Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Munkanélküliség, hitel, ország
  2011-01-09 17:35:50, vasárnap
 
 
Dr. Vágó Pál:
Munkanélküliség, hitel, országépítés

A tervszerű nemzetgazdaságban a pénz nem lehet öncél,
mint jelenleg hanem csak eszköz, amely a nemzet érdekeit kell, hogy szolgálja.
Ennélfogva a pénz és hitelszervezet nem lehet magán-egyének önkényére bízva.
A pénz és hitelszervezet a termelés egyik legfontosabb tényezője,
amelynek irányítása óriási hatalmat jelent, sokszor nagyobbat, mini a politikai hatalom.
Ez tehát csak az állam vezetőinek irányítása alatt állhat.
A hitelnyújtásnál eddig kizárólag a kölcsönadó haszonszerzése volt a főszempont.
Az új nemzetgazdaságban ez csak másodsorban jöhet figyelembe. Az első és legfontosabb célja a hitelnek a gazdasági élet fejlesztése kell, legyen.
Éppen ezért a NEMZETI FRONT magyarszocializmusa gazdaságpolitikai célkitűzéseinek tengelyébe a hitelkérdést állította. A hitelt, amely a nemzet magasabb céljainak szolgálatába állítva alkot, fejleszt és épít s becsületes karéj kenyeret juttat a dolgozó millióknak. De a fejlődés, a nemzeti előbbrejutás legnagyobb akadálya, a dolgozók kiuzsorázása, ha a hitelt nyújtó tőke nemzetietlen, öncélú s ha legfőbb törvénye, célja csak a mohó profithajhászás.
Vágó Pál dr. munkája a jelenlegi kölcsöntőke legsötétebb, legbűnösebb üzelmeire mutat rá és felfedi az ezeknek az üzelmeknek szolgálatában az áltudósok és a bérsajtó útján a köztudatba szinte beidegzett tévtanoknak valótlanságát és káros voltát.
A Nemzeti Front magyarszocializmusának fegyvere az eszme s az azt hirdető könyv.
Ez a fegyver, ez a könyv úgy érzem messze hord és telibe talál.
SALLÓ JÁNOS

Előszó

Az élet lényege a mi jelszavunk: Harc!

és aki ebben helyét megállani és győzni akar, annak önmagában kell legyőzni a győzelem erkölcsi akadályait: a közönyt, a tudatlanságot, a lustaságot, a gyávaságot és a kishitűséget!

Aki lelke mélyén a magyar feltámadás magasztos eszményét a revíziót el nem adta, annak tudnia kell, hogy a revízió az eszmék revíziója, a belső győzelem a revízió erkölcsi akadályain!

A koreszmék e nagy revíziója a magyarszocialista mozgalom lényegében a szocializmus reformja, annak magyar értelmezése: a magyar tömegek erkölcsi és anyagi felvirulásáért tudással és önfeláldozással folytatott gazdasági és erkölcsi szabadságharc!

Ezért, ha a magyarszocializmus lényegét és célkitűzéseit tisztán akarjuk Iátni, első dolog, hogy a szocializmus magyar értelmezéséről beszéljünk. Mi a szocializmus?

A munka becsületéért, a munka erkölcsi és anyagi jutalmáért folytatott harc. Minden szociális küzdelem e harccal áll és bukik; Minden szociális haladás mértéke az a siker, amellyel a legnagyobb célkitűzését megoldani képes; Minden szociális mozgalom létfeltétele attól függ, hogy képes-e kivívni az emberi munkának azt az anyagi és erkölcsi jutalmát, amelyet az illető munkaszolgálat a társadalom számára megér. Sem próféták sem lánglelkű államférfiak nem voltak képesek az emberi nemet az általános jólét és kultúra magasabb fokára emelni mindaddig, amíg a munka szentségét a fizikai rabszolgaság intézménye becstelenítette meg és amíg a közhasznú munkaszolgálat homlokán a szégyenbélyeg, nem pedig a munka méltósága ragyogott.

Bajtárs! Ha az élet keserű harcában egyszer odajutsz, hogy kereseted nem elég a fűtött szobára és felveted magadban a kérdést, hogyan lehetséges, hogy munkádért éhbér a jutalom, látni fogod, hogy ez csak ott és akkor lehetséges, ahol az után a száraz kényér után, amelyet már visszautasítani készülsz száz és száz olyan kéz nyúl, amelynek munkaalkalom hiányában annyija sincs mint neked!

Ezzel megérkeztünk minden társadalmi nyomorúság kútforrásához; a munkanélküliséghez. Munka nélkül nyomorgó széles társadalmi rétegek haldokló vagy halott szerv a társadalom testén, mely az egészséges szerveket is megmérgezi és ezzel a nemzet egyetemének létét veszélyezteti.

A magyarszocializmus a munkanélküliség levezetéséért vívott harccal áll és bukik!

A munkanélküliség: nemzet-halál

A nemzetközi láthatáron tornyosuló viharfelhők ólomsúllyal nehezednek lelkünkre. Nyugaton és Keleten a háború halál-angyala tombol. A földkerekség népei a lázas fegyverkezés versenyében állanak. Lelkünket feszült várakozás tölti el és úgy érezzük, hogy életképesen csak erős nemzetek kerülhetnek ki a bekövetkező küzdelemből.

E történelmi helyzetben kétszeres súllyal esik tehát latba a nemzet szervezetében jelentkező minden társadalmi és gazdasági betegség. A magyar tömegnyomor kútforrását felfedni és azt gyógykezelni a korszellem sürgető parancsa. A világháború utáni Európa történelmet alkotó vezéregyéniségei hozzáfogtak a nagy háború tapasztalatainak állampolitikai hasznosításához. Minden egészségesen előretörő nép közszellemében a döntő mérkőzésre való nevelés és a gazdasági felkészülés célkitűzése érvényesül. A szociális államokká izmosuk nemzetek minden gazdasági és erkölcsi erőtényezője egyetlen közös feladatot:

a nemzeti munkakifejtés maximumát szolgálja.

A nemzetépítő munkának ezen Európa-szerte gyorsuló ütemében minden elveszett munkaóra a magyar jövő legnagyobb veszedelme. Az elveszett munkaórák tömegjelensége: a munkanélküliség pedig, a legnagyobb szerencsétlenség, mely nemzetünket politikai függetlenségének, vagy területének elvesztésén kívül érheti.

A munkanélküliség szellemi és erkölcsi halál. Mint szociális és tömegjelenség a nemzet elaljasodásának folyamata, mely a nemzet erkölcsi és anyagi értékösszességének: az államnak összeomlásához vezet. Ezért a korszerű nemzetépítő munka állampolitikai célkitűzései tengelyében a munkanélküliség leküzdése áll.

Ezért a magyarszocialista küzdelem diadala is egyesegyedül e feltételben van megadva:

Képesek vagyunk-e tudományos szabatossággal megjelölni és keresztülvinni azokat a reformokat, azokat az eszközöket, amelyekkel a munkanélküliség eltüntethető, amelyekkel a nemzet a maximális gazdasági és katonai erőkifejtés állapotába hozható? Ez itt a kérdés! Ez a kérdés számunkra: Lenni vagy nem lenni!

Magyarországon a munkanélküliség pontos statisztikáját nem ismerjük,[1] annál súlyosabb statisztikai adatok állanak azonban rendelkezésünkre a jövedelemeloszlások beteg aránytalanságairól, mely adatokat közbevett értelemben mégis a munkanélküliség jellemzőinek tekinthetjük, mert ezek azt igazolják, hogy a nemzet óriási hányada vagy egyáltalán nem jut munkához, vagy munkájáért a munkapiac túlkínálata következtében olyan javadalmazásban részesül, mely még kielégítő táplálkozásához sem elégséges.

A legnagvobb nemzeti veszedelem, hogy az eljövendő harc sorkatonaságát szolgáltató 3.7 millió fajmagyar paraszt, a magyar társadalom 43 %-a az agrár proletárok bizonytalan, egy teljes nemzeti megsemmisülést előidézhető helyzetében van, melyben egy alföldi földmunkás család napi tiszta keresete az 1- P-t alig éri el, de a nemzet 80 %-ának azaz 7.2 millió embernek évi átlagos jövedelme sem több, 275.- P-nél.

Az 1937. évi első félévi statisztika adatai Budapesten a házasságkötések, születések számának további csökkenését és ezzel szemben a halálozások további emelkedésének vigasztalan képét mutatják. Csökkentek a fogyasztási adók bevételei is, jeléül annak hogy Magyarországon a nagyipari konjuktura kérkedően hangoztatott javulásának frivol ellentétéül a népszövetségi csődtömeg-gondnok R. Taylor vállveregető elismerése mellett a tömegek életszínvonala tovább romlik.

Lehetséges-e ezen segíteni, lehetséges e ebben az országban minden dolgozni akaró és tudó embert közhasznú munkabiztosította emberséges megélhetéshez juttatni?

A segítség lehetséges!

Már a józanész mindenki által ismert szava is amellett tanúskodik, hogy ezen az állapoton segíteni igenis, hogy lehetséges. ,,Mert megcáfolhatatlanul igaz,[2] hogy olyan országban mint a mienkben, amelyben jelentős termés feleslegek vannak, amelyeknek külföldre szállítása nekünk súlyos gondot okoz, sőt sok esetben lehetetlen is, de hol egyúttal rendkívül sok munkafeladat is van, mégpedig sok olyan, melynek elvégzéséhez minden anyag és munkáskéz itthon található, azaz külföldi devizák beszerzésétől nem függ, mint például vízi és országutak építése, erdősítés, telepítés, talajjavítás tagosítás, vízszabályozás, öntözés és tüdővész melegágyainak az egészségtelen alföldi lakóházak kicserélése egészséges ujjakkal stb. Ilyen országban nem volna szabad, hogy akár csak egyetlen egy éhező munkanélküli olyan ember legyen aki dolgozni tud és dolgozni akar." És ha ez nincsen így, aminthogy sajnos nincsen, akkor kétségtelen, hogy az ország gazdasági életében gazdasági szervezetében alapvető hiba van, amelyet onnan ki lehet és ki kell küszöbölni! És ez a hiba a gazdasági életünkből a Nemzeti Front programja 15-ik pontjában kimondottak teljesítésével küszöbölhető ki; mely így szól:

,,Követeljük a hitelnyújtás és a hitelszervezetek állami irányítását, a kamatuzsora megszüntetését!"

A tőke nem lehet öncél

Előző fejezetünk azon állítása, hogy a magyarországi tömegnyomor és munkanélküliség a Nemzeti Front 15-ik programpontjának megvalósításával elkerülhető, nem elmélet hanem valóság. Előttünk Itália és a Harmadik Birodalom nagyszerű példái mutatják meg, hogyan volt lehetséges egyedül a hitelélet állami befolyásolásával, korszerű adópolitikával, tisztán ezen országok belső erőtartalékai mozgósításával a nemzetközi arany igénybevétele, külföldi kölcsönök nélkül is a munkanélküliség levezetésére alkalmas nagyméretű gyümölcsöző közmunkákra fedezetet teremteni anélkül, hogy ezen hitelüzletek mint azok hazai érdekelt ellenzői állítják inflációt és a hitelélet összeomlását eredményezték volna.

A magyarszocializmus alapvető tanítása szerint a közhasznú munkával biztosított megélhetés a népállam minden tagjának az élethez való természetes joga.

Felfogásunk szerint munkát adni az államnak éppen olyan kötelessége, mint a nemzet fiainak az életét megvédelmezni. Az állam e feladatának legjobban az esetben felel meg, ha gondoskodik arról, hogy az ország minden rendelkezésére álló termelő eszköze, földje és erőforrása azon legjobb időkihasználással és legnagyobb gazdaságossággal állíttassák a termelő munka szolgálatába, melynél a legutolsó munkaképes és munkára hajló kéz is megkapja az emberi szervezet túlerőltetése nélkül is elvégezhető napi munka feladatát. Műszaki nyelven szólva valamely ország gazdasági élete a jólét legnagyobb fokát ugyanolyan feltételek mellett éri el mint bármely nagyüzem, nevezetesen ha gépi berendezései teljes töltéssel, legnagyobb órakihasználással dolgoznak[3] és a belső ügykezelése adminisztrációja a legkisebb ellenállás elve szerint, a legegyszerűbben történik.

Ha valamelyik ország gazdasági rendje a tömegnyomor, a faj pusztulás és pangásnak az előző fejezetben ecsetelt vigasztalan képét mutatja, ott a legsürgősebben érvényesíteni kell a szocializmus korszerű felismerését, melyszerint a tőke egyesek kezén nem lehet öncél, hanem ellenkezően

minden tőke birtoklása kötelezettséget jelent annak tevékeny közérdekű hasznosítására.

Ha valaha igaz volt e felismerés, úgy kétszeresen igaz ez napjainkban, az úgynevezett autarchikus vagyis önellátó államgazdasági rendben, amelyben a tőkeképzés, iparvállalatok alapítása és az ezekből folyó busás haszon nem az úttörő találékonyság, nem az alkotó lángelme, hanem bizonyos faji kapcsolatok nyújtotta kitűnő összeköttetések eredménye, melyekkel az iparalapítók hitelkedvezményeken kívül vám és egyéb állami kedvezmények formájában valóságos nemzeti ajándékot kapnak monopóliumok formájában a gazdasági élet bizonyos területeinek kiaknázására. Ha például azt látjuk, hogy Magyarországon a vámvédelem következtében a textilgyártmányok ára az 1913-as árszinthez képest 30-113 száz.-al emelkedett, a cement és mész ára 65 -85 száz.-kal, ha a vámvédelem 256 kartellnek adott módot a gazdasági élet minden mozzanatát megadóztatni, akkor egészen

kétségtelen, hogy azok a hatalmas vagyonok amelyek ma az ipar és kartellvezérek kezére gyűltek össze, szintén állami beavatkozás eredményei és így teljesen indokolt és méltányos, hogy az állam ezeket a vagyonokat kényszerítő nemzeti érdekből ugyancsak állami beavatkozással a gazdasági ésszerűség határain belül a nemzet egyetemes érdekei szemelőtt tartásával igénybe is vegye.

A magyarszocializmus a magántulajdon elvét csak azzal a feltétellel és oly mértékben ismerheti el, ameddig a magántulajdon nem nő a gazdasági élet folyamatát megbénító, öncélú hatalmi eszközzé.

A gazdasági élet ütemének fokozására végre meg kell valósítani a nagyjövedelemnek komoly progresszív megadóztatását, a kényszer-kölcsönt, ezzel szemben minden gazdasági vérkeringést gátló, tehát antiszociális adónemek elsősorban a fogyasztási adóknak korlátozását, az árdrágító kartelldiktatúra és kamatuzsora megrendszabályozását.

Lényegében kényszerkölcsönnek tekinthető az állami hitelnyújtásának azon módja, amellyel Itália és a Harmadik Birodalom nagyszabású és gyümölcsöző közmunkákat a költségvetésben fedezett kincstári jegyekkel és részben az e célból kibocsátott papírpénzzel fizették. Az 1930-as évek elején nálunk megindított úgynevezett takarékossági pénzpolitikával homlokegyenest ellentétben amelynek minden finánc bölcsessége az amúgy is vérszegényen adagolt közmunkák beszüntetésébe, és a közalkalmazottak fizetésének leszállításában nyilvánult meg Mussolini, Hitler, de még Roosevelt is az állampolgári feladatáról megfeledkezett nagytőke drákói megrendszabályozásával, progresszív adókkal, egy mesterien irányított propagandának a közbizalmat megszilárdító, az áldozatkészség szellemét fokozó hatásával, de főként az állami hitelnyújtás ismertetett eszközeivel teremtik elő a szükséges fedezetet a munkanélküliség levezetésére alkalmas óriási méretű közmunkákra. Ezzel gazdasági életünknek megadják azt a lökést, amely Itáliát győztes háborúra Németországot a versailles-i szerződés széttépésére, az Egyesült Államokat az 1933-1936-i, minden előzőt felülmúló prosperitásra képesítette.

Magyar sors a faji hiteldiktátorok kezében.

Magyarországon az állami hitelnyújtás első akadálya a Bethlen kormány alatt törvényerőre emelt 1924. IV. V törvénycikk, amelyben az állam a pénzkibocsátás felségjogát a 250 millió pengős népszövetségi ill. stabilizációs kölcsön ellenében egy öncélú részvénytársaságra a Nemzeti Bankra és az annak tanácsán át érvényesülő banktőke túlnyomóan idegen fajú érdekeltségére ruházta át.

Ez a törvénycikk a pénzkibocsátás szabadalma által a Nemzeti Bankot a magyar hitelnyújtás feltételeit egyeduralmi jogkörrel szabályozó legfelsőbb testületté avatta.

Nálunk a közvélemény, sőt a közélet tényezői is azt hiszik, hogy a kamat olyan mint az időjárás, a gazdasági életnek valamely az emberi akarat feletti, az emberi hatalomtól független játéka, amelynek eredménye szerint a kamatláb úgy változik, mint napfényre a ború.

Az első dolog, amelyben a magyarság anyagi függését kutatóknak tisztán kell látniok, az a tény, hogy a mindenkori kamatláb nagyságát ugyancsak egyeduralmi jogkörrel a Nemzeti Bank állapítja meg, a Nemzeti Bank tanácsában szereplő túlnyomóan nagy bankjaink vezérkarából összeállított tagok véleményezése alapján. Nagy bankjaink üzletpolitikájában pedig döntő erővel érvényesül az idegen faji nagytőke befolyása. Magyarországon 1936. június 30-án az első három kúriába tartozó 21 nagybank vagyonállománya 2097 millió pengő értéket képvisel, melyben az alaptőke a vagyonértéknek alig több, mint 1/10-e, (222 millió pengő) Ebből a vagyontömegből a Rotschild csoport kötelékébe tartozó nagybankok 890 millió pengős, a Wall Street-City vegyes érdekeltségei 680 millió pengős bankvagyon fölött diszponálnak. Velük szemben az önálló magyar bankvagyon csak 138 millió pengőt képvisel.

A Nemzeti Bank az általa kibocsátott pénzt a tanács véleményezése szerint a hitelképes igénylőknek váltó ellenében kamatra adja kölcsön, tehát a pénzkibocsátás jogát a hitelnyújtás feltételeinek megállapításával egyetemben gyakorolja. Azt a kamatlábat, amellyel a Nemzeti Bank a pénzt ily módon kibocsátja, leszámítoló, vagy diszkont kamatlábnak nevezik. A diszkont kamatláb időszakos növelésének, vagy csökkentésének, az u. n. diszkont kamatpolitikának hivatalosan hangoztatott célja, a pénz értékállóságának, vagyis vásárlóképességének megóvása a pénzforgalom mennyiségének szabályozása által.

Ha ugyanis a Nemzeti Bank által megállapított kamatláb kicsi azaz a pénz olcsó, akkor többen vesznek a banktól kölcsönt, tehát a pénzforgalom nő. Ha azonban a Nemzeti Bank hivatalos kamatlábát emeli, akkor többen vannak akiknek a vállalkozása e terheket nem bírja. Ezek tehát jobban járnak, ha a pénzüket a vállalkozásból kivonják részben hogy tartozásaikat kiegyenlítsék, részben hogy pénzüket a bankba téve kamatoztassák. Ebben az esetben a pénz eltűnik a forgalomból és a pénzforgalom csökken.

A hivatalos bankbölcsesség az utóbbi művelettől, a pénzforgalom megszűkítésétől a pénz vásárló erejének növekedését várja. Hogy erre a nézetre a gyakorlat mennyire rácáfolt, azt a következő fejezetünkben mutatjuk ki. E helyen elég rámutatnunk arra, hogy a pénz kibocsátás ezen szabadalma a banknak gazdasági életünk irányítására döntő hatalmat biztosit, amelynek gyakorlati hatása, első sorban azok jó vagy rossz sorsára, akik munkabérükből vagy keresetükből élnek, nagyobb bármely kormányintézkedésnél, mert hiszen, bármely vállalkozás, bármely munkaszolgálat hasznának az a hányada, amely kamat formájában jut vissza a pénz uraihoz, a munka javadalmazásából fog hiányozni.

A modern nemzetközi kölcsöntőke kamatszedő szabadalmának védelmére kiagyalt babona: a pénz arányfedezetes elmélete azt állítja, hogy a pénznek csak addig van vásárló ereje, amíg a forgalomban levő bankjegyek összege az ezen bankjegyeket kibocsátó pénzintézetek pincéjében őrzött arany illetőleg aranyértékű devizafedezet bizonyos arányszámát felül nem múlja. Eszerint tehát az értékálló pénz és hitelnyújtás varázserejével csak az rendelkezik, aki bizonyos mennyiségű arany birtokában van.

Mi sem természetesebb, hogy ezt a hitet az idegen fajú kölcsöntőke fenntartani kívánja, mert ha a pénz arányfedezetes elmélete igaz lenne, úgy ez a körülmény a világ szabadalom hatalmával biztosítaná a hitelnyújtás kiváltságát Paris, London és New-York bankárai a Rotschildok és ezek magyarországi helytartói számára, mivel köztudomású, hogy a világ minden számottevő aranykészletét e három központ gyűjtötte össze.

De ha ez a felfogás igaz lenne, akkor Itália azon kettőszáz milliárd líra vagyis hatvanhat milliárd Pengő értékű közmunka elvégzése kapcsán, melyet Mussolini 12 esztendő leforgása alatt a nemzetközi arany igénybevétele nélkül végeztetett, ma a sivatag porába temetett romhalmaz volna, ugyancsak megszűnt volna a német márka vásárló ereje, amelynek gyakorlati aranyfedezete egyáltalán nincs és amellyel Hitler uralomra jutása óta évi 6 milliárd Márka értékű közmunkát tud elvégeztetni.

,,Imádott fölsőbb lényeket magánál
Felölállokat még a sorson is;
Ilyennek hitte az aranyat is
Melyért cserébe mindent kaphatott
Csodálatos tény, még kenyeret is"
(Madách: Az ember tragédiája)

A magyarszocialista pénzelmélet

De éppen az a körülmény, hogy az idézett államok gazdasági élete fennáll és virágzik, de különösen a Harmadik Birodalom gazdasági rendjének vizsgálata kétségtelenül igazolja, a pénz értékére vonatkozó újabb kutatások helyességét nevezetesen Schilling Zoltán, valamint Keynes és Irving Fischernek a pénzértékéről vallott nézetét, melynek lényege az a megállapítás, hogy

a pénz tulajdonképpeni fedezete nem az arany, hanem a gazdasági munka.

A legkitűnőbb példa erre a BESZKÁRT tantusz, mely eredeti rendeltetésén felül a gazdasági életben a váltópénz eszközévé nemesedett azzal, hogy a közönség a tantuszt 8 fillér értékben a gazdasági élet minden vonatkozásában elfogadja, de nem azért, mert a Nemzeti Bank ezért a tantuszért 8 fillér értékű vagy bárminemű aranyat ad, hanem azért, mert az, ország gazdasági életének egy ,,jelentős tényezője: a BESZKÁRT e tantuszért 8 fillér értékű munkát szolgáltat. Ha Bagó Márton csizmadiától egy pár cipőt veszek, 20 P. átadásával igazolom neki a számomra szolgáltatott húsz Pengő értékű munkát, melyet ő elfogad egy társadalmi egyezménybe vetett bizalommal azzal, hogy e húsz Pengőért ez országban neki bárki más 20 P értékű munkát vagy árut szolgáltat. Egészen nyilvánvaló tehát, hogy a pénz valóságos fedezete az érte kapható áru vagy munkaszolgáltatás. A pénz lényegében tehát jószág ill. munkaszolgáltatására szóló utalvány. Ezért tehát, ha az országban több áru jelentkezik, mert az országban parlagon heverő emberi és természeti energiák mozgósításával, azok ésszerű megszervezésével az ország termelését fokozzuk, úgy a jelentkező többtermelés szerint bizonyos arányban több pénzt bocsáthatunk ki anélkül hogy ezzel a pénz vásárló ereje csökkenne.

E tétel igazságát annak megfordításával is igazolhatjuk. Eszerint ha az áru a piacról eltűnik, a pénz vásárló ereje is csökken. Képzeljük el, hogy az ország gazdasági területét üvegharanggal zárjuk el a külvilágtól és az üvegharang alatt minden árut megsemmisítünk, úgy semmiféle pénznek, még a színaranynak sem lesz vásárlóereje, mert hiszen érte egy falat kenyeret sem lehet kapni. Igazolja e felfogást Franciaország gazdasági helyzete, melynek mérhetetlen heverő kincsei, aranykészlete és gyarmatbirodalmai nem képesek a Frank devalvációját megakadályozni, miután a termelés fegyelmének meglazulása, sztrájkok, a gazdasági élet bizonytalanságai improduktív hitelek nyújtása; az ország termelőképességét nagy mértékben csökkentették.

Nem lehet tehát igaz barátja a munkásnak az, aki sztrájkra, szabotázsra izgat, mert szétosztani csak azt lehet, amit termelünk és így ha e termelés csökken, a szétosztandó is kisebb lesz. Az általános jólét feltétele ugyanis a fokozott termelés, párosulva a termelt javaknak egy igazságosabb, arányosabb szétosztásával.

E gondolatmenet lényegében Keynesnek a pénzértékre felállított ,,quantitás" illetőleg Schilling energia vagy gazdasági munka elméletét igazolja, mely utóbbi szerint a pénz értéke nem más, mint az ország gazdasági életében a piacon illetőleg a forgalomban jelentkező Q gazdasági érték (tehát minden forgalomban levő ingó, ingatlan vagyon, áru és munkaszolgálat) és a forgalomban levő P pénzmennyiség viszonya: e = . A pénz értéke tehát lényegében egy viszonyszám, amely annál nagyobb minél nagyobb egy ország termelése és minél kisebb az ill. országban forgalomban levő pénz.

Azonban világosan látható e képletből az is, hogy céltévesztett a pénzérték állandóságának biztosítását célzó minden olyan intézkedés, amely a P pénzforgalom szűkítése által korlátozóan hat vissza az áru Q termelésére ill. forgalmára. Már pedig a hivatalos bankbölcsesség diszkont-kamatpolitikája ezt teszi, mert P pénzforgalmát nem az ország Q árutermelő és árú felvevő készségéhez, hanem a gyakorlati élettel semmi vonatkozásban nem álló, a bank pincéjében őrzött aranyfedezethez viszonyítva a kamatlábemelésnek a termelést korlátozó intézkedésével szabályozza.

A kamatláb emelése ugyanis a gazdasági életre nem előnyös, a kapitalista rendszer szerinti árkalkulációkban a tőkeamortizáción kívül

a kamattétel annyiszor szerepel, ahányszor az áru termelése és forgalmazása tőkebefektetéssel kapcsolatos. A fogyasztói árban benne van tehát legalább is a termelő, a nagykereskedő és a kiskereskedő kamattétele.

Hamár most elgondoljuk, hogy éppen a diszkontkamat magassága miatt a 20 %-os kamattételeket a törvény nem üldözte, elképzelhetjük és megmagyarázhatjuk magunknak a kamatszolgáltatás nagy drágító hatását. Éppen ezért nem helytálló az a felfogás mintha a leszámítoló kamatláb emelése a pénzdrágulás és a vásárló erő növekedése folytán olcsóbbodást idézne elő, legalábbis ezt a tények megcáfolták.

A nagy kamatláb minden tekintetben akadályozza a vállalkozást. Egyrészt azért, mert a nagy kamat mellett az, akinek pénze van vállalkozói rizikó nélkül, esetleg a legegyszerűbb takarék betét alakjában is könnyen jut a mai rendszer mellett kamatjövedelemhez tehát nem fog vállalkozásba. Másrészt azért, mert a nagyobb kamat olyan termelői árakat ad, hogy azzal a szabad versenyben helytállani nem lehet. (lásd: Schilling Zoltán; ,,Energiatan és pénzelmélet".)

Hogy egyébként mennyire eredménytelen, káros és hibás a nálunk 1924 óta hivatalosan követett, a Nemzeti Bank aranyfedezetéhez igazodó diszkontkamat politika a pénz vásárló erejének biztosítása szempontjából, ezt igazolják a következő számok:

Amidőn a papírpengő és az arany közötti értékviszonyt az 1925. évi XXXV. törvény megrögzítette, az arany értéke kg-ként 3800.- P. volt. Közben a spekuláció az arany értékét 1936. február hónapban 6700. pengőre, legutóbb 1937. szeptemberében 5800. pengőre vitte fel.

,,Ami már most az u. n. vásárló erőt illeti, igazán nagy szolgálatot tesznek Fenyő Miksa és dr. Varga István urak a magyar közgazdasági életnek, annak a nagy titoknak megfejtésével, hogy miként történhetik az, hogy a belső értékében ma már 154 fillérre emelkedett ,,egy" pengővel sokkal kevesebbet vásárolhatunk, mint az 1925. évi 100 fillért tartalmazott ,,egy" pengővel?" (Dr. Varga Lajos A Műszaki világ 1937. okt. 13-iki száma. tól Fenyő Miksa és Dr. Varga István cikkére.)

Ha azonban az ortodox-diszkont kamatpolitika eszközei a pénz értékállandósításánál gyakorlati csődöt mondanak, teljesen tarthatatlan, ha ugyanez a kompromittált ortodoxia tiltakozik az infláció veszélyére való hivatkozással a fizetési eszközök észszerű szaporítása ellen akkor is, ha az újonnan kibocsájtandó pénzt produktív a termelés növekedését célzó befektetésekre, illetőleg munkákra kívánjuk fordítani.

Amennyire nem alkalmas a diszkont politika egyoldalú módszerének alkalmazása a pénz értékállandóságának biztosítására, épp annyira téves az a hiedelem, hogy a bankjegyforgalom bővítése feltétlenül inflációra vezet.

Józan felfogás szerint állandó pénzértékről csak akkor beszélhetünk, ha ugyanazon pénzmennyiségért ugyanazt az árumennyiséget vásárolhatjuk. Éppen a dolgozó tömegek érdekében feltétlenül gondoskodni kell a pénz érték valódi állandóságáról. A vagyonmegóvást célzó minden gazdasági intézkedés, a szerződéses kötelezettségek értelemszerű teljesítése, az ingadozó pénzérték nyújtotta spekuláció és ezzel kapcsolatos munkanélküli harácsolás megszüntetése csakis állandó értékű pénzben biztosítható. Azonban éppen az előzőkben mutattunk rá, hogy a pénz értékállandóságának biztosítására a ma hivatalosan követett módszer: a diszkont politika alkalmatlan.

A magyarszocialista mozgalom egyik alapvető feladata tehát, hogy a pénzérték állandóságának kérdését tisztázza és a pénzérték állandóságára alkalmas intézkedések megvalósításával az ország egyetemes érdekeit jobban biztosító gazdasági rend megteremtésében közreműködjék.

Az értékálló pénz fogalmát a következő gondolatmenetből érthetjük meg. Vegyük pl. a ,,200 fix" társadalmi réteg háziasszonyát, aki elsején elindul 100. pengővel és ezzel kifizeti egy havi háztartásának élelmiszer, tüzelőszer, villany, gáz stb. fogyasztását. Ha egy év múlva ismét elmegy megszokott fogyasztását kifizetni, ijedten látja, hogy nem 100, hanem 105. pengőre van szüksége. Azt fogja mondani, hogy az élet megdrágult. Annak a hitének adja kifejezéséi ezzel, mintha az a 100. pengő, amellyel egy évvel ezelőtt fizetett, ugyanolyan 100. pengő lett volna, mint a mai; azt hiszi tehát, hogy nem a pénznek, hanem az árunak tulajdonsága változott meg azzal, hogy az áru ,,megdrágult."

A pénz értékállóságának ,,illúziójában" élünk tehát amikor azt mondjuk, hogy az élet drágult, vagy olcsóbbodott.

Ezzel szemben a valóság az, hogy az időközi műszaki haladástól és a természeti erők játékától (jó vagy rosszabb termés stb.) eltekintve az egy év előtti 100. pengőért kapott áru előállítására ugyanannyi munka kellett, mint ugyanazon áru mai előállításához. Tehát, az áruban felhalmozott gazdasági energia nem változott. Nem változott ezenkívül az áruval szemben támasztott természetes szükségünk sem: ma is ugyanakkora kenyérrel, ugyanakkora hússal lakunk jól, lakásunk fűtésére, világítására gyakorlatilag ugyanannyi szén és villany kell. De legvégül is: jólétünknek, életszínvonalunknak nem az a hónap elsején adható 100. pengő, hanem az érte kapott árumennyiség az igazi mértéke. Az infláció megmutatta, hogy az a 100. korona, amely a békében nagy pénz volt, 1924-ben borravalónak is sértésszámba ment. Hogy válságos gazdasági helyzetünkkel számolhassunk, sokkal biztosabb módszer, ha nem pénzben, hanem áruban gondolkozunk, ha nem tévesztjük szem elől, hogy nem az élet drágult az állandó 100. pengővel szemben 5 %-kal, hanem az állandó szintet jellemző 100 áru egységgel szemben a pengő romlott 100/105 azaz 1:0.9524 arányban.

Ez azt jelenti, hogy a 200 fixes háztartás egyensúlya most már csak úgy tartható fenn, ha elsején 1 kg cukor helyett csak 0.95 kg-ot veszünk, ugyanannyival kevesebb húst, lisztet, zsírt, 10 köbméter gáz helyett 9.524 köbmétert fogyasztunk, röviden ha az élet szintet 100 helyett a 95.24 szintre süllyesztjük.

A statisztikai tudományok mai fejlettsége mellett semmi akadálya sincsen annak, hogy azt, amit a pénzvásárló képességének ingadozásáról a saját életszintjére vonatkoztatva minden gondos háziasszony pontosan meg tud állapítani, az állam is megtehesse az ország gazdasági életében számottevő árucikkek termelt mennyisége és azok pénzértéke tekintetében.

Azt az ideális pénzt, amelyért az országos viszonylatban számottevő közszükségleti cikkeknek mindig ugyanazt az arányos mennyiségét lehet megvenni (arányos mennyiség alatt értjük az illető cikknek az ország termelésében, illetőleg fogyasztásában jelentkező arányát.) Bendixen hamburgi bankár után, aki az értékálló árupénz javaslatát először vetette fel, klasszikus pénzegységnek fogjuk nevezni. 100 klasszikus pénzegységért tehát az egyes cikkek egymás közötti elkerülhetetlen áringadozását megengedve a bevásárló kosárba gyakorlatilag ugyanazt az árugyűjteményt helyezhetjük.

Az értékálló pénz problémájára a pénz értékelésben a háborút követő időben beállott nemzetközi bizonytalanság hívta fel a közfigyelmet és azóta a nemzetgazdaságtan állandó vizsgálatának tárgya maradt. E vizsgálatok kiderítették, hogy egyetlen pénznem sem elégítette ki az állandó értékmérő tudományos követelményét és az összes, eddig ismert pénznemek között az aranypénz legfeljebb a kevésbé tökéletlen kitüntető elismerését érdemelheti meg. Fentiekben már rámutattunk az aranypengő vásárló erejében beállott nagy változásra. I. Fisher ,,A Pénz illúziója" című művében a United States Of Labor Statistics 181 jelentéséből nyilvánosságra hozott amerikai nagykereskedelmi indexszámok alapján kimutatja, hogy a dollár vásárló ereje az 1865-1896 között eltelt 31 év alatt megnégyszereződött, holott a dollár ára az Egyesült Államokban a dollárnak 1837-i törvényes meghatározása óta változatlanul 1/20 unica színarany.

Látható ezekből is, hogy az arany a legkevésbé sem tekinthető tökéletes értékmérőnek és ha a statisztika megállapítja, hogy arany fedezetes, helyesebben arany értékű pénznemek vásárló ereje nagy mértékben ingadozik, akkor el kell ismernünk, hogy a hiba éppen abban van, hogy a pénzérték fogalmát egyetlen önkényesen választott árucikknek az aranynak értékéhez kötöttük, holott ezt nem egyetlen áruhoz, hanem a nemzet egyetemes munkateljesítményéhez, helyesebben a nemzet termelő teljesítménye, és fogyasztása között biztosítandó egyensúly feltételeihez kell kötni.

,,Mit szólnának hozzá" mondja I. Fisher ,,Ha métermértékünk, vagy a font, a gallon, vagy a kilowatt összevissza, hol feldagadna, közel a négyszeresére, hol összezsugorodna. Vegyük fel pl. hogy egy vasúttársaság 6 láb hosszú talpfát rendel és a mérőléc a szállítási határidőre négyszerte nagyobb lenne?"

Ha már most az értékálló pénz fogalma ennyire tisztán áll előttünk, és világosan látjuk azt is, hogy az értékálló pénz bevezetése egyenesen történelmi jelentőségű intézkedés volna, a gazdasági krízisek és az ezeket követő megmérhetetlen nyomor szempontjából, lássuk milyen kormányintézkedések szükségesek, az értékálló klasszikus pénz megteremtésére.

Ennek egyetlen feltétele az, hogy a pénz forgalmát, ellentétben az avult aranyfedezetes diszkont politikával, nem a jegybank birtokában levő, a gazdasági élet szempontjából egészen elméleti jelentőségű aranytartalék, hanem a piacon jelentkező árukínálat arányában szabályozzuk, azaz árutöbblet, olcsóbbodás esetén növeljük, áruhiány esetén csökkentsük a pénz forgalomnak fogyasztói és növeljük termelői hányadát! Csak ilymódon lehetséges a Q|P - e értékegyenlet szerint a pénz értékét állandóan tartani anélkül, hogy a kamatlábnak krízist okozó szeszélyes módosításaival a gazdasági élet állékonyságát veszélyeztessük, és egyszersmind anélkül, hogy az elviselhetetlen kamatuzsora intézményesítésével a gazdasági élet forgalmát bénítsuk.

A pénzforgalom szabályozása tehát a diszkontpolitika mellőzésével is lehetséges pl. a beruházási tevékenység hitelkeretének szűkítésével vagy bővítésével, vagy pedig azzal is, hogy az állam és a közületek alkalmazottaiknak egy állandó törzsfizetésen felül a konjunktúra szabályozására szolgáló időszakosan változó jutalékot is fizetnek.

A Jegybank a pénzérték ellenőrzésének ezen feladatát magyarszoialista elgondolás szerint teljesen statisztikai alapon, az értékesítési index ellenőrzésével, nem pedig a diszkont-kamat politikájának a közgazdasági életre kimutatott káros és bénító szabályozó elve lapján végezze. A Jegybank akkor felel meg valódi feladatának, ha az általa kibocsátott pénzt azon minimális megítélésünk szerint 1 %-nál kisebb kamatláb mellett bocsátja a gazdasági élet rendelkezésére, amely kamatláb a Jegybank önköltségének a fedezésére elégséges.

E rendszer mélyebb átgondolásánál azonnal szembeötlik annak kríziselhárító. önszabályozó tulajdonsága. Ha pl. racionálisabb gazdálkodás következtében a kínálat nő, úgy hogy, pl. 100 pengőre az árukínálat 105. árupengőre nő, az állam az összes teljesítéseit 5 százalékkal növeli, a fizetési jutalékot, amit annál is inkább megtehet, mert az 5 száz.-al növelendő forgalom és jövedelmek utáni adóbevételei is 5 száz.-al nőnek meg, növeli még a közmunkák végzéséhez engedélyezett hitelkereteket is. Ez intézkedés eredménye nagyobb pénzbőség, nagyobb vásárlóképesség, a kereslet megnövekedése, az árak kiegyenlítődése, a 100. pengő = 100 árupengő, eredeti szintjén azzal a különbséggel, hogy úgy a fogyasztó, mint a termelő, mint az állam jövedelme az 5 száz.-al növelt termésarányban 5 száz.-al megnő. Az 5 száz. árutöbblet elhelyezése tehát rázkódásmentesen sikerül; a jelentkező árutöbblet nem marad eladatlanul és nem lesz árzuhanással meginduló válságok okozója. Hasonló a helyzet a fordított esetben: rossz termés, természeti katasztrófák, forradalmak, háborúk esetén az árupénz csökkenésig e teljesítések is csökkentendők. Ebben az esetben a fizetések megszűkítése egy mindenkit egyformán érintő indokolt kényszer, takarékosság, a gazdasági egyensúly szempontjából egyedül helyes rendszabály.

Az 1930-as évek gazdasági válsága, mint ismeretes nem termelési, hanem értékesítési válság volt. Nem az áru hiánya, hanem fordítva: az eladhatatlan árufeleslegek okozták, hiszen eleget siránkozott minden tehetetlen közgazdasági tényező, azon, hogy a bajok okozója a túltermelés. E krízis levezetésére Mussolini, Hitler és Roosevelt lényegében a leírt rendszabályokat alkalmazták, azaz a nagytőke fokozott megadóztatásával, hatalmas, közhasznú közmunkákat indították meg a vásárlóképesség fokozására. Az egyedül csalhatatlan és a ,,nacionalista dilettantizmustól" teljesen mentes akkori pénzügyminiszterünk Önagybölcsessége, az eladhatatlan termények mérhetetlen tömegeiben megindítja pontosan fordítva a takarékosság politikáját, a közalkalmazottak fizetés redukciójának 1937-ig tartó folyamatát és megszünteti, az amúgy is vérszegényen adagolt közmunkákat,

egy valóban bámulatraméltó felsőbb állami bölcsesség nevében, mely akkor, amikor az anyag és munkabér ajándékba kapható, nem épített, mert ilyenkor senki sem épít nem dolgoztat mert erre nincs pénz bölcsen megvárván a konjukturát, amelyben mindenki, tehát az állam is felemelt munkabér és megdrágult anyaggal sokszoros ráfizetéssel javíthatja meg a gödrös utakat, a beázott elkorhadt középületeket, és a beteg társadalom ezer más sebét.

Az eredmény: külföldi prosperitás, magyar pangás!

Nincs pénz!

Az 1930-as évek elején uralkodó gazdasági krízis közepette éppen a pénztőke képviselői és a rokonlelkű és rokonfajú szociáldemokrata bölcselők a krízisért és az ezzel kapcsolatos munkanélküliségért a műszaki haladást, a gépi túltermelést tették felelőssé. Ebben az időben az 1931-i Mérnökkongresszus és később a Mérnökegylet országépítő tervet dolgozott ki, egész sorozatát adván azon gyümölcsöző közmunkatervezeteknek, amelyeket Magyarországon minden külföldi nyersanyag vagy hitel felhasználása nélkül, egyedül az ország belső erőtartalékai mozgósításával el lehet végezni.

Azonban Magyarországon nem születhetett bármely szakavatott helyen, bármely józanul átgondolt terv, melyről a magyarországi pénzügyek csalhatatlan pápái, a nemzetközi kölcsöntőke helytartói, nagy bankjaink idegen fajú vezérkara menthetetlenül meg nem állapította volna, hogy ezek gazdasági utópiák, laikusok fantáziái, megvalósíthatatlanok, mert az ilyen altruisztikus célokra az elszegényedett Magyarországon nincsen pénz. Miért nincs? Ez a miért egyszerű papírra lefektetett paragrafus, a Nemzeti Bank alapszabályainak 85-ik pontja, amely kimondja, hogy a kibocsátott bankjegyeknek legalábbis 24 száz.-ig fedezetteknek kell lenniök. Miután pedig a Nemzeti Bank ércfedezete nem részletezendő okokból 1925-től az alapítási évtől 264 millió Pengőről 98 millióra zsugorodott össze, ugyanilyen arányban szűkítették le a bankjegyforgalmat is betartván a szabályt és megfojtván vele az életet. Innen van az, hogy míg a 9 millió lélekszámú Magyarország bankjegyforgalma a közelmúltban kereken 400 millió Pengő, ezzel szemben a csupán 6 milliós lélekszámú Ausztria bankjegyforgalma 800 millió S., tehát kétszerese a magyar bankjegyforgalomnak. Hogy mennyire elégtelen ez az összeg gazdasági életünk lebonyolítására mutatja, hogy a magyar váltótárca állománya 400 millió Pengő, az osztrák váltótárca állomány kereken 100 millió schillingjével szemben; tehát négyszer akkora. Azt mutatják tehát e számok, hogy nálunk a pénzhiány miatt a kereskedelmi életben a fizetések a külföldi gyakorlatot meghaladó arányban váltóval bonyolíttatnak le és így kereskedelmi életünk, ellentétben a szokásos gyakorlattal az amúgy is súlyos kamatlábakon felül a váltóleszámítolás terheit és fizetésképtelenség esetén a végrehajtatás kockázatát egészen szokatlan és rendkívüli mértékben kénytelen viselni.

Kérdjük kinek áll érdekében a pénzforgalom ily mértékű megszorítása? Kétségtelenül annak, aki a hiteleket nyújtja, mert ha a hitel szűkre szabott, akkor a hitelért a tovább kölcsönző pénzintézetek és magán uzsorások nagy kamatokat szabhatnak. Annál rosszabb ez azonban annak számára, aki a hitelezett pénzzel dolgozik, rossz tehát a vállalkozónak rossz a gazdának, rossz az iparosnak röviden tehát rossz a munkának, mert kétségtelen, hogy a nyereségnek az a hányada amely kamat formájában jut vissza a pénz uraihoz, a munka javadalmazásából fog hiányozni.

Kisebb lesz a munkabér és ami igaz e vonatkozásban a magángazdaságban, ugyanennyire igaz a közgazdaságban is. Deficites lesz a községi, deficites lesz az állami háztartás a költségvetésre nehezedő kamatterhek, adóssági törlesztések miatt. És amikor már a pártpolitikai tudatlanság a deficittel az eredménytelen football játékát befejezte, végül is felállnak a közélet bölcs tényezői, felállnak a polgármesterek, feláll a belügyminiszter és a mélyen átérzett felelőség páthoszával könnyekig megindultan jelentik, hogy a gazdasági élet elkerülhetetlen törvényeinél fogva a deficit eltüntetésére más pénzforrást mint a közalkalmazottak zsebeit az adók felemelését és a közszolgáltatások megdrágítását nem találtak!

Ezzel azután a közalkalmazottak, köztisztviselők akár hányadik fizetésredukciója az alkotmányos élet rendje és módja szerint elintéztetik.

Az az egykedvűség, amellyel a közvélemény az 1930 óta megismétlődött fizetésredukciók egész sorozatán napirendre tért: mutatja, hogy nálunk a közvéleménynek sejtelme sincs a hiteldiktatúra jogforrásáról.

A faji hiteldiktatúra jogforrása.

A Nemzeti Bank alapszabályszerű célja az ország gazdasági életének a szükséges hiteleszközökkel való ellátása. Ennek ismeretében józan és becsületes ésszel azt kellene hinnünk, hogy a Nemzeti Bank tanácsában azok lesznek képviselve, akiknek a hitelre szükségük van és nem azok, kik a hitelt nyújtják. Az üzleti tisztesség és méltányosság oly természetes következménye ez, hogy a hitel feltételeit ne egyoldalúan az állapítsa meg, akinek érdekei ellenkezőek, annak érdekeivel, aki a hitelt kéri, hogy elvként jutott kifejezésre, úgy az Osztrák-Magyar Bank, mint pl. az Egyesült Államok jegyintézetének alapszabályaiban az az intézkedés, mely szerint a Jegyintézet igazgatásában aktív bankár nem vehet részt.

Egészen természetes, hogy nálunk nincsen így. A Nemzeti Bank alapszabályai az igazgató tanácsban túlnyomóan bankérdekeltségeknek adnak helyet. Ennek következménye az ország gazdasági életére nehezedő azon öncélú, egyoldalú kérlelhetetlen hiteldiktatúra, amelynek nyomása alatt a gyengébb iparvállalatok egész sorozata eleven prédaként hullott a nagybankok ölébe. Innen van azután az, hogy egyedül e négy bank, a Kereskedelmi, a Hitel, az Angol-Magyar és Leszámítolóbank 224 Iparvállalat felett uralkodik. Ezzel a ténnyel e bankok eredeti rendeltetésükkel ellentétben megszűntek a hitelnyújtás szervezetei lenni, hanem ezen túlmenően az ipar és kereskedelem országos parancs-szervezeteivé nőttek. Valóságos állam az államban ez a hatalom, amely uralkodik az ország nyersanyag ellátásán, a cement, tégla, szén, vas, fémipar, cukor textil, bőriparán és az exportkereskedelem túlnyomó területén. Minden ipari vállalat, minden kisiparos, minden gazda, aki nyersanyagot vásárol vagy terményeit eladni kénytelen, elkerülhetetlenül elsorvad, ha ez a nagyhatalom kegyeit megvonja tőlük és biztosan felvirul, ha kegyeivel kitűnteti. Valóságos állam, az államban ez a szervezet, amely a kereskedelem szabadságát hirdeti, de kartell-diktatúrát gyakorol, amely demokráciát hirdet, de a legkérlelhetetlenebb fajvédelmet gyakorolja: mert állást, kenyeret, áruhitelt, bevásárlási árukedvezményt csak fajtájuk és a fajtájuk szolgálatában állók kapnak.

A jámbor magyar közvélemény teljesen tájékozatlanul áll e helyzettel szemben, mert annak a jóhiszemű kisiparosnak, aki pénzét 3 % kamatért a bankba viszi: sejtelme sincs arról, hogy ezzel 3 %-os kölcsönt ad az idegen faji tőkének azért, hogy ugyanezen pénzzel önmagának csináljon nagyipari konkurenciát.

Itt a legfőbb ideje, hogy gazdasági életünkbe belevigyük a gyakorlati nemzetvédelem szellemét, amely egy népet a gazdasági ellentéteket is áthidaló testvéri sorsközösségbe fűz a kölcsönös segélynyújtásban: ennek gyakorlati feltétele a hiteléletnek az a reformja, amely magyar célokra és magyar munkáskezeknek kamatmentes kölcsönt ad.

A zsidók törvénykönyvei ezt elő is írják:

,,Ne testvéreidnek kölcsönözz pénzt, vagy gabonát, vagy bármi más jószágot kamatra, hanem idegennek; testvérednek kamat nélkül add kölcsön azt, amire szüksége vagyon, hogy megáldjon Téged az Úr a Te Istened minden munkádban azon a földön, amelyet elfoglalni mégy". (Ószövetségi Szentírás a Vulgata szerint. Káldi György S. J. Mózes könyve.)

És a zsidók be is tartják - zsidókkal szemben!

És ilyen körülmények között feláll a magyar képviselőházban egy bizonyos nemes gróf, Magyarország volt miniszterelnöke és kijelenti, hogy a zsidóság gazdasági hatalma csakis a zsidóság nagyszerű erényeinek, nagyobb szorgalmának, nagyobb hozzáértésének tudható be, ami elvégre a zsidóság ötezer éves kultúrfölénye mellett nem is csodálható. Hallod-e te vakultig dolgozó kisiparos: ez az igazi szorgalom, nem a tied! Hallod-e te éjszakákon át virrasztó feltaláló, te csak kezdő vagy, ők már 5000 évvel ezelőtt, már a Jordán parti pásztortűznél specializálták magukat fémben, vasban, textilben és filmben, hogy 5000 év múlva, mint ezen iparágak vezérigazgatói jöjjenek a világra, amely iparágakat sem fel nem találták, sem meg nem alkották, s ma mégis nekik öntik az aranyat.

Ötezer éves tradíció, ötezer éves múlt a Te dicséretedet zengi a grófi tradíció ahelyett, hogy lelkiismeretének súlya alatt meakulpát kiáltva rogyna térdre a Magyarság halálos ágyánál az ő miniszterelnöksége alatt hozott azon intézkedések felelőssége alatt, amely az idegen fajta uralmát e szerencsétlen országban teljessé tette.

A kormányokban 1919. augusztus 27-től napjainkig a nagybankok megtalálták a személyes kapcsolatot. Eddig három miniszterelnök, két kereskedelemügyi, egy pénzügyminiszter, egy külügyminiszter és egy igazságügyminiszter állott a londoni Rotschild csoport magyarországi tőke hitbizományaival közvetlen személyi kapcsolatban. (Dr. v. Málnásy Ödön: A magyar nemzet őszinte története.)

Ha ezeket vizsgáljuk, rá kell döbbenjünk arra a szörnyű tényre, hogy egy látszólag szabad ország látszólag szabad fiai gyanánt gazdaságilag hová jutottunk! Önkéntelen a kérdés: hogyan jutottunk ennyire? Hogyan adhatta fel a magyar állam a pénzkibocsátás és hitelnyújtás felségjogait egy öncélú részvénytársaságnak, az ezen részvénytársaságon keresztül érvényesülő idegen banktőkének, kit terhel ezért a felelősség és hol van ebből a fojtogató gyűrűből a kivezető út? Hogy a kérdésben tisztán lássunk, le kell pergetnünk emlékezetünk filmjén a világháborút követő főbb gazdasági eseményeket.

Az államhű magyarság kifosztása.

A jóhiszemű magyar közvélemény a hitelinség magyarázatánál azt szokta mondani, hogy azért nincs pénz, mert elszegényedtünk. Ez úgy hangzik, mintha javaink köddé, párává foszlottak volna a háború és az ezt követő idők folyamán. Erről azonban szó sincsen. Vitéz magyar katonáink hősiessége az orosz gőzhengert megállította és az oláh fosztogatástól eltekintve, a csonka ország vagyonállományában számottevő csökkenés be nem állott. Azt az értékromlást, amelyet e szomorú idők okoztak a munka és szorgalom régesrégen pótolta, mert amerre nézünk, új gyártelepek épültek, utak és hidak hirdetik az ország dologi vagyonának növekedését. A valóságban nem az ország, csak a magyarság szegényedett el azáltal, hogy javai gazdát cseréltek.

Kezdődik ez a folyamat a hadikölcsön akcióval. A központi hatalmak nemzetközileg tájékozott nagytőkéje óvatosan elkerülte a háború terhei vállalását és ezt ügyes fogással a közönség hazafiságára hárította át. Megjelentek ,,Az Est" 1914. őszi számaiban Krausz Simon csillogó, bár magyar füleknek kissé szokatlan szellemű, de a jóhiszeműeket annál inkább meggyőző erejű cikkei és Teleszky (Jajtelesz) nyilatkozatai egy új hazafiságról, amelynek lényege, hogy hazafinak lenni jó üzlet és erről mindenki meggyőződhetik, aki hadikölcsönt jegyez. Mert ennek a hadikölcsönnek fedezete a magyar állam teljes tekintélye, erkölcsi súlya és vagyona és ha ez összeomlik, összeomlik egyáltalán minden érték. Jegyeztük tehát a hadikölcsönt szaporán és minden sikeres jegyzést a kávéházi-konrádok és körúti sajtó diadalkiáltása követte a gazdasági fronton vívott döntő győzelemről. Jegyezték főleg azok, akik a jegyzést kötelességüknek érezték, míg azok, akik a jegyzést üzletnek látták a cári hatalom bukása után, jóelőre eladták, vagy lombardirozták kötvényeiket.

A jegyzett jó pénzt az állam átvette és odaadta azoknak, akik ezért a pénzért hadianyagot, de néha papírbakancsot is szállítottak.

Kétségtelen, hogy szállításaikra a mélyen tisztelt hadisereg szállítók nem fizettek rá. Busás üzleti hasznukból és bőven kapott hiteleikből pompásan fejlesztették üzemeiket. Gomba módra épültek üzemek, gyárak, azokból a pénzekből, amelyeket a közönség hazafias áldozatkészsége adott az államnak. És amikor bekövetkezett a dicstelen vég, az ország teljes forgótőkéje gyári berendezések és nyersanyagok alakjában értékállóan azok kezébe került, akik számára a hazafiság üzlet volt, míg azok kezén, akik számára a hazafiság köteles áldozat volt, nem maradt más, mint egy köteg papiros az állam rányomott ígéretével.

A magyar hadikölcsönjegyzők követelésének bizonyos tisztességes hányadát feltétlenül meg kellett volna menteni a korona rontásának megakadályozása által. Ezt az akkori kormány annál is inkább megtehette volna, mert a Monarchia összeomlása következtében Magyarország visszanyerte állami függetlenségét és így a hitelnyújtás felségjogát is. Azonban ez nem történt meg. Szabadjára eresztették a kereskedelem gyeplőit, amely aztán igazán szabadon és válogatás nélkül szívta fel a semleges Svájc piacáról az árut, akár szükség volt a nemzet gazdasági feltámadásának erre, akár nem. Nálunk megjelent a rouge, a csokoládé, a selyemharisnya, a svájci piacon ezzel szemben a papír korona.

Kérdjük ki rontotta a koronát? Talán az ellenség? Nem! A koronát csakis azok ronthatták, akik kezén a korona volt és akik ezt a koronát nagyobb összegekben ajánlhatták fel a zürichi tőzsdén, mint amekkora koronaösszegeket terményeink vásárlói ott kerestek.

Ez a mohó, türelmetlen, a nemzet egyetemes érdekei által nem indokolt áruvadászat a svájci semleges területen, ez indította meg a tulajdonképpeni inflációt és nem a háború értékrombolása. A háború nálunk som okozott lényegesen nagyobb inflációt mint külföldön: koronánk értéke a zürichi jegyzés szerint 1918 októberéig, a 4 éves háború folytán mindössze 0.44 sv. frankra devalválódott. Mi ez ahhoz a 18.5 ezerszeres értékveszteséghez képest, amelyet az azt követő bűnös spekuláció okozott! Mert mindjárt az összeomlást követő első inflációs lökést mohón kezdte felhasználni a korona további rombolásával számító spekuláció. A korona romlásával nyilván azok számolhattak ilyen biztosan, akik a korona romlását előre ismerték, mert azt önmaguk okozták. A történelem a legsúlyosabb ítéletet fogja mondani azokról a kapcsolatokról, amelyek ezidőben az állami Jegyintézetet valorizálatlan kölcsönök nyújtására indították. A valorizálatlan kölcsön a közvagyonnak ellenszolgáltatás nélküli elajándékozása volt. Az, aki 100 000. korona valorizálatlan kölcsönt kapott csupán árut kellett, vagy nyilvánosan jegyzett értékpapírost vennie a zürichi tőzsdén. Az aki az árut, vagy a papírost adta a 10,000 koronát felkínálta a zürichi tőzsdén és ez a kínálat a koronát tovább rontotta. Az aki az árut vagy értékpapírost vette, kölcsönének lejártával a korona időközi romlása következtében talán kétannyi koronát kapott árujáért és így a 100 ezer korona áruértékének felét nemzeti ajándékba kapta. Kérdjük kitől kapta ezt? Azoktól, akik az államnak hadikölcsönért, vagy állampapírért annak idején jó pénzt adtak. Mert ezek a korona romlásán ugyanennyit veszítettek.

A legsúlyosabb, jóvátehetetlen merénylet volt ez a nemzet legnagyobb kincsével a nemzet idealizmusával, államfenntartó áldozatkészségével szemben.

A pénzromlás idején az állam kivetette az adókat és azután az adókivetés után követő év folyamán az előirányzott adó vásárló értékének csekély tört részét kapta csupán meg. Ugyanily arányban csökkent a fixfizetésű tisztviselő, munkás, vagy alkalmazott asztalára kerülő falat kenyér, és megindult vagyonmentő vásár címen ezen túlnyomóan magyar társadalmi réteg ingóságainak irányított elkótyavetyélése. Beavatatlanok számára valami megfoghatatlan vakság volt abban, ahogyan az állam a korona egyenlő korona elve mellett kitartott, míg a korona pedig régi értékének 118.500 részét el nem érte.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az a vagyon, amelyet a magyar társadalom az állampapírok és hadikölcsönök jegyzésével adott a magyar államnak 118.500-ad rész híján, vagyis teljesen azok kezébe ment át, akik a koronarontást a bankok vezérigazgatói termeinek párnázott ajtói mögül vezényelték. És most, miután a nemzet forgótőkéjének szervezett kifosztása teljesen sikerült, ugyanaz a kéz, amely az inflációt csinálta, jelentkezett Genfen keresztül, mint stabilizációs kölcsönt hozó mentőangyal.

A gazdasági defétizmus eredménye: második Trianon.

A diadal babérkoszorúja minden időkben az erős hit jutalma volt. Ahhoz, hogy győzzél hinni kell önmagádban, hinni kell igazadban, erődben! Ez a hit tűzte ki a diadal zászlaját a világ sarkain, a felhőkbe nyúló csúcsokon, ez vitte át a kultúrát Afrika őserdein. A legnagyobb hős is aléltan hull a becstelenségbe ha elvesztette hitét! A hit megmérgezését nevezzük defetizmusnak. Ugyanaz a szellem, amelynek politikai defetizmusa a végső győzelembe vetett hitet megrendítve a politikai összeomláshoz, az első Trianonhoz vezetett, ugyanennek gazdasági defetizmusa leszerelte a nemzetben szunnyadó azon józan és egészséges ösztönöket, amelyek érvényesülve a bankóprést önerejükből biztosan megállapították volna.

Megkezdődik a közvélemény megdolgozása és azon hit felébresztése, hogy az inflációt saját erőnkből nem állíthatjuk meg. Pedig ebben az időben már 1923-ban a németek önerejükből megcsinálták a Birodalom nemzeti vagyonába betáblázott értékálló ,,Rentenmark"-ot és végét vetették az inflációnak. Csupán erre az ,,átkos importeszmé"-re lett volna szükségünk, hogy saját nyomorúságunkban ugyanígy talpra álljunk. Kormányelnökeink nézete szerint azonban a pénzügyekhez ebben az országban ,,dilettáns nacionalisták" nem értenek, hanem csak azok, akik ezzel 5000 év óta foglalkoznak és így az orthodox iskola híveivel az a nézet győzött, mely közhitté emelte, hogy az infláció megállításához értékálló pénzfedezetre, stabilizációs kölcsönre van szükség. Minden paraszt tudta azt, hogy ez nem így van, csupán a pénzügyi kormányzat akkori tudósai nem óhajtottak tudomást venni erről. A paraszt egyszerűen fütyült a zürichi jegyzésre és búzaértékben adott és vett. Ugyanazzal a józan ésszel, mellyel a magyar paraszt magángazdaságában nagyon helyesen és eredményesen megvédte földjét, egy a hivatása magaslatán álló pénzügyi kormányzat százszor eredményesebben megvédhette volna az ország pénzügyi önállóságát. Sohasem volt kedvezőbb időpont erre, mint a 20-as évek elején uralkodott agrárkonjunktúra idején. Ha a határokat lezárják és csak annyit engednek importálni, mint amennyit a magyar export árukért a külföldi vásárló egy clearing egyezmény kapcsán javunkra ír, a zürichi jegyzés elveszti gyakorlati jelentőségét és nincsen semmiféle infláció.

Ez a felismerés a Iegkevésbé sem állott az idegen banktőke és a Rotschild-ház magyarországi helytartói érdekében, akiknek a bajbajutott Magyarország fizetési zavarait ősi recept szerint a legkitűnőbb alkalmat nyújtották arra, hogy a nemzetet egy kölcsön szolgáltatása ellenében két évtizedes gazdasági függésbe hozzák és ellenőrzés alá vessék.

Van a politikában egy bűn, amely akár a hazaárulás, soha meg nem bocsájtható, mert egyformán, káros azzal és ez a tudatlanság! Az 1924. évi IV. és V., valamint az 1925. évi XXXV. törvénycikk, mely a magyar állam pénzügyi felségjogait, a papírpénz kibocsátásának jogát egy 250 millió aranykoronás népszövetségi kölcsön egymagában is nevetségesen csekély összege ellenében, egy öncélú részvénytársaságra, a Nemzeti Bankra és a Nemzeti Bank kormányzatában képviselt idegen érdekeltségre ruházta.

Hogy ez a káros kölcsön egyben felesleges is volt, világosan megmutatta a kölcsön felvételét követő költségvetés, amelyből kitűnt, hogy e nemzet adózókészsége és képessége révén már jelentékeny, előre nem látott cca 300 millió P mutatkozott felesleg. Éppen ezen nem várt feleslegek kezelése szülte azt a könnyelmű állami gazdálkodást, amely egy 1429 millió pengős költségvetési keretben közismerten hasznot nem hajtó befektetésekben, Lillafüredekben, Halbiológiákban a Bacher ügyek fedezésében, a népjóléti minisztérium botrányos ügyeiben jelentkezett.

A Nemzeti Bank alapszabályai törvényerőre emelésével második Trianoni szerződést törvényesítettünk. Az elsőben Magyarország területi integritását, a másodikban pedig Magyarország gazdasági integritásának feladását ismertük el. ,,Mert melyben a nemzetet a Trianoni szerződéi sírjába helyezte, még volt egy keskeny rés, az éltető napsugár, a nemzetépítő munka számára és ez Magyarország gazdasági önállósága volt. Az idézett törvénycikk ezt a rést is elfedte." (Dr. Varga L.)

Az idézett törvénycikket tanulmányozva, a Nemzeti Bank alapszabályaiban Magyarország teljes gazdasági kapitulációját látjuk kifejezve.

A Nemzeti Bank alapszabályainak megállapításakor ugyanis a Népszövetségi megbízottak kívánságára törölték a Nemzeti Bank jogelődjének a Jegyintézetnek alapszabályaiból mindazon biztosítékokat, melyek a magyar állam pénzügyi önállóságát állapították meg.

A Nemzeti Bank részvénytársasági jelleget kapott, melynek részvényei nem névre, hanem bemutatóra szólnak és a szavazati jog gyakorlásához még csak az állampolgárság igazolására sincsen szükség. Ebben fennáll tehát a lehetősége annak, hogy a bank közgyűlésén Benes ügynökei névrejtve szavazzanak és ezzel a magyar hiteléletet befolyásolják. Lényegileg kirekesztették az alapszabályok a belpolitikai közületek, valamint a ház és mezőgazdaság érdekképviseleteit és csupán a pénzintézetekét hagyták meg, amelyek maguk is érdekeltek a hitelnyújtásban. De legsúlyosabb károsodása a nemzet hiteléletének az alapszabályok azon kikötése, mely szerint a Nemzeti Bank nem nyújthat hosszabb lejáratú, csupán három-hat havi váltóhitelt. Ugyanaz az intézet tehát, amely egyedüli nemzeti hitelforrásunk, nem nyújthat olyan hiteleket, melyek hosszú lejáratúak és így komoly nemzetépítő munka végrehajtására alkalmasak.

Lehet vitatkozni azon, hogy a magyar hitelínség felidézésében a Nemzeti Bank alapszabályai döntő befolyást gyakorolnak-e és lehetséges-e a magyar hitelélet ilyen megkötöttsége mellett korszerű és nagyarányú belső hitelnyújtással a magyar munkanélküliség levezetésére módot találni. Döntő bizonyítékot itt a tények adnak. Tény az, hogy a Nemzeti Bank 13 éves fennállásának időszakában a magyar hiteléletben kísérletet sem látunk a magyar jövő nagy kérdései oly megnyugtató és erélyes megoldására, amely a körülöttünk tornyosuló történelmi veszéllyel arányos és az ebből fakadó felelősséghez méltó lenne. Mindaz, amire a Bank által irányított hitelélet hivatkozhatik, érdemben nem terjed túl az államháztartás egyensúlyát biztosító törvényes rendelkezések megalkotásán, a külfölddel való fizetési forgalom szabályozásán.

A baj a Nemzeti Bank idegen szellem diktálta alap szabályaiban gyökerezik, melyeknek a magyarság népi érdekeit védő rendelkezései nincsenek.

Pedig ha a N. B.-nak a magyarság érdekeit szolgáló és védő alapszabálya volna, úgy valószínűleg a világgazdasági krízis sokkal enyhébb mértékben sújtotta volna Hazánkat. Erre mutat a kényszergazdálkodás következtében a N. B. által irányított devizagazdálkodás, mely európai hírnevet szerzett az intézetnek és ma közvetett utón legalább némileg egyensúlyozni tudja az idegenfaji hitelkultúra követeléseit. Természetes, hogy lényeges változást az érvényben lévő alapszabályok mellett kiharcolni nem tud még akkor sem, ha erre a szándék és amint azt a devizagazdálkodásnál megmutatta kitűnő tisztviselő karában az elhivatottság is meg van. A fennálló költségek és a pénzérték a volt értelmezés mellett a Nemzeti Bank a magyar jövő sürgető feladataira ezek nagystílű gyökeres megoldása helyett hitelt csak látszat megoldásokat takargató homeopatikus dolgokban nyújthat. ,,Az 1936 telepítési törvény évenként csak 13,000 holdat kíván 1450 család részére felhasználni, tehát 3 évszázadra ,,akarja kitolni a kérdés megoldását." (v. Málnásy) Az Alföldöntözés nagyszerű nemzetépítő eszméjével nem áll arányban az az 5 millió pengős évi hitelkeret, melynek néhány nap alatt közel százszorosát volt képes a spekuláció az 1931-es bankzárlat hírére mozgósítani és azt Vaduzban kisibolni. Ez az összeg erélyes kormányintézkedések mellett tökéletesen elég lett volna a magyar ,,Ankurbelung" céljaira és az 1930-as éveket követő gazdasági válság és munkanélküliség leküzdésére. Csonka Magyarország, melynek nemzeti vagyona 16 milliárd pengőre becsülhető[4] s melynek tőzsdéjén a hazai értékpapír árfolyam összegek rövid időn belül 3—4 millió pengős ingadozást mutatnak fel, kétségkívül rendelkezik az ,,Ankurbelung" első eredményes lökéséhez szükséges, évi költségvetés felének megfelelő 500 millió pengős belső hiteltartalékkal.

Nemzeti vagy nemzetközi hitelnyújtás[5]

Nincsen még oly rabbilincs, amely a nemzet öncélú cselekvési szabadságát súlyosabban korlátozná, mint az a bilincs, amely lényegét illetően téveszti meg lelkünket, mert aranyból van. Megtéveszti lelkünket, mert a fellendülés, a gazdagodás az anyagi függetlenség álomképét varázsolják elénk, holott a gazdasági függés a politikai megkötöttség és a kamatrabszolgaság eszköze.

Nincsen még oly gazdaságpolitikai kérdés, melynek megítélésében a nemzet közvéleménye tájékozatlanabb, mint az a kérdés vajon az országépítés ezernyi égető feladata, elsősorban oly nagyszabású gyümölcsöző közmunka-terv végrehajtása, mely a magyar munkanélküliség gyökeres megoldására és a sokat emlegetett 3 millió koldus életszínvonalának emelésére alkalmas, helyesebben belső hitelnyújtással saját hiteleszközeink mozgósításával, vagy pedig külföldi kölcsön felvétele útján történjék-e meg? Még a jobboldali körökben is sokszor halljuk a véleményt, hogy az országnak a külföldi tőke bizalmára égető szükség van, mert szegények vagyunk, mert átfogó gyors ütemű országépítő közmunkára nincsen pénzünk és ha szembeállítjuk a külföldi prosperitáshoz viszonyított lassúütemű magyar fejlődést a magyar pangást, erre hivatott tényezők részéről is csak egy rezignált sóhajban kapunk feleletet: ,,Ja... a külföldi tőke még mindig nem akar érdekeltséget vállalni, Magyarországon, pedig erre minden politikai és gazdasági garanciát hajlandók vagyunk megadni neki."

Történelmi átokként húzódik végig a Mohács óta eltelt 4 évszázad folyamán a hagyomány, hogy a külföld segítsége nélkül nemzeti létünk feladatait megoldani nem tudjuk. A hitetlenség ez átkából fakad az azóta soha meg nem szűnt függésünk, a trianoni Magyarország erőtlen, kezdeményezni képtelen csodavárása.

A függőség ezen átkos hagyománya folytatódik és nyilatkozik meg gazdasági gondolkodásmódunkban is, amely el sem tudja képzelni, hogy az országépítés nagy feladatát meg lehet oldani külföldi pénz igénybevétele nélkül is.

A külföldi kölcsön csodavárása után most pontot tesz a Miniszterelnök úr szilveszteri rádió-szózatának az a szakasza, amelyben kijelenti, hogy: ,,A jelenlegi nemzetközi viszonyok pedig, amikor a külföldi hitelforrások még nem nyílnak meg, egyedül a magunk erejére vagyunk utalva".

Felületes következtetés volna mégis azt mondanunk, hogy a külföldi kölcsön feszegetése nem időszerű, mert hiszen a gondolkozók számára a miniszterelnöki nyilatkozatban éppen az a fontos, amely belőle kimaradt, de ami belőle logikusan és világosan következik. Azt mondja ugyanis a nyilatkozat, hogy: ,,Amikorra külföldi hitelforrások még nem nyílnak meg, egyedül a magunk erejére vagyunk utalva" amiből nyilván az is következhetik, hogy amennyiben ezek a hitelforrások majd meg fognak nyílni, boldogan fogjuk azokat igénybe venni.

Addig azonban amíg ez be nem következik és mi magyarszocialisták azt mondjuk, hogy be sem fog következni, be kell ismernünk, hogy hiába szereztünk magaviseletből egyest a népszövetségnél, hiába igyekeztünk Benessel szemben a trianoni átok levelet megvédelmezni, hiába bizonyítottuk, hogy a békés utón kívül revízióról nem is álmodunk, hiába tett londoni követünk az ottani hiú sorsosok megnyugtatására messzemenően alkotmányvédő nyilatkozatot, hiába könyveltük el óriási kormányzati eredményül a londoni zsidó bankároktól nyert dicséretet azért, hogy megelőző külföldi kölcsöneink törlesztésére és kamatszolgálatára 1937 évtől kezdve évi negyvenöt millió aranypengő fizetését elvállaltuk, sem London sem a népszövetség nem jött ide elvégezni a Weiszék és Vidáék helyett az országépítés munkáját. Nem jött annak ellenére sem, hogy Magyarország washington-i követe Magyarország hadiadósságainak felfüggesztett fizetését 1937 decemberében, habár csak 98.000 dollár fizetésével is, de szimbolikusan megkezdette. Értsük meg jól... A gazdag és felszabadult Finnország kivételével egyedül Magyarország az az állam amely a hadiadósságok önkéntes megfizetésével tüntet! Az a Magyarország amely kiközösített Lázár az európai népek lakomáján, az a Magyarország amelynek homlokára a trianoni átoklevél a háború felelősségének szégyenbélyegét sütötte, az a Magyarország amely vádlottként ül a népszövetségben a legyőzött népek padján, az a Magyarország, amelynek a kisebbségi panaszaira mást mint cinikus sajnálkozást nem kapott: Az a Magyarország fizet oly tartozásokért amelyek eredetéért nem felelős de éppen önkéntes fizetésével vállalja felelősségét és az a mérhetetlenül gazdag Franciaország, amely létét, diadalát egy önként vállalt háborús kölcsönnek az amerikai aranynak és vasnak köszönhette egyetlen konok gesztussal tagadta meg a kölcsönök visszafizetését akkor, amikor kiderül, hogy a jóvátételt az öntudatra ébredt német népen nem lehet behajtani!

Amikor tehát a miniszterelnök úr kijelenti, hogy a jelenlegi nemzetközi viszonyok között a külföldi hitelforrások nem nyílnak meg és így a magunk erejére vagyunk utalva mi magyarszocialisták azt mondjuk: hála Istennek! Talán a gondviselés útmutatása ez a helyzet amely megtanít önerőnkből meríteni és megtanít pirulni a nemzeti eszmények és önérzet feladásának bebizonyult céltalanságán!

Ha már most külpolitikánk ezen évek során át húzódó hitelpolitikai csődjének, ennek az ügyefogyott hajlongásnak a lelki rugóit keressük amelyet a magyar közélet Pénz őfelségének évek óta nem viszonzott szerelmi vallomásait megtette, nem találunk más magyarázatot, mint magyar közvéleménynek a pénz lényegét illető tökéletes tájékozatlanságát. A kérdés e ponton megszűnt politikai lenni és átalakul tudományos kérdéssé amiből egyszersmind az is látszik, hogy korszerű tudományos és gazdaságpolitikai gondolkodás hiánya egy ország közéletére katasztrofális lehet.

Közéletünk minden felelős tényezője és egész közgazdaságunk még ma is a nemzetközi kölcsöntőke kamatszabadalmának védelmére kiagyalt babonának, a pénz aranyfedezetes elméletének téveszméjében él, amely azt állítja, hogy az értékálló pénz és hitelnyújtás varázserejével csak az rendelkezik, aki bizonyos mennyiségű arany birtokában van. Miután pedig Magyarországnak aranya nincs, e felfogás szerint Magyarországon hitelforrást csak az nyújthat, aki Áron vesszejével arany patakot nyit a sziklából, vagy ha e csodát megtenni képtelen aranyat vagy aranyértékű pénzt hoz külföldről kölcsön formájában. Ez a gazdasági tévtan mely szerint a hitel varázsereje kizárólag az arany vagy aranyértékű külföldi eredetű pénz jelenlétéhez vagy birtokához tapad volt a kerítő szólama, mint kimutattuk a Nemzeti Bank alapszabályai törvényerőre emelésének. Ezen alapszabályok Magyarország történelmében az eljövendő idők iskolapéldái maradnak annak jellemzésére, hogy minő gazdaságpolitikai függésbe kerülnek azzal a politikai csalétekkel, melyet a külföldi arany ízléses csomagolásában nyelünk le.

Mint kimutattuk, a Nemzeti Bank alapszabályszerűen alkalmazott diszkontkamat politikája az aranyfedezet halványához, nem pedig az ország gazdasági életének gyakorlati pénzszükségletéhez igazodik. Bármily kecsegtető munkaalkalom kínálkozzék is a belföldi piacon, erre a Nemzeti Bank nem adhat olcsó hitelt, ha történetesen ugyanakkor a Nemzeti Bank aranyfedezete lecsökken, amint ezt az 1930-as évek már ismertetett története igazolja.

A nagy leszámítoló kamatláb védelmére felhozzák, hogy a nagy kamatláb a külföldi tőkét arra készteti, hogy Magyarországon telepedjék meg, tehát a nagy kamatlábtól a külföldi arany beözönlését várják. E felfogás teljesen téves és a gyakorlatban is csődöt mondott, mert első sorban a spekulatív kölcsöntőke és a közgazdasági faktor, a jólakottak a nyugalomba vonultak pénze, amely elsősorban mindenek előtt a biztonságot keresi. Elmegyöngeség hisz csupán a kölcsöntőke hazug pacifizmusának, amely természeténél fogva elsősorban a katonailag erős államokat keresi fel, és a lefegyverzett gyönge népeket még súlyos kamatszolgálat esetén is mellőzi. De benne van e felfogásban a dolgozó magyar nép érdekeinek semmibevétele, annak magától értetődően feltételezet kamatrabszolga sorsa. E felfogásban benne van a külföldi tőke gondolkodásmódjának egész lényege: célkitűzésük nem más, mint a magyar nép verejtékéből, éhbéréből kamatot sajtolni ki azok számára, akik spekulatív szeszélyből a magyar kamatgyarmaton méltóztatnak érdekeltséget vállalni.

Csodálatos az a művészet, amelyei ez a nemzetközi kölcsöntőke az általa felidézett gazdasági nyomorúságot körmönfont elméleteivel a gazdasági kérdésekben tájékozatlan közvélemény előtt másokra hárítja át.

Bármely egyszerűek, bármely önmaguktól értetődőek is az igazságok, ezek érvényesülései holmi ,,dilettáns nacionalista" így nevezett el bennünket a kormány egy magas tényezője túlzó okoskodással szemben a bölcs mérséklettel rendelkező pénzügyi kormányzatoknál mindig megtudta akadályozni az 5.000 éves elhivatottságra hivatkozó önzsenik tekintélye, akik az aranyfedezetes szemfényvesztésből leszármazott 85. §. meghatározta pénzforgalom túllépése esetén az infláció özönvizének átkát kiáltották a közvéleménybe.

Érdemes közgazdasági pápáink ezen rémmeséjével foglalkozni kissé.

Olvassuk el mi áll a bankjegyeken: 10, 20, 50 vagy 100 pengő, de egy szó sem arról, hogy e bankjegy átadójának a 10, 20, 50 vagy 100 pengőnyi devizát, vagy aranyat kötelezően kiszolgáltat. Miután ilymódon a magyarság millióinak módjában nincsen meggyőződni arról hogy az a bizonyos rejtélyes fedezet ott van-e a pincében erről legfeljebb azok az 5.000 éves ifjak győződhetnek meg, akik sürgős orvosi tanács alapján semmeringi vagy svájci sítúráikhoz devizát kapnak és így a magyarság túlnyomó tömege semmiféle gazdasági kapcsolatba sem juthat azzal a bizonyos fedezettel, tehát kell azt gondolnunk, hogy annak a kezetekben tartott bankónak értékét valami varázslat biztosította, valami láthatatlan sugárzás, amely a bank pincéjében őrzött aranyból kiindulva vásárló képessé teszi a pénzt. Más szóval: Ha egy agyafúrt gangszter holnap délben kilopja azt a fedezetet a bankból, akkor délután egy órakor a szilasbalhási parasztasszony nem ad a Kohn-nak tojást, Weiss Fülöp nem kap Darmolt a patikában, a Toronyóra tizenhármat üt és a magyar gazdasági életnek kiesik a feneke.

Semmi lényegbeli különbség nincs ezen eszmetársítás és annak a közép-afrikai néger logikája között, aki elhiszi, hogy azért nincs eső, mert valaki az esőt csináló táltos tarisznyájából kilopta a csodatevő varázsvesszőt.

Tegyük fel mármost, hogy neagy' Isten megkapjuk azt a 300 milliós népszövetségi kölcsönt, melynek felvételét még néhány héttel ezelőtt mint Dávid csillagának keltét várták polgári körökben, vajon mit kezdtünk volna ezzel?

Nyersanyagok, külföldi eredetű berendezések vásárlására 100 millió pengőig aktív külkereskedelmi mérlegünk miatt szükségünk nincsen. Maradt tehát a kölcsönnek ésszerű belföldi gyümölcsöző munkákban létesítményekben való felhasználása. Kérdem, hogy az ezen a pénzen végeztetendő munkálatoknál Frankkal, Fonttal vagy Dollárral fizettük volna a kubikusokat, napszámosokat, tisztviselőket? Nem! A külföldi pénz a Nemzeti Bank pincéjébe vándorolt volna a többi fedezet mellé, ahol annak annyi haszna sincs, mintha kirakatba tennék közszemlére, ahol is csak nézni szabad, de hozzányúlni nem. Ezzel szemben a Nemzeti Bank tanácsa megkönnyebbült sóhajjal adta volna meg az engedélyt a 85-ik § alapján a szükség szerint négyszer annyi papír pengő forgalomba hozatalára, mint amennyi a rendelkezésre álló fedezet. Kérdem már most, meg tudja józan ésszel mondani valaki a különbséget az így kibocsátott papírpénz infláties hatása és azon papírpénz között, amelyet a nagy titokzatossággal a bank pincéjébe helyezett kölcsön fedezete nélkül hoztunk volna forgalomba? A modern gazdaság tudomány álláspontja szerint az inflációs hatást illetőleg a két eset között semmi különbség nincsen, mert mindkét esetben a pénz vásárló erejét belföldi értékét nem az arany, hanem az érte kínált ára, illetve az érte szolgáltatott munka biztosítja.

Pénz őfelsége diktátorai észjárása szerint mégis egy igen-igen nagy különbség van a két hitelnyújtás között, csupán beszélni nem szeret erről. A különbség az, hogy az esetben, ha az állam a 300 milliós kölcsönt felveszi, úgy Pénz őfelségének úgy belföldi, mint külföldi helytartói a nemzet összességének terhére egy hatalmas munkanélküli kereseti forráshoz jutnak. A kölcsönvett 300 millióról ugyanis az állam 300 millió pengőre, ill. az annak megfelelő devizára kiállított kötvényt ad a külfüldi hitelezőknek, akik azt átveszik, ha jól megy esetleg 92-es, vagy 88-as árfolyamon. Ez azt jelenti, hogy az állam a kölcsönkapott 88, esetleg 92 pengőért 100 pengős adóslevelet ír alá 100 pengős kölcsön kamat terheinek idegen devizában való fizetésére.

Itt első kellemetlen kérdésünk az, hogy hova lesz a hiányzó nyolc-tizenkét százalék esetünkben tehát a hiányzó 24-36 millió pengő, amelyért az állam jót áll, de meg nem kap? Erre a hiányzó összegre van egy szép műszó. Úgy hívják, hogy költségek. Ez az összeg a kölcsön lebonyolításának, plasszirozásának költségeire szükséges és szükséges mindenek előtt a közvetítő X vezérigazgató, Y gróf idehaza, ez a titkár, amaz a főtitkár Genfben, bizonyára rendkívül izzadságos azon agymunkájának jutalmazására, mellyel illetékes köreinket a külföldi tőke bizalmának előnyeiről meggyőznie sikerült.

Közben pedig idehaza a 85-ik § értelmében infláció nincs, mert hiszen van fedezet, a munka nyugodtan megindulhat és kétségkívül szépen is halad a különbség ezen munka és a külföldi kölcsön nélkül végrehajtott munka között csak éppen annyi, hogy évenként 92 pengő munkaalkalomra 6-8 pengős magyar árut kell a külföldön piacra dobnunk csak azért, hogy ennek árát devizában a külföldi hitelezők zsebébe juttassuk. Hogy ez a művelet árukínálattal és devizakereslettel oldható csak meg, tehát a magyar áru külföldi árnívóját végeredményben a magyar munka jutalmát rontja, azt bővebben nem kell magyaráznom.

Maga a mélyen tisztelt Nemzeti Bank pedig a kölcsön vett összeg négyszeres papírpénz forgalma után szedheti az 5½ százalék diszkontkamatot. Eszerint a 300 millió arany mozgósítása után az arany hazai és külföldi helytartói 30 millió províziót, mondjuk 6 százalék devizában és 22 százalék pengőben teljesítendő kamatot szedhetnek. Ezeket összegezve és átszámítva azt látjuk, hogy az adófizető, dolgozó magyar nép a mozgósított 300 millió pengő arany devizának évi 33½ százalékát kell, hogy kamatrobotban a pénz urainak beszolgáltassa. Bajtárs! Ha az anyaföld évenként kétszer terem, ha tehened kétszer ellik, sem lesz munkádnak akkora gyümölcse, mint a tétlen aranynak! Amíg e fémrendszer fennáll, sorsod nem lehet más, mint kamatrabszolgaság!

De ha a jó Isten is megsegít, tizenöt-húsz év múlva vissza is fizetjük a gyakorlati életben tényleg sohasem látott, a valóságban fel sem használt 300 milliós kölcsönt kamatostul tehát a Nemzeti Bank pincéjében eldugott aranyat visszafuvarozzuk egy másik külföldi bank pincéjébe és adunk ráadásul a törlesztési idő folyamán ugyancsak 300 millió pengőnyi árút, másszóval kamatrobotot.

Hindenburg zseniális hadicselt alkalmazott a Mazuri tavaknál, amikor egyik hadosztályát két napig ugyanazon erdő körül meneteltette és a végnélküli felvonulás képzelt tömegeivel ejtette tévedésbe az ellenséget. Ilyen zseniális trükk a külföldi aranyok és a folytonos felvonultatása is. Az aranyat idetolom, odatolom, én sem láttam, te sem láttad: hipp-hopp, az arany ismét visszamegy és bár egy kapavonást sem tett időközben kétszeresre megfiadzott az eszemadta! Kétségkívül oly nemzetmentő szolgálat egy kölcsön lebonyolítása, hogy érdemes szerzői kacagányos kegyelmes urak lesznek díszkarddal a tartozik oldalukon.

Végre tisztába kell jönnünk azzal, hogy a külföldi kölcsön felvétele csak három kategória érdeke: azoké, akik a kölcsönt államközi szerződés biztosítékai által nyújtott minimális rizikóért adják és kamatoztatják (külföldi pénztőke) azoké, akik a kölcsönön províziójukat megkeresik (banktőke) és végül azé a belföldi nagytőkéé, amely a nemzetépítés köteles áldozatát a külföldi tőkekamatnak az állami költségvetésbe állításával az adófizetők millióinak vállaira hárítja át.

A miniszterelnök úr rádió szózatában annak megállapítása után, hogy saját tőkeerőnkre vagyunk utalva, megemlékezett a hazai nagytőke kötelességéről is. Nagy érdeklődéssel várjuk ezekután, hogy a nagytőke megérti e a kormányelnök úr és megérti-e az idők szavát? De még nagyobb érdeklődéssel várjuk hogy ha ez a nagytőke az idők szavát meg nem érti, amint ahogy magától sehol meg nem értette, lesz-e a kormányunkban a nagytőkével szemben ugyanannyi erély, mint aminő erélyt mutat a jobboldali mozgalmainkkal szemben. Számunkra a kormányzat sokat hangoztatott jobboldalúságának őszinte próbája végeredményben csakis azon dől el, vajon a nemzetépítés munkáját Weiszék és Vidáék kamatra, vagy pedig, mint kiváltságaik ellenében szolgáltatott köteles áldozatot teljesitik-e? Mi magyar szocialisták nem felejtettük el, hogy ennek az ő számukra oly kedvező uralomnak fenntartásáért bajtársaink nem kamatért hullatták vérüket!

Országépítésre alkalmatlan a szociáldemokrácia

Ha a szociáldemokrata pártnak a magyar munkás valódi jólétéhez csak egy garas ára köze is lenne, akkor az előadottakról kellene beszélnie a Népszava minden számában, ezt kellene hirdetnie minden népgyűlésen erre kellene betanítania tömegeit a szemináriumban.

A szociáldemokrácia eredete és fejlődése szerint nem egyéb, mint a zsidó szellem világuralmi törekvéseinek egyik harcos mozgalma s így sohasem fogja a zsidó tőkével szemben az előző fejezetekben ismertetett azon rendszabályokat alkalmazni, amelyek a nemzet egyetemes érdekeit szolgáló építő munka feltételei.

A szociáldemokrácia 70 éves történetében feltűnően különböző álláspontot képvisel a zsidó kölcsöntőkével (pénz) és a vállalkozó tőkével (gyár és földbirtok) szemben.

Ha visszalapozunk a Népszava számaiban, vagy megnézzük a magyarországi szociáldemokrata pártnak 1903-ban elfogadott programját, azt olvassuk, hogy minden társadalmi nyomorúságnak végső oka az, hogy a termelő eszközök: a föld és a tőke egyesek magántulajdonába kerültek, míg a nagy sokaságnak, a munkásosztálynak nem maradt egyebe, mint a munkaereje, amelyet azoknak áruba bocsátani kénytelen.

Ez a megállapítás helyes, de annál hamisabb az a magyarázat, amelyet a szociáldemokrácia arról a lényeges kérdésről ad, hogy azok, akik munkaerejüket áruba bocsátják (ami pedig ma már csaknem kivétel nélkül mindnyájunk sorsa), miért kapnak a munkaalkalmak hiánya folytán oly kevés bért áruba bocsátott munkaerejükért, hogy abból tőkét nem gyűjthetnek?

A magántulajdon minden formája és annak minden birtokos rendje ellen, az iparos, a mezőgazda, a háztulajdonos, az egyház ellen ontotta már dühét a szociáldemokrácia, pedig a tőke ezen formái dolgozó és munkaalkalmat nyújtó formák. Csak egyről hallgat mélységesen és következetesen: arról a tőkéről, amely önmaga sohasem dolgozik és végeredményben minden emberi munka gyümölcséből részt követel magának és ez a kölcsöntőke!

A nemzetközi arany világuralma

Hogy a kereskedelmi szabadság korszakában kik voltak a gazdasági élet tulajdonképpeni urai, és kiknek javait növelte megszámlálhatatlan milliók munkája szüntelenül, megítélhetjük a kölcsöntőke nagyságára vonatkozó néhány számadatból és az egyes államok nemzetközi eladósodásából.

Alig volt tíz millió tallérnál nagyobb az az összeg, amelyet a Napóleon elől menekülő hesseni választó fejedelem Anselm Meyer Rotschild-ra megőrzés végett bízott. Ez volt az az összeg amely Rotschild ház kezén az államoknak és közületeknek nyújtott úgyszólván rizikó mentes kikölcsönzései következetes taktikájával a háború kitörésekor már hatvan milliárd Pengőnyi vagyonná nőt, tehát akkora összegre rúgott, amelynek harmadából a tizenhat milliárd értékre becsülhető Csonka-Magyarországot minden földjével, minden bányájával, minden ipartelepével, házával, erdejével és állatával meg lehetne venni.

A Rotschildok azonban nem állanak egyedül pénzükkel. Az amerikai pénzmilliomosok: A Cáhn-ok, a Loeb-ök, a Schif-ek, a Speyer-ek, a Morgán-ok és Wanderbild-ek, az Astor-ok vagyona ugyanezen időben, a háború kitörésekor száz milliárd Pengőre volt becsülhető. Ezek tagjaiból és közvetlen kapcsolataiból kerül ki az a 300 nemzetközi egyén, akik Rathenau egyik elszólása szerint egymást személyesen ismerik és a világ sorsának tulajdonképpeni irányítói. Hol vannak ezen kívül azok az eltolódások, amelyeket a világháború mérhetetlen hitelszükséglete eredményezett a kölcsöntőke javára?

E mérhetetlen vagyon felhalmozás tisztán kölcsönügyletek megkötésével járó, alapjában gazdaságilag improduktív tevékenység útján nem is különös alkotó kezdeményezés, hanem egy kitűnő szervezettség és bizonyos következetesen alkalmazott üzleti elvnek mondható nemzetközi taktika eredménye. Ezt egy kis mennyiségtani elmefuttatással érthetjük meg.

Ismeretes India leggazdagabb fejedelmének Sherran királynak története, akit a sakk játék feltalálója szerény jutalmul arra kért, hogy adasson neki a király az első mezőnyre egy szem, a másodikra kettőt, a harmadikra négy szem és így tovább búzát. A király elnézően mosolygott és amikor az ígért jutalom kifizetésére került a dolog, kiderült, hogy a földkerekség ezeréves búzatermése sem lenne elég e követelés kiegyenlítésére.

Ismeretes a kamatos kamatszámítás második példája, amely szerint a Krisztus urunk idején kölcsönadott egy fillér, amely tizenöt évenként kamatos kamataival megkétszereződik napjainkig oly összegre nől, amelyet nem lehet kifizetni annyi arannyal sem, mint amennyi az egész naprendszerünk tömege együttesen.

A mathematika csalhatatlan törvényei szerint tehát a világ urává lesz az, akinek sikerül pénzét állandóan kamatos kamatra kiadni olyképpen, hogy a kölcsön lényegbevágó feltétele: a kamatoskamat szolgáltatás az adóssal szemben minden körülmények között érvényesíthető legyen.

Ezt a feladatot oldotta meg a nemzetközi pénztőke a Fascio és a Harmadik Birodalom megjelenésének történelmi időpillanatáig a világ minden kormányában érdekelt és önmagában feltétlenül szolidáris nemzetközi szervezet létesítésével, melynek sugalmazásával kötötték meg a nemzetközi kölcsöntőke államközi szerződéseit olykép, hogy a hitelező jogai még a háborúvesztés tényével se csorbíttassanak. Lehetett a világháborúban virágzó országokat feldúlni, a háborút követő békékben országokat megcsonkítani, népeket ősi lakóhelyeikről elűzni, a hadikölcsönt jegyzők egész néposztályait kifosztani, csak egyet nem; a Nemzetközi tőke érdekeit megsérteni. A nemzetközileg fundált államadósságokat az utódállamok híven átvették és azok kamatjait pontosan fizetik, akkor is ha ezek elpusztított városok kölcsönei, kifizetik akkor is ha az újjáépítés kölcsöne.

Gondoskodik erről az a bizonyos 300 egymást ismerő úr, a nemzetközi politikai élet kulisszatologatói, hogy minden állam pénzügyi kormányzata felismerje azokat e nemzetgazdasági érdekeket, amelyek az ország hitelképességének biztosításából visszaháramlanak a nemzetre a nemzetközi tőke érdekeinek (értsd a kamatsarc szolgálatainak)... feltétlen biztosítása által. A népek látható kormányai mögött álló ezen láthatatlan, valóságos hatalom bölcsen és előrelátóan gondoskodik arról is, hogy soha se szóban, se írásban ,,az ország hiteléletét veszélyeztető" oly nézetek el ne hangozzanak, melyek a nemzetközi kamatrabszolgaság szövevényén átvilágíthatnak. Az iparosodás története bizonyítja, hogy bizonyos termelési ágazatokban és ezek összegében a nemzetgazdaságában felhalmozható dolgozó tőkék nem növelhetők végtelenül.

Még rendes, békés rázkódásmentes viszonyok mellett is minden iparág eléri a telítettség állapotát, melynél már több tőke befektetése nem hozza meg az arányos haszontöbbletet. Nem csak a piac felvevőképességével, hanem azzal is, hogy a későbbi fejlődés szakában új találmányok jelennek meg, melyek az illető iparág terjeszkedését gátolják. A vasútépítő ipar az 1850-től 1900-ig terjedő fél évszázad alatt rohamosan gyarapodott. Ma Európa vasúthálózatai elérték a telítettséget, a közlekedés nagyszabású fejlesztése ma már a gépkocsi és repülőgép területére esik.

Ha tehát az ipari és kölcsöntőkék gyarapodását vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az ipari tőke kezdetben a találmányok megjelenését követő időkben rohamosabban gyarapszik, mint a beléje fektetett kölcsöntőke. A frissen induló erőteljes új iparágak könnyen fizetik vissza tartozásaikat és függetlenségüket megőrizve úttörő iparalapítóik vezetése alatt egészségesen gyarapodnak. Később ez a fejlődés ellanyhul, sőt visszahanyatló, leeső irányt is mutathat.

Ezzel szemben a tiszta kölcsöntőke kamatos kamat összege kezdetben lassabban emelkedik ugyan, mint az ipari tőke, de emelkedése állandóan megmarad, sőt egyre gyorsuló, úgyhogy végülis az ipari tőkét utoléri. Ez az az időpont, amelynél a gyárak élén a Mechwardtokat a Kornfeldek váltják fel, amelyen túl iparvállalatoknak hozama a felvett terhek leírására nem elég és így azok bankárkezekre kerülése gazdasági epidémia szerűen lép fel. Ez a magyarázata annak az előző fejezeteken már ismertetett ténynek, hogy a nemzetközi kölcsöntőke azáltal, hogy a politikai hatalom és pénzügyi kormányzat befolyásával saját gyarapodásáról államközi szerződések védelmében folytonosan gondoskodni képes, döntő fölénybe kerül az iparvállatok tökéjével szemben, miértis ezeket előbb-utóbb menthetetlenül kisajátítja.

Az emberiség eladósodása tehát a nemzetközi kölcsöntőkével szemben két irányban is halad; nemzetközi államadósságok növekedésben és a belső nemzeti vagyon egyidejű elidegenítésében. A világháború és az azt követő parancs békék a nemzetközi nagytőke számára a legkitűnőbb alkalmat szolgáltatták a ,,kamatrabszolgaság" szankcionálására egész nemzetekkel szemben. E sorskiosztásban az arany diktatúrája nem tett különbséget győzők és legyőzöttek között. A The Statesman Year-Book szerint 1921. márc. 31-én a nevezetesebb államok eladósodása a következő volt:

Anglia 7,537.200.000 Font
Egyesült Áll. 24,179.918.411 Dollár
Franciaország 185.883 millió Frank
Olaszország 72.000 millió Lira stb.

Ezekre célozva jegyzi meg epésen lord Churchill a Dundee-ben tartott egyik nagyobb beszédében hogy ma a kamatbehajtás állami főiparággá nőtt meg.

Minderre semmi észrevételt nem találunk a szociáldemokrácia apostolai között. Nem találunk észrevételt arra, hogy ha a liberális gazdasági rend uralma még néhány évig tart matematikai bizonysággal a kamatrabszolgaság és a nemzetközi arany szolgálatában történik minden reszelővonás és minden kapavágás. Egy szó észrevételt nem találunk a szociáldemokratáknál a nemzetközi arany-diktatúra vezérkarának névsorából sem.

Teljesen megérthető ezekután úgy a világtőkések, mint a világproletárok vezérkarában jelentkező bosszús riadalom, amidőn a világ csöndes birtokbavételének ezen szépen átgondolt tervét Olasz-és Németországban hirtelen uralomra jutott olyan ,,dilettáns nacionalisták" keresztezik, akiket múltbeli kapcsolatok hiányában az a bizonyos 300 úr nem volt képes nemzetközi kölcsöntőke ,,bizalma" nyújtotta nemzetgazdasági ,,előnyökről" meggyőzni.

A szociáldemokrácia és a nagytőke rokonsága

A modern pénztőke és a szociáldemokrácia a műszaki haladáson elkövetett faji erőszak gyermeke. Rokonságuk saját eredetük egybehangzó megítélésében, jelesen a technikai élet gazdasági értékelésében nyilatkozik meg legfeltűnőbben. Még alig egy néhány évvel ezelőtt a legutóbbi nagy krízis idején a sajtó és a közvélemény a szociális bajok felidézéséért a gépi túltermelést vádolta.

A legfeltűnőbb a gépkultúra ezen elitélő bírálatában a munka és a tőke egymással látszólag hadban álló két csúcsszervezetének: a szociáldemokrácia és bankokrácia egymást kiegészítő szellemében megnyilatkozó összhang, melynek vizsgálatában lehetetlen kitérnünk azon felismerés elől, hogy az alkotó munkának a társadalom ezen két pólusán megnyilatkozó hamis értékelése közös szellemi tőből fakad. E két tábor egybehangzóan azt hirdeti, hogy a gazdasági válságok, a gazdasági nyomor oka a túltermelés.

Az újkor társadalmi betegségét a proletariátus keletkezését Marx e munkabér csökkenő irányzatával magyarázza, mely szerint a technikai tökéletesítésekkel kapcsolatos munkafelosztásból és a túltermelésből származik. Ugyanakkor, amikor a gyáros technikailag tökéletesebb gépekkel munkáskezeket tesz fölöslegessé, ugyanakkor csak az marad a piac ura, akinek több pénze van e drágább gépek beszerzésére. Ily módon a tőke és géptulajdonos minden újítással fokozottabb előnyökhöz jut a tőkével nem rendelkező munkásokkal szemben. A fokozódó produkció ezenfelül arra kényszeríti a tőkéseket, hogy az árak csökkentésével versenyezzenek, ami végül mindig odavezet, hogy a munkabéreket lenyomják, ill. ismét olyan gépeket alkalmazzanak, amely még több munkást tesz feleslegessé. Innen származik azután a munkanélküli munkások egymásközötti versenye a bérek árlejtése azon minimumig, ameddig a bércsökkentés egyáltalán lehetséges, tehát azon létminimumig amely a munkás fenntartásához és szaporodásához éppenhogy elégséges. A munkabér csökkenésének ezen érzékenységű törvényéből, az ,,eisernes Lohngesetz"-ből vezetik le azon dogmáikat, mely szerint a tőkés termelő rendben a munkás tőkét sohasem gyűjthet, mert mindig csak annyit kap, amennyit azonnal elfogyaszt. Ily módon szakad tehát ketté a társadalom millió és millió nincstelen proletárra, szemben néhány tőkés krözussal, akik a proletárokat arra kényszerítik, hogy nekik a munkaerejüket bérért eladják.

A marxisták felfogása szerint ez a tőkekoncentráció feltartóztathatatlan és szükségszerű folyománya a tőkés termelő rendszernek. Felfogásuk szerint tehát a bérmunka és a tőke érdekei között feloldhatatlan ellentét van, amiért is a munkásság az ő jogos igényei csakis osztály és bérharc útján védheti meg, helyesebben az ő boldogulását csakis akkor biztosíthatja, ha osztályforradalom útján a tőkés osztályt a termelő eszközök kisajátításával megsemmisíti.

A csökkenő munkabérek ezen marxi elmélete azonban összeomlik már azon tényen is, hogy Európa lakossága a napóleoni háborúk óta eltelt első évszázad alatt, tehát a gőzgép megjelenését követő gépesítés korszakában az ugyanezen idő alatt bekövetkezett óriási arányú kivándorlás ellenére is megháromszorozódott. A gép tehát nem csökkentette, hanem növelte a munkaalkalmakat, több kenyeret adott az emberiségnek és vitán felül álló tény az is hogy a munkabérek az iparilag haladottabb államokban jóval jobbak, mint az iparilag elmaradottabbakban, ami pedig Marx elmélete szerint nem volna lehetséges.

Marx fantáziátlan és sivár tanítása teljesen megfeledkezik arról, hogy a technikai fejlődés jellemzője új találmányok megjelenése, melyek kapcsán új iparágak és új elhelyezkedési lehetőségek egész sorozata nyílik meg. Egyedül a legutóbb eltelt 5 évtized folyamán és az ezen idő alatt megjelent gépkocsi, villamosítási, rádió és repülőgépipar végül a film a biztos exisztenciák millióit teremtette meg az ipari prosperitásnak Marx által soha meg nem álmodott területén.

A krízisek oka a műszaki szellemet meghamisító pénzuralom

Közösen hallgat Marx és a banktőke azon tényről is, hogy existenciák összeomlása csak korlátolt területen és csak átmenetileg jelentkezik a túltermelés, ill. olcsóbb termelési módszerek eredményeként, amelyeket a technikai fejlődés csakhamar ismét kiegyenlít. A gépiesítés által keletkezett munkanélküliség és az ezzel egymás bérét lelicitáló munkástömegek mint világgazdasági jelenség csupán Marx hamis logikájában léteznek. A túltermelés éppoly kevéssé lehet az emberi nyomorúság oka, mint a kenyérbőség az éhhalálnak. A munkanélküliség mint tömegjelenség és nemzetgazdasági tünet, mint egész népek életét befolyásoló, évekre kiterjedő gazdasági válság sohasem a túltermelés, hanem az áruforgalom útjába avatkozó politikai tényezők és az ezeket sugalmazó kölcsöntőke öncélú törekvéseinek eredménye.

Mindenütt, ahol a hitelszervezetek hatalmi túlsúlya, Pénzőfelsége a jogalkotás befolyásolásával a közélet irányítója lett, megindul a közgazdasági életnek az előzőkben jellemzett eladósodása.

Ezen állapot után a gép és a termelés eszközei az úttörő iparalapítók és feltalálók kezéből annak az öncélú pénzuralomnak birtokába kerülnek, melynek gazdaságpolitikájában a gép felhasználása homlokegyenest ellenkező gazdasági elvek szerint történik, mint az a célkitűzés, amelyet a technika értelmének nevezhetünk.

A műszaki tudomány a technikai kultúra értelme, bátran mondhatjuk, hogy erkölcsi célkitűzése nem más mint az ember fizikai felszabadítása. A fizikai munka rabszolgajárma az a bibliai átok, mely az emberiséget évezredes útján születése pillanatától változtathatatlan sorsként követi e parancsban:

,,Arcod verejtékével keresd kenyered e földön!"

Már a biblia is átoknak, mert a bűnbeesés büntetésének minősíti a súlyos fizikai munkát. Már ez is mutatja, hogy az ember történelmi idők óta, élete egyik legsúlyosabb csapásának, átkának minősítette azt a természetű szükségességet, hogy létfeltételeit súlyos testi munkával kell előteremtenie, melyre az ember önként oly kevéssé volt hajlandó, hogy arra végül is a győzők és a hatalom birtokosai fegyverrel kényszerítették. Így keletkezett a rabszolgaság, mely az emberiség kultúrtörténetén vörös fonalként húzódik végig, egészen függetlenül az illető kor valláserkölcsi felfogásától, függetlenül attól, hogy az uralkodó erkölcs pogánynak vagy kereszténynek nevezhető-e. A gazdasági kényszerűség, a rabszolgaság, a jobbágyság intézményét minden jobb erkölcsi belátás ellenére fenntartotta. Sem próféták, sem lángeszű államférfiak vagy hadvezérek nem tudtak ezen segíteni, mindaddig, míg az embernek nem állott rendelkezésére más erőforrás, mint lakosonként és évenként ötven kilowattóra emberi és 90 KW óra állati izomerő és néhány deszkadarabból összetákolt vízikerék vagy szélmalom.

Az emberi nem történelmében túl sokat hallottunk Isten kegyelméből uralkodó királyokról, de túl keveset az 1778-as évről, mely az ember fizikai szolgasága tekintetében a felszabadulás kezdetét jelenti. Ebben az évben szerkesztette meg Watt az első gőzgépet. Az a tény, hogy 1 KW óra munka teljesítéséhez a gőzgép csak 2 kg. szenet fogyasztott, míg ezzel szemben erős rabszolga 2 kg. kenyeret, az volt a rabszolga kor eltűnésének oka. Bár mennyire materiális ízű is e megállapítás, történelmi tény hogy e felismerésen indul meg ez a tudományos rendszerességgel művelt mozgalom, melynek egyre világosabb, egyre tudatosabb végcélja az életszükségletek kitermelésénél az ember testi munkáját lehetően korlátozni, könnyíteni és ezt a természet lelketlen erőivel helyettesíteni.

Elég szembeállítanunk a gőzgép által teremtett új helyzetet a rabszolgakor nyomorával, hogy tudatára ébredjünk, alapjában mily tehetetlen és eredménytelen volt az emberiség magasabb rendeltetéséről elhangzott sok humanista szónoklás mindaddig, amíg XVIII. század végén a műszaki világnézet néma, de gyakorlatias munkája meg nem indult. Még alig egy évszázaddal ezelőtt, az 1800-as évek elején, igavonó baromként gályához láncolták a rabot és a történelem megállapítja, hogy ezen időkben is évente mintegy félmillió rabszolgát szállítottak kényszermunkára.

Ki volt a gályarab felszabadítója? Talán a humanizmus, talán a nagy francia forradalmárok? Nem! Fulton, a gőzhajó feltalálója. Azzal a ténnyel, hogy a gép az emberi munka eredményét megsokszorozta, megindult a gazdasági élet új rendje, melyben a gazdasági egyensúly csakis a tömegek fogyasztóképességének növelésével és politikai felszabadításával érhető el. A gép a gazdasági élet okozatiságának törvényeivel borítja fel a rabszolgaság és a kötött rendi gazdasági intézményeit, mert az életszint mesterséges korlátozása és kötöttsége a gépesített termelés gyorsított tempójának és nagyobb mennyiségének nem felelhetett meg. El sem képzelhetünk vasúti hálózatot és a kereskedelmi élet modern lüktetését a közszükségleti cikké népszerűsödött gépkocsit olyan társadalmi rendben, melynek 9/10-ede földhöz kötött jobbágy volt.

A technikai szellem úttörő egyéniségei világos tudattal hirdetik, hogy semmi értelme sincs többtermelő gépeket szerkeszteni, ha nincs senki, aki a gép termeléstöbbletét megvegye. Az eredeti hamisítatlan technikai szellem fokozott gazdaságossággal a termelés eszközei tökéletesítésével és ezzel biztosított olcsó árakkal és nagy bérekkel tehát a vásárló képesség fokozásával törekszik virágzó gazdasági élet kifejlesztésére. Leghatározottabb képviselője ezen irányzatnak Ford, aki a munkaszalag feltalálása után az ezzel a gyártás menetében elért óriási munkamegtakarítás eredményét olykép viszi át gazdasági térre, hogy vásárlóinak kocsinként 50 dollárt visszafizet és a munkabéreket száz percenttel emeli. Ezért a műszaki fejlődés és a vele karöltve járó általános jóllét csúcsteljesítményét olyan országokban éri el, melyekben a pénz a gazdasági élet egyeduralmát még nem sajátította ki nevezetesen melyekben a kölcsöntőke kamatlába minimális és ennek következtében a munkaalkalmak bősége nagy és a termelők a tőkeszolgáltatás csekély volta következtében maximális munkabéreket fizethetnek, mint az Egyesült Államokban, melyekben a bankkamatláb 1.15 százalék. A mi gazdasági rendünk ennek pontos fordítottja: A községi deficitet nem a tőkeszolgálat, hanem a fizetések redukciójával és a dolgozók gondjait fokozó pótadókkal tüntetik el.

A technika természeténél fogva szociális mert lényege a tömeggyártás és létfeltétele a tömegjólét. Ezért a technika a kútforrása az újkor civilizatiójának, egy a történelemben teljesen új szociális közszellemnek, végsőfokon a népi állam gondolatának és gazdasági rendjének. A pénztőke hajlamánál fogva antiszociális és kizsákmányoló, ezért szerencsétlen a pénztőke uralma a technika felett, ezért bénító az ipar fejlődésmenetére az alkotó szellemű mérnök helyett uralomra jutó bankári szellem, a Mechwartokat leváltó Kornfeldek korszaka.

A bank gazdaságpolitikája a technikai gondolat pontos fordítottja. Kartellorganizációkat létesít, de nem a termés fokozására, hanem annak korlátozására, nem az árak csökkentésére, hanem annak rögzítésére, sőt emelésére, párosítva fizetéscsökkentés, konjuktura szeszélye szerint alkalmazott kíméletlen eszközeivel teljesen öncélú pénztári haszon és gazdaságilag túlnyomóan passzív spekulatív tőkehalmozás biztosítására.

Mint a fényt nyomon követő árnyék működik a természettudományos szellem eredményeit lerontó, a jogalkotást öncélú spekulatív elképzelésének szolgálatába állító, a kartell és kamatdiktatúrákat eredményező pénzhatalom. Ez és a rendi életszemlélet örökölt csökevényeiben nevelkedett közigazgatás tudománytalan, gyakorlatiatlan szelleme gazdasági életünk gátlásait annyira felfokozták, hogy gazdasági életünk tempója és teljesítőképessége számos vonatkozásban visszazuhant a gőzgép feltalálását megelőző korszakba.

Az elkövetkező millenium szoborcsoportozatában a Trianon utáni évtized reliefjében nem hiányozhatik a hat ökörrel vontatott gépkocsialváz, a közszellemünk igájába hajtott, műszaki gondolat e megkapó szimbóluma, amely a Stephenson utáni századfordulón olcsóbb járókelőnek bizonyult az Alföldön a vasútnál.

A Páris-környéki békék szükségszerű következménye a nemzeti szocialista, fasiszta gazdaság

Kísértsük meg a műszaki haladás gazdaságpolitikai hatását a gőzgép feltalálásától kezdve napjainkig főbb vonásaiban nyomon követni.

A fonógépet először 1785-ben kezdték gőzgéppel hajtani és néhány évtizedig tartott amíg a gőzgép utat tört magának az ipar többi ágában is úgy, hogy első szociológiai hatása 1800 körül mutatkozik. Az iparban alkalmazott erős férfi munkások elvesztették kenyerüket és helyükbe a gőzgép lépett, a munkagépek mellett pedig gyenge asszonyi és gyermekkezek látták el a könnyebb természetű munkát. Ennek következtében a XIX. század elején olyan nyomort hozott a gőzgép Manchester városára, a modern ipar bölcsőjére, hogy ott 1809-ben az egész világ megnyugtatására a polgármester vezetése mellett a munkásság és a céhekbe tömörült lakosság tomboló lelkesedése közben nyilvánosan elégették a piacokon a mechanikai szövőszékeket.

A római pápa áldását küldötte Anglia eme nemes és bátor cselekedetére, az angol király pedig a feudális nemességgel együtt külön törvényben fejezte ki örömét afelett, hogy a gépet sikerült elpusztítania a világból.

A gép azonban erősebb volt az emberi törvényeknél. Ez időben jelenik meg a gőzgép elsőszülöttje, a gőzhajó. A textil kereskedők rájöttek, hogy a mechanikai szövőszéket bátran lehet hajtani gőzgéppel és mégis elegendő munkáskezet foglalkoztatni akkor, ha az ipari cikkeket messze vidékekre exportálják és ott a gazdag embereknek eladják. A technikai fejlődés tehát önmaga találta meg az átmeneti krízisek orvosszerét. A világkereskedelemmel párosult gép egyre több munkaalkalmat szül, az állam felismeri a gépnek politikai hatalmát építő hatását Az ünnepélyesen elpusztított gépet most ünnepélyesen megáldják és megindul az imperialisztikus exportipar, amely ha kellett fegyverrel tárt fel magának új piacokat távoli országokban. Ez az imperialiszlikus exportipar lett az új államátalakulásoknak is az alapja. Amelyik európai ország ki akart szabadulni a feudalizmus jármából, az ipart teremtett és ipari cikkeket exportált. Így alakult át lassankint a XlX-ik században a legtöbb korszerűen haladó európai állam a mezőgazdasági államból kisebb-nagyobb mértékben exportiparállammá.

Amint a szabad export kereskedelem teremtette meg az egyensúlyi helyzetet a gőzgép okozta túltermelésben éppenúgy szükség volt a termelés és értékesítés szabadságára belső forgalomban is a rendi korlátozások a feudális és kötött termelés megszüntetésére. (A gazdasági válság megoldásának útja, Ereky Károly).

Ily módon a gépi termelés bevezetésének nyomán jelentkező két jellegzetes bajnak: a túltermelésnek és munkanélküliségnek a világháborút megelőző gazdasági liberalizmusban az export imperializmus és a korlátlan kivándorlás volt a két kiegyenlítő, gyógyító folyamata. Azonban a kivándorlással kapcsolatos export-imperializmus csakis a földgolyó piacának meghódításáig tarthatott. A gőzturbina, a villamos erőátvitel, a szerszámgépek automatizálása oly lendületet adnak a technikai terjeszkedésnek, hogy ennek folyományaként megindul az export piacok biztosítására irányuló versengés, mely 1914-ben a világháború kitöréséhez vezetett.

A világháború és az ezt követő parancsbékék a legkevésbé sem tudták a fennálló problémákat megoldani. A világpolitikát uraló bankárszellemnek a parancsbéke nyújtja a legkitűnőbb alkalmat a kamatrabszolgaságnak egész népek feletti ,,szankcionálására". Keynes-nek a versailles-i béke gazdasági következményeiről irt látnoki tiltakozása ellenére is Németországra csak csillagászati számokban kifejezhető jóvátételi teljesítményeket róttak ki aranyban, holott mindenki tudta, hogy Németországnak aranya nincs. Németország tehát, hogy aranyat szerezzen dömping áron vetette piacra árait, ami viszont az érdekelt államok védővámainak toronymagas felemelését eredményezte. Dömping dömpinget, védővám védővámokat szült. Ettől eltekintve a békeszerződések Európa gazdasági egységét 16.000 km. új politikai vámhatár megvonásával atomizálják és ezzel gyorsítják az exportáló nemzetek között megindult azon folyamatot, mely 1931-ig a teljes elzárkózás, az autarchia politikájához és a kötött devizagazdálkodáshoz, a kontingentált külkereskedelemhez vezetett. Az elzárkózás politikája már most megszüntette a gazdasági élet egyensúlyozásának a háború előtti mindkét tényezőjét a nemzetközi kereskedelem szabadságát és a korlátlan kivándorlást. Az árucsere elakadt és a termelők, hogy árufeleslegeikkel agyon ne konkurálják egymást, kartellszerződéseket kötöttek áraik kötelező fenntartására.

Ez azonban csak az ipari áruk tekintetében sikerült, mert ezek hosszú ideig tárolhatók, a mezőgazdasági termények tekintetében azonban, amelyek romlandók és amelyek fogyaszthatósága korlátozott, nem sikerülhetett, mert itt a piacon jelentkező legkisebb el nem adható felesleg az árak teljes leromlását eredményezi. A kartellorganizáció tehát egymagában az új gazdaságpolitikai konstelláció szülte krízist az autarchikus rend bénító következményeit elhárítani nem tudja. Ha ugyanis az árak a kereslet növekedésével nem esnek amint, hogy ezt a kartellorganizáció nem is engedi, akkor bekövetkezik az a furcsa eset, hogy a fogyasztóközönség nem képes elég árut fogyasztani, főként ha az ipari cikkek természetes fogyasztó közönsége az agrár társadalom az említett árkatasztrófa következtében vásárlóképtelenné válik. Az ipari termékek fogyasztásában ezzel meginduló visszaesés ismét a termelés korlátozásához, további munkás elbocsátásokhoz, a fogyasztás további csökkenéséhez vezet, és az így megindult lavina gazdasági életünk két legnagyobb problémájához a Magyarországon sajnos még mindig megoldatlan munkanélküliséghez és agrárollóhoz vezet.

A kartellek létesítését hihetetlen mértékben követte a munkanélküliség. A civilizált államokban 1929-ben 5 millió munkanélküli volt. 1930-ban 10 millió, 1931-ben már 20 millió. Bekövetkezik az emberi önzés és rövidlátás párját ritkító esete, hogy az emberek milliói éheznek és nélkülöznek, eladhatatlan árú mérhetetlen tömegében. És mindezért a gépi túltermelést tették felelőssé.

Önkéntelen a kérdés, miért nem haltak tehát éhen a zsidók a pusztában, amidőn Izrael Istene a manna áldásával, a manna fölös bőségével kereste fel őket? Kétségtelenül azért, mert a manna oly hirtelen jött, hogy a ,,polgárnak" legmélyebb fájdalmunkra már nem volt ideje a mannakartellek megszervezésére. A tőke, amely annyira hangsúlyozza nélkülözhetetlenségét a gazdasági élet irányításában és igazolatlan elsőszülöttségi jogát valahányszor haszonrészesedésének megállapításáról van szó, teljesen tehetetlenül állt e katasztrófával szemben. Mint a megvert hadsereg demoralizált katonái csak saját garasát igyekezett az értékromlás folyamatából kimenteni, részesedéseit eladni és ezeket pénzzé, arannyá tenni. Megkezdődik az aranynak hisztérikus szaladgálása Zürich, Páris, London és New-York pénzszekrényei között megkezdődik az arany árfolyamok spekulatív felcsigázása. A svájci bankok a betétekért már nem is fizetnek kamatot, hanem fordítva, őrzési díjat követelnek. Kiadják a takarékoskodás jelszavát.

E káoszban, melyben a tőke vakon rohant a kiszámíthatatlan katasztrófa felé, csak diktatórikus rendszabályokkal lehetett rendet teremteni. Az 1931-es világkrízis minden előzőnél világosabban mutatta meg, hogy a gazdasági liberalizmus lényegében a gazdasági szervezetek állampolitikai fegyelmezetlensége, amely minden váratlan helyzetben a tömeghisztéria katasztrófáihoz vezet. Mussolini és Hitler világosan látták, hogy abban a pillanatban, melyben a kereskedelem szabad espanziója, a nemzetközi elzárkózás folytán megszűnik, a gazdasági egyensúly másként, mint a belső piac felvevő képességének fokozásával tehát a nagytömegek vásárlóképességének növelésével el nem érhető. Nyilvánvaló, hogy a kibontakozásnak egyre késő irányzata nálunk is csak hasonló értelmű lehet. Az 1935—1937. magyar konjunktúra csak a bankok tőkehalmozó konjunktúrája, a konjunktúra, melyről a nagy tömegek csak az általános drágulás és helyzetük állandó romlásával szereznek tudomást. A magyar ipar tőkeszolgálata 1933. és 1935. között 40 százalékkal, ezzel szemben a kifizetett tisztviselői és munkabér összegek csupán 15 százalékkal nőttek.

A vámvédelem oltalmában Magyarországon 256 kartellorganizáció gondoskodik a gazdasági élet minden vonatkozásának megadóztatásáról, aminek eredménye az iparcikkeknek a békeszintre vonatkoztatott aránytalan megdrágulása, a belső fogyasztóképesség nagyarányú visszaesése, a vásárlóképtelen 3.7 milliós paraszttömegnek ,,néma forradalma", az egyke, a tüdővész, a szektázás, a pusztulás.

A magyarszocialista pénzgazdaság irányelvei

Az ország egyik legnagyobb pénzintézetének igazgatója Németországból visszatérve bámulattal emlékezett meg az ott folyamatban levő nagyarányú közmunkákról és azután hosszú és részletes ismertetését ezzel a megjegyzéssel fejezte be: ,,csak egyet nem értek, honnan veszik mindezekhez a pénzt a németek."

Ez a naiv és ma utón-útfélen hallott megjegyzés két épp oly jellemző, mint nevetséges kifejezése az irányító pénzügyi köreink alapvető tájékozatlanságának. Még vezető helyen levők sem egyebek az országos gazdasági szervezetek fogaskerekeinél, akik az irodai üzem sablonos munkáját az egész szervezet áttekintő bírálata nélkül végzik.

A hasznot hajtó, a termőképességet fokozó közmunka végeredményben nem jelentkezhetik a gazdasági élet tehertételeként és így a végrehajtásához szükséges költségek az ezen munka nyomában jelentkező adóbevételekből kell, hogy fedezhetők legyenek. Minden gyakorlati érzékű ember előtt közvetlenül világos ez, csodátatosképpen csak pénzügyi ortodoxiáikban nevelkedtek előtt nem. Lényegében pedig ez és semmi más a német és olasz pénzgazdaság titka, amelynek lényeges irányelve, hogy az állam közmunkák szolgáltatásához szükséges fizetőeszközöket adók, vagyis kamatmentes közszolgáltatások alakjában, de semmi esetre sem kamatfizetéssel terhelt külföldi kölcsönökből teremti elő.

Az a kérdés, hogy honnan van a németeknek pénze, teljes világossággal kiderül a hivatalos számadatokból: A hivatalos jelentések szerint 1933. március 31 óta a Birodalom, valamint az egyes országok és községek adósságai pontosan 4.4 milliárddal nőttek; de ha hozzászámítjuk a kintlevő munkaszerzési váltókat akkor együttesen mintegy 5 milliárd növekményt vehetünk fel.

Figyelembe véve azt, hogy mekkora közmunkatevékenység folyik a német határokon belül, ez az összeg csaknem hihetetlenül kevés. Az új irány politikája azonban oly nagy mértékben emelte az adó és vámbevételeket, hogy ezáltal a hitelműveletek másodrendű fontosságúakká váltak. 1932-1933-ban a Birodalom bevételei, 6.65 milliárd márkára, a legutóbbi évben ellenben 11.49 milliárd márkára rúgtak. Így tehát kereken 5 milliárdos bevételi többlet állott elő, azaz a költségvetési bevételek majdnem megduplázódtak. Ez a többlet egy év alatt fedezi az egész eddigi adósságnövekedést. Ha a német Birodalomnak sikerül az eddigi arányban növelni belső bevételeit, úgy a hitel igénybevétel jelentőségében egészen el fog törpülni. A lakosság szempontjából végeredményben mindegy, hogy milyen formában áldoz a nemzeti célok érdekében. Az állam pedig a belső biztonság és egyensúly érdekét biztosítja azzal, ha a gazdasági életét úgy rendezi be, hogy minden bizonytalan anyagi forrástól mentesíti magát. sőt még a kamatfizetési terhek is elesnek. (Lásd Új Magyarság 1937. november 12.)

A német pénzgazdálkodásnak fentiekből kidomborodó két alapelve tökéletes szakítást jelent a XIX. század államháztartási elveivel szemben. E rendszerben megvalósul: 1.) az államadóságok rendszerének tökéletes felszámolása, a nemzetközi kamatrabszolgaság lerázása, 2.) a közmunkák fedezése, az azok végrehajtásából jelentkező bevételi többletekből.

Oly nagyjelentőségű tény ez elvek gyakorlati megvalósítása, hogy valóban érdemes e kérdés elméletébe kissé elmerülni. Hogy mennyire logikus és az állam érdekei szempontjából menyire magától értetődő rendszer ez megértjük, ha a papírpénz keletkezésére visszagondolunk.

VIII. Vilmos angol király a XIV. Lajos elleni háborújának költségeit a bankárok adták, de annak ellenében, hogy a király megadta nekik az engedélyt az ,,Angol Bank és Kormányzata" elnevezésű intézménynek a megalapítására, mégpedig a pénz történetében fordulópontot jelentő azon szabadalommal, hogy ez a bank az ércpénz alaptőkéjének összegét háromszorosan meghaladó ,,bankjegyet" bocsáthat ki és mint forgalmi eszközt tarthat forgalomban.

De mert a bankjegyet kamatra kölcsönözték ki, ezért nekik ez a háromszor annyi a tulajdonképpeni, vagyis az ércpénz helyettesítő papíros éppen úgy jövedelmezett, mintha csupán ércpénzt adtak volna kölcsön. Jövedelmezett azért, mert a banknak volt királyi hatalma, (monopóliuma) a papírpénznek kibocsátására.

Az állami és a magángazdaságoknak hitelügye így került a teljesen magánvállalat jellegű középponti hitelszervezetnek az érdekkörébe.

Itt fel kell vetnünk egy kérdést. Azt, hogy ha III. Vilmos angol királynak tanácsadói meggondolták volna, hogy ha a forgalom lebonyolítására használandó papírospénz jó üzlet a bankárok számára, hát akkor a felségjognak erre a célra kihasználása miért nem lehetne szintén jó üzlet az állam javára is (a Műszaki Világ ankétja Dr. Varga Lajos 3.-ik javaslata).

Induljunk ki abból a tényből, hogy a Bank of England az 1,200.000 font alaptőkére királyi szabadalma birtokába háromszor akkora névértékű papírpénzt bocsátott ki és ezt a papírpénzt a közönség teljes értékében elfogadta anélkül, hogy a címletekben infláció következett volna be. Nyilvánvaló, hogy e címletek értékállóságának nem az a merőben önkényes intézkedés a magyarázata, hogy a címletek egyharmad részéig arannyal fedeztettek. Csupán e merőben új fizetési eszköznek népszerűsítése szempontjából volt az aranyra válthatóság szavatolása a papírpénz első forgalomba hozatala idején az előzetesen az ércpénz használatához szoktatott közönség bizalmának megnyerése szempontjából szükséges és igen szerencsés rendszabály. Hogy a címletek hatóereje illetőleg munkaereje nem semmisült meg a gazdasági életben, sőt a bank által nyújtott hitelkeret állandóan fokozhatónak bizonyult, ez azon alapszik, hogy a címleteket a kölcsönvevők észszerűen csakis produktív célokra vehették igénybe, mert e címleteket a bank kamatra adta kölcsön, miért is e címleteket elfogadó a saját érdekében volt kénytelen e címleteket gazdasági munka teljesítésére, tehát produktív célokra felhasználni.

E felismeréstől már most a magyarszocialista állami hitel fogalmáig csak egy lépest kell megtennünk. Ha ugyanis e címleteket felségjogai birtokában maga az állam bocsátja ki és egyúttal a törvény erejével gondoskodik arról, hogy a címleteket csakis szakszerűen megállapított értéktermelő munkák végzésére használják fel, úgy a címletek kibocsátása mindaddig nem lehet inflatorikus hatású, ameddig a címletek kibocsátásával arányos munkaérték-többlet, illetőleg értékesíthető árutöbblet jelenik meg. Ezzel kimondhatjuk azt a tételt, hogy a pénz produktivitásának alkotmányos biztosítása feleslegessé teszi a magángazdálkodásnak azt az intézkedését, amellyel a pénz produktív célokra való felhasználását kamatszedéssel biztosította.

Mik a pénzügyi teendők?

,,A közigazgatás az egész Európában, csak Szovjetoroszországban drágább mint nálunk: egy főre 11. P. közigazgatási teher jut, míg Franciaországban csak 3.
P. Angliában alig 2. P." (v. Dr. Málnásy: Magyar nemzet őszinte története.)

Közéletünk nagy szellemeinek a túlméretezett bürokrácia társadalmi betegségével szemben tanúsított megértése az ifjúságnak adott most már közhellyé vált abbeli tanácsaiban csúcsosodik ki, hogy az ifjúság menjen független kereskedelmi pályára. Csak elfelejti ennek a tandíjait a gyakorlati bicsérdizmussal összekoplalt ifjúságnak megmagyarázni, hogy a kereskedelmi függetlenséghez szükséges árú és beszerzési hiteleket honnan vegye, az államilag kedvezményezett hitelipari és kereskedelmi szervezetek magyarüldöző numerus klauzusában. Ahhoz azonban, hogy az ifjúságnak a diplomás kenyérnélküliség okait megmagyarázzák, magyarszocialista hitvallást kellene tenniök. Nem csodálhatjuk tehát, ha e lelkiismereti dilemmában a sokkal könnyebb látszatmegoldást választják, melynek egyszerű receptje szerint az elhelyezkedni nem tudó diplomások x-ik 200-as csoportját ínségakció keretében mint szükségmunkásokat rákényszerítik az ipari szervezetekre és közületekre. Ugyanezt teszi a pártok és pártvezérek egyéni protekciója is. És amikor a protezsált hivatalnok csendben elhelyezkedett, megkezdődik a hivatal utólagos megszervezése, a politikai okokból előzetesen elhelyezett hivatalnok számára. A hivatalnok íróasztalt, az íróasztal hatáskört, a hatáskör aktákat szül. Miután semmiből semmi sem lesz, a gyakorlati semittevésnek ezt a túldimenzionált szervezetét az állam sem fizeti jól és ennek folytán aztán előáll az a reménytelen, a ranglétra sivár életszemléletébe zárt hivatalnok élet, melynek örök elégedetlenségénél csupán a nyomorúságos 200-as fixel szemben tanúsított minden küzdelemtől irtózó megalkuvása nagyobb.

Milyen testi és lelki felfrissülés volna ennek a saját maga és a társadalom véredény elmeszesedését kitenyésztő társadalmi réteg számára, ha az a kötelezően kimondott nemzeti munkaszolgálat táboraiban felváltott csoportokban foghatna hozzá saját családi házainak sajátkezű építéséhez, a hazai szent rög javításához. Minden lélekben és testben, egészséges emberben előbb-utóbb feltámad a vágy, az alkotó, a gyakorlati munka egészséget és megnyugvást adó áldása után. Egészen kétségtelen, hogy a közigazgatás és a közüzemi adminisztráció ellátására jelenleg alkalmazott hivatalnoki kar fele is könnyen elégséges e közéleti szervezetek feladatainak ellátására. Minden nagyképű racionalizálási előadássorozat helyett az egészséges egyszerűsítés e két varázsszóban foglalható össze: fokozott hatáskör, fokozott felelősség.

A legsürgősebb teendőket a következőket fogalmazhatjuk meg:

I.

A költségvetésnek jelenleg túlnyomóan improduktív kiadásokra szabott kereteit ki kell bővítenünk, egy politikamentes szakemberekből álló tanács által jóváhagyott kizárólag produktív, országépítő közmunka terv fedezetéül szolgáló 500 millió pengős hitelkerettel.

Ezen országépítő hitelkeret feladata:

1.) Az orsztígópítő közmunka tanács terveinek végrehajtása.

2) A nemzeti munkatáborok létesítése, melynek keretében az improduktiv foglalkoztatási közalkalmazottak és diplomások is fokozatosan növekvő foglalkoztatást illetőleg szolgálati beosztást nyernek. Ezen országépítő közmunka költségeit, 500 millió pengő hitelkeret erejéig részben az állam által kibocsátandó kincstárjegvek ellenében állami tartozásként a Nemzeti Bank folyósítja, részbon az ország ipari és hitelszervezeteire vetett rendkívüli adóból kell előteremteni.

Az ország termelő és hitelszervezeteinek e célból történő rendkívüli megadóztatása pénzügyileg is tejesen indokolt, mert hiszen a gazdasági életnek az ezen adóbevételek produktív felhasználása nyomán jelentkező fokozott vérkeringése ismét a termelő és hitelszervezeteket erősíti.

Az állam a következő költségvetési évek bevételi többleteiből megkezdi a kincstárjegyek visszaváltását. — Amennyiben a jelentkező bevételi többlet a jegyek visszaváltására nem volna elégséges, a jelentkező költségvetési hiányt a szükség szerint megállapítandó jövedelem feletti kategóriáik progresszív megadóztatásával, valamint a nem termelő, luxus jellegű behozatali cikkek vámtételeinek fokozásával stb. a német nemzeti szocialista gazdasági rendben jól bevált adópolitikai elvek alkalmazásával kell fedezni.

Az állami teljesítéseknek a legfontosabb közszükségleti cikkek árindexéből számított árupengő szerinti szabályozása, (lásd: Magyarszocialista pénzelmélet) biztosítja a pénz valódi értékállóságát és azt a gyakorlati határt is, ameddig az állami hitelnyújtást a gazdasági élet túlterhelése nélkül fokozni lehet.

II.

Dr. Varga Lajos javaslatának figyelembevételével (lásd Műszaki Világ 1937. augusztus 7.-iki számát) meg kell alkotni a jelenlegi idegen bankárérdekeltségektől teljesen független magyar hitelszervezetet. E szervezet megalkotása ma a legnagyobb közérdek, amely a közönség egyetlen fillérnyi megterhelése nélkül is megalkotható a Községi Takarékpénztárak Országos Szervezetének létesítésével.

E szervezet hitele a közönségnek arra a felelősségére van alapítva, amely felelősség a törvény erejénél fogva a közönségnek mint politikai személynek, minden néven nevezett, személyi és dologi tartozásáért ma is fennáll. Ezt a felelősséget nem pusztította el a világháború, sem a forradalmak, az ellenséges megszállás sem, még a trianoni átok levél sem mentesítette alóla a közönséget. Ezt a felelősséget a ma fönnálló kormányzati és közigazgatási rendszer is Tőkéként hasznosítja. Csak az a baj, hogy nem aktív, nem pozitív, hanem passzív - negatív irányban. A Tőkeként kihasználás abban nyilvánul hogy évről-évre ennek a felelősségnek alapján milliókra menő községi adóval terhelik meg a közönséget. Kétségtelenül Tőke tehát ez a felelősség, amit ha passzív, ha negatív irányban kihasználni lehet, hát akkor ugyan miért nem lehetne aktív, pozitív irányban? Ha a közönségnek megterhelésére lehet, hát akkor miért nem lehetne a közönségnek közjavára is kihasználni.

Eszményi Tőke ez a felelősség, amit a Községi Takarékpénztárnak reá alapításával a közönségnek közjavára, a nemzet gazdasági integritásának megszervezésére, a nemzetközi bankkapitalizmustól teljes és tökéletes függetlenségünk érdekében okvetlenül országszerte megszerveznünk és üzembe állítanunk kell.

A Községi Takarékpénztárak országos hálózatának kiépítése után a hitelszervezet nem a magánosoknak, hanem a községek közönségének lesz egyetemes örökös és osztatlan tulajdona.

Lényegében teljesen azonos eredményre jut Schilling Zoltán (Energia-tan és pénzelmélet) amidőn megállapítja, hogy a pénz vásárlóereje a társadalom munkájából származik, a pénzhez tapadó gazdasági energia tehát a társadalomtól ered, ez az energia tehát a társadalomé.

,,Egészen érdekes az, hogy a saját maga termelte energiát (pénzértéket) a köz, a társadalom, az állam a saját maga céljaira fel nem használhatja és a legnagyobb bajok, legnagyobb válságok idején az állam a bankoktól kénytelen kölcsönvenni, csak azért, mert az egész névleges értékekre felépített kapitalista magángazdálkodási rendszer lényegét teszi az, hogy a pénzeket a bankok üzleti célból magukhoz gyűjtsék össze. Az energia-tani közgazdaság szerint ennek a helye a mai formában nem lehet és rendszert úgy kell felépíteni, hogy minden hitel az egy gazdasági rendszerbe fogott társadalomtól, tehát az államtól eredjen és minden feleslegessé váló pénz ugyancsak az államhoz (dr. Varga szerint a Községi Takarékpénztárakhoz) folyjék vissza, úgy amint azt elmélkedéseink során kifejtettük."

III.

,,Ha nem csak kritikát óhajtunk gyakorolni, de javaslatokat is tenni, úgy mindenekelőtt a Magyar Nemzeti Bank R. T. 1943- ban lejáró szerződésének mielőbbi felmondását és a bank átalakítását autonóm állami jegyintézetté kell követelni, a bank alapszabályainak és főtanácsának kicserélésével." (Hoepfner Cuido, a Műszaki Világ 1937. júl. 31.) Az ily módon megreformált Nemzeti Bankba, illetve állami Jegyintézetbe be kell kapcsolni a dr. Varga Lajos által javasolt, a lakosság összességének munkakészségére, mint eszményi tökére alapított Községi Takarékpénztárak szervezetét.

Gondoljunk csak vissza a wicni Kreditanstalt összeomlására. Míg életben, volt, a sziklaszilárdság fogalmának mondották. Összeomlása után visszahagyott tartozását egy milliárd schillinget az előbb említett eszményi tőke, vagyis az osztrák állam és Wien közönsége kellett hogy viseljék. Ha tehát ez az eszményi tőke bank veszteségek fedezésére jó, úgy okvetlenül jó községi takarékpénztárak alaptőkéjére is.

ZÁRSZÓ

Akinek az igaz szó kellemetlen, szeretnénk annak erejét az idegen eszme, import eszme gúnykiáltásával csorbítani. Teljesen alárendelt kérdés azonban, hogy a magyar szocializmus eszmeköréből mi fakadt honi talajon és mi benne az idegen hatás. E könyv lényegbeli megállapításai honi talajból fakadtak; egyébként is a nemzeti feltámadás szempontjából csak egy kérdés a döntő és éppen ez az egyetlen az, amellyel bírálóink adósaink maradtak: mi benne az igazság!

Akik azt hiszik, hogy az igazságot eltemethetik csak azért, mert az idegenben születtek azok temessék hitük mellé a reményüket is! Mert az igazság örök és nem ismer, sem kor, sem országhatárokat. És amint az evangéliumi igazság egy örök Isteni igazság maradt akkor is, amikor az ország határán idegenből átjött hozzánk, nem vesztették el termékenyítő erejüket az újjászülető Európa fajbiológiai, történelem-bölcseleti, társadalomtudományi és gazdaságpolitikai eszméi azzal, hogy őket a korszellem, mint a tavaszi szellő a virágport áthozta hozzánk a Lajtán túlról.

Akiknek következetesen eltökélt szándéka az idegen eszmék mellőzése, mert meggyőződésük, hogy ezek nélkül is megélhetünk, szálljanak ki luxus autóikból, mert ezekben is a Benz-ek, a Daimlerek idegen eszméi élnek tovább.

Valamikor, amikor az első vasút megjelent, akadt egy szakértő bizottság, amely a vasút közveszélyes káros üzemét csak az esetben kívánta megengedni, ha a közönséget a vasút káros hatása ellen magas korlátok építésével védik meg. A cenzúra korlátokat épített a fejlődés útjába; azonban a vasutak mégis megindultak és a korlátok csak azok agyában maradtak meg, akiket az Úristen arra teremtett, hogy a tekintély jellemzésével leplezzék érveik hiányát.

Mi »Nacionalista dilettánsok« úgy látjuk, hogy fejtegetéseinknek Mussolini aximójában kifejezett veleje éppen annyira igaz a Capitoliumon, mint a Lipótvárosban, nevezetesen, hogy a magyar feltámadáshoz mindössze kettő kell: olyan állam, mely a tőkének parancsol és olyan töke, amely az államnak engedelmeskedik.

A NEMZETI FRONT

MAGYARSZOCIALISTA NÉPPÁRT 30 PONTJA

KÖVETELJÜK:

1. A Magyar Birodalom visszaállítását. A trianoni béke megsemmisítését és az azt becikkelyező törvénynek a magyar törvénytárból való törlését. A külföldön élő magyarság védelmét, valamint azoknak a Haza földjére való visszatelepítését.

2. A nagy nemzeti célok érdekében a magyar öntudat felébresztését abban a tudatban, hogy a magyarság történelmi szerepe csak most kezdődik Európában.

3. A nemzeti állam céltudatos kiépítését és azon belül az igazság uralmát, valamint »Magyarország a magyarok hazája« elvnek az érvényesítését.

4. Erős központi hatalmat. Az igazi népakaraton felépülő és az érdékképviseleti elvet megvalósítói olyan törvényalkotó szervet, amelynek tagjai nem néznek sem osztály, sem kartellérdekeket, hanem mindent csak a nemzeti cél szempontjából mérlegelnek. Átmenetileg erőskezű nemzeti diktatúrát.

5. Általános titkos választójogot és a választhatóság korhatárának 26 évre való leszállítását. A pártszolgálatok jutalmazása fejében való állásosztogatás beszüntetését.

6. A képviselői és tisztviselői, összeférhetetlenség szigorú szabályozását. Az állás és jövedelemhalmozások megakadályozását. A protekciórendszer kiirtását.

7. Erős, általános kötelező katonai szolgálaton alapuló hadsereget. A frontharcosok és hadirokkantak érdekeinek komoly védelmét. A tiszti nősülési óvadék eltörlését és a katonatiszti házasságoknak faji szempontból való ellenőrzését.

8. Az idegen uralom alatt élő magyar kisebbségek érdekében eréIyes, a magyarországi kisebbség iránt őszinte kisebbségi politikát, mely úgy azok, mint ezek jogos érdekeit száz százalékig biztosítja.

9. A vallási és osztályharcok izgatóinak kiirtását.

10. Az ősi magyar erkölcsök védelmét. Az erkölcstelen film, színház, sajtó és irodalom kiirtását. A gyárakban, hivatalokban az idegen fajta mohó kéjvágyának kiszolgáltatott női alkalmazottak megvédését.

11. A becsületes magyar sajtó szabadságát, a zugsajtó kiirtását. A bankok és kartellek sajtóalapjának betiltását, valamint azt, hogy magyar nyelvű lap szerkesztője és munkatársai csak nagyszülőkig igazolt magyar emberek lehessenek.

12. Minden vallás szabadságát amely, nem áll ellentétben a magyar erkölcsi felfogással. Az áttérés és a házasság megtiltását olyan felekezetek között, amelyeknek erkölcsi alapjai különbözőek. A templomi szószékről való politizálás beszüntetését.

13. A zsidókérdés radikális törvényes rendezését; a zsidóságnak vallási alapon szervezett fajjá s mint ilyennek nemzetiségi kisebbséggé nyilvánítását. A zsidó ünnepek kőtelező megünneplését s úgy a zsidó üzleteknek szombaton és a zsidó ünnepeken való zárva tartását.

14. A politikai hatalom mellett a gazdasági hatalomnak is kizárólag magyar? kezekben való összpontosítását. A verejtékes magyar munka idegenek által történő kihasználásának megszüntetését. Tervszerű nemzetgazdálkodást.

15. A hitelszervezet és a hitelnyújtás államirányitását. Kisiparosok, kiskereskedők, kisbirtokosok, fiatal orvosok, ügyvédek, építészek önállósulásának hitelnyújtás útján való elősegítését. A fogyasztói hitel megszervezését.

16. Minden olyan bank, gyár, vagy egyéb vállalkozás állami kezelésbe vételét, amely nem alkalmaz legalább 95 % magyart. Addig pedig, amíg ez megtörténik, annyi százalék rendkívüli adó kivetését, ahány százalékkal kevesebb magyart alkalmaznak.

17. A vámvédelmet szubvenciót, állami kedvezményeket, adókedvezményt, monopóliumot, koncessziókat élvező vállalatok állami revizorral való állandó ellenőrzését, valamint ár és munkabér politikájuk állami irányítását.

18. A kartellek nyilvános ellenőrzését és a hadiipar államosítását.

19. A munkához való jog és a munkakötelesség törvény útján való biztosítását.

20. Az adórendszer teljes átszervezését, a közterhek arányosítását.

21. A Köz java a legfőbb törvény elvének érvényesítését. Ez előtt meg kell hajoljon, magánérdek, magántulajdon s a szerzett jog. Az egyén tevékenysége nem irányulhat az összesség érdeke ellen.

22. A közösség elleni büntettek drákói megtorlását. Az uzsorások, síberek, vámcsalók, adóeltitkolók, árdrágítók, vallási- és osztályharcszítok fegyházzal, súlyosabb esetekben halállal és minden esetben vagyonelkobzással való büntetését.

23. A munkanélküli jövedelemszerzés megakadályozását. A tisztességtelen uton szerzett vagyonok elkobzását. A bankok és tőzsdék megrendszabályozását.

24. A jövedelemeloszlás hatékony állami ellenőrzését.

25. A munkabérek és fizetések legalsó és legfelső határának megállapítását. A munkaidő korlátozását. A munkások és tisztviselők részére fizetéses szabadságot. A családos tisztviselők és munkások részére családi pótlékot. A kizsákmányoló munkabérrendszerek eltiltását. Hivatalos munkás és tisztviselő szervezetek felállítását. Olyan összegű munkás és tisztviselői nyugdíjat, amely lehetővé teszi a gondoktól mentes tisztességes megélhetést.

26. Az elemi létfenntartási cikkek (liszt, kényér, hús, tej, tojás, cukor, szövet, lábbeli, stb.) lehető legolcsóbbá tételét anélkül, hogy ezáltal a termelő károsodna. Tehát az ezekre nehezedő adók eltörlését, vagy legalább is mérséklését és a közvetítőkereskedelem, hasznának lefaragását.

27. A földműves és a földmunkás komoly megsegítését. Erőteljes földbirtokpolitikát. Telepítést és házhelyhez juttatást. A mezőgazdasági termelők részére méltányos árat. A termények értékesítésének szövetkezeti megszervezését. Tagosítást. Széles rétegekre kiterjedő mezőgazdasági szakoktatást és mintabirtokokat. A nagybirtokok területének erőteljes csökkentését. A hitbizományi rendszer megszüntetését. A vidéki utak kiépítését.

28. Minden becsületes dolgozónak lehetővé tenni, hogy saját otthonhoz juthasson.

29. A magyar faj egészségvédelmének megszervezését. Tervszerű harcot az egyke, a csecsemőhalandóság, a tüdővész, a tífusz, a vérbaj, a rák, a szívbaj, a reuma s az egyéb tömegbetegségek ellen.

30. A magyar léleknek megfelelő kultúrpolitikát. Az elemi-, közép- és felsőfokú oktatás nemzeti és gyakorlatias szellemben való gyökeres átszervezését. Egységes magyar szellem kialakítását.

[1] A hatósági és szakszervezeti munkaközvetítők által nyilvántartóit munkanélküliek száma kérőken 20.000 körül jár. Ez a teljesen munka nélkül lévők száma, a részleges tehát az év folyamán csak rövidebb-hosszabb ideig foglalkoztatottak adatai ismeretlenek ugyan de a biztosító intézetek kimutatásai nyújtanak erre vonatkozólag felvilágosítást. Ezek szerint a munkanélküliség korántsem jelentéktelen. Mert az 1937. esztendőben csupán az ipari alkalmazottak közt kereken 80,000 részleges munkanélküli található.

Még hiányosabbak a mezőgazdasági munkásokra vonatkozó adatok. Itt csupán becslés alapján lehet következtetni a részleges munkanélküliség nagyságára. Ide kell sorozni az 1 kh-nál kisebb földbirtokkal rendelkezőknek nagyrészét. Számuk kereken 90.000. Helyzetük, mivel sem élő, sem holt leltárral nem rendelkeznek még a földtelen mezőgazdasági munkásokénál is kedvezőtlenebb, akiknek a száma 460-470.000 között mozog. Ma a mezőgazdasági munkás évi foglalkoztatottsága 180—190 munkanapra becsülhető, holott a teljes munkaerő hasznosításhoz s egyben a megélhetéshez is legalább 250 munkanapra lenne szükség. Fontos ez azért is, mert az 1.- 120 körüli napszám messze van a létminimum legalsó határától.

így a körülbelül 10.000 szellemi munkanélkülivel együtt 320-350.000-re becsülhető azoknak a száma, akik a teljes vagy részleges munkanélküliség állapota miatt a nemzet maximális gazdasági erőkifejtésének súlyos tehertételét jelentik. Meg kell azonban említenünk azt is, hogy az iparban foglalkoztatottak 60.8 százalékának azaz 358.000 ipari munkásnak havi keresete 36-38 P körül jár, mert ez fogyasztás szempontjából teszi őket a gazdasági élet passzív alanyaivá. Ez egyben rámutat a vagyon és jövedelem eloszlás aránytalanságára is, melynek adatai rendelkezésünkre állanak.

[2] Lásd: Hoepfner és társai: ,,S. O. S. Mik a legsürgősebb pénzügyi teendők?"

[3] Gyáriparunk teljes üzemmenet mellett 382.767 munkásnak tudna kenyeret biztosítani a foglalkoztatott 230.000-rel szemben.

[4] A 8 év előttt ingatlanértékkel a nemzeti vagyon 32 milliárdra becsültetett

[5] A szerzőnek a Nemzeti Frontban jan. 14.-i előadásából.
 
 
0 komment , kategória:  Munkanélküliség, hitel, ország  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 361
  • e Hét: 2702
  • e Hónap: 15979
  • e Év: 336011
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.