Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Az EU tagság ára...??????!!!
  2011-01-01 19:52:42, szombat
 
 
Adósságcsapdában Magyarország

Mennyibe kerül Magyarországnak az EU tagság?

Független gazdasági elemzők
(pl. Varga István, Bogár László, Lóránt Károly, Z. Kárpát Dániel, Zágrábi László, Tellér Gyula,
és mások) az igazságot keresve kísérletet tettek annak számszerűsítésére,
hogy Magyarország mennyit fizet az Európai Uniónak,
és ténylegesen mennyit kap onnan?
A budapesti kormány 1994-ben kötött megállapodást az EU-val,
amely az 1994. évi I. törvény formájában került be a magyar törvények közé.
Ennek értelmében Magyarország a fejlődő országokhoz hasonló elbírálásban részesült,
azaz ipari termékeinek jelentős része vámmentesen juthatott az EU piacaira.
Ugyanakkor az EU-ból hazánkba importált ipari termékek vámkötelesek voltak.
Ezt követően azonban olyan ütemű és mértékű vámleépítést kényszerített
Magyarországra az EU,
hogy következményeként
a normális - évi két milliárd dollár - cserearány-veszteségen felül további irreális
cserearány-veszteséget kellett a magyar államnak és gazdaságnak elszenvednie.
Az EU-ból érkező import mennyisége 1994-től 2003-ig a 2,7-szeresére nőtt.
Ennek ellenére a vámbevételek bruttó összege az egytizedére csökkent.

A vámleépítés következtében a magyar gazdaságot óriási veszteség érte, mivel a vámbevételek összege rohamosan csökkent. 2003-ra már 1364 milliárd forint összegű kiesés jelentkezett. Ennek következtében nőtt a magyar adófizetők terhe, másrészt kevesebb pénz jutott az egészségügyre, a nyugdíjra, valamint az infrastruktúra fejlesztésére.

Magyarország érthetetlen módon engedett az EU követelésének és hozzájárult az útadó formájában bevezetett úthasználati díj elengedéséhez. Az EU előírta, hogy a Magyarországon áthaladó kamionok után 3 Ft / tonnakilométer díjat kell fizetni. Ezt a díjat a forint és az (akkor még EU elszámolási egységet képező) ECU árfolyamváltozásával arányosan emelik. Az EU illetékesei elérték, hogy a Magyarország által nyújtott útszolgáltatásért ténylegesen ne fizessenek. Az úthasználati díj egyoldalú elengedése miatt Magyarország cserearány vesztesége tovább nőtt. Ez nemcsak környezeti károkat okozott, de a több baleset miatt bekövetkezett emberi áldozatok száma is nagymértékben növekedett. A közúti áruszállítás ugyanis harmincháromszor balesetveszélyesebb, mint a vasúti.

Az EU Fehér Könyve szerint az Európai Unióban
2000-ben több mint 40 000 ember halt meg,
és 1,7 millió sérült meg közúti balesetekben.
A közúti balesetek közvetlenül mérhető költsége 45 milliárd euró.
A közvetett költségek ennél három-négyszer magasabbak.
Az éves költség 160 milliárd euróra tehető,
ami az EU bruttó nemzeti össztermékének 2%-a.
Az EU-n belül a mobilitás,
így az áruk szabad áramlása fontosságban megelőzi
az emberi élet és a környezet védelmét.

Az úthasználati díj kieséséből származó magyar veszteség
1992 és 2003 között 3,5 milliárd eurót tett ki.
Más szóval ekkora összeggel támogatta Magyarország az EU-nak azt a prioritását,
hogy az áruk teljesen szabadon mozoghassanak. Ez egyben azt is jelenti, hogy Magyarországnak elő kellett segítenie a súlyos károkat okozó egyenlőtlen cserét. A közúti áruszállítás támogatásával egyidejűleg jelentős pénzeszközöket - összesen 1340 milliárd forintot - vontak el a vasúttól. Ezzel megsokszorozták a vasút hátrányos helyzetét, noha a vasúti szállítás sokkal jobban kíméli a környezetet. A MÁV-nak még a legalapvetőbb fenntartási eszközei sem voltak biztosítva. 2003-ra is csak hitelből tudta működési költségeit biztosítani.

A délszláv háború miatt vállalt embargó is súlyos károkat okozott a vasúti szállításnak. A külföldi kamionok szinte ingyen használhatták, és ma is aránytalanul olcsón használhatják a magyar közutakat. Már olvashattunk híreket arról, hogy a tönkretett vasutat potom pénzért privatizálni akarják, ami alatt természetesen a külföldieknek való áron aluli kiárusítás értendő. Az EU vasútpolitikájának része a vasúttársaságok "államtalanítása", azaz privatizálása.

A délszláv háború és az embargó betartása miatt Magyarországot hárommilliárd dollár kár érte. Ez az összeg kamatokkal növelve meghaladja a hárommilliárd eurót. Üres ígéret maradt, hogy Magyarországot az elszenvedett embargós károkért majd kárpótolják.

Összegezve az 1994 és 2003 közötti időszak adatait, az egyoldalú vámleépítés következtében Magyarország 29 milliárd euró vámbevételtől esett el, továbbá 3,5 milliárd eurónak megfelelő összegű úthasználati díjat engedett el. Ebből a 32,5 milliárd eurót kitevő összegből le kell vonni azt, amit a PHARE, az ISPA és más EU-s támogatások keretében Magyarország kapott. Az összes ilyen címen befolyt összeg 1,4 milliárd euró. Ráadásul ennek az összegnek is a jelentős részét EU-beli vállalatok és szakértők kapták.

Az "EU csatlakozás 2004" külügyminisztériumi kiadvány kiinduló adatait használta Zágrábi László az EU csatlakozás költségeit elemző, 2003-ban megjelent tanulmányában. A hivatkozott KÜM dokumentum szerint a várható támogatások bruttó összege az EU költségvetésében 2004 és 2006 között 5,1 milliárd eurót tesz ki. A tényleges kifizetési előirányzat azonban csak 3,65 milliárd eurót tartalmaz. Ez is a várható kifizetés felső határát jelöli. A legilletékesebb szakértő, Balázs Péter - egyetemi tanár, korábban EU biztos, ma EU főtisztviselő - közölte, hogy 2004 és 2006 között ötmilliárd euró a Magyarország számára leköthető pénz, amelyből az Unió eddigi bővítési tapasztalatai szerint három milliárd eurót használ fel az ország (FigyelőNet, 2003.03.21., MTI-ECO).

Mekkora Magyarország befizetéseinek tényleges összege?

Hazánk költségvetési befizetése egyértelműen rögzítésre került, átutalása automatikusan és késedelem-mentesen történik. Ez az összeg azonban nem tartalmazza a Kormány által Magyarország számára vállalat összes kötelezettséget. A már hivatkozott külügyminisztériumi kiadvány 153. és 154. oldalain még további visszavonhatatlan befizetési kötelezettségek is szerepelnek: az Európai Beruházási Bank alaptőkéje részére 2004-től 6 éven át évi 54 millió eurót kell befizetni; az Európai Fejlesztési Alap számára 2005-ben 85 millió eurót kellett átutalni a fejlődő országok megsegítése címén. Ez méltánytalan, mert Magyarország soha nem volt gyarmattartó, és ma már nem is kereskedik a fejlődő országokkal, mivel piacait az EU közvetítők kaparintották meg. A Szén- és Acélkutatási Alap működéséhez 2006-tól kezdődően évi 9,93 millió eurót kell befizetni.

Ha összevetjük a befizetések és támogatások összegét, az így kapott egyenleg 2004 és 2006 között 1751,5 millió euró nagyságú támogatási többletet mutat Brüsszel számára. Ebből azonban 550 millió eurót le kell vonni, mivel biztos, hogy nem kerül kifizetésre. Az így megmaradt összeg 1200 millió euró. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország az EU számára gyakorlatilag szinte ingyenes úthasználatot biztosít, akkor az egyenleg már nulla körüli értéket ad.

A csatlakozási feltételek teljesítése a magyar gazdaságra általában negatív hatással van. A magyar költségvetés egyenlegének romlása javítja az egyes EU tagok gazdasági helyzetét és költségvetési egyenlegét.

Milyen bevételektől esik el Magyarország?

Elmarad az ÁFA a személy-gépkocsik magánimportja után. Itt a kereskedelmi árrés is elvész. A más termékek magánimportja utáni ÁFA is az Európai Unió régebbi tagjainak a bevételét gyarapítja. Az EU-ból származó import utáni ÁFA beszedése bevallásosra módosult, ami jelentős késedelemmel és kieséssel jár. Az EU egyik direktívája (90/435/EGK) előírja, hogy tilos osztalékadót kivetni az EU-n belüli osztalék-átutalásokra akkor is, ha az anyavállalat és a leánycég két különböző tagországban van. 2001-ben például a külföldi anyavállalatoknak átutalt osztalék adójából húsz milliárd forint bevétele volt a magyar költségvetésnek. A csatlakozási tárgyalásokon a budapesti kormány ötéves átmeneti mentességet kért a forrásadóként levont osztalékadó eltörlésének a kötelezettségére, amikor EU-s anyavállalatok által magyarországi leánycégektől kapott osztalékokról van szó. Budapest 20%-os adókulcsot akart fenntartani arra hivatkozva, hogy a sok külföldi tulajdonú cég miatt ennek az adónemnek az eltörlése nagyon megnövelné a költségvetés hiányát, a GDP 0,2%-át kitevő 40 milliárd forinttal.

Hazánk működőtőke vonzását akadályozza az osztalékadózás új módja. Az EU-ban nálunk a legalacsonyabb a társasági adó. Ezt ellensúlyozta a profit kivitele esetén az osztalékadó. Így a tőke az adózás miatt abban volt érdekelt, hogy profitját itt Magyarországon tartsa és fektesse be. Számolni kellett azzal is, ami egyébként be is következett, hogy évenként 1-3 milliárd euró összegű külföldi működőtőke áramlik ki az országból.

Az EU csatlakozás többletköltségei

Az EU támogatás pénzügyi folyósítása utólagos, így jelentős hitelezési többletköltség jelentkezik. Az ÁFA új információs rendszere is többletteherrel jár. Az EU visszaosztott - és megtévesztően "támogatásnak" nevezett - pénzeinek a megszerzése is többletköltséget jelent. Ehhez még hozzájárul az EU jogharmonizáció, amely a GDP 2-3 százalékát is elérheti, ugyanakkor ez a költség a piaci versenyképességben nem realizálható. Több esetben a jogharmonizáció a magyar cégek versenyképességét rontotta.

Zágrábi László tanulmánya a költségvetésnek az EU csatlakozás következtében előálló veszteségét a 2004-től 2006-ig terjedő időszakra 1227 milliárd forintra becsülte. Ha összegezzük az eddig ismertetett számokat és becsléseket, akkor megállapíthatjuk, hogy Magyarországnak az EU csatlakozás előkészítése 1991 és 2003 között 8866 milliárd forint veszteséget hozott. 2005-ben és az azt követő években évi 1446 milliárd forint veszteséget okoz az, hogy Magyarország az EU tagja lett.

Mi volt a helyzet 2005 decemberében?

A magyar nemzetgazdaságnak nincs vagyonmérlege - állapította meg Varga István, az Adófizetők Szövetségének alelnöke, aki már az 1970-es évektől sikeres vállalkozó és a pénzügyek egyik legkiválóbb magyar szakértője, a MUOSZ-ban 2005. november 23.-án tartott tanácskozáson.

A központi költségvetés folyó kiadási tételeiről évről-évre kemény viták zajlanak a Parlamentben, de az államháztartás egészének évi alakulásáról nincs sem vita, sem jogszabály-alkotás. Magyarországnak nincs vagyonmérlege sem a termelő, sem az ingatlanvagyonáról. A pénzügyi eszközök állományáról sincs érdemi vita az Országházban. A politikai felelősséggel tartozó képviselők nem vitatják meg a tőkeműveletek körébe sorolt tranzakciókat. A nyilvántartást vezető Magyar Nemzeti Bank a számait az állományok értékváltozásáról becsléssel állapítja meg, és a becslés után fennmaradó különbözetet tekinti tranzakciónak. Tehát nem pontosan vezetett számviteli adatokat hoz nyilvánosságra.

Magyarország vagyonmérlegébe nemcsak az államháztartás tartozik bele, hanem az állampolgárok családi háztartásai is, továbbá a vállalkozók mérlegei és a vállalatok mérlegeiből levonható fontos következtetések. A nemzetgazdaság egészének pénzügyi mérlegét nem ismerhetjük, mert nincs ilyen. Az érvényes MNB törvény a központi banknak olyan jogosítványokat biztosít, amely megtiltja a politikai felelősséggel tartozó Kormánynak, az Országgyűlésnek, a választott képviselőknek, valamint ellenőrző szervüknek, az Állami Számvevőszéknek, hogy a tényleges adatokba betekinthessenek. Az MNB-nek van adatszolgáltatási kötelezettsége, amit saját belátása szerint összevont számokban meg is tesz. Saját maga dönti el, miről számol be, s miről hallgat. Pontos és hiteles adatokon nyugvó elszámolási kötelezettsége azonban nincs.

Az MNB - önkényesen - arra is felhatalmazta saját magát, hogy adatait visszamenőleg akár 5-6 évre is megváltoztassa. Ezzel a saját magától kapott joggal élt is. 1300 milliárd forinttal növelte az ország adósság-állományát csupán statisztikai számbavétellel, a banki nyilvántartási könyvek manipulálásával. Az adatok forrása a pénzügyi közvetítők adatszolgáltatása, valamint azok az adatok, amelyeket az APEH és a KSH továbbít. Az állam illetékes szervei kötelesek átadni a rendelkezésükre álló adatokat, ugyanakkor a politikai felelősséggel tartozó Országgyűlés és Kormány csak korlátozottan kap megbízható adatokat. Az MNB által használt devizatartalékért a költségvetés fizeti a kamatokat. Ha az MNB-nek árfolyamvesztesége van, akkor azt a költségvetés megtéríti neki, de ha nyeresége van, akkor azzal a központi bank föltőkésítheti magát.

A fentiekből következően Magyarország adósságállománya az MNB tartalékkezelésén, valamint kamat-megállapítási és árfolyam-szabályozási jogán nyugszik. A magyar nemzetgazdaságot sújtó adósságteher mértéke és költségei tehát elsődlegesen monetáris döntésektől függnek. Az államadósság kordában tartását célozza, hogy annak nagysága nem haladhatja meg a GDP 60%-át, a költségvetés hiánya pedig nem lehet nagyobb, mint a GDP 3%-a. A nagy EU országok mind túllépik ezeket az értékeket. Belgium GDP-hez viszonyított adóssága, pl. nem 60%, hanem 120%.

A gazdaságpolitika jó vagy rossz megítélése 2005-ben a pénzügyi közvetítők és a pénzügyi elemzők elvárásai szerint történik. Hol "piacnak", hol elemzőknek nevezik ezeket a szakértőket, akik mind a pénzvagyon-tulajdonos réteg érdekét képviselik. A politikai pártok pedig arra kényszerülnek, hogy versengjenek politikájukkal és döntéseikkel a nemzetközi pénzügyi közösség, valamint-e közösség közvetítőinek a jóindulatáért. Legfőbb törekvésük, hogy e nemzetközi pénzügyi közvetítők, az IMF, az OECD, valamint az ECB, az EU frankfurti Központi Bankja elvárásait teljesítsék.

A társadalmi szempontok számbavétele és szakszerű kezelése a valódi elemzés - úgy mint az emberek tevékenységének szimulációja és a környezetvédelmi szempontok felmérése - hiányzik. A tömegtájékoztatás ahelyett, hogy a tényleges problémákkal foglalkozna, valójában a véleményhatalmat közvetítő pénzügyi szakértők szempontjait továbbítja a lakosság felé.

Megállapodás az EU keretköltségvetéséről

Hosszú huzavona után 2005. december 17-én az Európai Unió tagországainak állam- és kormányfői megállapodtak az Unió 2007-től 2013-ig érvényes költségvetéséről. Eszerint a költségvetés 862,36 milliárd eurót tesz ki, ami az EU összjövedelme 1,045%-ának felel meg. A szociálliberális koalíció úgy értékelte, hogy Magyarország eredményesen tudta érdekeit érvényesíteni és az első brit javaslatban szereplő összeghez viszonyítva egymilliárd euróval többet kaphat. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szerint, ha a befizetések és a támogatások közötti különbséget nézzük, akkor a Magyarországnak jutó nettó Uniós támogatás a három és félszeresére nő, s évi átlagban eléri a 3,529 milliárd eurót. (A miniszterelnök befizetésnek csak Magyarország tagdíj-jellegű közvetlen befizetését vette figyelembe, és nem számította az EU-tagság miatt a költségvetésből kieső vámbevételeket, az EU számára elengedett úthasználati adót.) Gyurcsány úgy vélte, hogy a felzárkóztatási fejlesztések 85%-a lesz Uniós forrásból finanszírozható.

Varga Mihály volt pénzügyminiszter, a FIDESZ Magyar Polgári Szövetség alelnöke rámutatott, hogy Magyarország mintegy 200 milliárd forinttal kevesebb támogatáshoz juthat. Az eredeti javaslat szerint Magyarország 23,4 milliárd euró összeget kaphatott volna visszaosztás címén, így viszont csak 22,6 milliárd eurót kap, ami 800 millió euróval kevesebb "támogatásnak" nevezett visszaosztást jelent. Varga Mihály üdvözölte, hogy megszületett a döntés, de hozzátette: nem állítható, hogy Magyarország jól járt. A Fidesz alelnöke emlékeztetett rá: Brüsszelből folyamatosan azt ígérték, hogy Magyarország az EU tagjaként lényegesen több támogatást fog kapni. Most viszont azt közlik, hogy túl sok tagállama van az EU-nak és ezért mindenkinek áldozatot kell hoznia. A 200 milliárd forinttal kevesebb összeg azt jelenti, hogy nem jut elég pénz a fejlesztésekre és a felzárkózásra. Varga Mihály úgy értékelte: javíthat az eladósodott önkormányzatok helyzetén az, hogy a jövőben visszaigényelhetővé válik az Uniós alapokból érkező források tekintetében az ÁFA.

Az Európai Parlament katalán elnöke, Josep Borrel, bírálta a költségvetést, mert az jelentősen eltér az Európai Parlament és az Európai Bizottság javaslatától. Előbbi 883 milliárd, az utóbbi pedig 943 milliárd eurós költségvetési összeget javasolt a 2007 és 2013 közötti időszakra. Az EU csúcsértekezletén elfogadott megállapodás körül még nagy viták várhatók az EU Council (Tanács) és az Európai Parlament között.

Az EU nettó befizetői voltunk-e 2005-ben?

A sajtó - mellőzve azt, hogy összesítve mennyi a magyar pénzügyi és egyéb természetű hozzájárulás - csak azzal foglalkozott, hogy mi tekinthető Brüsszelből Budapestre befolyt összegnek? Így az a torzkép rajzolódott ki, hogy késleltetve ugyan, de többet kapunk, mint amennyit fizetünk. Ha 2005 decemberében még ideiglenesen negatív is az egyenleg, de már a magyar számlákon van a pénz, és hamarosan eljut a címzettekhez. A valóság ezzel szemben az, hogy egyértelműen nettó befizetők vagyunk. Ez derül ki a belépési szerződésből is, de az illetékesek erről szándékosan nem tájékoztatták a magyar állampolgárokat.

Érdemes idézni Varga István már említett előadásából a 2006. évi költségvetési törvényjavaslat néhány számát. A beruházások támogatására 309 milliárd forint, a visszatérítésekre pedig 15 milliárd forint jut. Ez összesen 324 milliárd forint bevételt jelent. Magyarország kötelező évi (tagdíj jellegű) befizetése az EU-ba 217 milliárd forint, a nettó többletbevétel tehát 107 milliárd forint Magyarország javára. Ez a "többletünk" azonban csak látszat, amely kreatív könyvelésből adódik. Megróvást azért nem kapunk érte, mert ezúttal a brüsszeli bürokrácia ügyeskedett szemfényvesztő könyvelési trükkökkel.

EU belépésünket megelőző évben - 2003-ban - a költségvetés 145 milliárd forint vám- és importbefizetéssel számolt. Ez az összeg az Európai Unió költségvetésébe folyik be a belépés után. Ebből az átengedett vám- és importbefizetésből 2005-ben mindössze 10 milliárd, 2006-ban pedig 7 milliárd forintot kapunk vissza a vámbeszedés költségeinek a megtérítésére. A magyar illetékesek lemondtak a korábbi 145 milliárd forintról (ez ma 160 milliárd forintra tehető), és Magyarország nettó 107 milliárd forintot kap vissza, amiből 15 milliárd költségtérítés. Azaz kapunk nettó 92 milliárd forintot, így a veszteség 68 milliárd forintot tesz ki.

A kép még kedvezőtlenebb, ha messzebbre tekintünk vissza, hiszen 1996-ban 247 milliárd forint volt a vámbevétel, ami mai forintértékre átszámolva 500 milliárd forintnak felel meg. Az úgynevezett Bokros-csomag talán egyetlen pozitív hozadéka a vámbevétel megemelése volt. Jöhet akár a kínai, akár az amerikai áru, a magyar költségvetést már nem érinti, mivel nem jelent vámbevételt Magyarországnak. Költségvetésünk tehát az elmúlt 10 év során lemondott mai pénzértéken számolva évi 500 milliárd forint vámbevételről, egyrészt a WTO-hoz (Világkereskedelmi Szervezethez), másrészt az Európai Unióhoz történő csatlakozás révén. Hogy méltó legyen erre a hátrányra, képviselői még azt is elvállalták, hogy további nettó 50 milliárdot fizetnek az EU közös kasszájába.

Miért nem tekintik az illetékesek EU-befizetésnek a vám- és importjövedelmek átengedését? Azért, mert kiderülne, hogy Magyarország az Európai Unió nettó befizetője és akkor már nem lehetne a befizetett pénzek pályázattal történő visszaosztását megtévesztően "támogatásnak" nevezni. Az Európai Unió ténylegesen semmiféle támogatást nem ad. Csak arra hajlandó, hogy a már előre beszedett összegekből - költséges pályázati procedúra után - visszajutasson valamit a megsarcolt tagállamoknak. Itt az orwelli "newspeak" tipikus esetével állunk szemben.

Még mindig Varga István előadására támaszkodva vegyük közelebbről szemügyre a nettónak mondott 107 milliárd forint sorsát. Magyarországnak a 217 milliárdos évi tagdíját a költségesen begyűjtött adójából kell egyszerű átutalási aktussal a brüsszeli adminisztrációhoz eljuttatnia. Az Európai Unió a 309 milliárd forintnyi visszautalásra szánt pénzét csak rendkívül bürokratikus pályázati, bonyolítási és ellenőrzési rendszerrel lehet lehívni. A magyar állam tehát költségesen és munkaigényesen szedi össze azt a pénzt, amit azonnal befizet. A neki szánt összeget viszont igen nagy munkával, költséggel és erős késleltetéssel kaphatja meg. A pénz lehívásának ez a módja nemcsak az államnak és a felhasználónak jelent nagy költséget - nyolc-tíz pályázatból átlagban csak egy sikeres - de az összes pályázat munka-, rezsi- és bankköltségét is viselnie kell. Az így felmerült többletköltséget becsléssel 20%-os nagyságrendűnek minősíthetjük. Ezt a becslést egy hatástanulmány pontosíthatja. 20%-os arány figyelembevételével viszont 62 milliárddal kell számolnunk. Ily módon a nettó 68 milliárd forint veszteséghez még hozzá kell adni a 62 milliárd forint költséget. A nettó hátrány ezzel 130 milliárd forintra növekszik. A Kormány számára elérhetőek az adatok és elvégezhetné ezt az elemzést. Eredményéről pedig legalább az Országgyűlést tájékoztatnia kellene. A demokratikus megoldás azonban az lenne, ha a tömegtájékoztatás útján az állampolgárokat is informálnák.

Az előzőekben ismertetett számításoknál is jobban hiányzik annak a számszerűsítése, hogy mekkora a tényleges különbség a tőkeerő, a piaci gyakorlat, valamint a finanszírozási háttér szempontjából az Európai Unió korábbi tagjai, a tizenötök és a magyar vállalkozók között. A köztük lévő nagy különbség folyamatos piackiszorítást jelent. A hazai vállalkozók, alkalmazottaik és családtagjaik fokozatosan elvesztik megélhetési lehetőségeiket és az államháztartás is egyre kevesebb adóbevételhez jut. A hazai vállalkozók jövedelemvesztése mérsékli a helyi szolgáltatások igénybevételét is, ezzel tovább csökken az országon belüli gazdasági aktivitás. A magyar cégek helyére lépő külföldi cégek pedig egyre nagyobb mértékben viszik ki a Magyarországon szerzett jövedelmüket.

A magyar vállalkozók és az állampolgárok érzékelik ezeket a problémákat, de sem a kormányzati politika, sem a tömegtájékoztatás nem foglalkozik az erre vonatkozó ismeretek begyűjtésével és közreadásával. Nincs a fenti problémákról tényekre támaszkodó és számszerűsíthető felmérés, specifikus statisztika és mérleg.

Kövessük Dánia példáját

A dánok három népszavazáson is elutasították központi bankjuk függetlenségének a feladását és az euró bevezetését. A svédek is megtartották saját nemzeti valutájukat és monetáris önállóságukat. Nagy-Britannia egyelőre hallani sem akar az euró bevezetéséről. Mindhárom ország az Európai Unió tagja és azért ragaszkodik a saját pénzügyi önállóságához, mert az előnyös neki. Magyarországon viszont az euróhoz való csatlakozás kérdéséből nemzeti sorskérdést csináltak. A nyilvánvalóan mesterségesen felkorbácsolt polémia mögött a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia érdekei, és döntése húzódik meg.

Az euró bevezetésével Magyarországnak olyan feltételeket kell magára kényszerítenie, amelyek nemcsak betarthatatlanok, hanem amely feltételek alakulására a magyar társadalomnak már nincs semmilyen ráhatása. Ugyanakkor célszerű azt a látszatot kelteni, mintha lenne. A magyar állam és a magyar állampolgárok adósságát nem a budapesti Kormány és nem Magyarország lakói határozzák meg, hanem a hitelezők, a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia hazai pénzügyi közvetítői. E magántulajdonban lévő pénzügyi szervezetek nagyrészt külföldi vezetői olyan pénzrendszert irányítanak, amely teljes függetlenséget élvez a demokratikusan megválasztott és politikai felelősséggel tartozó országgyűléstől és a Kormánytól. Ez a pénzügyi apparátus önkényesen diktálhatja feltételeit. A bankrendszer határozza meg - az MNB részvételével, de nem az irányításával - a kamatlábakat, az árfolyamokat és a forgalomban lévő pénz mennyiségét.

Aki tanulmányozza az MNB Monetáris Tanácsa jegyzőkönyveit, az megállapíthatja, hogy tagjai diktátumnak tekintendő elvárások szerint döntenek olyan koordináták között, amelyben alig van mozgáslehetőség. Azt, hogy ma ki jut pénzhez és ki nem, melyik gazdasági szereplő marad talpon, és melyik jut csődbe, egyértelműen a pénzügyi szektor határozza meg. E pénzügyi szektornak a tulajdonosi köre - ha a tőkét tekintjük - száz százalékosan külföldi. A magyar tulajdonosok egyik banknál sincsenek döntési helyzetben, mivel a magyarországi bankok 90%-ban nem hazai tulajdon irányításával működnek. Ezért szinte ironikusnak tekinthető, hogy Magyarország politikai irányító rétege az adósságprobléma megoldását attól a vállalkozói körtől és köztisztviselői kartól várja, amelyik pénzügyileg és döntési szempontból is alárendelt szerepet játszik. Ennek a fonákhelyzetnek az egyik megnyilvánulása - állapítja meg Varga István -, hogy világelsők vagyunk a belföldi és a nemzetközi kamatok különbsége tekintetében.

Az államháztartási hiány nagysága olyan pénzügyi eszközöktől, kötvényektől, hitellevelektől függ, amelyeknek a mennyiségére és az úgynevezett piaci értékére nem a kibocsátónak van meghatározó hatása, hanem a hitelezőnek. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az adós - konfliktusmentesen - soha nem diktálhatott a hitelezőnek. Az érdekek érvényesítésére rendszerint fordítva került sor.

Már utaltunk rá, hogy Dánia, Svédország és Nagy-Britannia tájékozott és demokratikus közvéleménye hallani sem akar az euró bevezetéséről. Ha a magyarországi pénzügyi véleményformálók közéleti vitát kezdeményeznek erről a kérdésről a sajtóban és a politikai szférában, akkor ennek nyilvánvalóan megvannak az okai. Az euró bevezetése súlyos megszorításokat követel a gazdasági, alkalmazotti és szociális szférától. Ezeket a korlátozásokat hívják pénzügyi restrikciónak, másképpen megfogalmazva a pénz erőszakos átcsoportosításának a hitelezők javára. A magyar állam már nem rendelkezik tőkejövedelemmel, mert a közvagyont magánosította. Az állampolgárok túlnyomó része sem rendelkezik tőkejövedelemmel, mert a jövedelmet termelő vagyont vagy külföldiek szerezték meg, vagy felszámolták. A magyar állam már csak onnan tud többlet belföldi forráshoz jutni, ha az egészségügy, az iskolaügy és a társadalombiztosítás terheit átterheli piaci költségekkel és árakon az állampolgárokra. Ezt nevezik a nagy elosztó rendszerek reformjának, azaz az állam karcsúsításának, szolgáltató állammá való átalakításának.

Nyilvánvaló, hogy a nagy elosztó rendszerek piacosítása és fenntartási költségeinek az állampolgárokra való átterhelése nagyarányú megszorításokat követel meg. A magyar állampolgároktól egyrészt elvette az állam a közvagyont, másrészt szabadulni akar most a vagyontalanná tett állampolgárokkal szembeni szociális kötelezettségeitől, mert adóbevétele már nem elégséges szociális kötelezettségei finanszírozására. Az elkerülhetetlen pénzügyi megszorítások okaként azonban nem ezt akarja megjelölni. Ez az igazi ok, de ezt titkolni akarják. Ezért az euróövezethez történő csatlakozást és annak időpontját tálalják fel a társadalom számára e megszorító intézkedések elfogadtatása érdekében. A magyar állampolgárokkal úgy akarják lenyeletni ezt a keserű pirulát (a "második Bokros-csomagot"), hogy rendkívül veszélyesnek tüntetik fel az euró bevezetésének az elhalasztását.

Az euró bevezetése elsősorban a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchiának az érdeke, nem pedig a magyar társadalomé. Éppen ezért a bevezetés időpontja nem a magyar népnek, hanem a nemzetközi pénzügyi közösségnek a fontos. Miért lenne az a magyar társadalom érdeke, hogy az elkövetkező 5-6 évben tovább zsugorítsák fogyasztását, rákényszerítsék maradék vagyonának az elherdálására vagy felélésére, és így fokozzák az idegen tőke terjeszkedését Magyarországon? Minderre csak azért van szükség, hogy az eurózóna monetáris rendszerébe integrálódva soha többé ne szabadulhasson a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia diktátumai alól.

Az országnak egyáltalán nem olyan fontos az euróhoz való csatlakozás és annak időpontja, hogy emiatt a kormányzat irányítói ne a valóban sürgető feladatokra összpontosítsanak. Az euró zónához csatlakozás valóban megnehezíti a spekulációs támadásokat a forint árfolyama ellen. De ezeket a támadásokat Malajzia, Szingapúr és Argentína példáját követve devizavédelmi jogszabályokkal is jól ki lehet védeni. A magyar társadalomnak ez az érdeke, nem monetáris önrendelkezésének a teljes és végleges feladása úgy, hogy cserébe nem kap semmit.

Úgy tűnik, hogy az euró bevezetése körüli hűhó a megszorító intézkedések, bevezetését készíti elő. A külföldi tőke jelenleg az elérhető nagy reálkamatok miatt jön hazánkba. Magyarország a saját vagyonfelélése és eladósodása árán jól szolgálja ki a nemzetközi pénzügyi közösség és a multinacionális korporációs oligarchia igényeit. Ez az oligarchia ma abban érdekelt, hogy a magyarországi kamatlábak ne csökkenjenek. Ehhez viszont olyan politikai légkör kell, amely ezt a hátrányos helyzetet elfogadtatja a magyar társadalommal. Az euró körüli pénzügyi vita - úgy tűnik - arra szolgált, hogy elhitesse a közvéleménnyel, nagy katasztrófa vár rá, ha a kamatok tovább csökkennek, mert akkor távozik a külföldi tőke az országból, ez pedig a "lehető legrosszabb, ami történhet".

A nagyrészt spekulációs tőkéből álló nemzetközi tőke nem vesz részt a magyar gazdaság építésében. Egyetlen célja a megtermelt jövedelem kivonása, illetőleg az úgynevezett hitel és jövedelem konverzió. Ez azt jelenti: azért ad hitelt, hogy visszakapja jövedelemként.

2005. első tíz hónapjában havi átlagban 136,2 milliárd forinttal nőtt Magyarország adósság-állománya, vagyis tíz hónap alatt 1362 milliárd forinttal. Ez az összeg megfelel az - 5 400 000 hektárt kitevő - összes magyar szántóföld forgalmi értékének. Az adósságnövekedés döntően külföldön és a külföldi tulajdonban lévő pénzügyi intézményekkel szemben következett be. Ami a gazdaságban lezajlik, az a termelő szektor szereplőinek a hátrányára és a pénztulajdonosok előnyére történik. Magyarország eladósodása 44%-ig devizában történt. Varga István szerint várható, hogy a forint gyengül, mert a devizahiteleken keresztül így hatalmas árfolyamnyereségre tesznek szert a külföldi hitelezők. Ennek következtében tovább nő a lakosság és az államháztartás eladósodása anélkül, hogy újabb hitelek felvételére kerülne sor.

Az MNB 2005. november 24-i jelentése szerint a külföldiek, a biztosítók és a pénzügyi közvetítők - amelyek szintén külföldi tulajdonban vannak - folyamatosan növelik a kötvényállományukat az állammal szemben. A lakosság hitelállománya azonban csökkent. Az MNB szerint valamennyi szektor árfolyam-nyereséget ért el az állampapírok birtoklásával. Ez alól csak a helyi önkormányzatok a kivételek. A tőzsdén ugyancsak átlagosan 22%-ot meghaladó árfolyam-nyereséget értek el negyed év alatt a külföldiek. Ehhez meg kell jegyezni, hogy az árfolyam-nyereségből származó jövedelem jelenleg adómentes.

A lakossági megtakarításokat összegyűjtő befektetési jegyek árfolyama alig növekedett, a mennyisége azonban 21%-kal lett nagyobb. Tehát a háztartások, amelyek az összes befektetési jegy 3-ét birtokolják nem részesülnek az árfolyam-nyereségből, mert nem közvetlen tulajdonosai az állampapíroknak és a részvényeknek. A budapesti tőzsdén jelen lévő pénzvagyonnak csak a 3,3%-a van a háztartások tulajdonában, a nem pénzügyi vállalatok 4,4%-kal vannak jelen, míg az államháztartás 7,9%-kal. A budapesti tőzsde igazi szereplői és haszonélvezői a pénzügyi vállalkozások, amelyek 84,4%-ban uralják a tőzsdét. A külföldi befektetők az idén 1100 milliárd forint árfolyam-nyereséget értek el, az ő jelenlétük aránya 79%.

Érdemes még megemlíteni, hogy a 2006. évi előirányzat szerint a központi költségvetésbe a gazdálkodó szervezetek 853 milliárd forintot fizetnek be. A költségvetés adósságszolgálati terhei a kamatokkal együtt 835 milliárdot tesznek ki. Ez jól mutatja, mekkora adósságterhet kell a magyar társadalomnak viselnie.

Ki a felelős Magyarország eladósodásáért?

Magyarország eladósodása annak a nemzetközi folyamatnak a része, amelynek során Keleten az úgynevezett szocialista tervgazdaságok alakultak át pénzgazdasággá, Nyugaton pedig a vállalkozói szabadságon nyugvó piacgazdaságok, és a szociális piacgazdaság alapján működő jóléti államok, alakultak át pénzgazdasági rendszerré, azaz krematisztikává. Ez a pénzügyi-gazdasági konvergencia azt jelentette, hogy a világgazdaságban a szükségletekre termelő közgazdaságot felváltotta egy új rendszer, a krematisztika, amelynek a vezérelve a pénzből még több pénzt előállítása.

Az eladósodás a fejlett országok nem befektethető tőkéinek a lépéskényszerben lévő fejlődő országokba való kihelyezésével kezdődött. A visszafizethetetlen hitelek felduzzadásához a bankok meggondolatlan, túlzottan nagy kockázatot vállaló viselkedése jelentősen hozzájárult. A fejlődő országok elfogadták ezeket a kezdetben 4-6% kamattal terhelt viszonylag olcsó hiteleket, így az 1970-es években a fejlődő országok gazdasági reformokat hajtottak végre, amelyek egyik célja a belföldi szükségletek jobb kielégítése, a másik célja pedig a fejlett országokhoz való felzárkózás volt.

Az adósságválságot az robbantotta ki, hogy a brit pénzügyi rendszer irányítói 1979. nyarán négyszeresére emelték a kamatlábat, majd pedig az amerikai központi bank, a FED is 20% fölé emelte 1979. decemberében a kamatlábat. Az adósságválságért tehát nem szabad egyedül az eladósodott országokat felelőssé tenni arra hivatkozva, hogy nem gazdaságos termelésbe fektették a kölcsönöket. A rendkívül nagy kamatemelés miatt akkor sem tudták volna visszafizetni a korábban 4-5%-os kamatozással felvett hiteleket, ha azokat optimálisan fektetik be.

Az automatikusan növekvő kamatterhek következtében az adósságok felhalmozódása az 1980-as években nem gazdaságpolitikai döntésektől függött, hanem öngerjesztő, önálló életet élő folyamatnak kell tekintenünk. A fejlődő országok adósságállománya gyorsított ütemben nőtt a kamatautomatizmus miatt, annak ellenére, hogy adósságaikat már többszörösen visszafizették. Magyarország vonatkozásában érdemes idézni az MNB "Külső eladósodás és adósságkezelés Magyarországon" című Műhelytanulmányok II. számú füzetét (1993-ban jelent meg), ennek az 56. oldalán olvasható:

"Az időszak egészét (1973-1989) tekintve mintegy egy milliárd dollár erőforrásbevonás, viszont az ezt többszörösen meghaladó, összesen 11 milliárd dollár halmozott kamatkiadással járt." Ehhez még hozzá kell tenni azt, hogy a rendszerváltás idején, 1989-ben a magyar nemzetgazdaság egészét terhelő adósság összege 20,5 milliárd dollár volt.

A költségvetések kamatkiadások nélküli úgynevezett elsődleges egyenlege a súlyosan eladósodott országokban is általában pozitív, közel van az egyensúlyhoz vagy csak igen enyhén deficites. A nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia frontszervezeteinek - Nemzetközi Valutaalap, Világbank - a stabilizációs feltételei nem a túlfogyasztás visszafogását jelentették, mert nem volt túlfogyasztás. Valójában abszolút korlátozást jelentő restrikcióról volt szó. Az adósságaikat törleszteni kívánó országnak a kamatmechanizmus által automatikusan generált óriási kamatokat a belföldi kereslet és fogyasztás rovására kellett kitermelnie. Ez olyan követelmény, amelynek a legfejlettebb ipari országok sem képesek eleget tenni. Ez azt is egyértelművé teszi, hogy az adósságválság keretei között csak a lakosság reálbérének a nagyarányú csökkentésével lehet bármiféle stabilizációt elérni.

Az eladósodott fejlődő országok akár fogyasztásra, akár beruházásra költötték a felvett hiteleket, mindenképpen a fejlett országokból származó importot finanszírozták. Így tették lehetővé a fejlett ipari országok számára, hogy nagyobb válság nélkül valósítsák meg a náluk is szükségessé vált struktúraváltást, vagyis az átállást a szükségletre termelő ökonómiáról a pénzből még több pénzt előállító krematisztikára (pénzgazdaságra). A fejlett országok napjainkban is jelentős hasznot húznak a fejlődő országok keresletéből.

Az adósságszolgálat által a fejlődő országokra rakott terhek a fejlett országokban is egyre növekvő károkat okoznak. Az adósságszolgálati kötelezettségek közvetett hatásukkal is visszafogják és rombolják a gazdasági hatékonyságot. Az adósságszolgálathoz szükséges magas adók és más restrikciós intézkedések gátolják a beruházásokat. Az eladósodott fejlődő országok import- és működőtőke igényük révén is szolgálják a fejlett országok érdekeit. Ezek a fejlődőnek nevezett eladósodott országok erősen függnek a fejlett országok árfolyam-, kamat- és kereskedelempolitikájától. Ezért valójában a fejlett országoknak az lenne az érdekük, hogy az adósságteher csökkentésével és saját gazdaságpolitikájukkal elősegítsék az eladósodott fejlődő országok megerősödését.

Mértékadó nemzetközi dokumentumok kimondják a népek elidegeníthetetlen jogát a fejlődéshez. Az adósság-visszafizetési követelések jogosságának felülbírálati lehetőségét pedig a "rebus sic stantibus" elve is alátámaszthatja, amely szerint a körülmények lényeges megváltozása esetén felül lehet bírálni érvényes nemzetközi megállapodásokat. Az eladósodás pedig gyakran az adott országok jogrendszerébe és alkotmányaiba ütközően történt. Erre Magyarország is - a többi kommunista rendszerű országgal együtt - jó példa. A diktatórikus kormányzatok demokratikus legitimáció nélkül, vagyis a társadalom hozzájárulása nélkül vettek fel hatalmas hiteleket, amelyek következményeit viszont a rendszerváltás utáni demokratikus kormányoknak is viselniük kell.

Hogyan történt Magyarország eladósodása?

A pártállam kádárista vezetői és az autonóm erővé szerveződött pénzügyi apparátus kemény küzdelmet vívott a pénzügyi politika irányításáért. Amikor a külső eladósodás adósságszolgálati terhei az 1979-es nagyarányú kamatemelés következtében megugrottak, akkor a kádárista pártvezetés fokozatosan hátrálva elfogadta a pártállami nómenklatúra középszintű, technokrata rétegéből létrejött pénzügyi apparátusnak a javaslatait. Ezek lényegében a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia olyan frontintézményeinek, mint a Nemzetközi Valutaalap a koncepcióját képviselték.

A Bilderberg-csoportnak a svédországi Saltsjöbadenben tartott tanácskozásán 1973. májusában eldöntötték: felemelik a négyszeresére a kőolaj árát, hogy a teljesen fedezetlen pénzzé vált dollárt megtámasszák. Ehhez még azt is elintézték, hogy a kőolajtermelő országok kizárólag dollárért adják el az energiahordozókat, s ily módon biztosítva legyen a kereslet a teljesen fedezetlen dollár iránt. A terv részét képezte az is, hogy a fölös mennyiségben rendelkezésre álló petrodollárokat olcsón, 4-6%-os kamattal kikölcsönzik. Magyarország is ezekből a petrodollárokból vett fel hiteleket. A már említett pénzügyi apparátus hangadói támogatták az ország eladósodását, azt hangoztatva, hogy infláció idején kedvező eladósodni és a hitelek lehetővé teszik a technikai modernizációt. A kádárista felsővezetők a pénzügyi összefüggéseket nem tudták felmérni és hagyták, hogy ez a technokrata pénzügyi csoport belevigye az országot az adósságcsapdába.

1982. után a kádárista vezetés háta mögött, és még Moszkvát is kijátszva, beléptették az országot a Nemzetközi Valutalapba. Ezután a Valutalap ajánlásnak nevezett diktátumait végrehajtva elkezdték a pénzrendszer átalakítását. Módosították az adórendszert. Hozzáfogtak a kétszintű bankrendszer bevezetéséhez. Előkészítették a tőzsde működését. Szabaddá tették a külkereskedelmet. Leértékelték a forintot. Eltörölték a köztulajdont védő szabályokat és erőteljes privatizációt kezdtek. Csökkentették a központi újraelosztás szintjét és elkezdték az állam jóléti szolgáltatásainak a piacosítását. Ezzel lényegében szabaddá tették az országot a jövedelemkiszívásra és a külföldi tőke befogadására.

1988 és 1993 között a termelőtőkét az IMF restrikcióval elértéktelenítették és olcsó kiárusításra alkalmassá tették. Ezzel megindult a külföldi tőke nagyarányú beáramlása. Az adósságszolgálat terheinek a súlypontja pedig fokozatosan áthelyeződött a kamatfizetésről a tőkejövedelem átengedésére, vagyis a profittal történő fizetésre. 1995-ben már szinte korlátok nélkül működhetett a magyar társadalom munkájának az eredményét elvevő jövedelem-szivattyú.

1997-ben a Horn-kormány és annak pénzügyminisztere Medgyessy Péter, valamint a Nemzeti Bank élén álló Surányi György, a korábban nem kamatozó, úgynevezett nullás állományú összegeket (amelyekkel az állam egyik zsebe tartozott a másik zsebének) kamatozóvá tették, és így újabb csatornákat nyitottak meg a tőke, illetve a jövedelem-kiáramlás számára.

A Valutaalap utasításnak számító ajánlásai Magyarország vonatkozásában kizárólag a hitelező országok érdekeit szolgálták. A cél az adósságfizetés hosszú távú biztosítékainak a megszerzése volt. A magyar társadalom a Kádár-rendszer második és harmadik harmadától kezdve hozzászokott az életszínvonal-rontás tilalmához. A rendszerváltó kormányok ezt a tilalmat feloldották. A jövedelem-szivattyú működése nyomán a nemzeti teljesítmény egyre nagyobb része távozott az országból anélkül, hogy a nemzetgazdaság egészére nehezedő adósság mértéke és kamatterhei mérséklődtek volna.

2005-ben és 2006-ban már csúcsra járatva működik az adósság-szivattyú. Az állam a kétszintű bankrendszerre való áttérés során fokozatosan lemondott a 100%-osan a saját tulajdonát képező Magyar Nemzeti Bank ellenőrzéséről. Az MNB így a teljesen privatizált pénzrendszer részévé vált. Az állam bankjának a szerepét pedig egy új intézmény, az Államadósság Kezelő Központ tölti be. Mint már utaltunk rá, ma az egyik legfőbb probléma a túlzottan nagymértékű eladósodás és az a körülmény, hogy az EU úgynevezett maastrichti kritériumai közül Magyarország egyiket sem tudja betartani, így sem az államadósság mértékét nem tudja a GDP 60%-a alatt tartani, sem a költségvetési hiányt a GDP legfeljebb 3%-ra mérsékelni. A 2006. évi költségvetés előirányzatai ezt megerősítik.

Az állam viszont, ha akarná, igen egyszerű módon leépíthetné ezt a túlzott mértékű eladósodását. Feles törvénnyel felhatalmazhatná magát az Országgyűlés és a Kormány, hogy a költségvetés, azaz az Államadósság Kezelő Központ úgynevezett konszolidációs kötvényeket bocsásson ki több évre elosztva, tehát fokozatosan - mintegy 13 000 milliárd forint értékben. Az MNB ezeket a konszolidációs kötvényeket lejegyzi és a költségvetés kamatot fizet az MNB-nek a lejegyzett kötvények után. Ezt az összeget azonban az MNB, ezúttal az Országgyűlés és a Kormány utasítására, tőkeemelésre fordítaná, s így az állam a lejegyzett kötvényekért fizetett kamatot az MNB-től osztalék formájában visszakapná. Aki azt mondja, hogy ilyen pénzügyi megoldást pedig nem lehet, vagy nem szabad alkalmazni, annak felhívjuk a figyelmét arra, hogy ugyanezt tette a magyar bankrendszer is. (Ez akkor történt, amikor a költségvetés nagy összegben államkötvényeket bocsátott ki, amelyeket a kereskedelmi bankok lejegyeztek, majd pedig tőkeemelésre fordították.)

Az MNB-nek a lejegyzett kötvényeket még a pénzpiacra is ki kell vinnie. Hogy ezt megtehesse, kellő fedezettel kell rendelkeznie. A fedezet funkcióját az MNB tőkéje töltheti be. Azt hogy az MNB tőkéje mekkora, azt maga az MNB, illetve az MNB tulajdonosaként az Országgyűlés és a Kormány állapítja meg. Ez az összeg tetszés szerint lehet több és kevesebb. Aki azt mondja, hogy a jelenlegi gazdasági és pénzügyi világrendben ilyen megoldás nem fordult elő, azt emlékeztetjük arra, hogy Japánban az állam így konszolidálta a megroggyant bankrendszert. A japán állam óriási mennyiségben bocsátott ki kötvényeket, amelyeket elhelyezett a kereskedelmi bankoknál, de kikötötte, hogy ezt a pénzt kizárólag kutatásra és fejlesztésre lehet fordítani. Ily módon a bankok óriási keresletet támasztottak a kutatási és fejlesztési tevékenység iránt mind a gazdasági, mind a tudományos szférában, de a pénz lassítva áramlott a termelőgazdaságba. Ezzel a módszerrel az állam hatékonyan erősítette fel azt a termelőgazdaságot, amely viszont fokozatosan nagyobb adóbevételhez juttatta.

Mi az oka annak, hogy 2005. decemberében hetekig tartó közéleti vitát gerjesztettek arról, hogy az eladósodás következtében Magyarország pénzügyi helyzete ingataggá vált, amely miatt adósságainak a besorolását a pénzügyi közvetítők 2005. december 6-án leminősítették. A londoni Fitch Ratings nevű hitelminősítő intézet a magyar állam hosszú távú hitelképességét a stabilnak számító (A-)-ról (BBB+)-ra szállította le, amely már negatív értékelést jelent. A Fitch szakértői ezt azzal indokolták, hogy a magyar állam folyamatosan fennálló nagymértékű költségvetési hiánya nem tartható mértékben megnövelte az állam belső és külső eladósodását.

Ha igaz az az állításunk, hogy a már korábban Magyarországon is alkalmazott konszolidációs kötvénykibocsátás megismétlésével, valamint a japán kormány által többször is sikeresen alkalmazott pénzügyi technikákkal viszonylag rövid idő alatt szinte teljes mértékben le lehetne építeni az eladósodást, akkor milyen célt szolgál a társadalom ijesztgetése a vészes eladósodással? Erre az a válasz, hogy az a nemzetközi pénz-, és korporációs oligarchia, amely pénzügyi közvetítői útján Magyarország számára is meghozza az érdemi monetáris döntéseket, feltehetően úgy döntött, hogy ismét rákényszeríti a Magyar Nemzeti Bankot az alapkamatláb lényeges felemelésére. Azért kell tehát válsághangulatot kelteni, hogy ezzel lehessen a lakossággal elfogadtatni a kamatlábak újra történő nagymértékű megemelését, amire valószínűleg 2006. első felében kerül majd sor. A nemzetközi pénzügyi spekulánsok így újból nagy összegű extraprofitot szívhatnak le a maguk számára a magyar pénzrendszerből. Felkérek mindenkit, hogy ezt maga ellenőrizze le 2006. elején.

Olvassuk újra Tellér Gyulát...

Dr. Tellér Gyula szociológus korábban az SZDSZ képviselője volt, később - az Orbán-kormány idején - a Miniszterelnöki Hivatal Stratégiai Főosztályának a vezetője lett. Tellér Gyula "Az apparátusi politika rendszere" című tanulmányában megállapítja, hogy a jövedelemelszívásnak a csúcsrajáratása először a Bokros-csomag idején következett be. Tellér szerint a külső források bevonását a saját teljesítménynek, kamat- és tőketörlesztés formájában való kiáramoltatása követte. Évről évre mindent megelőzött az erőforrások kamat- és tőketörlesztés címén való kivitele az országból. Részben az így távozott pénzeszközök, részben pedig a belső felhasználás korábbi színvonalának a biztosítására vonták be a külső erőforrásokat. Ezt Tellér az első uzsorakörnek nevezte el. Azért tekinti ezt a pénzkivonást uzsorának, mert magas kamat formájában elviszi a hitelfelvevőnek a törlesztésre szolgáló jövedelemrészeit is. Ezzel mind az adósság, mind a kamatfizetés tartóssá válik.

A pártállam irányítóinak monetáris és fiskális eszköztára az 1980-as években alkalmatlannak bizonyult a folyamatos gazdasági és pénzügyi egyensúlyvesztés elhárítására és az adósságtörlesztéshez szükséges gazdasági növekedéshez. Ez különösen igaz, ha tekintettel vagyunk arra, hogy 1979-ben a világ pénzrendszerének az irányítói a négyszeresére emelték a kamatlábat.

Mindez oda vezetett, hogy az irányító pénzügyi csoport legegyszerűbb megoldásként a nemzeti vagyon és erőforrások egy részének az áruba bocsátását választotta. Így kívánta a külső egyensúlyt helyreállítani és az adósságszolgálatot a külföldről bevont, illetve betelepült tőke teljesítményével fedezni. A betelepült tőke azonban profitjának egyre nagyobb részét vitte ki az országból. A magyar teljesítményen alapuló jövedelem tehát kiáramlik és helyébe jövedelemszerzési, illetve erőforrás-szerzési céllal külső tőke jön be.

Az első uzsorakör a korábban árukban megtestesülő magyar teljesítményen való osztozásról, mindinkább a magyar erőforrásokon - termőföld, geopolitikai helyzet, frekvenciák, infrastruktúra, felvevőpiac - való osztozásra tevődött át. Magyarországra évi 3-4 milliárd dollár érkezett, ugyanakkor nyíltan és rejtetten évi 4-6 milliárd dollár távozott.

Az MNB-nek ajándékozott ezermilliárdok

1997-ben került sor a köztulajdonban lévő, de ténylegesen privatizált központi bank megajándékozására úgynevezett "adósságcsere" címén. Ez az ajándékozási tranzakció megteremtette a második uzsorakört. Az MNB megajándékozására úgy történt, hogy a költségvetés jegybankkal szemben fennálló korábbi, nem kamatozó vagy csak igen kis mértékben kamatozó fiktív adósságát, amelyet külön számlán tartottak és nullás állománynak neveztek, piaci kamatozásúvá alakították át. Ezt az adósságot, amely azért volt fiktív, mert az állam egyik zsebe tartozott a másik zsebének, önkényesen 2029 milliárd forintban állapították meg 20 évre visszamenőleg. Majd ebben a nagyságrendben a pénzpiacokon nagy összegű kamatozó hitelt vettek fel. Így a költségvetésnek a de iure továbbra is száz százalékos állami tulajdonban lévő jegybankkal szemben évi több százmillió forintra rugó kamatfizetési kötelezettsége keletkezett. A költségvetés ezeket a kamatokat is csak úgy tudta fizetni, hogy évről évre a pénzpiacról kellett újabb hiteleket felvennie.

Ehhez azt kívánjuk hozzátenni, hogy a felgyorsított privatizáció következtében beáramló devizát az MNB magánál tartotta, az államnak pedig házilag előállított forintot továbbított. Ily módon óriási összegek jelentek meg, amelyeket az infláció korlátozása érdekében államkötvények, kincstárjegyek kibocsátásával kellett az MNB-nek magához vonnia a hitelezőktől, befektetőktől. Ezeknek viszont évi 100 milliárd forint körüli kamatot kellett fizetni. Az MNB a költségvetéstől kamat címén kapott összegekből fedezte pénzmennyiség szabályozási (sterilizálási) költségeit. De ebből fedezte az akkor még tulajdonában lévő kereskedelmi bankok, köztük a bécsi CW-Bank (Central Wechsel und Credit Bank) veszteségeit és egyéb költségeit.

A költségvetésnek a pénzpiacra kibocsátott hitellevelei előnyös pénzügyi-befektetési lehetőséget nyújtanak a betelepült működőtőke és a spekulációs forrótőke számára. Ebben a pénzügyi konstrukcióban olyan összegek kamataként, amelyeket a költségvetés soha nem vett fel, illetve a piacról bevont kamatfedezet kamataként, a költségvetésből - közvetlenül vagy az MNB-n keresztül - három irányba is áramlott a pénz. Egyrészt az államkötvények vásárlói felé, másrészt a sterilizáció érdekében kényszerbetétre vagy kötvényvásárlásra hitelezett kereskedelmi bankok felé, végül a rossz hitelek felvevői felé.

Ez a Tellér által két uzsorakörösnek nevezett gazdaságfinanszírozás sajátos körforgás: az egyik oldalon folyamatos a nemzeti teljesítmény kivonása a külső tulajdoni jogcímesek számára, a másik oldalon a kivont tőke helyébe újabb külföldi tőkét kell kényszerűen bevonni. Ezért a bevonásért a nemzeti erőforrások feletti tulajdonosi jogok folyamatos átengedésével kellett fizetni a kivont tőke helyébe benyomuló működőtőke tulajdonosainak. Így a magyar nemzeti vagyon fokozatosan átkerült a külföldiek tulajdonába.

Láthattuk, hogy a folyamatos tőkekivonás teremti meg a gazdaság folyamatos tőkebevonás iránti éhségét. Az egész körforgást a nemzeti teljesítmény, a nemzeti vagyon, a nemzeti erőforrások egyre nagyobb részének a kiárusítása vagy ingyenes átengedése táplálja. A magyar gazdaság főszereplője, amely a magyar erőforrásokkal és munkateljesítménnyel rendelkezik, az a külföldi tulajdonosi csoport lett, amely kooptálta a soraiba hazai kiszolgálóit.

Ez a rendszer igen költségesen működik. Jellemzője a legális és illegális jövedelemkivitel, az egyre növekvő adósságszolgálat, valamint nagy volumenben magas kamatozású állampapírok kibocsátása, a gazdaság működőképességéhez szükséges pénzek benntartásával. Ez elviszi a magyar gazdaságból azokat a jövedelmeket, amelyek nélkülözhetetlenek a technikai megújuláshoz és a társadalmi újratermeléshez. Ebben a rendszerben egy bizonyos idő után az újabb tőkebeáramlás már csak a profitkivitelt tudja kompenzálni, vagy még azt sem. A külkereskedelmi hiányt pedig semmiképpen. A két uzsorakörös finanszírozás könnyen felborul, ha például a működőtőke beáramlás lelassul vagy elmarad, netalántán tőkemenekülés áll elő.

Tellér szerint ily módon az adósságcsapda tőkebevonás-csapdává alakult át. Ha viszont restrikcióval, vásárlóerő kivonással stabilizálják a rendszert, akkor elmarad a növekedés. Ez a finanszírozási rendszer a gazdaságnak azt a részét tartja az alacsony hatékonyság és versenyképesség állapotában, amelyik a nemzeti jövedelem nagyobb részét állítja elő, s amely a legszorosabb kapcsolatban áll a társadalommal. A Bokros-csomag következményei bizonyítják, hogy ez a finanszírozási rendszer a restrikciós egyensúlykereső szakaszokban a társadalmi újratermelést is ellehetetleníti. A fizetési mérleg hiányának, a kivitt haszonnak, az adósságszolgálatnak és a velük szemben a beáramló tőkének az egyenlege hanyatló trendet mutat. Ezért a külső pénz- és jövedelem tulajdonosok a zsaroló helyzetébe kerültek. Ezt a helyzetüket kedvezmények és támogatások kikövetelésével, a munkaintézmények kiszorításával alaposan ki is használják.

A pénzügyi véleményhatalom

A véleményhatalom szervesen egészíti ki az eddig ismertetett két uzsorakört. Ezt a harmadikat Tellér Gyula zsaroló-körnek nevezi. A pénzügyi közvetítőknek a zsaroló-képessége azon alapszik, hogy a külső tőketulajdonosok - hitelezők, pénzügyi- és szakmai befektetők, profit és tőzsdei nyereségtulajdonosok - akiknek a tőkéjére a magyar gazdaságnak az egyensúlyhoz okvetlenül szüksége van, csak akkor fektetik be pénzüket, ha Magyarországon nyugalom, egyensúly, gazdasági és politikai stabilitás uralkodik. Ezek ugyanis a tőke hosszú távú kedvező megtérülésének a feltételei. Azt, hogy fennállnak-e ezek a feltételek, s hogy erről a hitelezőnek, befektetőnek mi legyen a véleménye, azt a pénzügyi-igazgatási apparátus erre kijelölt csoportjai mondják meg. Ők azok, akik véleményükkel kifelé és befelé is befolyásolják a nemzetközi pénzvilág Magyarország irányába tanúsított magatartását.

Ez a véleményhatalom egyre nagyobb szerephez jut a pénzügyek befolyásolásában. Képes arra, hogy lelassítsa a tőke beáramlását, és így közvetlenül is hat a pénzügyi egyensúlyra. Az a technokrata pénzügyi csoport, amely fokozatosan átvette az 1970-es és 1980-as években a pénzügyek irányítását, s bekapcsolódott a piacgazdasági intézmények megtervezésébe és bevezetésébe, továbbá az ország eladósításába, majd pedig irányította az adósság-menedzselést, szoros kapcsolatban áll a nemzetközi pénzügyi intézményekkel. Ez a kapcsolata teszi lehetővé, hogy ez a pénzügyi-bürokrata csoport szinte napra készen tudja, milyen Magyarország aktuális nemzetközi megítélése, valutapiaci helyzete és az ezekhez igazodó hitelminősítése, illetve hitelfelvételi lehetősége. Tagjai azt is tudják, hogy milyen belpolitikai helyzet az, amelyik rontja vagy javítja Magyarország hitelminősítését és hitelképességét.

Amikor 1982 után felgyorsult a pénzrendszer átalakítása és magánellenőrzés alá vétele, ez együtt járt a nyugati irányú pénzügyi függés erősödésével. Az adósságszolgálatból fakadó függő helyzet fokozatosan egyenlő erejűvé vált a szovjet birodalomtól való katonai, politikai és gazdasági függéssel. Ez a pénzügyi technokrata csoport, amely a pártállami nómenklatúra középső szintjét foglalta el, jól ismerte Moszkva és a nyugati hitelezők álláspontját is. E kettős tájékozódás birtokában egyre inkább a kádárista felső vezetés riválisává vált. Ily módon döntő szerephez jutott a politika irányának, tartalmának és a kormányok döntéseinek a meghatározásában.

Ez a véleményhatalom ma is működik és személyi körét illetően gyakran megegyezik a nemzetközi pénzügyi és korporációs oligarchia magyarországi tagjaival, illetve képviselőivel. Megvan rá a lehetősége, hogy a hitelfelvételeket és a tőkebeáramlást befolyásolja a nemzetközi minősítő intézeteknek nyújtott adatszolgáltatásával. Ily módon a nemzetközi pénzügyi közösség véleményét a saját érdekei szerint tudja befolyásolni. Ha az az érdeke, hogy erősödjön a forint, akkor ennek megfelelő adatokat továbbít. Ha spekulációs megfontolásokból az az érdeke, hogy gyengüljön a forint, akkor államcsőddel, válsággal ijesztget.

A pénzuralmi rend berendezkedése az Antall-kormány alatt

Antall József kormányfőként folytatta azt a pénzügyi-apparátusi politikát, amely a Nemzetközi Valutaalap elképzelésein és diktátumain alapult. A rendszerváltás első kormánya erőteljesen liberalizált és magánosított, valamint felgyorsította a nemzetközi nagytőke beáramlását. Csődbe vitte a gyengén teljesítő vagy más okból fizetésképtelenné vált vállalatokat, a termelőtőkét leértékelte és ily módon alkalmassá tette az áron aluli kiárusításra. A részben mesterségesen eladósított bankokat konszolidálta, és beindította a költségvetési hiány pénzpiacról történő nagyarányú fedezését. A beszűkült piac és a vásárlóerő jelentős csökkenése egyirányú jövedelem-áramlást hozott létre. Ez a jövedelem-áramlás a nyugdíjasok felől az aktívak irányába, a szegényebbektől a nagyobb jövedelműek felé, a munkanélküliektől az aktív foglalkoztatottakhoz irányult; a gazdaságban pedig a kisebb egységek felől a nagyobbak felé, a kistulajdonosoktól a nagytulajdonosokhoz; az iparban a termeléstől a feldolgozás felé - földrajzilag pedig az elmaradt térségekből a fejlettebb régiókba. A berendezkedő pénzuralmi rendnek megfelelően a reálgazdaság jövedelmét leszívta a monetáris szféra és ezen belül is a belföldi jövedelem-tulajdonosok helyébe egyre nagyobb arányban külföldi jövedelemtulajdonosok léptek.

Az Antall-kormány ennek a jövedelem átcsoportosításnak az irányát nem tudta kézben tartani. Ugyanakkor pedig megpróbálta megtartani az 1956 utáni korszak bizonyos eredményeit. Fél szemét behunyva tudomásul vette az úgynevezett spontán privatizációt, és ezzel segítette a pártállam által kinevezett vállalati vezetők tulajdonszerzését. Az úgynevezett kis privatizációval, egzisztencia-hitellel, vagyonjegyekkel, kárpótlással az alacsonyabb jövedelmű rétegeket is támogatni akarta. Lehetővé tette a szövetkezetekből a vagyonkivitelt és bizonyos mértékű rejtett földosztást is végrehajtott. Olyan földtörvényt fogadott el, amely biztosította a kizárólagos hazai földtulajdonlást. Tény, hogy kisebb-nagyobb kedvezményekkel segíteni próbált a rendszerváltás vesztesein.

A Horn-kormány pénzpolitikája

Az erőforrások kamat- és tőketörlesztés formájában történő kiáramlását a Horn-kormány következetesen biztosította. A jövedelem-kiáramláshoz szükséges feltételeket pedig fenntartotta. A nagyarányú tőkekiáramlás miatt megbomlott gazdasági egyensúlyt restrikciós intézkedések egész sorával igyekezett helyreállítani. Ez az intézkedéscsomag kapta a Bokros-csomag elnevezést az azt kidolgozó pénzügyminiszterről. Ez a megszorító csomag tovább működtetette a jövedelem-szivattyút. Ami a köztulajdon magánkézbe adását jelenti, a Horn-kormány egyértelműen támogatta a nagytőke előrenyomulását a kistulajdonosok rovására. Az időközben teljesen magánellenőrzés alá került központi bankot több száz milliárd forinttal támogatta. Ily módon az MNB beépülhetett a bankrendszerbe és teljesen önálló életet élhetett, kivonva magát az Országgyűlés és a Kormány érdemi ellenőrzése alól.

Amint már említettük, a Horn-kormány részt vett az úgynevezett adósságcsere lebonyolításában, amelynek a keretében lényegében odaajándékozott a magánellenőrzés alá került bankrendszernek a költségvetésből 2029 milliárd forintot és a kamatait. A pénzügyi-igazgatási irányítócsoporttal történő kiegyezés jeleként ebből a csoportból jelölte ki mindkét pénzügyminiszterét, továbbá a Nemzeti Bank élére is visszahelyezte ennek a csoportnak az egyik frontemberét, Surányi Györgyöt. A magát szociáldemokrata pártként meghatározó MSZP teljesen átengedte a pénzügyi irányítást ennek a nemzetközi pénzoligarchia kiszolgálására szakosodott csoportnak, továbbá e csoport politikai képviseletének, az SZDSZ-nek.

Érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy miként próbáltak a Horn-kormány mögötti érdekcsoportok mégis jövedelemhez jutni. Ezt a problematikát Tellér Gyula közelebbről is megvizsgálta. Már hivatkozott tanulmányában részletesen felsorolja azokat az ügyeket, amelyek segítségével a pénzügyi lobbyval rivalizáló csoportok is megpróbáltak jövedelemhez jutni. Ezeknek az ügyeknek a tanulmányozása nyomán nyilvánvalóvá válik, hogy a rendszerváltás után hatalomra került érdekcsoportok tulajdonképpen a késő kádári pártnomenklatúra, az igazgatási apparátus, a fegyveres testületek utódai. Ha a konkrét ügyek összefüggéseit vizsgáljuk, úgy mint az olajkereskedelem, az ÁFA-visszaigénylések és elengedések, a lakossági pénzek megcsapolásai, akkor ez egyértelműen kiviláglik.

A pénzkivétel változatos technikái is figyelmet érdemelnek. Az úgynevezett Tocsik-ügy jól szemlélteti, hogy hogyan lesz állami pénzből magánpénz, majd ebből pártpénz. Érdemes megemlíteni a Szekeresék nevéhez fűződő szállodaépítést, amelynél a Posta Banknál rendelkezésre álló pénzmennyiség a kiinduló feltétel. Az MSZP-s frakcióvezető házastársa a Postabank által alapított céggel százmilliókért tataroztat, majd lízingel egy szállodát. Szekeresék az ötletadónak és a szállodaműködtető barátoknak hosszú távú bérleti szerződést ajánlanak, amely lehetővé teszi, hogy az üzemeltetés hasznából megvegyék a szállodát. A szálloda jó üzletnek bizonyul és ezért az ötletadó és a barátok csak egyéves bérleti szerződéshez jutnak. Amikor ez ellen tiltakoznak, az önkormányzat villámgyorsan kilakoltatja őket, a szállodát pedig a frakcióvezető feleségének az épületbe időközben bejelentett szállodaműködtető cége veszi át.

A Postabank azonban a legkülönfélébb érdekcsoportoknak nyújtott hatalmas összegű hiteleket. Amikor emiatt összeomlik, akkor a politikai vezető réteg a költségvetésből szanálja. Az ajándék-közpénz odaítélését olyan képviselők is megszavazzák, akik a banktól olcsó villaépítési hitelt és más kedvezményeket kaptak, például az átlagosnál lényegesen magasabb betéti kamatokat. Ebben az ügyben a közpénz leszívásának technikája úgy alakult, hogy a banki pénzt alakították át magánpénzzé, majd a költségvetés pénzét hiánypótló banki pénzzé.

Külön figyelmet érdemel a szovjet államadósság lenyúlása. A sok száz millió dollár nagyságrendű államadósságot úgy értékesítették, hogy egy sajátos konstrukciót alkalmaztak. Ha egy cég képes más piacokon is eladható árut felkutatni Oroszországban és azt lekötni, akkor az orosz állam - a magyar illetékesek jelzésére - kifizeti az áru vételárát. Az üzlet lebonyolítója pedig a végén a magyar állam javára befizeti az áru vételárának megfelelő hányadát, de legalább 54%-át.

Mivel az üzlet bonyolítójának pályáznia kell, és neki kell a befizetési arányra ajánlatot tennie, ezért ez az arány titkos adat. Az államadósság értékesítésében rejlő üzleteket az állam olyan tisztségviselői, mint például az ipari miniszter az állam javára kötelesek hasznosítani. Hogy ez jogilag és erkölcsileg tiszta módon történjék a helyes eljárás az, ha felmérik a helyzetet és egy bizottság nyilvánosan szétosztja a kedvezményezettek között az üzleti lehetőségeket. A Horn-kormány idején azonban minden azzal kezdődött, hogy az egész ügyletmenetet letitkosították. Az immáron államtitkot képező befizetési arányokat a felek egymás közt tárgyalták meg, és aztán ugyancsak titokban egymást közt szétosztották az üzleteket.

A magyar állam képviselői, a letitkosítók, a zsűri döntéshozói, továbbá a kedvezményezettek azonban egy és ugyanazon politikai érdekcsoportnak a tagjai voltak, akiket meg is lehet konkrétan nevezni. Ha például az adósság lebontása olajkereskedelem formájában történik, akkor az egykori szovjet ösztöndíjasok kapcsolataik alapján - néha New York-ban bejegyzett cégek közbeiktatásával - fogadják az érkező szállítmányokat. Látszatra mindez úgy történik, mintha az állam küldte volna az államnak közvetítés nélkül. Az üzleti konstrukció hasonló az előbbihez. A pártklientúra tagjai döntéshozó hatalmuknál fogva közpénzeket szavaznak vagy ítélnek meg saját maguknak.

Érdemes itt szó szerint idézni Tellér Gyula tanulmányából az MNB tulajdonában lévő bécsi leánybank, a CW-Bank egyik tranzakciójának a történetét. Bizonyos Bisser Dimitrov nevű személy az egyik franciaországi vállalkozásához jelentős mennyiségű hitelt vett fel a CW Banktól, és a HFT (Hungarian Finance és Trade) nevű magyar pénzintézettől. Franciaországi vállalkozását a francia állam is támogatta több tízmillió frankkal. Dimitrov ezt a pénzt nyomban továbbutalta egy amerikai bankszámlára. A francia titkosszolgálat ezt kiderítette, de a pénznek már nyoma veszett. Tellér így ír erről:

"Különös jelentőséget ad az ügynek, hogy Bisser Dimitrov hajdani külkereskedő kollegája egy bizonyos Peter Dobrev, Apró Piroskának, a kereskedelmi bank volt elnökének, Horn Gyula egykori kabinetfőnökének (és egyben Apró Antal volt rákosista-kádárista politikus lányának) a férje. A pénzeket kölcsönző bankokban tulajdonosként, igazgatósági tagként, felügyelő-bizottsági tagként ugyancsak Apró Piroska baráti körének tagjai (Patkó András, Mészáros Kálmán) ültek. Az amerikai bankba vándorolt - és onnan 'külföldi' magánbefektetésként már vélhetően vissza is érkezett - pénz a HFT ágon is és a CW ágon is magyar állami eredetű."

A CW Bank 100 milliárd forint feletti veszteséggel fejezte be működését. Tellér Gyula megállapítja, hogy a bank kétes kintlevőségei a volt szocialista országok nemzetközi kereskedelmi ügyeinek a finanszírozásából származnak. A pénz útja a költségvetésből közvetítő pénzintézeteken keresztül jut az illegális magánvállalkozásba, és onnan vissza a privatizációba. A döntéshozók és a haszonélvezők egyaránt a Horn-kormány mögött álló érdekcsoportok tagjai.

A hatalomgyakorlás hatása a gazdaságra

A nemzeti teljesítmény és a felhasználás közötti különbözetet, amelyet az ország külföldi adósságai utáni kamatfizetés és tőketörlesztés, valamint az 1990 után betelepült működőtőke kivitt profitja is megterhelt, mint már említettük, folyamatosan külső tőkebevonással kellett fedezni. Jelentős jövedelmeket vont el és áramoltatott a külföldi tulajdonosok felé az "adósságcsere", vagyis a költségvetés jegybanknál vezetett nulla- vagy alacsony kamatozású hiteleinek pénzpiaci kamatozásúvá tétele. A Horn-kormány ideje alatt a tőkekivonás által megnövelt belső jövedelemfolyam és vagyonmozgás minden jelentős pontjára rátelepedett a szociálliberális klientúra. Ennek eredményeként ezermilliárdos nagyságrendű vagyont terelt jogilag és erkölcsileg is megkérdőjelezhető kétes pénzszerzési ügyek révén magán- és pártcsatornákba. A Horn-kormány erre a sokcsatornás pénzmozgásra rátelepített egy hatalomújratermelő szociológiai szerkezetet. Ezt a jogszabályok szinte tetszés szerinti átalakításával igyekezett zavartalanná tenni.

A gazdasági megszorítások - a Bokros-csomag intézkedései - vámpótlékkal igyekeztek visszafogni az importot, és növelni a költségvetés bevételeit. Az éveken át fenntartott csúszó leértékeléssel ösztönözte az exportot. A Bokros-csomag a makrojövedelmek átcsoportosításával, a lakossági jövedelmek zsugorításával, a költségvetési kiadások csökkentésével, a belső piacok szűkítésével igyekezett a vállalatok értékesítését a külföld irányába terelni, és fokozni a gazdaság exportvezérelt növekedését. Az exportjövedelem azonban profit és adósságszolgálat formájában távozik az országból. Fokozására azért van szükség, hogy legyen elegendő pénz az adósságszolgálat teljesítésére. A Bokros-csomag nyomán a magyar gazdaság elmozdult a külső egyensúly felé. Ennek eredményeként az Antall- és a Boross-kormány ideje alatti évi 3-4 milliárd dolláros külső hiány 1996-ra évi 1,5-2 milliárd dollárra mérséklődött.

Míg az 1970-es években a fizetési mérleg egyensúlyát a nyugati és keleti cserearányromlás, a nyolcvanas években az ugrásszerű eladósodás és annak terhei, az 1990-es években viszont a betelepülő működőtőke miatti import, a túlliberalizált és túlprivatizált kereskedelem, majd a nyílt és rejtett profitkivonás terhelte meg. A külső egyensúly javításához a külföldi tőke által létesített úgynevezett vámszabadterületi nagyvállalatok, valamint a privatizációs bevételek járultak hozzá. Ha az 1996-1997-es külkereskedelmi mérlegből levonjuk a multinacionális cégek 1,5 milliárd dolláros többletét, akkor azt látjuk, hogy a valódi magyar gazdaság, a vámterületi gazdaság, a Bokros-csomag előtti helyzetben maradt. Ezért a restrikciós intézkedéseket sikerteleneknek minősíthetjük.

A Horn-kormány gazdasági megszorító intézkedései, restrikciós pénzpolitikája és piacszűkítő költségvetési politikája a termelőgazdaság valamennyi fontos területére rányomta a bélyegét. Ha eltekintünk a vámszabadterületi gépipari vállalatok sikeres előretörésétől, a kis- és közepes - azaz "a szocialista utógazdaságnak" minősíthető vállalati körbe tartozó - vállalatok stagnáltak. Az iparban továbbra is a beruházások elhalasztása, az amortizáció felélése, a közterhek fizetésének elmulasztása és a szürke gazdasági zónába való visszahúzódás volt a jellemző.

A mezőgazdasági szektorban csökkent a piacok felvevőképessége, a termelőbázis lehetséges teljesítményéhez képest. A mezőgazdaság kevesebb embernek biztosított megélhetési lehetőséget, mint ahányan képesek voltak és akartak dolgozni. Ez az egész agrárszféra alulfoglalkoztatottságának az egyik oka, amihez még hozzájárul az iparból is visszazúduló falusi munkanélkülieknek a problémája. A létrejött kereskedelmi és feldolgozói monopóliumok növelték az agrárium krónikus tőkehiányát, és a termelőföld elaprózottságából származó hátrányokat. A szociálliberális kormányzat alatt a mezőgazdaság egyetlen problémáját sem oldották meg. Sok tízmilliárdos szintentartási és fejlesztési elmaradásban van az infrastruktúra egésze, valamint a környezetvédelem. Ennek a helyzetnek a kialakulásáért természetesen nem lehet egyedül a Horn-kormányt felelőssé tenni, de az általa megteremtett pénzhiány jelentősen hozzájárult ennek a helyzetnek a rosszabbodásához.

Lehetett-e volna másképp?

A neoliberális pénzuralmi rendszernek nem sikerült a posztszocialista ipari szektort átállítania az exportorientált növekedésre. A fogyasztáskorlátozás, a privatizáció, a vámpótlék, a különböző eredetű felhalmozás-elmaradások, vagyis a nagyarányú tőke- és jövedelemkivonás, valamint a beáramló működőtőke lehetővé tette a szerkezet-átalakítást és az export növekedését. A megtelepedett külföldi nagyvállalatok azonban alig állnak kapcsolatban ezzel a jobb elnevezés hijján posztszocialistának nevezett szektorral. A multik előrehúzó hatása alig érvényesül. A magyar gazdaság stagnáló-lemaradó hazai tulajdonú részre, valamint dinamikusan fejlődő külföldi tulajdonú szektorra bomlott. Ennek következtében ez a "posztszocialista" szektor, vagyis a nem vámszabadterületi kis- és közepes vállalatok, az indokoltnál jobban visszaestek. E helyzet következményeként jelentős nemzeti jövedelem nem jött létre. A nemzeti vagyon elidegenítéséből befolyt privatizációs bevételek pedig adósságtörlesztésre lettek fordítva.

Zágrábi László "A Horn-politika hatása a gazdaságra és a társadalomra" című tanulmányában megállapítja, hogy "a növekedés kontra stabilitás kérdése helyett a 'növekedés és stabilitás kérdését kellett volna felvetni." A gazdaságpolitikának összpontosítania kellett volna az úgynevezett nem vámszabad területi szektorra és a kis- és középvállalatokra. Ennek a gazdaságnak kellett volna fenntartania a fejlődés lehetőségét, mert csak így lehetett volna megakadályozni a nemzeti jövedelem csökkenését vagy stagnálását. A szociálliberális kormányzat ezt elmulasztotta, és emiatt az ország elveszítette mintegy háromévi nemzeti jövedelem-növekményét. A szociálliberális kormányzatnak tehát lett volna választási lehetősége, de döntéseiben az össztársadalmi érdekek helyett a csoportérdekeknek adott elsőbbséget. A közérdeket szolgáló alternatíva érvényesítése érdekében a pénzügyi apparátusnak a külföldi tulajdonosi körrel, legfőbb támogatójával, kellett volna szembefordulnia és éles konfrontációban jobb tulajdoni arányokat kiharcolnia. A Horn-kormány körüli érdekcsoportoknak pedig osztozkodniuk kellett volna a társadalom szegényebb, lecsúszó csoportjaival azon az ezermilliárdos nagyságrendű vagyonon, amelyre rátették a kezüket.

A magyar lakosság tulajdonosi helyzete a privatizáció nyomán - föld- és vagyonkárpótlás, szövetkezeti vagyonnevesítés, egzisztencia-hiteles konstrukciók - nem javult. A Horn-kormány a készpénzes privatizációt részesítette előnyben, és ez tovább rontotta a rendszerváltás következtében lecsúszó rétegek esélyeit. A lakosság jövedelmi viszonyait rontotta az inflációs jövedelem-elvonás. Ez különösen azok számára volt hátrányos, akik nem tudták a piacon keresztül tovább hárítani a veszteségeiket. Elsősorban a nyugdíjasok és a nagycsaládosok, valamint a területi egyenlőtlenségek növekedése folytán a hátrányos területeken élő kistulajdonosok lettek a rendszerváltás vesztesei.

Az elmúlt másfél évtizedben mintegy 1 800 000-en veszítették el munkájukat. A rendszeres jövedelemmel rendelkezők aránya a lakosság egyharmadára zsugorodott. Csikós Csaba és Zágrábi László adatai szerint 1994-es forintértéken számolva az önkormányzatoktól 2000 milliárd forintnyi vásárlóerőt vontak el. A központi költségvetésben szereplő családi pótlékból és a jövedelempótló, illetve kiegészítő támogatásból 900 milliárd forintot, a nyugdíjakból 1000 milliárd forintot és az Egészségbiztosítási Alapból pedig további 1000 milliárd forintot hasítottak ki.

A társadalom jövedelmi megosztottságát kiegészíti a társadalom súlyos kulturális, morális és politikai megosztottsága. Évről évre nő a neurotikusok, az alkoholisták, a kábítószerélvezők száma. A magyar morbiditás adatai igen rosszak. A fő halálokok a keringési és érrendszeri megbetegedések, a szívelégtelenség és a rák. E mögött társadalmi, életmódbeli és környezetszennyezési okok húzódnak. Az iskolarendszer is leépül és egyre tehetetlenebb. A deviáns magatartás és a bűnözés a társadalom egyre nagyobb részét szövi át. Különösen nagy az intellektuális bűnözés, az u.n. fehérgalléros bűncselekmények aránya, amely az iskolázott rétegek erkölcsi válságára hívja fel a figyelmet. A belülről elkövetett intellektuális "bankrablások" sokkal több kárt okoznak, mint azok, amelyeket kívülről követnek el hagyományos módszerekkel.

A Horn-kormány társadalompolitikájával kapcsolatban is kijelenthetjük, hogy lett volna más megoldás, ha az erős csoportérdekek nem rekesztették volna el az útját. Abszurd dolog azt állítani a közvagyon ezermilliárdos nagyságrendű elrablásáról, hogy az "eredeti tőkefelhalmozás" volt.

A 2005-re kialakult helyzetért, amelyben már benne van az Orbán-, valamint a Medgyessy-Gyurcsány kormányzat tevékenysége is, nem lehet egyértelműen csak a kormányzó pártokat, illetve az egyes kormányokat felelőssé tenni. Ismét hangsúlyozzuk, hogy óriási a felelőssége a neoliberális gazdaságfilozófia képviselőinek, akik valamennyi kormányképes pártban a meghatározó erőt képviselték és ma is ők a pénzügyi és gazdasági politika meghatározói. A nemzeti-konzervatív, valamint a szociálliberális kormányzatokban mindvégig érvényesültek a neoliberális törekvések. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lettek volna olyan társadalmi csoportok, amelyek elutasították ezt a pénzügyi és gazdasági nézetrendszert.

Lóránt Károly állapítja meg "Neoliberális politika - gazdasági káosz" című írásában (Szép volt fiúk, Magyar Nemzet, 2005. november 26.), hogy a neoliberalizmust elutasítók már a hetvenes évek közepén erőteljesen bírálták ezt a nézetrendszert. A hitelfelvételt azok támogatták, akik a neoliberális gazdaságpolitikát is hirdették. Ezek a befolyásos állásokat betöltő személyek azonban kutatóintézetekben és pénzügyi irányító szerveknél töltötték el az életüket, s ezért gyakorlati tapasztalatokkal alig rendelkeztek. Ezt a hiányt elméleti nézetek kikölcsönzésével pótolták, amelyek azután sorra hibásnak bizonyultak.

Ezek a nemcsak okos, de "nagyon-nagyon okos" pénzügyi szakemberek különösen nem szerették az iparban dolgozó gyakorlati vezetőket. A nemzetközi pénz- és korporációs- oligarchia szolgálatába szegődött magyar pénzügyi lobbi ugyanazt hajtotta végre Magyarországon, mint világszinten azok a gazdasági frontemberek, akikről John Perkins számolt be 2004-ben megjelent "Confessions of An Economic Hitman" (Egy gazdasági frontember vallomásai) című nagysikerű könyvében. Magyarországon azért nem volt szükség ilyen John Perkinsek-re, mert volt kellő számban belföldi gazdasági "verőlegény". Ugyancsak Lóránt Károly állapítja meg, hogy ma Brüsszelre sokan úgy tekintenek, mint 1989. előtt Moszkvára. Ma Brüsszel a felül nem múlható bölcsességek forrása. Az európai integráció folyamata sokáig a franciák önzésére és a németek bűntudatára épült.

Az integráció költségeinek döntő részét a németek viselték, de most már az öt másik nettó befizető országgal együtt azt kívánják, hogy az EU központi költségvetése ne legyen magasabb a GDP 1%-ánál. Szakértők már az 1970-es években jelezték, hogy az európai integráció jelenlegi fokán a GDP 5%-át kellene összpontosítani, hogy ki lehessen elégíteni a jelentkező igényeket. A korábban csatlakozott fejletlenebb országok kaptak is segítséget, míg a legutóbbi nagy létszámú bővítés során belépő új országoknak erre már nincs esélyük. A mezőgazdasági támogatásokat is egyre nagyobb mértékben tagállami hatáskörbe akarják visszautalni. A GDP 1%-át kitevő közös alapból azonban nemcsak az új belépők igényei, de a korábbi 15 tagállam együttműködésének a költségei sem finanszírozhatóak megfelelően.

A 2005. december 19-i megállapodást megelőzően az új német kancellár, Angela Merkel, hajlandó volt hozzájárulni ahhoz, hogy az EU összesített jövedelmének (GNI - Gross National Income) az 1,045%-ára emeljék fel a kiadások főösszegét a 2007 és 2013 közötti hét éves időszakra. Ebből a 862,36 milliárd eurót kitevő összegből 22,6 milliárd euró jut Magyarország számára. Ez a korábbi brit javaslathoz képest egymilliárdos növekedés, míg a júniusi luxemburgi javaslatban szereplő számhoz képest egymilliárdos csökkenés. A 85%-os uniós társfinanszírozás lehetősége tehermentesíti a magyar költségvetést, az önkormányzatokat pedig nem sújtja az általános forgalmi adó az uniós források után. Ebből az említett két módosításból a magyar kormányzat hét milliárd euró költségkímélést remél. Kedvezőnek ítélik azt is, hogy a kohéziós pénzeket lakásfelújításra is fel lehet használni a jövőben. A magyar képviselet azonban azt nem tudta elérni, hogy csak három év múlva folyjanak vissza az uniós költségvetésbe a felzárkóztatási pénzek. A hosszabb kifutási idő azért lett volna kedvező Magyarország számára, mert az infrastrukturális programok kifizetési-engedélyezési rendszere rendkívül időigényes és elhúzódik. Az Európai Parlament, amely korábban a GNI 1,18%-át javasolta, várhatóan megemeli ezt a 869,36 milliárd eurós összeget.

A neoliberális gazdaságpolitika az európai integráció keretében ért el sikereket az árstabilitás megteremtésében, de ez az eredmény nagyarányú növekedési veszteséggel járt együtt. A tizenöt államból álló integráció a hetvenes években átlag évi 3%-kal növekedett, ez a növekedési arány a legutóbbi időben a felére csökkent. A neoliberális politika egyre nyilvánvalóbb kurdarca - e politika elkötelezett híveit - paradox módon nem annak feladására, hanem továbberőltetésére késztette. Az újabb neoliberális doktrína szerint piacosítani kell az egészségügyet és a többi közszolgáltatást is. Felmerül a kérdés: meg lehet-e győzni érvekkel az EU vezetőit arról, hogy a neoliberális dogmák erőltetésével mindazt megsemmisítik, amivel valaha tiszteletet vívott ki magának Európa a világ szemében. A világosan gondolkodó tőkések már felismerték, hogy a társadalmi szolidaritás híján széteső Európában olyan helyzet alakulhat ki, amely veszélyeztetheti eddigi biztos profitjukat A hivatalos brüsszeli gazdasági kurzus azonban nem segíti, inkább akadályozza mind a régi, mind az újonnan belépő tagállamok gazdasági gondjainak a megoldását.

Lóránt Károly szerint a magyar gazdaságnak nem az eladósodás vagy a fizetési mérleg hiánya okozza a legnagyobb bajt, hanem a gazdaságirányítás, illetve a mögötte meghúzódó neoliberális dogmák. A vezető ipari országok nem annak köszönhetik felemelkedésüket, hogy megnyitották piacaikat a konkurencia előtt, amikor gyengék voltak, hanem annak, hogy minden lehető eszközzel védelmezték gazdasági életterüket. Lóránt emlékeztet a brit hajózási törvényekre, amelyek két évszázadon keresztül védték Nagy Britannia kereskedelmi és ipari érdekeit, és csak amikor Anglia már ipari világhatalommá vált, akkor hirdette meg London a szabad piaci elveket. Ekkor is a főcél a többi ország piacainak a megnyitása volt.

Azok az ázsiai országok, élükön Kínával, amelyek képesek felzárkózni, nem a nemzetközi pénzügyi intézményekre hallgatnak, hanem saját iparukat és piacaikat védik. A neoliberális dogmákkal nem lehet a gazdasági problémákat megoldani. Erre jó példa a Bokros-csomag restrikciós politikája, amely szintén nem oldott meg semmit. A villamos-energia ipar áron aluli kiárusításával csupán átmenetileg tudta stabilizálni a gazdaságot.

Magyarországon alapvetően nem a költségvetési hiánnyal, hanem a fizetési mérleg hiányával van a gond. Ezt a helyzetet az idézte elő, hogy a hazai vállalatok elveszítették bel- és külföldi piacaikat, s bármennyire ellenszenves a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchiának, de ezeknek a piacoknak legalább egy részét vissza kellene szerezni. A neoliberális közgadászok az úgynevezett ikerdeficitből azt a következtetést vonják le, hogy a költségvetés (államháztartás) hiányának a csökkenésével javulni fog a fizetési mérleg. Vannak olyan körülmények is, amikor a fizetési mérleg hiánya is okozhat költségvetési hiányt. Mára már nyilvánvaló, hogy a fizetési mérleg javítását kell középpontba állítani. Ez létkérdés az ország jövője szempontjából. Az EU Csatlakozási Jegyzőkönyv 26. cikkelye szerint 2007-ig tehetünk védőintézkedéseket gazdasági nehézségek fennforgása esetén:

"Amennyiben a gazdaság bármely ágazatában súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének jelentős romlásával fenyegető nehézségek merülnek fel, legfeljebb 2004. május 1-ét követő harmadik év végéig az új tagállam felhatalmazást kérhet arra, hogy a helyzet orvoslása és az érintett ágazatnak a belső piaci gazdasághoz történő hozzáigazítása érdekében védőintézkedéseket tegyen."

Magyarország a neoliberális dogmák követése miatt több mint tízmilliárd dollár nagyságrendű külső és belső piacot veszített el. Ez a magyar GDP több mint tíz százaléka. Ennek a piacnak a túlnyomó része az EU-hoz tartozó multinacionális cégek kezébe került. Lóránt Károly szerint a magyarok joggal követelhetnék vissza elveszített piacaikat, és e cél érdekében védőintézkedéseket is életbe léptethetnének. Ez egyszerre szolgálna magyar és uniós érdeket, mert az Unió nem engedheti meg, hogy egy tagországában a spekulánsok megrendítsék a valuta árfolyamát.

Ha a magyar kormány meg tudja magyarázni, hogy az államháztartási hiány nem azért keletkezett, mert a kormányzat szórta a pénzt, hanem azért, mert az ország elveszítette a piacait, miközben megvalósította azokat a reformokat, amelyeket az Unió és intézményei javasoltak, akkor meg lehet hozni a megfelelő intézkedéseket.

Kik az EU igazi irányítói?

Az Európai Unió szemléletesen bizonyítja, hogy az a feltételezés, miszerint a pénz és korporációs oligarchia gyengébb államhatalmat akar, nem egyéb mítosznál. A korporációs oligarchia erősebb államot akar, amely képes arra, hogy a jóléti állam korlátozásai és terhei nélkül legyen képes irányítani. Más szóval olyan államot akar, amelyben gyengék a közérdek szolgálatában álló demokratikus intézmények, és amelyek így nem képesek hatékonyan ellenőrizni a kormányzást gyakorló államhatalmat.

Az Európai Unió felett a tényleges ellenőrzést gyakorló háttérhatalom létrehozta 1983-ban a saját informális, zárt társaságát - a Nagyiparosok Európai Kerekasztalát (angolul: European Round Table of Industrialists, ERT). Ez a formailag magán klub először a demokrácia válságával foglalkozott. Itt nem arról volt szó, hogy a demokráciát, vagyis "a nép kormányzását, a nép által a népért" erősítsék. Ellenkezőleg! Azt hangsúlyozták, hogy felelőtlen csoportok állandóan támadják a kormányokat több és jobb jóléti szolgáltatásokért, az esélyegyenlőség igazságosabb biztosításáért, a háborúk kiiktatásáért. Az 1973-ban létrejött Trilaterális Bizottság is készített egy tanulmányt a demokrácia válsága címmel és tudós szerzői arra a konklúzióra jutottak, hogy túl sok a demokrácia, és ez meggyengítette a Nyugat társadalmait. Azért, hogy ezt a gyengeséget kiküszöböljék, meg kell erősíteni a tekintélyt, még pedig a szükségtelen demokrácia megfelelő szintű korlátozásával.

Amikor az ERT létrejött első tanácskozásain már megegyezés született arról, hogy a pénzrendszer és a nagyipar vezetőinek kell a kezükbe venni a kezdeményezést. Első számú követelésük az volt, hogy le kell bontani a jóléti államot. Úgy vélték, hogy az egyes országok nemzeti kormányai ehhez nem elég erősek. Álláspontjuk szerint az államok integrációja, az Európai Unió hatékonyabban tudja eltávolítani a demokrácia korlátait. Az európai integrációt tehát úgy kellett átalakítani, hogy több fokozaton áthaladva elérjen a jelenlegi Európai Unióhoz, amely már képes arra, hogy a pénz és az üzlet szervezett hatalmát korlátozó demokratikus béklyókat lerázza magáról.

Az EU-ban a tényleges döntési jogköröket nem a demokratikusan megválasztott intézmények gyakorolják. A legfontosabb döntéseket a tagállamok különböző ügyekben illetékes miniszterei lényegében titkos alkukon alakítják ki.

Az Európai Unió igazgatási apparátusa is egyedülálló. Sokkal nagyobb hatásköre van, mint a tagállamok államigazgatási szerveinek. Az ő előjoguk, hogy javaslatokat tegyenek a lényegében nem demokratikusan megválasztott fő adminisztrátoroknak, a komisszároknak, vagyis az EU Bizottsága tagjainak. Óriási hatalma van a pénzrendszert irányító és Frankfurtban székelő Európai Központi Banknak, amely irányítja a korábban fokozatosan létrejött EMU-t, vagyis a European Monetary Union-t (Gazdasági és Monetáris Uniót) a pénzügyi- és gazdaságpolitika meghatározásában - beleértve a pénzmennyiség szabályozását, a kamatlábak meghatározását. Az Európai Központi Bank tagjainak szigorúan meg van tiltva, hogy bármilyen javaslatot vagy tanácsot elfogadjanak a demokratikusan megválasztott intézményektől.

Az Európai Unióra vonatkozó alapvető szerződések egyértelműen biztosítják a pénz- és korporációs oligarchia érdekeinek az érvényesülését, amelyet természetesen eufémisztikusan, vagyis szépítgetően szabad-kereskedelemnek és szabad piacnak neveznek. Ez a szépítgető terminológia félrevezető. A közös valuta, az euró bevezetésével, valamint a stabilitási paktum elfogadásával, az Európai Unió bebiztosította magát a jóléti állam esetleges visszatérése ellen. A pénz és termelőgazdaságot irányító csoportok számára különösen kedvező az, hogy az Európai Unió erőteljes nyomást tud gyakorolni a tagállamok kormányaira, hogy a jóléti állam feltámasztására törekvő erőket kemény intézkedésekkel megfékezzék.

A Nagyiparosok Európai Kerekasztala, vagyis az ERT, nem csupán valamiféle újabb lobbizó magánegyesület. Ma már több ezer üzleti érdekcsoport működik a brüsszeli döntéshozó központok közvetlen közelében. Az ERT-be tömörült beruházó bankárok és korporációs vezérek nem várnak arra, amíg ezek a hivatásos lobbizók befolyást tudnak gyakorolni a döntéshozókra. Az ERT mértékadó személyiségei zárt ajtók mögött, titokban hozzák meg döntéseiket. Az ERT tagjai valósággal szimbiózisban élnek a brüsszeli bürokrácia irányítóival. Az ERT személyiségei rendszeresen megtárgyalják a legfontosabb kérdéseket, álláspontjukat eljuttatják a különböző bizottságokhoz és munkacsoportokhoz. Az ERT munkatársai fogalmazták meg a belső piacra vonatkozó szabályokat és ugyancsak kulcsfontosságú szerepet játszottak az euró bevezetésében.

A pénz- és korporációs oligarchia kívánságait kellően előkészítve terjeszti elő végrehajtásra az EU igazgatási apparátusának irányítói és az EU vezetői. Így például 1993. decemberében, amikor még a francia Jacques Delors volt az EU Bizottság elnöke, ő is benyújtott egy úgynevezett White Paper-t - Fehér Könyvet - a gazdasági versenyről és a foglalkoztatásról. Azt állította, hogy a munkanélküliség a legfontosabb kérdés, amivel az Európai Unió foglalkozni kíván. Ami figyelemre méltó tény, az az, hogy ez a Fehér Könyv nem volt más, mint a az Európai Kerekasztal igazgatói által elkészített javaslatoknak egy enyhén módosított változata. Az is ismert tény, hogy Jacques Delors rendszeresen találkozott az ERT vezetésével.

Az Európai Kerekasztal tehát annak a háttérhatalomnak az európai regionális vezetése, amelynek szóhasználatát találóan jellemezte Orwell különböző munkáiban. Így például a rugalmasság vált kulcsszóvá, és ez valójában azt jelenti, hogy a munkaerő piacon szélsőségesen rugalmas béreket lehet fizetni, és ugyanilyen rugalmasan kell betartani a napi munkaidőt, a ledolgozandó órákat, és hasonlóan rugalmasan lehet eljárni a munkahely biztonságát illetően is. A közszolgáltatási szektor, valamint a közepes- és kisméretű vállalkozások foglalkoztatják a munkaerő kétharmadát az Európai Unióban. Az orwell-i szóhasználat úgy állítja be az ő helyzetüket, mintha éhenhalás fenyegetné őket, ha nem válnának a korporációs óriások "rugalmasabbá". Az ERT dokumentumaiban ugyanis az szerepel, hogy pozitív intézkedésekkel kell javítani a kis és közepes méretű vállalatok kapcsolatát a multinacionális cégekkel, amelyeknek főtevékenységükre kell összpontosítaniuk. Emiatt egyre inkább függenek az úgynevezett alvállalkozóktól. Itt a kulcsszó az alvállalkozás. A többi világcéggel való konkurenciában az európai konszernek rá vannak utalva arra, hogy egyre több tőkét préseljenek ki az őket készséggel kiszolgáló, és a kegyeikért versengő szállítóktól. Azt követelik az alvállalkozóiktól, beszállítóiktól, hogy egyre olcsóbb és minőségileg egyre jobb alkatrészeket szállítsanak, de csak éppen akkor, amikor arra szükség van, azaz ne legyen szükség raktározásra. Ez a bizonyos "just in time" követelmény nyilvánvalóan ütközik a jogszabályi rendelkezésekkel, és a szakszervezetek szabályzataival. A kis és közepes méretű beszállító vállalatok ezért rendkívül nehezen tudják kiszolgálni a multikat, hacsak nem engedik meg nekik a módosított szabályozók, hogy csökkentsék a béreket, kiterjesszék a munkaidőt, önkényesen túlóráztathassanak, továbbá a munkahelyi védelmi jogszabályok fellazításával könnyedén mondhassanak fel.

Tehát minél rugalmasabbak a bérekre, a munkaidő hosszára és az általános alkalmazási feltételekre vonatkozó szabályozók, annál alacsonyabbak az adóbevételek, valamint a társadalombiztosítást szolgáló befizetések. Ily módon a nagy korporációk még több jövedelmet tudnak kihasítani maguknak. A beszállítók a nagy korporációk frontembereivé válnak, akiknek a jóléti állam munkásvédelmi szabályainak a lazítását, illetve eltörlését szolgáló követelései valójában a korporációk érdekeit elégítik ki.

A pénz- és korporációs oligarchia tulajdonában lévő tudatipar természetesen arról beszél, hogy elérkezett az információs társadalom, ahol a legfőbb érték a tudás és az innováció, és mindez kreatív és jól fizetett állásokat jelent a jól képzett munkaerő számára. Emögött a szépen hangzó jelszavak mögött ténylegesen a munkaerőt és a környezetet végsőkig kiszipolyozó változások állnak.

Az ipari korszakban közismert volt a futószalag, a gépsor a maga feldarabolt és monoton munkafolyamataival. Ez vált az embert a gép alkatrészévé alázó kapitalista kizsákmányolás szimbólumává. Ma már ezek az üzemen belüli futószalagok nagyrészt kiiktatódtak az elektronika és a komputertechnika jóvoltából. Helyükre egy sokkal gigantikusabb futószalag lépett. Korábban a raktári készletek lehetővé tették a rugalmas alkalmazkodást a folyamatban lévő termelési folyamat igényeinek a kielégítéséhez, a kereslet és kínálat ingadozásának megfelelően. Ma, amikor az egyes vállalatoknak mindig csak az adott jelzésre kell szállítaniuk, azaz "just in time", így az alvállalkozóktól a fővállalkozókon át a gyártó üzemekig történő termelési folyamatban új, hatalmas futószalag jött létre. Ezúttal nem vállalaton belüli, hanem számos vállalatot összekapcsoló futószalag. A szépítgető kifejezés minderre az úgynevezett karcsúsított termelésnek (lean production-nak) a modellje. A szakszervezeti vezetők ezt nevezték el stressz általi menedzselésnek. Ebben a karcsúsított - pontosabban feszessé tett - termelési folyamatban nemcsak intenzívebbé válik az egész munkafolyamat, de még a lélegzetvételt szolgáló pihenőpercekre is alig van alkalom. Emiatt a termelési folyamat központi egységénél a túlóra és a nem kellő létszámú személyzet vált általánossá. Ilyen körülmények között a személyi képességek gyarapítására, az alkotó munkára egyre kevesebb lehetőség nyílik.

Az ERT vezetői tisztában vannak azzal, hogy egyre nő a konfliktus a gazdasági verseny rövid távú igényei és az ipar hosszú távú szükségletei között. Ez egyenes következménye a munkaerő maximális ki- és elhasználásának. Az ERT iparmágnásainak az emberszeretetét tükrözi, hogy a munkaerő értékének fenntartása érdekében meghirdették az egész életen át tartó tanulást. Ez aztán az ERT szobáiból szépen átköltözött az Európai Unió hivatalaiba, és ott az egyik legfontosabb uniós programmá vált. Ha elemezzük az egész életen át tartó tanulást, akkor megállapíthatjuk, hogy ennek semmi köze nincs a valódi tudás megszerzéséhez, amelyre tényleg szüksége van minden embernek - képességei optimális kibontakoztatásához. A pénzügyi- és korporációs oligarchia tisztában van vele, hogy szükségük van az alap és az alkalmazott kutatásra, a különböző szinten képzett specialistákra és szakemberekre. Ezért olyan szolgáltatást várnak az állam által fenntartott iskolarendszertől, hogy az kellő számban képezze ki számukra a legkülönfélébb célokra alkalmazható munkaerőt, akik a pénzgazdasági rendszerben működő ipar gyorsan változó igényeihez képesek alkalmazkodni. Amikor ezek a gyorsan és könnyedén adaptálható standard munkások - legyenek kékgallérosok vagy fehérgallérosok - az állandó stressz-helyzetben gyorsan elhasználódnak, a korporációs oligarchia igényt tart arra, hogy bármikor lecserélhesse őket hasonlóan gyúrható és gyorsan felhasználható ifjabb generációkra.

Ilyen megfontolások alapján az egy munkahelyen történő életen át tartó alkalmazás koncepciója teljesen elavult. Az életen át tartó tanulás tehát az életen át tartó munkahely-változtatást is jelenti, mert lehetővé teszi, hogy a munkaerő a munkáltatók igényeinek megfelelően gyorsan mozgathatóvá váljék. Ennek a rugalmasnak nevezett munkaerőnek az a célja, hogy gyorsan lehessen mozgatni egyik időleges munkahelyről a másik irányába - rövid átképzésekkel, rövid munkaszerződésekkel, amelyek rendszerint elbocsátással végződnek, amikor már ennek a munkaerőnek nagyobb bért kellene fizetni a munkában töltött évek után. A nagyobb bér helyett kisebb bérű fiatalokat vesznek fel. Mindez elvezet a munkájukat elvesztők korai nyugdíjazásához.

A pénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus és ennek következtében a felvett hitelek teljes visszafizetésének a lehetetlensége kényszeríti ki az ERT kezdeményezésére az Európai Unióban is meghonosodott pazarló bánásmódot a természeti erőforrásokkal. A magánpénzrendszer a kamattal erőszakos növekedésre szorítja az értéket egyedül előállító termelő gazdaságot. Emiatt lehetetlen az élethez szükséges erőforrások gondos megőrzése, az úgynevezett zöld gazdálkodás folytatása, amelynek részét képezi a környezetet nem szennyező biztonságos termékek előállítása, a káros gázok és anyagok kibocsátásának a korlátozása és az újrafelhasználható anyagok előnyben részesítése. A ma már több millió dolláros biopiac jól fejlődik a gazdag országokban. Ez azonban nem akadályozza a transznacionális korporációkat a természeti erőforrások világszintű pazarlásában.

Az áruk korlátlan szabad mozgása pusztítja a pótolhatatlan energiahordozókat, amelyek a szállításhoz szükségesek. Az Európai Unió területén 35 000 kilométer új utat építenek, ebből 12 000 kilométer autópálya. Mindez elsősorban a nagy autóipari vállalatok érdekeit szolgálja. A túlhajtott mobilitás a közlekedés eldugulásához vezet, de ilyen túlfeszített mobilitás nélkül a karcsúsított termelés, és az óriás futószalagként egymásba kapcsolódó termelő egységek között a szállítás, nem lehetséges. Az egyes alkatrészeknek a kihelyezése specializált alvállalkozókhoz azt is jelenti, hogy növekvő mennyiségben, egyre nagyobb távolságra kell szállítani őket - méghozzá akkor, amikor csörgött a telefon, vagy amikor érkezett a jelzés, hogy szükség van a szállításra (just in time).

Ennek az egész értelmetlenségnek a hibás pénzrendszer van a hátterében. Azért kénytelenek kegyetlenül versenyezni egymással a termelő vállalatok, mert mindegyik hitellel működik és a hitelpénz után kamatot kell fizetni. Amikor a magánosított pénzrendszer kamattal terhelt hiteleket nyújt a termelőgazdaság szereplőinek, akkor a hitel kamatostul történő visszafizetéséhez szükséges pénzt nem bocsátja ki. A hitelek felvevői a kamatfizetéséhez szükséges többletpénzt csak úgy tudják előteremteni, ha egyes versenytársaikat legyőzik, és csődbe juttatják. A győzteseknek más gazdasági szereplők csődbejuttatása révén válik lehetővé hiteleik kamattal való folyamatos visszafizetése. Az adósságot persze soha nem lehet visszafizetni, mert ebben a rendszerben minden pénz kamattal terhelt adósság. Abban az elméleti esetben, ha mindenki visszafizetné az adósságát, nem maradna pénz a reálgazdaságban, és gazdasági élet leállna. Ne tévesszük szem elől, hogy valamennyi negatív jelenség mögött az az alapvető hiba húzódik, hogy a gazdaság közvetítő közege egy szűk érdekcsoport magánmonopóliumává vált. Ez a szűk érdekcsoport bocsátja ki tetszése szerint, és használatáért hatalmas sarcot igényel magának kamat és kamatos-kamat formájában.

A magánpénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus azonban nem természeti törvény, tehát megváltoztatható. A hosszú távú beruházásokra amúgy sem alkalmazható ugyanaz a kamatmechanizmus, mint ami az egyhetes forgóeszközhitel esetében még betölti funkcióját. A kamattal működtetett pénzrendszer ellen több alkalommal is felléptek a történelem során. A kamatrendszert ellenzők felismerték, hogy az exponenciális görbe szerint elhatalmasodó kamatterheket egy idő után már nem lehet vállalni. A kamatmechanizmus túlterhelhető eszköz és ezért csak korlátozott ideig alkalmazható. A pénznek - és a kamatmechanizmussal működtetett pénznek is - elsősorban az áruk és szolgáltatások cseréjének a közvetítése a feladata. Amikor azonban a pénz már nem semleges gazdasági közvetítő eszköz, akkor a hatalmi visszaélés eszközévé válik. Ekkor már nem sok köze van a gazdasági erők jobb allokációjának az elősegítéséhez. Egyre inkább a teljesítmény nélküli nagyobb bevételt biztosítja egy szűk réteg számára.

Az adózás megváltoztatása nem elég

Az biztosan nem megoldás, hogy minden eszközzel elfogadtassák a kamatterhek alatt nyögő ország adófizetőivel a közgazdasági tartalomtól régen elrugaszkodott sajnálatosan magas adósságterheket, akár tehetnek róla, akár nem. 2006. elejéről visszatekintve és szemünket 2005. szeptember 30-ára szegezve a következő kép tárul elénk:

Magyarország pénzügyi kötelezettség-állománya 33 388,8 milliárd forint, ami mintegy 150 milliárd dollárnak, illetve 130 milliárd eurónak felel meg. Magyarország nettó pénzügyi vagyona 21 888,7 milliárd forint, ami hozzávetőleg 102 milliárd dollár, illetve 80 milliárd euró. A Magyarországon jelenlevő külföldi pénzvagyon 21 991,6 milliárd forint. A fenti számok tükrében a gazdaságot kiszolgáló forgalomban lévő pénz - ami lényegében ellátja a közvetítő közeg szerepét - mindössze 11 496 milliárd forint, vagyis igen kis összeget tesz ki. Kicsinek mondható a hitelállomány 3000 milliárd forintos nagyságrendje is. Ha ezekhez az adatokhoz még azt is hozzátesszük, hogy Magyarország összes szántóföldjének az értéke 1300 milliárd forint, akkor láthatjuk, hogy a magyarországi eladósodás oly mértékű, hogy ha az országot a teljes termőföldjétől megfosztják, akkor sem tud megszabadulni csak adósságának egy töredékétől.

A gazdaságban a közvetítő közeg szerepét betöltő 11 496 milliárd forintnak kell kitermelnie a társadalom egészét terhelő pénzügyi kötelezettség állomány - 33 388,8 milliárd forint - adósságszolgálati és kamatterheit. Az hogy Magyarországon ilyen viszonyok alakulhattak ki, abban több tényező mellett az is szerepet játszott, hogy annál a bizonyos kerek-asztalnál, amelyet demokratikus legitimáció nélküli önjelölt személyek ültek körül, milyen alkut folytattak, és milyen Alkotmányt fogalmaztak meg.

Magyarország pénzügyi helyzete 2006-ban azt szemlélteti, hogy a jelenlegi kölcsönmechanizmusok irreálisak és méltánytalanul nagy kamatjövedelmet préselnek ki a lakosságból. Ez a fajta pénzügyi és vagyonkoncentráció a kialakult erőviszonyok miatt egyelőre nem változtatható meg, és a külföldi kézre átjátszott magyar nemzeti vagyont csak forradalom vagy globális pénzügyi összeomlás nyomán lehetne visszaszerezni.

Monetáris eszközök az adósság csökkentésére

Amíg e hibás pénzügyi rendszer helyére visszaállítható a közpénzrendszer, addig is le kell szorítani a fojtogató kamatlábat. A kamat csökkenthető, ha megszüntetjük a készpénztartás ingyenességét. A pénz visszatartását nem jutalmazni kell kamattal, hanem költségkirovással büntetni. Ugyanezt javasolta Silvio Gesell nyomán Helmut Creutz is. Ha a pénzvisszatartást büntető költség havi 1%, akkor az évente már 12%-os veszteséget okoz a gazdasági élet közvetítő közegét visszatartó pénztulajdonosnak. Ebben az esetben az 1-2%-os hitelkamat már reális, és nem kell tartani a megtakarítási hajlandóság gyengülésétől. Az elérendő cél az, hogy a pénztulajdon ne vezessen automatikusan a források kivonásához a termelőgazdaságban. A társadalmi szükségleteket és érdekeket az szolgálja, ha a pénzmennyiség csak befektetés, vállalkozás, azaz értékelőállító tevékenység révén gyarapodik.

Megoldást jelenthetne az is, ha a jelenlegi magánpénzrendszer megváltoztatásával a pénz kölcsönadója osztozna a hitelfelvevő kockázatában, és csak akkor jutna kikölcsönzött hitele után hozamhoz, ha azzal sikerült értéktöbbletet előállítani a reálgazdaságban. A magánpénzrendszert működtető pénztulajdonosok jelenleg nem hajlandók az érték-előállító gazdasági szereplőkkel együtt résztvenni a kockázatvállalásban.

Az adósságcsapdából csak a közpénzrendszerre történő áttéréssel lehet tartósan kikerülni. A pénzkibocsátást - a forgalomban lévő pénz mennyiségének a növelését vagy csökkentését - többféleképpen is az egyes konkrét személyekhez lehet kapcsolni. Csak azt a magántulajdont szükséges alapvető emberi jogként alkotmányos védelemben részesíteni, amely az adott konkrét személy teljesítménye alapján jött létre. (Az összes többi vagyon ugyanis az előttünk élt nemzedékek együttes teljesítménye, és ezért az emberiség közös tulajdona.) A forgalomban lévő pénz mennyiségét a születéshez és az elhalálozáshoz kapcsolva növelni, illetve csökkenteni lehetne. A születések számával növekedne, az elhalálozások számával pedig csökkenne a forgalomban lévő pénz mennyisége.

Az állam ne csak állami hitellevelek formájában bocsásson ki pénzt, mert azért kamat-milliárdokat kell fizetnie a költségvetésből. Ne feledjük a nagy amerikai feltalálónak, Thomas Edisonnak, az Egyesült Államok eladósítása kapcsán megfogalmazott figyelmeztetését, miszerint: "Képtelenség azt állítani, hogy országunk kibocsáthat 30 millió dollár értékű államkötvényt, de nem bocsáthat ki 30 millió dollár értékű állami pénzt. Mindkettő kötelezettségvállalás arra, hogy fizetünk. Az egyik azonban az uzsorásokat gazdagítja, a másik viszont a lakosságnak nyújt segítséget."

Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász elgondolásai szerint, a magyar állam vissza vehetné az MNB-től monetáris felségjogainak a gyakorlását, és állami kibocsátású 13 ezer milliárd forinttal vissza vásárolhatná hitelleveleit a kereskedelmi bankoktól. Az infláció elkerülésére fel kell emelnie a jelenlegi 5%-os banki tartalékrátát 100%-ra. Ezzel elérhető, hogy a bankrendszerhez kerüljön az állami kibocsátású többletpénz, és ne legyen inflációs nyomást kiváltó pénztúlkínálat a reálgazdaságban. A költségvetés így évi több száz milliárdos kamattehertől szabadulhatna meg rövid idő alatt.

Az állam úgy is finanszírozhat konkrétan megjelölt termelő és infrastruktúra-fejlesztő programokat olcsó közhitelekkel, hogy nem okoz inflációt. Törvénnyel kellene korlátozni, illetve megtiltani az eladósítást. Minden olyan esetben, amikor a finanszírozás megoldható saját kibocsátású pénzzel, tilos lenne kamatozó hiteleket felvenni a nemzetközi pénzpiacokon. A multinacionális nagyvállalatok aluladóztatásának megszüntetésével is csökkenteni lehetne az államadósságot és a költségvetés hiányát. A monetáris önrendelkezés gyakorlását azonban a már régóta esedékes vagyonmérleg elkészítésével kellene kezdeni. Hadd tudják meg végre a választópolgárok, hogy hová került a nemzeti vagyon, mire fordították és miért az ellenértékként kapott deviza-milliárdokat? Mi az oka annak, hogy az adósságprobléma megoldásának monetáris megoldási lehetőségeiről mindkét kormányképes erő hallgat? Meddig marad Magyarország következmények nélküli ország?


2006
Dr. Drábik János: Világdemokratúra
9. fejezet
 
 
0 komment , kategória:  Világdemokratúra 9. fejezet  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 384
  • e Hét: 2600
  • e Hónap: 21004
  • e Év: 341036
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.