérszomjától.

Legutóbb a Rákosi Mátyás nevű zsidó népbiztos bűnpöre elevenítette fel azokat a leírhatatlan szörnyűségeket, amikor pl. a szadista négerzsidó, Szamuelly Tibor, kézigránáttal verette szét a halálba hurcolt ártatlan magyarok állkapcsát s a kivégzetteket meggyalázva meztelenül lógatta az akasztófán, amíg trágyásszekéren kivitette és koporsó nélkül temettette el a temető árkában (Új Nemzedék, 1935. jan. 26. sz.). Avagy gondoljunk vissza azokra a rémségekre, amikor, mint Pekár Gyula a nemzetgyűlés 1922. aug. 2-iki ülésén előadta, ,,levágott fülek, levágott orrok, levágott kezek hevertek a parlament pincéiben szerteszét s a kommunisták rummal és kaviárral gyógyították a megkínzottak sebeit, hogy azután újra levigyék a pincébe és még nagyobb kínzásoknak vessék őket alá" (A Nép, 1922. aug. 3. sz.). És mindez hála fejében, azért a bárgyúsággal határos nagylelkűségért, mellyel a magyarok a zsidók iránt minden időben viseltettek.

Aki ezekről a lelket megdermesztő gaztettekről meg tud feledkezni, vagy aki azok elkövetőinek átkos törekvéseit bárminő módon is elősegítette, az nem méltó arra, hogy emberséges, faját és hazáját szerető magyar embernek tartsuk, ellenben megérdemli, hogy a haza földje még az ő haló porait is kivesse magából.

Mert ne feledjük, hogy a magyar haza szétdarabolásának ezeknek a szabadkőműves négerzsidóknak uralom- és rablásvágya volt a legfőbb oka, akik a hosszú háborúban vérevesztett magyarság pillanatnyi gyengeségét felhasználva elérkezettnek látták az időt, hogy a Duna-Tisza közén megteremtsék a második Judeát.

Senki sem állítja, hogy Móra Ferenc és vele egyívású társai közvetetten végrehajtói lettek volna az 1918-19. évi szörnyűségeknek, azonban kétségtelen, hogy a magyar intelligencia gyáva behódolása, sőt részben határozott együttérzése, nagy mértékben elősegítette a zsidó csőcselékuralom megszilárdulását és vakmerőségét, úgyhogy legalább az utóbbi csoport teljes joggal vádolható a bűnrészesség bűntényével. És ha a magyar bíróság Rákosi Mátyást, a zsidó népbiztost, bűnrészessége miatt életfogytiglani fegyházra ítélte, mi volna a méltó büntetése azoknak, akik megértéssel csatlakoztak a véres gazságokat elkövetők szövetkezetéhez?

A bírói ítéletet annak idején elmulasztottuk s megelégedtünk azzal, hogy a jogrend helyreálltával többé-kevésbé súlyos ítéletet mondattunk az erkölcsi és társadalmi közületekkel, abban a reményben, hogy az illetők most már önként fognak a nyilvánosság szeme elől eltűnni, amiben azonban rémségesen csalódtunk, mert naponként megújuló megbotránkozással tapasztaljuk, hogy az az erkölcsi anathema, mely a nemzet sírásóit, a szabadkőműves zsidólázadások részeseit és segítőtársait sújtotta, hovatovább teljesen illuzóriussá válik.

Minduntalan látnunk kell, hogy amíg áldozatos munkát teljesített, nagyérdemű magyar hazafiak hozzájuk méltatlan tespedésre vannak kárhoztatva, addig a zsidólázadások súlyosan megbélyegzett lovagjai a legszemérmetlenebb nyíltsággal ágálnak a fórumon s jól jövedelmező és előkelő állásokban terpeszkedve fitymálják a jobbérzésű magyarság felháborodását.

És nincs senki, aki rámutatva az ebből származó nemzeti nagy veszedelemre, gátat vetne e rákfene elhatalmasodásának, mert nincs senki, aki megértse és megszívlelje, hogy társadalmunk bűnös pipogyaságának, lelkiismeretlen közömbösségének, sőt részben cinkostársi összejátszásának a magasabb erkölcsiség teljes szétzüllesztése s a nemzeti lelkiismeret végleges kihalása lesz a kikerülhetetlen következménye.

S hogy ez nem csak afféle üres rémlátás, hanem kézzelfogható szomorú valóság, arról meggyőzően tanúskodnak azok a díszpéldányok, melyeket a bolsevista pantheon gazdag galériájából hevenyében összeválogattunk.

Íme egy úr, aki az összeomlás előtt tekintélyes egyetemi tanár volt, de zsidó vérének forradalmi nyugtalanságában nyakig belemerült a vörös áradat szennyes hullámaiba. Az egyetem csúfosan kiközösítette, de azért a Magyar Tudományos Akadémián akadálytalanul tartja előadásait s még ma is épületes cikkekkel boldogítja fajtestvéreit.

Egy másik zsidó úr szintén nyilvános rendes egyetemi tanár volt, azonban oly szertelenül lelkesedett a gerstlikultúra boldogító eszméiért, hogy mind az egyetem, mind az Akadémia kizárta, ami azonban legkevésbé sem akadálya annak, hogy a faji lelkéhez közelálló zsornálok nagy hódolattal ne közöljék a ,,professzor úr" cikkeit.

Egy további szabadkőműves zsidó úr a bolsevikí matadorok bizalmának egyik főletéteményese volt s ebben a minőségében sorban destruálta a magyar tudományosság fellegvárait és mint a ,,Marx—Engels munkásegyetem" előadó tanára két félvérzsidó asszisztensével együtt terjesztette elvtársai között a vörös áfium bódulatát. A tudományos társulatok a jogrend helyreálltával sorra kizárták, azonban szabadkőműves testvéreitől menlevelet nyerve egy vidéki egyetemen magántanárságot sikerült szereznie, mai nap pedig egy a magyar ifjúság nevelését irányító, fényes kultúrpolitikai állást tölt be. Le kell szögeznünk, hogy amikor a jeles férfiút a szabadkőműves ostromnak behódolt korábbi miniszter egyik tudományos intézetünkhöz kinevezte, ez intézet főigazgatója, aki különben a mai miniszternek alter egoja, mint hasznavehetetlent utasította vissza!

Egy szintén szabadkőműves félvérzsidó úr egyik állami intézetünk tisztviselője s a vele kapcsolatos egyesület választmányi tagja volt, de állását kommunista üzelmei miatt elvesztette s a választmány egyhangúan kizárta. Mindez nem volt akadálya annak, hogy az illető úr elnyerje egyik egyetemünk magántanárságát, aki különben legutóbb rendesen kinevezett állami tisztviselő lett s nyilvános szereplésével botránkoztatja a hazafias közvéleményt. Egy további félvérzsidó úr az előbbiek egyikével együtt munkálkodott az elvtársak magas iskolájában s nyilván ezekért a bokros érdemeiért lett előbb egy nagy intézetünk igazgatója, majd pedig egyik vidéki egyetemünk tanára.

Egyik vidéki főiskolánk tanára a bolsevizmus idejében valósággal anarchisztikus tevékenységet fejtett ki s emiatt megfosztották állásától. Ma egyik fényesmúltú tudományos egyesületünk tisztviselője.

Egyik nemzeti nagy intézetünk tisztviselője reményteljesnek ígérkező pályáját azzal árnyékolta be, hogy a bolseviki lázadók kezéből egyetemi tanárságot fogadott el s hazafiatlan kijelentéseket is tett, amiért az egyetem megfosztotta magántanári képesítésétől. De mindez nem tette lehetetlenné, hogy állását megtartsa, előlépjen, sőt még egy tudományos tisztséghez is hozzájusson.

Egyetemünk, hasonló okból, ennek az úrnak egyik társát is megfosztotta a venia legenditől, ami azonban legkevésbé sem gátolta előhaladását.

Nem minden humor nélkül való, hogy ugyanaz az egyetem, mely egyik alkalmazottját bolsevista üzelmei miatt megfosztotta állásától, utóbb előadások tartásával bízta meg.

Még cifrább, hogy egy urat, aki annak idején felajánlotta tollát a kommunista hóhéroknak s emiatt nem lehetett egyetemi tanár, most ,,a főiskolai oktatás terén szerzett érdemei elismeréséül" egyetemi tanári címmel tüntettek ki.

S ezt még lapokon keresztül lehetne így folytatni, azonban már ezek a szemelvények is jellemző fokmérői a mai társadalom erkölcsi nihilizmusának s hazafiúi érzése szomorú állapotának.

Mert mit mondjunk az olyan ethikáról, amikor ugyanaz a miniszter, aki helybenhagyja az egyetem sújtó ítéletét, egy másik intézetnél előlépteti a megbélyegzett egyént!?

És mit tartsunk az úgynevezett társadalmi közvéleményről, amely fásult közömbösséggel tűri, hogy a levitézlett bolsevisták, anarchisták és szindikalisták szemérmetlen cinizmussal nyüzsögjenek a nyilvánosság előtt s gyakran busásan jövedelmező állásokba furakodva ínséget szenvedő becsületes magyar emberek szájától ragadják el a falatot!

Neveket fölösleges említeni, mert a korfestő adatok önmagukban is eleget mondanak, egyébként pedig, minthogy nem bírói ítéletről van szó, nem lehet a bűnösség mértékét szabatosan megállapítani s talán nem felelne meg az igazság követelményeinek, valamennyit egyformán pellengérre állítani.

A fentebbi példák között kétségkívül vannak skarlát- és vérvörös, de vannak sötét- és halvány téglavörös árnyalatúak is, akik különböző mértékben vétkesek, mert némelyikük talán nem gonoszságból, vagy haszonlesésből, hanem csak szellemi korlátoltságból, avagy a kellő intelligencia hiányából dőlt be a vörös mételynek.

Ennek megfelelően a büntetés mértékének is különbözőnek kell lennie, de végképp felmenteni egyiket sem lehet, még Móra Ferencet sem, aki már a szabadkőműves zsidósággal való benső kapcsolatánál[3] fogva sem érdemli meg a pálmát.

De mivel az esetek legtöbbje nem került bírói fórum elé, a kormány szabad cselekvőképessége pedig a politika fondorlatainak ezer szálával van lenyűgözve, ennek következtében a hazafias nemzeti társadalomra hárul a feladat, hogy az átkos bolsevizmus kis- és nagymestereit félreállítsa és ne engedje, hogy a haza- és fajszeretet magasztos érzése s az igazság erejébe vetett hit végképp kiirtódjék a bűn hivalkodása által legszentebb érzelmeiben sértett magyarság lelkéből.

[1] Plate, Forschungen u. Forschritte, X. 4. 1934.

[2] Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete, VI. k., 1933, 832. és 835. l.

[3] E kapcsolat ,,áldását" önmagamon tapasztaltam, amikor a szegedi egyetemen 1924-ben fajvédelmi előadást tartottam. Nagy lelkesedéssel fogadott előadásomat a Szegedi Új Nemzedék folytatólagosan közölte, de Móra Ferenc lapja, a Szegedi Napló, a sárga földig legyalázta.
Íme ,,mivé lesz az ész, ha a tilos utakon kalandoz"
(Shakespeare, Windsori víg nők),

vagyis mivé alacsonyodik le a magyar ember a zsidók szolgálatában!

 
 
0 komment , kategória:  Nemzeti lelkiismeretünk válság  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 318
  • e Hét: 1360
  • e Hónap: 12903
  • e Év: 378393
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.