Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Ha Izrael a király I. rész
  2011-01-07 15:56:05, péntek
 
 
Jean & Jerome Tharaud: Ha Izrael a király I. rész

,,...Pest, a nagy, lapos város, mely szemben, a Duna túlsó partján terül el,
nem dicsekedhetik, miként Buda ősi vára, művészies és harci romantikájú múlttal,
de azért, idővel a Kelet félelmetes ostromának ő is áldozatul esett.
Nem hatalmas seregek rohamainak ugyan,
melyek történelmi képek festésére alkalmas anyagot nyújtanak,
hanem valami különös fajtájú, láthatatlan, földalatti ostromnak,
mely mint a lassan emelkedő árvíz, ellepte a várost.
A két század előtt Buda várából fegyveresen kiűzött ,,kelet"
alattomosan kúszva lassan visszaszivárgott Pest városába és befészkelve magát oda,
egy szép napon a bennszülöttek csak azon vették észre magukat,
hogy lábaik alól kicsúszott a-talaj.

Saját városukban nem ők uralkodtak többé!

Hogy történhetett meg ez a furcsa dolog?

Elmondom azonnal.

A múlt század elején Pest csak külvárosa volt Budának,
s majdnem kizárólag német kereskedők lakták.
Ezek a Thüringiából vagy Frankoniából eredő németek azoknak
a jobbágyoknak voltak leszármazottjai,
kiket Mária Terézia mint valami embernyájat a kétszáz éves török uralom által kipusztított.
Magyarországra terelt,
hogy ezzel újból benépesítse a kihalt vidékeket.
E kereskedők üzletei azokban a hosszú, földszintes, téglából épült,
meredek tetőzetű házakban voltak, melyeknek néhány,
mindig ritkábbá váló példányát még ma is láthatni a régi városrészekben.
A lakosság zömét szerény iparosok, becsületes és szorgalmas kereskedők tették.
Megtartották anyanyelvüket,
s mégis hamarosan alkalmazkodtak a magvar társadalom szokásaihoz.
Minthogy a magyarok régtől fogva nem szerették a kereskedéssel való foglalkozást,
egypár osztrák, örmény, levante-i vagy görög kivételével alig találtak
az előbb említett németek számottevő versengőkre.
Üzleteik tehát nagyszerűen virágoztak mindaddig,
amíg egyszerre fel nem bukkant a piacon egy új alak,
kit rég ismertek ugyan a falvakból,
de akit eddig a körülmények távol tartottak a városoktól.

Minden magyar falunak ugyanis már régi idők óta
megvolta
maga zsidaja.
Lengyel-, vagy Oroszországból jöttek ezek
- hol a sűrű kivándorlások ellenére még ma is hemzsegnek - vagy Ausztriából,
hol az 1848.-i forradalom előtt nem kaptak letelepedési engedély-t,
vagy ha nagy nehezen néhányat mégis befogadtak közülük,
ez csak a családalapítási jog megtagadásával történt.
Csak a legidősebb fiú házasodhatott meg ott;
a többiek kénytelenek voltak liberálisabb országokba vándorolni,
mivel az agglegénység ellenkezett.
vallási előírásaikkal.

Természetes,
hogy ilyen körülmények között sokan a kincses Magyarországra jöttek,
hol nemtörödömséggel fogadták őket,
úgyhogy letelepedhettek és könnyen meggazdagodhattak.
Az egyik beállt valamelyik nagyúrhoz ,,házizsidónak" és ott
a legkülönbözőbb szolgálatokat teljesítette.
Mások valamelyik nagyközségben telepedtek le korcsmárosoknak és a parasztoknál körülbelül
ugyanazt a szerepet játszották,
mint ,,házizsidó" társaik az egyházi vagy világi főuraknál.
A röghöz tapadt magyar paraszt megvetette mindazt,
ami nem függött össze a földműveléssel, vagy állattenyésztéssel,
így a kereskedést és az azzal foglalkozó zsidókat is.
A falusi nép nem tudta,
vajon az Isten,
vagy az ördög küldötte-e nyakára a zsidó korcsmárost.

Annyi azonban bizonyos, hogy az rövidesen olyan nélkülözhetetlenné vált,
akárcsak. az eső, vagy a nap melege.
Ezek a sehonnai kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt;
jogilag csupán megtűrtek voltak s tulajdonképpen
a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak utalva.
A megtelepedett,
mély vallásosságú keresztény magyarok utálták ez átkozott vándorokat;

Krisztus megfeszítőinek unokáit gyűlölték bennük és mégis megtörtént az
a különös dolog, hogy a kegyesen befogadottak,
kitartó furfangjuk segítségével,
lassanként az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek..."

I. FEJEZET.

Bismarck arcképe.

1899 őszén egy francia fiatalember érkezett Budapestre. Senki seri várta őt az állomáson s minthogy egy árva szót sem tudott magyarul, csak nagy nehezen sikerült poggyászát kiváltania és azután lakására találnia.

Midőn az embert nem kedvtelései, hanem kényszerítő körülmények űzik, az idegenbe való érkezésnek első percei kínosak szoktak lenni. Nyomasztólag hat ránk ilyenkor az a gondolat, hogy hosszú hónapokat kell majd eltölteni olyan emberek között, kiket csupán a Sors jelölt ki számunkra. Magyarországra való érkezésem - azon a bizonyos őszi délutánon - egy hosszú tanulással eltöltött időszaknak a végét jelentette. Hány, de hány szürke napot nem kellett eltöltenem messze a természettől az iskola rabságában, unalmas tanulmányokkal és a vizsgák hosszú sorozatával, míg végre egy szép napon jutalmam az lett, hogy a közoktatásügyek minisztere a budapesti egyetemre küldött francia lektori minőségben. Míg két kézitáskám nyomasztó súlyával és a konflis kocsis értelmetlenségével küszködtem, intenzív iróniával nehezedett rám az élet egész furcsasága. Keserűséggel a szívemben gondoltam arra, hogy az a sok iskola-nap, melyet később az unalmas Sorbonne-i előadások követtek, s az a hosszú, éveken keresztül mindig egy irányban törtető céltudatos erőfeszítés most abban csúcsosodott ki, hogy megérkeztem erre az állomásra, éppen ennek a városnak és nem egy másiknak, kellős közepére, csakis azért, hogy egy pár ifjúból álló hallgatóság előtt kipakoljam tudásomnak azon kis poggyászát, melyet húsz évig csomagoltam és amely annakidején úgyszólván egyetlen tőkém is volt.

Mikor végre megérkeztem bútorozott szobámba, poggyászomat letéve komikus keserűséggel szemléltem azt a pár négyszögmétert, amely felé Párizs óta, sőt még ennél is régebben, gyermekkorom óta, folyton, örökösen hajtott. a végzetem. Szobámban körülnézve az udvarra nyíló ablak gyenge világításában egy ágyat, egy asztalt, két széket, egy repedezett moleszkin díványt, és egy a mennyezetről lelógó gázcsövet pillantottam meg. A falon pedig az ágy felett Bismarcknak egy arcképe függött. Lenbach festménye után készült fénykép-lenyomat volt ez, melyet annakidején valami leipzigi kiadó Németországban és az annak befolyása alatt álló országokban nagy számban terjesztett. Ez az arckép nem ábrázolta őt egyenruhában, hegyes sisakjával a fején és a vaskereszttel a nyakában; nem is az a kép volt ez, melynek vásznán a művész Rembrandtot utánozva minden fénysugárt a széles homlok sziklájára összpontosított. Ez nem volt a vaskancellár, sem a katona, sem az államférfiú, hanem egy nyárspolgáriasan öltözött öreg úr, kinek fején széles karimájú fekete kalap volt. Igazi keletporoszországi junker, egy olyan Bismarck, aki mintha egész életét vidéki birtokán töltötte volna, csupán földjeinek műveltetésével és bérletének ellenőrzésével törődve. Ez arc láttára azonban érezni lehetett, hogy akár történt valami megrendítő ennek az embernek életében, akár nem, egy magasvérű állat jelenlétében vagyunk, kinek akarata vaskeménységű, gondolatai pedig egyszerűek, de mély gyökerűek.

Meghagyjam-e a falon az öreg junkerfejet, erős állkapcsával és mélyvágású, bozontos szemöldök-ívei alól szigorúan sötétlő nézésével? Négyszemközt éljek-e ez ellenséges arccal? Itt maradjon-e ő szemem előtt reggel, este, mindig, egész életemben?... Töprengéseim közben a szürkület homálya lassan belepte szobámat, úgy hogy a nagykalapú ember képe mindinkább elmosódott a falon. Magam is holt fáradt voltam már, és úgy éreztem, mintha lénye szertefoszlana a fokozódó sötétségben. Hát azért törettem magamat, Isten tudja hány óráig fél Európa harmadosztályainak fapadjain, hogy végül mint valami hajóroncs, idevetődjem e kép elé? - gondoltam bosszankodva. De furcsa is az ember!... Mégis, mikor egy kis idő múlva meggyújtottam a mennyezetről lelógó gázcsövet, és újból megpillantottam a nagykalapú embert, örömet, éreztem. nem voltam többé egyedül a szobában. Az a kemény ellenséges arc hirtelen eszembe juttatott sok régi megszokott gondolatot. Párbeszéd indult meg közöttünk és e váratlan találkozás némi színt és romantikus kaland-ízt kölcsönzött szürke érkezésemnek. Nem gondoltam, hogy egy ilyen nagytekintélyű vendéggel fogok találkozni itten. Neki köszönhettem, hogy ez idegen, semmitmondó helyiségben mindjárt megérkezésemkor valami megindultságot éreztem, vagyis, hogy élni kezdtem. Ha eltávolítom őt mondtam magamban -, ezzel nemcsak a fal ürességét növelem, hanem a légkörömet is ritkítom, s magam körül a sivárságot csak fokozom. Legyen hát! Együtt fogunk élni! Ilyen nagy úr társaságában az ember sohasem tölti hiába az idejét!

Otthagytam őt a helyén és az igazság kedvéért be kell vallanom, hogy a négy évi közös háztartás nagyszerű együttértésben telt el. Ez az arckép némaságában is ékesszóló lakótársam lett, kivel időnként igen jól esett társalgásba elegyednem. Sok jó tanácsot kaptam e durva arc minden egyes vonásától, melynek ridegsége estefelé, egy bizonyos megvilágítás mellett mintha enyhült volna, sőt néha mélázóvá is vált, Mint ifjú francia, érkezésemkor át voltam hatva a múlt század végén dívó eszméktől, melyek a legbotorabb politikai és társadalmi ideákat képviselték. A kemény nézés alatt azonban hamarosan megértettem, hogy vannak naivitások az életben, amelyekben hinni nem szabad. Egy bíró szerepét játszó szigorú tanácsadóval állottam szemben. Ha kósza gondolataim céltalanul bolyongtak, szemeim egyszerre csak a fekete kalap alatti tiszta nézéssel találkoztak s ilyenkor aztán romantikus álomképek után futkosó képzeletem sietett visszatérni a realizmus keskeny ösvényére. Még akaratom ellenére is hatott rám ez a tekintet. A hosszú számkivetettség e csendes, mélabús óráiban a lelkembe hatolt ez a tekintet és segített átérezni azon gondolatvilág léhaságát, mely talán helyénvaló lenne és ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolna a Szajna és a Luxemburg közötti diákszobában, de amely ennek a félelmetes embernek a társaságába sehogy sem illett bele. Szigorú lakótársam kiragadott azon kényuralom hatása alól, melyet a könyvek szoktak a húszéves agyvelőkre gyakorolni (különösen ha az ember, mint én akkor, meglehetősen elhagyatott), és hangtalanul is megtanított a tapasztalatok és tényállások hatalmas erejének értékelésére. Négy éven át éreztem az arcnak - hol komolysággal, hol iróniával telt - tekintetét magamon - a Közép-Európába tévedt kis francián - nyugodni, ki, festett fenyőfaasztalom előtt ülve, az ő jelenlétében szoktam volt írni és olvasgatni. Négy éven át játszotta ez a mozdulatlan arc gondolataim körül a juhászkutya szerepét, mely mindig összetereli és kordában tartja a kószálni vágyókat. És midőn oly sok együtt eltöltött esztendő után elhagytam Budapestet és szobámat, mely érkezésem óta semmit sem változott, utolsó pillantásom arra a Bismarckra esett, aki négy évvel azelőtt oly szigorú nézéssel fogadott, és e búcsúzó pillantásom - mely barátságosnak semmi esetre sem volt mondható - mégis hálával volt tele.

Midőn hosszú budapesti tartózkodásomra visszagondolok, némi melankóliával állapítom meg, hogy egy vérmes reményű ifjúnak az élet romantikusabb kalandokat is nyújthatott volna, mint amilyenek La Fontaine egy meséjének, Racine egy drámájának, vagy ,,Rameau unokaöccsének" pedagógiai magyarázgatásai voltak. Pontosabb vizsgálódás útán azonban mégis kitűnik, hogy helyzetemben volt valami, amit a komikus regénytárból származónak mondhatni. Nem tekinthető-e ugyanis ilyennek az a körülmény, hogy megélhetésem alapjául mire kellett igyekeznem? Idegenkedő szellemek előtt annak bizonyítgatására kellett szorítkoznom, hogy az, amit én szeretek, szép is. Don Quichotte, midőn Dulcineájának erényeit magasztalta Sancho előtt, bizonyára nem tűnt fel hóbortosabbnak, mint amilyennek én, magyar hallgatóim előtt, midőn szellemi értékeimet kipakoltam előttük. Sokszor mondogattam magamban: ,,Hallgatóim valószínűleg azt gondolják, hogy csakis francia hiúságom késztethet arra, hogy folyton azokról a csodás szépségekről beszéljek, melyeket állítólag könnyű volt az előadott szövegekben felfedezni." Hányszor emlékeztem előadásaim során szomorú vágyakozással arra a XVIII. századbeli művelt Európára, mely a francia nyelvet tette magáévá és azokra az arisztokratákra, akik kastélyaik magányában épp oly kedvel olvasgatták encyclopedistáinkat, vagy nagy klasszikusainkat, mint ahogy azt jómagunk is tettük. De persze ők annak idején nem várták be férfikorukat ahhoz, hogy a francia nyelvet megtanulják, hanem már kiskorukban megismerkedtek vele. Ma pedig nincsen a Sorbonne-nak olyam doktora, aki képes volna pótolni azoknak az öreg katonáknak munkálkodását, akik a hétéves háború után örökre-búcsút mondva Burgundiájuknak vagy Normandiájuknak, égy szép napon megjelentek, nevelői minőségben, valamelyik kárpáti vagy alföldi nemesember udvarházában. Azon áldott időkben azonban a gyászos német kultúra még nem dühöngött, és hamis súlyai, az észnek könnyű serpenyőiben még nem nyomtak semmit.

Egypár magyar tanítványomnál észre lehetett ugyan venni, hogy kísérti őket a Párizsba való szökés gondolata; látszott rajtuk, hogy meg szerettek volna ismerkedni egy olyan élettel, melyet ösztönszerűleg a németekénél szabadabbnak, vidámabbnak és emberibbnek sejtettek. De hiába, mert a vagyontalanok, tanulmányaik befejezésére felajánlott ösztöndíjaikkal csak Lipcsébe, Münchenbe, vagy Berlinbe mehettek. Így volt az kikötve. Az ilyen ösztöndíjakat nagyobbára Németország alapította, hogy szellemi téren is ugyanazt a módszert alkalmazhassa, mely világkereskedelmében már olyan jól bevált. A magyar szellemiségnek úgyszólván folyószámlát nyitott, és tette ezt azon biztos tudattal, hogy befektetett tőkéje idővel úgyis százszorosan meg fog térülni.

A háromnegyedrészt elnémetesedett budapesti egyetemen tulajdonképpen elég rosszul éreztem volna magamat, ha nem lett volna a magyar szellemben valami közvetlenség és megkapó fiatalság, mely jókedvével és nemtörődömségével kivonta őt a komor német fegyelem hatalma alól. A teuton pedantéria, mely manapság egész Közép-Európát elbutítja, nem volt képes elfojtania magyar szellem eredetiségét és idyllikusságát. Megtartotta mindazt a pusztai poézist, mely Petőfi verseiben jut legszebben kifejezésre, vagy még inkább Arany Jánoséiban, kit Vergilius tanítványaként és Mistrál unokájaként tisztelek. Különösen a Nagy Magyar Alföldnek az életét tudják a magyarok mélyen átérteni. A Rónaság, melyen a búza, a szőlő és a tengeri terem, s melyen óriási ménesek, marhagulyák és birkanyájak legelésznek, igazán a szívükhöz van nőve. Bájos és ötletes, igaz és szellemes az ezzel összefüggő irodalmuk is, melyben a pásztort a nyájához mintegy testvéri érzelem fűzi. Az ilyen alkotások sohasem haladják meg a mesének szerény kereteit, de ezeken belül tökéletesnek mondhatók. Miért is van az, hogy a jó magyarok németesen akarnak gondolkozni, mikor ők olyan kellemesek tudnak lenni, ha egyszerűen megmaradnak olyanoknak, mint amilyeneknek a természet alkotta őket? Mennyit veszített eddig is már szép eredetiségéből ez a faj, mely azonban mégis megmaradt rögimádónak és alig sajátított el valamit is a német alaposság erényeiből, ha ugyan erényeknek lehet nevezni a hibák azon végtelen sorozatát, melyek az emberi mentalitásnak gyászos elferdítésére vezettek.

Ma pedig, midőn húsz év után ismét Budapestre jövök a Duna árján, a fűzfalombos partok között úszó hajó fedélzetén ülve, a messze múltból jövő emlékeimhez újabb keletűek fűződnek; a magyar béke aláírására gondolok. 1920 júniusában a trianoni kastély egy gyönyörű termében történt ez meg. A falakat mindenütt tükrök és versailles-i szökőkutakat, barlangokat és tavakat ábrázoló festmények díszítik. A nyitott ablakon át, egy kissé fátyolos ég alatt, a park zöld pázsitjai és csendes lugasai láthatók. A terem, mintha csak egy előkelő teadélutánra gyűltek volna benne össze az emberek, zajos a társaság fecsegésétől és nyüzsgésétől. Egyszerre azonban valami rendező odaveti a jelenlévőknek e hangos szavakat: ,,A magyar meghatalmazott urak!" - és ekkor szorongó csendben a patkóalakú asztal felé, mely mellett körülbelül ötven diplomata foglalt helyet, megindult egy csoport sápadt arcú, merev tekintetű, kissé feszes járású úriember. Ők voltak azok, akiket Magyarország kiküldött azért, hogy ebben a pompától és nyári fénytől ragyogó teremben aláírják azon okmányt, mely hazájukat ezeréves birtoklásának kétharmadától fosztja meg. Egy perc múlva egy tollvonás el fogja szakítani Szent István koronájától azon hatalmas hegyláncokat., melyet a Nagy Magyar Alföldet karolják körül és ezek magukkal fogják rántani a lakosok millióit, tótokat, ruténeket, románokat, szerbeket, szászokat, cigányokat, zsidókat, és fajmagyarokat, kik eddig mind elválaszthatatlan kuszáltságban éltek együtt Magyarország őrvidékein. Tökéletes szabású Ferenc József-kabátjaik ellenére is a meghatalmazottak abban a percben úgy tűntek fel nekem, mintha ők a bő ingű calaisi polgárok lennének. Mivel én jól ismertem a magyarok veszteségeinek terjedelmét és azon mély érzelmeket, melyek őket ezeréves birtoklásukhoz fűzik, el tudtam képzelni, hogy milyen rettenetes súllyal nehezednek kezeikre a feladás láthatatlan kulcsai. Bájos romantikájú képek sorozata jelent meg emlékemben, csendes mély völgyek, riadt zergecsoportok a havasokban, kidőlt fenyőtörzsek a szakadékok mentén és sziklás erdőségeket koronázó kastélyromok, melyeknek néhai hős lakóiról legendákat meséltek barátaim; falvak, hol nagy költők születtek, kiknek verseit valamikor elszavalták előttem, ősi udvarházak, melyekben mindig szívesen fogadtak.

Lelki szemeim előtt megjelentek a nagy füves síkság forróságában rezgő délibábképek, szerteszéjjel szórt kis akácfaerdeikkel, és ekkor magamban valami hasonlót hallottam zengeni ahhoz a rokoni gyengédségtől áradó búcsúszózathoz, melyet a trianoni béke által elszakított Szepesség mondott régi hazájának és amelynek szövege jelen soraim írása közben előttem fekszik. ,,Nincs szándékunkban - mondják a szepesiek - számadást vagy mérleget felállítani, hanem egyszerűen búcsút akarunk mondani. Megköszönjük azt a szép fehér lisztet, amely ezer évig táplált és amelyből gyermekeinknek olyan jó rétest sütöttünk. Köszönjük a tokajit, melyet sehol sem fogyasztottak oly lelkesen, mint minálunk, köszönjük a fekete cseresznyéket., amelyeket az egri asszonyok árusítottak piacainkon. Köszönjük a zamatos erdőtelki dohányt, melyet gyöngyvirágzás idején szoktatok elhozni hozzánk. És Ti ezeréves hegyek! Ti a felhők felett tündöklő ormok! Ti tengerszemek! Gyönyörűséges smaragdjaink és te hatalmas Magura! Ki magadba zárod hazánk meghódítójának, Árpádnak koporsóját! Ti mindannyian a messzeségben kéklő hegyóriások, tisztelegjetek! Hallgasson el a fülemile; az erdő zúgása csendesüljön el, vagy csak halkan susogjon! És gyászoló szavait sóhajainkkal együtt vigye magával a szél, hegyen és völgyön át, azok felé, kiktől ma búcsút veszünk!"

A magyar meghatalmazottak egymásután aláírták az eléjük terjesztett okmányt és ennek végeztével visszavonultak, ezúttal azonban a jelenlévők álló sorai között. Pár pillanat múlva behallatszott egy rövid parancsszó, melyet fegyverzaj követett; a szolgálattévő katonai osztag tisztelgése volt az. Körülöttem a társaság nyüzsgése azonnal feléledt. Az éhes világfiak tolongtak a buffet felé. Száz és száz ember hangjának és az ide-oda tologatott székeknek zajában távoztam és eközben egyszerre csak magam előtt láttam a mai katasztrófának távoli okozóját: a feketekalapos embert; aki ott a távol idegenben egy szomorú őszi estén a házigazda szerepét játszotta velem szemben és akinek a nézése négy éven át őrködött ott nappalaim és éjszakáim felett.
 
 
0 komment , kategória:  Ha Izrael a király I. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 196
  • e Hét: 762
  • e Hónap: 17804
  • e Év: 283019
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.