Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Ha Izrael a király II. rész
  2011-01-07 15:50:00, péntek
 
 
Jean & Jerome Tharaud:
Ha Izrael a király II. rész

II. FEJEZET.

Nyugatnak egy védőbástyája.

Ma reggel, hosszabb idő után, ismét felmentem a budai várba,
honnan valamikor oly gyakran gyönyörködtem a kilátásban.
Örömmel láttam viszont innen a félkör alakú, erdőborította hegyláncot és
a sáros Dunának széles tükrét, mely lent tündöklik a szikla tövében és
amelynek túlsó partján a tenyérlapos síkon a hatalmas új város,
Pest terpeszkedik, túl a háztengeren pedig a végtelenbe nyúló Nagy Magyar Alföld.

Midőn most húsz éve idejöttem,
a keskeny hegytetőn elnyúló budai vár egy ósdi színezetű városka volt,
melynek alacsony házait valami furcsa fényű, sárga festék borította.
Itt hiába kereste volna az ember azokat a Prágában vagy Bécsben dívó
XVIII. századbeli palotákat, óriási boltíveikkel, pompás erkélyeikkel és nyugtalan,
szobordíszes homlokzatukkal.
Az északi éghajlat súlya alatt megkomolyodott olasz építészet
nem hagyott itt hátra semmiféle nyomot.
Budán a mágnások szállásai igen egyszerű,
nyárspolgárias kinézésű lakóházak voltak.
A művészet csak a kapukon és a címereken jutott kifejezésre.
A Habsburgok a régi várdomb fényének emelésére nem áldoztak soha semmit.
Mária Terézia,
aki különben annyit építkezett mindenfelé, ide csak egy hosszú,
unalmas külsejű épületet emeltetett, melyet azóta a magyarok már le is romboltak,
hogy helyébe a pompás, de nehézkes, palace-hotel szerű királyi várat építsék.
A magyar főnemesek, kiket az udvar Bécsbe vonzott,
a Burg környékén építettek maguknak fényes palotákat,
Budán pedig beérték szerény lakásaikkal, melyekben csak akkor időztek néhány napig,
ha a király vagy királyné voltak az ország ritka vendégei.

Az alacsony sárga házak között barangolva az ember imitt-amott rábukkan
egy-egy falba ékelt kődomborműre,
mely levágott török fejet ábrázol, vagy pedig valami márványlapba vésett felírásra,
mely elmondja, hogy:
,,Itt lakott 1450-ben Bosznia helytartója",
vagy ,,Itt épült 1388-ban a bánáti alkirálynak" ennek vagy amannak
a ,,balkáni főúrnak a palotája".
Ha pedig bemegyünk egy ilyen ódon házba,
először is a kapuboltozat alá jutunk, melynek szélessége egy kétlovas
hintó bebocsátásához van szabva.
Innen egy durván kövezett udvarra kerülünk, hol vígan burjánzik a fű
s az egyik sarokban szomorúan gubbaszt az öreg kút.
Köröskörül régi stílusú épületek meredek cseréptetői ágaskodnak
fenyegető szögben az ég felé. A bánáti őrgróf vagy
az oláh vajda rezidenciájából alig maradt itt meg más,
mint egy roskadozó román stílű boltív, pince vagy kőoszlop,
melyen ma a vadszőlő indái közt egy kanárimadár kalitkája ékeskedik.
A romok közt szerény magánzók,
nyugdíjazott hivatalnokok vagy szorgalmas kisiparosok élik most csendes világukat..

A véletlenül megpillantott török fej,
a düledező kőoszlop vagy boltív elégségesek azonban ahhoz,
hogy felébresszék a járókelők képzeletében az elpolgáriasodott várfok
nagy múltjának dicsőséges emlékét.

Az öreg budai sziklatömb ugyanis történelmi szerepének fontosságával
a marathoni, salamisi, vagy catalauni nagy nevek mellé sorozható.
Egyike volt ez azon helyeknek, melyeken a nyugati civilizáció szembekerült a Kelettel.
Századokon át gyakorolta hatalmas vonzóerejét az ázsiai népekre az az óriási síkság,
mely Buda dombjának lábainál terül el.
A kínai határtól kiindulva a nagy nyugati zsákmány felé tartó,
hódító útjukban nagyszerű pihenő hely volt ez. Tábort lehetett ütni itt, legeltetni és itatni.

Attila is a budai domb tövében telepedett le.
Itt volt az a híres Etzelburg,
mely a Niebelungok költőjének képzeletében a világ közepét jelentette.
A hunok ideje óta sok más mongol és tatár horda keringett már ezen a nagy síkon
de mint felverődő és szertefoszló porfellegek,
vagy mint Délibáb tündér által a végtelen mezőség látóhatárára varázsolt fatamorganák
hamarosan el is tűntek.
Egyedül a magyarok,
kik állítólag a Pamir vidékéről jöttek, voltak képesek gyökeret verni ebben a talajban.
Sokáig voltak ők Nyugat-Európa rémei és csak akkor telepedtek le véglegesen,
mikor felhagytak a fehér csődör imádásával és áttértek a rómaiak vallására.
Ekkor azután ázsiai testvéreikkel szemben ők lettek a kereszténység védbajnokai.

Ezer éve már annak,
hogy Szent István király uralkodott itten. Az ő idejében a budai domb még sivár volt.
A harcos pásztorok csak a sík mezőségeket kedvelték,
melyeken a ménesek és nyájak szabadon legelhették a buja füvet és
amelyek végtelensége elhagyott steppjeikre emlékeztette őket.
De nemsokára egyesek közülük az új vallással együtt elsajátították
a városi élet szokásait és csoportba verődve felmentek a dombra,
hogy hozzálássanak a templom, lakóház és várfal építéséhez.

Századokon át volt ez a megerősített sziklafal a Nyugat és Kelet közti küzdelem forgópontja.
A messze steppekről folyton jöttek a mandulaszemű,
sárgaarcú barbárok, hogy megostromolják, és ilyenkor egész hűbér-Európa
sietett annak védelmére. Később az Anjou-ház hercegei,
Szent Lajos unokái jöttek ide, keresztes hadjaik élén,
és hozták magukkal a XIV. századbeli fényes francia kultúrát..
A Dunától az Adriáig,
az ország megtelt városokkal, kastélyokkal és kolostorokkal.
Ezen a dombtetőn pedig a bray-sur-sommei kőművesek királyi várat emeltek,
mely egészen az ile-de-france-i főúri kastélyokra emlékeztetett.
Így azután a szent és apostoli királyság mindinkább felvette a nyugati országok formáját,
míg végül egy új horda
meg nem
jelent a láthatáron,
mely Attila hunjainál és Batu-kán tatárjainál is veszedelmesebb volt.
Bajazet törökjei voltak ezek,
kik midőn már egy idő óta Konstantinápoly urai voltak, Magyarországot is meg akarták hódítani.
A vad előretörésnek azonban
a hős erdélyi Hunyadi János és fia,
Korvin Mátyás egy hosszú félszázadon át útját állották.
A katholikus templomok
déli harangszava még ma is hirdeti az egyedül üdvözítő Egyháznak háláját,
melyet a Hunyadiak négyszáz év előtti szolgálataiért érez.
A budai domb a veszélynek ezen aggasztó óráiban,
létének legfényesebb időszakát élte át.
A latin civilizáció, mely előbb a kereszténység,
majd pedig az Anjouk szellemének segítségével meghódította azt a magaslatot,
most a félig pogány renaissance hatása alatt újabb virágzásnak indult.
Mátyás király maga köré édesgette a leghíresebb olasz művészeket.
Palotákat, templomokat építtetett; drága műtárgyakat és páratlan kéziratokat gyűjtetett,
úgyhogy a durva erődből uralkodása alatt
egy toscanai vagy umbriai mintára épült pazar város lett.
Fegyveres kíséret védelme alatt flandriai vászonnal, rajnai borral és
mindenféle drágasággal megterhelt szekerek érkeztek ide,
melyek lerakodásuk után az erdélyi szász városokon keresztül továbbvonultak,
hogy Andrinápolyon át eljussanak messze Keletre,
honnan azután fűszerekkel, illatszerekkel, szőnyegekkel és damaskusi fegyverekkel
megrakodva tértek vissza.
A velencei és genuai árúkat pedig a Duna árján török rabszolgák
által vontatott gályák hozták fel Budára, úgyhogy azon szép időkben Olaszország
és a Levante összes kincsei megfordultak itten.
A fénykor után azonban hirtelen jött az összeomlás.
A török janicsárok Mohácsnál megsemmisítették a magyar hadsereget,
úgyhogy a budai polgárok kénytelenek voltak
a város kulcsait az első királyok temetkezési helyéig,
Székesfehérvárig a győzők elé vinni.
Az ázsiai pogányok letelepedtek a budai dombra és hamarosan tönkretettek ott mindent.
Siettek lerombolni a francia és olasz kultúrának a várba épített emlékeit;
a város temérdek kincsét pedig bivalybőrládákba csomagolva Szolimán szultán
hajói egy-kettőre elszállították.
Mátyás király templomát mecsetté alakították át,
palotájának szobrait és drága ingóságait pedig Bizáncba vitték,
hogy az ottani hyppodromban a hadizsákmányok között kiállíthassák.
Városok, kastélyok, kolostorok, mind sorra pusztultak és Magyarország ismét azzá lett,
ami volt az első betörések idejében:
egy végnélküli mocsaras mezőséggé.
Másfél század múlva pedig, midőn lotharingiai Károly egész Európa katonáiból.
toborzott hadsereg élén visszafoglalta Buda várát,
nem volt már meg semmi abból a kincshalmazból,
melyet az Anjouk és
a Hunyadiak gyűjtöttek.

Az utóbbi esztendőkben a magyarok igyekeztek a múlt nagyságát felidéző építkezésekkel
- ha csak némileg is - visszavarázsolni Buda várának elveszett fényét.
A régi sétányok helyére, melyeket még magam is jól ismertem, bástyákat,
kiugrókat, tornyokat és egy hatalmas lépcsőzetet emeltek.
A Mátyás-templomot újjáépítették,
a budai Főtérre pedig egy középkori stílusú minisztériumot építettek.
De mire való volt mindez?
A múlt patináját utánozni úgysem lehet.
Még sok szeretettel és tudománnyal sem lehet visszaadni az életnek azt,
amit elvettek tőle a századok.
A kérlelhetetlen Idő áldozatait az ábrándozók lelkében csak a képzelet támaszthatja fel újra.
Egészen németízű gondolat ez,
mely az álmokat, vagy tovaszálló füstfellegeket formába igyekszik szorítani.
A Rajna partján még mindig közkedveltségnek örvendenek azon tudákos újjáépítések,
melyek valamelyik romantikus romból egy pompás, újdonságtól rikító várkastélyt,
avagy egy düledező, vizitündér- és manólakta várból valami otromba épületet akarnak faragni,
melynek újdonsült házmestere elől azután sietve menekülnek az éji madarak és velük együtt a titokzatosság megkapó álomképei.
Csakis a beteges romantika hatásának tudható be,
hogy mind számosabban vannak olyanok,
akik a múlt megfoghatatlan emlékárnyait valami durva anyagi kép kereteibe akarják belekényszeríteni.
A múlt felelevenítésére törekvő újjáépítési mániának indító rugója úgy hiszem
sokkal inkább a nemzeti hiúság,
semmint a valódi költői műérzés.
Az ilyen újjáépítők meghamisítják az időt,
a környezetet, és a múlt igazságát hirdető patinát, csakis azért,
hogy bizonyíthassák az ősök erejének változatlan fennmaradását.
Azt hiszik, hogy romok lebontásával és új falak építésével elérhetik majd azt,
hogy a múlt dicsősége soha feledésbe ne menjen.
Mindezek a művésziesen egymásra rakott kövek nem örökíthetnek azonban meg egyebet,
mint a régészek és építészek kihűlt álmait.
Ezek legfeljebb csak az est homályában keltenek némi illúziót és ha ott,
hol valamikor az érintetlen romok bájos képe fogadott,
ma ilyen mesterséges újításokat találunk
- unottan megyünk tovább.

Az Anjouk és Korvinok feltámasztott középkora, itt Budán, a szemet és ízlést sértő rikító új formájában egyáltalán nem tudta megnyerni a tetszésemet. Ezen a dombtetőn, melyen valamikor a bray-sur-somme-i kőművesek és az olasz építőmesterek ragyogtatták művészetüket., ma a német szellem adott ihletet egy siralmas katedrafeladat megoldására. Mennyivel inkább szerettem ezen hősieskedő régiségutánzatoknál. Budának azon részét, mely megtartotta kisvárosi egyszerűségét; azokat a régi alvó utcákat, alacsony, sárgára meszelt házakkal, melyek nem tagadják el korukat és nem hivalkodnak fontosságukkal, hanem bájos szerénységgel fogadják, az idők által rájuk rótt igénytelen életet. Egy ilyen kis ház udvarában, a rozsdásodó kút mellett ülve, sokkal jobban hallom a vár körül suttogó történelem szavát, mint bármilyen hamis középkori díszlet nagyzoló képe előtt, melynek léha hivalkodása csak harmóniarontásra alkalmas. Mint ahogy az éj síri csöndjében a legcsekélyebb nesznek is nagy a visszhangja, úgy a sárgára meszelt kis ház falába vésett egyszerű felírás is jobban hat rám, mint a Halászbástya egész pompájával.

És íme, sétám közben rábukkanok Buda egyik legkedvesebb helyére, ahová valamikor unalmamban sokszor eljártam. Egy direktorium-, vagy empire-korabeli cukrászda ez, melyben a berakott bútorok, a függőlámpák, a tükrök, az üvegszekrények, a szárnyas arkangyalok, a frízek és gipszöntvények mind-mind ugyanazok, mint az alapító idejében. Senki sem változtatott itt egy parányit sem az első tulajdonos ízlésén. Igaz örömmel láttam viszont a polcokon a régi, elfelejtett csecsebecséket és a mindenféle különös alakú cukor- és bársony-apróságokat - valami furcsa képzelet termékeit - melyek ma divatjamúlt formájukban százéveseknek látszottak.

Hosszú pesti tartózkodásom idejében a honvágy emésztő óráiban ide szoktam volt jönni és jobb szórakozás híján valami különös, patikaízű likőr mellett üldögélve, órák hosszat révedezni a múlt időkről. A déli harangszó sehol sem visszhangzik oly bensőséggel, mint itt, ezen a büszke dombtetőn, honnan az legelőször szállt fel az égnek. Sokszor láttam itt képzeletben azt a lovast, ki a magyar király parancsára elindult innen, hogy körülhordozza az országban a véres kardot, mely a veszély óráiban fegyverbe szólította a kastélyaikban szerteszéjjel tanyázó nemeseket. Ma reggel pedig a kis üzlet megkapó csendjében, hol mindent sápadtfényű aranymáz borít, érzem, hogy a múlt látomásaihoz a nemrég történt események keserű emléke vegyül. A trianoni béke aláírása jut eszembe és töprengve kérdem magamban, vajon Párizsban nem feledkeztek-e meg túlságosan Buda várának százados erőpróbájáról és arról a titáni küzdelemről, melyet Magyarország a kereszténység érdekében egész Ázsiával szemben századokon át vívott.

III. FEJEZET.

Az Orczy-ház.

Pest, a nagy, lapos város, mely szemben, a Duna túlsó partján terül el, nem dicsekedhetik, miként Buda ősi vára, művészies és harci romantikájú múlttal, de azért, idővel a Kelet félelmetes ostromának ő is áldozatul esett. Nem hatalmas seregek rohamainak ugyan, melyek történelmi képek festésére alkalmas anyagot nyújtanak, hanem valami különös fajtájú, láthatatlan, földalatti ostromnak, mely mint a lassan emelkedő árvíz, ellepte a várost. A két század előtt Buda várából fegyveresen kiűzött ,,kelet" alattomosan kúszva lassan visszaszivárgott Pest városába és befészkelve magát oda, egy szép napon a bennszülöttek csak azon vették észre magukat, hogy lábaik alól kicsúszott a-talaj. Saját városukban nem ők uralkodtak többé! Hogy történhetett meg ez a furcsa dolog? Elmondom azonnal.

A múlt század elején Pest csak külvárosa volt Budának, s majdnem kizárólag német kereskedők lakták. Ezek a Thüringiából vagy Frankoniából eredő németek azoknak a jobbágyoknak voltak leszármazottjai, kiket Mária Terézia mint valami embernyájat a kétszáz éves török uralom által kipusztított. Magyarországra terelt, hogy ezzel újból benépesítse a kihalt vidékeket. E kereskedők üzletei azokban a hosszú, földszintes, téglából épült, meredek tetőzetű házakban voltak, melyeknek néhány, mindig ritkábbá váló példányát még ma is láthatni a régi városrészekben. A lakosság zömét szerény iparosok, becsületes és szorgalmas kereskedők tették. Megtartották anyanyelvüket, s mégis hamarosan alkalmazkodtak a magvar társadalom szokásaihoz. Minthogy a magyarok régtől fogva nem szerették a kereskedéssel való foglalkozást, egypár osztrák, örmény, levante-i vagy görög kivételével alig találtak az előbb említett németek számottevő versengőkre. Üzleteik tehát nagyszerűen virágoztak mindaddig, amíg egyszerre fel nem bukkant a piacon egy új alak, kit rég ismertek ugyan a falvakból, de akit eddig a körülmények távol tartottak a városoktól.

Minden magyar falunak ugyanis már régi idők óta megvolta maga zsidaja. Lengyel-, vagy Oroszországból jöttek ezek - hol a sűrű kivándorlások ellenére még ma is hemzsegnek - vagy Ausztriából, hol az 1848.-i forradalom előtt nem kaptak letelepedési engedély-t, vagy ha nagy nehezen néhányat mégis befogadtak közülük, ez csak a családalapítási jog megtagadásával történt. Csak a legidősebb fiú házasodhatott meg ott; a többiek kénytelenek voltak liberálisabb országokba vándorolni, mivel az agglegénység ellenkezett. vallási előírásaikkal.

Természetes, hogy ilyen körülmények között sokan a kincses Magyarországra jöttek, hol nemtörödömséggel fogadták őket, úgyhogy letelepedhettek és könnyen meggazdagodhattak. Az egyik beállt valamelyik nagyúrhoz ,,házizsidónak" és ott a legkülönbözőbb szolgálatokat teljesítette. Mások valamelyik nagyközségben telepedtek le korcsmárosoknak és a parasztoknál körülbelül ugyanazt a szerepet játszották, mint ,,házizsidó" társaik az egyházi vagy világi főuraknál. A röghöz tapadt magyar paraszt megvetette mindazt, ami nem függött össze a földműveléssel, vagy állattenyésztéssel, így a kereskedést és az azzal foglalkozó zsidókat is. A falusi nép nem tudta, vajon az Isten, vagy az ördög küldötte-e nyakára a zsidó korcsmárost. Annyi azonban bizonyos, hogy az rövidesen olyan nélkülözhetetlenné vált, akárcsak. az eső, vagy a nap melege. Ezek a sehonnai kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt; jogilag csupán megtűrtek voltak s tulajdonképpen a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak utalva. A megtelepedett, mély vallásosságú keresztény magyarok utálták ez átkozott vándorokat; Krisztus megfeszítőinek unokáit gyűlölték bennük és mégis megtörtént az a különös dolog, hogy a kegyesen befogadottak, kitartó furfangjuk segítségével, lassanként az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek.

Abban az időben a fő- és köznemesek (gentryk, kik Magyarországon még ma is nagy számmal vannak) birtokaikon könnyű, mindenben bővelkedő életet éltek. A napszám nem került nekik pénzbe, úgyhogy dúsan telt mindenre a föld terméséből. Nem igen aggasztotta akkoriban az urakat a jövő; legalább is míg az 1848.-i forradalom el nem törölte a jobbágyságot. Ekkor azonban alaposan megváltozott a helyzet. Különösen a köznemesek sínylették meg az új állapotokat, mert az állam leginkább az ő földjeiket váltotta meg, hogy azokat a felszabadított jobbágyok között felossza, míg az egyházi és világi főurak latifundiumaihoz alig nyúlt. A köznemes a váltságdíjat megkapta ugyan, de csak olyan papírpénzben, melynek értéke hamarosan lesüllyedt. A gentryk, kiket megfosztottak földjeik egy részétől és akiknek nem volt elég pénzük a megmaradt rész műveltetésére, feljöttek Budapestre, hogy itt az állami hivatalokban meghúzódva, továbbra is urak maradhassanak. Birtokaik megvételére pedig sietve ajánlkoztak a ,,házizsidók". A forradalom, mely a jobbágyságot megszüntette; éppen a legjobb időben, mintegy isteni gondviselésképen, a zsidóknak is megadta a földvásárlási jogot. És ők mohón vetették magukat azokra a földekre, melyeket szolgaságuk idejében oly sokszor kellett gyalogszerrel bejárniuk.

Néha a földesúr nem tudta magát rászánni arra, hogy a nevét viselő ősi birtokot eladja, inkább beleölte kevés megmaradt pénzét is, csakhogy továbbra is gazdálkodhasson. Sűrű kölcsönöket vett fel a zsidótól, míg végül aztán hitelezője mindenét el nem árvereztette. Máskor pedig a házizsidó kilenc vagy tíz évre az egész ingatlant bérbe vette és olyan kíméletlen rablógazdaságot űzött rajta, hogy a szerződés letelte után az ,,uraság" a kimerült, földet csak mélyen leszállított árban adhatta ki újból. Az ilyen váratlan jövedelemcsökkenés azután nagy zavarba hozta a földesurat, mert nem volt hajlandó lemondania kényelmes, de drága pesti életről. Mitévő legyen ilyenkor ugyanis a nemesember? Elhagyja-e kellemes hivatalát, hol a minisztériumban a napi nyolc munkaórát körme ápolásával és egyiptomi cigaretták szívásával, politizálással és zsidószidással ütötte agyon, vagy lemondjon-e a déli és ötórai korzóról; hol a Dunaparton a naplopó urak és hölgyek kettős sorai között sétálni, vagy a sovány akácfák alatt üldögélni annyira úri dolog? Búcsút mondjon-e a kaszinónak, a kávéháznak és a város minden gyönyörűségének, melyek oly simává és gondtalanná teszik az életet, amíg végre pénzfogytán el nem vesz az ember valami gazdag polgár- vagy zsidólányt? - Vagy inkább rendbe szedesse az ősi birtokot? - Ehhez azonban pénz kell, a magyar úrnak pedig soha egy vára sincs, vagy ha van is, az másra kell neki. Egyetlen megoldás marad: eladni a földet a ,,házizsidónak". És hiába húzza-halasztja a dolgot, előbb-utóbb mégis csak erre szánja rá magát.

A főnemesek pedig a jobbágyság eltörlése után is tovább folytatták Bécsben vagy valamely más világvárosban megszokott, nagyúri életüket. Ha pénzük fogytán volt, előleget vettek fel zsidó bérlőjüktől, vagy záloghitelt kértek valamelyik erdejükre. Adósságukat azonban sohasem törlesztették, úgyhogy haláluk után, az agyonterhelt birtok elosztásakor, mindig akadt egy-két örökös, aki a maga részét el akarta adni, és ilyenkor a zsidók megint csak kéznél voltak. Hány ilyen házizsidó pöffeszkedik ma tulajdonosként abban a kastélyban, melyben nagyapját még a utolsó inas is letegezte, vagy amelybe kaftános őse, az alázatos, hunyászkodó, görhehátú batyus zsidó száz ével ezelőtt a lábát is alig merte volna betenni!

Mikor azután az ilyen megtollasodott zsidók fiai, sok pénzzel és tudással rendelkezve, feljöttek Budapestre, hogy érvényesüljenek, nem temetkeztek el a gentry módjára a közigazgatás aktacsomói közé, hanem valami gyakorlati értékű, tényleges hatalmat nyújtó pályát szemeltek ki maguknak.

A pesti németek pedig ijedten szemlélték ez új jövevények terjeszkedését. Alaposak, becsületesek és maradiak lévén, hogyan versenyezhettek volna ők az új típussal, mely kitartásával, meglepő üzleti tevékenységével és igen gyakran teljes kíméletlenségével könnyen föléjük kerekedett.

Az öreg német kereskedők elmagyarosodott fiai elidegenedtek a gentry által megvetett üzlettől és úribb foglalkozások után néztek; a nemesek által szabadon hagyott liberális pályákra léptek, orvosok, tanárok, mérnökök lettek. Budapest banküzletei, nagyipara és világkereskedelme pedig mind akadálytalanul a volt ,,házizsidók" kezébe jutott. Amikor Pesten is - mint Európa szerte - emelkedni kezdett a tőke fontossága, a vidéken rég megtelepedett zsidók elhagyták falvaikat és mind számosabban jöttek fel a fővárosba, hol bámulatos alkalmazkodóképességükkel nagyszerűen hozzá tudtak simulni a pénz- és iparvilág új, nemzetközi alakulataihoz. Ekkor azonban még nem voltak elegen ahhoz, hogy egymagukban betölthették volna az ipar, kereskedelem és banküzletek valamennyi ágait, úgyhogy a magyarok, bármennyire irtóztak is ettől, kénytelenek lettek volna engedni a szükségszerűségnek és rátérni a gyakorlati pályákra is. Erre azonban nem került rá a sor, mert volt Magyarország határán egy zsidót szállító, óriási, kiapadhatatlan tartály, mely százával és ezrével ontotta a hitsorsosokat olyan helyekre, hol jó üzleti nyereséggel kecsegtető vállalatok alakultak.

Az ilyen zsidókat fővárosi hitsorsosaik maguk is ,,vad" zsidóknak nevezik, mert ezek egyenesen Galíciából jönnek, vagy pedig valamelyik felső-magyarországi faluból, hol azonban csak addig időznek, míg egy kis pénzecskét összeszedhetnek, hogy azután a meggazdagodás biztos reményével Pestre vethessék magukat. Ezek táplálták és dagasztották egyre azt az áradatot, melyet Magyarország ősi zsidó családjai indítottak meg valamikor régen, mikor messze Keletről érkező dédszüleik lassan-lassan mindig beljebb csúsztak az országba. Az ilyen frissen érkezett galíciaiakat legjobban az Orczy-házban lehetett megfigyelni. Magam is sokszor megfordultam itt a nap legkülönbözőbb óráiban.

Mária Terézia idejében a nagy Orczy-családnak egy vállalkozó tagja Pest városánák szépítésére egy hatalmas bérházat emeltetett, amely annak idején általános bámulat tárgya volt. Ez a ház ugyanis megfelelt az akkori kor minden luxuskövetelményének. Magas manzard-tetőzete volt, faragott vasból készült rácsos ablakai, három óriási belső udvara, köröskörül futó nyitott folyosókkal, és széles kapui, melyeken négylovas postakocsi is kényelmesen behajthatott. Ez a szép épület azonban nem tartotta meg sokáig előkelő jellegét. Az Orczy-család tönkrejutásával egypár gazdag zsidó kereskedő fészkelte be magát oda és attól fogva a fényes hintók helyett mindenféle drága árúkkal megrakott, nehéz távszekerek dübörögtek be a széles boltívek alatt.

Egyik zsidó vonzza a másikat. Pest új városában nem volt a zsidóknak külön negyedük, mint Pozsonyban, Bécsben, vagy Prágában. Ők azonban annyira megszokták a tolongást és zsúfoltságot, hogy még meggazdagodásuk után is, midőn már bárhol lakhatták volna, inkább egy helyre tömörültek, hogy egymást lökdösve és túlkiabálva, élvezhessék a fajtájukat jellemző lázas nyüzsgést. Így lett azután lassanként az Orczy-házból budapesti ghettó. És mint minden ghettóban, itt is alakult egy zsinagóga, a hozzátartozó személyzet pedig letelepedett melléje. Rabbik, schacterek, hullamosók, mind itt lakhattak. Volt több rituális fürdő is, külön a férfiak és külön a nők részére. És amíg a Szabadság-téren fel nem épült a nagy börzepalota, az Orczy-ház földszintjén lévő kis kávéház volt Budapest egyedüli börzepiaca. Itt kötötték a zsidók üzleteiket, itt állapították meg az árfolyamokat, itt fogadták a gazdákat, hogy megvegyék tőlük a lábon lévő termést, és itt születtek mindazok a gazdagodási álmok, melyek Isten tudja miért, az égi akarat milyen különös gondoskodása folytán válnak ennél a kiválasztott fajnál oly hamarosan valóra! Azok az agyafúrt számítók, kik a pesti nagyközségből világvárost varázsoltak, mind-mind abban a kis kávéházban kezdték pályafutásukat. Ha nem lett volna felette a zsinagóga, azt mondhatnók, hogy ez volt a pesti zsidóság szíve.

A kávéház, a zsinagóga, a fürdők és a kóser húsmérések még mind megvannak ugyan az Orczy-házban, de olyan állapotban, mely méltón jellemzi az utóbbi ötven év zsidóságának keresztülgázolását. Újabban a meggazdagodott zsidók hódításaikkal kapcsolatban elhagyták már az öreg Orczy-házat, mely oly sok nagy vagyon keletkezésének volt színhelye, úgyhogy a gazdagok ghettója lassanként a szegények ghettójává alakult át. Találkozóhelye most az összes vad zsidóknak, kik lengyelországi vagy galíciai jellegükből még alig tudtak kivetkőzni. Van a napnak egy rövid szaka, amikor itten ismét rátalálhatok arra a zsidó típusra, melyet valamikor a Felső-Vág völgyében és Galíciában volt alkalmam tanulmányozni: estefelé, a ,,Minha" ima elmondásakor. Ha az ember ilyenkor felmegy az Orczy-ház első emeletére, az ott lévő zsinagógában úgyszólván eredeti frissességükben lehet őket látni, mert itt még galíciai szokás szerint imádkoznak, vagyis a haszidita rítus előírásait követve, vadul kapálódznak és kiabálnak, Sokan közülük még nem értek rá vagy nem is kívántak új ruhába bújni, mégis a legtöbben már levetették kaftánjukat. A ,,nyugat" felé törekvő ,,keleti" áradat elérti már itten az átalakulás első fokát. A kerek bársonykalapok és a piszkos leviták közepette akad már egy-egy keménykalap, kronstadt vagy cilinder is, és a különböző, uraságoktól levetett ruhadarabok között egypár zsakett és Ferenc József-kabát is ékeskedik. Sok arcon pedig a nagy, göndör dugóhúzók helyett a halánték alatt egy kis fürtöcskét, valami pajesz-emléket: a nagy szakállba elvesző fekete kérdőjelt láthatni. Mégis van valami e zsinagógában, ami változatlanul megmaradt; valami, ami túléli Izraelnek minden átalakulását, ruházatban, vagyoni állapotban, avagy gondolkozásmódban: a fanatikus, mindent felölelő lázas lelkesedés az, mely itten a tolongó tömeg fojtó bűzében különösen intenzív formában jut kifejezésre.

Kapálódzásaikat és ordítozásukat figyelve, sokszor töprengtem rajta, vajon mi lehet ezeknek az embereknek a mindennapi foglalkozása, miképp bonyolíthatják le gyanús üzleteik titkos szálait és milyen rejtélyes tervezgetések labirintusain kell nekik végig vergődniök, míg végül egypár vas haszonra, vagy pedig óriási vagyonokra tehetnek szert? Ezen kérdésekre azonban nem igen találtam feleletet; annyit mégis bizonyosra vettem, hogy bármiképp csinálják is; előbb-utóbb mindegyikük célt. ér. A százéves kaftánjában érkező girhedt ,,vad zsidó" egypár hét múlva kétségtelenül át fog vedleni azzá az átmeneti típussá, mely úgy hat, mint egy uraságtól levetett reklámbábu. E bábu pedig rövid idő mulya átalakul azzá a cilinderes, aranycvikkeres kövér úriemberré, ki vasárnapias külsejével, fontoskodva áll ott az ,,almémoron". A kövér bácsi viszont el fogja hagyni ezt az Orczy-házbeli zsinagógát., mely túlságosan emlékezteti őt lengyelországi eredetére, s ezentúl már csak a Dob-utcai nagy zsinagógába fog járni, abba a szép, új épületbe, melyet nem régen emeltek Pest egyik legszebb kerületében és amelyben nem kajabálnak és nem hadonásznak már a hitsorsosok. Csodálatos módon, mintegy Áron varázsvesszejének csapására, így lesz tehát rövid időn belül a görhehátú, sovány vad zsidóból egy elhízott, nagypocakos, de jól öltözött, divatos külsejű úriember.

Mégis főleg az Orczy-házbeliek voltak azok, kik alig ötven év leforgása alatt teljesen átalakították Budapestet. A kis, vidékies kinézésű, mezővárosból óriási fővárost csináltak, melyről el kell ismerni, hogy pompás és lendületes benyomást. tesz, annak ellenére, hogy a vasbeton- és téglaépületek tömege, melyben a világ minden stílusa szerepel, semmi esetre sem mondható művésziesnek. Ez a gyors fejlődés és ez a színes fényűzés tetszett a magyaroknak, kik mindig hódoltak a nagyzási mániának. Hálával fogadták az újonnan érkezettek buzdító munkáját, kik mintegy beavatták őket a világkereskedelem titkaiba és rávezették a gyakorlati gondolkodás és tevékenység reális értékeinek a megismerésére, melyeket természetüknél fogva minden ideig eléggé megvetettek. A magyar szellem a zsidókkal szemben is gyakorolta közismert nagylelkűségét és vendégszeretetét. és elfelejtette velük a szomszéd államokban elszenvedett rossz bánásmódot. Igaz ugyan, hogy a velük való érintkezésben mindig némi fölényesség és leereszkedés tört magának utat, e felsőbbségi öntudatot azonban a magyarok minden befogadott nemzetiséggel, némettel, oláhhal, tóttal és szerbbel egyaránt éreztették. De a zsidók, teljes mértékben elismerve azt a jószívű vendégszeretetet, mely oly könnyű talajt biztosított nekik Magyarországon a nyugati nagy offenzíva előkészítésére, igyekeztek magyarabbak lenni a magyaroknál. Azzal a lelkességgel, mely minden cselekedetüket jellemzi, átvették a befogadóktól nyelvüket, szokásaikat, érzelmeiket és hazafiasságukat. Sokan közölök őszintén, testestől-lelkestől átmentek ezen a metamorfózison, mert hát lehetetlen volt meg nem hálálniok azt a kivételesen jó bánásmódot, melyben csupán ez az ország részesítette őket.

A magyarok és zsidók közti egyetértés azonban mégis csak látszólagos volt és ezt a látszatot egyrészről az érdek, másrészről pedig az illúziókra hajló szellem tartotta fenn. A szép homlokzat mögött - mint ahogy a pesti házak vakolata és hamis márványzata alatt is csak silány téglafalak rejtőznek - gyűlölet és széthúzás lappangott.. Világosan kiderült ez, mihelyt Magyarországra ránehezedett a balsors és Budapesten lejátszódott az a társadalmi tragédia, melynek a Tisza-gyilkosság mintegy előszava volt.
 
 
0 komment , kategória:  Ha Izrael a király II. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 113
  • e Hét: 1666
  • e Hónap: 13209
  • e Év: 378699
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.