Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Méhely Lajos: Vér, faj, nemzet
  2011-01-03 11:15:25, hétfő
 
 
Méhely Lajos: Vér, faj, nemzet

Mindig hasznos és tanulságos volt, de különösen mai nap nagyon üdvösséges
a természet törvénytárában lapozgatni s azokat a nagy igazságokat megismerni,
amelyek a népek és nemzetek létét, virulását és elmúlását kormányozzák
s amelyeknek mi magyarok is alá vagyunk vetve.

A sorsdöntő igazságok eme tükrében az izgató kérdések egész raja kavarog,
de mindezek veleje és gerince egy élettani egységben,
a faj fogalmában sűrűsödik össze.

Ami az élők világában eddig történt s ezentúl is történni fog,
az mind faji cselekedet s úgy anyagi,
mint szellemi téren kitörülhetetlenül magán hordja
az egyes fajok egész lényének ismérveit.

A trópusok fehér hangyái, a termeszek, megrágott farostokból várakat építenek,
de mindegyik fajnak más a vára. A fakéreg alatt furkáló szúfélék rágásokat vájnak a fába,
de mindegyik fajnak más a rágása.
Minden méhféle, minden madár fészket épít, de minden fajnak más a fészke.*
Minden pókfajnak más a hálója, minden egérnek, pocoknak, ürgének más a vacka,
minden vadnak más a csapája, minden madárnak más a dala
s mindezek a nyilvánulások a faj szervezetének a folyományai,
a szervezet műszeres berendezkedésének,
működésmódjának és irányítottságának kifejezésformái.

Mert a természet alapegységei nem az egyedek, hanem a fajok.
A természet nem egyedekkel, hanem fajokkal dolgozik,
miért is minden munka faji munka,
mely magán hordja az illető faj milyenségének minden ismertető jegyét.

Amikor, szőlőtőkéinket elpusztítja a fillokszéra, vetéseinket a sáska vagy a pocok,
nem az egyes egyed, hanem az egyforma egyedek összessége, a fillokszéra-,
sáska- vagy pocokfaj volt ártalmunkra.

Sőt még a szerveződés legmagasabb fokán,
az ember szellembirodalmában is mindenütt a fajok nyilvánulásaival,
a fajok jellemvonásaival találkozunk.

Az emberi szív és elme legfényesebb alkotásai: a dór Parthenon,
vagy a jón Erechtheion, a kölni dóm, vagy akár a magyar parlament újgót épülete,
a meloszi Aphrodité, Raffael madonnája, Shakespeare III. Richárdja,
vagy Arany János Ágnes asszonya nem egyszerűen ,,emberi" mű,
hanem mindig egy bizonyos fajhoz tartozó ember műve,
amelyet egy másfajú ember sohasem akart és tudott volna így megalkotni.

Azonban bármennyire fontos is az egyes egyed léte,
kezdeményező gondolata és munkája az emberiség kultúrhistóriájában,
a nemzet biológiai életére mégis sokkal nagyobb jelentőségű
az egyforma egyedek összességének, tehát a fajnak egyirányú tevékenysége,
mert ez a munka biztosítja a nemzet fennmaradását.

Ebben rejlik a fajnak,
az egyforma szervezetű lénycsoportnak az átütő ereje,
mert az egyforma szervezet minden ingerre csak egyféleképpen reagálhat,
miért is az ugyanegy fajhoz tartozó egyedek ösztönösen egyet éreznek,
egyformán gondolkodnak, egyet akarnak s egy közös célra törekszenek.
Ez az egységes, harmonikus munka biztosítja a faj életét.

Ez annak az élettani magyarázata, hogy ha felsír a Kossuth-nóta mélabús akkordja,
minden magyar szív összedobban
s minden magyar ember sajgó bánattal zengi:
,,Mi neked fáj, nekünk is fáj",
vagy amikor az oláhok, csehek, rácok sanyargatják a mi véreinket,
minden magyar ember keze ökölbe szorul és sóvárogva várjuk a pillanatot,
amikor megfizethetünk a sok galádságért.

Az összetartozásnak ez az ösztönszerű érzése szoros kötelékkel fűzi össze
a fajtestvéreket s alapja annak a nemzeti nagy erőnek,
amelyet fajhűségnek, faji öntudatnak vagy nemzeti öntudatnak nevezünk,
mert a nemzet maga a faj s faj nélkül nincs nemzet.

Ezzel mindenki tisztában van, aki csak némiképp is járatos
az élet törvénykönyvében, ellenben a legzavarosabb fogalmak és
meghatározásokkal találkozunk a költők,
filozófusok és történettudósok műveiben,
akik a való élettől elvonatkoztatott sztratoszférában élnek.

A magyar közéletnek voltak és vannak egyébként nagyérdemű tényezői,
akik még a faj fogalmával is hadilábon állnak.
Ilyen volt Rákosi Jenő is, aki szerint:
,,Az ember faji különbözősége nem egyéb, mint a nyelv különbözősége.
Aki valamely nyelv hatása alá kerül,
az annak a nyelvnek faji tulajdonságait veszi fel."[1]

Fölösleges hangsúlyoznom,
hogy ennek az állításnak minden betűje helytelen,
mert a fajiság meghatározója nem a nyelv,
hanem a vérörökség s ha valaki az ő felmenő rokonságától nem örökölt magyar vért,
az minden nyelvi készsége mellett sem lehet magyar,
oly kevéssé, mint Maniu Gyula vagy Vajda Sándor oláh miniszterek,
vagy akár Bleyer Jakab budapesti egyetemi tanár,
akik mindannyian a magyar nyelv és műveltség emlőin nevelkedtek, anélkül,
hogy ezáltal bár testük-lelkük legkisebb porcikája is magyarrá lett volna.

De nem is lehetett,
mert már Széchenyi István gróf megállapította,[2]
hogy
,,a szólás még korántsem érzés,
a nyelvnek pergése még korántsem dobogása a szívnek s eképp a magyarul beszélő,
sőt a legékesebben szóló is korántsem magyar még."

Vannak tudósaink,
akik ,,abszurdumnak tartják, ha valaki Euráziában fajokról beszél",
mások pedig azt vonják kétségbe,
hogy magyar fajról lehessen szó, azonban az előbbiek is,
az utóbbiak is tévednek,
mert valamiként Euráziában teljes joggal beszélünk emberfajokról,
úgy magyar fajta is van, csak ...
tudni kell felismerni.

Főképpen pedig azzal kell tisztában lenni,
hogy önmagára levő ember nincs a világon,
mert minden ember hozzátartozik valamely fajhoz, illetőleg fajtához
s még a legkevertebb vérű emberen is uralkodnak valamelyik fajtának a bélyegei,
amelyek alapján őt e fajtához tartozónak kell tekinteni.

Mindezek szerint teljes joggal mondja Eugen Fischer,
a Berlin-dahlemi anthropologiai intézet nagyérdemű igazgatója[3],
hogy
,,nincsenek egyszerűen emberek, mert csak bizonyos fajtákhoz,
illetőleg fajvegyülékekhez tartozó emberek vannak",

mely gondolatot én már sokkal régebben akként fejeztem ki,
hogy
,,ember tulajdonképpen nincs is a világon,
csak különböző fajok és fajták vannak,
amelyek gyűjtőneve az ember."[4]

A világon van eszkimó, lapp, irokéz, vedda, fülbe, kaffer, hottentotta, dinári,
ugor, mongol, szemita, cigány és még sok másféle faj,
amelyek összességét embernek nevezzük,
épp úgy, ahogy a komondor, puli, kopó, vizsla, agár, tacskó, uszkár
s más efféle egyedek összességét kutyának mondjuk.

Az, hogy a narratív tudományokkal foglalkozók sem biológiai fajokat,
sem biológiai nemzeteket nem ismernek,
hanem népfajokról, vagy történelmi fajokról beszélnek,[5]
mitsem változtat a valóságon, épp oly kevéssé,
mint az sem, ha az én kedves barátom,
Kornis Gyula, a kultusztárca költségvetési vitájában azt állította,
hogy
,,a nemzet fogalma nem azonosítható a faj fogalmával,
mert a nemzetet nem lehet biológiai szempontok szerint nézni."

Szerinte:
,,A nemzet szellemi egység.
Közös észjárás és közös szívjárás, közös történelmi szemlélet és közös sorsérzés az,
ami az emberek csoportját nemzetté teszi."[6]

Mindez azonban óriási tévedés,
mert a nemzet az egyforma nemzésű, vagyis egyforma eredetű,
tehát morphologiai bélyegeikben megegyező emberek összessége,
amiből világos, hogy a nemzet és a faj kongruens fogalom.

A nemzetnek sok s többnyire helytelen meghatározása van az irodalomban,
azonban a filozófusok királya, Imanuel Kant,
az ő mély élettudományi ismereteinek megfelelően helyesen mondja,
hogy
,,a nemzet a közös származásúak alkotta polgári egész."[7]

Abban teljesen igaza van Kornis Gyulának,
hogy a nemzet fiait
,,közös észjárás és közös szívjárás"
köti össze, ez azonban csak egyforma szervi alapon lehetséges,
ellenben a
,,közös sorsérzés"
nem kritériuma a nemzet fogalmának.

Erről éppen a mi nemzetiségeink tanúskodnak,
akik hosszú évszázadokon át éltek velünk sorsközösségben és Judásként
az első kakasszóra mégis elárultak bennünket,
éppen azért,
mert fajilag különböztek tőlünk és sohasem alkottak velünk egy nemzetet,
éppen úgy nem,
ahogy a fejedelmek korában Erdélyben is faji alapon volt megszervezve
a három különálló, t. i. a magyar, székely és a szász nemzet,
melyek együttesen egy államot, vagyis országot alkottak.

Látjuk tehát,
hogy a szabatos biológiai fogalmakat a filozófia és a történettudomány sem nélkülözheti
s nagyon is ideje volna, ha az
oly hosszú iskolázás folyamán minden honpolgár elsajátíthatná
a faj életére kiható ismereteket.

E tekintetben a falusi gazda jóval kedvezőbb helyzetben van,
mint a városi ember, mert mindennapi foglalkozása köréből tudja,
hogy az állatok közt sokféle faj van
s az egyes fajok nagyon különböző értékűek.

A gazdaember pl. jól tudja, hogy a hidegvérű, nehéz muraközi,
vagy pinkafői ló nem való a homokra, azt is tudja,
hogy a york- vagy berkshirei sertés roppant hízékony,
de a magyar mangalica szalonnája ízletesebb s az sem ismeretlen előtte,
hogy a pinzgaui vagy mürztáli tehén bővebben, az algaui
s a hollandi még bővebben tejelő, mint a magyar tehén,
de viszont a magyar fajta igénytelenebb, szívósabb és munkabíróbb.

Mivel pedig a természet egységes törvényeinek az ember is alá van vetve,
önként érthető, hogy az emberfajok és fajták sem lehetnek egyformák,
hanem mivel testi állományukban nagyon eltérők,
ennek következtében lelkiségükben,
nemzeti és társadalmi értékükben is különbözőknek kell lenniök.

Vannak nagyon szerencsés alkatú
s ennek megfelelően az emberiség irányítására és tökéletesítésére hivatott fajták,
de vannak alacsonyabbrendű, vezetésre nem alkalmas,
ösztönös tömegéletet élő fajták, amelyek csak más, erőteljesebb akaratú,
átfogóbb szemléletű, lendületesebb fajtákkal való kapcsolatban felelhetnek
meg emberi és nemzeti feladataiknak.

A magyar nemzetnek az a szerencséje,
hogy két ilyen, ámbár gyökerében egységes,
de kétféle irányban kiteljesedett fajta, t. i. az ugoros és
a törökös magyarság szövődménye.

Ebben rejlik a magyarságnak a vérzivataros múlt minden veszedelmével
dacoló belső energiája, mert a törökös (turáni) vezérelem lendülete,
messzeható pillantása, szervező ereje,
fékezhetetlen szabadságvágya és harci készsége,
valamint eszményi célokért hevülő s a nemzeti dicsőségért vakmerőén
küzdő elszántsága emelte a nemzetet történeti hivatásának magaslatára,
ellenben
az ugor-fajú elem gondoskodott a polgári munka folytonosságáról
s az erkölcsi és anyagi javak megőrzéséről és gyarapításáról.

Csakis ilyen ideálisnak mondható munkafelosztás mellett vált lehetségessé,
hogy a sors csapásai által oly gyakran porba sújtott magyar nemzet mindig magára talált
s nem merült el a fásult lemondás és kétségbeesés hínárjában.

És addig, amíg a magyar nemzetet alkotó két fajta között megvolt
a kellő számbeli arány mellett a kölcsönös egymásrahatásnak harmóniája,
addig rendületlen maradt a magyarság faji hegemóniája s államfenntartó ereje,
azonban
az utolsó száz év alatt
egyre több veszedelem ostromolta ezeket a bástyákat,
amelyek meggyengülése újabban már szinte válságossá teszi
a vérbeli magyarság helyzetét.

Az ugyanegy fajhoz tartozó egyedeket a testi szervezet külsőleg is
felötlő azonos tulajdonságai,
jelesen a termet arányai,
a koponya s az arc formája, a szem, orr, száj, fül s a haj alakja,
a bőr s a szem és a haj színe jellemzik, de emellett a belső szervek,
legfőképpen az agyvelő és a vér szerkezete is a faj meghatározó bélyegei.

A fajbélyegek egyik legfontosabbika a vérstruktúra, amelyről meg van állapítva,
hogy az egyén élete folyamán sohasem változik meg
és határozott törvények szerint öröklődik.

Mai nap már tudjuk, hogy minden nép egyedei négy vércsoporthoz tartoznak
s az egyes fajokat a vércsoportok egymáshoz való aránya és
az ebből kiszámítható vérindex jellemzi.

A tisztavérű magyarság
a 3-ik vércsoportba tartozik,
mely csoport arányszáma azonban keletről-nyugatra következetesen apad,
mert a magyarság a sok évszázados vérkeveredés következtében sok idegen vért vett fel.

Erre még nagyon kevés megbízható adattal rendelkezünk,
annyit azonban Jeney szegedi professzor[8]
és Csörsz debreceni főorvos[9] kutatásaiból,
valamint az én saját vizsgálataimból mégis tudunk,
hogy
a szegedvidéki magyarságban 27.39%,
a biharmegyei Tépe községben 26,3%,
a borsodmegyei Noszvajon 18.18%,
Se a veszprémmegyei Dudaron már csak 12.6%

magyarvérű egyén van,
aminek megfelelően
a magyarság vérindexe Szeged vidékén 1.06,
Biharban 1.3,
Borsodban 1.96,
de
a veszprémmegyei Dudaron már 2.9.[10]

Ezek az adatok világosan bizonyítják,
hogy az ősi magyar vért nyugat felé,
valamint a városokban is mindinkább kiszorítja az idegen vér,
annyira, hogy már nagyon sok magyar ember,
akin külsőleg még teljes mértékben uralkodnak a magyar faji bélyegek,
- idegen vérű!

Ennek tulajdonítható az a mélyen elszomorító jelenség,
hogy a magyarságból már jórészt kiveszett a tiszta fajtákat jellemző vértudat
s én ebben, a magyar vér elfajulásában látom a mi nemzeti nagy tragédiánk,
valamint népi gyöngeségünknek
s erkölcsi, fogyatkozásainknak is a legfőbb okát.*

Csak így eshetett meg rajtunk az az örökre lemoshatatlan nagy szégyen,
hogy a háborút követő felfordulásban nyakunkra ült az az idegenvérű csőcselék,
amelynek fajtája hosszú évszázadokon át
csak megtűrt pária volt hazánkban.

Amióta erre ráeszméltünk,
azóta szent kötelességünkké vált,
hogy minden erőnkkel hozzálássunk a fajmentő munka
komoly feladatainak megvalósításához.

Ne sopánkodjunk,
hanem cselekedjünk,
mert céltudatos munkával még mindig helyreállíthatjuk
a magyar vér uralmát.

Evégből elsősorban is a magyar fajú honpolgároknak kell
olyan anyagi megélhetést biztosítani,
hogy azonos vérűekkel házasságra lépve, tisztavérű utódok seregével erősíthessék
az ősi magyar törzset.
Folytatólagosan pedig gondoskodni kell arról,
hogy a fiatal nemzedéket felvértezzük mindazokkal a kellékekkel,
melyek a létért való küzdelemben más fajokkal szemben való
felsőbbségét biztosíthatják.

Fejlesztenünk kell tehát szervezete épségét és testi erejét,
művelnünk kell szellemi készségeit
s tökéletesítenünk kell lelki adományait,
hogy felemelhessük a honpolgárságnak arra a tudatosan átérzett színvonalára,
mely a nemzet virulásának legfőbb záloga.

De mindehhez a helyzet magaslatán álló intézmények kellenek.
Emelkedett lelkű magyar emberek fajszeretettől áthatott,
odaadó és szakavatott vezetésére van szükségünk,
akik meg tudják és meg akarják szervezni a magyar vér megmentésére irányuló akciót,
ezt a vértelen,
de az elsőnél is fontosabb honfoglalást.

Ha a magyar kormány évenként tekintélyes összegekkel tudja támogatni
azt a német kultúregyesületet,
amelynek vezére, Bleyer Jakab,
a Münchener Zeitung beismerése szerint Muth Gáspár temesvári,
Kraft István belgrádi és Roth nagyszebeni főagitátorok közreműködésével megalakította
a Magyarország ellen irányuló
,,délkeleti német munkaközösséget"[11],
akkor arra is kell fedezetnek lennie,
hogy a létében veszélyeztetett magyar vér megmentése
a szóvirágok sztaroszférájából végre a realitás mezejére terelődjék.

* Rendkívül meggyőzően bizonyítja ezt pl. az Osmia-fajok építkezése.
Az Osrnia papaveris egyenként a földbe vájja költőkamráit
s a pipacs pártaleveleivel kárpitozza ki őket; az Osmia aurulenta a kerticsiga
üres házaiban rendezi be fészkét,
melynek kamrafalait az erdei szamóca összerágott leveleiből építi fel;
az Osmia inermis szintén összerágott levelekből készíti bölcsőit,
de ezeket szabadon tapasztja oda valamilyen kőre;
az Osmia fuciformis fűcsomók közé építi agyagfalú bölcsőit,
az Osmia bicornis pedig üres növényszárakba rakja agyagból formált kamráit
(J. Noll, Nestbau der Mauerbiene; Natur und Museum, 1933, 7. füz.).
Íme a kőműves méhek faji munkája,
melynek elve az emberfajok építkezésében is megnyilvánul,
mert pl. az északi faj szögletes nagy kőházai lényegesen különböznek
a földközi fajta apró, kerek viskóitól.

[1] Hétfői Napló, 1923, jan. 2. sz.

[2] Gróf Széchenyi István, A magyar akadémia körül, Pest, 1842, 20., 21. l.

[3] Eugen Fischer, Die Rassenunterschiede des Meschen.
(Bauer-Fischer-Lenz, Menschl. Erblichkeitslehre, 3. kiad. 1927, I, 168. l.

[4] Méhely Lajos, Fogorvosi Szemle, XVIII, 1925, 18. l.

[5] Szekfű Gyula, Napkelet, 1923, IX, 802. l. és A magyar bortermelő lelki alkata, 1922, 16. l.

[6] Nemzeti Újság, 1933, május 31. sz.

[7] Imanuel Kant, Anthropologie, 4. kiad, 1899, 239. l.

[8] Jeney, Deutsche Mediz. Wochenschr., XLIX, 1923.

[9] Csörsz, Debreceni egyetem munk., III, 1926.

[10] Méhely Lajos, A vércsoportok faji jelentősége; A Cél, XX, 1930.

* A korlátlan vérkeveredés következtében létrejött vérkhaosz a magyarság testi
és lelki elfajulásának a legfőbb oka,
mert az egyensúlyában sokszorosan megzavart hormonrendszer
mellett valamennyi életműködés harmóniátlan,
félszeg irányba terelődik. Így támad az a sokféle lelki tökéletlenség és jellemhiba,
melyet hordozója önmagán talán észre sem vesz,
de másokra annál visszataszítóbb.

[11] Nemzeti Újság, 1933, jún. 24. sz.
 
 
0 komment , kategória:  Méhely Lajos: Vér, faj, nemzet  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 814
  • e Hét: 3769
  • e Hónap: 14920
  • e Év: 280135
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.