Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Perneczky Béla: Koreszméink
  2011-01-09 22:39:02, vasárnap
 
 
Perneczky Béla: Koreszméink

ELŐSZÓ.

Szemlefolyóiratoknál szokásos, hogy a borítéklapon minden
számban bemutatják írótársaikat,
akiknek cikkét, tanulmányát az a szám tartalmazza.
Ennek a szokásnak megvan az az előnye,
hogy a szerző állásának, foglalkozásának közlése, esetleg működési és
érdeklődési körének megjelölése, a személyiségből eredő fényforrást vetít a tárggyá,
anyaggá vált gondolatokra és fejtegetésekre, ami által megkönnyíti a szerző megértését.

Miután ez alkalommal nincs kéznél egy szerkesztőség, engedje meg ennek
a kis könyvnek az olvasója, hogy a bemutatkozást,
itt az előszóban, magam végezzem el.

Immár húsz év óta foglalkozom hivatásszerűen is és a kutatás vágyától ösztönözve is
az emberi munka különböző problémáival. Főleg a társadalompolitika és
a munkajog az a két témakör,
amely a munkaproblémák hatalmas tömegéből osztályrészemül jutott
a hivatalban és az egyetemen. Hivatali munkám
a gyakorlati társadalompolitikába vág,
egyetemi tevékenységem tárgya pedig a munkajog tudománya.

Annak ellenére, hogy az előrebocsátottak szerint ,,munkaszakosnak"
minősíthetne az olvasó, a következőkben aránylag kevés szó fog
esni társadalompolitikáról és munkajogról.
Ezek a stúdiumok csak az otthont jelképezik, ahonnan a szerző mind messzebb,
mind távolabb elkalandozott. Az emberi munka ugyanis
a mai társadalmi és állami életben olyannyira központi helyet foglal el,
s oly kiemelkedő ponton fekszik,
hogy onnan az emberi együttélésnek széles horizontja tárul elénk.
Az emberi munka fennsíkjáról ma igen könnyen ellátni a társadalomnak,
az államnak és nagy általánosságban szólva a kornak sok más kérdéséig, bajáig.
Csak kissé nézzünk messzebbre, mindjárt beleesünk a politikába.
(Persze nem a ,,politikába", amit hamarjában ádáz politikának keresztelnék.)
Innen egy-két ugrás a történelem, majd a történelemfilozófia.
S ha tekintetünkkel mindezt átfogni igyekszünk, az életnek egy aránylag
nagy darabjáról kapunk színes és beszédes képet.
Erkölcs, jog, alkotmány, közgazdaság, társadalombölcselet,
s megannyi más ismeretszak összefogódznak és egybefonódnak e képben.

*

Talán nem céltalan és nem érdektelen elbeszélnem azt sem,
hogy ez az írás nem előzetes elhatározással készült,
hanem a téma hosszú hónapokon át mintegy önmagát fejlesztette és bontotta ki.
A kész könyv, sok fázison keresztül, mintha csak magától nőtt volna.
Először vagy két esztendeje egy alkalmi beszédben vetettem meg az alapját.
A tárgy annyira lekötötte érdeklődésemet,
hogy a szűk kis keretet egy előadássá szélesítettem ki.
Ez az előadás egy,
a magyar nemzeti közvéleményt ápoló társaságban (Sol-club) hangzott el,
s nyomában hosszas vita indult, amely vitának tanulságaiból sokat merítettem.
A vita ezenkívül a további kutatásra és olvasásra ösztönzött.
Ha nem szorított volna a tettvágy az eddigi eredmények közlésére,
búvárkodásom az olvasnivaló megmérhetetlen tömegében talán még mindig tartana.
De egyszer zárlatot kell csinálni, megállást parancsolni a böngésző kedvnek,
a töltekező hajlandóságnak, mert különben sohasem jutunk túl
a langyos tervezgetéseken és készülődéseken.
Ha mindenki megvárná, amíg egy téma
a saját ítélete és érzése szerint igazában megérik, kidolgozása teljesen kiforr,
soha könyvet nem nyomhatnának.

*

A ,,Koreszméink" tehát voltaképpen csak hozzászólás
az állami és társadalmi élet kérdéseihez. Semmi esetre sem tudományos dolgozat,
s így más lapra tartozik, mint a szerző tudományos törekvésű munkássága.
Műfaja publicisztika.
De nagyobbra néz, mint az a töméntelen cikk és beszéd, amely napjainkban
az ,,Új Európa" jelszavát önti fel hosszúlére eresztett semmitmondással.
Többet akar a sok kommentárnál, amely más divatos szavak,
új szavak körül kering.
Általában mindig húzódoztam új szót venni számra a nélkül,
hogy előbb ki ne bontottam volna a belsejét és meg ne vizsgáltam volna,
mi lakozik benne.
Annak is, hogy ez a könyv megszületett, nem utolsó oka,
hogy sokat hallottam vitázni közösségről, népiségről, totalitásról, tekintélyi államról,
hivatásrendiségről, fajkérdésről és hasonlókról,
s nem nyughattam, amíg önmagámban nem sikerült tisztázni,
vajon mit is jelentenek e nagy és szép szavak.

A helyett, hogy egyik szavamat a másikba ölteném, igyekszem megmarkolni
azt a tartalmat, amit az időszerű fogalmak őriznek.
A bizonytalan általánosságokat éppúgy keveslem,
mint az igazságból és tévedésből gyúrt féligazságokat. Kell a megfogható valóság.
De másrészről egy száraz leírás, egy ösztövér kazuisztika is kielégítetlenül hagyna.
Nem elégítene ki, hogy egyszerűen vázoljam a körülöttünk
a kor égisze alatt épült államok új berendezkedéseit és intézményeit,
kivonatoljam nevezetes törvényalkotásaikat, elképesszem
az olvasót hatalmas
teljesítményeikkel és eredményeikkel.
Igen fontos részlet például,
hogy a fasiszta korporatív szervezet hány konföderációból áll;
hogy a német Erbhof intézménye miképpen védelmezi a családi kisbirtokot;
hogy Antonio de Oliveira Salazar miként valósította meg a portugál pénzügyi csodát;
hogy
a New Deal milyen gazdaságpolitikai rendelkezéseket hozott;
hogy mit mutat az ennyi vagy amannyi éves tervnek a statisztikája.
Egyedül az ilyen részleteknek
a felsorakoztatásával mégsem fedtük fel,
hogy mi az, ami magva az újnak, lényege a mainak.
Aki érteni, megérteni akar, annak keresnie kell a mélyebb összefüggéseket.
Ki kell derítenie a kapcsolatokat,
amelyek a korszerű jelenségek között szövődnek,
meg kell lelnie az érintkezési felületeket, ahol a múlt és a jelen találkoznak.

Azoknak az idézeteknek legtöbbje, amelyekkel megállapításaimat bizonyítani
és valószerűvé, elevenné tenni igyekszem,
úgy érzem és úgy vélem nem egyszerű hivatkozás, hanem emberi dokumentum.
Jellemző darab vagy korunk szerzeményéből, vagy az elődök hagyatékából.
Szándékosan úgy válogattam össze őket, hogy necsak
a Ma világnézetét domborítsák ki, hanem az emberi szellem történelmének egységére,
s azon belül az emberi dolgok és jelenségek kapcsolataira
megegyezéseire vagy ellentéteire is rávilágítsanak.
Az egyes fejezetek élére választott mottókkal,
amelyeket klasszikusoktól kölcsönöztem, érzékeltetni és kimutatni óhajtottam,
hogy semmi sem új olyan értelemben,
hogy emberi agy soha nem álmodta, soha nem gondolta volna.
A gondolat az emberi szellem minden törekvésében,
minden kanyargásában mégis csak önmagával azonos.
Az új eszme,
a koreszme az örök emberi szellemnek csupán egy változata, képlete.
Aki az örök emberit nem akarja megérteni, nem fogja tudni azt sem,
hogy miben áll a kor szelleme.

*

Munkám voltaképpen két részre tagolódik,
mert kettős a feladat:
megismerkedni koreszméinkkel, s azután felszítani
a koreszmékért való felelősség érzetét.
Az első rész helyszíni közvetítés a század eszmevilágából
és megszólaltatása minden egyes koreszménknek.
A második rész
talán lelkiismeretvizsgálat.
A kor hozzámérése nagy parancsolatokhoz.
A tisztánlátásra ugyanis szükség van nemcsak az ismereti,
hanem a lelkiismereti kérdések síkján is.
Nem elég a történelmet, az egyes korokat megérteni;
meg is kell ítélni.

*

Írásom mindenféle politikai pártirányzattól teljesen független.
Következésképpen az ismertetésben tárgyilagosságra, az értékelésben
elfogulatlanságra törekszik, amennyire csak emberileg lehetséges.
Ezt még itt az előszóban leszögezni óhajtom.
A tárgyilagosság és az elfogulatlanság semmi esetre sem egyértelmű
az elvtelenséggel és közömbösséggel. A tárgyilagosság nem jelenti az
anyagelvűség kátyújában való megrekedést,
az elfogulatlanság nem a közösséghez fűző érzelmi szálaknak rideg elszaggatását.

Emelkedettnek lenni, a néphez,
nemzethez és hazához híven ragaszkodni lehet akkor is,
ha a tényeket úgy vesszük, ahogyan vannak,
s úgy bíráljuk, ahogyan a pártatlan bíró ítél.

A hűségnek és a ragaszkodásnak párosulnia kell a tárgyilagossággal és elfogulatlansággal.
A közösségnek az
a hasznosabb tagja,
akiben az említett érzelmi és értelmi erények egyaránt megvannak.
Hasznosabb,
mert többet adhat a közösségnek.

Az értelmi erényeknek mostanában nem túl nagy a becsületük.
Ez a fordulat visszahatós az intellektualizmus túlhajtásaival szemben.
A visszahatás ereje azonban éppen hazai légkörben bajthozó lehet.
A magyar politikai életben ugyanis az érzelmi erények gyakran kerültek
az értelem fölébe.
Ha tehát átadnánk magunkat az antiintellektuális hullámnak az érzelem
és értelem egyensúlya veszélyesen megbomlanék.
A magyarnak a tárgyilagosság és elfogulatlanság nagyobb adagolásban sem ártalmas.
Sőt a benne oly kifejlett érzelmi életnek egészséges ellensúlya.

,,Nagy, boldog és dicső egyedül úgy lesz a nemzet,
ha az értelem köréből kormányoztatik"

(Széchenyi)

Persze az értelemre való támaszkodás
nem azonos holmi vértelen racionalizmussal.
Értelmes gondolkodást, gyakorlati bölcsességet és tisztánlátást kívánunk
a magyar politikai és társadalmi élet számára.
Sohasem volt erre nagyobb szükség.
Adná a Mindenható,
hogy a magyar ezekben a nagy időkben látva lássa az utat.
Tisztában legyen önmagával és a nagyvilággal,
s öntudatos akarattal szakítsa le az érett ész,
az ezeréves tanulság gyümölcseit.

Budapest, 1943. évi január havában.

Perneczky Béla.

I.

AZ ÚJ ESZMÉK ELŰZIK A RÉGIEKET.

,,Új életutat
Szakíts, kövess
Új elmevilággal;
Vígabb danákkal,
Boldogságot keress!"
(Goethe.)

Az emberi élet olyan nyugtalan, mint egy fuga.
Az egyik szólam még be sem fejezte a témát, már a nyomában föllép a másik.
Ez a nyughatatlanság talán az élet herakleitosi törvényének,
a mozgásnak a megnyilatkozása. Nincs megállás, senki sem pihenhet.
A pihenés egyértelmű az elmúlással, mert az élet szakadatlan újítás és újulás.
Az ember elégedetlen. Törekszik a más, az új után, amelytől reméli,
hogy jobb lesz, mint a múlt és jelen. Vágyak feszítik, célok tüzelik,
a szebb jövő
után nyújtja kezét.
Elképzelései vannak, terveket kovácsol, amelyeket meg akar valósítani.

Az eszme a szebb jövő képe. Nem vértelen ábránd, puszta délibáb,
hanem határozott célkitűzés.
Program arra, hogy miképpen kellene gyógyítani a társadalmi,
nemzeti, nemzetközi bajokat, miképpen kellene helyesebben
és igazságosabban újjárendezni a fennálló viszonyokat.

A koreszme történelmi tényezővé nőtt eszme.
Az eszmék között óriási a csecsemőhalandóság.
Alig születnek meg, máris halál az osztályrészük: életképtelenek voltak.
Ranke szerint az eszmék lényege, hogy ,,a világot magukkal ragadni,
fölötte uralkodni iparkodnak".
Sikerül-e megmozgatni az emberiséget, ez a koreszme próbatétele.
Ha igen, éppoly tényezőjévé válik a történelemnek, mint a földrajzi,
faji és egyéb természeti, valamint a gazdasági tényezők.
Mert a történelemnek a materiális tényezőkön kívül
amint már Humboldt felfedezte kétségtelenül vannak szellemi hatóerői is.
E szellemi hatóerők a kor eszméi.

Miképpen érik az eszme történelem alakító koreszmévé?
Szociológusok leírják a tipikus folyamatot.
A leírás mintegy a koreszme természetrajza.
A koreszme fejlődésének e szerint három szakasza van.
Mindegyik szakasz rendesen más-más nemzedékhez fűződik.
A gondolat teremtőjének fellépése idejében
ez a kezdet csak kevés számú tanítvány szegődik az eszme szolgálatába.
A tanítás utóbb megragadja a tettek emberét, aki már a következő nemzedék szülöttje.
Ez mozgalmat szít, szervezeteket alkot az eszme szolgálatára és elterjeszti azt.
Az elterjedésnek életszakaszában az eszme és
az addigi állapotok között éles ellentétek feszülnek.
Nem ritkán forradalom robban ki.
A feszültség akként enyhül, amint a harmadik nemzedék politikusai fokozatosan
valóra váltják a lelkeken elhatalmasodó gondolatot,
az immár koreszmét.
Ez azonban egyszersmind a koreszme lassú leáldozásának szakasza.
Minden e világon születik, virágzik és elenyészik.
A koreszme sem kerülheti el azt a sorsot,
amelyet a frissen hullott hó sárba fulladása bár elcsépelten,
de oly igazán szimbolizál.

A koreszme útnak indítói, apostolai és vezérei: nagy emberek, Carlyle hősei.

,,Mindaz, amit e világon megvalósulva látunk,
tulajdonképpen nem egyéb,
mint külső eredménye,
gyakorlati megvalósulása azoknak a gondolatoknak,
amelyek a világba küldött nagy emberekben éltek:
az egész világtörténelem lelke, méltán mondhatjuk,
az ő történetük."

Ne vessük most Carlyle szemére, hogy történelemfilozófiája egyoldalúságban szenved,
s nem veszi észre az emberiség sorsának materiális együtthatóit.
Annyiban, amennyiben történelmünk alakításán autonóm emberi szellem vésője is dolgozik,
a nagy ember nem bábjáték-figura, a nagy gondolat és
a nagy szenvedély nemcsupán felszínes játék,
nem puszta szimptomája a valódi okok működésének.

Hős és koreszme! Az emberi agyból kipattant gondolat elrepül, elválik szülőjétől,
de hasonlítani fog reá. Az apostolra és a vezérre is reáütnek a gondolat által inspirált tettei.
Ember és műve összetartoznak. A nagy emberek életművéből valóban
le lehet gombolyítani a történelem szellemi fonalait,
a történelmi alakok egyéniségéből meg lehet fejteni
az emberi dolgok számos rejtélyét.
De amint a hősből a szellemre, úgy a szellemből, a koreszméből
a hősre is lehet következtetni.

,,Gyümölcseikről ismeritek meg őket."

Sok igazság van tehát a történelmi eszmetanban,
amely a történelemben eszmék hullámzását, csatáját, küzdelmét látja.

A koreszmék a történelem vezérmotívumai.
Aki felfigyel reájuk,
sokat, nagyon sokat megért az emberiség életsorsából.
Megérti a drámát,
amelynek színpadja a földkerekség, színészei évezredek óta elődeink és mi magunk.
Ha úgy fordulunk a történelem felé,
mint
Madách, átélhetjük
,,Az ember tragédiáját".

Az ő dramatikus szemléletével jobban megközelíthetjük a történelem valóját,
mintha a történelmi tények erdejében botorkálunk.
Történelemtudósokká ugyan nem válunk, de eleven lesz bennünk a történelem,
Nietzsche monumentális történelme:

,,Hogy a nagy mozzanatok az egyesek küzdelmében láncot kötnek,
hogy bennük az emberiség évezredeken át tartó magaslatsorozata kapcsolódik,
hogy bennem egy ily rég letűnt mozzanatnak legmagasabb vonása még eleven,
világos és nagy."

Hullámzanak a gondolatok, csatáznak, küzdenek a koreszmék.
A dráma nagyszerű, mint a természet.
A mindig új létre vágyó Ádám felkiált:

,,Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt, mely a vén földet ifjúvá teszi."
És vérrel írja zászlaira a nagy szavakat: Szabadság. Egyenlőség. Testvériség.
De a lelkesedés nem tart soká, hamarosan jön a kiábrándulás,
Ádám sóhajt:
,,Ismét csalódtam."
A szellemtörténet csupa kezdés, törés, feszültség, újrakezdés.
Egyik hullám hajtja a másikat.
Eszembe juttatják a mesebeli csatát, amelynek katonái egy boszorkány
kötőtűiről pattannak elő. Akárhányat lekaszabol az ellenség,
a boszorkány ujjai gyorsan mozognak, másokat kötnek,
s az elesett helyébe szüntelen új harcos ugrik.

És nincs vége a csatának.

Zavarja-e a dramatikus szemléletünket, hogy a történelem egymásutánja más,
mint a költői képeké? Hogy nincsenek felvonásközök és gyors színváltozások,
hanem a cselekmény szálai megszakítás nélkül bonyolódnak tovább és tovább?
Ha azt hallom, hogy a szabadság és egyenlőség eszméi
nem a francia forradalomban születtek, hanem a keresztes háborúk óta
fokozatosan bontakoztak ki a szellemvilág félhomályából,
kénytelen vagyok a tudományos tény előtt meghajolni.
Ez a tény azonban nem változtat azon a másik tényen, ami számunkra döntő,
hogy t. i. a szabadság és az egyenlőség a francia forradalommal értek
meg az azt követő század koreszméivé.
Az ember tragédiájának e véres és mozgalmas felvonásában léptek elő
a kulisszák mögül,
s kezdték meg színes, érdekes szerepüket.

A testvériséget szintén felírták a francia forradalom zászlaira,
de ez inkább patetikus jelszó, nem program.
Már pedig az eszmének és a koreszmének programadónak kell lennie.
Az eszme, csakúgy, mint a koreszme,
a megvalósítás követelményével fellépő elmélet
az emberi dolgok bajainak orvoslására.
A testvériségben ilyen gondolati tartalmat nem találunk.
Éppen ezért koreszmének nem való.
Eötvös József báró is mellőzi a XIX. század uralkodó eszméinek sorából.
Ugyanakkor azonban a szabadság és az egyenlőséggel együtt
jelentkező koreszmeként mutatja be a nemzetiséget.
Ha tehát elfogadjuk Eötvös ténymegállapításait
az elmúlt század koreszméire vonatkozólag s nincs semmi okunk az ellenkezőjére ,
a közelmúlt koreszméi a szabadság, egyenlőség és a nemzetiség.

A szabadságnál fogva az ember, az egyén önmagát, testi-lelki képességeit és
a környező természetet, annak sokféle erőit, hasznait
a lehetőség határai között saját céljai szolgálatába képes állítani.
Az egyenlőség a közzel szemben külön jogok fennállását éppúgy tagadja,
mint külön terhek viselését.
A nemzetiség voltaképpen nem más,
mint a szabadságnak egyénekről népekre való kivetítése.

Röviden így jellemezhetjük (a szabatos meghatározás nem feladatunk)
a múlt század koreszméit.
És hogyan állunk a jelennel?
Vajon vállalja-e még-a mai ember ezt a múltat, vagy annak egy részét?
Mik hát a jelen koreszméi?
Ez itt a kérdés!

II.

AZ ÉLETÜTEM GYORSABBAN LÜKTET.

,,Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, máskor lánggal égett."
(Vörösmarty.)

Az élet, s a történelem minden pillanatban átmenet.
Átmenet a múltból a jövőbe a jelen parányi hídján keresztül.
Mit jelenthet tehát az az innen is, onnan is gyakran hallott vélekedés,
hogy átmeneti korszakban élünk?
Részben kétségkívül egy kis optikai csalódás hiteti el velünk,
hogy a mában,
az élő történelemben több a mozgalmasság,
mint volt a múlttá merevült történésekben.

A távoli hegyek mindig sima kékek.
Az erdőket, patakokat, vízeséseket, szakadékokat, sziklákat csak közelről látjuk.
De túl élményeink jelentőségének megnagyításán, valóság,
hogy a történelem hol lassabban és méltóságteljesebben,
hol pedig türelmetlen sietséggel, szilajon folyik.
Az emberi dolgok szüntelen átalakulásának üteme egyszer csendes,
másszor viharos.
Átmeneti az a korszak, amelyben az életütem gyorsabban lüktet,
amelyben az e világi élet nem fázik,
hanem lánggal ég.
Ilyenkor úgy pattog és szökell a történelem,
mint a Walkürök lovaglása Wagner Richárd zenedrámájában.

Az átmeneti korszakot dinamikusnak is mondják.
Ez is azt jelenti,
hogy az óramutató az emberi dolgok fejlődésének egy szakaszában szalad.
Míg máskor hónapok telnek el az átalakulást mozgató esemény nélkül,
addig dinamikus időkben az események gyorsabban űzik egymást,
mint a napok.
Ezért könnyebb egy statikus kort megfesteni,
mint a dinamikus korról képet adni.
A dinamikus kor az eleven erők korszaka.

Az emberi nyugtalanság fokozódik,
s gyakran forrongásba csap.

Válságtünetek is jellemzik az átmeneti kort.
A társadalom többségének, különösen a fiatal nemzedékeknek lelkében meginog az a rend,
amelyen az elődök élete alapult.
Ennek a rendnek az értékmérői mind többet vesztenek közhitelességükből.
Átértékelési folyamat indul meg. A gondolkodó fők új értékeket keresnek,
s ez a kutatás szükségképen lázas, hiszen valamilyen értékrendszer nélkül nem lehet élni.
A ,,lelki interregnum" (Röpke) zavarai elviselhetetlenek.
Kellenek bizonyos alapelvek,
amelyekben mindenki egyetért. Ha a régiek megerőtlenedtek, tüzük kihamvadt,
sürgősen újakról kell gondoskodni.
Olyan ez, mint amikor a technika valamely energiaforrása kifogyóban van.
Aggodalmas sietséggel igyekeznek mérnökök, tudósok feltalálni azt,
ami pótolhatja.
Válságos időben ugyanígy keressük az új rend mindnyájunkra érvényes új elveit.

Az átmeneti, dinamikus korszakok,
válságok ismertetőjeleinek leírása, a szimptomáknak rövid összefoglalása után,
vessük tekintetünket a jelen valóságára.
Kételkedhetünk-e egy pillanatig is abban,
hogy az ismertetett tünetek napjainkra pontosan ráillenek?
Nem szökik-e szemünkbe,
hogy a szakadatlan történelmi átalakulás eseményekben gazdagabb és dúsabb,
mint rendes körülmények között?
Az élet ütemének accelerandójából nem érezzük-e ki az átmeneti korszakot?
A Ma elhagyta a nyugodt statikát és dinamikusan tör a Holnap felé.
Kétség, bírálat, kiábrándulás, ellenérzés, reformvágy kavarog a koreszmék körül,
amelyeken a XIX. század rendje felépült.
A szabadság, egyenlőség és nemzetiség
(maradjunk meg a testvériség helyett az utóbbinál) a mi világunknak már nem koreszméi.
Valami más kell, valami új és ez az új már kopogtat,
sőt döngeti az itt-ott még zárt kapukat.

A jelekben nem csalatkozhatunk.
,,Jött éve csodáknak!"
De megfojthatjuk-e a csodák értelmét?
,,A természet és társadalom nagy folyamataiban ...
együttjárnak a halálküzdelmek és a szülés fájdalmai
mondja Huizinga.
Az új mindig a régiből termett.
A kortárs azonban nem tudhatja, hogy mi az a valóban új, mely győzelemre van hivatva.
" Ha ez így van,
ha a jelen túl közel fekszik távollátó szemeinkhez,
a XX. század uralkodó eszméit, saját koreszméinket nem ismerhetjük meg,
s majd csak dédunokáink oldhatják meg a rejtélyt,
hogy milyen, számunkra titokzatos szellemi erők játszottak közre történelmi
korunk kialakításában.
Ha pedig Bethlen István grófnak van igaza,
akkor a jövő történészeinek nem is lesz miről fellebbenteni a fátylat, mert ,,ha van ... valami,
ami a mai korra jellemző,
úgy ez abban áll, hogy nincsenek e kornak még egyáltalán uralkodó eszméi,
mint voltak a nagy francia forradalom után a XIX. Században".
Bethlen csupán ,,irányzatokat" lát.

,,Háromféle irányzat, háromféle megoldás versenyez, küzd egymással.
Az egyik megoldásul egyszerűen a régi demokratikus irányhoz való visszatérést ajánlják
a régi rendszer hívei,
a másik irány a nemzeti szocialista,
vagy fascista színezetű tekintélyuralmi rendszer felállítását javasolja,
a harmadik irány a szocialista, illetve kommunista eszmék megvalósítását követeli."

Röpke szerint valószínű, hogy a történelemtudomány
,,szellemi interregnumként"
fogja ezt a kort számon tartani, ő is tehát kiforratlannak tartja lelkivilágunkat,
ideigleneseknek állapotainkat.
Nála azonban a régi rendszernek alig van esélye az irányzatok versenyében.
A tekintélyi-kollektív uralmi rendszer vetélytársa
a ,,harmadik út": egy hévvel ajánlott revizionista liberalizmus
vagy másként ökonomista humanizmus.

Találkozunk azzal a felfogással is, hogy a most dúló második,
s a szó legszorosabb értelmében vett világháború kimenetelétől függ korunk
eszmevilágának kikristályosodása.
Mert ez a világháború világnézeti háború.
Mussolini az olasz hadüzenet bejelentése alkalmával hangoztatta,
hogy
,,ez a küzdelem két századnak és két eszmének a küzdelme".
Ugyanakkor Churchill kijelentette:
,,Ha elbukunk, akkor az egész világ ... egy új, sötét kor szakadékába süllyed."
Megjegyzés nélkül állítom szembe a két mondást annak
a világnézeti feszültségnek jellemzésére,
amely a nyilvánvalóan egyéb okok közrehatásával keletkezett háborút
csak elkeseredettebbé teheti.

Íme, tehát nem is egy, de három ellenvetéssel szemben kell meggyőznünk önmagunkat,
ha kitartunk a mellett, hogy korunk eszméit felismerjük és megismerjük.
Be kell bizonyítani, hogy a megismerési kortárs számára nem lehetetlen,
hogy századunknak már megvannak a maga koreszméi és hogy
a háború és béke végeredményben a koreszméken nem változtathat.
A bizonyítás sikere érdekében el kell árulnom végre,
hogy mit tartok a XX. század uralkodó eszméinek,
koreszméinek. Korunk eszméi:
a tekintélyiség, a közösség és a népiség.
Azt is bevallom,
hogy erre a megállapításra nem annyira a tudományos vizsgálódás szabatos
módszereivel jutottam el, hanem inkább intuitív meglátás útján.
Csak ezután kezdtem méregetni,
hogy korunk gondolatvilágát híven és tömören kifejezik-e.
Erről a továbbiakban még vitázunk.
De kérdezem, mindjárt az első pillanatra nem csillámlik-e meg az igazság fénye abban,
hogy koreszméink a tekintélyiség, közösség, népiség lennének?
És a meglátás felvillanását követőleg nem erősödik-e mindinkább az érzés,
hogy jó nyomon vagyunk?
Ezen a nyomon haladva a koreszmékkel való találkozást aligha kerüljük el,
sőt jogosan remélhetjük, hogy megismerkedünk velük.
Elvégre azt a tételt, hogy a kortárs nem érhetné fel ésszel saját korát,
a mi Eötvösünk fényesen megcáfolta.
Hát igen, Eötvös József az Eötvös József.
Mi viszont mint az ökörszem éppen az ő lángelméjének
sasszárnyain felszállva kezdhettük meg magasabbról önálló röptünket,
amellyel talán sikerült elérni a kitűzött célt, megoldani feladatunkat.

Amint mondottam, úgy látjuk, hogy a jelen koreszméi a tekintélyiség,
a közösség és a népiség. Tehát igenis vannak e kornak
is történelmi tényezővé nőtt eszméi.
Miért is ne lennének? A szellemi válságot nem az idézi elő,
hogy a régi eszmék, mintegy valamilyen természeti katasztrófa következtében,
hirtelen elsüllyednek, vagy a világ elhajítja őket.
A feltörekvő új eszmék döntögetik a régieket.
Ez okozza a válságot, ami egyébként mindig rövid.
Önálló korszakot nem bír alkotni.
A régi világ sarkában mindig ott van az új,
amely nem várat magára.

Fontos bizonyítékunk, hogy ha akár Bethlen ,,irányzatait",
akár Röpke ,,harmadik útját" vesszük figyelembe, mindjárt felötlik,
hogy az általunk megjelölt koreszmék közül némelyeket az egymással ellenséges
irányzatok egyképpen magukénak vallanak.
Vagy legalább is kacérkodnak velük.
Még az az irányzat is, amelyik hivatalos programjába nem iktatta őket.
Más a program és más a politika.
A politikában könnyen kap a program a koreszméknek megfelelő értelmezést.
Az érem csengése különböző,
ha kő-, bádog-, vagy faasztalon pendítjük meg.
Új koreszmék igézetében sok régi nézet,
program, irányzat átértékelődik.

Roosevelt a kongresszushoz intézett első elnöki üzenetében
korlátlan végrehajtóhatalmat kíván, s hangoztatja:
,,Ha előrehaladni akarunk,
úgy kell masíroznunk,
mint egy iskolázott és megbízható csapatnak,
amely kész áldozatot hozni az általános fegyelemért,
mert ily fegyelem nélkül semmiféle haladás nem lehetséges."

Megelőzőleg azt írja, hogy ha ,,új kurzust" említ, az államnak a gazdasági élettel
szembeni kötelességeiről és felelősségéről alkotott,
megváltozott fogalomra gondol. Máskor ismét a módszereket kutatja,
amelyekkel valódi érdekharmóniát (!) lehet létrehozni.
Röpkének a Jelen társadalmi krízise című,
méltán felkapott könyve maga a tanú,
hogy korunknak van olyan cselekvő szellemi vagyona,
amely nem csupán a különböző szocializmusokban, hanem
a ,,harmadik út" táborában is folyó érték.
Így az ,,erős állam": ,,egy kormány,
amelynek mondja Röpke van bátorsága kormányozni".
Továbbá:
az egészséges társadalom,
amely ,,a valódi, az emberi meleggel telt közösségek
(szomszédság, család, község, egyház, hivatás) csoportosító funkciójára támaszkodik".
Hogy az erős állam hatásköréről,
a hivatásoknak juttatandó szerep vagy hatalom kérdéséről a felfogások eltérőek,
az ebből a szempontból kevésbé érdekes.
A lényeges,
hogy különböző táborokban, sőt egymással szembenálló,
ellenséges táborokban is hasonló szólamokat hallhat, akinek hallása van.
Ezek a szólamok egész kultúrközösségünkön végiggyűrűznek,
s éppen ez mutatja, hogy a mai kor is megtalálta már a maga hangját.
Van korszellemünk,
vannak koreszméink.

Ami pedig a szörnyű világégést illeti,
amelynek
szenvedő tanúi vagyunk,
nekünk,
a tegnap és a ma történelmi eseményein elmélkedve,
az a véleményünk,
hogy az emberi együttélés alapjai a háborútól és békétől függetlenül módosulóban vannak.
A háború semmi esetre sem kizárólag világnézeti háború,
s nem tudhatjuk,
hogy vajon a békekötésben lesz-e még annyi szerepük is a világnézeti felfogásoknak,
mint a háború felidézésében.
De nem is ez a fontos,
mert a történelem tanulsága szerint fegyverrel koreszméket sem teremteni,
sem megölni nem lehet.
A hatalom ha akarja
legfeljebb ideig-óráig elnyomhatja a kor igazi koreszméit,
de azok
az elnyomatásból még inkább megerősödve kerülnek ki.
Nem kell ennek bizonyítására jobb és beszédesebb példa,
mint a bécsi kongresszus utáni idők történelme.
Hiábavaló volt a Szent Szövetség hatalmi politikája, hiába minden megelőzés,
elfojtás,
irányítás,
erőszak,
mert a hatalommal való küzdelemből a XIX. század uralkodó eszméi
kerültek ki győzedelmesen.
És Metternich a sors iróniájából, mint Paleologue mondja a liberális Angliában,
majd Belgiumban talált menedéket.
A koreszme,
lényének következetes kifejtésében, még ellenségével szemben is hű maradt önmagához,
s így győzte le őt végérvényesen.

III.

ÚJABB SZINTÉZISEK FELÉ.

,,Valamint a gondolkodás kétellyel vagy tagadással kezdődik,
úgy veszi kezdetét ellenhatással az állami élet körében minden haladás."
(Eötvös József br.)

Van-e szabályszerűség abban, hogy a különböző korok eszméi
egymást miképpen váltják fel?
A koreszmék fejlődésének folyamata engedelmeskedik-e valamilyen törvénynek?
Egy bizonyos kor eszméiből kiindulva lehet-e
az eljövendő koreszmék tartalmára következtetni?
Hegel szerint az emberiség szellemi világa dialektikusán halad.
A kiindulóponttal, mint tézissel szemben, a másik végletet jelentő ellenáramlat lép fel.
Ez utóbbi az antitézis.
A tézis és antitézis közötti feszültség az ellentétek kiegyenlítődésében,
a szintézisben oldódik fel.
A szintézis a haladás lépcsőjén egy fokkal feljebb áll,
mint a tézis, amelyet antitézisével összegyúrt.
A további fejlődés szempontjából azonban a szintézis egyszersmind tézis és
mint ilyen, az ismétlődő dialektikus folyamat újabb kiindulópontja.
Megint jön az antitézis,
majd megint a szintézis,
s szellemiségünk így hág mindig magasabbra.

A hegeli dialektika jellemző vonása a haladás.
A haladás fogalma nem azonos a fejlődés fogalmával.
Az utóbbi:
változásoknak pusztán időbeli egymásutánját jelenti.
A haladás több ennél: olyan fejlődés, amelyben a változások során az új mindig jobb,
mindig értékesebb, mint a régi.

A haladás, különösen a törésnélküli szakadatlan haladás elvével szembeállíthatjuk
az ingaelméletet, a körben járás elméletét és a spengleri történetfilozófiát.
Az ingaelmélet szerint az emberiséget a sors ugyanazok között
a végletek között hajtja ide-oda. A koreszmék váltakozva ismétlődnek,
mert az inga hol jobbra, hol balra leng. Minden lengésnél csupán egy pillanat,
amikor átmenetileg érintjük a pontot, ahol a végletek kiegyenlíthetődnének.
Ahogyan a népdal mondja:
,,így se volt jó, úgy se volt jó."
Nagyon megfogott Unamuno példázata.
A legenda szerint Szent Lőrinc vértanú, amidőn vasrostélyon sütötték,
egyik oldaláról a másikra fordult. ,,Másik oldalán vajon jobban érezte-e magát?..."

A körbenjárás elmélete több állomással dolgozik, mint az ingaelmélet.
Ingajárat helyett körforgalmat bonyolítana le a történelem. Idevág az a tanítás is,
hogy az eszmekincs nagyjából változatlan, az eszmék lezárt kört alkotnak,
s minden kor ebből merít uralkodó eszmét. Spenglert nehéz
néhánymondatos jellemzésbe szorítani. Felfogásának lényege talán az,
hogy a kultúrák részben párhuzamosan, részben egymást soron követve születnek,
virágzanak és elmúlnak.
A nyugati, a fausti kultúra a haladás szakaszán már túljutott,
már hanyatlik:
elérkezett a Nyugat Alkonya.

Messze vezetne, ha Spengler megállapításait
és jóslatait bíráló észrevételekkel óhajtanánk ellátni.
Egy bizonyos:
az egymást követő korok közül nem mindig az új a haladottabb,
a koreszmék közül nem szükségképpen az időszerű az értékesebb.
A fejlődés tehát nem jelent feltétlenül haladást.
Ebben Hegel téved.
Nincs kizárva,
hogy a szintézis ugyanolyan, sőt kevésbé értékes, mint a tézis.
Viszont hanyatlásra nem lehet megnyugtató következtetést vonni abból,
hogy a fejlődés egy vagy talán több szakaszában az addigi haladás megállt
vagy egyenesen törést szenvedett, sőt visszaesett.
A történelemnek nincsenek természettani pontossággal ható törvényei.
A koreszmék váltakozására is legfeljebb csak olyan törvényszerűségek érvényesek,
mint amelyekkel a lélektanban találkozunk.

A történelem lélektanában ily törvényszerűségként találom használhatónak
a hegeli dialektika szerkezetét.
A történelem öntudata az egyéni szellem tevékenységéhez hasonlatosan működik.
Minden elindulás, új kikezdés magán viseli
az emberi dolgok tökéletlenségének születési hibáját.
Az egyén is a hibás kezdések, zsákutcák, ráeszmélések,
megcsömörlések után egy új irányt keres.
Az új irány mindig bizonyos fokig a régi ellentéte lesz,
de az így támadt feszültség levezetésére azonnal megindul
az összhang keresésének finom lelki munkája.
Én ebben látom a dialektikát és a szintézist, s szilárdan meg vagyok győződve arról,
hogy a legtöbb esetben az eredmény valóban haladást jelent.
Ha nem is szükségszerű az egyén és az emberiség haladása,
a haladás legalább valószínű. Hiszen az emberiség,
csakúgy mint az egyén, mindig tapasztaltabb, szellemileg mindig gazdagabb lesz,
s így a fennálló viszonyok újjárendezése rendszerint jobbat fog hozni,
mint volt a múlt. Az újjárendezésre vonatkozó koreszmék is
tehát rendszerint haladottabbak lesznek.
A kifejtettek fontos adalékot szolgáltatnak annak bizonyításához is,
hogy a tekintélyiség és a közösség csakugyan koreszméink.
A szabadsággal és egyenlőséggel szemben van bennük sok átlendülés,
végletesség, mindazonáltal nem ejtik el teljesen a XIX. század említett koreszméit,
hanem igyekeznek felszívni, felolvasztani saját magukba.
Hasonló felfogást olvashatunk ki Teleki Pál grófnak egy beszédéből:
,,Olyan korszakot élünk, amely tulajdonképpen reakció.
Ellenhatás, a múlt évszázadnak, talán azt is mondhatnám,
az elmúlt két-két és fél évszázadnak bölcseletére, gondolkodásmódjára,
világfelfogására kialakult ellenhatás és egyben ezeknek a kiegészítése is.
Nem tökéletes ellentét és nem csupán ellentét,
hanem kiegészítése is az elmúlt évszázadok egyoldalúságának."
Pontosan ez az, amit szintézis alatt értünk.

Mussolini a közösség koreszméjébe beilleszti a szabadság gondolatát:
,,Államunkban az egyén szabadsága nem hiányzik.
Sőt több szabadságot élvez, mint az izolált egyén,
hiszen védi az állam, amelynek része.
A másik elhagyatott."

Rendkívül érdekesen világítanak rá ezek a szép gondolatok arra,
hogy a közösség koreszméjének a kiegyenlítődés, a szintézis felé haladó úton
a sarkos ellentéten már túl kellett jutnia.
A közösség egyébként valóban sokat adhat a szabadságnak.
Mussolini azonban mintha nem a megszokott módon szólna a szabadságról.
Inkább emberi tehetséget vagy képességet mondhatna, miként
Concha:
,,Az emberi élet alanyává, mely akarni és cselekedni bír,
a nemzeti vagy népi közösségben lesz az ember,
s az embernek, mint egyénnek is csak ilyen közösség tagjaként
van teljes emberi tehetsége."

Ugyancsak rendkívül érdekes eredményeket kapunk, ha az egyenlőség és
a tekintélyiség viszonyát vizsgáljuk.
A tekintélyiség és az egyenlőség csak kiindulásukban összeférhetetlenek,
de a végsőkig vitt megvalósulásukban könnyen találkozhatnak.
Eötvös József báró ezt a találkozást bizonyos esetben elkerülhetetlennek tartja:
,,Ha a tökéletes politikai egyenlőség eszméjéhez ragaszkodunk,
s biztosítani akarjuk magunkat azon veszedelem ellen,
mellyel a társadalmi egyenlőség létesítésének kísérletei
(itt a kommunizmusra céloz) járnak,
akkor olyképpen kell alakítanunk az államot,
hogy az országos hatalom a nép nevében ugyan, de ennek minden ...
befolyása nélkül gyakoroltassák."

Ezek a szavak szinte jóslatszerűen hatnak,
ha melléjük állítjuk Frank német igazságügyminiszternek
a német nemzeti szocialista vezéri államról festett jellemzését:
,,Minden néptárs egyenrangú.
Csak egy van, aki e fölé a síkság fölé emelkedik, s ez a vezér."
Ahogyan Mussolininál a közösség fogalmazásában a szabadság,
úgy itt a tekintélyiség fogalmazásában az egyenlőség visszatér.
Visszatér, de már nem mint ellenlábas, mint versenytárs,
hanem a szintézisben felolvadó, önértékűségében megtagadott,
túlhaladott tézis.

A népiségnek koreszmeként jelentkezésében dialektikus fejlődést nem észlelhetünk.
Itt másmilyen folyamat játszódik le. A koreszmék kibontakozásának
során gyakran következnek be fordulatok. A fordulat abban nyilvánul,
hogy a koreszme némileg elhajlik az iránytól, amelyet útra kelésekor vett.
Ezt a jelenséget a koreszme továbbfejlődésének nevezhetjük.
Új ösztönzéseket kap a koreszme, s amíg ezeknek engedelmeskedik,
átértékelésen megy keresztül. A régi koreszme új alakban jelenik meg előttünk.

Körülbelül ez történt a nemzetiséggel, mint a XIX. század eötvösi szövegezésben
harmadik koreszméjével. Új irányt vett, amelynek neve immár népiség.

Szabadság, egyenlőség, nemzetiség helyett: tekintélyiség, közösség, népiség!

IV.

TEKINTÉLYISÉG, KÖZÖSSÉG,
NÉPISÉG A SZÁZAD VALÓSÁGOS KORESZMÉI.

,,... Oh, vért kívánj
Hát, gondolat! vagy értéked silány."
(Shakespeare.)

Nem érhet-e gáncs a miatt, hogy a felfedezni vélt mai koreszmék
túlságosan földszagúak?
Hogy ezek az eszmék nem eléggé eszményiek?
Valóban, a koreszme rangjára csak az a gondolat méltó,
amelyért emberek hajlandók, ha kell, meghalni.
De persze a kor jelleméből folyik, hogy mi az, amit fiai önfeláldozással követnek,
amiért készek vért és életet is áldozni. Vannak ábrándosabb és vannak tárgyilagosabb korok.
Az utóbbiakban élni kívánnak az emberek.
Élni olyan célokért, amelyek az életen keresztül a földhöz is erősebb szálakkal tapadnak.

A neue Sachlichkeit nem csupán művészeti iránya korunknak,
hanem általános életfelfogása. Nem is szereti túlságosan az eget ostromló gondolatokat.
Gyanúsak neki, fél tőlük, hogy nem őszinték
. ,,Minél magasabb, magasztosabb egy idea ..., mostanában annál
kevesebbre kötelez itt, e lapos földön.
Sokan csak azért vallják, mert a magasság távolságot is jelent."

Illyés Gyulának ez a szemrehányása mindinkább csak a tűnő világra vonatkozik.
A holnap tárgyilagosan a vén földet akarja megreformálni.
Ez a tárgyilagosság kiütközik éppen Illyés Gyulából is.
Jellemző erre egyik méltatójának az a megjegyzése,
hogy ,,a költő érzésében az ősi magyar szabadságeszme is
a dolgozók sorsának megoldásában testesül meg."

Tekintélyiség, közösség és népiség, különösen pedig a három közül az első,
kevésbé ideális koreszmék, mint a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség.
,,Szent tekintélyiségről"
még senki nem énekelt, s bizonyára senki sem fog énekelni,
mint a ,,szent szabadságról".
Viszont igen sok hit és lelkesedés övezi a történelemnek nem
egy élő személyiségét, aki a tekintélyiség koreszméjét képviseli és megtestesíti.
Az újjászületés vágyával telített idők legtöbbször csak egy alakra vetítik előbb ki
a csírázó koreszmét.
Az idők szelleme érzékelni, megfoghatóvá törekszik tenni önmagát.
Ezért egyetlen embertípusban fejezi ki énjét, énjének belső mivoltát.
Talán nem lesz profán a hasonlat, hogy a világot is nem az Ige,
hanem a megtestesült Ige váltotta meg.
A széles tömegek szemében fontosabb
a zászlótartó,
mint ami a zászlóra van írva.

Ha pedig a közösségre és a népiségre gondolunk,
ezek mint testetlen igék maguk is áttüzesedhetnek.
Elvontan is van bennük annyi hívás, annyi vonzóerő,
hogy a koreszmék rendeltetését betöltik.
Odaadás a közösségért és a népiségért magasztossá válhat mindenki szemében.
Közösség és népiség vért is kívánhatnak,
s a vér adóját korunk gyermekeitől meg is kapják.

A közösség eszméjének korszerűsége sokban visszavezethető arra az életstílusra,
amely világszerte sajátossága az ipari munkásosztálynak.
Az ipari munkás életérzését a napnak minden órájában állandóan
a közösség erőteljes behatásai formálják.
Az üzem, amelyben dolgozik, csupa együttműködés, csupa összjáték.
Az egyes munkás csak egy porcikája az egésznek, amelyet egy vezérlő
agy mozgat. A jóléti, egészségügyi, szociális berendezésekben is minden közös,
öltöző, tussoló, kávézó, étterem, olvasó, díszterem stb.
A munkás egésznapi élete beolvad ebbe az állandó közösségbe.
Haladó szellemű gyárak már ifjúkorában megragadják,
mintaszerű tanoncképzéssel nevelik és egyszersmind biztosítják
maguk számára a munkásifjúságot. Mindenütt érezhető az üzem támogatása,
gondoskodó elirányítása, vezető keze.
Az egyesnek szinte nem is kell gondolkodnia, nem kell előrenéznie.

És ha a munkaidő végeztével a munkás hazatér,
talán szünet áll be a közösségi életstílusba?

A Bécs városa által a két világháború közé eső időszak közepén
emeltetett óriási bérházak, amelyek mindegyike többezer léleknek nyújt
közös fedelet, s befogadóképessége egy nagyobbacska faluéval vetekszik,
ízelítőt adnak a közösségi élet távlataiból. Mennyivel nehezebb az
individualizmus ilyen környezetben, mint az elkerített
apró családi házacskákban. A megnőtt életben a nagy ház is felfalja a kis házat.
S a bérkaszárnya mennél hatalmasabb, élete annál jobban tele van közösséggel.
A munkásság számára alig adatott meg a lehetőség,
ami a liberalizmus eszménye volt, hogy t. i. az egyén
a saját portáján található eszközökkel maga kovácsolja a sorsát
a nagy tömegek széles körében az egyéni létet a közősség léte
sokkal erősebben befolyásolja, az egyes ember boldogulása sokkal inkább azoktól
a kapcsolatoktól függ, amelyek szorosan a többiekhez láncolják.

Így lesz az élet egy kissé önmagának a normája,
így jut a koreszme közös nevezőre a gazdasági viszonyoknak
ugyancsak történelemalakító tényezőjével, amelyet
a többi materiális történelmi tényezőkkel együtt a jelen tanulmányban
némileg elhanyagolhatunk, de amelyeknek fontosságát
nem szabad lekicsinyelni. Mind a birtokos nemesség,
mind később a polgárság társadalmi túlsúlyának idejében,
a koreszmék jól megfértek az akkor éppen virágkorát élő társadalmi osztály
sajátos érdekeivel és részben ezekből az érdekekből táplálkozó életfelfogásával.
A történelmi materializmus egyoldalúan és durván állította be
a gazdasági érdekek szerepét, de azt még egy
Apponyi Albert gróf is hangoztatja, hogy ,,nagyon könnyen győződünk meg arról...,
hogy annak az osztálynak érdeke, amelyhez tartozunk, a tulajdonképpeni közérdek".
Nem meglepő tehát, ha az élet rendje ma
a munkásosztály érdek- és érdeklődési köréhez hangolódik,
s gondolkodás, érzület, ízlés a munkásosztály stílusára kap rá.

Amidőn így a közösség koreszméjének reális alapját kimutatom,
nem szeretném, ha ez bárkit arra bírna, hogy korunk eszmehármasságának
ezt a talán legeszményibb tagját sárba rántsa.
A közösség erkölcsi gondolat- és érzéstartalmát nem csorbíthatja,
hogy olyan kedvező idő járja, amely a talajt a megvalósulásra előkészítette.
Az alaposan megmunkált talaj teszi lehetővé, hogy a vetés kikeljen és jól fizessen.

Korunk eszméiért lelkesedni lehet és lelkesedni kell.
Ezeket a koreszméket szeretni lehet és szeretni kell.
Nincs semmi okunk szégyenkezni miattuk.
De nincs okunk megtagadni a XIX. századot sem.
Nagyapáink bizonyára oly őszintén hittek benne, mint mi a jelenben.
Meg volt a történelmi rendeltetése is a múltba temetkező eszmevilágnak.
Hogy rendeltetését nem tudta úgy betölteni, mint kellett volna,
az emberi dolgok közös sorsa. Régi kor árnya felé visszamerengeni mit ér?"
(Kölcsey.)
Becsüljük meg a múltat, de éljünk a Jelennel, lelkesedjünk a Máért.

Tekintélyiség, közösség, népiség híven képviselik a mi világunkat.
Sok minden van sűrítve bennük, de úgy érzem, mégsem kényszerítettük
Prokrustes-ágyba a korszerű szellemiséget, amikor
a mindenesetre bonyolult eszmekörnek a képét mindössze
három erőteljes vonással rajzoljuk meg.

Imrédy Béla az ,,új Európa irányító eszméit" kilenc pontban sorolta fel:
nacionalizmus; a közösségi gondolatnak előtérbenyomulása
az egyéni érdekekkel szemben; a vérségi kapcsolaton alapuló természetes
közösségek,
a család,
a faj,
a nemzetiség tisztelete és védelme;
népi politika folytatása; a munka és a tőke viszonyának gyökeres revíziója,
a munka elsőbbsége; a szociális igazság érvényesítése;
hivatások szerint tagolt gazdasági munkarend; erős és állandósult központi hatalom;
tervszerűen irányított gazdálkodás.

A szerteágazó valóság lényegét csak úgy ragadhatjuk meg,
a sokféleség elevenjére csupán akkor tapinthatunk rá,
ha összefoglaljuk. A tekintélyiség nagyon jól kifejezi azt is,
amit az erős és állandósult központi hatalom és az irányított gazdálkodás jelent.
A közösségi gondolat, a munka elsőbbsége, a szociális igazságosság és
a hivatási munkarend elfér a közösség koreszméjében.
A nacionalizmust, a vérségi kapcsolatok védelmét,
s a népi politikát bátran visszavezethetjük a népiségre.
A tekintélyiség, közösség és népiség így együtt talán mindezeknél többet is mond.

Azonfelül amint Le Bon tanítja
,,a nagy általános nézetek száma csekély".
Eötvös József báró is csak három koreszmét emelt ki a múlt század szellemiségéből.
Nem azért vagyunk tehát merészek, mert századunk uralkodó
eszméit mindössze háromban állapítjuk meg.
A merészség legfeljebb az, hogy az eszmék felfedezésére,
ilyen hatalmas feladatra vállalkoztunk és hisszük, hogy felfedező utunk sikerrel is járt.
E hitünkben azonban megerősít, ha visszatekintünk eddigi vizsgálódásainkra.
Az emberiség mindig újra vágyik; az élet ütemének lüktetése meghozta a fordulatot;
a tekintélyiségben,
közösségben és népiségben feldereng a múlt és a jelen eszmeköreinek szintézise;
az új koreszmék méltók e mivoltukra.

Korunk eszméinek felfedezése után a következő feladat tartalmuknak kifejtése,
azután pedig az eszmei tartalom értékelése,
vagyis az uralkodó eszmékre vonatkozó lelkiismeretes állásfoglalás.

V.

ELSŐ KORESZMÉNK: A TEKINTÉLYISÉG.

,,Jöjj, nézz Rómádra, hogy sír csupa jajban, özvegyen, árván;
s ezt zokogja folyvást:
Cézárom, miért nem vezetsz a bajban?"
(Dante -Babits.)

A tekintélyiség, mint minden program, részben tagadás, részben állítás.
A tekintélyiség fellebbezés a tömegemberrel szemben; ellenszenv a
politikai demokrácia iránt. A tekintélyiség ugyanakkor az életviszonyok
szilárd rendjének, a társadalmi arányosságnak, a fegyelemnek a követelése;
határozott állásfoglalás a mellett, hogy a vezetésre egy kiváló kisebbség,
a nemzeti elit hivatott.

,,Mivel a tömeg igényt tart az önálló cselekvésre és fellázad saját sorsa ellen...,
beszélek a tömegek lázadásáról" mondja Ortega nagysikerű, eleven írásában.
A tömegek lázadásának egyik oka a liberális demokrácia.
A másik ok a technika. Az előbbi jogilag, az utóbbi természetileg megnyitotta
a világot, kitárt minden csukott kaput a tömeg előtt. Az egyenlőség és
az olcsó áru lehetővé tette, hogy a tömeg mindenbe beleterpeszkedjék.
Ez öntudatát felfokozta, s a ,,megelégedett úrfi" azt gondolja,
hogy neki mindent szabad. Saját magát egyúttal
mindenben irányadónak is képzeli.
A tömegember ,,mindazt,
amire magában rábukkan vélekedést, vágyat, ízlést, előszeretetet ,
a világon a legtermészetesebbnek és igen rendjénvalónak tart."
Az államot is arra használja fel, hogy ,,elnyomjon vele minden teremtő kisebbséget,
amely bármi módon zavarja őt". A tömegek lázadásának velejárója,
másik oldala a ,,vezető kisebbségek zászlóvesztése".

A tekintélyiség meg akarja szüntetni a tömegeknek ezt a ,,lázadását".
E törekvésével kapcsolatos a politikai demokrácia tagadása.
A politikai demokrácia azt jelenti, hogy a közhatalom gyakorlásában
mindenki részt vesz. Ezt a részesedést nevezzük politikai szabadságnak,
megkülönböztetésül különösen a gazdasági szabadsággal szemben.
Mi a magyarázata annak, hogy az új Ádám kiábrándult a politikai
szabadságból, s elfordult a politikai demokráciától?
Nem járhatunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy azért,
mert csalódott a politikai szabadsággal és demokráciával járó többségi uralomban.
Elege volt a többségi uralomból, amely a maga nyerseségében
a közjót valóban nem képes valósítani. Következésképpen a többség,
sőt az egész társadalom felett álló uralmat kíván, amely a társadalmi
erőtényezőktől lehetőleg független, s így alkalmas a nemzeti érdek
érvényre juttatására. Aki figyelemmel kísérte az általános,
egyenlő, titkos, különösen pedig az ezenfelül még ú. n. arányos
választói jog alapján összeült parlamenti testületeket,
igazolni fogja Robert Owen jóslatát: ,,Ha a jövő évben
egy általános szavazati jog alapján, titkos szavazással
választott parlamentetek volna, minden valószínűség szerint
az lenne a legmunkaképtelenebb, a legzajosabb és legtehetetlenebb
nyilvános gyülekezet, amely valaha ezt az országot kormányozta".

Amint az lenni szokott, egy intézmény kinövései csökkentik magának
az intézménynek a jó hírnevét és hitelét, még ha a kinövéseket aránylag
könnyen le lehet vagdosni. Így a parlamenti élet egyes ferde jelenségei
bizalmatlanságot teremtettek magával a rendszerrel szemben,
de ezenfelül hozzájárultak a közügyek iránt való érdeklődés általános
csökkenéséhez. A legtöbb ember nem is tudja, mitévő legyen azzal
a cseppnyi politikai szabadsággal, ami reá esik. Nem tudja, hogy
a politikai szabadsággal élve, miképpen veheti ki részét a közhatalom
gyakorlásából. De egyáltalán nem is nagyon törekszik arra,
hogy neki a közügyek intézésében ilyen jogi részvétele legyen.
A politikánál erősebben leköti figyelmét, élénkebben foglalkoztatja
fantáziáját a technika és a sport. Történelem és közjog helyett
népszerű természettudomány, politikai ,,játékok" helyett labdarúgómérkőzés
kell a jelen gyermekeinek. Az új Ádám a fórumon nem kíván megjelenni.
A politikát csinálják olyanok, akik magukat arra hivatottaknak érzik,
s elég erősek arra, hogy a közhatalomból részesedést vívjanak ki,
a hatalmat magukhoz ragadják.

A politikai szabadság hiányát nagyon kevesek fájlalják.
,,Meg nem foghatom kérdezi már Ranke
miképpen sérthetné az önérzetet, ha tegyük fel, testvérek és rokonok közül
az egyik ipari, a másik kereskedelmi tevékenységnek szenteli magát,
a harmadik a tudománynak, a negyedik a földmívelésnek és így tovább,
és ha azután egy közülük képes lesz részt venni a kormányzatban,
ahol ő végre is a többiek közös ügyeiről gondoskodik."
Az átlagember ebben ma valóban nem talál semmit,
sőt a kor szellemének megfelelően a szerepek és feladatok
ily elrendeződését a legtermészetesebbnek tartja.

A politikai demokrácia a gyakorlatban okvetlenül magával hozza
a társadalmi demokráciát. A társadalmi demokrácia azonban a
politikainak nem elválaszthatatlan társa, hanem más elv szerint
szervezett uralommal is összefér. Kitűnő példa erre a nemzetiszocialista
Németbirodalom, ahol a politikai demokrácia teljes kirekesztése
mellett kifejlett társadalmi demokrácia dívik. A társadalmi demokrácia ugyanis
lényegében nem más, mint előítéletmentes megbecsülés és
érvényesülési lehetőség válogatás nélkül mindenki számára.
Ez a társadalmi demokrácia összeegyeztethető a tekintélyiség
koreszéméjével, ha a mindenkit megillető érvényesülési lehetőséget
úgy fogjuk fel, hogy az érvényesülés mértékének arányban kell állnia
az egyén képességeivel és munkásságának értékeivel. Különben
a társadalmi demokrácia tengelyig nyomná le a társadalom szekerét,
amelyet a tömegek lázadásának kátyújából amúgy is nehéz ki vontatni
a rend és a fegyelem szilárd betonútjára.

A szabadság és az egyenlőség nem kedvezett a rendnek és a fegyelemnek.
Már pedig rend és fegyelem nélkül az élet hamarosan éppoly tűrhetetlen,
kibírhatatlan lesz, mintha minden cselekvési szabadságot béklyóba kötnének.
Az emberek lassankint elvesztik tájékozódási képességüket.
Nem tudják mitévők legyenek.
Ki kinek parancsolhat?
Ki kinek engedelmeskedjék?
Mikor és mit lehet parancsolni?
Mikor és miben kell engedelmeskedni?
A tisztázatlan kérdések nyomán fellépő megzavarodásnak a hullámai
azután végiggyűrűznek az egész élet tükrén. A rend mindenütt megbomlik
és sürgős közbelépésre lesz szükség. A célt és irányt vesztett tömeg vezér és
vezetők után sóvárog, akik erős kézzel megfékezik a világ dolgai között
uralkodó zűrzavart és helyreállítják az egyensúlyt, arányosságot, egységet.
Tekintélyeket kíván, akik a rend és fegyelem alapján tervszerűséget visznek
az élet folyásába. A ,,megtervezett világ gondolata" címet adja Wells
önéletrajza utolsó fejezetének, amelyben összefoglalja az államok
és a világ kormányzására vonatkozó politikai nézeteit és vázolja e
nézetek érési folyamatát. Gyakran visszatérő kedvenc témája
a Nyílt összeesküvés. Magva ennek, ha jól értettem, a vezetésre elhivatást
érző kisebbség nyilvános szervezkedése azzal az őszintén bevallott céllal,
hogy az uralom átvétele útján a tervszerű rend feltételeit megteremtse.

,,Nem akarjuk, hogy a világot mindenki kormányozza,
hanem olyan politikai szellemű szervezetek, amelyek bizonyos védelmi feltételek
mellett mindenki számára nyitva állanak." Wells saját ,,szamuráj-rendszeréhez"
hasonló szervezetet ajánlott a ,,mai durva választási módszerek helyettesítésére".
A ,,Modern Utópiában", ahol az ajánlott rendszert kifejti,
az állampolgárok vérmérsékletük szerint a költők,
a mozgatók, a szürkék és az alacsonyrendűek.
A végrehajtó hatalom a mozgatóké, a szamurájoké.
A költőknek tanácsadói és bíráló szerepük van.
Az osztályokba való sorozás különböző vizsgák alapján történik.
A szamuráj tagság önkéntes, de szigorú minősítések és
fegyelmi szabályok nehezítik meg.

Kissé soká időztünk ezeknél az utópisztikus és regényes elképzeléseknél,
de talán megéri a gyümölcsöző összehasonlítás, amelyre módot ad.
Ha gondolatban egymás mellé helyezzük a szamuráj-rendszert és
az egypárt-rendszert, észre kell vennünk, hogy az alapgondolat
mindkettőben azonos: a vezetés egy kiszemelt, egy hivatott kisebbségnek,
az elitnek a feladata és a joga. A nemzetiszocialista német munkáspártról
megállapítják, hogy ,,a népközösség harcos legjava; vezetőrend"
(Frank miniszter), továbbá, hogy a ,,politikai népnek egyedüli és
mindenen keresztülhatoló, államvezető elitje" (Huber berlini professzor).
A német nemzetiszocializmus elmélete és Wells tanítása átellenes
parton lévő egymástól távoleső pontok. Ha ezeket mégis össze lehet
kötni, ha felfogásaikat párhuzamba lehet állítani, érzékelhetővé,
megfoghatóvá válik, hogy a tekintélyiség különböző irányzatoktól független,
tiszta szellemi tartalom: eszme.

Egy 1929. évi olasz alkotmányjogi törvény javaslatával
a kamara bizottsági jelentése a fasisztapártot akként jellemzi,
hogy az ,,egy misszionárius testület, állampolgári őrség,
férfiak nevelőintézete és tettek műhelye". (Ottlik László után.)
A fasisztapárt is a politikai elit szervezete. Nem más az
orosz kommunista-bolsevista párt sem, amely Lenin meghatározása szerint
a szovjetben megszervezett proletariátust vezeti: Sztálin csupán a párt főtitkára.
Henri Béraud, francia újságíró Oroszországban jártában megütközött azon,
hogy a kommunista pártnak mindössze 450,000 tagja van (1926-ban),
holott a munkások száma 15 millió.
Mert a párt csak avantgarde, s állandó tisztogatással vezetői szándékosan
alacsony létszámon tartják.

A tekintélyiség koreszméje a nemzeti elit uralmának megalapozását kívánja.
Fontos kérdés azonban, hogy kik tartoznak az elithez?
Teleki Pál gróf mélyértelmű fogalmazása szerint ,,az elit nem jelenti
a különösebben tanultakat, vagy a fővárosban lakókat.
Helyesebben egyáltalán nem jelenti azt, amit képzettség alapján
szoktak elitnek nevezni, még kevésbé azt, amit a ranglétra és
rangsor alapján neveznek elitnek.

Az elit az erkölcsnek elitje, a tudásé, a feladat elitje és a nemzet elitje általában,
amiben bennefoglaltatik az is, hogy az akaratnak az elitje.
A nemzet elitjéhez tartozik az, aki érezvén a nemzeti feladatot és
azt vállalván mert ez a tulajdonképpeni nemzet a legerősebben
érzi a nemzethez való tartozását".

Az elit fogalmának ily meghatározása kizárja azt,
hogy az elit kiválasztását mechanikus módszerekkel lehessen végrehajtani.
Az elitnek természetesen és szervesen kell kinőnie a nemzetből.
Tekintélyeket nem lehet mondva csinálni.
A neobarokk ,,tekintélyek" talmi kiválóságok.
A tekintélynek önmagától kell teremnie és tiszteletet kivívnia.
Nemzetszervezési, tehát állami feladat csupán az,
hogy az elit kifejlődésének előfeltételeit megteremtsük és
a tekintélyek érvényesülését biztosítsuk.
Ezért esik a tekintélyiség szellemi irányába Hitlernek az
a tömör igazságot tartalmazó mondása, hogy
,,a legjobb állami alkotmány és államforma az, amely természetes
biztossággal a népközösség legkiválóbb koponyáit juttatja vezető jelentőséghez
és irányadó befolyáshoz". Korunknak, a tekintélyiség koreszméjének
ilyen állam felel meg. Ilyen állam a legalkalmasabb arra, hogy
egyrészt a nemzet javára a helyes vezetés,
a rátermett kormányzás áldásait biztosítsa, másrészt véget vessen
a ,,tömegek lázadásának", ismét helyreállítsa és megszilárdítsa
a rendet és a fegyelmet, s mindezeken keresztül a közjót és
az igazi kultúrát valósítsa, szolgálja.

VI.

AZ ÁLLAMI BEAVATKOZÁS MIND NAGYOBB MÉRETEKET ÖLT.

,,Minden az államban, minden az állam által,
semmi az állam ellen."
(Mussolini)

Első királyunk országépítő tetteihez tartozik, hogy megtörte
a hadnagyok függetlenségi törekvéseit, s a törzsi szerkezet partikularizmusának
megszüntetésével a királyi hatalmat az egész országra kiterjesztette.
A célt és az eredményeket tekintve, hasonló ehhez XI. Lajos francia király életműve.
Ő a hűbérurak partikuláris uralmát gyűrte a központi hatalom alá.
A királyi tekintély nem tűrhette az uralomnak azt a feldarabolását,
amely az ország területének egyes részeit kivonta
a király kormányának fennhatósága alól.

A legújabb korban a partikularizmus már nem igen fenyegeti
az államok egységes szerkezetét. De nem egy állam
központi kormányát gyengítette, sőt gyengíti ma is az uralomnak az
a megosztottsága, amelyet pluralizmusnak szokás nevezni.
Ez alatt azt értjük, hogy az állammal szemben függetlenségre
törekvő társadalmi hatalmak tárgy szerint szakítanak ki
kisebb-nagyobb szeleteket a kormány hatásköréből.
Trösztök, kartellek, vagy csupán magános nagykapitalisták
gazdasági hatalmukat az állammal szemben is igyekeznék körülbástyázni.
Szakszervezetek társadalmi kérdésekben dacolnak a kormányzattal.

Wilson az elnökségét megelőző választási hadjáratban kijelentette,
hogy ,,az Egyesült Államok kormányának urai
az Egyesült Államok egyesült tőkepénzesei és gyárosai".
Góg, Papininek őrült és barbárul tékozló Krőzusa egy köztársaságot vásárol meg
s a háttérből dróton rángatja annak demokráciáját. Mulatságának komoly
tanulságát e szavakkal vonja le:
,,Alapos a gyanúm, hogy más országokat is a valóságban láthatatlan királyok
kis csoportja kormányoz, amelyet csak az ő bizalmi embereik ismernek,
akik azonban a legnagyobb természetességgel a törvényes vezetők szerepét játsszák."
Az első világháború utáni Olaszországban a Marcia su Roma előtt megtörtént,
hogy a szakszervezett mozdonyvezető a nyílt pályán megállította a vonatot
és csak akkor volt hajlandó tovább indítani, amikor az utasok
között lévő két csendőr leszállt. Nem volt hajlandó ugyanis csendőröket vinni.

A pluralizmus éppoly kevéssé fér össze a tekintélyiség koreszméjével,
mint amennyire összeegyeztethetetlenek voltak királyi tekintély és
partikularizmus. A tekintélyiség koreszméjének az állam csak úgy felelhet meg,
ha meggátolja a gazdasági élet oligarcháinak és a szakszervezetek kiskirályainak,
vagy egyéb nem állami tényezőknek függetlenségi, sőt hatalmi törekvéseit
és mindezeket az erőket az államfenség tiszteletére szorítja.

Az államfenség, a szuverenitás korlátlansága a tekintélyiség érvényesülésének
conditio sine qua non-ja. Kérdés azonban, hogy a tekintélyiség kíván-e totális államot,
mert azt talán mondanunk sem kell, hogy az államfenség korlátlansága és
az állami totalitás nem azonos fogalmak. XIV. Lajos, Mária Terézia,
Nagy Frigyes, Katalin cárnő uralma alatt az államfenség kétségkívül korlátlan volt,
de ki minősítené államaikat totális államoknak?

Az államfenség korlátlansága csupán elv: az állam mindent megtehet,
amit feladatainak teljesítése céljából akarnia kell és akar.
Az állami cselekvés köre azután a szerint fogy vagy növekszik,
hogy az állam miképpen vélekedik saját rendeltetéséről és hivatásáról,
s hogy ennek megfelelően mit tekint állami feladatnak.
Ha az állam a maga cselekvési körének határt szab,
az egyeseknek cselekvési szabadságot enged és az emberi együttélés
rendezésére irányuló feladatok egy részét az államnál alacsonyabbrangú
közületeknek engedi át, a szuverenitás önkorlátozásáról beszélünk.
Ebben az esetben nem partikuláris vagy plurális hatalmak állítanak fel
korlátokat az államfenséggel szemben, hanem az államfenség maga szabja
meg önmagának azokat a kereteket, amelyeken túl, rebus sic stantibus,
nem kíván terjeszkedni. Az államfenség önkorlátozása tehát nem ütközik
a tekintélyiségbe.

A ,,totális állam" elnevezést, amely a mai közéleti és közírói szókincs
egyik sokat használt szakkifejezése, a ,,totális mozgósítás" után képezték.
Totális mozgósításról Ernst Jünger tett említést legelőször Krieg und Krieger
című könyvében. A totális mozgósítás a nemzet összes erőforrásainak
igénybevétele, szellemi, erkölcsi, anyagi, természeti javainak latbavetése
a háborús célok elérése végett. Ilyesmi történik a totális háború esetén kívül is,
amikor a nemzeti célok megvalósítására az állam nem alkalmaz fegyveres eszközöket.

A totális állam lényegét a legjobban akként domboríthatjuk ki,
hogy összehasonlítjuk a közömbös, semleges állammal, továbbá
a beavatkozó, intervencionista állammal.
A neutrális állam az egyénnel és a társadalommal, valamint az
emberi együttlét egyéb nem államinak minősített megnyilvánulásaival
szemben a lehető legszűkebb körre szorítkozik.
A nem állami cselekvés számára annál nagyobb területet enged.
A XIX. század polgárát Eötvös akként jellemzi, hogy
az ,,nem követel egyebet az államtól, minthogy minél tágasabb mezőt nyisson neki,
melyen önálló létet és hatáskört maga alkosson magának".
A semleges állam ismer állami és állammentes életet,
s a hangsúlyt az utóbbira helyezi. A totális államban semmi sem állammentes.
,,Minden az állam által."
A totális állam a nép minden életerejére és javára kinyújtja kezét.
Megragad mindent, ami az emberi létre tartozik.

A beavatkozó állam a neutrális és a totális között áll.
Az állami feladatok körét kiterjeszti, de mérsékletet tanúsít,
s az államfenség önkorlátozását nemzeti érdeknek ismeri.
A legújabb tapasztalatok azonban arról győznek meg, hogy
a beavatkozás mértéke folytonosan növekszik, s
az intervencionista állam közel kerül a totális államhoz.

Érdekes, hogy az állam terjeszkedését aránylag legkönnyebben tűri a gazdasági élet,
amely pedig már-már azzal fenyegetett, hogy teljesen az állam fejére nő.
Érzékenyebb a vallás, a művészet, az irodalom, a véleménynyilvánítás, a nevelés.
Olaszország kiegyezik a pápával. A német képzőművészetek virágzása
kontrasztban áll a gondolatközlő művészetnek, az irodalomnak pangásával,
Werfel ,,Nápolyi testvérek"-jében az apát a szó szoros értelmében fejbe kell verni,
hogy a családi nevelésről lemondjon.

Bármennyire nőjön és terebélyesedjék az állami beavatkozás,
bármennyire szűkítse és rövidítse a szabadságköröket, az intervencionista
és a totális állam között áthághatatlan válaszfal emelkedik,
amelyet nem ront le az sem, hogy a beavatkozás az életnek külső hatásokkal
szemben érzékenyebb pontjait, köreit érinti.
Ez a válaszfal a jogállam elve.
Jogállamban az állam polgárai számítanak arra,
hogy az államfenség önkorlátozását tartalmazó tőrvényeket, mindaddig,
amíg azokat alkotmányos módon meg nem változtatják,
az állam is meg fogja tartani. Ha az állam saját törvényeit mégsem tartaná meg,
s emiatt az állam polgárát sérelem érné, ez bírói jogvédelmet vehet igénybe.
Totális államban viszont nincs helye annak,
hogy az egyesek az államot perbefogják, s a közösséggel szemben
egyéni jogokat érvényesítsenek.

Gondoljunk Nagy Frigyes és a Sans souci malom molnárának közismert
anekdotájára, s tüstént szembeötlik, hogy az abszolútizmus, különösen
a felvilágosult abszolútizmus mennyire nem volt totális államiság.
Nagy Frigyes független bírói kart létesített s meghagyta bíráinak,
hogy semmiféle rendelet által el ne téríttessék magukat a jogos eljárástól.
A pénzügyi tisztviselőket felelősségre vonta, ha alattvalóikat
a kincstár érdekében zaklatni merészelték.

A francia forradalom által álmodott demokratikus állam eredetileg közömbös,
semleges állam. ,,Az emberi és polgári jogok kiáltványának" V. pontja szerint
,,a törvény csak a társaságot károsító cselekedeteket tilthatja el".
A demokratikus államforma azonban hamarosan beavatkozó politikába kezdett,
s az intervenció az egyéni élet mind nagyobb részét,
mind több viszonylatát szabályozza és vonja állami hatalom alá.
Eleinte a védvámos rendszer, a kötelező népoktatás,
később a gyakorlati szociálpolitika, földbirtokpolitika, irányítóit gazdálkodás,
autarchia stb. stb., minden demokratikus államban megtalálható.
Tévedne, aki azt hinné, hogy ezzel a demokratikus állam kivetkőzött
sajátos mivoltából. Már Eötvös észreveszi, hogy a demokratikus államban
,,a törvényhozó hatalom minden pillanatban az egyes polgárnak
összes viszonyaira terjeszkedhetik ki." Megállapítja egyúttal,
hogy ez egyenesen az újkor demokratikus államának az iránya.
Az irány ,,az egyén önállásának feláldozása és az állam feltétlen
uralma érdekében". És miért lenne kizárva, hogy a beavatkozás útján
messze előrehaladó demokratikus állam elérkezik a totális állam
tőszomszédságába és ledönti a válaszfalat, átlép a Rubiconon?

Eötvösünk az állam fejlődésének ezt az irányzatát elvi álláspontjának
megfelelően élénken elítéli. Így az állami élet fejlődésének ideálját tekintve
felfogása és meggyőződése eltér az egyik jeles magyar jogbölcsésznek,
Somló Bódognak véleményétől, noha a fejlődés tényleges
irányának megállapításában nézeteik teljesen megegyeznek.
Utóbbi a következőket írja ,,Állami beavatkozás és individualizmus" című
munkájában:
,,Növekvő állami szabályozás, növekvő politikai szabadsággal karöltve:
ez a fejlődés iránya, mindenre kiterjedő állami szabályozás és
tökéletes szabadság, ennek a szabályozásnak megállapítására,
vagy megváltoztatására:
ez a fejlődés ideálja."

A totális állam tehát nem szükségszerűen antidemokratikus.
A demokratikus állam is lehet totális állam.
Ezt a tényt ki kell emelnünk, mert a közfelfogás úgy szokta szembeállítani
a demokratikus államot a totális állammal, mint szögesen ellentétes
fogalmakat és formákat. A közfelfogás téved. Tévedése annál nagyobb,
mert a demokrácia akarata alapjában véve láttuk szintén a totális uralom.
Korunk eszméjének, a tekintélyiségnek azonban még totális alakjában
sem fog megfelelni, mert a tekintélyiség nem akar tudni politikai demokráciáról.
A demokratikus államnak tehát a tekintélyi állam az ellentétpárja.

Ezen a ponton gondolatmenetünk visszakanyarodik a korábban feltett,
de mindeddig válaszolatlanul hagyott kérdéshez: kell-e feltétlenül a totális állam
a tekintélyiségnek? Ha a tekintélyiség a XX. századnak egyedül
uralkodó koreszméje volna, fenntartás nélkül igennel válaszolnék.
Elvégre a totális állam a mintaképe kell, hogy legyen a legteljesebb
fegyelmezésnek és vezetésnek. Igaz, a végsőkig viszi a program megvalósítását,
ami a gyakorlati világban szokatlan, de annál inkább megfelel az ideák világának.
A tekintélyiség egymagában kétségkívül hajlik a totális államiságra.
De egyrészt ismét csak fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ugyanez
a hajlam a demokrácia gondolatában is benne rejlik.
Másrészt a koreszmék kölcsönhatást gyakorolnak egymásra, s
a közösség koreszméje, mint látni fogjuk, nem kedvez
a totális állam módszerének.
Következésképpen korunk eszméinek állama nem totális állam,
hanem egyszerűen tekintélyi állam. Hogy milyen ez a tekintélyi állam,
erről később többet.

VII.

MÁSODIK KORESZMÉNK: A KÖZÖSSÉG.

,,Az elsődleges, az ősi tény, amelyből minden ered,
nem az egyén,
hanem a közösség, a társadalom."
(Othmar Spann.)

A humánum egyéniség és közösség.
Egyén és köz az emberi sors, az emberi élet ellentétes előjelű sarkpontjai.
A sarkpontok között állandó feszültség szikrázik. Az egyén külön kis világ,
önmagát állítja, saját céljai fűtik. A köz a részszerű törekvésekkel szemben
az egészet képviseli, azt a nagyobb világot, amelyhez az egyesek tartoznak,
s amelynek céljai nem mindig egyeznek az egyén céljaival.
Így válnak szét egyéni érdek és közérdek. Ámde az ember társas lény,
gyökereivel a társadalomba kapaszkodik. A társadalmat pedig mégis
csak az egyesek alkotják. Az egyéni és a közérdeknek tehát egy
vagy több ponton találkozniok is kell.
,,Az egoizmus
mondja igen szépen Nagy Lajos
akarva nemakarva, az altruizmust szolgálja.
A 'világcsomó' benne van a környezet szövedékében; onnan került elő,
ott szövődik, s amit csak alkotott, előbb-utóbb minden fonalát beleszövi a közbe."
S megfordítva: a közérdek végső elemzésben nem érdeke-e az egyesnek?
A közösség sérelmét nem sínyli-e meg az egyén is?
Megsínyli éppúgy, mint ahogy a társadalom nyeresége,
hacsak a társadalom nem nagyon beteg, szétoszlik tagjai között.
Egészséges társadalmi viszonyok között az egyén által a köznek
hozott áldozat is gyakran kamatostul megtérül.

Egyén és köz szorosan összetartoznak, a köztük lévő viszony felbonthatatlan.
Nagy kérdés azonban, hogy az egyén és a köz, az ember és
a társadalom viszonyában hová esik a döntő súly.
Világnézet dolga. Az individualizmus szerint az egyéné,
az univerzalizmus szerint a közé az elsőség.

Az individualizmus társadalombölcselete a közt az egyénből vezeti le.
Azt tartja, hogy a társadalom származékos képződmény.
A valójában létező egyedül az egyén. A társadalom csupán az egyének sokasága,
önálló lét nélkül. Olyan mint egy számológép, amelyen a színes golyók
egymás mellett sorakoznak. A száz golyó éppoly kevéssé egység,
mint a társadalom. A számológép csak összetartó keret,
ügyes megoldás arra, hogy a golyók el ne guruljanak, szét ne szaladjanak.
Az állam alapja célszerűségi okokból létesített szerződés,
Rousseau-féle ,,contrat social", amelynek tárgya a polgárok önkéntes együttműködése.

Az univerzálizmus a társadalmat és az emberi közösség minden egyéb jelenségét
szerves egységnek, élő organizmusnak tekinti. A közösség sejtszövet,
az egyének ennek csupán sejtjei. Az egyén is létezik tehát,
de létének alapja nem önmagában, hanem a társadalomban van.
A társadalomból, mint természeti egységből kiszakított egyén elhal.
Az ,,elsődleges tény" tehát a társadalom, a közösség. Az államot nem
az egyének tákolták össze, hanem szervesen fakadt a közösségi létből.

Nem feladatunk, hogy individualizmus és univerzálizmus között igazságot tegyünk,
vagy bizonygassuk ilyen és ilyen középúton haladó más ,,izmus" nézeteinek
helyességét. Mindössze a közösség koreszméjének filozófiai hátterére kívántam némi világosságot vetni. Sok minden gondolat kavarog és hullámzik még ebben a háttérben. Tudományos vélekedések mellett a mindennapos életfilozófia és a költészet egyszerű kis fodrocskái. ,,Csak egy lénnyel van kevesebb, Mint tegnap volt, S nekem úgy tetszik: az egész Világ kiholt" — sóhajtja Petőfi ,,árva lyánya". A kezdő trianoni korszak ,,Palinódiájának" ismeretlenségbe burkolódzó költője pedig visszasírja az Emberrel szemben a Hazát: ,,Mindennél szentebb volt az emberélet, Azt hittem legdrágább az embervér. Most látom, ha elvész Haza, Szabadság, Az emberélet úgy semmit sem ér!"

A közösség koreszméjének programadó tartalmát legtömörebben a német elv fejezi ki: ,,Gemeinnutz vor Eigennutz". A közösség érdeke előbbre való, mint az egyéni érdek. Az egyén nem érvényesülhet a köz rovására. A közösség a maga célkitűzéseivel határt szab az egyéni vágyak kielégítésének, az egyéni célok megvalósításának. Az egyéni siker megbecsülése és jutalmazása a közösség koreszméjének világnézetéből sem hiányzik, de az értékelés alapja a szolgálat, amelyet az egyén a köz javára kifejtett. Egyedül a köz számára teljesített szolgálat lehet a társadalmi megkülönböztetés alapja.

A szabadság koreszméje az emberi jogokat hangsúlyozta, a közösség az emberi kötelességeket emeli ki. A sokat hangoztatott ,,szociális kor" csak úgy igaz, ha lelkülete reáébredés arra, hogy embertársainkkal, az emberi lét szűkebb vagy tágabb közösségével szemben kötelezettségeink vannak. Ezek a kötelezettségek fonják azt a köteléket, amely maga a közösség. E kötelességek önkéntes teljesítése a szociális kultúra, amelyet sok más kiváló pedagógussal együtt Foerster is sürgetett a liberális idők nemtörődömségeinek megszüntetésére. Nem egyedül vagyok a világon. Tekintettel kell lennem másokra is. Aki egyéni érdekeinek megvalósítására kíméletlenül rohan, antiszociális lény. A közösség eszméje szociális felelősségérzetet parancsol. Szociális felelősségérzetnek kell kísérnie minden cselekedetemet, magatartásomat.

A közösségi szellem által vállainkra rakott kötelezettségeknek eleget kell tenni akkor is, ha a kötelességteljesítés áldozattal jár. Korunk a közösség javára szánt áldozatot megköveteli, habár az áldozathozatal nem könnyű. A koreszme hadat üzen az üzleties felfogásnak, amelynek krédója az ú. n. gazdasági optimum elve: a legkisebb befektetéssel a legnagyobb nyereséget kicsikarni. A közösség egyáltalán nem ellenszolgáltatás fejében, főként nem busás előnyökért kíván áldozatot, hanem magáért az áldozatért, s a velejáró erkölcsi helytállásért.

Az áldozatkészség gyakran beleütközik a polgári biztonság ideáljába, amely a történelem minden szakaszában elpuhította a civilizált nemzeteket, lazává, petyhüdté tette azoknak népi és társadalmi izomrendszerét. A közösség érdekeit nem a Maginot-vonalak építésének, hanem a pericolosamente vivere életbölcseletének lelkülete elégíti ki. Aki vállalja a veszélyt, nem riad vissza az áldozatoktól, az áldozatos kötelességteljesítéstől sem. A köz pedig ebből él és erősödik. Ezért beszél Salazar az igazság politikája mellett az áldozat politikájáról, ,,melyet a nemzet közös üdve kényszerít ránk".

A szociális kor meglátszik a jogrendszeren is. Jogintézményeink szociális irányban fejlődnek. A magánjog azelőtt inkább csak individuális életviszonyokat szabályozott. Újabban felfigyelt a munkának szociális vonatkozásaira, problémájává tette a gazdasági élet szervezetét, s általában azt az összműködést, amelyből áll a nemzetgazdálkodás. A munkajogban és a gazdasági jogban a közösségnek mind több kérdését igyekszik saját eszközeivel megoldani, s ezzel a szociális rendet szolgálni. A büntetőjog régebben főleg az egyéni érdekek oltalmáról gondoskodott. A személyiséget, életet, testi épséget, vagyont védelmezte erőteljesebben. Az újabb büntetőrendelkezések célja legtöbbször a közösséget veszélyeztető támadások elhárítása és megtorlása. A szociális kultúra védelmet keres és talál a jogban, hiszen kultúra és jog egymáshoz tartoznak.

A közösség koreszméjének hullámrezgései az egyéni lélekben megszólaltatják a kollektív hajlamokat. A mai fiatalság több örömet talál az együttmasírozásban, a tömegtáborozásban, a tömegsportokban. ,,A kollektív életben rejlik az új charme." ,,A közösségi élet emberi vonásait és szépségeit akarjuk" — jelenti ki Mussolini. A közelmúlt egykét századának társaséletéről finom és halktónusú szalonban készíthettek volna fényképfelvételt, ahol szellemes hölgyek és urak csevegnek, kamarazenét hallgatnak. A jelent hatalmas fórumok, sportpaloták, strandfürdők, szabadtéri előadások jelképezhetik. Az individuális világnézet a humánum szépségeit inkább csak az egyéni világban szemlélte. A közösség koreszméje felfedte a Szépet a közösségi humánumban. Kollektív élet és szépség nyilvánul meg azokban a szabadgyakorlatokban, amelyeket a mozi vásznán sokszor látjuk lányok-fiúk ezrei egyenruhában egyöntetűen végeznek. Az ilyen képeknek mintegy szimbolikus jelentésük van. A tömeg ,,együttleges értelemben cselekszik" (Madách).

A nevelőt a közösség, korunk második hatalmas eszméje a szociális műveltség terjesztésére ösztönzi, a jogászt a szociális jogrendszer kiépítésére bírja, az embert a kollektív élet szépségeire tanítja. A politikustól szociálpolitikát követel a közösség koreszméje. A szociálpolitika a közösség szolgálatában állott már akkor is, amikor az osztályharcos ellentétek tompítására, kiküszöbölésére törekedett. A munkásvédelem csökkentette a feszítő erőt, amely a munkásság lázadozásából táplálkozott és a társadalmi kohéziót bomlasztotta. Még jobban megfelel a közösség eszméjének a szociálpolitika olyértelmű elképzelése és fogalmazása, amely közvetlenül tűzi ki a természetes közösségek, a család, a hivatás, a nép oltalmát, istápolását, fejlesztését. A korszerű szociálpolitika az embert az említett közösségek tagjaként tekinti, s mint ilyennek keresi testi és lelki javát. Ezáltal magát a társadalmat akarja izmosítani. A szociálpolitika a szó szoros értelmében társadalompolitikává válik. Nem az egyén a fontos, hanem a közösség. A fő a családi élet, a néperő fejlesztése, a nemzeti képességek felfokozása.

A közösség az élet minden változatában árnyékot vet az egyénre. Az egyén a köz mellett elhomályosul. A koreszme azonban nem merülhet ki abban, hogy elfogad egy bölcseleti irányt. Kell, hogy a gyakorlati világgal érintkezést vegyen fel. Így a közösség koreszméje is több, mint az univerzalizmusnak a tömegek által könnyen érthető népszerű kiadása. Századunk e koreszméjének mondanivalója van a közösségi életforma kialakításáról is.

Az új stílus, a közösségi életforma nem más, mint a rendezett társadalom. Ez is az univerzalista világnézet folyománya: ha a társadalom valóban szerves élőlény, életének is organikusnak kell lennie. Széteső, rendezetlen társadalom semmiképpen sem felel meg a koreszmének. A közösség mint koreszme szerint a társadalmi rend tehát a társadalom lényegéhez tartozik. Miután pedig a rend ,,egység a jól tagolt sokaságban" (Aquinoi Szent Tamás), a társadalmi rend elsősorban is kellőképpen tagozott legyen. Nem szabad azonban talán nem is lehet mesterséges tagozást hevenyészni, hanem egyengetni kell a természetes, az organikus tagozódás életfolyamatát.

Másodsorban egységes legyen a társadalom. A legegészségesebb, ha ez az egység belülről önkéntesen épül ki. De az már jórészt állami feladat is, hogy a társadalom egységét kovácsolja. Hiszen az államot úgy is tekinthetjük, mint a társadalom legfőbb szervét, amelyet a társadalom főként azért emelt maga fölé, hogy az egységet valósítsa és képviselje, hogy saját magának feje legyen. Az állam a társadalom kupolája. A népek csatájának történelmét őrző hatalmas lipcsei emlékmű Ruhmeshalle-jában a turistáknak bemutatják, hogy az óriási kupola alatt a csarnok híres akusztikája miképpen fonja akkordba az egymásután feltörő különböző hangokat. Valahogyan így kell összhangot teremteni a társadalom szervei és erői között az államnak is és így kell a kellőképpen tagozott társadalmat az egységbe foglalás betetőző műveletével igazán rendezett társadalommá avatnia.

VIII.

ÚJ RENDISÉGET!

,,Az egykor virágzó és gazdagon tagolt,
a legkülönfélébb egyesületek sokaságában kifejlődött társadalmi élet annyira szétesett,
úgyszólván teljesen elsorvadt, hogy végül csak az egyének és az állam maradtak,
magának az államnak igen nagy kárára."

(Quadragesimo anno.)

A XVIII. század forradalmi szellemisége börtönnek képzelte a céhrendszert is, mint a kornak annyi más intézményét és berendezését. Céljául tűzte ki e börtönök lerombolását, hogy az egyén a szabad levegőn kötetlenül, bilincseit elhajítva érvényesíthesse képességeit és tevékenykedhessék úgy, ahogyan jónak látja. A liberális hitvallás szerint az egyesek cselekvési szabadsága az összesség számára is a legfőbb hasznot hajtja, s így közszempontból is a lehető legelőnyösebb.

A liberalizmus azonban nem elégedett meg azzal, hogy az egyént ,,felszabadította" minden hivatási kötelék kényszere alól, hanem útját szegte még az önkéntes szakegyesülésnek is. A francia forradalom 1791. évi Loi Chapelier-je az egyént szándéka és akarata ellenére szabadságra kényszeríti. ,,Ha a szabadság és az alkotmány alapelveivel ellentétben, ugyanahhoz a hivatáshoz vagy mesterséghez tartozó polgárok oly határozatokat hoznának, maguk között oly megegyezéseket létesítenének, amelyeknek célja iparuknak vagy munkájuknak a szolgálatait, egyetértőleg megtagadni vagy csak meghatározott árért nyújtani, ezek az esküvel megerősített, vagy akár meg sem erősített határozatok alkotmányelleneseknek és az emberi jogok kiáltványába ütközőknek nyilváníttatnak." Paradox törvény: kikényszeríteni a szabadságot! De ilyesmitől sem retten vissza, aki az elvek következetes érvényesítésében megalkuvást nem ismer. A forradalom hevében pedig nincs megalkuvás.

Az egyént elszigetelték, a társadalmat szétbontották divatos kifejezéssel élve , atomizálták. Rendezett társadalom helyett tagozatlan tömeggé vált az egyének sokasága. Az állam még szolgáltatott némi egységesítő keretet, de az állam és az egyén között űr támadt, s ez az űr a liberalizmus alkonyán a közéletnek tátongó sebévé vált. A seb sürgős kezelésre és orvoslásra szorul. Korunk úgy érzi, hogy az orvosszernek már birtokában is van. A hivatásrendiség az, ami az állam és az egyén között a liberalizmus által teremtett pusztaságba a közösségi koreszmének megfelelően , természetes közösségek, a hivatások szerves hálózatával akar pezsgő életet varázsolni.

A hivatásrendiség gondolata visszafordul a börtönökkel teltnek minősített múlthoz, amely az egyéneket foglalkozásuk, élethivatásuk szerint tömörítette s ezzel erősítette az egyébként is tagozott társadalom rendjét. A hivatásrendek, mai elképzeléseink és fogalmaink szerint a különböző foglalkozási ágaknak, hivatásoknak önkormányzati alakulatai. A liberalizmus korában az önkormányzatot csekély kivétellel területi alapon szervezték. Területi önkormányzatok hazánkban a községek, városok és vármegyék. A hivatásrendi önkormányzatban a területi alappal szemben a fő szervezési elv a hivatás azonossága. Ez szabja meg elsősorban az önkormányzat gyakorlásának körét, s csak másodsorban fordul elő a hivatásrendi önkormányzaton belül ismét a területi tagozódás.

A hivatásrendi önkormányzat jobban megfelel a koreszmének, mint a területi önkormányzat, mert az azonos hivatás közvetlenebb és szorosabb kapcsolat egyén és egyén között, mint az a tény, hogy lakóhelyeik az ország területének ugyanarra a körülhatárolt részére esnek. A hivatás voltaképpen társadalmi képződmény, míg a terület a külvilág darabja. A hivatási közösség tehát a provinciális közösségnél természetesebb alapja a társadalom tagozódásának, s így a rendezett társadalom számára fontosabb szervezési elv. A község, város és vármegye mai szemmel jobbára az állami közigazgatás gócpontjai. Önkormányzatuk jelentősége csökkent. A jövő a hivatásrendi önkormányzaté!

A hivatásrendi gondolat, amely azelőtt főként a céhrendszerben öltött testet, a liberalizmus érkezésével nem halt meg, hanem csak elaludt, s hamarosan ébredezni kezdett. A korszerű hivatásrendiséget ugyanis visszavezethetjük a szakszervezetekig és a kartellekig, a kollektív munkaszerződésekig és a kartellhatározatokig. Az újabb hivatásrendi életnek ezek a csírái és előképei bizonyítják, hogy a társadalmi és főként a társadalomban működő gazdasági erők összefogása és fegyelmezése a közéletnek természetes törekvése. Az emberi élet mindenkor, még a liberalizmus idejében is, nemcsak egyéni, de közösségi élet is.

A hivatásrendiség mai történelmi példája és példaképe az olasz carta del lavoro-ból nőtt rendszer. Meg kell említeni e mellett a német Wirtschaftsverfassung-ot, a portugál Salazar rendszerét, a spanyol és az újabb francia törekvéseket.

A carta del lavoro VI. cikkét idézzük:

,,A törvényesen elismert szakegyesületek biztosítják a jogegyenlőséget a munkaadók és munkások között, őrködnek a termelés és a munka fegyelmének fenntartásán és előmozdítják ezek tökéletesbülését.

A korporációk a termelő erők egységes szervezetét alkotják s teljes egészében képviselik azok érdekeit.

Miután ezeknek az érdekeknek csorbítatlan képviselete a nemzeti termelés érdeke, a törvény a korporációkat állami szerveknek ismeri el.

Mint a termelés egyetemes érdekeinek képviselői, a korporációk mindannyiszor, ahányszor arra a felhatalmazást a hozzájuk tartozó egyesületektől megkapták, a munkaviszonyok szabályozására, valamint a termelés összhangjának biztosítására kötelező szabályokat adhatnak ki." (Bencs Zoltán fordítása.)

A carta del lavoro, mint már a neve is jelzi, alkotmánytörvény, amely nem az életviszonyokra közvetlenül érvényes jogszabályokat, hanem pragmatikus nyilatkozatokat tartalmaz. Ezeknek szellemében a törvények egész sora építette ki az olasz hivatásrendiséget és fejlesztette tovább úgyannyira, hogy a hivatásrendiség a törvényhozó testületbe is betorkolt.

Jellemző a carta del lavoro által megalapozott olasz hivatásrendiségre, csakúgy, mint a német Wirtschaftsverfassungra, hogy az eddigi önkéntes tömörülés alakulatait illesztik be egységes keretbe, ezeknek az elveit értékesítik és viszik, építik tovább. Az olasz korporációkhoz a szakegyesületeken keresztül vezetett az út, s a német piacszabályozó Marktverband-ot valóban nem sok választja el a kartelleknek attól a továbbvitt alakzatától, amelyet kényszerkartellnek neveznek, ahol tehát az önkéntes egyetértés helyett egészen vagy részben a kényszer az összetartó kapocs.

A hivatásrendiség vagy
amint XI. Pius pápai körlevele kifejezi az új rendiség megvalósítását
a római katolikus egyház erkölcsi súlyával támogatja.
Úgy véljük főként azért, mert a társadalom mai szociális problémájának,
a munkáskérdésnek egyetlen békésszellemű és építő megoldása.
Meghozza a munkabéke hőn óhajtott olajágát,
mégpedig ami fontos a nélkül, hogy a megváltásra szoruló proletárokat odadobná
a tőkések önkényének.
A tőke és a munka között becsületes egyensúlyt teremt.
A proletárok megváltása:
a szociális pápák és szociális enciklikák gyakorlati kérdése és terve.

Erre céloz Prohászka Ottokár is a ,,Kultúra és terror" c. könyvében:
,,A lehetőséget arra,
hogy legyen mindenkinek ideje önmagával
s lelki igényeinek kielégítésével foglalkoznia,
a produktív s jól rendezett munkának fejlődésétől várjuk."

A munkaadók és a munkások közötti viszony igazságos és szerves rendezése,
minden erkölcsi értelme és kihatása mellett alapjában véve gazdasági természetű feladat.
A hivatásrendiség legsajátosabb területe általában a gazdasági élet.
A hivatásrendi önkormányzat elsősorban gazdasági életforma.
Nem állíthatjuk ugyan,
hogy csak a termelő és értékesítő hivatások szervezkedését öleli fel.
Magyarországon éppen ellenkezőleg,
elől jár az ú. n. szabadfoglalkozásúak, ügyvédek, orvosok, mérnökök, írók,
művészek kamarai összefogása és közösségi,
hivatásrendi élete,
Mégis a hivatásrendiség súlypontja a homo oeconomicus kapcsolatainak
és tevékenységeinek a rendezésére helyezkedik,
s még a nem gazdasági élethivatások körében is
a hivatásrendi alakulatok gazdasági színezetet kapnak azáltal,
hogy a hivatásrend rendeltetésszerűen síkraszáll
a tagok gazdasági érdekei mellett és
azok igazságos boldogulásának előbbrevitelére törekszik.

A hivatásrendiség fő célja tehát a gazdasági élet szabályozása.
Ebben versenyez a beavatkozó állammal,
a totális állammal pedig elháríthatatlan összeütközésbe kerül.
Ha az állam nem ragaszkodik a totalitáshoz,
közte és a hivatásrendiség között a hatásköröket nem nehéz felosztani.
A hivatásrendiségben a gazdasági élet önszabályozása nyilvánul meg.
A hivatásrendek
a hivatási ügyeket maguk intézik, a hivatásközi ügyeket pedig
az érdekelt többi hivatásrenddel egyetértőleg.
Ez a hivatásrendi önkormányzat a szabályozásnak hajlékonyabb és
rugalmasabb módszere, mint a kizárólagos állami szabályozás.
Éppen ezért az érdekeltek megelégedését és megnyugvását jobban szolgálja.
Biztosítja a szakszerűséget is.
Az állam feladata a felügyelet gyakorlása
és a legfőbb irányítás.
A tekintélyi állam az irányításban mindenesetre messzebb fog menni és
az önkormányzat alárendeltségét erőteljesebben fogja hangsúlyozni.
Fenn fogja tartani magának a jogot adott esetben
a közvetlen beavatkozásra és intézkedésre.
Ha kell, igazságot fog tenni a hivatásrendek között.
Az önkormányzatnak azonban nem fog szükségtelenül útjába állani,
sőt gondoskodni fog fejlesztéséről.

Nem így a totális állam. A totális állam nem elégszik meg állami fölénnyel
az önkormányzat felett, hanem az önkormányzat által megvalósítható közfeladatokat
is mind magához ragadja.
A totális államra jellemző ama tulajdonság ugyanis,
hogy az ilyen államban nincs állammentes lét, nemcsak az egyéni autonómiának,
hanem az önkormányzati formáknak a tagadását is jelenti.
Miután pedig a hivatásrendiség a közösségi koreszmének valósításában talán
a legtermékenyebb program, a közösség amint már jeleztem
nem kedveli a totális államiságot,
s a koreszmék kölcsönhatásának következményeképpen a totális állam
a tekintélyiség célkitűzései közül kiesik.
A totális állam
ugyanolyan bomlasztó hatással lenne a társadalmi közösségekre,
mint volt a liberális állam,
amelynek korunk felfogása szerint legfőbb vétke, hogy atomizálta a társadalmat.
A totális államban
is egyedül maradna az állam és az izolált egyén.
A hivatásrendiség viszont eleven és szerves kapcsolatokat sző,
amelyek új életre keltik a társadalom természetes közösségeit
s az egyént visszavezetik a közösségben rendelt helyére.

Az eddigiekben a hivatásrendeket úgy mutattuk be, mint a foglalkozásoknak, élethivatásoknak önkormányzati alakulatait. A hivatásrendiség gondolatának azonban a hivatási önkormányzaton túlmenő jelentősége is lehet. Jelentheti e gondolat azt is, hogy maga az állam alkotmánya e hivatásrendeken épüljön fel. Ebben az esetben hivatásrendi államról (Ständestaat) szólunk, amely valósággal a hivatásrendekből nő ki. Hivatásrendi állami alkotmánynak érdekes kísérlete volt az 1934-es osztrák alkotmány. Bevezető sorai: ,,Istennek, a mindenhatónak nevében, akitől minden jog származik, az osztrák nép keresztény, német szövetségi állama számára rendi alapon ezt az alkotmányt kapja".

A hivatásrendek a hivatásrendi államban gócpontjai az állami akarat kialakulásának. Ha van külön törvényhozó testület, ennek tagjai akár választással, akár a Führerprinzipnek megfelelő kinevezéssel kizárólagosan vagy túlnyomó részben az egyes hivatásrendek képviselőiként kerülnek ki.

A hivatásrendi állam a hivatásrendiség gondolatának teljes kibontakozása és a végsőkig következetes megvalósulása. A gondolat expanzív ereje a hivatásrendi államban éri el tetőfokát.

IX.

HARMADIK KORESZMÉNK: A NÉPISÉG.

,,Kilenc milliórul forog kérdés, ...
melynek oly nagy része a magyarság utolsó záloga, reménye, fenntartója."
(Széchenyi.)

Nemzetiség és népiség ugyanannak az emberi közösségnek,
ugyanannak a kollektív lénynek, a népnek más-más léte.
A nemzeti lét extenzív, a népi lét intenzív.
A nemzetiség a távolba, a népiség a mélybe tekint.
A nemzetiségi eszme
a népnek a külvilág által való elismerésére irányul.
Eötvös szavaival:
,,a nemzetiség eszméje az egyes népek azon törekvésében nyilvánul,
mellyel mindenikök azon helyzet elfoglalása után fárad,
melyre magát múltjánál (történeti jogainál), nagyságánál vagy más tulajdonságainál
fogva jogosítottnak véli".
A népiségi eszme
viszont tudatosan a népi értékek feltárását, benső fejlesztését
és virágoztatását tűzte ki feladatul.
A német nemzeti szocializmus felfogásában ez a feladat határozza meg
az állam rendeltetését.
,,A népi állam legfőbb célja olvassuk a Mein Kampf-ban
gondoskodni azoknak a faji őselemeknek a megőrzéséről,
amelyek kultúrát adakozóan, megteremtik egy felsőbbrendű emberiség szépségét
és méltóságát.
Mi árják egy népiség élő organizmusát vagyunk hajlandók csupán államnak tekinteni,
amely nemcsak biztosítja ennek a népiségnek a fenntartását,
hanem lelki és szellemi képességeinek továbbfejlesztése révén
a legteljesebb szabadsághoz vezérli."

A nemzetiségi eszmét hordozták és belőle táplálkoztak a múlt század nagy szabadságharcai csakúgy, mint a nemzeti egységtörekvések. Byron, Kossuth, Garibaldi, Cavour, Bismarck a nemzetiség eszméjének hősei. Bismarcknak kedvenc költője volt Byron. Lehet, hogy az államférfiú zsenije és a költő élete és művészete között a nacionalizmus szőtt titkos lelki szálakat.

A népiségtől kap újabb ösztönzést és lendületet a korszerű szociálpolitika és kultúrpolitika. Nem is olyan régen a szociálpolitikát olajcseppekhez hasonlították (Bismarck), amellyel gördülékenyebbé tehetjük a társadalom gyakran akadozó, a szolgálatot néha felmondó gépezetének kerekeit. Azért van szükség szociálpolitikai alkotásokra, intézményekre, mondották, hogy tompítsa az osztályellentéteket, s így enyhítse a társadalmi széthúzást. Ma már nem így érvel, aki szociálpolitikai törvényt kezdeményez vagy támogat. A legerősebb ütőkártya, hogy a szociálpolitika a népiséget szolgálja. A magyar mezőgazdasági munkás védelem egyik legjelentősebb alkotásának, a legkisebb gazdasági munkabérek megállapításáról szóló törvénycikknek képviselőházi tárgyalása során például a javaslatot védő földmívelésügyi miniszter indokul hozta fel, hogy ,,a tömegeket lelkileg, testileg, anyagilag megerősítsük, hogy a nemzet egyetemének hasznot hajthassanak, hogy a nemzet egyetemét minél nagyobb mértékben megerősítsék".

Hasonló az eset az egészségügyi politikában és a kultúrpolitikában. Az egészségügyi politikának új irányzata a nép biológiai értékeinek növelése és a fajvédelem. A házassági fajvédelmi törvényünk miniszteri indokolása szerint a törvény rendelkezései részben ,,a jövő nemzedékek szoros értelemben vett egészséges származásának biztosítását kívánják szolgálni", részben azt, hogy ,,a magyar nemzet faji tisztasága megóvassék erősen eltérő fajokkal való vérkeveredésektől, amelyeknek természeti következményei csak további keveredéstől mentes több nemzedéken keresztül oszlanak el". A XX. század a nemzet lelke mellett észrevette annak testét és meglátta azt is, hogy a test eddig mostohább volt a léleknél. A népiség a nemzettestet óvja és edzi. A művelődésben is közelebb férkőzik a gyökerekhez, amelyek a néptalajból szívják az életnedveket. A kultúrpolitikának szép és törzsökös hajtása a néplélek, a népművészet és a népszokások ápolása, ami mind jól beleillik a népművelés népszerű feladatkörébe. A népi erők gyarapítása az a ,,szezám tárulj", amely ma megnyitja a füleket és a szíveket a politikai, közéleti akarások és tervek számára.

A népiség Szekfű Gyula szerint, ,,a nemzeti súlynak a népi őstalajba visszahelyezése". Más szavakkal a nemzeti létnek a népi létre való alapozása. A népiség hirdeti, hogy a népi lét erőteljes kiképzése megszilárdítja a nemzeti létet. Ha nemzeti kincsekben szegényeknek érezzük magunkat, a népből kell merítenünk, mert a nép a nemzet erőtartaléka. A népiségben megújulás vágya feszül, amelynek forrásai a friss népi erők. Kutakat kell ásni a mélybe, hogy ezek a források minél bőségesebben törjenek fel. Ez a program Magyarországon korábban lett népszerű, mint sokhelyütt másutt. A trianoni csapástól támolyogva ösztönösen kinyújtottuk kezünket ,,a magyarság utolsó záloga, reménye" után. Széchenyi fellángoló kultusza, a húszas évek irodalma (Az elsodort falu, Süt a nap), Bartók és Kodály zenéje a magyar paraszt felé mutatnak. Szabó Dezső kifejezetten is vallja: ,,A magyarság sajátos egyénisége, erejének legjava, fejlődésének gazdag lehetősége a magyar parasztságban van". A magyarság Anteusként a Földanyától akar új erőre kapni. Akarása betorkollik a népiségi eszme hatalmas folyamába.

A faluhoz, a paraszti életformához visszatérés vágya hangzik fel a levert Franciaország irodalmából. Pourrat, Giono regényei az ősi földmívelő nép eposzai.

A koreszme húrját pattanásig feszítik, akik azt vallják, hogy a népi lét teljessége kárpótol a nemzeti lét hiányáért. E szerint a népiség önmagában kielégítő célt és formát nyújt a népnek. Harmadik koreszménknek ilyen értelmezése kapcsolatos a birodalmi gondolattal. A birodalmi gondolat a kis népeket megfosztaná az országlástól, vagyis attól, hogy más nemzetektől független államot alkotván, maguk legyenek sorsuk kovácsai. A kis népek országló tevékenysége, a birodalmi gondolat hívei előtt, felesleges kisállamosdi játék (Kleinstaaterei). Országlás nélkül nincs nemzeti lét. Az országlással együtt tehát a nemzeti léttől is megfosztana a kis népeket a birodalmi gondolat. Kárpótlásképpen ígéri viszont, hogy a birodalom védőszárnyai alatt minden kis nép szabadon fejlesztheti népi létét, gátlás nélkül hódolhat a népiségi koreszmének, íme, a népi lét, nemzeti lét nélkül; a népiség önálló elvként elszakítva a nemzetiségtől.

A birodalmi gondolatnak modern képviselője többek között Carl Schmitt.
Az ő ,,Grossraumordnung"-ja ,,nagytérrend" magyar fülnek eléggé szokatlanul hangzanék
abban áll, hogy a birodalomnak érdekszféráin,
a birodalmi ,,nagytér"-en belül a népek a legteljesebb népi életet élhetik
s nem kell bajlódniuk az országlás gondjával,
mert a birodalom ezt leveszi vállukról.
Népi kultúrájukat szabadon fejleszthetik. Külső támadásoktól nem kell aggódniuk,
mert a birodalom hatalmi eszközeivel képes minden zavaró ,,téridegen"
befolyást távoltartani a ,,Grossraum"-tól.
Ezzel biztosítja a népek jogát az élethez.

Az elgondolás nem is új. A Hóman-Szekfű-féle magyar történelemben találtam azt
az érdekes adalékot, hogy Stur Lajos a Szentszövetségben a szabadság (!)
korszakát üdvözölte, mert az ausztriai uralom alatt,
a Habsburg birodalom határai között ,,megvalósította a népek teljes függetlenségét".
A kijelentés arra enged következtetni,
hogy Stur a szlovák nép számára megelégedett a nemzeti lét nélkül való,
de teljes népiséggel, s mi több, ennek a népiségnek
a védelmét a bécsi ,,nagytérrend"-re alapozza.
Egy kis nép egykori vezéralakja s egy nagy nép élő fia,
akiket egy egész évszázad választ el egymástól, így találkoznak ugyanabban
az elgondolásban, amely a jelen koreszméjének egyelőre ne firtassuk,
hogy nemes vagy talán elfajult hajtása.

A népiségnek a múlt időkbe nyúló kapcsolatait keresve,
hamarosan rábukkanunk az előző század népies irányzatára,
amit különösen a népies költészet és a népies színműirodalom képvisel.
Népiség és népies irányzat között rokon vonás,
hogy mindkettő a nép felé fordul, a népre tekint. Innen a névnek hasonló csengése:
a ,,nép" töve a népiesnek, csakúgy, mint a népinek.
Észreveszik, felfedezik a népet és valamiért törődnek vele.
De ha ez így van,
miért szakadt meg a népies irányzat,
s a népiség, korunk eszméje,
miért nem követte folyamatosan az előbbit?

A kérdés nyitjához hozzásegít Petőfinek,
a magyar népies költészet legragyogóbb csillagának egy vallomása.

,,Ha a nép uralkodni fog a költészetben,
közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék,
s ez a század feladata,
ezt kivívni célja minden kebelnek,
ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók,
hogy egy pár ezeren henyélhessenek és élhessenek.
Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!"

A történelemben nem példátlan,
hogy a szépirodalom készítette elő a talajt politikai és társadalmi átalakulások számára.
Az igazi költő nem képes
a l'art pour l'art elvét annyira követni,
hogy visszafojtsa igazságérzetének és meggyőződésének kitörését.
Sőt
mint Petőfinél is látjuk,
, meggyőződését a művészet eszközeivel terjeszti,
hitét, világnézetét másokba is átplántálni igyekszik.
,,Jogot a népnek, az emberiség Nagy szent nevében adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely Eldől,
ha nem nyer új védoszlopot."

Amint 1848 a jobbágyok felszabadítását kivívta,
s a magyar történelem e nagy esztendejében a jobbágyokat
,,befogadták az alkotmány sáncaiba", a népiesség politikai céljai megvalósultak,
s így mint irodalmi mozgalom, művészeti irány tárgytalanná vált.
Ha publicisztika lett volna, nem is élt volna tovább.
Mint költészet, egy ideig még vonzó volt.

A népies irányzat politikai éle szembetűnő.
A népiségi koreszmének természete kulturális, társadalmi és gazdasági.
Minden, ami a XIX. században népies, a szabadságeszme emlőiből táplálkozik és szív életerőt.
A XX. század népisége a közösségi eszmével áll kölcsönhatásban,
s ettől kap ösztönzéseket. A népies irányzat felszabadító, a népiségi koreszme építő.
A múlt század romantikájában a nemzetiség és a népiség még nem öltöttek külön alakot,
hanem közös tartalmat adtak a kor
,,meleg nacionalizmus"-ának (Kornis),
amely lényegében az emberi szabadság kiterjesztése egész népekre és nemzetekre.
Rabsors és szabadulás: ez a költők izzó verssorainak kedvelt témája.

,,... rémlik még a tűz Az új-görög szemekben. Elveszett Szabadság!
Forró vágyad szomja űz Feléd új, fényre gyúló lelkeket."
(Byron, Harsányi Zsolt fordítása.)

Napjainkban a népiség külön ágat hajt a közös törzsről,
s ez az önállósult és koreszmévé nőtt népiség kevésbé regényes,
kevesebb benne a lírai elem. Tárgyilagosan igyekszik megismerni
a nép létalapjait, hogy ezeknek a létalapoknak a megszilárdítását és
a szilárd alapokon a népi erők kibontakozását a hétköznapoknak
szívós küzdelmet kívánó, állandó feladatává tegye.

Németh László Kisfaludy és Petőfi népiességét felszínesnek találja.
Felrója a ,,népieseknek",
hogy ,,múlthoz és néphez egyre kevesebbnek ért le a gyökérzete".
A régiek ,,népibb" írók, ,,mint Tompa vagy Petőfi".
Én úgy vélem, hogy a népies költők és írók egyszerűen ,,népiesek" voltak,
azok az említett régiek és egyes újak pedig ,,népiek".
Ez az eltérés közöttük.
A népiség pedig mélyebben szántó, mint a népiesség.

X.

ELŐTÉRBEN A FAJVÉDELMI GONDOLAT.

,,Azt mondom, hogy egy nép soha sem halna meg,
ha örökké ugyanazokból a nemzeti alkatelemekből maradna összetéve."
(Gobineau.)

Sokat és sokáig el lehetne vitatkozni arról,
vajjon a fajvédelmi gondolat meggyökeresedése és virágzása hozta-e koreszmének
a népiséget, vagy pedig a népiség, mint koreszme terelte rá a figyelmet
a fajvédelemre.
Nem óhajtok ilyen vitába keveredni, mert akár a fajvédelem,
akár a népiség ragadta meg előbb Ádámunk figyelmét és érdeklődését,
a népiség az, ami általánosabb és átfogóbb,
s így a népiség jelenthet olyan programot,
amely szellemi világunkban méltó a koreszme rangjára.
A népiségnek koreszme volta mellett megmaradunk akkor is,
ha valóban úgy történt, hogy a fajvédelem népszerűvé válása volt az egyik oka
a népiség hódításának.

A modern fajvédelmi gondolat szellemi gyökérszálai
Gobineau biológiai történetszemléletéig nyúlnak.
Ebben a szemléletben a fajiság nem csupán egy a többi történelmi tényezők között,
hanem mint titkos rúgó, a látszólagos erők mögött a történelem valódi mozgatója.

,,A fajkérdés a történelem minden más problémáját felülmúlja, a kulcsát rejti."

A szellemi rokonságot leplezetlenül elárulva,
ezt a nézetet Hitler még jobban elmélyíti:

,,A fajkérdés nemcsak a világtörténelem kulcsát adja,
hanem általában az egész emberi kultúráét".

A történelemnek
s a kultúrának ez a fajbiológiai szemlélete a fajkérdést kapcsolatba kell,
hogy hozza a politikával, s ebből a frigyből születik a fajvédelem gondolata.
Magáig a fajvédelemig Gobineau még nem jutott el.
Ő csak megállapítja,
hogy az emberiség sorsa a fajkeveredés.
Ebben a fajkeveredésben elmosódnak, kiegyenlítődnek a fajok különbözőségei,
a faji kiválóságok átadják helyüket a középszerűségnek,
az ,,árja fajta" nemes vére felszívódik,
s az emberiség a vég felé hanyatlik,
ami ,,fajtánk teljes lealacsonyítása" lesz.
Gobineau tanaiból a fajvédelmi gondolat apostolai csak azt a tételt vették át
és tartották meg,
hogy a népek, nemzetek hanyatlásának végső oka a kedvezőtlen fajkeveredés.
A hanyatlást azonban nem tekintik végzetszerűnek,
mert a fajkeveredés orvosolható és főleg megelőzhető.

Houston Stewart Chamberlain egyike volt azoknak,
akik Gobineau ,,Essai sur l'inégalité des races humaines" című művét felkapták,
mégis hibáztatja a mű pesszimizmusát,
amely azon a téves feltevésen alapszik,
hogy a fajok a teremtésnek eredetileg kész alkotásai, s a keveredés szükségszerű
és egyben szükségszerűen káros.

,,Egy nemes faj nem az égből pottyan, hanem fokról-fokra válik nemessé,
éppen úgy, mint a gyümölcsfák, s ez a létfolyamat minden pillanatban újra indulhat,
amint egy földrajzi-történeti véletlen vagy egy határozott terv
(mint a zsidóknál) a feltételeket megteremti."

A fajták kiváló képességei a kitenyésztésnek (,,Rassenzüchtung") eredményei.
Chamberlain mindjárt fel is állítja a kitenyésztés alapelveit,
amelyeknek egyike hogy a vérkeveredés kiválasztásban és
időbelileg szigorúan korlátolt legyen. Idézi Disraelit,
akinek Coningsby című regényében a regény egyik alakja a következőket mondja:

,,A faj minden; nincs más igazság.
És minden fajnak el kell pusztulnia,
amely vérét gondtalanul keveredésnek teszi ki."

A fajvédelmi gondolat magja az a meggyőződés,
hogy tervszerű beavatkozással, okos és szigorú intézkedésekkel
a fajok degenerálódását meg lehet gátolni és a fajt javítani, értékesebbé,
nemesebbé tenni is lehet.
Miután pedig a degenerálódás megakadályozása nemzeti és állami létérdek,
az állam kötelessége a nemzettest fajiságát óvni,
gondozni, nemesíteni.
Hitler szerint
,,az az állam, amely a fajmérgezés korszakában legjobb faji elemei ápolásának
szenteli magát, egy napon a föld urává kell, hogy váljék".

De hagyjuk ezt a messzire néző távlatot,
s maradjunk meg a népiség körében.
A népiség mint megállapítottuk a népi értékek benső fejlesztését követeli.
Így többek között megkívánja a népet alkotó egyének testi épségének,
egészségének ápolása mellett a nép egyetemének,
mint nemzettestnek egészségügyi gondozását.
Törődni akar a nép testiségével.
Miután pedig a tudomány rájött arra, hogy a test sorsát jórészt
a faj határozza meg,
a testkultuszon belül áldozni óhajt a faj kultusznak is.
A fajvédelmi gondolat ilymódon elhelyezkedik a mai koreszmék értékrendjében.

A fajvédelem értelmének tüzetesebb megállapítása céljából
meg kell ismerkednünk néhány fajbiológiai alapfogalommal.
Ha az emberiséget egyetlen fajnak tekintjük,
az europid, mongolid, negrid és ausztrálid típusok alfaljoknak minősülnek.
Az alfajok rasszokra oszlanak.
Rassz alatt olyan nagyobb embercsoportot kell érteni,
amelyet öröklődő lelki és testi vonások
(ú.n. rasszjellegek) határolnak körül.
Az europid alfajon vagy másként rasszkörön belül rendszerint északi,
keletbalti, dinári, alpesi és mediterrán rasszokat szoktak megkülönböztetni.
Ezekhez járul a magyarságban lényeges turanid rassz.

A rasszként megjelölt embercsoport zárt egységet csak tudományos szempontból alkot.
Földrajzi, politikai határai nincsenek.
Nép sincs, amely rasszbelileg egységes lenne.
,,Bármely népet tanulmányozunk,
mindenütt azt tapasztaljuk,
hogy a népi egység tulajdonképpen sehol sem jelent rasszbeli egységet.
A népek embertani szempontból rasszhalmazatok, rasszmozaikok,
azaz a történelem folyamán a rasszelemek egész sorának minőségileg és
mennyiségileg különböző keveredéséből kialakult társas csoportok"
(Bartucz Lajos).
Különösen vág ez a megállapítás Európára.
A népvándorlások, a háborúk, újabban pedig a könnyű és gyors közlekedési
lehetőségek olyan rasszkeveredésnek váltak okozójává,
hogy csak igen alapos, módszeres és kitartó fajkutatással lehet pontosan
megállapítani egy nép rasszbeli összetételét.

Már most úgy értsük-e a fajvédelem gondolatát,
hogy a népekben előforduló egyes rasszokat kell tisztán tartani és tenyészteni?
Vagy talán éppen egyetlen kiválasztott rasszt kell dédelgetni és
lehetőleg minél jobban elszaporítani?

Azok, akik a fajok egyenlőtlenségéről szóló tanításra a kelleténél nagyobb súlyt fektetnek, s meg vannak győződve arról, hogy egyik vagy másik rassz lelki és testi értékekben a többi közül kimagaslik, hajlamosak szélsőséges következtetések levonására. Ha egyszer létezik egy értékekben fölényes, legkiválóbb rassz, csak nem kétséges, hogy ezt a rasszt a többiek rovására szaporítani kell.
A ,,homo nordicus" imádatának az a magyarázata,
hogy egyesek szerint a fehér ember kultúrájának teremtői,
,,a vér és a szellem wikingjei" (Spengler) mind az északi rasszhoz tartoztak.
Ez a teremtő rassz,
amely egyedül képes kultúránkat a hanyatlástól megóvni és tovább virágoztatni.
A kultúra ügye tehát,
hogy az északi rasszt a maga tisztaságában megtartva
az egész világon elszaporítsák.

Körülbelül ezt a gondolatmenetet követik a ,,germánok",
az ,,árja faj" fölényének hirdetői.
Ezek az ,,árja faj"-t részben azonosítják az északi rasszal,
részben fajbiológiai szempontból némileg ingatag alapon állanak.
Houston Stewart Chamberlain szerint
Európa népességében három nagy csoportot lehet megkülönböztetni:
a félvérek káoszát,
amely a római birodalomban keletkezett, s amelynek germanizálása hátrál;
azután a zsidókat;
végül pedig a germánokat,
akiknek a félvérekkel és a nem árja fajtamaradványokkal való korcsosítása előre halad.
A kultúra szent nevében ragadjuk ki az árjákat az elkorcsosulás örvényéből!

Akik az északi ember értékbeli fölényét és ezért az északi rassz ápolásának
szükségességét tanítják, a fajvédelem gondolatát erre a fajtára,
azaz egyetlenegy rasszra vetítik.
Nem cselekszik lényegében másként az olasz Sergi sem,
mert ő meg a mediterrán rasszt díszíti fel a legértékesebb fajta kitüntetésével
és a humánum érdekében a mediterrán rassz terjesztését támogatja.
A faji előítéletnek ezekkel a megnyilvánulásaival szemben
a bírálatot későbbi mondanivalóim számára tartom fenn.
Itt most az a fontos,
hogy a fajvédelemnek ez az egyoldalú és szűkkeblű értelmezése
a népiség koreszméjével semmi esetre sem fér össze.

A népiséghez hangolt fajvédelem tárgya nem ez vagy az a rassz,
nem az északi, nem a mediterrán ember, sem más embertípus,
hanem az a sajátságos rasszbeli összetétel,
amely egy bizonyos népre jellemző.
Minden nép, legalább is a fejlődés mai fokán,
különféle rasszoknak keveréke úgy,
hogy az egyes rasszelemek jellegzetes arányban fordulnak elő.

Ha azt kérdik, mi a magyar?
mi a német?
mi a francia?
arra kell felelni tudni, hogy a népet milyen rasszok,
s egymás között milyen arányban alkotják.
,,Nem a rasszok egyike vagy másika külön-külön, hanem együttes előfordulásuk
és arányszámuk az, ami jellemző"
(Bartucz).
A népet ezért történelmi fajnak (Thierry) is szokták nevezni,
ami azért találó, mert a rasszkeveredési arányt a történelem kohója olvasztotta össze.
Akik a ,,faj" fogalmát fenn akarják tartani a tisztán természettudományos
szóhasználat számára,
történelmi faj helyett ,,nemzettest"-et mondanak.

A fajvédelem a népiség koreszméjének megfelelően a történelmi faj,
a nemzettest védelmét jelenti. A nemzettestet kell oltalmazni
az elfajtalanodástól, a rasszbeli összetétel,
a fajkép lényegesebb megváltozásától.
A népiség sérelme lenne, hogy ha egyik vagy másik alkotó rassz elsorvadna,
elpusztulna, továbbá,
ha a nemzettestbe számottevő mértékben olyan újabb rasszok keverednének,
amelyek a történelmi faj elemeitől erősen eltérnek.
A fajvédelmi törekvések célja tehát egyrészt a nemzettest értékes fajelemeinek
erőben tartása, állandó frissítése,
másrészt az idegen rasszelemeknek a nemzettestből kirekesztése
és azoknak távoltartása.
A korszerű, a XX. század uralkodó eszméinek megfelelő fajvédelem
voltaképpen
a nemzettest védelme,
vagyis népvédelem.

Ilyen felfogásban és fogalmazásban esik a népiség koreszméjének útjába.

XI.

A KORSZERŰ MAGYARORSZÁG ELÉBE.

,,Sok mindent feláldoztam, de egyet mindig féltékenyen megőriztem:
ítéletem függetlenségét az elvekkel szemben...
Megvédem magam az előtörő eszmékkel s elszabadult érzelmekkel szemben,
melyeknek folyama elsodor hatna... A nemzet érdekeinek hideg munkása vagyok."
(Salazar.)

A XX. század koreszméit az eddig elforgatott lapokon ismertettük; a hátralevőkön értékeljük. Mert ezt a könyvet a szerző azoknak írta, akik megszokták, hogy problémákkal viaskodjanak. Nem sportból, pusztán a küzdelem, a vívás kedvéért, hanem mert sorsukat kézben akarják tartani. És látni akarnak. tóltani jó és rossz, értékes és értéktelen között. Boldog az, aki a kiskátét jól megtanulta és a válaszutak kérdéseire a feleletet gondtalan biztosan tudja. De még boldogabb, aki saját emberségéből az igaz utat megtalálja.

A koreszme program. Mint ilyen, válaszok láncolata arra, hogy mitévők legyünk, merre haladjunk. Jó-e az útmutatás? megfelel-e nekünk? Ezt mérlegre kell tenni. A koreszméket meg kell bírálni, nehogy késő bánat sirassa az eltévedés kárát. Légy óvatos! ,,Láttam tévtant titán-csizmában menetelni... Forgószél-csizmájú koreszmét láttam, milliók éljenezték s követték lidérces tilosba." (Mécs László.) Ha a koreszme csalhatatlan volna, az emberiség pályája töretlenül ívelne a magasba, De nincs így, s a vakbuzgóság sokba kerülhet. És borsos árat fizethetünk a tévtanokért is, amelyeket értékes koreszmékből facsarnak ki fantaszták, ál-próféták, s a túlzásokért, ahová fanatikusok rángatják a koreszméket. Mielőtt a koreszmék útmutatása alapján elindulnánk, a koreszméket meg kell tisztítani a tévtanoktól, s magukról a koreszmékről is legjobb tudomásunk és lelkiismeretünk szerint ítéletet kell mondani.

Van-e gyakorlati haszna a koreszmék bírálatának? Nem hiábavaló-e a sok elmélkedés, amikor a koreszmék hatása, uralma alól, sem az egyén, sem a közösség nem vonhatja ki magát? hallatszik az ellenvetés. Legokosabb, ha simán és berzenkedés nélkül engedelmeskedünk a kornak, amely különben keresztül vágtat rajtunk. Sokak szerint ez az élet és a józan ész parancsa.

Az élet parancsát meggyőződés nélkül teljesíteni, megalkuvás. Ha a józan ész csak azt jelenti, hogy minden körülmények között ússzunk az árral, akkor inkább vállalom a költő (Babits) vívódását és sziszifuszi erőfeszítését:

Hadakozom a világgal s idővel
Óriásoknak szegülök ellene,
Jégverésben állok meztelen
Malmok acélzúgását hallom,
S remegő ujjaim közt görcsös tollam
Szalmaszálam, egyetlen fegyverem.

Tagadom azonban, hogy a bírálat hiábavaló, s így értelmetlen. Mindenekelőtt honnan tudjuk, hogy a bírálat kedvezőtlen lesz? Amennyiben a koreszmét igazolja, még nagyobb lendületet kapunk tőle Amennyiben óvatosságra int, megállást parancsol, más irányt mutat, nem szükségképpen meddő. Könnyebb ugyan mellünket a vihar ellen feszíteni, mint szembeszállni a koreszmékkel, de ha kell, mégsem lehetetlen. Legalább is ma nem lehetetlen, amikor a közérdekű felvilágosítás, a közvéleményalakítás technikai eszközei annyira tökéletesedtek. Eötvös József korában még úgy lehetett, hogy ,,csak véres eseményeknek hosszú sora képes" a népeket ,,ellenállhatatlan logikája által tévedésükről meggyőzni". Ma megteheti ugyanezt az őszinte és becsületes nemzetvédelmi propaganda. Megvan a módja annak, hogy egy nemzet erőteljes és egészséges közvéleményt alakítson ki szükség esetében még a koreszméktől eltérően is, s ami ennél könnyebb, hogy a koreszméken élősködő ellenséges eszmeáramlatokat, ha vannak ilyenek, a nemzet szellemiségétől eltávoztassa. A koreszmék vitája tehát gyümölcsöző lehet, mert a nemzeti közvélemény ebből a vitából tartalmat meríthet, s a közvélemény hivatott alakítói a vita eredményeit értékesíthetik.

Másik ellenvetés a koreszmék bírálatával szemben:
A mai idők nem engedik meg senki fiának a fényűzést, hogy ,,fontolva haladjon".
Aki lassú, az lemarad és elkésik.
Vagy vallani kell a korszellemet, vagy elutasítani,
de töprengésre,
tűnődésre nincs idő.

Ebben annyi az igazság, hogy az időt hiába nem vesztegethetjük. De pánikszerű sietségre nincs ok. Egészséges idegzetű embernek és nemzetnek mindig lesz annyi ideje, hogy mielőtt elindul, mielőtt sürgős esetben futásra gyorsítja lépteit, rövid számvetést tart célok és irányok között. Eszembe jutnak a gyermekmese állatalakjai. ,,Égszakadás, földindulás! a fejemen egy koppanás. Szaladj te is pajtás." Aki nem akar a verembe esni, az nem szalad velük.

A koreszmék bírálata elkerülhetetlen és arra időt kell szakítani.
A bírálatkor pedig lebegjen mindig szemünk előtt, hogy a koreszmék tünékenyek,
változóak és viszonylagosak.

Sohse feledjük viszont, hogy a magyarság örök értékű.

Magyarságunkból és a magyar érdekből éppen ezért semmit sem szabad feladni
csak azért,
hogy hódoljunk a koreszméknek.
Nem lehetünk a koreszméknek merev dogmatikusai,
akik az igazhitűség fölényével marasztalják el a talán koreszmékbe ütköző
magyar nemzeti törekvéseket.
Óvakodnunk kell attól,
hogy a koreszmékért való lelkesedés tüze forróvá tegye agyunkat,
s meggondolatlanul rohanjunk olyan utakra,
amelyek nem a nemzet szent céljai felé vezetnek.

,,A nemzet érdekeinek hideg munkása vagyok."
Magyar ember nehezen mondhatja el ezt magáról, ha lelkiismeretes és ismeri önmagát.
Nem mintha hiányoznék nemzeti érzése, honszeretete.
A hideg céltudatosság körül van a hiba.
,,Nálunk minden, még a politika is, jobbadán szeretet és gyűlölet,
szimpátia és antipátia legtúlságosabb határai közt ingadoz" veti a magyar szemére
a Legnagyobb Magyar.
Pedig politikát csinálni nemcsak szív kell kell szív is ,
hanem elsősorban ítélőképesség,
amelyet az érzelmek áramköréből szükség szerint ki lehet kapcsolni:
magyarul józan ész.
Ez kell a politikához, s ez kell a koreszmék értékeléséhez,
mert a koreszme dióhéjban előadott politikai program.

De elég volt az intelemből, fenntartásból, óvásból, mert még gyanúsakká válhatunk.
Negatív magyaroknak tűnhetünk fel, akik nem tudják, vagy nem akarják megérteni
a kor szavát, akik ,,csak azért is" ellenkeznek,
nem hajtják meg büszke nomád nyakukat.
Vagy talán restek,
Pató Pálok, akik cselekedni nem tudnak, hát nem is akarnak.

A ,,hej ráérünk arra még"-ből életbölcseletet csinálnak.

Nem! Mi sem akarjuk visszafordítani vagy akár csak visszatartani a történelem óramutatóját. Életkedv és tettrekészség is van bennünk. És a koreszmékre vonatkozóan sok-sok igenlés. Mi is a ,,mai Mával" akarunk élni. Tudjuk azt hogy a koreszmék bőséges forrásai oly értékeknek, amelyeket a magyarság javára eredményesen fel lehet használni. Lelkiismeretünk parancsolja, hogy ezeket az értékeket ki kell aknázni és a nemzeti célokra kell fordítani. Tekintélyiség, közösség, népiség! mennyi nagy gondolatot tartalmaz, mennyi új meglátást, új kezdést. Kell az új, a folytonos megújulás! ,,Régi kor árnya felé visszamerengeni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort. Hass, alkoss, gyarapíts; s a Haza fényre derül!" (Kölcsey.) Aki vesz annyi fáradságot magának, hogy ezt a szerény írásművet tovább olvassa, meg fogja látni, a magyar kérdésekre hány megoldást hámozunk ki a koreszmék bölcsességéből. Hányszor vesszük kézbe a koreszmék fáklyáját, hogy világosítsa meg a magyar utat. Előre kellett azonban bocsátani, hogy az eszme, a gondolat ártani is tud, az elvek veszedelmesekké válhatnak, mert oda sodorhatják az egyént, a közösséget, ahová különben nem igyekezett. Különösen a magyarral eshet meg ez, aki gyorsan hevül, s lelkesedésében könnyen elragadtatja magát. A koreszmék bírálatának ki kell derítenie, hogy mi az, amiért a magyar veszélytelenül lelkesedhet, s lelkesednie is kell, mert korfelfogás és nemzeti érdek megegyeznek benne.

Sokfelől hangzik a kívánság, hogy minden magyar legalább a nemzetet érintő legáltalánosabb, legfőbb kérdésekben egyetértene. Hogy bárcsak lenne egy magyar ideológia, amelynek tételeit a nemzet vitathatatlannak és szentnek tartaná. Amely egyetemes lenne, s a magyarság lelki egységének szoros kapcsait alkotná. Én úgy vélem, hogy ezt a magyar ideológiát legjobban a koreszmék vitájából leszűrt eredmények alapján lehetne megszerkeszteni. A lényege tehát a koreszmékre vonatkozó magyar állásfoglalás volna. A kortól úgysem szakadhatunk el, s így a feladat a korszerű válaszoknak sajátosan magyar megszövegezése. Ezek a magyar válaszok adnák a mi programunkat, a mi magyar világnézetünket. Magyar ideológiára, magyar világnézetre van szükségünk. ,,Ne keressük máshelyt, hanem itthon, ne várjuk mástól, hanem közvetlenül magunktól a politikai irányt, melynek zsinórvonalán haladni fogunk." (Kemény Zsigmond.)

XII.

MIKÉPPEN ÚJÍTSUK MEG ALKOTMÁNYUNKAT?

,,...alkotmányt, melyet időnkint a kor kívánataihoz mi magunk alkalmaztunk,
s mi magunk akarunk ezentúl is alkalmazni."
(Deák Ferenc)

Mennyit harcolt, szenvedett és vérzett a magyar az alkotmányért! Az alkotmány megvédésére vagy visszaszerzésére irányuló küzdelmek a mohácsi vész óta végigkísérik történelmünket. Még alig néhány évtizede is a közjogi küzdelem forrongásban tartotta a lelkeket. Fel is rójuk ma apáinknak és nagyapáinknak, hogy az állandó közjogi viszály miatt elhanyagolták a nemzet és a nép egyéb létkérdéseit, a kulturális, gazdasági, nemzetiségi, faji, külpolitikai stb. problémákat.

Bizonyos, hogy a megelőző ú. n. liberális nemzedékeket méltán éri a szemrehányás, hogy érdeklődésüket jórészt a közjogi kérdések foglalták le, s az alkotmánynak, az alkotmányosságnak védelmén túlra csak kevesen tekintettek. De vajon nem hibázunk-e mi is épp annyira, amikor nemzedékünk, s a már nyomukba lépő fiatalság viszont elfordítja tekintetét és szívét az ősi magyar alkotmánytól, valamint az alkotmány megújításának számos nagy és kicsi, de nem kevésbé fontos feladatától. Ki törődik ma alkotmánnyal? Kit érdekel a közjog? Sőt, a legtöbben ellenséges érzülettel, vagy legalább is bizalmatlansággal viseltetnek az alkotmányossággal szemben. Az az elképzelés él bennük, hogy az alkotmányosság csak kerékkötője minden jószándékú hazafias törekvésnek és tettnek. Gyanús szemmel méregetnek minden ,,jogászt" és egyéb alkotmányvédőt. Szinte büszkék alkotmányos gátlásmentességükre. Egy-egy Cromwell-nek képzelik magukat, aki a parlamenti rókáknak odakiáltotta: ,,Vegyétek alkotmányos formuláitokat kezeitekbe, én pedig formulázatlan küzdelmeimet, céljaimat, valóságaimat, tetteimet az enyémbe és Isten ítéljen köztetek és köztem!" (Idézet Carlyle-nél.) Mintha forma és tett mindenképpen összeférhetetlen lenne, vagy éppen a formátlanság szülné a cselekedetet.

Az emberi természetnek mélyen vésett vonása,
hogy mindig becsesebb előttünk, amire áhítozunk, mint ami birtokunkban van.
Az elvesztett kincs mindig drágább,
mint a meglévő.
Most nem kell küzdenünk ősi alkotmányunkért, az alkotmány teljességéért;
nem fáj az alkotmányos függetlenség hiánya vagy sérelme;
most tehát gondatlanul és könnyelműen elhanyagoljuk ezt a szent vagyonunkat.
Apponyi Albert gróf írja Emlékirataiban,
hogy Tisza Kálmán véget vethetett volna
,,a közjogi kérdés domináló helyzetének",
ha iparkodik
,,minden igazán fájó hiányosságot megszüntetni",
a Nemzeti Párt formulázása szerint:
,,a nemzeti élet teljességét" biztosítani.

A mai közjogi nemtörődömségnek legfőbb oka, hogy a dualizmus felbomlása óta nincsenek közjogi sérelmeink. De van egy másik ok is, amely azonban inkább átmeneti jellegű. Háborús, rendkívüli viszonyok között élünk, országmozgósítási állapotban vagyunk. Ilyenkor inkább a katonás, mint a polgári eljárás a megfelelő. A közönségnek tetszenek a katonás, a huszáros megoldások. ,,A szükség törvényt bont" népszerűbb, mint valaha s az alkotmányos érzés, amely amúgyis a legtöbb emberben szunnyad, meg is kopik, meg is fogyatkozik.

Megértjük tehát, hogy a mai emberben fogyatékos az alkotmány szeretete, megbecsülése,
az alkotmányos gondolkodás és érzés.
Mégsem bocsátjuk meg,
hanem fel akarjuk rázni a közönyöseket,
ne hagyják elfolyni az alkotmányosság szellemét.
Ne mondjanak le soha
az alkotmányos magyarságról.
Mert az alkotmány a nemzet életének formája,
amely
nélkül
a nemzeti élet szétesik, szétmállik.
Az alkotmány olyan,
mint az épület vasszerkezete, vagy mint a gerincesek csontváza.
Erőskezű uralkodó, kimagasló vezéri egyéniség is
csak legfeljebb átmenetileg pótolhatja a közjogot.
A parancsoláson és a vezérlésen felül ugyanis a nemzetnek szüksége van
a tárgyilagos normák összetartó kapcsára is.
Normák nélkül semmilyen emberi közösség nem állhat fenn.
Hát még egy olyan magasrangú közösség,
mint a nemzet.
Hát még éppen a magyar nemzet!

,,A magyarok nem a királyoknak, hanem a törvényeknek alattvalói."
Rákóczinak ez a mondása,
amelyet Herczeg Ferenc
,,Pro libertate!" című regényének mottójává választott, arra mutat,
hogy a normák által szabályozott rend tisztelete
a magyar jellemnek különösképpen kifejlődött ősi tulajdonsága.

Hallgassuk meg Apponyit, aki politikai állásfoglalásában a közjogot
a nemzeti érték mérlegére tette és súlyát lemérte.
,,Közpályám tartalmává vált a fikciókat valósággá változtatni.
Jól tudom, hogy ezt a törekvést sokan úgy akarták megvalósítani,
hogy minden közjogi kérdés mellőzésével, kizárólag gazdasági,
közigazgatási és népjóléti intézmények alkotásával,
úgynevezett reális előnyök biztosításával boldogítsák a nemzetet.
De ez nagy tévedés.
Valamint az egyesek, emberek és állatok erőteljes táplálásához különböző anyagok
szükségesek, melyek a fehérjét és szénhidrátot stb. adják,
és ezek egyikét sem lehet a másikkal pótolni,
épp úgy egészséges nemzeti élet sem tartható fenn akár pusztán
az ideális törekvések előmozdítása által, hanem csak mind a kettőnek
és mind a kettő lényeges elágazásainak párhuzamos és
kellő egyensúlyban tartott fejlesztésével.
Reális táplálékot kíván az életnyilvánulások mindegyike.
Az egyiknek a pluszával nem lehet pótolni a másiknak a mínuszát.
Legkevésbé tűri pedig el a nemzeti organizmus élete
valamely lényeges alkotórészében a hazugságot,
amelyet parlamentáris nyelven fikciónak nevezünk."

Az alkotmányosságnak
és a közjogi rendnek tisztelete természetesen nem jelent merev ragaszkodást
az éppen fennálló alkotmányjogi helyzethez.
Ellenkezőleg,
az alkotmány is,
mint minden az életben,
időnkint megújításra és felfrissítésre szorul.
,,Ha egy konzervatív ember a maga fehér kapufélfáját mindig fehérnek akarja és
ehhez ragaszkodik, az igen helyes.
De akkor kötelessége,
hogy időnkint újra meg újra befesse fehérre,
mert ha úgy értelmezi a konzervativizmust,
hogy nem nyúl hozzá többé a fehér kapufélfához, akkor az a fa előbb-utóbb szürke lesz,
azután barna lesz, azután fekete lesz,
azután zöld lesz, azután mindenféle színű lesz,
éppen csak fehér nem lesz, szóval az nem lesz,
aminek a gazdája akarta!"
(Chesterton.)
Eddig is szükség volt, s a jövőben is szükség lesz alkotmányreformokra,
nehogy a megváltozott élet a régi kereteket szétfeszítse,
vagy lazán lötyögjön a régi formában.
És most?
És nálunk?!
Időszerű-e a magyar alkotmány reformja?
Felelünk reá.

A történelem jobban,
mint valaha, a nemzetek és népek között dúló elkeseredett küzdelmek korává teszi éveinket.
A két világháború, különösen pedig a nevére méltóbb második,
ennek a küzdelemnek csak véres fejezetei, a tűzhányó kitörései.
Lehet, hogy a küzdelem, a háború a még meg nem született
nemzetközi jogrend világrahozatalát megelőző vajúdás.
De akármi:
a nemzetnek egységes,
kemény fellépésre és céltudatosan összpontosított erőkifejtésre van szüksége,
hogy az iszonyú tusában le ne gázolják és ne teljesedjék be a költő szörnyű víziója,
amelyben a nemzet sírba süllyed és a sírt népek veszik körül.

Ez a gyászos vég nemcsak háborúban fenyegeti az elernyedt nemzetet,
s ezért a kívánt nemzeti fellépés
és erőkifejtés a ,,béke" idejében is a legelemibb életösztön parancsa
és megnyilvánulása.
Hogy ezt nem egyedül a totális államisággal berendezkedő államok értették meg,
arra a legjobb példa Roosevelt elnöksége.
Roosevelt vizsgálta,
hogy az Egyesült Államok alkotmánya megfelelő-e a vezérlés és
a fegyelmezett haladás módszerének,
s úgy találja, hogy e módszert teljes mértékben alkalmazni lehet abban az államformában,
amelyet az amerikaiak atyáiktól örököltek.

Az államvezetés színvonalának emelése és eredményességének fokozása
szintén fontos követelmény.
Amikor az államtól a közvélemény többet vár,
amikor az idők vele szemben nagyobb igényekkel lépnek fel,
súlyosabb lesz a kérdés, hogy kik kerüljenek a kormányrúd mellé és
a közélet egyéb őrhelyeire. Mennél hivatottabb személyek képviselik
a nemzet legfőbb szerveit,
s mennél kiválóbb munkatársak állanak segítségükre,
annál életrevalóbb lesz a nemzeti cselekvés.

Még egy szempont: még egy követelmény!

A gazdasági életben a kapitalizmusból eredő vagy a kapitalizmus által
szított erőtényezők működnek,
amelyek hatalmi túlkapásaikkal veszélyeztetik a társadalmi egyensúlyt.
Azok,
akik a társadalmi bajok orvoslását egy ,,új szabadság" megteremtésétől,
a versenygazdálkodás megtisztításától remélik,
a szóbanlévő hatalmasságoknak,
a ,,gazdasági oligarchiának" a megfékezését épp úgy akarják,
mint akik a túltengő tőkét és az engedetlen gazdasági vagy érdekképviseleti
szervezeteket egy tervgazdaság fegyelmezett kereteibe szorítanák bele.
A nézetek találkoznak abban is, hogy az orvoslásra csak erős állam képes.
Csak bátor és tehetős kormány tudja kézben tartani
a gazdasági élet vezetéséhez szükséges gyeplőket.

Egységes, kemény nemzeti fellépés és céltudatosan összpontosított erőkifejtés;
az államvezetés színvonalának emelése és eredményességének fokozása;
erős állam és bátor kormány:
az alkotmánnyal szemben támasztott korszerű követelmények.
A politikai demokrácia ezeknek teljesülését nem segíti,
sőt inkább gátolja, mert a tömegek nyomatéka alatt a közéleti színvonal ellaposodik,
s a lapályon a közakarat szétterül.
Az alkotmány megújítása tehát arra kell,
hogy demokráciáját felülvizsgáljuk s közjogunkban a tekintélyiség koreszméjének
tanulságait levonjuk.

Nézetünk szerint főleg két ponton kell a tekintélyiséget érvényesíteni.
Tenni kell valamit először is a választójog dolgában,
másodszor pedig a törvényhozó hatalom és
a végrehajtó hatalom viszonyának kérdésében.

Ami a választójogot illeti, meggyőződésünk, hogy
a nemzetet a közhatalomból teljesen kizárni nem szabad,
s a nemzeti lét elsekélyesítése nélkül nem is lehet.
Ez más szóval azt jelenti,
hogy a választójogot magát nem áldozhatjuk fel a tekintélyiségnek.
tóltójog nélkül csak önkényuralom lehetséges,
amelyet öntudatos nemzet nem tűrhet.
Még akkor sem, ha az önkényuralmat a közjó érdekében gyakorolják,
mert semmi biztosítéka annak, hogy a jövőben is mindig úgy fogják gyakorolni.
Akkor pedig
csak
a forradalom az orvosság,
amelynek nyomában ott tatja óriási torkát a káosz szörnyetege,
mert nincs szervezett erő, amely a hatalmat átvenné.

Az országgyűlés a magyarnak ősi életformája,
amit Teleki Pál úgy fejezett ki,
hogy nekünk már akkor is volt országgyűlésünk,
amikor még nem volt székünk, amire leülhessünk.
Az országgyűlés a nemzet részvétele a közhatalomban akkor is,
ha oda most már technikai okokból csak képviselőit küldheti el.

A választójogot tehát ne hagyjuk, még ha nem is divat ragaszkodni hozzá.
Más kérdés, hogy miképpen célszerű szabályozni.
A politikai demokrácia elve,
hogy a választójog általános,
közvetlen és egyenlő legyen.
A titkosság kevésbé fontos követelmény.
A választójog általánossága azt jelenti,
hogy a választási képesség meghatározásában lehetőleg csak szellemi
és műveltségi előfeltételeket állítsanak fel;
s lehetőleg alacsony színvonalon,
nehogy a széles tömegek a közhatalomból kicsöppenjenek.
Véleményünk szerint a magyar törvények e téren nagyjából helyes mértéket alkalmaznak.
A cenzus nem túl szűk, nem túl tág.

A közvetlen választás abban áll, hogy a törvényhozókat a választóknak szervetlen,
s inkább csak az eljárás egyszerűsítése kedvéért,
külsőleg körülhatárolt tömegei választják. Közvetlen választójog alapján alakul
a magyar képviselőház is, s ne gondoljuk, hogy e rendszer minden előny nélkül való.
A választás közvetlensége közvetlenséget tart fenn a törvényhozó testület és
a nemzet között. Nem engedi elszakadni a politikát a tömegektől.
Nagy hátránya azonban, hogy nem kedvez az elit érvényesülésének a törvényhozás fórumán.
A közvetett választásnak az a válfaja,
amelyben a képviselőket különböző intézmények küldik az országgyűlésbe,
legyenek ezek az intézmények akár területi vagy hivatásrendi önkormányzatok,
akár tudományos vagy vallási intézetek,
sokkal lehetőbbé teszi a tekintélyeknek megválasztását,
mint a közvetlen választási rendszer a választókerületekben,
amelyeknek közéletük alig van.
A tekintélyek ugyanis a szerves közösségekben fejlődnek és tűnnek ki,
s részesülnek megbecsülésben. Ha pedig ez így van, a tekintélyiséget,
mint koreszménket követve, adjunk helyet a képviselőházban is az intézmények képviselőinek,
s ilymódon a közvetett választásnak.
Mindamellett ne szorítsuk ki teljesen a közvetlen választást,
hanem az utóbbiban rejlő, említett előnyök kedvéért keresztezzük a két rendszert.

Egyenlő a választójog,
ha minden szavazó polgár ugyanabban az arányban vesz részt a választásban,
ha tehát
amint az lenni szokott
mindenkinek egy szavazata van.
Az egyenlőség eszméjének ez felelt meg, s a mai társadalmi demokráciában is sértené
a közvéleményt a megkülönböztetés,
amely egyeseknek többszörös szavazati jogot adna, noha nem vitás,
hogy a politikai ítélőképesség foka az állampolgárok között igen eltérő.
Az intézmények országgyűlési képviseleti jogainak kimondásával azonban
a plurális választójogi rendszert az emberek érzékenységét kímélő módon lehet alkalmazni.
Az egy-egy intézmény által küldhető képviselők számának
meghatározásakor mérlegelhetjük nem csupán az intézményhez tartozók számát,
hanem súlyát is, azaz, hogy az intézmény milyen értelmiségű réteget ölel fel.

A választójog korszerű szabályozása mellett a másik nagy alkotmány újítási feladat
a törvényhozó hatalom és a végrehajtó hatalom viszonyában az utóbbi erősítése.
A tiszta parlamentarizmusban a végrehajtó hatalom függ a törvényhozó hatalomtól.
A törvényhozás a kormányt megbuktathatja.
A politikai felelősségrevonásnak ezt a módját korlátlanul gyakorolhatja.
A végrehajtó hatalom függése továbbá abban is megnyilvánul,
hogy működése kötve van a törvényhozó hatalomnak
a törvényekben kifejezett akaratnyilvánításaihoz.

A tennivaló a kormány politikai felelősségrevonásának korlátozása.
Szóba jöhet az időbeli korlátozás: a kormánynak előlegezett bizalom
csak bizonyos idő elteltével legyen megvonható.
Vagy csak bizonyos alkalmakkor,
pl. a költségvetés megajánlásával kapcsolatosan lehessen a kormányt megbuktatni.
Esetleg eljárási szabályok szűkebb medrébe lehetne szorítani a bizalom megvonását.

A kormány uralmonlétének megszilárdításán felül azonban
természetesen biztosítani kell működésében azt a szabadabb kezet,
amelyet az ú. n. kerettörvények mind szélesebb körben való alkalmazása révén
a magyar kormány már eddig szerzett.

Így tolódik át az állami élet súlypontja a törvényhozásról a végrehajtásra,
vagyis arra az államhatalomra,
amely az állami tekintélyt az állampolgárokkal szemben legérzékelhetőbben képviseli.
És így kap a nemzet alkotmányos,
de mégis erős kormányt,
amely összefoghatja az összes nemzeti erőforrásokat és azokat
a nemzet érdekében a legcélravezetőbben és a legeredményesebben alkalmazhatja.

XIII.

AZ ÁLLAMI TEKINTÉLY ÉRVÉNYESÍTÉSE.

,,Az állam oly közös élet, amelyben egyéni életünk egy része
egy általánosabb élet feltételeinek és törvényeinek hatalma alá kerül."
(Gladstone.)

Ez a fejezet a tekintélyiség gyakorlati értékelésében az előzőnek párja.
Az előző fejezetben a magyar alkotmány fontos reformkérdéseit fejtegettük.
Egy korszerű választójogban és az ,,erős kormány" gondolatában megoldást kerestünk arra,
hogy miképpen biztosítható az állam vezetés a tekintélyek számára, továbbá,
hogy miképpen fokozható az állam polgárai felé az állami tekintély.
Megoldási javaslatainkban kirajzolódott a tekintélyi államnak két jellemző vonása.
Most arról kellene szólanunk, hogy mennyire van helye az állami tekintély latbavetésének.
Hogyan használja ki az állam a tekintélyét? Mit tegyen, vagy esetleg mit ne tegyen vele?
Az e kérdésekre adott feleletek is hozzátartoznak a tekintélyiségi eszmének megfelelő,
korszerű állam képéhez.

Az állami tekintély érvényesítése az egyes,
úgynevezett szabadságkörökbe hatolva ölt megfogható alakot és válik
könnyen érzékelhetővé.
Gazdasági szabadság, szellemi szabadság ilyen szabadságkörök létezését és
elvileg kerekségét jelentik.
A neutrális állam a liberalizmustól vezettetve, tartózkodott e körök megnyirbálásától
s feladatának tekintette, hogy a szabadság ellen intézett vagy
azt fenyegető támadásokat elhárítsa.
A történelem megmutatta, hogy a neutrális államnak ez nem sikerült.
A gazdasági szabadságot, csakúgy mint a szellemi szabadságot maga
a szabadság kötötte gúzsba.
,,Szabadság... vigyázz, ki ne mondd,
mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!" (Babits.)

A gazdasági életben a ,,laisser faire, laisser passer" elve csak rövid időre,
csak átmenetileg igazolta a hozzáfűzött reményeket.
A szabad verseny a sorompók felnyitása után az első menetben azonnal és véglegesen eldőlt.
A kezdeti versenyeredmények megdöntötték a feltételek egyenlőségét.
Az egyenlőtlen küzdelemből nem
a ,,derék" kerül ki győztesen, hanem a megszervezett és felhalmozott gazdasági hatalom.
A verseny hatalmas szakadékokat váj és mélyít vagyonos és nincstelen között.
A gazdasági szabadság az állam és a társadalom alapjait, fennállását
fenyegető szociális kérdést állít fel.
Ennek a szociális kérdésnek örvényében elmerülni látszik a társadalmi igazságosság.
Tűrheti-e ezt az állam,
amelynek talpköve az igazságosság?

Nem kell-e beavatkoznia a dolgok folyásába és minden tekintélyét latbavetnie azért,
hogy a gazdasági életet megfegyelmezze és szociális rendre szorítsa?

A versenygazdálkodás a mellett,
hogy nehezen gyógyítható szociális nyavalyákat terjeszt,
nemzeti szempontból ésszerűtlenül bánik a gazdasági erőforrásokkal.
Nem takarékoskodik velük, nem használja ki mindig azokat.
Az ilyen pazarló és gondtalan fényűzést nem engedheti meg
a nemzet, még a legbékésebb békében sem.
Hatalmi szervezete, az állam által be kell avatkoznia
a gazdasági viszonyokba s a nemzeti gazdálkodás érdekében is rendeznie kell
a gazdasági életet. Észszerűséget, tervszerűséget kell belevinnie.

De mit szóljunk arról a revizionista liberalizmusról, amely mint Röpke ,,harmadik útja" elítéli és megtagadja a ,,históriai liberalizmust", azaz a gazdasági szabadelvűségnek a XIX. században kialakult megjelenési formáját, gyakorlati bemutatkozását, de az így beállott viszonyok orvoslását nem a tervgazdálkodástól, hanem a versenygazdálkodásnak egy tisztultabb alakjától várja? Az állami beavatkozásnak a ,,harmadik úton" fő célja a versenyt meghamisító, kizáró, tisztességét aláásó, kapzsi erők megkötözése, a magánmonopolizmus elleni küzdelem. Általában csakis ,,konform" beavatkozásnak lenne helye ezen az úton. ,,Konform az olyan beavatkozás, amely az ármechanizmust és a piacnak ezen alapuló önkormányzatát nem kapcsolja ki, hanem új adottságként beilleszkedik" a piac tényezői közé, s amelyet a piac asszimilál, nonkonform pedig az olyan, amely az ármechanizmust megbénítja, s így a piacnak tervgazdálkodási (kollektív) renddel való pótlását teszi szükségessé."

Messze vezetne, ha tovább követnénk azt a közgazdasági fonalat, amelyet a szándék fon: ,,a liberális elvet olymódon reaktiválni", hogy a ,,történelmi" liberalizmus és kapitalizmus hibái kiküszöböltessenek. Én azt hiszem, hogy az újabb szabadelvű kísérlet ismét csak ,,történelmi" liberalizmusba fulladna. Mert minden, ami gyakorlattá válik, szükségképpen ,,történelmi". Minden izmus, ha leszáll az ideák éteri tisztaságú köréből, feltétlenül besározza magát. Egykor az állami beavatkozási és tervgazdálkodási rendszer sem kerülheti el sorsát, de amíg friss, elnemhasznált és kinemhasznált, amíg az emberek nem jöttek reá, hogy miképpen kell meghamisítani, az új rendszer is bizonyára megteszi azt a szolgálatot, amit eleinte megtett eddig még minden korszerű rendszer.

Miután a gazdasági szabadság problémájánál hosszasabban időztünk, néhány észrevételt a szellem-erkölcsi szabadság kérdéseitől sem tagadhatunk meg. A szellemi szabadságot is aláássa a szellemi anarchia. Egy jogtudóstól olvastam valahol, hogy a liberalizmus a tudománytól azt kívánta, ne legyenek előítéletei. A tudományt a liberális világnézet az állammal szemben védelmezte, de közben feledte, hogy vannak más társadalmi hatalmak, amelyek a tudományos megismerésre sokkal veszélyesebbek, mint az állam törvényei. Azt hiszem, ennek a meglátásnak találó voltát nem kell sokat bizonygatni. A tudományt, s azonfelül a művészetet, nevelést, vallást sem menthetjük fel azoknak a legfőbb alapelveknek a tiszteletbentartása alól, amelyek a nemzet és az állam létfeltételei. El kell ismerni továbbá az állam jogát, hogy nemzeti ideológiát hirdessen s a nevelés és népnevelés erkölcsi eszközeivel az állampolgárok lelkét annak a nemzeti hiszekegynek megragadni igyekezzék. A nemzet lelkiségétől távol tartani minden a nyilvánosság színe előtt jelentkező kártékony hatást, ugyanakkor terjeszteni a nemzet kipróbált, alapvető igazságait: a tekintélyi állam beavatkozása a szellem-erkölcsi világba. Ez a beavatkozás épp annyira elkerülhetetlen és elengedhetetlen, mint a gazdaságpolitikai intervenció. Az állami tekintély érvényesítésére szükség van az emberi élet minden regiszterén. A passzív állam nem is valódi állam. A valódi állam a nemzetnek cselekvő, életintéző szerve.

A tekintélyiség koreszméjének világánál a szabadságköröket mi, magyarok sem látjuk noli me tangere-nek. A tekintélyállam számára e körök nem sérthetetlenek, s az államfenség korlátlanságának elvi fenntartásán túlmenőleg, közérdekből, gyakorlatilag is igénybevesz olyan értékeket, amelyeket azelőtt a szabadságkörök védelmeztek. Másként az állam a közérdeket nem valósíthatja, s magárahagyottan a közérdek, mint a vak is láthatja, nem érvényesül.

Az állami tekintély latbavetése tehát a magyarság javára hasznos, s nem csoda, hogy a kezdet küszöbén már nálunk is messze túljutott. Aki ez utóbbinak az ellenkezőjét állítja, vagy téved, vagy szándékosan hamis beállításba helyezi a tényeket. Csak néhány vastagbetűs címszót vessünk ide, mint közegészségügy, fajvédelem, munkajog, társadalombiztosítás, irányított gazdálkodás, telepítés, városrendezés, testnevelés, érdekképviseletek, nemzetvédelmi propaganda, sajtótörvény stb. A hadigazdálkodásra, a háborús gazdálkodás rendelkezéseire nem is kell hivatkozni, s ezekre valóban azt mondhatjuk, hogy átmeneti természetűek. Ha gondolatban végigrepülünk azon a számtalan kényszerrendszabályon, amely az érintett ügyekben napvilágot látott és hatályban van, s azon a széleskörű folytonos tevékenységen, amelyet az állam kifejt, beláthatjuk és örömmel megállapíthatjuk, hogy Hazánk is megértette a kort, amelyben élünk, s a tekintélyállam Magyarországon is biztatóan épül.

Igen, igen halljuk innen is, onnan is de nem elég gyorsan és nem elég határozottan.
A közélet erélyes, katonás vezetésének még mindig sok akadálya van.
Sok a megbeszélés, tárgyalás, megállapodás, kiegyezés,
s ez mind csak a cselekvés, a tett kerékkötője.
Mi több, a körvonalaiban lassan kibontakozó magyar tekintélyállam,
nem a totális állam épülettervei szerint készül.
Túl óvatos, előkelő és zárkózott.
Kerítés veszi körül.
Mindezeken egyedül egy sürgős ,,rendszerváltozás" segít hangoztatják.

Álljunk meg itt egy percre! Annak, hogy annyian kívánnak ,,rendszerváltozást", talán egy lélektani magyarázata is akad. A legtöbb ember a részletproblémák előtt megtorpan. Miután nem találja meg a kérdés nyitját, amely számára rejtve van, megunja a szellemi fáradozást, türelmét veszti, s arra a meggyőződésre jut, hogy az adott helyzetben egyáltalán nincs is megoldás, hogy merőben hibás és visszás minden. Hányszor megtörténik, hogy valaki, egy érdekeltség nagy garral tárja fel baját, s kíván orvoslást, a ,,megoldatlan" problémára; törvényi megoldást akkor, amikor csak fel kellene ütni a törvénytárnak egyik a pikantéria kedvéért rendszerint régebbi kötetét, hogy ott törvénybe iktatva fellelje a nagy bölcsen javasolt szabályozást. S még a jobbik eset, ha az emberek saját érdekkörükben jönnek nemzetmentő ötletekkel. Sajnos, azonban igen divatos olyan problémák nyitját is keresni, amelyekhez nemcsak nem konyítunk, de közünk sincs. Ez a divat a főbűnös a rengeteg téves általánosításban is, amelyre szintén sokan hajlamosak. Egy-két felszínes tapasztalatból, azonnal megfellebbezhetetlen ítéletet hevenyésznek.

A rendszerváltozást sürgetők zöme, ha megkérdeznék, azzal sem lenne tisztában, hogy miben is álljon hát az a változás. Talán a totális állam gondolata és a szélsőséges személyi uralomba vetett hit él homályosan tudatuk redői között. Totális állam, személyi uralom nézzünk jobban a szemükbe! Mit várhat tőlük a magyarság?

A koreszmék tartalmának kielemzése során a totális állam gondolatáról megjegyeztük, hogy a három koreszme együtthatásából lett korszellembe nem fér bele, a korszellemet meghaladja. Ennek ellenére foglalkoznunk kell kiértékelésével, mert a tekintélyiség egymagában eljutna a totális államig, de azért is, mert ha a tárgyilagos bírálat kedvező, korszerűtlenül is elfogadnánk.

A legtöbb bíráló úgy okoskodnék: Az állami hatalom elől semilyen utat, semilyen kaput elzárni nem szabad, mert a nemzeti érdekeket az állam valósítja, s a nemzeti érdekeknek minden egyebet alá kell rendelni. Az állam legyen, földi értelemben, mindenható. Legyen tehát totális.

Ez az érvelés összezavarja az államfenség korlátlanságának és a totális államiságnak fogalmait. Abból, hogy az állam elvileg mindent megtehet, nem következik, hogy célszerű is, ha mindent megtesz. A mindenre reáterpeszkedő, az egyéni és az államnál kisebb közösségek közületi cselekvését és kezdeményezését elnyomó állam épp oly káros, mint a liberális állam. Az egyik fojtogatja, a másik szélnek ereszti az emberi életet. Salazárról senki sem feltételezheti, hogy ne lenne híve a tekintélyi államnak. Szerinte az állam ,,alapja és záróköve egy vissza nem utasított és vissza nem utasítható tekintély". De ugyanez a Salazar mégis távol akar tartani ,,minden törekvést egy úgynevezett totális állam megalkotására. Az állam, amely kivétel nélkül mindent alárendelne a nemzet vagy a faj saját magán át értelmezett fogalmának, mind erkölcsi, mind jogi, mind politikai, mind gazdasági téren, úgy jelennék meg előttünk, mint egy mindenható lény, elve és célja önmagának; alája kellene vettetnie minden egyéni és közösségi megnyilatkozásnak és rosszabb önkényuralom támadhatna belőle, mint amilyen a liberális rendszerekkel járt".

Az állam akkor jár el bölcsen, ha a tekintélyi beavatkozásban, az államhatalmi vezetésben mértéket tart. Ha az őt megillető korlátlan államfenségnek észszerű önkéntes, de biztonságos korlátokat szab, amelyeken túl tér marad az egyéni kezdeményezés, a családi, hivatási közösségi, és egyéb közösségi élet számára.

Íme ismét a jogállamnak sokak szemében rosszhírű, hitelétvesztett gondolata! Miért támadják ezt a gondolatot? A jogállam nem kedvese a liberalizmusnak, amellyel hírbehozzák! A tekintélyi állam nem kevésbé lehet jogállam, mint a liberális. A jogállam nem az állami beavatkozás, a közérdekű irányítás, a vezérlés ellensége, hanem csak az önkényt és a bizonytalanságot tolja félre. Csak a totális állammal nem fér össze. És igen! a szélsőséges és kizárólagos személyi uralommal sem.

Ez is hiba azoknak a szemében, akik a jogszabályok, a normák uralma helyett, a személyek uralmát követelik. Valamilyen rend kell az emberek között, de a szabályokon nyugvó rendet, a jogrendet merevnek találják. Szidják a jogászokat, hogy mindig vétókat mondanak ,,okos dolgoknak". Félre tehát a jogi béklyókkal! Arravaló férfiak bölcs mérlegelése, akarata és szava legyen irányadó abban, hogy mi a helyes és helytelen, mi a szabad és mi a tilalmas.

Az emberi életnek megszámlálhatatlan szála van. Egyes emberek nem képesek valamennyit kézben tartani. Az egyes belegabalyodik a bonyolult hálóba. Meglátása, ötlete, elhatározása rendszerint csak egyoldalúan bölcs. Az élet azonban nem egyoldalú. A vezérlő személyeknek is szükségük van irányjelzőre, tárgyilagos igazságokra. Tárgyilagos igazságok nélkül, az emberi mérlegeléstől és tetszéstől függetlenített fogantyúk nélkül imbolyogni fog a józan ítélkezés és igazgatás. Ezért kellenek a szabályok is. Ezért nélkülözhetetlenek a lerögzített értékítéletek is, amelyeken nem fog a vezetők akarata. Normák, amelyek megszabják, hogy a vezető személy az irányításban, döntésben, parancsolásban meddig mehet. ,,A magyarok nem a királyoknak, hanem a törvényeknek alattvalói." S a katolikus egyház fejének az 1942. évi véres karácsonyon elhangzott szózata szerint a jogrend isteni akarat. ,,Az Isten által akart jogrendből folyik az embernek elidegeníthetetlen joga a jogbiztonságra és ezzel együtt a jognak tényleges légkörére, amely védelmet nyer minden támadás ellen." (XII. Pius.)

XIV.

A TÁRSADALOM MEGSZERVEZÉSE.

,,Élő összefüggés csakis tagolt egészben van,
amelynek részei már külön alárendelt köröket alkotnak."
(Hegel)

Amíg a legszebb görög szobor darabjait is csak a művészi gondolat formája tartja össze, az élő emberben, a legprimitívebben is, az anyag szövevényes szervezet. Amott az egység kívülről sugárzik, emitt belülről árad: ,,élő összefüggés". Hasonlóképpen a társadalom, amelyet egyedül az állam vasabroncsai fognak egybe, szervetlen egység. Közösséget a szó valódi értelmében, csak a szervezett társadalom alkot.

Felhágván erre az elvi magaslatra, messzebb látunk mint azok, akik az állami totalitást hirdetik és a legcsekélyebb egyéni függetlenség, minden egyéni önállóság elnyomása mellett vonakodnak elismerni és bármi hatáskörrel felruházni az államnál alacsonyabb rangú közületeket. A mindent agyonállamosító totális irányzat elpusztítja a nemzeti élő közösségnek itt-ott mutatkozó gócait s elszegi a közösség fejlődését. A hivatásrendiség éppen ellenkezőleg a nemzeti közösség szervezkedésének és szerveződésének talán legszámottevőbb és legmesszebbható ténye. Ezért totális állam és hivatásrendiség ellentétpár. A kettőt egyszerre akarni nem lehet: választani kell.

A választás nekünk nem nehéz. A totális államot nemcsak veszedelmesnek, hanem korszerűtlennek is tekintettük. A hivatásrendiség viszont legfőképp azért értékes a mi számunkra, mert a nemzeti közösségnek éltetője. Sokban maga a nemzeti közösség. A hivatásrendek az a bizonyos szervezett társadalom, amely úgy hiányzott akkor, amikor 1918-ban és 1919-ben megingatták és felborították az államot, amikor az állami abroncsokat szétfeszítették és leszaggatták. Ha a nemzeti közösség elevenebb lett volna azokban a gyászos időkben, az államhatalom lehanyatlása nyomán a pusztulás biztosan nem öltött volna oly nagy méreteket.

A hivatásrendiség továbbá közbenső réteg, közeg az állam és az egyén között.
Erre is szükség van, nehogy a tekintélyi államhatalomnak
az életre nehezedő óriási tömege összepréselje az egyént, ellaposítsa az egész életet.
A hivatásrendi szervezet, mint boltíves oszlopcsarnok,
feltartja a tekintélyi állam nyomasztó súlyát.
A közömbös államot az egyén egymaga is elbírta:
nem is igen érezte, hogy az államhatalomnak súlya is van.
Ha túlzott és ártalmas is volt azonban a sok szabadság,
annak egy megfelelő adagja nélkül az élet elviselhetetlenné válik.
Valami szabadság, valami önkormányzat kell a tekintélyi államban is,
s ezt nyújtja a hivatásrendiség, amely közéékelődik az állam és az egyén közé.
Így kapocs is állam és egyén között.

A társadalomnak hivatásrendi megszervezésére szükség van az úgynevezett proletár szociális probléma megoldása céljából is. Társadalmi osztályok kialakulása, osztályellentétek hasadása, érdekek ütközése: ezek a szociális probléma felfakadásának állomásai, ez a szociális probléma útja. A jelen szociális problémáját a birtokos és a birtoktalan osztályok szembenállása okozza. A tőkések kezében van a természet és a termelőeszközök, a proletárok kizárólag munkakeresményükre vannak utalva. Hatalmas ellentét, hatalmas probléma. A proletárosztály sorsa forog benne. Ezért is nevezik proletár szociális problémának.

Megoldását lázasan kutatják, amióta felütötte fejét. Marx a proletárosztály győzelmével akart véget vetni az ellenségeskedésnek. Bismarck a ,,pozitív" szociálpolitika ,,olajcseppjeitől" várt enyhülést. A szociális pápák és Mussolini a hivatásrendiség mellett álltak ki.

A bismarcki szociálpolitika törvényes munkásvédelme inkább csak tüneti kezelés. A gyökeres megoldásban a marxizmus és a hivatásrendi gondolat versenyeznek. A proletár szociális probléma marxi orvoslása: medicamen peius morbo. Az osztályharc a társadalom széthasítására vezet, s ezzel megbomlasztja a nemzetet, államot. A hivatásrendiség ezzel szemben az osztályellentétek áthidalására, kiegyenlítésére törekszik és a társadalmat erősíti, a nemzeti közösséget ápolja. Az osztályharc a hivatásrendi szervezetben, ahol a különböző foglalkozási ágak munkaadói és munkavállalói egymással a zöld asztal mellett tárgyalnak és egyezkednek, osztályérdek-képviseleti tevékenységgé szelídül, s az osztályérdekek összhangba hozatala a nemzeti közösség érdekeinek tiszteletben tartásával megy végbe. A zabolátlan osztályharcos önsegélyt a hivatásrendi jogsegély, a kiképzett munkajog teszi feleslegessé és így könnyen kiküszöbölhetővé.

A szociális ellentétek elsimításán működő hivatásrendi szervezetnek
csíráját fedezhetjük fel a magyar mezőgazdasági munkabérmegállapítási törvényben.
A munkabérmegállapító bizottságok tagjait a munkaadó gazdák és
a munkásság törvényalkotta érdekképviseleti szervei küldik ki egyenlő számban
(paritásos elv). A bizottságok határozatai minden munkaadóra és
minden munkavállalóra kötelező erejűek.
Talán nem csalódunk, ha azt hisszük, a példa követésre talál,
s a sok friss hajtásból kibontakozik a magyar hivatásrendiség.

A tőke és a munka viszonyának önkormányzati szabályozását tehát
a hivatásrendek bonyolítanák le. Az önkormányzat felett persze ott vigyázna az állam,
a tekintélyi állam, amely nem halad el közömbösen
a munkaviszonyok rendezésének ügye mellett, s szükség esetén beavatkozik abba,
amit az önkormányzat csinál. Amit azonban az önkormányzat jól végez,
abba a tekintélyi állam nem szól bele.

Ugyanezt az eljárást, ezt a módszert célszerű követni a gazdasági élet
egyéb problémáinak megoldásában.
A gazdasági, társadalmi ellentétek nemcsak tőkések és proletárok között állanak fenn,
a különböző foglalkozások érdekei is sokszor surlódnak és ütköznek,
valamint ugyanannak a hivatásnak a kebelében is
az egyesek versenytársak és gyakran ellenfelek.
A kiegyenlítést, a széthúzó érdekek egyeztetését,
az összhangzatos közös munkát, tervszerű együttműködést is
bízzuk a hivatásrendekre mindaddig, amíg a feladatnak saját maguk eleget tehetnek.
,,Ha ... nem akarjuk mondja Salazar , hogy az állam maga szervezze meg
és irányítsa a nemzet gazdasági életét,
azt államgazdasággá változtatva, akkor csak egy kiút marad,
a testületi szervezkedés, melynek segítségével az állam minden termelő erőt
hasznosan állíthat munkába, s közben fenntarthatja a magántulajdon,
az egyéni kezdeményezés és a mérsékelt kereskedelmi verseny elvét,
s tekintélyével is élhet, hogy elnyomja a visszaéléseket."

Hogy a gazdasági élet fegyelmezésére szükség van, már láttuk.
Hasonlatos ez a fegyelmezés a folyamszabályozáshoz.
A gazdasági élet szeszélyes és zabolátlan erőit jól megágyazott mederbe kell szorítani.
A szabályozott gazdálkodás állami ügy, ami azonban nem jelenti azt,
hogy a kivitelezést, a gazdasági normativizmus (Sombart megjelölése) észszerű
és gyakorlatias megvalósítását az állam ne engedje át önkormányzati hatáskörbe.
Ide való a sok feladat közül különösen az ármegállapítás (rögzítés), az áruk forgalombahozatalára vonatkozó általános feltételek megállapítása, a termelési vagy értékesítési keretek megszabása és felosztása, a vevőkör vagy a fogyasztói terület kijelölése stb. Mindmegannyi feladat, amely a szabályozáshoz tartozik, vagy annak nyomán támad.

A hivatásrendiség ellensúlyozza az etatizmust, s az egyéniséget védi az állam mindenhatóságának nyomásával szemben. Vigyázni kell azonban arra is, hogy a hivatásrend ne nyomja el azután azt az egyént, amelyet felülről megvédett. A szabályozott gazdálkodás nem zárja ki az egyéni gazdasági kezdeményezést és tevékenységet. Nem is szabad kizárnia, mert a rúgó az egyéni érdek s az egyén. Rúgó nélkül pedig minden elakad és megáll. A szabályozott gazdálkodásnak tehát három tényezője kell, hogy legyen: a tekintélyi állam, a hivatási önkormányzat és a gazdálkodó egyén. A sorrend egyúttal rangsor, hierarchia. Legfelül az állam, de minden alárendeltsége mellett a hivatási önkormányzat az állammal szemben, az egyén a hivatásrenddel szemben önállóságát megtartja. A fölérendelt tényező, az alárendelt tevékenységi körét nem vonhatja magához.

Noha az állami feladatkör ilyképpen elkülönül a hivatásrendekétől, s az utóbbiak bizonyosfokú önállóságot élveznek, mégsem helyeseljük a Spann-féle univerzalizmusnak azt a beállítását, hogy a rendileg szervezkedett nemzeti közösségben az állam maga is csak egy rend a többi között. Az állam több ennél még akkor is, ha a többi rend felett főfelügyeleti jogot is tulajdonítanak neki. Többnek kell lennie. A hivatásrendiség részleges közélet; az állam egyetemes. Benne a nemzeti közösség éli a közélet legátfogóbb formáját, a politikát. Legkevésbé pedig a tekintélyi állam elégedhet meg a primus inter pares sovány kenyerével. Az állam politikát csinál, a hivatásrendek önkormányzatot gyakorolnak: ez a helyes mérték az állam és a rendi alakulatok viszonyában.

Az elmondottakból következik, hogy elutasítunk minden olyan tervet, amelynek célja hivatásrendi állami alkotmányra berendezkedni. Az olvasó bizonyára emlékszik arra, hogy a hivatásrendi gondolatnak alkotmányjogi csengése is lehet: az állami alkotmány szerkezete a hivatásrendek alapján épüljön fel, a politikai szervezet a hivatásrendekből rekrutálódjék. Az ilyen alkotmányképletben a politikai személyek és testületek a hivatásrendek képződményei; az állam a hivatásrendek organizmusa.

A hivatásrendi állam nem állhatna kellő határozottsággal a hivatási önkormányzat felett. Nem lenne tehát egyetemes. Politikája megrekedne a széthúzó részletérdekek áthidalásának napszámos munkájában. A ,,szakszerűség" megbénítaná, s szárnyát szegné. De ha a teljes rendi átalakulás nem is depolitizálná az államot, hanem csak a felesleget faragná le a túltengő politikából, ilyen gyökeres reformra a magyar élet nincs felkészülve, a talaj nincs megmunkálva. Túl nagy ugrás lenne a mai parlamentáris rendszerből. Ekkorát ugrani csak az álmodozások, tervezgetések világában lehet, ahol a papírosalkotmányokat fabrikálják jóhiszemű, de naiv hazafiak.

A magyar alkotmány történeti alkotmány. Az állandó, de fokozatos átalakulás fejleménye és mindenkori állapota. Módosítható; sarkából kiforgatni azonban nem lehet. A túlbuzgó és merész racionalizmus nem fog rajta. Aki reformálni akarja, jól nézze meg előbb, hogy hová nyúlhat s miben fogózhat meg. Mi az, ami megvan, s mivé lehet hajlítani, miképpen építhetjük tovább. A magyar alkotmányújító munkája hasonlítson a gazdálkodáshoz: ahogyan a gazda csak a természethez alkalmazkodva termelhet, úgy alkotmányunkat is csak reálisan lehet tovább művelni.

A tekintélyiségnek a választójog terén való érvényesítésével kapcsolatban azt a véleményt nyilvánítottuk, hogy a népképviselet mellett helyett kell szorítani az intézmények képviseletének is, s megpendítettük, hogy erre a hivatásrendek is számot tarthatnak. Itt az alkotmányreformmal jó nyomon járhatunk. A hivatásrendek szerves és természetes közösségek, amelyekből ugyancsak szervesen és természetes módon kinőhetnek vezetésre és honatyaságra alkalmas tekintélyek. Nyissuk meg ezek előtt a politika kapuit: intézmények képviselete címén engedjünk beleszólást a hivatásrendi szervezeteknek is az állam dolgaiba.

A reformgondolat kivitelének sikere természetesen attól függ, hogy a hivatásrendek komoly önkormányzati életet élnek-e. Ha nem, nincs miben kitűnni és kimagasodni az elitnek s az a veszély fenyeget, hogy a hivatásrendi szervezetre bízott politikai jogok gyakorlását klikkek ragadják magukhoz, s így az intézmények képviselete az alkotmánnyal való visszaélés melegágyává válhat. Ha azonban a hivatásrendiség nem üres szó, nem írott malaszt, hanem valóság, akkor a hivatási önkormányzatok politikai szerepköre a tekintélyek érvényesülését és az alkotmány megújítását jól fogja szolgálni.

XV.

FAJI KULTÚRÁNK.

,,Ilyen bánat-folt nincs fölvarrva
E kerek földön senkire.
Csak fajából kinőtt magyarra."
(Ady.)

Nem szabad a faji előítélet hibájába, sőt bátran mondhatjuk bűnébe esni,
mert hazug és mert veszedelmes.

A fajok és népek kultúrképességei kétségkívül különböznek
(ez a különbség sokban minőségi és nem mennyiségi),
de nem igaz, hogy kultúratermelő, kultúrateremtő kizárólagosan egy faj lenne;
nem igaz, hogy az emberiség a kultúrát kizárólag egy népcsaládnak,
népnek vagy törzsnek köszönhetné,
s hogy ennek kihalása minden kultúra alkonyát festené az égre.
A történelem erre a képzelgésre egy népet sem jogosít fel,
hanem éppen azt bizonyítja, hogy a kultúra a különböző fajok,
népek vagy még inkább nemzetek együttes és egymást kiegészítő közös
munkálkodásának gyümölcse.
Ez a gyümölcs azért olyan színes és azért olyan ízes,
mert a világ minden tájáról gyűjtötte az életnedveket.

A faji előítélet, a gőggé fúvódott faji öntudat tehát alaptalan.
A tényeknek ellentmondó: ,,weltfremd", s mint ilyen gyakran nevetséges is.
Engem legalább nevetésre késztet Houston Stewart Chamberlain görcsös igyekezete,
amellyel azon buzgólkodik, hogy Krisztus árja voltát kimutassa.
Ha törik, ha szakad, bizonyítani akarja ugyanis,
hogy a keresztény nyugati kultúra tisztára a germánok műve,
s a kereszténységből Krisztust mégis csak bajos lenne kirekeszteni.
Columbus tojása:
Krisztus is árja volt.
,,Aki azt állítja, hogy Krisztus zsidó volt, vagy tudatlan, vagy hamis."
,,A valószínűség,
hogy Krisztus nem volt zsidó, hogy ereiben egyetlen csepp igazi zsidóvér sem folyt,
oly nagy, hogy majdnem felér a bizonyossággal."
(Az egykori buzgó magyar etimológia kilukadt oda, hogy Ádám és Éva magyarok voltak.)

Amint Chamberlain Krisztust, Gobineau minket magyarokat tisztel meg azzal,
hogy nem akar kirekeszteni a keresztény nyugati kultúrából.
Kisüti, hogy a magyarok is árják:
Attila ,,fehér hunjai", ,,akiknél a germán elem uralkodott".

De vegyük csak számba a faji előítélet veszélyeit, mindjárt elmegy a kedvünk a nevetéstől.
A faji előítélet titkos munkatársa minden háborút csináló történelmi erőnek.
Ott lappang mindenütt, ahol háború készülődik.
Az állandósult béke, sajnos az utópiák birodalmába tartozik.
A jóakaratú embereknek azonban kötelességük igyekezni,
hogy a háborút előidéző okok fogyjanak és gyengüljenek.
A faji előítéletet is le kell leplezni:
lássák meg a népek,
hogy alattomosan háborús szándékú.

A kis népek pedig jól vigyázzanak,
hogy egy hatalmas idegen faji gőg le ne hengerelje saját faji öntudatukat.
A faji öntudat a szükséges mennyiség abból a lelkületből és magatartásból,
amiből a faji előítélet túlontúl sok.
A különböző fajok öntudatai és előítéletté korosodott öntudatai érintkeznek,
súrlódnak, ellenkeznek. A nagy faji előítélet azután elnyelheti a kis faji öntudatot.
Szabó Dezső jól megírta a ,,kurd" nép vergődését a hódító idegen faji ideológia polipkarjai között.
Egy-egy nagy nép faji kiválóságáról világgá kürtölt ideológia mindig gyanús
és mindig rendkívül veszélyes.

Veszélyes a faji előítélet és ez az önelégültség, az önteltség büntetése magára a fajra is,
amely táplálja.
Az öntelt magábazárkózik, bezárul és lelkileg éppúgy elpuhul, elsatnyul,
amint degenerálódnak a kizárólag beltenyésztésben szaporodó élőlények.
Foerstertől kölcsönözzük ezeket a szép szavakat:
,,Aki nem ismeri a faji kultúrán fölülemelkedő művelődési eszményt,
az természetesen mindig csak gőggel és megvetéssel tekint le a más fajhoz tartozókra.
A közvetlen büntetése az lesz,
hogy egyre mélyebben belerögződik egyoldalúságába és sohasem fogja kifejthetni
azt az igazi emberi eszményt,
amelynek megvalósítására egyedül a saját faját tartja képesnek".

Félreértés ne essék: csak a faji előítélettel szállunk szembe.
A túlzásoktól ment, magabízó,
de másokat is megbecsülő faji öntudat ereje minden népnek: népi erő.
A fajkutatás tudományos eredményeivel és az azokból szinte önként kifejlődő politikai
következtetésekkel sem tusakodunk.
Ezeket az eredményeket és következtetéseket nem lehet semmibe venni,
még kevésbé felettük elsiklani.
Bizonyos, hogy az egyes rasszok között különbségek állanak fenn,
s ezek a különbségek kihatással vannak mind a testi,
mind a lelki képességekre.
Bizonyos az is, hogy a fajiság az ember és a nemzet sorsának egyik fontos meghatározó,
alakító tényezője.
A fajkérdéssel tehát a nemzeti jövő szempontjából törődnünk kell
és sokat kell törődnünk.
Számolnunk kell vele.

A kultúra a természeti erők beállítása az emberi célok szolgálatába.
A fajiság is természeti erő: a fajiságot is be kell fogni szekerünkbe.
Így lesz faji kultúránk.

Faji kultúránk legyen méltó nevére. Kultúra legyen és ne rombolás.
Rombol az, aki a magyarságot rasszokra akarja bontani.
Rombol az, aki a nemzettestet alkotó rasszok közül egyeseket ki akar rekeszteni
a magyarságból.
,,Kis magyar út" ez a szűkkeblű és oktalan akarat, amelytől meggyőző szavakkal
Szekfű is óv mindannyiunkat.
Az út,
a tévút végén maroknyi ,,tiszta fajú" magyarra olvadna le nemzetünk.
Nem vagyunk így is elég kevesen?
Erőnek erejével apasztani kell a magyarok számát?
Bizony bűn a nemzet ellen megtagadni bárkit,
aki a nemzettestet alkotó valamely rasszhoz tartozik és magyarul beszél,
érez, gondolkodik, hisz és cselekszik.
Ugyancsak nemzetellenes bűn a nemzettestben gyakori vérkeveredés miatt
kétségbe vonni magyar hazafiak magyarságát.
Nem elemezni, szétszórni, pazarolni kell a magyart, hanem összefogni.

Nem mondhat le a magyarság az asszimilánsokról sem.
A liberális nemzedékek naiv asszimilációs álmai és illúziói után
az asszimiláció hitele megingott.
Ma sokan lehetetlennek és csak önámításnak mondják az asszimilációt,
sokan veszélyesnek tartják. Ha az egyik túlzásból nem csapunk a másikba,
meg kell látnunk, hogy az asszimiláció igenis lehetséges és
hogy az asszimilációs folyamatok nem szükségképen kórosak.
Attól függ, mit értek asszimiláció alatt.
Egy dinári típusú egyénből sohasem lesz turanid.
De egy a német népiséghez tartozó dinári típus magyar földön és
magyar környezetben miért ne válhatnék hasonlóvá a magyar nemzettestben élő dináriakhoz,
s ezen az úton miért ne olvadhatna bele a magyar népiségbe?
A magyar nép fajképében előforduló rasszok bármelyikének magyar asszimilációs
képességét el kell ismerni.

Amint Szabó Zoltán mondja:

,,aki magát magyarnak vallja, a magyar nyelvet anyanyelvének tartja és,
akit a magyar nemzet tagjának befogad,
az magyar,
bármelyik fajtához tartozik is, mert hiszen a magyar nemzettestre éppen a felsorolt
(l. fentebb a X. fejezetben)
fajtákból való összetétel a jellemző".
Idegen rasszelemek felszívódása már nehezebb és hosszasabb folyamat,
bár az asszimilációnak ezt a változatát sem lehet kizártnak tekinteni.

Az asszimilációs folyamatok a történelem sodrában módosíthatják
a nép összetételét, elmoshatják, átfesthetik a faji alapszínt.
Ezt az átalakulást feltartóztatni, vagy legalább is lassítani,
korlátozni a fajvédelem feladata.
A fajvédelmen, mint biológiai beavatkozáson felül,
a néplélek történelmi folytonosságának fenntartására szellemi és érzületi erőfeszítéseket kell tenni.
Ápolni kell a kapcsolatokat
a magyarság múltjával és a magyar néppel,
amelyben a fajhűségnek erősebb gyökerei,
a történelmi magyarságnak élesebben kirajzolt nyomai vannak.

,,A régi magyarság éppolyan nagy tartály,
mint a magyar nép
s a kettőből tulajdonképpen egy vödörrel merhetsz"
(Németh László).
Ez a ,,mélymagyarság",
amit ,,mélyebb magyarságot" jelszóval már
a Fiatal Magyarság című kiadvány szerkesztői követeltek.

E korszerű fajvédelem tárgya a nemzettest.
A magyar fajvédelem a magyar népet védi. Igyekszik megelőzni és megakadályozni
a magyarságot alkotó rasszelemek pusztulását,
egymáshoz viszonyított arányuknak nagyobb eltolódásait és
merőben idegen rasszelemek jelentősebb elkeveredését.
Másrészt a korszerű magyar fajvédelem a nemzettest ősi rasszelemeinek és
a sajátos nemzeti összetételnek fennmaradását és izmosítását,
csak úgy,
mint a magyarság szaporodását pozitív intézkedésekkel is gondozza.

A fajvédelemnek
van tehát egy prohibitív és egy propagatív oldala.
A prohibitív fajvédelemhez tartozik
a betelepülés, bevándorlás korlátozása,
a házasságkötéseknek eugéniai szempontú szabályozása,
házasságon kívüli nemi érintkezések tilalmazása, születésszabályozás,
utóbbi különösen a minőségileg értéktelen vagy egyenesen káros szaporodás megelőzésére.
A propagatív fajvédelemnek fő eszközei
a szociálpolitika és a népegészségügyi politika.
Ezekhez soroljuk a családvédelmet, az anya- és csecsemőgondozást,
a tömegtestnevelést, a lakáspolitikát, az élelmezési politikát,
a munkahigiéne gondozását, a földbirtokpolitikát stb. stb.
A cél mindezekkel a rendelkezésekkel és intézkedésekkel,
hogy azok a magyar férfiak és nők, akik testileg és szellemileg ép és
a magyarság szempontjából kívánatos utódokat hozhatnak létre,
mielőbb családot alapíthassanak, a gyermekáldás számukra valóban áldás legyen és
ne a boldogulásukat megnehezítő nyűg,
s gyermekeikkel együtt tisztességes megélhetésben és egészséges életmódban legyen részük.

A hangsúly nem annyira a mennyiségi, mint a minőségi szaporodáson van,
még pedig mivel magyar fajvédelemről beszélünk, a magyarság minőségi szaporodásán.
A fajvédelem irányzatos, célzatos, vagy nem fajvédelem.
A humánum helyett a magyarság érdeke a mozgató erő.
Nem általános emberszeretetet, hanem magyar világnézet vezeti.
Mint a Sol Club ,,Magyar Világnézet"-e, amely a szociális problémát helyezi
ilyen magyar beállításba:

,,A mi számunkra a szociális probléma nem a világmegváltásnak emberi
és nemzeti erőt felülmúló inkább vallási,
mint politikai eszméje.
Mi nem a világ munkásaiért,
hanem egyedül és kizárólag csak a magyar munkásokért akarunk harcolni kulturális,
gazdasági és szociális téren."

Visszája ennek a népi nacionalista világnézetnek az a következetlen humanizmus, amely a rabszolgakereskedelem megszüntetésének előharcosaiban élt. Russell szemére lobbantja egy Wilberforce-nak, hogy az akkori angol gyermekmunka embertelenségeinek
csökkentése végett legfeljebb annyi engedményre volt hajlandó,
hogy a gyermekek vasárnap a keresztény vallás igazságainak
megtanulására elegendő szabadidőben részesüljenek.

,,Angol gyermekekkel szemben könyörtelenek voltak;
a négerekkel szemben teljes részvéttel viseltettek."
Hát az ilyenfajta emberszeretetből nem kérünk!
Nem leszünk szűkkeblűek,
s a humanizmus adóját is le fogjuk róni,
ha a magyar gyermekek anyjáról, pólyájáról, tejéről,
ruhájáról, játékáról, egészségéről már gondoskodtunk.
Előbb ez jön, s azután a humanizmus.
Vagy fogalmazzuk szabatosabban és a humanizmus magasztos gondolatának
megfelelőbben:

a humanizmust a saját portánkon kell kezdeni.
Elsősorban a magyarság szaporodását,
fajiságát,
épségét kell óvnunk és gondoznunk.
A magyarság biológiai értékeivel kell okosan és jól gazdálkodni,
s a magyarságot gyökereztetni és virágoztatni.

XVI.

A MAGYAR NEMZETI ÉLET FORMÁJA A PATRIOTIZMUS.

,,Gyenge és törékeny az egynyelvű és egyerkölcsű ország.
Hagyom ezért fiam, adj nekik táplálást jóakarattal és tisztességes tartást,
hadd éljenek nálad örömestebb, hogy sem másutt lakoznának."
(Szent István.)

A magyar népiség ápolása és kivirágoztatása nemzeti politikánknak olyan kötelessége,
amelyet a népiség koreszméje reflektorfénybe helyezett.
A koreszme által felvilágosított közvélemény,
a nemzeti lélek által helyesen meglátott magyar érdek megköveteli,
hogy a szociálpolitika, az egészségügyi politika, a kultúrpolitika,
jogpolitika összefogjon ennek a kötelességnek a teljesítésében.
A magyar is meghallotta a kiáltást: népiség, népiség, népiség!

Felel reá és visszakiált: igen. De reméljük, nem siketül bele a népiségbe.

Veszedelmes süketség volna, ha a magyar a nemzeti hivatás hívását már nem hallaná.
Vagy ha lelke visszhangoznék a népiség szavába akaszkodó disszonanciákra is.
Nekünk nem kell semmi olyan Grossraumordnung, amely a szentistváni hazában
a magyarságot pusztán népi életre szorítaná.
Nem kell a nemzetiség nélkül való népiség.
Visszautasítunk minden olyan elméletet, amely azt hangoztatja,
hogy a népiség a mi számunkra az emberi közös létnek önmagában kielégülést
nyújtó megnyilvánulása és alakja volna. Mert mit jelent a nemzeti lét hiánya?
Jelenti azt, hogy az országlás gondját mások viselik helyettünk.
(Ilyen szépen fejezik ki egyesek a függetlenség elvonását.)
A nemzeti lét hiánya egyértelmű azzal,
hogy a nép sorsa felett mások döntenek. Igaz, hogy a kis nemzetek döntő elhatározását,
függetlenségének gyakorlását adott esetben kényszerítő körülmények,
jelesül más nemzetek hatalmi helyzete és hatalmi eszközei befolyásolhatják,
de azért a nemzeti függetlenség éppoly kevéssé játék a szavakkal vagy nagyzolás,
mint az egyes ember akaratszabadsága.

Nemzeti függetlenségünkért,
az önálló országlásért nem kárpótol a leggazdagabb és legszínesebb népi élet sem.
És erre a nemzeti függetlenségre, a Kárpátok medencéjében
magyar országlásra történelmileg éppúgy,
mint földrajzilag kellőképpen megalapozott jogunk is van.

,,A magyar nem áll hontalanul a Kárpát bércein, hogy fegyverével utódainak hont szerezzen;
egy ezredévnek históriai joga avatá fel őt az európai nemzetcsaládba"
(Kossuth).

Erről a történelmi jogunkról sok újat már nem is mondhatnék.
S vajon mi újat mondhatnék annak a természeti erejű ténynek konzekvenciáiról,
hogy a magyarság a Kárpát-medence közepét foglalta el.
Hiszem, hogy felesleges is most minderről bővebben szólani.
Ezeket a sorokat magyaroknak szántam,
s elsőszülöttségi jogunk
és
küldetésünk tudata
mégsem veszhetett ki

a magyarság többségéből.

Inkább az a félő,
hogy vannak,
akik egy ,,európai betagolódás",
egy hőn óhajtott Új-Európa kedvéért hajlandók lennének áldozatul ajánlani az ősi jogot.
Az áldozatot kész vagyok feltenni csupa idealizmusból hoznák.
De vajon szükség van-e erre az óriási áldozatra?
Nem lehet-e egy európai vagy regionális rendet
a magyar nemzeti lét feláldozása nélkül is felépíteni?

Nem habozunk a felelettel:
igenis lehet!
Sőt tovább megyünk:
európai egységet a nemzetek önálló egyéniségének megszüntetésével tervezni,
egyenesen korszerűtlen gondolat.
Mert a nemzeti lét lerombolása hasonlatos volna
a társadalomnak ahhoz az atomizálásához,
amelyet a liberalizmusnak méltán lobbantottak szemére,
s amelyet most újabb szerves egységek életrehívásával kell orvosolni.
A nemzeti egyéniségek kapcsolatainak szabályozásával,
a nemzetek összefogásával kell az európai és majd egy szebb jövőben
a világ rendjét megalapozni, amely tehát egy nemzetekfölötti rend legyen.
Ha pedig e nemzetek fölötti egységben más nemzetek nemzetként vesznek részt,
a magyar is nemzetként kér helyet az Új-Európában.
Amiként Bárdossy egyik miniszterelnöki megnyilatkozásában hangoztatta:

,,politikánk nem lehet más, mint állandó gondoskodás arról,
hogy úgy illeszkedjünk bele Európa új rendjébe, ahogyan ez
az önálló és független magyar államiság érdekeinek és
dunavölgyi történelmi missziónknak megfelel."

A magyar tehát nem elégedhet meg a népiséggel,
hanem akarnia kell a nemzetiséget.
A magyar népi életen kívül, a magyar népi életen felül magyar nemzeti élet is éljen e hazában.
Amilyen egyszerű és határozott ez a követelmény, oly súlyos a probléma:
mi legyen nemzeti életünk értelme és jelentése.
A problémát az a földrajzi tény szegzi mellünknek,
hogy a magyar nemzeti élet színterén, a szentistváni országban a magyar népen felül
más népek is gyökeret eresztettek.
A szentistváni magyar hagyományokhoz híven nemzeti életünkben részeltetni kell
nemcsak a magyar,
hanem az itt élő többi népiséghez tartozó honpolgárokat is.
Ilyen értelemben szól az 1868 : XLIV. törvénycikk
(a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában) bevezető része is:

,,Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is
politikai tekintetben egy nemzetet képeznek,
az oszthatlan, egységes magyar nemzetet,
amelynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozik is,
egyenjogú tagja."

A ,,népnemzet" minekünk ösztövér program, sovány kenyér, szűk láthatár, sivár kilátás. Csonkamagyarország! Szent István országában nem a faj, a vér, a nyelv, a népiség a közös,
hanem a sors, a történelem, a családi, vérségi keveredés,
a föld, a környezet, egyszóval a haza.
,,Ez éltetőd, s ha elbukál, hantjával ez takar."
Nemcsak a magyar hazája, hanem svábé, szászé, szlováké, rusziné, románé, szerbé is,
akik itt hosszú időn át velünk együtt éltek közös formákban és közös hagyományokban.
A magyar nemzeti élet alapja a haza, amely összetartó kapocs minden benne élő népiség között.

Nemzeti életünk tehát nem annyira nacionalizmus, mint patriotizmus kell, hogy legyen.
Ebben az eltökélésben ne ingasson meg az,
hogy egyes nemzeti ideológiák a patriotizmust élesen támadják.
Ott, ahol a nemzeti egységet a történelmileg kialakult patriotizmus szétszabdalná,
érthető a hagyományos államok elleni irányzat. Magyarországot éppen megfordítva,
nem a történelem,
s nem a patriotizmus osztja meg, hanem a nacionalizmus törné darabokra.
S ne higyjük azt sem,
hogy a patriotizmus csupán természetellenesen felkeltett hamis érzület.
,,Egy a természettől megmintázott terület-mag...
vagy tiszteletreméltó korú és szent hagyományú királyság"
(Huizinga)
eldisputálhatatlan kerete lehet a nemzetté fejlődésnek.
S az így fejlődött nemzetnek a patriotizmus igaz érzülete.

A nemzetiségi eszme a XX. századbeli utószülött hatásaiban azért volt romboló,
mert történelmi és gazdaságföldrajzi területegységeket
életképtelen politikai határokkal össze-vissza vagdalt.
A Párizs körüli békéknek a történelmi és a gazdaságföldrajzi elvet a nemzetiségi elv
keresztülerőszakolása végett sutbadobó határkitűzései,
a hagyományos pátriák, lakosainak érdekeit éppúgy sértették,
mint az egyetemes európai érdeket.
A magyarság revíziós küzdelmét európai szempontból ez
az egyetemes érdeksérelem igazolja,
s Trianon revíziójának nem a nemzetiségi eszme,
nem a birodalmi gondolat,
hanem a patriotizmus jegyében van európai értelme és jogosultsága.

Hazánk közös haza, de mégis magyar haza.
Először is, mert ezeréves történelmének első és nagyobbik felében
túlnyomórészt színmagyar volt a népisége is.
Ez a múlt belenőtt a mába.
Mint történelem most is megvan: ,,életterünknek" el nem herdálható öröksége.
De másodszor nem kell csak a múltat emlegetnünk, még akkor sem,
ha az itt él a jelenben.
A magyar népiség napjainkban központja a ,,honnemzet"-nek,
az e hazában közösséget alkotó népiségek tagjainak,
s legsúlyosabb tényezője e közösség politikájának, sorsának, jövőjének.

A közös magyar hazában tehát magyar nemzeti élet folyt és folyik,
habár jelenleg ebbe a nemzeti életbe a patriotizmus értelme szerint bekapcsolódnak
nem magyar népiségek is.
A magyar patriotizmus ezeket is átölelve tartja.
A magyar pátria fiai a nem magyar népiségek is.
Kifejezésre jut e tény abban, hogy közöttünk,
a közös magyar hazában magyaros zamatot kaptak,
s ezáltal különböznek a Magyarországon kívül élő faj- és nyelvtestvéreiktől.
Ez olyan valóság,
amely csak szaporítja a szentistváni hazában élők közösségének összetartó kapcsait.

Mit követelhetünk meg a magyar hazában élő népiségektől?
Fenntartás és hátsó gondolat nélkül való hazafiúi hűséget!
Mit kell megadnunk e népiségeknek?
Zavartalan népi életlehetőséget!
A hazafiúi hűséget a közösség koreszméje parancsolja a haza fiainak,
tartozzanak akármilyen nációhoz.
A népi életlehetőséget a népiség koreszméje várja el
a magyar nemzettől minden hazai nép számára.

A hazafiúi hűség ápolása nemcsak a magyarságon múlik.
A magyarság megkönnyítheti a hazai népiségek patriotizmusát,

ha tiszteli
Szent István akaratát:
,,hadd éljenek nálad örömestebb,
hogysem másutt lakoznának".

E cél szolgálatában édes-keveset cselekedtünk addig,
ameddig csak egyenjogúságot, ,,polgárjogot" biztosítottunk a népiségek tagjai számára.
A polgári egyenjogúság az egyéni létbe vág,
a népiségeknek azonban igényük van bizonyos fokú
a nemzeti életformánál mindenesetre alacsonyabb közösségi létre.
E közösségi létet akkor határozzuk meg legközelebbről,
ha kulturálisnak minősítjük. A népiségek akadálytalanul fejleszthetik
kulturális közjavaikat, s közös intézkedéseket tehetnek azért,
hogy kultúrájukat megőrizzék és gyümölcsöztessék.
Népiségük védelmére érdekképviseletet tarthatnak fenn.
A népiségek érdekképviseleteinek működését biztosítékokkal kell védeni.
Védelemben kell részesíteni azt a jogukat is,
hogy panaszaik szabályos alakban illetékes fülekhez jussanak és amennyiben jogosak,
orvoslásban részesüljenek.

Messze vezetne, ha mélyebbre is bocsátkoznánk az úgynevezett kisebbségi jog problémáiba.
Csak egy vétót kell még emelnünk. Politikai jogok nem járnak a népiségek képviseleteinek.
Az ország polgárait egyénenkint megillető politikai jogok szempontjából nincs különbség
a népiségek között. Az egyikhez tartozót épp annyi jog illeti meg egyénileg,
mint a másiknak tagját.
De a népiség mint ilyen, mint kollektívum,
nem lehet politikai jogok alanya, birtokosa.
Ebből az álláspontunkból egy tapodtat sem engedhetünk.
Nem tűrhetjük,
hogy az egységes magyar haza föderálisan szétbontassék,
még pedig egy, a területinél sokkal veszedelmesebb népi föderalizmus által.

A magyar királyság legyőzte a partikularizmust,
a hatalomnak területi széttagolását.
A koreszméknek megfelelő tekintélyi állam leküzdi a különféle mellékhatalmak,
gazdasági és társadalmi hatalmasságok pluralizmusát.
Ugyanakkor a tekintélyi államnak csírájában el kell fojtania minden
olyan széthúzó törekvést is,
amely az egész osztatlan magyar nemzetet politikailag,
alkotmányjogilag, népiségekre, népcsoportokra bontaná.
Magyar tekintélyi államot és egységes magyar nemzetet akarunk
a történelmi magyar hazában!

XVII.

PROGRAM ÉS VALÓSÁG.

,,A radikális akarat,
a gyökerek akarata a föld alatt erősödik és táplálkozik.
A homályos talaj méhében,
amely egyesíti azokat, akik voltak és akik lesznek.
Magának a nemzetnek,
a közös hazának a mélyében.
Mialatt a minden szélben ringatózó levelek hamarosan megsárgulnak és elhervadnak,
az őszi szél a belőlük készített humusszal termékenyíti a gyökereket,
amelyek más levélzetet,
más lombokat adnak.
De a zúgó lombok,
amelyeket az északi szél ráz,
nem a földalatti,
a hallgató,
az állandó gyökerek."
(Unamuno.)

A korszellem érintéseinek szabadon és őszintén kitett lelkiismeretünk
sokszor hajlott az igenre, sokszor védekezett nemmel.
Igenek és nemek közül a végén gyűjtsük össze a koreszméknek
a magyarság számára és hasznára bennünk kialakított cselekvő tartalmát.
Ez a tartalom az alább következő pontokba kívánkozik.

1. A törvényhozó testület, a magyar országgyűlés képviselőházában
a jelenlegi népképviselettel párhuzamosan az intézmények
és testületek képviseletének megvalósítása.

2. A végrehajtó hatalom súlyának növelése.

3. Az állami irányítás, felügyelet és ellenőrzés fejlesztése.

4. A gazdasági életben hivatásrendi önkormányzat szervezése.

5. A munka és tőke viszonyának békésszellemű, igazságos rendezése.

6. Népi politika folytatása.

7. A magyarság izmosításának szolgálatába állított faji kultúra ápolása.

8. A patriotizmus jegyében a szentistváni birodalomnak, mint a magyarság és a vele élő többi népiség közös életformájának kialakítása.

Nyolc pontunk összefoglalja kritikai fejtegetéseink pozitív eredményeit, igenléseit.
Program-e ez az összefoglalás?
Ahogy vesszük.
Politikai párt-programnak semmi esetre sem az.
A politikai pártprogramra ígéret, a fenti nyolc pont programja igény.
Az előbbi arról szól, hogy a közvélemény mit várhat a párttól,
illetőleg a párt hatalomra jutásától.
Az utóbbi megmondja, hogy maga mit vár a közvéleménytől.

Egyszer egy kis cserkészcsapat csikorgó fehér karácsonyon
a budai hegyekben a szabad ég alatt gyújtott karácsonyfát.
A hóval fedett erdő egyik fácskáját díszítették fel s a tél sötétjében egymásután gyulladtak
ki az apró gyertyák. Bevilágítottak a hideg estébe.
S amíg a fenyőn a gyertyafény, szíveikben a reménység égett,
hogy a pislákoló világosság megnő és továbbterjed.
Hogy akadnak emberek, mind többen és többen,
akik gyertyájukat ennek a fának a tüzénél gyújtják meg,
s a ,,picike tüzek" egyesülnek.

A ,,Koreszméink" eredményeiből leszűrt program nem igyekszik arra,
hogy ködlámpaként hasítson bele abba a sűrű homályosságba,
amely a mai ember politikai világnézetében gomolyog.
Csak azt kívánja,
hogy legalább egy-egy gyertyafénnyel világítson mindegyik pontja.
De nyílt legyen a láng, s akit megfog, továbbvihesse és növelhesse erejét.

Ha jobban meggondoljuk,
nem is olyan csekély kívánság: kívánni egy felfogás és egy program spontán elfogadtatását
és terjedését. Különösen nem csekély kívánság a hangos propaganda,
a technika minden vívmányát felhasználó propagandák idejében.
Egyáltalán elfogadásra, megszívlelésre érdemes-e ez a program?
Nem kerítünk-e nagy feneket neki? Lássunk csak egy-két ellenvetést!

Azt mondják, minden program annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle.
Ha ez igaz, a legjobb program, amelyet teljesen megvalósítanak
tekintet nélkül arra, hogy mit tartalmaz.
A mai ember ítélete gyakran összezavarja az érték és a tény kategóriáit.
Hajlamosak vagyunk arra is, hogy a vitalitást elébe helyezzük a moralitásnak.
Mégsem gondolja senki sem, hogy a rossz program megjavul, ha végrehajtják.
A ,,minden program annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle"
elv csak a pártprogramra illik,
s erre is csak annyiban, amennyiben ígéret.
Azt akarja ez a jelige tömören kifejezni,
hogy nem elégszünk meg puszta ígéretekkel; a pártprogrammal szemben
lelki fenntartást táplálunk mindaddig,
amíg a megvalósulás körvonalai szemeink előtt valóságosan ki nem bontakoznak.
A fentebbi nyolc pontban összefoglalt program azonban nem tartalmaz ígéretet.
Nem is tartalmazhat, mert megszövegezőjének módjában sem áll
ilyen természetű ígéretet tenni.
Ennek a programnak a dolgában tehát nem indokolt a várakozó álláspont,
nincs szükség semmiféle halasztásra, a tárgyalás elnapolására.
Azonnal elintézhető,
hogy mit tartsunk felőle.
Annyit ér, amennyit meg lehet valósítani belőle.

,,Meg fogják kérdezni tőlem, fejedelem vagy törvényhozó vagyok-e, hogy politikáról írok.
Azt felelem,
hogy nem, s hogy éppen ezért írok a politikáról.
Ha fejedelem vagy törvényhozó lennék,
nem vesztegetném időmet megmondani, hogy mi a tennivaló;
megtenném vagy hallgatnék."
Rousseaunak ezt a szellemes replikáját átteszem a programadásra.
Aki a nemzeti élet korszerű átalakítására ígéreteket tehet,
minden erejével azon legyen, hogy ígéreteit meg is tartsa.
Mi csak azt írhatjuk meg, hogy véleményünk szerint mit kellene tenni.
Ezért nem ígéret, hanem igény a mi programunk.

De igényeink nem túl szerények-e? Nem követelünk-e a kelleténél sokkal kevesebbet,
amikor a mostani állapotokból kiindulva,
mindössze néhány irányt jelölünk meg a haladás számára,
mégpedig meglehetősen általános irányokat? Nem vagyunk-e még ebben
az iránymegjelölésben is túlságosan elővigyázatosak?
Talán forradalmibb szellemnek kellene áthatnia a programot.
Talán fel kellene számolni a jelenlegi helyzetet, s merészebben,
lendületesebben és határozottabban nekivágni egy gyökeresen új rendnek.

Egy divatos racionalizmus és radikalizmus sorakoztatja fel ellenünk
az effajta kérdéseket és kételyeket.
Racionalizmus és radikalizmus édestestvérek.
A racionalista szentül hisz abban, hogy a világot máról holnapra tetszés szerint
meg lehet változtatni,
hogy tabula rasa-kat lehet csinálni,
s a jelentől független jövőt lehet szerkeszteni. Hite szükségképen radikalistává teszi,
mert hiszen, ha az észszerű újraszületés lehetséges, akkor hát rajta.
Csak a maradiaknak, a régi világ haszonélvezőinek ellenállását,
a Pató Pálok lustaságát kell leküzdeni.

A való élettől elszakadó racionalizmusnak jellemző példáját nyújtja az a vaskos kötet,
amelynek címe
(,,Új magyar korszak előtt")
nem sejteti,
hogy lényegileg a magyar miniszteri hatáskörök és
a miniszteriális ügybeosztások átcsoportosításának tervezetét tartalmazza.
Képzelőerejét szárnyakra bocsátva,
a szerző egy nagy birtokrendezést és parcellázást visz véghez
a felelős kormány hatásköréhez tartozó ügyekben.
Az ú. n. gazdasági tárcákat természetesen egyetlen
közgazdasági minisztériumban foglalná össze.
(Sok rajzpapírt fogyasztó centralisták körében régi kedvenc terv.)
A földmívelésügyi ,,államtitkárság" ennek kebelében egyenlő fokon állana többek között
egy telepítésügyi államtitkársággal.
A külügyminisztériumot is csak a miniszterelnökség egyik
államtitkárságává degradálná (társállamtitkárság lenne a nemzetiségügyi és
a sajtóállamtitkárság!)
A vallás- és közoktatásügyi minisztériumot pedig három részre:
közoktatásügyi,
művészetügyi és sportügyi államtitkárságra szakítaná a belügyminiszteri tárcán belül.
De az ambíciózus szerző részleteiben kidolgozza
az egyes minisztériumok és ,,államtitkárságok" belső ügybeosztását is.
Mindezt bizonyára igen racionálisnak tartja.
Lehet, hogy részben igaza is van, csak éppen nem számol az adottságokkal
és a szükségletekkel.
Bárki, aki ismeri pl. a földmívelésügyi miniszter hatáskörét, könnyen megállapíthatja,
hogy a terv teljesen szakszerűtlen.
A szerző szerint egy osztályba kerülnének egymás mellett,
a ,,kísérletügy, növényvédelem, méntelepek".
A meteorológia viszont a propagandaosztály ügykörébe tartoznék.

Kissé sokáig időztünk ennek az ártatlan, mert csak álmodozó racionalistának a tervrajzolgatásánál.
De, úgy vélem, nem feleslegesen, mert olyan típust képvisel,
amelyből a kelleténél több akar mindenáron országépíteni.
A típus veszélyessé is válhatik, ha türelmetlen és erőszakos.
Sajnos, ez sem ritka,
s ma is elpanaszolhatjuk Széchényivel:
,,Valamint a pangók és semmiben mozdulni nem akarók tették Magyarország
felvirágzását lehetetlenné azelőtt;
úgy most megint oly túlságosak és mindent felforgatni akarók arrogálnak
maguknak vezetői vagy tán jobban mondva dictatori szerepet."

Az ilyenek heves előszeretettel viseltetnek az operatív beavatkozások iránt.
A természet regeneráló tevékenységét segítő és támogató gyógymódokat lassúknak ítélik.
Könnyen forradalmárokká válnak.
Racionalizmus, radikalizmus és forradalmi szellem egymás nyomában járnak.
A francia terreur az ész vallását hirdette:

,,Halandók, ne imádjatok más istenséget, mint az észt!"
A forradalom nem tagadja meg racionalista eredetét.

A forradalmi radikalizmus azonban rendszerint súlyos tévedés,
mert ,,a természet néha radikális mondja Le Bon , de nem úgy,
mint azt mi értjük; ezért semmi sem veszedelmesebb valamely népre,
mint a nagy reformok után való mánia, bármilyen helyeseknek látszanak is
e reformok elméletileg.
Ezek csak akkor járnának haszonnal,
ha lehetséges volna a nemzetek lelkét is hirtelen átalakítani.
De erre csak az idő képes".
A nemzeti lét újjászervezése nem olyan egyszerű, s nem oly könnyű feladat,
mint a racionalisták és radikálisok gondolják.

Gyorsan csak papírosreformokat lehet összetákolni.
A papírosreformok azonban éppen nem ,,radikálisak",
mert nem érnek le
az emberi közösség gyökeréig.
Tetszetősek, mutatósak, ámde gyökértelenek!

A forradalom
történelmileg csak abban az egyetlenegy esetben megokolt,
amikor a nemzet lelkében a változás már végbement,
a reformot a nemzet magában már megérlelte,
s külső hatalom késlelteti az érett gyümölcsök leszüretelését.
A folytonos forradalmi hangulat, a nemzeti közvéleménynek állandó tüzelése
(a Szabó Dezső által kifogásolt
dopingnacionalizmus nem egészséges jelenség.
A nemzetnek felfokozott idegélete ugyanis lehetetlenné teszi a higgadt,
józan cselekvést és a kitartó, céltudatos munkát.
Mindenki türelmetlenné és felszínessé válik, s elveszti érzékét,
hogy a dolgokat olyanoknak lássa, amilyenek.

Nagy időkben fordulhat egy nemzet sorsa jobbra vagy balra,
de életképességének és életrevalóságának nedveit mégis inkább
az egymást hosszasan kergető hétköznapok sok kis eredményéből szívja.
Ebből a szempontból helyes a szándék,
amelyet Márai ,,Röpirat"-ából az összevissza sajtóvita ködösítése ellenére is ki kell érezni.
A nemzetnevelés azért fontos,
mert az új életforma előfeltétele; a ,,népek nagy vizsgájának" bevezető felvázolását
és ennek aránylagos hosszúságát pedig megokolja a kontraszthatás kiváltása,
amellyel a szerzőnek sikerült a röpirat fő tételét művésziesen bizonyítani.

Be kell látnunk, hogy egycsapásra mindent megnyerni nem,
legfeljebb mindent elveszteni lehet.
Hosszú és fáradságos út vezet ahhoz a megújuláshoz, amire a türelmetlenek
és a türelmesek egyformán áhítoznak, ha igaz magyarok.
Ez a valóság, s az ember a valósággal csak úgy bírkózhatik meg,
ha a vele való találkozást keresi. A racionalizmus mesterkélt világában
csak látszatgyőzelmeket arathatunk.
Aki céljait valóra akarja váltani, a valóság talaján kényszerítsen ki eredményeket.

Több romantizmusra van szükség. Vigyázzunk a fogalmakra: nem regényességre,
hanem arra a bölcseleti irányra, amely szembefordulva a racionalizmussal tisztán látja,
hogy az emberi közösségek élete szerves lét, s ezen a szerves léten nem lehet még
a legszellemesebb fogásokkal sem erőszakot elkövetni.
A romantizmus bölcsebb, mint a racionalizmus,
mert a szabadon lebegő tiszta ész helyett a józan gyakorlati észben bízik,
s nem épít vérszegény spekulációkra.
Valóságérzete rávezet arra, hogy a népeket és
nemzeteket nem lehet máról-holnapra megváltoztatni,
legfeljebb okos törvények fejlődésüket lassankint új irányba egyengethetik.

Tekintélyiség, közösség, népiség:
a magyar nemzet fejlődésében is új irány.
Minden okunk megvan remélni, hogy ez az irány és
a neki alávetett fejlődés a magyarságra kedvező lesz.
De a koreszmék csak falevelek, az új irány és fejlődés csak
a magyar törzs lombja.
Bármilyen üde és frissen zöld a fiatal levél,
a sűrű lomb egyszer lehull.
Ám tovább él a fa és él a nemzet,
amelynek magasba nyúló vaskos törzse életerős gyökerekkel kapaszkodik meg
a történelem talajában.
 
 
0 komment , kategória:  Perneczky Béla: Koreszméink  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 792
  • e Hét: 792
  • e Hónap: 11943
  • e Év: 277158
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.