Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Korszakváltás a világtörténele
  2011-01-01 20:45:44, szombat
 
 
Korszakváltás a világtörténelemben

Miért a liberalizmus vált a Pax Americana ideológiájává?

A XIX. században három eszmerendszer, ideológia alakult ki: a konzervativizmus,
a liberalizmus és a szocializmus. Létrejöttük óta állandó küzdelemben álltak egymással.
Mindhárom eszmerendszer elutasítás és válasz is volt egyszerre.
Az 1789-es francia forradalom egyik fontos következménye
a nyugati civilizációhoz tartozó világ számára az volt,
hogy elfogadottá tette a szakadatlan változás eszméjét, hogy az új, az átalakuló,
sőt a forradalmi az normális és nem kivételes jelenség a modern államok politikai életében, fejti ki Immánuel Wallerstein világrendszerkutató gazdaságtörténész
"After Liberalism" című tanulmánykötetében, amelynek főbb megállapításaira a továbbiakban is támaszkodunk. Wallerstein megállapítja, hogy ami először csak statisztikai előfordulása miatt volt normálisnak tekinthető, később erkölcsileg is normális jelenséggé vált. A francia forradalom egyrészt az atomizálódás történelmi folyamatának a csúcspontja volt, azaz mindannak a betetőzése, amelynek a gyökerei visszanyúlnak a nominalizmushoz /a materializmus középkori változatához/, a vallási mozgalmakhoz és a tudományos racionalizmushoz és másrészt azon társadalmi csoportok, intézmények és értékek lerombolója, amelyeken a középkor nyugodott. Ez volt a XVII-ik századi newtoni tudományosság és a XVIII-ik századi haladás koncepció, a modernitás apoteózisa. Ez a modernitás egy meghatározott társadalmi valóság és egy hozzákapcsolódó világnézet ötvözetét jelentette.

Ezt az új eszme-és normarendszert, amely elkerülhetetlennek tekintette a szüntelen változást, egyes csoportok sokkhatásként élték át. A változás és haladás abszolutizálása - arra hivatkozással, hogy régi, elutasított olyan bevált értékeket is, amelyeket igazolt az emberiség tapasztalata. Így a változás új kultuszára való válaszként megszületett a konzervativizmus, amely annyiban volt reakciósnak nevezhető, hogy valóban egy válasz-adás, egy re-akció volt a modernitás kibontakozó ideológiájára. A konzervativizmus azt tűzte ki, hogy teljesen megfordítja a folyamatot, ha pedig ez nem megy, akkor megkísérli feltartóztatni a kibontakozó változásokat. Mint minden ideológia, a konzervativizmus is elsősorban politikai program volt. A konzervatívok tudták, az államhatalmat kell megtartaniuk, mert az állami intézmények útján érhetik el céljaikat. Ezért amikor a konzervatív erők 1815-ben visszatértek Franciaországba, ezt restaurációnak, a régi rend helyreállításának, nevezték el.

Megállapíthatjuk tehát,
hogy a konzervativizmusra való reagálásként jött létre a liberalizmus,
amely a modernség tudatos vállalására hivatkozott. Képviselői arra törekedtek,
hogy nézeteikkel befolyásolják a társadalom és az állam valamennyi intézményét,
hogy megszabadítsák azokat az irracionalizmus maradványaitól.
Felvették a küzdelmet a konzervatív ideológusokkal,
akik megítélésük szerint félnek a szabad embertől,
amely megszabadult a tradíció hamis imádatától.
A liberálisok elengedhetetlennek tartották a haladást,
de azt is tudták,
hogy azt az embereket mozgósító politikai program nélkül nem lehet megvalósítani.
Ezért a liberális ideológusok azt vallották,
ahhoz, hogy a történelem a maga természetes menetét kövesse,
szükség van tudatos, folyamatos és intelligens reformizmusra.

A szocializmus, amely válasz volt a liberalizmusra, csak 1848 után öltött önálló arculatot.
Ennek az volt az oka, hogy azok,
akik 1789 után már szocialistának kezdték hívni magukat, a forradalom
olyan örököseinek tekintették magukat,
akik semmilyen lényeges vonatkozásban sem különböznek azoktól,
akik viszont liberálisnak nevezték magukat.
Ami azonban mégis megkülönböztette a szocialisták politikai programját - és
később ideológiáját is - a liberálisokétól, az a meggyőződésük volt,
hogy a haladás megvalósulásának
a felgyorsításához erőteljes beavatkozásra van szükség.
A szocialista program lényege tehát a történelem szükségszerű menetének
a minden eszközzel történő felgyorsítása.
Ezért gyakorolt rájuk nagyobb vonzerőt a forradalom, mint a reform.
Ez utóbbi számukra a túlságosan türelmes, tudatos politikai aktivitást jelentette,
amelyre a kivárás a jellemző. Ők viszont nem akartak várni.

A modernitás és a "változás, mint normális állapot" új elveivel kapcsolatban három magatartás kristályosodott ki: Az első: Fel kell ismerni, és minél pontosabban jelezni a belőlük származó veszélyt, ezek volta a konzervatívok. A második: Segíteni kell az emberiséget a boldogság elérésében olyan racionálisan, amennyire csak lehetséges, hirdették a liberálisok. A harmadik: Fel kell gyorsítani a haladást az azt ellenzők elleni kemény küzdelemmel, állították a szocialisták. A konzervatívok ellenezték a francia forradalmat, a liberálisok a konzervatívok restaurációs törekvéseit, a szocialisták pedig a liberálisok reformizmusát és óvatosságát.

Mindhárom ideológiának van egy hordozója, egy szubjektuma, a francia forradalom esetében ez a nép, amely a szuverenitás letéteményese. A népfelség elvének a meghirdetése a modernitás egyik nagy vívmánya. Mégis üresnek bizonyult az új elv, mert senki nem tudta megmondani, hogy ki a nép. Látszólag a liberálisok álláspontja volt még a legvilágosabb, akik azt mondották, hogy mivel minden egyén a politikai, gazdasági és kulturális jogok önálló hordozója, ezért ezen egyének összessége a nép. De ezután jött a kérdés, ki tekinthető ilyen autonóm egyénnek. A csecsemő nem, az analfabéta nem, a nagyon szegények, vagyontalanok nem, a nők nem,(legalábbis a múlt században ez volt helyzet, de még a XX. században is sokáig, pl. Svájcban), az idegenek nem, az elmebetegek nem, a bűnözők nem és így tovább. Ki az, aki hivatott eldönteni, hogy kik gyakorolhatják a népfelség elvéből őket megillető szuverenitást és kik nem?

De ha elismerjük,
hogy minden társadalmilag felelős egyén gyakorolhatja szuverén jogait,
hol van annak a határa,
hogy az már ne sértse a másik egyént ugyanilyen jogainak a gyakorlásában?
És ha nem is sértené egyik polgár sem a másik jogait,
akkor is még komoly nézeteltérés állhat fenn közöttük a közösséget,
a társadalom egészét érintő kérdésekben.
Ezeknek a problémáknak a megoldása a politikai demokrácia alapfeltétele.
A konzervatív válasz erre az olyan társadalmi közösségek - mint a család,
az egyesületek, az egyház, a nemzet - szerepének a hangsúlyozása.
A konzervatívok azon közösségek politikai jogait ismerték el,
amelyek tradicionálisak voltak és így biztosították a folyamatosságot a társadalomban.

A konzervatívok tehát az egyénnel szemben a hagyományos kisközösségeknek - a természetes emberi közösségeknek, a vérségi kapcsolaton alapuló családnak, a nagyobb családnak: a nemzetnek, az elsődleges vallási és nyelvi-történelmi-kulturális összetartozásnak - adtak elsőbbséget. A szocialisták viszont az egyénekkel szemben a társadalom egészének, mint kollektív entitásnak kívánták biztosítani a népfelség elvéből következő politikai jogokat, társadalmi osztályokban, osztályellentétekben és osztályharcban gondolkodtak. Láttuk, nehéz meghatározni, hogy melyik egyén a politikailag cselekvőképes. De még ennél is nehezebb megmondani, hogy a társadalom melyik közössége alkotja a népet. A legnehezebb viszont meghatározni, hogy mi tekinthető a nép általános politikai akaratának. Mehetünk azonban tovább is. Miért csak egy nép, egy nemzet akaratát nézzük? Miért nem az egész emberiségét? Hogyan viszonyul egymáshoz az általános akarat és mindenegyes egyén akarata? Röviden: egyik ideológia sem tudta megválaszolni kielégítően, hogy ki a népfelség igazi hordozója.

Hogyan viszonyultak ezek az ideológiák az államhoz?

Az emberek azonban nem légüres térben, hanem egy állam keretében nyilvánítják ki akaratukat, azaz az állam által szuverének. Ugyanakkor az is általános nézetté vált a múlt században, hogy az emberek társadalmat is alkotnak. Hogyan lehet tehát az államot és a társadalmat összeegyeztetni?

Az államhoz való viszony vezetett ahhoz, hogy a három ideológia végül is kettőre csökkent. A liberálisok és a konzervatívok összebékülése 1848 után kezdődött. A konzervatívok felismerték, hogy a liberálisokkal együtt a magántulajdon alapján állanak, ez pedig elősegíti a folyamatosságot, és, ezáltal a család, az egyház és a társadalmi szolidaritás erősítését.

A konzervatívokat és a szocialistákat pedig közel hozta egymáshoz az individulizmussal szemben a kollektív érdekek hangsúlyozása. De közeledtek egymáshoz a liberálisok és a szocialisták is, és megszületett a szociál-liberalizmus vagy liberálszocializmus. Vagyis kialakult a háromból kettő: a konzervatív-liberalizmus és a liberálszocializmus.
Ez utóbbi egyfajta tradicionalizmust képviselt, amely egyszerre volt népi és szocialista.
Ezek azonban megtartották a fejlődés és haladás elvét, a legalapvetőbb liberális eszmét.
A marxizmus ugyancsak a haladást, a modernitást tűzte a zászlajára,
tehát a XX. században szinte minden ideológiában a liberalizmus
eszméi jutnak vezetőszerephez. Maguk a liberális pártok lemorzsolódnak,
de a nagy pártok lényegében a liberális programot valósítják meg.
Vagyis a XX. század egészen a liberalizmus századának nevezhető.
A liberalizmus azonban mind társadalmi, mind gazdasági ideológiaként kiélte lehetőségeit
és ezért 1989-el megkezdődött fokozatos átalakulása és felbomlása.
Az erre vonatkozó érvek kifejtése előtt azonban vissza kell térni
annak részletes elemzéséhez, hogy miért változott meg mind
a három ideológiának az állammal kapcsolatos eredeti negatív álláspontja?

Első látásra úgy tűnik, hogy valamennyi a társadalom oldalára állt az állammal szemben.
A hagyományos liberalizmus követői számára alapkövetelmény
az állam távoltartása a gazdasági élettől, és az éjjeliőr szerepére korlátozása,
olyan szolgáltató állammá átalakítása, amely csupán a jogrendre vigyáz,
és a vagyonbiztonságot szavatolja. A konzervatívok számára viszont nemcsak
a francia forradalom szélsőséges individualizmusa volt elrettentő,
de az állam benne játszott erőszakos és önkényuralmi szerepe is.
Úgy vélték, hogy az állam akkor lesz ilyen zsarnokian diktatórikus,
ha kétségbevonja az olyan közvetlen emberi közösségeknek a szerepét,
mint a család, az egyház, vagy az önkéntes társulások (civil szervezetek),
amelyek iránt elsősorban lojálisak az egyes emberek.
Ami pedig a szocialisták véleményét illeti,
azt a Kommunista Kiáltványban úgy foglalta össze Marx és Engels,
hogy a burzsoázia a modern ipar és világpiac létrejöttét követően megszerezte
magának az államban a kizárólagos politikai befolyást és hatalmat.
A modern állam kormánya a burzsoázia közös ügyeinek az intézője.
Ezek az elitélő nézetek egyik ideológia híveit sem akadályozták meg abban,
hogy sérelmezzék: miért nem az ő kezükben van az állam irányítása?
Mindhárom úgy érezte, hogy saját nézetei,
és politikai programja érvényesítése végett szüksége van az államra,
az állam kényszergyakorlási monopóliumára.
A szocialisták miközben kezdettől hirdették az állam elhalását,
valójában mindig erősítették azt, amikor erre lehetőségük nyílott.
Egyedül a szocialistákon belül
mindig kisebbséget alkotó anarchisták gondolták komolyan az állam megszüntetését,
ha kell erőszakosan is. Az ő feloldhatatlan ellentmondásuk éppen az,
hogy az erőszakot egy ellenerőszakkal akarták felszámolni,
és erőszakkal akarták kikényszeríteni a kényszermentes társadalmat.

(1989 után a hagyományos liberalizmus túlgyőzte magát és szélsőséges neoliberalizmussá degenerálódott. Ezzel megkezdődött a klasszikus liberalizmus eszmerendszerének a bomlása,
gyökeres átalakulása. Az ökonómia, a szükségleteket kielégítő termelőgazdaság és szociális piacgazdaság helyére krematisztika, a forgalomnak és a fogyasztásnak, valamint a pénzzel való spekulációnak elsőbbséget adó pénzgazdaság lépett. Ebben a meghatározó cél a pénzből
még több pénzt előállítani. A jóléti államot pedig a szolgáltató állam váltotta fel.
A karcsúsított szolgáltató állam a transznacionális magánhatalommá
integrálódott nemzetközi pénz-és korporációs oligarchiát szolgálja ki
magán-pénzmonopóliuma globalizálásában, és a világ fizikai-termelő vagyonának
az ellenőrzése alatt történő centralizálásában. A szuverén nemzetállamokat
pedig nemzetek feletti struktúrákba integrálja az új világrend,
az egy központból irányított világkormányzat létrehozása érdekében.)

De vajon a konzervatívok valóban ellenezték-e az államot?
A konzervatívok azért támadták a klasszikus liberalizmus modernitás-tételét,
mert az aláásta a hagyományos értékeket. Az általános dekadencia felszámolásához,
a korábbi társadalmi értékrendszer helyreállításához azonban szükségük volt az államra.
Úgy gondolták, hogy erős végrehajtó hatalomra van szükség az anarchia megfékezésére.
A konzervatívok tehát mindig készek voltak az államhatalom olyan mérvű erősítésére, amelyet szükségesnek ítéltek az állandóan változást követelő erők ellenőrzéséhez.
Amíg egy állami intézkedés nem elnyomó vagy igazságtalan, addig az nem
ellenkezik a konzervativizmus alapelveivel, vallották.

Úgy gondolhatjuk, hogy az egyéni szabadság és a szabad piac élharcosai, a liberálisok - szemben a konzervatívokkal - kitartottak következetesen az államot bíráló, szerepét messzemenően korlátozni kívánó nézeteik mellett. Nos, nem ez a helyzet. Álláspontjuk kezdettől fogva ellentmondásos volt. Az egyéni emberi jogok állammal szembeni védelmezőiként kénytelenek voltak elkötelezni magukat az általános választójog mellett, amely a demokratikus állam egyedüli garanciája. Így aztán az állam vált az egyént a múltból örökölt társadalmi korlátozások alól felszabadító reformok fő eszközévé. Ez vezetett ahhoz a liberális elgondoláshoz, hogy jogi normává alakítsák át gyakorlati törekvéseiket. A liberálissá lett Jeremy Bentham szerint például egy államférfinak arra kell törekednie, hogy szabaddá tegye az egyént a kormány hatalmának csökkentésével és az államhatalmi ágak megosztásával. Ha az állam hatalma az általános, de legalábbis nagyon széleskörű választójog révén összhangba kerül a többség érdekeivel, akkor már nincs ok a gyanakvásra, akkor az állam már egyértelműen áldás. Így lettek például az akkor kormányzó brit konzervatívok a klasszikus liberális hagyomány megtartói, és az Egyesült Királyságban az arisztokrata önkormányzatot ílymódon váltotta fel fokozatosan a fizetett hivatalnokokra támaszkodó bürokratikus kormányzás.

Valamennyi ideológia indíttatva érezte magát, hogy magyarázatot adjon az államhatalom iránti vonzalmára. A szocialisták szerint az állam érvényesítette a közakaratot. A konzervatívok számára az állam védelmezte a hagyományos jogokat a - gyakran szeszélyesen és kiszámíthatatlanul változó - közakarattal szemben. A liberálisok pedig úgy vélték, hogy az állam hozza létre azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik az egyéni jogok érvényesülését. Valamennyiben az volt a közös, hogy az állam hatalmát erősíteni kell a társadalommal szemben, miközben szavakban mindhárom ideológia változatlanul az állam gyengítését és a társadalom erősítését hirdette. A kommunisták is az állam szüntelen erősítésével valósították meg az állam "elhalását" hirdető marxista dogmát.

1848-ig csupán azokat lehetett világosan megkülönböztetni,
akik elkerülhetetlennek és kívánatosnak tartották a szakadatlan változásban
megvalósuló haladást, azaz a francia forradalom híveinek számítottak,
másrészt azokat, akik ellenezték ezt a forradalmat, mert az felbomlasztotta
a hagyományos értékrendet. A küzdelem tehát a liberálisok és
a konzervatívok között folyt. Azokat pedig, akik magukat radikálisoknak,
jakobinusoknak, republikánusoknak vagy szocialistának nevezték
csupán keményebb, harciasabb liberálisoknak tartották.

1848-ra azonban kialakul a liberálisok és szocialisták világos megkülönböztetése. Ugyanekkor kezdődik a liberálisok és a konzervatívok kiegyezése is. Ekkorra már kialakul a klasszikus liberalizmus mérsékelt változata, amely elvetette a forradalmat, az erőszakos felkelést, és helyette a reformok kiharcolását, választotta. A szocialisták pedig ekkor szakítottak Saint Simon haladásról szóló elképzeléseivel és tértek át a marxista nézetek hangoztatására. Azaz most már nem a szegénység fokozatos megszüntetése volt a téma, hanem a kapitalista társadalom embertelensége, amelyet csak a kapitalizmus megdöntésével lehet orvosolni. A konzervatívok ekkor rájöttek, hogy céljaik összeegyeztethetők a reformizmus törekvéseivel. Így a liberálisokkal együtt törekedtek a magántulajdon védelmére. Igaz a motívumuk más volt. A konzervatívok számára a tulajdon a folytonosságot jelentette, a családi életnek, az egyház szerepének, és a közösségi szolidaritásnak az alapját. De szemük előtt lebegett a forradalom fenyegetése is. Látták, hogy a jakobinizmus leküzdéséhez, elengedhetetlenül szükségesek a mérsékelt reformok.

Ezzel párhuzamosan a konzervatívok és a szocialisták is közeledtek,
mert mindkét tábor ellenezte a liberálisok szélsőséges individualizmusát és
nagy súlyt fektetett a közösség és a társadalom kollektivista értékeire.
A liberális és szocialista szövetkezés következményeként létrejött
a szocialista liberalizmus, a liberális és konzervatív közeledés pedig megszülte
a konzervatív liberalizmust. A konzervatív-szocialista együttműködés
csak rövid ideig tartó taktikai szövetkezés volt a múlt században.
A XX-ik században azonban újjáéledt az un. totális rendszerekben,
amelyek egyszerre voltak kollektivisták és népiek, nemzetiek, illetve,
ahogy most mondanák: populisták.

Mind a liberalizmus, mind a kollektivista rendszerek megszállottan hittek
a termelékenység növelése útján elért haladásban.
Ezért a szocialista konzervativizmus,
vagy konzervatív szocializmus is a liberalizmus egyik változatának volt tekinthető.
1789 után tehát csak egy igazi ideológia született, a liberalizmus,
amelynek azonban három különböző színezetű változata volt.

Az első periódusban, 1789-1848-ig a küzdelem a formálódó konzervativizmus
és a kulturális hegemónia megszerzésére törő liberalizmus között folyt.
1848-1917-ig a liberalizmus dominálta a nyugati világot, miközben
a marxizmus egy önálló szocialista ideológiát igyekezett létrehozni.
Ha tehát a bolsevista leninizmust, a német nemzeti szocializmust és
a korporatista olasz fasizmust, a spanyol fallangizmust, és
az amerikai new dealt is a liberalizmus más-más színezetű változatának tekintjük,
akkor az 1917-1968-ig terjedő időben élte a liberalizmus a virágkorát.
1968-tól 1989-ig pedig megkezdődött lassú hanyatlása.

A klasszikus liberalizmus hanyatlásának kezdete

Térjünk vissza arra, hogy mi is történt 1968-ban, amikor a liberális ideológia hanyatlása, hitelvesztése elkezdődött. A nyugati világ fellegvárain 1967-1968-ban átsöprő diáklázadások, amelyek széleskörű társadalmi támogatottságot élveztek, mind elvetették a liberalizmus eszmerendszerét és gazdasági gyakorlatát. Tény az is, hogy a marxistákat és a nagy kommunista pártokat sem kímélték. Őket is megtagadták, mint elavultakat. Az 1968-at követően aztán a legkonzervatívabb politikai csoportok, amelyek neoliberálisoknak nevezték magukat, megkíséreltek válaszolni 1968 forradalmárainak. Nem túl sikeresen. 1848 óta először 1968-ban vált kétségessé a liberalizmus, a kapitalista világgazdaság és demokratikus kormányzati rendszer domináns ideológiájának az érvényessége. Az azóta eltelt idő pedig bebizonyította, hogy az az eszmerendszer, amely a modernitás középpontjában áll, alapjaiban megingott. 1989 óta pedig már annak lehetünk tanúi, hogy a kapitalista világgazdaság strukturális válsága közepette a gazdasági és társadalmi liberalizmus többé már nem hatékony politikai eszköz és fokozatosan átadja helyét a globalizmus új világrendszerének, a korlátlanná és gátlástalanná vált szélsőséges liberalizmus egyeduralmának, amely elindult a totális uralom új változata: a pénz-és korporációs oligarchia neoliberális reformfasizmusa, az univerzális fasizmus irányába. E tény megállapítása azonban nem ad magyarázatot arra, hogy milyen okok vezettek a klasszikus liberalizmus hanyatlásához, amely a ma is sokat hangoztatott modernitást tűzte a zászlajára.

Mi lett a modernitás követelményével?

Mindenek előtt le kell szögezni, hogy a modernitás szó két különböző fogalmat jelöl. Az egyik jelentése a szakadatlan műszaki haladásra, az állandó technológiai újításokra, innovációkra utal. Ez a technikai-modernitás gyorsan elröppenő, hiszen ami ma korszerű holnapra már elavulhat. Ez a modernség az autózást, a légi közlekedést, az űrutazást, a rádiózást-televíziózást, a légkondicionálást, a komputereket, az on-line technikát és az internetet, valamint a nano-technológiát jelenti. Ez a modernitás változatlanul vonzó és ma is száz és százmilliók vágyódnak ezen modernitás vívmányai után.

A modern szó másik, ideologikus jelentése sokkal inkább valaminek a tagadását rejti, semmint valami újnak az igenlését. Eszerint az a modern, aki megtagadja a középkort, a babona, a szellemi sötétség, a szűklátókörűség, a tudatlanság és a merev dogmák korszakát és nem ismeri el a tekintély korlátait. Modernnek számítottak a forradalmak: nemcsak az angol, az amerikai és a francia, de bolsevik és a maoista forradalom is Oroszországban és Kínában. Modern volt, aki az állam és az egyház, állam és a nemzet elválasztását, a politikai jogok és szabadságjogok kiterjesztését, az elnyomottak, a jobbágyok, a szinesbőrű rabszolgák, a nők és gyermekek emancipációját követelte. Ezt az ideológiai-társadalmi modernitást ugyanolyan elkerülhetetlen szükségszerűségnek tekintették, mint a visszafordíthatatlan technológiai haladást. Ez a modernitás azonban nem annyira az ember győzelme volt a természet felett, hanem sokkal inkább az ember győzelme önmaga korábbi nézetei, előző állapota felett. Ez az ideológiai modernizáció nem a tudomány és technológia előrehaladásától, hanem a súlyos és minduntalan újjászülető társadalmi konliktusokkal terhes - gyakran véresen erőszakos - politikai küzdelmek megvívásától függött. Az emberi felszabadulásnak ez a modernitása a valódi demokráciát -"a nép uralmát, a népért, a nép által"- tűzte zászlajára szemben az arisztokratikus uralommal, amely viszont a legkiválóbbak uralmát hirdeti és valósítja meg. Ez a modernitás, amely egyszerre harcolt az ember anyagi és szellemi igényeinek a kielégítéséért és azok mérsékléséért, nem volt állandóan változó, önmagát minduntalan kicserélő átmeneti és tovatűnő modernitás. Az emberek ragaszkodtak ahhoz a szabadságfokhoz, amit sikerült elérniük. Nem elvetni, lecserélni, hanem megtartani, korszerűsíteni, bővíteni akarták féltett kincsükké vált szabadságukat. Ez a két modernitás tehát kezdettől különbözött egymástól, gyakran tagadták is egymást, de ugyanakkor szorosan kapcsolódtak is egymáshoz. Ez az eszme-páros alkotta a kapitalista világrendszer legbensőbb kulturális ellentmondását. A köztük feszülő ellentmondás még soha sem volt olyan éles, mint éppen napjainkban. Ez vezetett el a nyugati civilizáció morális és intézményi válságához.

Kapitalizmus, liberalizmus és haladás

A nagy francia forradalmat megelőző két évszázadban már kialakultak
a kapitalista világgazdaság körvonalai: keretein belül
már létezett a munkamegosztás, elhatárolódtak a központok és a perifériák;
a meghatározó politikai struktúrát képező államok kapcsolatban állottak
egymással és már beindult a vagyon felhalmozása és annak a pénzrendszernek
a kialakítása, amely végül is a magántőke által irányított pénzpiacok, központi
és kereskedelmi bankok mai világrendszerévé tudott fejlődni.
Visszatérve a kapitalista világgazdaság első szakaszához,
az általános normák ekkor már léteztek, de még lazák, kezdetlegesek voltak.
Nem volt konszenzus arról, hogy az állam szekuláris legyen-e vagy sem,
hogy kié legyen a legfőbb kérdések eldöntéséhez szükséges erkölcsi tekintély,
hogy legitim-e ha több vallás is létezik, vagy milyen jogok illetik
a szellemi emberek társulásait. Elég itt annyit kiemelni, hogy az ekkor hatalmon lévők
mindkét modernitásnak, a műszakinak és a társadalminak is ellenzői voltak,
és a közös ellenfél kapcsolta össze eme két modernitás szorgalmazóinak a törekvéseit.
A felvilágosodás ekkor még a technológiai és a társadalmi
haladásban való egységes hitként funkcionált.

A francia forradalom volt az, amely élére állította a kérdéseket és válaszokat csikart ki nemcsak Franciaország, de az akkori modernizálódó világ egésze számára. 1789 nem állt egyedül. Megelőzte Észak-Amerika és követte Dél-Amerika függetlenné válása. Európában beindította a nacionalizmust, és lendületet adott a nemzetállamok kialakulásának. Ezt nemcsak forradalmi eszméinek terjesztésével, de a napoleoni francia imperializmusra való ellenlépésekkel is gerjesztette. De ez a forradalom tette világossá azt is először, hogy az emberi felszabadulás és a technikai haladás modern eszméi nem ugyanazok. Az 1815-ben létrejött európai rend, a szentszövetség, olyan status quot vezetett be, amely támogatta a technológiai haladást, de egyidejűleg gátolta a társadalmi változásokat szorgalmazó radikális mozgalmakat, az ideológiai-társadalmi modernizmus terjedését. A modernitásnak ez a szétválasztása nem volt könnyű feladat, de végül is megtörtént. Ez a körülmény legitimálta a kapitalista világgazdaság működését további másfél évszázadig. Az ideológiai liberalizmus, amelyet ugyan leválasztottak a technológiai modernitásról, nemcsak tovább fejlődött, de szélsőséges változatban (amely már szembekerül önmagával, és az ellenkezőjét valósítja meg a gyakorlatban, mint amit eredetileg elméletben hirdetett) ez lett az új világgazdasági rendszer vezető eszmerendszerévé. A hagyományos rend és tradíció híveinek ebbe bele kellett törődniük, mert a forradalom és a napóleoni uralom évei történelmileg már vissza nem forgatható változásokat idéztek elő az emberek gondolkodásmódjában. El kellett fogadniuk, hogy a politikai változások sokkal inkább normálisnak, mint kivételnek tekintendők és a szuverén hatalom letéteményese nem az abszolút uralkodó, nem a született arisztokrácia, hanem a nép. A liberálisoktól fokozatosan elkülönülő szocialisták türelmetlenek voltak a modernitás mindkét változatával szemben, de különösen sérelmezték a gyökeres társadalmi átalakulás elmaradását. Azt vetették a liberálisok szemére, hogy a politikai szabadságjogokat és az emberi jogokat csak korlátozottan akarják megvalósítani és csak bizonyos jól behatárolt embercsoportok számára.

Demokrácia helyett az alullévők fékentartása

A három ideológia közül a liberális a középen helyezkedett el.
Miközben a liberálisok az állam, különösen a monarchikus-dinasztikus állam,
hatáskörét csökkenteni kívánták a gazdasági élet és a pénzügyek terén,
egyidejűleg az államot helyezték a racionális reformista törekvések középpontjába.
Így pl. Angliában egyrészt elérték, hogy az állam kivonuljon a belső piac védelméből,
másrészt rávették, hogy szabályozza a munkafeltételeket.
Az államot ellenző ideológiaként megszülető liberalizmus
az államgépezet hatékonyságát erősítő politikát valósított meg.
A liberálisok ekkor már úgy látták: központi céljukat,
a technikai haladást úgy érhetik el, hogyha a kezükben lévő állam
egyidejűleg engedményekkel fékentartja a veszélyes osztályokat.
Ezzel remélték ellenőrzés alatt tartani a népszuverenitás általuk
hirdetett elvének a gyakorlati alkalmazásából származó nem kívánatos fejleményeket.
Így a vezető nyugati államokban a liberalizmus már csak három célt követett:
a választójog kibővítését,
a jóléti állam kialakítását és
a nemzeti identitás védelmét.
Úgy gondolták, hogy ez a három cél leszereli a veszélyes társadalmi osztályokat,
miközben biztosítja a technikai modernizálódást és a még ennél is fontosabbat:
a vagyon- és pénztőke-felhalmozás zavartalan folytatódását,
a kamatszedő pénzhatalom fokozatos nemzeti és transznacionális kiépülését.

Ami a választójogot illeti az egyre bővült:
a kistulajdonos férfiak után kiterjesztették a tulajdonnal nem rendelkezőkre,
majd a fiatalabbakra, végül a nőkre. A liberális elképzelés az volt,
hogy a politikai döntésekből eddig kizárt rétegek
az ismétlődő választásokon való részvétellel beérik,
és az érdemi társadalmi döntéshozatalban való tényleges részvétel
radikális követeléséről lemondanak. Hasonlóan eltekintenek
majd a gazdasági egyenlőség követelésétől, amely pedig minden
egyéni szabadságjog és a valódi demokrácia tényleges
érvényesülésének az előfeltétele.

A jóléti államról való vita valójában a társadalmi többlettermék állami
úton történő újraelosztásáról folyt. Ez lényegében növekvő engedmények
szakadatlan sorozatát jelentette egészen az 1980-as évekig, amikor először
születtek meg a szociális intézményrendszert korlátozó intézkedések
a liberális gazdasági világrendszerhez tartozó néhány államban.
A jóléti állam lényege,
hogy a bér egy része közvetett módon a központi elosztásból érkezik.
Ez lehetővé tette a bérek, juttatások bizonyosfokú kiegyenlítődését és a tőke,
valamint a munka közti egyezkedést átvitte a politikai szférába.
A jóléti állam azonban nem a legalacsonyabb bérűeknek,
hanem inkább a középjövedelműeknek kedvezett, akiknek
a létszáma növekedett, és akik a centrista kormányok alatt
a klasszikus liberális ideológia legfőbb támogatóivá lettek.

Megosztott társadalom helyett egységes nemzet

De kétszáz év távlatából már azt is látjuk, hogy sem a választójog megadása,
sem a jóléti juttatások nem lettek volna képesek a veszélyes osztályok
megfékezésére egy harmadik tényező, a nemzeti identitás megteremtése nélkül.
A lakosság megosztottsága a nyugati civilizáció államaiban egyre nyugtalanítóbbá vált.
Így pl. Disraeli, a viktoriánus Anglia miniszterelnöke,
"Sybil vagy két nemzet" c. regényében egyenesen
Anglia két nemzetéről, a gazdagokéról és a szegényekéről,
szól a chartista összesküvés kapcsán.

Ha tehát ezekben az államokban két nemzet élt, akkor ebből egyet kellett formálni.
Ez az egység nem más, mint a nemzeti identitás.
A liberalizmus nagy programja nem az volt, hogy államokat kreáljon
a nemzetekből, hanem az, hogy nemzeteket alakítson az egyes államok lakóiból.
Az adott állam lakóit, a szuverén uralkodó alattvalóit, a francia forradalom óta
a népszuverenitás hordozóit, állampolgárokká kell átminősíteni,
akik aztán azonosulnak az állammal.
Ez úgy történt, hogy jogilag pontosan meghatározták,
kit lehet az adott állam polgárának tekinteni.
Általában kizárták vagy korlátozták azokat, akik újonnan érkezők voltak.

Az összetartozást megerősítették a nyelvhasználat egységesítésével,
egy államnyelv kialakításával. Megkövetelték, hogy valamennyi hivatalos
tevékenységet az állam nyelvén folytassanak. Ekkor kezdődött meg
a nyelvek tudományos egységesítése és a kisebbségekre való rákényszerítése.
De a két legfontosabb homogenizáló intézmény az iskolarendszer és a hadsereg volt.
Mindkettő nemcsak kötelező volt, de mindkettő az államnyelv használatát,
az állampolgári kötelességek betartását és a nemzeti lojalitást szorgalmazta.
Mintegy száz év alatt a két
nemzet, a szegények és gazdagok nemzete, egy egységes
nemzetté alakult át a klasszikus liberális rendszer kulcsállamaiban.

De ekkor születik meg a ma oly elitélően emlegetett "racism", azaz a faji alapon történő megkülönböztetés. Államon belül egyesíti az uralkodó nemzet tagjait,
nemzetközi vonatkozásban pedig egyesít bizonyos nemzeteket
a világ többi részével szemben. Nemcsak a szomszédokkal szemben,
de a világ perifériáinak lakóival szemben is.
Így lesznek a nemzetállamokból birodalomépítő, imperialista államok,
amelyek gyarmatosították Afrikát, Ázsiát a civilizáció terjesztésére hivatkozva.
Gondoljunk itt Cecil Rhodes nyíltan hirdetett céljára, hogy az angolszász legyen
a világ civilizáció vezető népe, földünk globális uralkodó faja.
Ő az új világrendet a Brit Birodalom világállammá fejlesztésével
kívánta megvalósítani.

A választójog, a jóléti állam és a nemzeti önazonosság liberális célkitűzései
reményt nyújtottak az alulmaradtaknak, hogy sorsuk a
reformok útján fokozatosan majd jobbrafordul.
A klasszikus liberalizmus ekkor dolgozza ki a történelemnek azt az elméletét,
amely szerint a világ elkerülhetetlenül a viszonyok javulása irányába halad
az emberi szabadságvágy ellenállhatatlan erejétől hajtva.
Még ekkor is összemossák a kétféle modernitást, amelynek egyetlen
élharcosa az egyén. Pedig ekkor már erősen szétvált ez a két törekvés,
ez azonban nem változtatott azon, hogy egységük maradt a hagyományos
vagy klasszikus liberalizmus hivatalos ideológiája.
Az uralkodó elitek arról kívánták meggyőzni a kezükben lévő iskolarendszer,
hadsereg és sajtó segítségével az alulrekedt és
ezért veszélyessé vált rétegeket, hogy ne támasszanak igényeket
a nagyobb társadalmi szabadságot jelentő modernizáció iránt -
amelyet lényegében sohasem gondolt komolyan mindenki számára
biztosítandónak még a hagyományos liberalizmus sem - hanem,
ehelyett a technológiai modernizáció továbbfejlesztésére összpontosítsanak.
A szocialista mozgalmak végül is elfogadták a centrista reformizmust
és a technológiai haladás elsőbbségét. Lojalitásukért cserébe alig kaptak
valamit, és amikor kitört az első világháború teljesen felhagytak
a társadalmi szabadságot segítő modernitás követelésével,
és engedelmesen felsorakoztak a nemzeti lobogó alá.
Ez a háború meghozta a klasszikus liberalizmus teljes győzelmét
az euro-atlanti régióban, de ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá tette,
hogy mekkora a szakadék a világrendszer központi térségei és a perifériák között.

A hagyományos liberalizmus és a felszabadító mozgalmak

Ekkor lépnek a történelem színpadára a nemzeti felszabadító mozgalmak
először Kelet- és Dél-Ázsiában, a Közel-Keleten,
később Afrikában és végül a névlegesen független Latin-Amerikában.
Világszinten tehát felemelték fejüket a veszélyes
osztályok és kezdték számon kérni a klasszikus liberalizmuson
az általa kifejlesztett és hirdetett eszméket, elveket, követelményeket.
Az ember tényleges felszabadulásának liberális elveit követelve
nem tagadták meg a technológiai modernizációt, de pontosan azért,
hogy ez utóbbinak az áldásaiból részesülhessenek szabaddá,
függetlenné, jogilag, társadalmilag, gazdaságilag egyenlővé akartak válni.

Az 1914-tôl 1945-ig tartó időszakot az a 30 éves háborúskodás jellemezte -
egy kétmenetes 30 éves háború -,
amelyet az Egyesült Államok, pontosabban az őt
kontrolláló pénzügyi-és gazdasági elitek vívtak Németországgal a
gazdasági világrendszer ellenőrzéséért. Még pontosabban azért,
hogy Németország ne haladhasson a kamatmentes finanszírozás
és a termelőgazdaságnak elsőbbséget biztosító fejlődés útján.
A német út azért volt nagyon veszélyes a hatalmát és befolyását
egyre jobban kiépítő nemzetközi pénzügyi közösség számára,
mert kétségbevonta a pénzvagyonnal rendelkezők pénzteremtési
és kamatszedési monopóliumát, vagyis a pénzpiac elsőbbségét
az érték-előállító reálgazdasággal szemben. Azaz emberközpontú
alternatívát kínált azzal a gazdasági rendszerrel szemben, amelyben
a pénzvagyon monopóliumával rendelkezők a pénz visszatartásával
aránytalan nagy kamatjövedelem fizetésére tudják kényszeríteni
a társadalom értéket előállító részét. Mint tudjuk ezt a küzdelmet az
Egyesült Államok és a háttérből irányító nemzetközi pénzügyi elitek
nyerték meg. De ez volt az az időszak, amikor egy új,
minden eddiginél nagyobb ellentmondás jelentkezett a világ színpadán:
Észak és Dél máig tartó konfliktusa.
A domináló Észak megpróbálta meggyőzni a most már világszinten
jelentkező hátrányos helyzetű veszélyes erőket, hogy a két modernitás,
az emberi nem felszabadulása és a technológiai fejlődés, ugyanaz.
Wilson elnök felajánlotta nekik a nemzeti önrendelkezést, míg Roosevelt,
Truman és Kennedy gazdasági fejlesztést ígért az elmaradott,
szegény országoknak. Ez lényegében az államon belül érvényesülő
egyenlő választójog és jóléti juttatások rendszerének a nemzetközi
szintre történő kiterjesztésének tekinthető.

A Nyugat még az identitás egy változatát is felajánlotta.
Ez volt a közös front a kommunista tömbbel szemben.
Ezt az ajánlatot a harmadik világ erős gyanakvással fogadta,
mivel a kommunista országokat, azaz a második világot, lényegében
saját részének tekintette, vagyis objektíven a saját tábora egy
elkülönülő részének. Látva azonban a Nyugat, elsősorban az
Egyesült Államok erejét és a Szovjetunió nagyrészt csak
szimbolikusnak tekinthető ellenállását a
Pax Americana rendszerével szemben, a harmadik világ
az el-nem-kötelezettség politikáját választotta.

Ez azt jelentette, hogy a harmadik világ soha nem azonosult úgy
világszinten a domináló erőkkel, ahogyan azt állami szinten
a munkásosztály megtette a közös fajhoz és nemzethez tartozás alapján.
A liberális kultúra világszinten nem működött olyan eredményesen
a XX. században, mint nemzetállami szinten a XIX-ik században.
A wilsoni klasszikus liberalizmusnak sikerült elcsábítania
és egyben meg is bénítania a leninista szocializmust,
ahhoz hasonlóan, ahogyan az európai liberalizmus sikeres volt
a szociáldemokrácia elcsábításában és lefegyverzésében a XIX. században.
Lenin bolsevikjainak a programja ténylegesen nem a világforradalom volt,
hanem csupán egy harsány anti-imperializmus,
kiegészítve a szocializmus építésével. Ha ezt közelebbről szemügyre vesszük,
akkor kiderül, hogy lényegében nem más, mint a Wilson és Roosewelt
által meghirdetett nemzeti önrendelkezés, és az elmaradott országok
gazdasági fejlesztése. Az egykori szocialista országokban is
a technikai modernitás kapott elsőbbséget az emberi társadalom
viszonyainak alapvető megjavításával, fejlesztésével szemben.
És nemcsak a klasszikus liberalizmus ideológiáját valló nyugati országok elitjei,
de az igazi leninisták is azt hirdették, hogy a két modernizáció ugyanaz.
A liberális Észak így a kommunisták segítségével foghatott hozzá a vonakodó
Dél nemzeti felszabadító mozgalmainak a meggyőzéséhez,
hogy elégedjen meg a technológiai haladással és mondjon le a
lényegi társadalmi modernizáció, azaz a társadalmi szabadságot
nemcsak formailag, de tartalmilag is növelő, a gazdasági
egyenlőséget is felölelő szabadságjogok követeléséről.

1968 azt a rendet tagadta meg, amely értéket nem termelő
kamatszedő kisebbségre és kamatfizetés formájában ingyen munkát
végző érték-előállító többségre osztja a társadalmat.
Ez a forradalom hamar kialudt, de az is lehet,
hogy gyorsan elfojtották az abban érdekelt erők.
Hatása azonban igen jelentős, mert alapjaiban ingatta meg
a klasszikus liberalizmusnak, mint a fennálló gazdasági világrendszer
vezető ideológiájának az érvényességét. Mind a világ jobboldali
mozgalmai, mind a baloldaliak eltávolodtak a hagyományos
centrista liberális értékrendszertől és politikától.
Az új-konzervativizmus pedig egy ideig nem volt más,
mint a múlt évszázad első fele konzervativizmusának korszerűsített változata.
(Később az új-machiavellista pénz-és korporációs
oligarchia ideológiájává, az új világrendet hirdető univerzális
fasizmus eszmerendszerévé alakult át.) Az új-baloldal viszont
a múlt századi radikalizmust élesztette újjá. Ez nem más,
mint a népszuverenitáson alapuló valódi demokrácia követelése.
Ezt a demokráciát kisérli meg diktatórikus korporációs-uralommá
átalakítani a pénzvagyon monopóliumát birtokló transznacionális
pénz-és korporációs oligarchia, hogy aztán az üres formákra redukált
demokrácia kulisszája mögött megszervezze a privilégiumait
és hegemóniáját biztosító globális intézményrendszert,
a reformfasiszta világállamot. Ezek a tervek már konkrét formát öltöttek,
tanulmányozhatóak. A háttérhatalomnak ez a mintegy kétszáz
éve tartó stratégiája megvalósulásának az utolsó szakaszába lépett
a civilizációk küzdelmét megtestesítő terror elleni világháború megindításával.

Felhasznált irodalom:

* Yehezkel Dror: Ist die Erde noch regierbar?, C.Bertelsmann, 1994
* Hamish McRae: A világ 2020-ban, Adu Print, Budapest, 1996
* Lester R.Brown: A világ helyzete, State of the Worldwatch Institute,
A Föld Napja Alapitvány, Budapest 1994
* Francis Fukuyama: The End of History and the Last Man, The Free
Press, New York, 1992
* Ralph Dahrendorf: A modern társadalmi konfliktus: Gondolat,
Budapest, 1994
* Heller Ágnes - Fehér Ferenc: A modernitás ingája, T-Twins Kiadó,
Budapest 1993
* Immanuel Wallerstein: After Liberalism, The New Press, New York, 1995
* Jeffrey Bell: Populism and Elitism, Politics in the Age of Equality,
Washington 1992
* Christopher Lasch: Revolt of the Elites and the Betrayal of Democracy,
New York, London 1995
* Dr.John Coleman: The Committee of 300, Carson City, Nevada, USA, 1994
* Marjorie Deane and Robert Pringle: The Central Banks, Penguin Books,
New York, USA, 1995
* Zbigniew Brzezinski: Between Two Ages, The Viking Press, New York, 1970
* Aurelio Peccei: Die Zukunft in unserer Hand, Molden, München, 1981
* Peter Russell: Die erwachende Erde, Wilhelm Heyne Verlag, München,
1982
* Faragó Béla: Nyugati liberális szemmel,
Magyar Füzetek könyvei 10, Párizs, 1986
* Tamás Gáspár Miklós: Másvilág, Új Mandátum Könyvkiadó,
Budapest, 1994
* Modern ideológiák, Magyar liberalizmus, (válogatta: Tőkéczki László)
Századvég Kiadó, Budapest, 1993
* Szabó Miklós: Múmiák öröksége, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1995
* Alvin Toffler: Hatalomváltás, Európa Könyvkiadó, 1993
* László Ervin: Kozmikus kapcsolatok, a harmadik évezred világképe,
Magyar Könyvklub, Budapest, 1996


2006
Dr. Drábik János: Világdemokratúra
10. fejezet
 
 
0 komment , kategória:  Világdemokratúra 10. fejezet  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 379
  • e Hét: 4545
  • e Hónap: 15696
  • e Év: 280911
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.