Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
szeretettel
  2011-05-02 15:08:25, hétfő
 
 



Gárdonyi Géza: Mi a szerelem?

Egy csöpp tinta belehull egy pohár vízbe. A víz attól megfeketedik.
A csöpp tinta az volt, a mellyel Schopenhauer Az élet semmiségéről és
gyötrelméről szóló fejezetet írta. A pohár tiszta viz az időben az én
lelkem. Én akkor husz éves voltam.
Egy esős őszi napon az említett könyv feküdt előttem, meg a csanaki
kukoriczaföldek számadása.
A kukoriczával akkor foglalkoztam, mikor a tiszttartó is bent volt az
irodában, Schopenhauerrel pedig akkor, mikor egyedül maradtam.
Elvégre is fizetéstelen írnok voltam. Az apám azért helyezett ebbe a
gazdaságba, hogy lássak és tapasztaljak, s amit itt tanulok, a magunk
kis birtokán hasznát vegyem.
De én csak a filozófiát szerettem, s különösen Schopenhauert.
Hát olvastam Schopenhauert. Az ajtókilincs megcsappant.
Schopenhauer becsúszott a kukoriczaszámadások alá.
Nem a tiszttartó lépett be, hanem a leánya. Ez a leány engem idegessé tett.
- Már meg mi jutott eszébe? - kérdeztem komoly hidegséggel.
Megállt előttem, mint a gyermek a tanítója előtt. Félénken nézett rám
és, hogy a zavarát leplezze, a vonalzómat vette a kezébe.
- Haragszik rám? - kérdezte, az állát a vonalzóra támasztva.
- Nem, Ilka. De lássa, maga már két hét múlva tizennégy éves lesz, és
még mindig olyan gyerekes, olyan... csirke!
Korához képest fejletlen volt a leány: nem látszott többnek tizenkét
esztendősnél.
- Ma az utolsót kérdezem, - esdeklett, összetéve a kezeit.
- Hallgatom - feleltem türelmetlenül.
- Hát tudja-e, én már három regényt olvastam, - szólott bizalmas
melegséggel.
- Csak a dologra, kérem.
Rám emelte okos kék szemét, azután körülnézett és olyan hangon, mintha
zabról vagy árpáról volna szó, kérdezte:
- Azt mondja meg nekem: mi az a szerelem?
Ha nem Schopenhauer kavargott volna bennem, talán nevettem volna ezen
a naiv kérdésen. Igy azonban, komolyan feleltem:
- A szerelem két különnemü egyén pozitiv és negativ villamosságának
ösztönös találkozása.
Tágra nyitott szemekkel, mereven nézett rám a kiváncsi leány. Minden
szavamat nyelte a tekintetével, s azután mintha mégegyszer át akarná
gondolni a szavaimat, mozdulatlanul, némán állt előttem.
- Nem értem, - felelt végre olyan arczczal, a melyből látszott, hogy
sirni szeretne.
- Hát jól van, megmagyarázom más szavakkal. A szerelem szines,
kápráztató szivárvány egyik szivtől a másikig. Vagy mondjuk:
láthatatlan, de igen-igen élvezetes táplálék, amelynek első falatja
meg van czukrozva, az utolsó falatja pedig meg van mérgezve.
Láttam, hogy megint nem ért. Hogyan is értett volna, mikor magam sem
értettem, a mit mondtam neki. Fontoskodtam és nagyképüsködtem, ma már
látom. És elutasitón néztem rá.
Nem mert már szólni, csak összetette két kis sovány kezét, úgy könyörgött
némán.
- Ilka, - feleltem türelmetlenül - magának nem illik, hogy azt
kérdezgesse: mi az a szerelem.
S tekintetemben, hangomban benne volt az is: hogy lehet valaki annyira
ostoba! Megrezzent. Az ibolyák harmatba borultak.
Két kis kezét az arczára borítva, fordult ki a sötét kanczelláriából.
Szinte megbántam, hogy olyan nyers voltam. Ki gondolta, hogy ilyen
gyönge. No de annál jobb: nem alkalmatlankodik majd annyiszor.
Ezt eltaláltam. Ilka haragudott. Szinte sápadt volt a boszús
elégedetlenségtől, mikor ott ült velem szemben az ebédlőasztalnál.
Töltöttem neki vizet: nem itta meg. Megkínáltam pogácsával: nem
fogadta el.
Hát én meg nem bántam.
Ettől a naptól fogva nem beszéltünk egymással.
Nem tűnt ez föl senkinek, mert én abban az időben fagyos nyugalomba
voltam sülyedve. Csak hivatalos érintkezésekre alkalmaztam a
beszélő-képésségemet.
Néhány hét mulva Ilkát elvitték a háztól. A mérnök bátyja Svájczba
költözött valami alagutfuráshoz a magával vitte a családját és Ilkát
is, hogy megtanuljon francziául.
Az elutazása annyira kedvemre való volt, hogy az utolsó napon félig
gúnyosan, félig enyelegve, igy szóltam hozzá:
- Béküljünk ki, Iluska. Ugy se látjuk egymást egy esztendeig. Azalatt
az egy esztendő alatt kegyed olvashat sok regényt, és azokból
megtanulhatja, mi az a szerelem.
Sokkal inkább fel volt izgatva az utazási előkészületektől, hogysem
észrevette volna, milyen kicsinynek tartom. Az hatott rá, - úgy vettem
észre, - hogy azt mondtam: béküljünk ki.
Mulatságos komolysággal nyújtotta a kezét és így felelt:
- Nem is haragudtam, írnok úr.
- Miért nem mondja: bácsi?
- Hát bácsi, ha úgy tetszik.
És elmosolyodva kérdezte:
- Fog nekem írni?
- Irni? Én?? Kegyednek?? Miért???
- Hát ha valamit kérdezek.
- Nem.
- Ön kegyetlen.
Ezt hirtelen, haraggal mondta. Végig nézett rajtam, és ott hagyott.
Hogyne! - gondoltam - majd bizony még Svájczba is felelgessek, hogy
miért nincs a halnak füle? és hogy a kanári madarak mitől sárgák?
Elutazott.
Levelet csak egyszer irt: a nevem napjára. Annak is csak a borítékán
volt írás, belül a névjegye. Ez volt az összes érintkezésünk a
kisasszony franczia esztendeje alatt.
De azért a szüleihez írt levelekből minden lépését tudtam.
Megirta, melyik napon vette fel az első hosszu ruhát; mikor volt
először szinházban; hogyan tanult meg korcsolyázni, s hogy egyszer
nyoszolyólány is volt egy fiatal mérnök esküvőjén.
Minden hónapban küldött egy fényképet. Azokon lehetett látni, hogy
francziául sokkal gyorsabban fejlődik; mint ahogy magyarul fejlődött.
Sovány kis arcza meggömbölyödött, s a hosszú ruha nagyl eánynyá tette.
Minden fényképen mosolygós volt az arcza. A szülői örültek ennek. Azt
mondták, hogy jól érzi magát, azért mosolyog. Csak én vontam vállat.
Hiszen tudnivaló is, hogy a fotográfus szokta figyelmeztetni erre az
embereket.
Különben nem sokat törődtem vele, habár a család előtt tisztesség
okáért azt kellett mutatnom, hogy én is érdeklődöm a sorsa iránt. Ezt
egyszer meg is írták neki, s ő azt felelte, hogy szfinkszszerű ember
vagyok.
Ez a felelete gondolkodóba ejtett. - Ej, ostoba beszéd! - mondottam
egynéhányszor. De azért ezen a napon mégis emberfejű oroszlánnak
éreztem magamat, és egyszer belenéztem a tükörbe is.
Dé csakhamar kiráztam a fejemből. - Gyöngeség! - mondottam. Pokolba
vele! A filozófia szerint: az emberben nincs semmi különös. Az ember a
legjobban kifejlődött állat: majomból való!
Ujra a hideg, elmélkedő filozófus voltam.
Alig törődtem azzal, hogy megérkezik. Egy emberrel több vagy kevesebb
egy tiszttartóháznak nevezett kőrakásban, az utóljára is mindegy a
filozófusnak, aki fel tudja fogni a dolgok és állapotok mélységeit.
De az mégis meglepett, hogy mennyire kifejlett a bimbó!
Nagy leánnyá nőtt a franczia esztendő alatt! Nem Iluska többé, hanem
nagysád. A cselédek kezet csókolnak neki, s az, öreg Mihály mindenes
féloldalt emeli a kalapját, míg vele beszél.
Galambszürke ruhában érkezett meg; a fején szalmakalap volt, s a
kalapon lengő gyöngyvirág-fürtök. A termete megnyult; az arcza
meggömbölyödött; a szeme tele volt lélekkel és valami rejtelmes
bűbájjal. Bátran és bizonyos fensőséggel beszélt. Szinte zavarba
ejtett. Éreztem, hogy nekem is kezet kellene csókolnom. De nem tettem
meg, csak megszoritottam a kezét.
Együtt vacsoráztunk. A társalgás élénk volt. Az örömnek vidám levegője
töltötte be a házat. Még az én nyugodt, tisztán látó lelkemre is
hatott a háznak ez a kedves izgatottsága.
Iluska ugyan feljebb ült most már két helylyel, az asztal tulsó felén,
de azért nekem nyujtotta a poharát.
- Lesz szíves, ugy-e? - szólt kérő tekintettel, - mint régen...
És én olyan buzgalommal töltöttem a vizet, mintha az volna az életem
főczélja, hogy neki minden vacsoránál vizet öntsek.
- Ön sokat változott, - szólt a poharat letéve, miközben figyelmesen
nézett az arczomra.
- Javamra vagy káromra?
A zajban nem figyeltek ránk.
Pajkosan nevetett.
- No lám, - szólt kecsesen féloldalt billentve a fejét, - még azt
kívánja, hogy bókokat mondjak.
Régen nem ültem két óra hosszáig együtt a családdal. Mikor jó éjt
kivántam nekik, éreztem, hogy változás történt bennem. Az egész testem
rugalmas volt. A szemem égett. És mintha a szivem fölszállott volna a
fejembe.
Sok bort ittam, - gondoltam magamban. És a puskámat a vállamra vetve,
sétáltam át a holdvilágos mezőségen.
Pedig nem ittam sok bort. Három pohár volt az egész. Nekem nem is
szokott a bor megártani. Leittam akárhányszor az egész uradalom
gazdatisztjeit a sárga földig.
Megálltam a gyaloguton, és belenéztem a holdvilágba. Fényes, telt
arczczal ragyogott az égen. A ködfinomságu fellegek félig
befátyolozták.
- Kihült égi test. Talán embermilliók temetője - mormogtam.
Voltaképpen semmi szükségem se volt arra, hogy a holdat nézzem, és
hogy ilyen komoly és tudományos megjegyzést röppentsek feléje; de az
esti izgalomtól mindenképpen szabadulni iparkodtam.
A hold mintha gunyosan mosolygott volna reám!
Nem birtam megválni annak a leánynak az arczától. Rösteltem ezt magam
előtt. Én, a ki fölötte álltam értelmi tekintetben a hétköznapi
emberiségnek, én legyek egy női nemhez tartozó kiskoru ember hatása
alatt? Nem, ezerszer nem!
Szinte dühbe jöttem. Idegesen kaptam fel a puskámat és
beledurrantottam a holdvilágba.
Ezzel mintha a mérgemet lőttem volna ki, megenyhülni éreztem magamat.
Vállamra vetettem ismét a fegyvert, és csöndes ráérő lépésekkel
visszaballagtam a lakásomra.
Enyhe májusi éj volt. Ablakomon behallatszott a miriád mezei bogárnak
hullámzó hárfaéneke. Ablakom előtt egy fiatal akáczfa bólintgatott a
lombjaival. Akkor virágzott éppen.
Éreztem, hogy mindez szép. És boszankodtam rajta. Mert a filozófiának
nincs nagyobb halála, mint ha meg van hatva. A filozófusnak sohase
szabad meghatottnak lennie!
A természetben nincs semmi megható. Mindennek van magyarázata; az éj
nem más, mint árnyék és alvás; a bogarak egymást hívják; féreg hivja a
féregkedvesét; s az akácz azért bólintgat, mert a levegőáramlat
emelgeti a lombjait.
Félálomban mégis ugy rémlett előttem, mintha Ilka állana az ablakom
alatt. A két karja kiterjesztve, s amig reám mosolyog, két tenyeréből
hull az ákáczvirág.
Felugrottam. Az ablaknál nem állott senki. Az udvarra fehér
fénylepedőt teritett a hold. Csöndes volt minden. Még a kutyák is ott
feküdtek összeguborodva az udvar közepén és aludtak.
Az Ilka ablaka sötét volt. A vasrácsozat között ott tarkáltak a
virágok, s azokon belül sürü csipkefüggöny fehérlett.
- Lázam van, - gondoltam, - ezen át kell esni.
Ujra az ágyamra dőltem, és elhatároztam, hogy filozófushoz illő
megadással türöm a láznak belső féktelenkedését.
A világ legforróbb láza lehetett az, a mely hatalmába keritett.
Kiforgatott a természetemből. Részint ébren, részint álomban folyton
Ilka körül játszott minden gondolatom. Ugy éreztem, mintha szerelmes
volnék a leányba, s a lelkem átrepülne hozzá az akácz illatával.
Végre hajnalodott. Friss levegő hullámzott be a szobámba. A lombok
között felhangzott az ezernyi veréb csicsergése.
Felöltöztem, és lóhátra pattanva bejártam a határt.
A láz után nem éreztem semmi gyöngeséget, mindössze egy-egy kis
szivszorulást, valahányszor Ilkát véltem megpillantani a távolból.
Az órám hetet mutatott. Siettem reggelizni.
Az árnyékos kertben terítettek. A család már várakozott rám. Ilka
halaványkék reggeli ruhában ült az asztalnál, és a háziasszony
szerepét átvéve, töltögette a kávét.
A mama boldog tekintettel nézte. A gyerekek körülcsipogták. A nap apró
fénytallérokat csúsztatott ide-oda az asztalon, a mint a lombokon
átbujhatott. Szóval csak éppen Margitay hiányzott, hogy ezt lefesse.
De én igyekeztem a varázst lerázni.
- Kegyed olyan most közöttünk, mint egy regényalak, - szóltam a leányhoz.
- Idegen vagyok, ugye?
- Nem. Hanem mintha idealizálta volna önmagát. Elment tőlünk mint
gyermek, és visszatért mint nagyleány. Ha még egyszer elmenne, talán
mint asszony kerülne vissza.
- ön gúnyolódik!
- Bámulom kegyedet.
- Szép vagyok talán?
A kérdés olyan hirtelen jött, és olyan keresetlenül bizalmas volt,
hogy nem felelhettem rá mást, mint azt, hogy nagyot intettem a
fejemmel.
ő kaczagott.
Én bosszankodtam.
- No Iám, - szólt felém fordulva - hát a jég is tud meleg lenni?
- Tud nagysád, anélkül is, hogy olvadna.
Hadd értse meg, hogy erősebb vagyok mint az ő szépsége.
Szerencsére lehetetlenné tette a beszélgetésünk folytatását a papa, a
ki az ispánnal nagyhangu vitát kezdett a birkaúsztatóról.
Hallgattam Ilka a kicsinyekkel bajlódott. Annyi zsemlyét raktak a
csészéjükbe, hogy mind beitta a kávét. .
Mig Ilka kedves zsémbelődéssel osztott közöttük igazságot, figyelmesen
néztem minden mozdulatát. Mert a varázst semmi sem oszlatja olyan
hamar szét, mint a figyelmes szemlélet. Egy prózai mozdulat, egy
illetlen szó, egy pehelyke egy hajon, egy kis kuszaság a szemöldökön
elég arra, hogy megsemmisítse a szivárvány-üveget.
De Ilkát egy percre se hagyta el a szerencséje. Mozdulatai
keresetlenül bájosak, plasztikusak voltak; ajkáról a kedvesség
beszélt; a haja olyan volt, mint a most kibontott gesztenyebarna
selyem, a melynek minden szála ragyog s meleg puhasággal hajlik
együvé. Volt ezenkívül valami megragadó finomság és eleven szín az
arczában és valami édesen kívántató pirosság az ajkain.
Nem nézhettem tovább.
Fölkeltem az asztaltól, és komoly udvariassággal köszöntem.
Azt hittem, azzal a hidegen nyájas fejbólintással felel, ahogy egy
francziául nevelt kisasszonynak kell felelnie.
ő azonban e helyett válogatás nélkül való egyszerűséggel tekintett
rám, és ezt mondta:
- Siet? Jó mulatást!
Ezen a napon mohó szomjúsággal olvastam át minden olyan kezem ügyében
levő munkát, amely a nőkkel természettudományi és filozófiai
szempontokból foglalkozik.
A könyvekben megtaláltam a női szépségnek semmivé magyarázását az
utolsó szempillaszálig, de nem találtam meg azt, hogy micsoda erő az
az Ilka tekintetében, amely engem köt, s micsoda rejtélyes kisugárzása
az a kezének, mikor az enyémet megérinti, a melylyel engem megzavar,
honnan van az, hogy bódult vagyok, ha meglátom, és az ostobaságig
érzékeny, ha velem szemben ül. Tudom, hogy a test és vér nem egyéb,
mint viz, mész, só, foszfor stb., mint én vagyok de ő benne van
valami, ami se nem viz, se nem mész, se nem foszfor. Valami erő van
benne, ami erősebb, mint nekem minden erőm!
Valami titkos gonosz hang beleüvöltött a velőm közepébe:
- Szerelmes vagy!
Kaczagtam.
- Micsoda? Hogy én olyan érzésnek legyek rabja, ami a sarka alatt van
az értelmemnek! Hogy én annak az érzésnek, amit egyszerüen
fajfentartás ösztönének nevez a tudomány, alávessem magamat, mint az
állatok! Szégyelném magamat magam előtt!
S előszedtem azokat a könyveket, melyek tudományosan marczangolják
izekre a szerelmet, s mutatják, bizonyítják, hogy az semmi, de semmi!
Gyöngeség, ösztön, villamosság, állati mágnesség, vérpára;
fatamorganája az agyvelőnek, nem is a szivnek!
És mégis, mégis nem tudtam visszahidegedni, megnyugodni, filozófus maradni.
- A könyvek ostobák! - szóltam félretaszitva az egész halom tudományos
munkát. De éreztem, hogy ebben az állapotomban én se vagyok különb a
könyveimnél.
Kimentem ujra a szabadba. A nyugovó nap a hátamra sütött. Az árnyékom,
mint egy rémhosszu komoly óriás, mozgott nagyokat lépve előttem.
Hová lesz az árnyék, ha az ember meghal? - tűnődtem, csakhogy minden
egyebet kivérjek a fejemből.
Az árnyék belebujt a rozs közé. Mert a rozsföldeken voltam. Egy
tehénpásztorleány buzavirágot és pipacsot szedett bokrétába.
Bizonyosan a szeretőjének szedte.
- Mi a neved? - kérdeztem előtte megállva.
- Marcsa, - felelt a leány zavarodottan.
Azt hitte talán, hogy meg akarom zálogogolni, amiért az uradalmi uton
legelteti a tehenét.
Tizenhat-tizenhét éves lehetett. Az arcza barna volt a naptól és az
egészséges pirosságtól. A hajában három szál buzavirág kéklett.
- Te, - szóltam hozzá nyersen és komolyan, - van-e szeretőd?
Szájába vette a köténye csücskét, és harapdálni kezdte. Az arca
elvörösödött. A szemei szinte könnyekben usztak.
- No ne ijedj meg. Hiszen nem bántalak. Hát van-e már szeretőd?
- Van, - mondta gyónó hangon a leány. - És igazán szereted?
- Igazán, - felelt, földresütve a szemét.
- Hát miért szereted?
Vállat vont.
- Csak.
- Más szóval felelj.
- Nem tudom.
- Szép? Jó? Erős? Vagy mi van benne, a miért szereted?
- Hát szép is, jó is.
- De nézd, a világon van legalább is ötvenezer millió legény, a ki
szép is, jó is, hát akkor te azt mind szeretheted?
- Olyan szép egy sincs, mint a Miska.
- Melyik Miska az?
- Balogh Miska.
- A mi béresünk?
- Az.
Némi meglepődéssel néztem a leányra, aki most már halavány volt
félelmében. A szeretője a legcsufabb parasztlegény: fejletlen,
bajusztalan, savószemű és bamba bikficz, a ki még a szántást se tudta
elvégezni becsületesen. Hát tessék ez ennek az ideálja.
A fejemet rázva mentem tovább. Hát szerelmes vagyok én? Egy-kórságban
volnék én ezzel a korlátolt elméjü paraszt leánynyal?
Lehetetlen!
Este volt már. Az égen meghamvadt a felhők parazsa. Az erdőszélen,
mintha lehullott
volna belőle egy dara, tüzet láttam fellobogni. Az öreg István juhász
van ott. István juhász szokott beszélgetni a tüzzel és a kutyáival.
Valami húzott hozzá. Magam se tudom micsoda. Néha az ember kivánja a
társaságot. Mindegy akárki.
A kutyái néhány csahintással jelentették az érkezésemet. István
felkönyökölt és megbillentette a kalapját.
- Aggyisten.
- Aggyisten.
- Kijöttem egy kicsit beszélgetni. Nincs baj?
- Két kos megkerült.
- Vigyázni kell, hogy ne verekedjenek.
Aztán hallgattunk. Az öreg elővette a pipáját és megtömte. A tüzből
kikotort egy gömbölyü kis parazsat, megtánczoltatta a tenyerén és
ráguritotta a pipájára.
- Öregem, - mondom neki, - maga már sok mindenen keresztül ment életében.
Az öreg ugyan sohase ment keresztül egyeben, mint napjában kétszer a
patakon, mert mióta él, mindig juhász volt, és a határon kivül csak
Szent Mihálykor járt, mikor csizmát vagy subát vett a vásáron, dehát
bevezetésnek jó volt ez.
- Ugyan, mondom neki,? volt-e kend valaha szerelmes?
- Szerelmes, - szólt az öreg vállat vonva. Lehet, hogy vótam. Az ördög
tudja.
- Tán sohse volt szerelmes?
- Hát vóni vótam. Hogyne lettem vóna. De tudja, olyan nóta ez már
nekem, hogy se az elejét nem tudom, se a végét.
- Nem nóta az, öreg, hanem betegség. Nyavalya!
- Nyavalya? Bár benne vónék.
- Hát nem tartja rossznak?
- Rossznak? Egyéb jó sincs a világon, mint a szép lány meg a tejfeles
bableves.
A tűz csöndesen pattogott. Mindössze három szál kis galagonyaág
piroslott benne, sajátságos illatu gőzt pöffögtetve a parázs felett.
Az öreg beljebb-beljebb tologatta az ágakat.
- Talán bizony... kérdezte az öreg. De nem mondta tovább.
- Nem én, - feleltem. Csak éppen tudni akartam, hogy az ilyen öreg
ember bolondságnak vagy okosságnak tartja-e, ha a fiatal esze
megbomlik.
- Hát biz az bolondság, - felelte az öreg, - de annyi bizonyos, hogy jól
esik.
Elgondolkozva mentem haza. Már a vacsoránál ültek. Ilka tréfás
szemrehányásokkal fogadott - Ön rossz ember: hidegen akarja megenni a
levest. Hát ha megbetegszik tőle!
Nem figyeltek ránk.
Azt találtam mondani:
- Ki bánná!
Különös pillantást vetett rám és elfordult.
Másnap Mantegazza volt zsebemben. Az erdőbe mentem vele. Az erdő tele
volt madárdallal és virággal; a madarak dala, a virágok kelyhe tele
volt titokkal, epedéssel, boldogsággal.
Magyarázd szét a szerelem varázsát, Mantegazza!
Nem tudtam olvasni. Valami fárasztó édes zsibbadás tette nehézzé a szememet.
Hát csakugyan szerelmes volnék? Nem. Én nem lehetek szerelmes, ha nem
akarok az lenni. Miért is volnék bele szerelmes? Mert szép? Mert jó?
Hát nem tudom-e elemezni a szépet, hogy csak az igazat lássam; nem
tudom-e lehámozni a jóságot az önzés magváról? Vagy azért volnék bele
szerelmes, mert ő szerelmes énbelém? Ennél a gondolatnál megreszketett
a szivem. Kiszédült a fejemből minden filozófia. Az erdő levegője
mintha megfényesedett volna. A lombok csöndesen integettek. A virágok
öléből kiszálltak a méhek és cziteráltak a levegőben.
A bokrokon át kiláttam az erdőszélre.
A domb karimáján tulnan lebegő fehér valami emelkedett föl. Eleinte
azt hittem: felhő, Azután láttam, hogy női napernyő.
Ilka volt.
Valami boldog szédülés fogott el. Tudtam, hogy gyöngyvirágért jön.
Mindennap vitt haza egy csomót. A gyöngyvirág illatát szerette
legjobban.
Csakugyan a kiserdőnek tartott. Óvatosan felfogta a ruháját, s a
napernyőjét összevonta.
Nem szólok neki, - gondoltam. De az arczom kimelegedett. Éreztem, hogy
nem tudok tiltakozni az öröm ellen, amely egész valómat átjárta.
Magam se tudom miért: fütyörészésbe fogtam.
Ilka lassanként figyelmessé lett a fütyülésre. Megállt és oda nézett,
a hol feküdtem. Féltekintettel is láttam rajta, hogy meg van lepve.
- Jaj istenem, majd megijesztett, - szólt, mikor én ugy tettem, mintha
hirtelen meglátnám és meg volnék lepve. - El nem tudtam találni
micsoda madár fütyörész.
- Madár ha volnék...
- Verset irt?
- Nem, csak éreztem.
- E szerint ön itt most poétikus hangulatba ringatta magát és én
kizavartam belőle.
- Inkább belezavart, kisasszony.
Elragadóan szép volt azzal a finoman hunyorgó nagy bársonyszemeivel A
kezében tartott gyöngyvirágokat olykor az ajkához emelte, és mámoros
tekintettel szívta be az illatot. Bejártam vele az erdőt és segitettem
megdézsmálni a bokrok virágait.
- Mondja csak, - szólt egyszer - emlékszik-e, mennyit zaklattam
valamikor a kérdéseimmel?
- Akkor még gyermek volt kegyed.
- És nézze, valahányszor önt látom, még most is mindenféle bohó
kérdések támadnak bennem.
- Kérdezzen nagysád, kérdezzen, az isten áldja meg.
- De akkor ön ismét azt mondja, hogy ostoba vagyok.
- Ezt nem mondtam soha.
- Lehet, de mondott effélét elégszer. Oh mennyire sirtam, ugy
titokban, mikor nem adott magyarázatot!
- Kegyed sirt? - kérdeztem elérzékenyülten.
S mi volt természetesebb, mint az, hogy gyöngéden megfogtam a kezét,
és mély meghatottságomban az ajkamhoz emeltem.
Ez volt az első eset, hogy megcsókoltam a kézét.
A keze forró volt. A szemében valami részegítő fény lobbant meg. Nem
vonta el a kezét. Hallgatott.
Körülöttünk hallgatott a sürü erdő is. A levelek árnyékába beleomlott
a napnak zöldre festődött fénye. Ilka kezéből lehullt a csokor a fűre.
És csend volt körülöttünk, templomi csöndesség.
- Ilka, - mondottam, - kedves Iluska. Erre ő a mellemre borult, és én
átöleltem.
Tudtam, hogy távol van a bölcsességtől ez az állapot, amelyben vagyok,
de igaza volt az öreg juhásznak, hogy mindegy, ha ostobaság is, de
gyönyörű ostobaság!
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza: MARI NÉNI MEG  
szeretettel
  2010-03-25 17:58:30, csütörtök
 
 



Mi a boldogság?

Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint tó fölött a madár.

Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná.

A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza.

Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.

Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:

- A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.

A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.

Gárdonyi Géza: A tűz (részlet)
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza: MARI NÉNI MEG  
gárdonyi géza
  2010-03-04 09:15:16, csütörtök
 
 



Gárdonyi Géza:
Balzsam egy sebre

Egy barátomnak meghalt a gyermeke. Nyolcéves leányka volt. Szép fehér arcú, fekete szemű okos gyermek. Agyvelőgyulladás érte, és most, mikor minden virul a természetben, ezt az egy virágfürtöt letörte a halál.
A Dante erdeje jut az eszembe, ahol a letört ág helyén vér csordul a fából és a fa megjajdul:
- Perché mi schiante! (Miért szaggatsz engem!)
Elkábultam a hírnek a hallatára, merthiszen az apa író, akinek az örök Isten leheletéből több jutott, mint másnak. Az ilyen ember szívéről marokkal tépheti le a húrt a fájdalom, van mit tépnie.
A gyermeket eltemették. Az apa világgá ment. Nem is tudják merre. Talán ő maga se tudja. Csak fut az oldalába lőtt nyíllal s azt gondolja, menekülés a futása.
Magam is külföldön jártam és csak most, mikor megjöttem, hallottam mi történt. Azóta minden gondolatom a Futó, bujdosó apát kíséri s bár tudom, hogy nincs szó, amely elállítsa az ő könnyeit, szeretném odanyujtani neki puha és fehér selyemkendőül az én egyszerű hitemet.
A hit.
Micsoda múzeumba tett rozsdás szó manapság. A csontból és bronzból való bálványistenkék közé vetettük s azt gondoljuk ott is marad. De nem marad ottan. Nézze ön, kedves, szomorú barátom a sírok kertjét: mikor a legfeketébben terjeszkedik széjjel a sötétség, a fűszálak közül akkor tündökölnek elő a szentjánosbogarak és az ég boltozatán az örök csillagok.
Az élet országútján van egynehány esztendei járóföld, amelyen úgy haladunk át, hogy nem nézünk az égre. Azt mondjuk:
- Hazugsággal van megtömve az élet. Az ég is hazugság. Minden csak hazugság. Csak az bizonyos, hogy vagyunk és az, hogy nem leszünk.
Ebbe a gondolkozásba méginkább belekeserít egy-egy szerettünk halála. Volt és nincsen. Ki ragadta el tőlünk, micsoda gonosz hatalom? Az égre fordítjuk könnyes szemünket, - mert a följajduló ember mindig arra fordul:
- Te vetted el Isten.
És az ég nem felel. Oh, hogy is felelne, gondoljuk elkeseredetten s nem nézünk többé csak a földre, amely elnyeli a mi kincsünket.
- Visszaadod-e föld valaha? És a föld is hallgat.
Az ember pedig kiveti a hitnek a maradékát is a szívéből.
Hanem arcán, mikor lefelé megyünk a hegyről, hűvösség fázít bennünket látjuk, hogy az élet célját nem találtuk meg az ormon. Az alkonyat idején önkéntelenül is fölnézünk az égre, a rég megtagadott és elfeledett égre és gondolkodásunkba belefénylik egy új gondolat, amely ezzel a szóval kezdődik:
- Hátha mégis...
Hátha a hit mégis érték s különválasztandó az elavult istenképektől. Hátha az életnek van célja, csakhogy az emberiség hajóját nem ember kormányozza s mi úgy vagyunk, mint a Kolumbus matrózai: nem hisszük, hogy a sötétség óceánján túl van és megtalálható az új világ.
És akkor vesszük észre, hogy betük csillognak az égen, ragyogó kézjegyek. A nap minden reggel feljön és a csillagok minden este feltündökölnek. Mi rejlik a nap és a csillagok mögött, ha nem az az értelmes erő, amely kormányozza a látható és a láthatatlan ég világait.
Mert nemcsak az valóság, amit látunk.
A föld középpontját nem látta soha senki. De van. És a föld e pont körül forog. A világ középpontját se látta soha senki. De van. És a földek és napok láncait ez a Középpont tartja a kezében.
Nem kellett nekem soha teleszkóp, hogy meglássam az égi világ szédítő alkonyát, csak a mikroszkóphoz nyúltam remegő kézzel. Azt gondoltam, hogy minél apróbb az élet, annál tökéletlenebb. És láttam húszezer szemnek egymásra csatolt erejével mákszemnyire nagyított, élő eleven teremtéseket, amelyeknek a teste épp oly csodás, mint a miénk, csakúgy a táplálkozás tartja fenn a testüket, mint a miénket, két szemökkel úgy néznek, mint az ember s küzdenek, dolgoznak, szaporítanak, élnek mint mink.
S mikor az üveget már oly erősre csavartam, hogy a levegő hullámzó fényfolyammá változott s benne eltűntek azok a kis teremtések, hallani véltem a kiáltásukat:
- A parányokat akarod e látni? A te szemed csak minket láthat az üvegen át, minket, akik a vízcseppben az óriások vagyunk!
És ekkor értettem meg, hogy a teremtésben az alaki nagyság nem nyom a teremtő értékserpenyőjén semmit, hogy a világtérben hömpölygő földek nem több fontosságúak az Úr szemében, mint a vízcsöppben kerengő rotatóriák.
A buta véletlenség világteremtő erejét hinni nem tartom emberi értelmemhez méltónak. A mindenségben lehetetlen nem látnom az erőt, az erőben a rendet, a rendben az Elmét.
Csak a célt nem látom.
De vajjon tarthatom-e nyomorult hínárnak és fekete süppedéknek a célt, mikor a feléje rohanó világok és feléje élő teremtmények látása bámulatba dermeszti a lelkemet. Az ég és föld egyaránt csodákkal behintett, de meg kell ismernem, hogy az én kis lámpásom csak földi használatra adódott, e mostani életre nekem. Egy Kant is hiába csavarja feljebb a maga lángját, a mindenség titkába nem világíthat. Az Alkotó sötétséggel bástyázta körül a maga birodalmát.
Hát minek erőlködik az emberi elme! S ha már a hiábavalóságig erőlködött, micsoda értéke van annak a kijelentésének, hogy: amit nem látok, az nincsen s amit nem értek, az mind céltalanság!
Kétségtelen, hogy a gyöngeség érzése leverő. A földön nincs olyan teremtés, amelynek értelméhez képest a mi értelmünk isteni ne volna. Érteni akarjuk az eget is. És a titánság nyög fel bennünk, mikor visszahullunk.
De minek akarunk mi behatolni az örökkévaló titokvilágába, mikor a mi mulandó részünk földi birodalmának rendjét sem ismerjük.
Pedig ahogyan a kút vize visszatükrözi az ég csillagait, a mi földi életünk is visszatükrözi a földön túl való élet fényességét.
A virág magból születik és a föld nyirokja indítja meg benne az életnedvek kerengését. Az ember sem keletkezik önmagától és az emberi test első életforrása az anyai szív.
A testi szív és a lelki szív!
A szülők szeretik a gyermeküket. A gyermek a szülőket. Az emberek milliói, mint méhsejtek egymás mellett, családokra vannak aprózva és a szeretet aranyhálója tartja össze az emberiséget.
Az egész élet szeretet. Még a gyűlölet is. Ezt leheljük be, ezt leheljük ki. Ebben élünk öntudatlanul, akaratlanul is amikor azt mondjuk:
- Rideg ez a világ!
Csak nézzünk belé mélyebben és meglátjuk, hogy az emberek egymás szívénél melegszenek benne.
Nincs földi boldogság a szeretet határain kívül. Ez minden. Ami ezen kívül van és értéknek látszik, az mind csak délibáb.
A szeretet aranyát pedig csak a fájdalom forrasztja szorosabbra, a fájdalom tűzcseppjei.
- Ezt jó tudni annak, aki sír.
Csak egy-egy utazás, pár heti elválás is mennyire meghúz egy előbb nem is érzett ideget bennünk, de a viszontlátás édes itala feledtet velünk minden keserű poharat.
Vajjon aki a szeretet kötelékeivel fűzte össze az emberiséget, engedheti-e azt, hogy az örök elválás örvényébe hulljunk egymás karjaiból.
Aki a szeretetet legfőbb kincsül tette a szívünkbe, arról nem lehet vélnünk, hogy nem ismeri a szeretetet.
Emberi elménkkel is fel tudjuk fogni, hogy amilyen véges a tudás, oly végtelen a szeretet. Tudásunk határfalait megtalálhatjuk, de hol ér véget a mi szeretetünk? Az apák és anyák szívéhez intézem ezt a kérdést:
- Van-e mértéke annak a szeretetnek; amelyben gyermekeiket hordozzák.
Aki azt mondja: - Van! - annak még nem volt beteg a gyermeke.
Hát, ha lelki erőink között ez a legerősebb erő, ennek kell legbecsesebnek is lennie. Aki ezt belénk adta, nem adta esztelenül, sem céltalanul s ha el is pusztul valaha az egész földteke, a földteke gazdája kiragadja belőle ezt a kincset, mint ahogy az égő ház lakója azt ragadja föl, ami neki a legnagyobb, legkedvesebb értéke.
Nem voltunk és vagyunk.
Vajjon aki a semmiből elő tudott teremteni bennünket és világosságot s meleget teremtett belénk, nem volna ereje, hogy vissza ne engedjen semmisülni a semmibe?
Az ön bájos gyermeke nem halt meg, szomorú barátom, csak elutazott. Átlebegett azon a hídon, amely a mulandóság és örökkévalóság partjait köti össze. A híd tulsó végén ölelő karok vártak rá és örömkönnyek hullottak kedves szép arcára s majdan, ha mi is odaérkezünk, ahova ő, mi is találunk ölelő karokat és örömkönnyeket és ön ujra megcsókolhatja életfájának letört szép virágát.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza: MARI NÉNI MEG  
két asszony
  2010-02-25 05:21:36, csütörtök
 
 



Gárdonyi Géza
Két asszony

És szól vala Jézus más példabeszédben, mondván:
Két asszony lakott egymás mellett: az egyik kastélyban; a másik, - sárból rakott házban.
Az aki a kastélyban lakott, egésznap hevert, és rózsák illatozták körül. Az aki a földházban lakott, napestig dolgozott, és inség vala bére.
És mindakettőt megáldotta az ég gyermekekkel.
Lőn pedig, hogy a szegény asszony meghalni látá a legkisebb gyermekét, aztán kis idő mulva a másikat, harmadikat is, s végül a férjét.
Az asszony szíve pedig alélldoz vala a fájdalomtól, és keserves jajszóval kiálta az Éghez:
- Szegénységnek háza volt az én hajlékom. Nem volt egyebem mint férjem és gyermekeim. És ez is elvétetett tőlem!
Az Ég pedig nem felelt az ő panaszára.
Lőn pedig, hogy egy napon egyszerre halt meg a két asszony, s amint kibonták lelküknek szárnyait, találkozának a magasság országútján.
És láták egymást, hogy lelki köntösükben egyformák volnának.
De a szegény asszony arcza örömtől sugárzó, a gazdag asszony arcza búval felhősödött.
S hogy együtt menének, kiálta a gazdag:
- Mért sietsz?
Amaz pedig felelé:
- Mert tudom, hogy várnak énreám.
Aztán meg ő szóla a gazdagnak:
- Mért maradozol el, és mért nézel mindig vissza, holott tudhatod immár, hogy neked semmi közöd többé a földiekben!
Amaz pedig felelé:
- Az én gyermekeim odalenn maradtak, és az én férjem sirva néz utánam.
Akkor, hogy a csillagok határába értek, megjelenék a magasság útján egy kis szárnyas lélek és sietten szállva, repeső örömmel kiáltja vala:
- Anyám! Édes anyám!
S borula a szegény aszonynak ölébe.
És jövének rendre az ő többi gyermekei is, és az ő férje, és örvendeznek vala sok öleléssel egymásnak látásán.
Az út pedig hintve vala tövistelen rózsával, hintve vala mindig sürübben, mignem elérték a mennyei hajlékot, amely nékiek adatott a fényességben.
És szólt a szegény asszony:
- Óh milyen szép itt minden! Csak azt nem gondoltam, hogy rózsa is terem itten.
Amazok pedig felelék:
- Itt rózsa nem terem, de azért több van, mint a földön.
És az asszony kérdezé:
- Honnan vagyon tehát?
Amazok pedig felelék:
- Ezek a rózsák a te könnyeid, amiket értünk hullattál.
És ismét egymás mellett lakott a két asszony. Az egyik rózsák között az ő szeretteivel. A másik pusztaságban, az ő szomorúságával.
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza: MARI NÉNI MEG  
réges-régi love sztori
  2010-02-18 04:34:39, csütörtök
 
 



Réges-régi love sztorik

A szerelem olyan "átkozott gyötrelem", amihez mindnyájan ragaszkodunk. A bölcs szerzetes éppúgy képtelen volt élni nélküle,mint a pápa leánya s a költőnő.

885 ÉVE SZERETETT EGYMÁSBA HÉLOISE ÉS ABÉLARD

Abélard 36 éves koráig kizárólag a vallásnak és a filozófiának élt: kiváló vitakészsége és a skolasztikus logikában való jártassága egészen fiatalon tekintélyes tudóssá tették.Tanítványai közé tartozott a 16 éves Héloise, akinek okossága szépségénél is jobban ámulatba ejtette. Egymásba szerettek, s a filozófiai tanulmányokat - titokban - felváltotta egymás tanulmányozása: megtehették, hiszen a lány nagybátyja beleegyezett, hogy Abélard hozzájuk költözzön. Néhány hónap múlva a szeretők lelepleződtek, s a férfinak mennie kellett. Amikor kiderült, hogy Héloise áldott állapotban van, kedvese megszöktette, s bretagne-i házában nővére gondjaira bízta, fiuk, Astralabe születése után pedig - titokban, hogy megőrizhesse papi státuszát és filozófusi tekintélyét - feleségül vette. A hír azonban hamarosan kitudódott, s a fiatalasszony bánatában - fiát sógornője gondjaira bízva - abba a zárdába vonult, melynek korábban növendéke volt. Nagybátyja kegyetlen bosszút állt a "gaz csábítón": emberei betörtek házába, lefogták és megfosztották férfiasságától. Abélard a szomorú esemény után a Saint-Denis-apátság szerzeteseként élt, nem messze Héloise-tól, aki Benedek-rendi apáca lett, majd, kolostora bezárása után, 1131-ben - az Abélard birtokán alapított - Le Paraclet zárda főnökasszonya. A nyughatatlan szellemű tudós nem sokáig maradt az apátságban. Birtokára költözött, ahol megvitatta tanítványaival a filozófia és a vallás kérdéseit, papírra vetette emlékiratait "Szerencsétlenségem története" címmel és verseket írt. Csak egy évvel élte túl, hogy radikális nézetei miatt a pápa 1141-ben elítélte. Utolsó kívánsága szerint az Héloise vezette zárdában temették el. Ifjú felesége élete végéig, 22 éven át gyászolta. Vígasztalásul gyakran olvasta egykori szerelmese leveleit: kettejük leválváltása a leghíresebb szerelmi vallomások közé tartozik.

510 ÉVE JEGYEZTÉK EL ELŐSZÖR A 11 ÉVES LUCREZIA BORGIÁ-T

Lucrezia apja, Rodrigo Borgia bíboros elégedett volt magával, amikor 11 éves lányát egy ősi spanyol nemesi család fiával jegyezte el, de amikor egy év múlva, 1492-ben - VI. Sándor néven - pápává választották, felbontotta az eljegyzést és saját politikai érdekei szerint adta férjhez lányát: a 28 éves Giovanni Storzá-hoz, remélve, hogy a nagy hatalmú olasz nemesi család zsoldosai megvédik a Vatikánt a francia sereg támadásától. A pápának azonban a Storzák haderejében és veje férfierejében is csalódnia kellett.A válást Giovanni Storza impotenciájára hivatkozva mondatta ki, titkolva, hogy lánya egy udvari kamarás gyermekét várja. Sándor következő kiszemeltje Alfonso, Salerno herceg, a nápolyi király fia volt. A fiatalok azonnal egymásba szerettek, de az ifjú férjnek néhány hónap múlva politikai okokból menekülnie kellett. Lucrezia hűtlennek hitte, mert nem jutott el hozzá Alfonso levele. VI. Sándor nem tudta nézni lánya szomorúságát: a rossz nyelvek szerint apai szeretetnél jóval többet érzett iránta. Vígasztalásul Spoletóba küldte Lucreziát és kinevezte a város és környéke kormányzójává. A fiatalasszony szomorúsága férje visszatérése és a kis Rodrigo születése után azonnal elmúlt. Gonosz fívérének, Cesare Borgia-nak azonban útjában volt a sógora. Miután Alfonsót súlyosan megsebesítették, a fiú nővére és Lucrezia - a legrosszabbtól tartva - felváltva vigyáztak rá, Cesare embereinek mégis sikerült megfojtaniuk a lábadozó Alfonsót. Egy hónap múlva Sándor pápa már kiszemelte lánya új férjét. Lucrezia Borgia 500 évvel ezelőtt hozzáment egy másik Alfonsóhoz, Ferrara 24 éves hercegéhez, s élete hátralévő 18 évében - a maga módján - boldog volt vele. A Borgiák minden eszközt - a mérget is - felhasználtak hatalmuk érdekében. Családja férfitagjaival ellentétben Lucrezia sosem kevert mérget: művelt, okos és szép asszony volt, aki élvezte az életet.

155 ÉVE ROBERT BROWNING FELESÉGÜL VETTE ÉS MEGSZÖKTETTE ELISABETH BARRETT-ET

Elisabeth Barrett már beletörődött, hogy sehogyan sem tud kiszabadulni londoni szülőházából, a túlzásba vitt apai szeretet és a tüdőbaj kettős fogságából, amikor megjelent az életében Robert Browning. A költőnő elismerően írt nála öt évvel fiatalabb pályatársa verseiről, aki ezt levélben köszönte meg. A személyes találkozásra várnia kellett, amíg Elisabeth egészsége javult. Addig is leveleztek: mindketten rajongtak a szépségért, a költészetért - és egymásért. A 39 éves 'vénkisasszony' végre elhitte, hogy betegsége és az apai szigor sem foszthatja meg a szerelemtől. Titokban összeházasodtak és Robert megszöktette feleségét: Firenze - és a szerelem - csodát tett Elisabeth beteg tüdejével.1849-ben fiuk született. Robert halványbarna arcszíne miatt "kis portugálom"-nak hívta feleségét, ezért "Portugál szonettek" címmel adták ki Elisabeth szerelmes verseit - fordításnak tüntetve fel, mintha Camoens portugál költőhöz írta volna őket kedvese. A szerző túl személyesnek érezte a verseket ahhoz, hogy sajátjaként jelentesse meg. 1851-ben hazalátogattak, de a sértett apát lánya boldogsága és az unoka sem békítette meg. Elisabeth bálványozta George Sand-t, ezért Párizsban hosszabb időt tőltöttek vele. Az itáliai éghajlat meghosszabbította a költőnő életét: 1861-es halála után Browning az óraláncán hordta felesége jegygyűrűjét


 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza: MARI NÉNI MEG  
dia
  2010-02-17 06:59:58, szerda
 
 



Dia szövege - Novella a szeretetről
Frappáns novella a szeretetrŐl...

Ügyfélszolgálat:
Igen, miben segíthetek?
Felhasználó:
Hát, hosszas megfontolás után úgy döntöttem, installálni fogom a Szeretetet. Végig vezetne kérem a folyamaton?
Ügyfélszolgálat:
Rendben, szívesen segítek. Készen áll az indulásra?
Felhasználó:
Hát, nem vagyok egy műszaki zseni, de azt hiszem készen állok.
Mit kell először tennem?
Ügyfélszolgálat:
Első lépésként nyissa meg a Szívét. Megtalálta a Szívét?
Felhasználó:
Igen, de egy csomó más program is fut jelenleg. Lehet telepíteni a Szeretetet, miközben ezek futnak?
Ügyfélszolgálat:
Milyen más programok futnak?
Felhasználó:
Lássuk csak, van Múltbéli Megbántódás, Alacsony Önértékelés, Harag és Neheztelés. Ezek futnak éppen.
Ügyfélszolgálat:
Nem gond, a Szeretet fokozatosan törölni fogja a Múltbéli Megbántódást a jelenleg működő rendszeréből. A hosszú távú memóriában esetleg megmaradhat, de már nem fog megzavarni más programokat. Végül a Szeretet felül fogja írni az Alacsony Önértékelést a saját moduljával, amit
Egészséges Önértékelésnek hívnak. Viszont a Haragot és a Neheztelést teljesen ki kell kapcsolnia. Ezek a programok megakadályozzák a Szeretet megfelelő installálását. Ki tudja kapcsolni ezeket?
Felhasználó:
Nem tudom, hogyan kell kikapcsolni őket. Meg tudja mondani?
Ügyfélszolgálat:
Örömmel. Menjen a startmenübe és indítsa el a Megbocsátást! Ezt addig kell ismételnie, amíg a Harag és a Neheztelés teljesen ki nem törlődnek.
Felhasználó:
Rendben, kész! A Szeretet automatikusan elkezdte telepíteni magát. Ez normális?
Ügyfélszolgálat:
Igen, de ne feledje, önnek csak az alap program van meg. El kell kezdenie kapcsolódni más Szívekhez, hogy hozzáférjen a frissítésekhez.
Felhasználó:
Hoppá! Máris kaptam egy hibaüzenetet. Azt mondja: "Hiba - A program nem fut külső egységeken." Most mit tegyek?
Ügyfélszolgálat:
Ne aggódjon. Ez azt jelenti, hogy a Szeretet program Belső Szíveken való futásra lett tervezve, de az ön Szívén még nem futott. Kevésbé technikai nyelven ez csak annyit jelent, hogy önnek először saját magát kell Szeretnie, mielőtt másokat Szerethetne.
Felhasználó:
Tehát most mit tegyek?
Ügyfélszolgálat:
Gördítse le az Önelfogadás menüt; majd kattintson az alábbi fájlokra: Megbocsátok Magamnak 2.0, Felfedezem az Értékeimet 1.5, Tudomásul Veszem a Korlátaimat 3.0.
Felhasználó:
Rendben, kész.
Ügyfélszolgálat:
Most másolja őket az "Én Szívem" könyvtárba. A rendszer felül fog írni minden zavaró programot és kijavítja a hibás programozást. Ezen kívül törölnie kell a Terjengős Önkritikát az összes könyvtárból és kiürítenie a Kukát, hogy biztosan eltávolítsa teljesen, és soha ne jöhessen újra elő.
Felhasználó:
Megcsináltam. Hé! A Szívem új fájlokkal telik meg. Mosoly jelent meg a képernyőmön és a Béke meg az Elégedettség bemásolja magát minden felé a Szívembe. Valamint az egész rendszerem melegedni kezdett. Ez normális?
Ügyfélszolgálat:
Sok esetben. Másoknak eltart egy ideig, de végül minden helyreáll a megfelelő időben. A rendszer melegedése normális, és javítja a Szív működését, ne aggódjon. Egyébként jó érzés nem?
Felhasználó:
De, csak szokatlan.
Ügyfélszolgálat:
Szóval, a Szeretet telepítve és rendesen fut. Még egy dolog mielőtt letennénk. A Szeretet Ingyenes Program. Figyeljen rá, hogy továbbítsa azt és a különféle változatait mindenkinek, akivel kapcsolatba kerül. Ők is megosztják majd másokkal és visszajuttatnak viszonzásul önhöz is új és izgalmas változatokat.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza: MARI NÉNI MEG  
gárdonyi géza
  2010-02-17 06:57:03, szerda
 
 



Gárdonyi Géza:
A MEGISMÉTELT IDILL

I.
János a naptárt nézte. Vilma a bölcsőt ringatta.
- Ma négy éve... - szólott egyszerre lágy hangon János.
És szerelmesen nézett a feleségére.
Az asszony mosolygott.
- Én leány voltam, te gigerli voltál.
- Te miattad.
- Akkor zöld nyakkendőd volt, mint egy bokor fejes saláta. De jól illett János!
- Kivált mikor te kötötted meg, édes. Hanem másról van szó: tudod-e mi nap van ma?
- Micsoda?
- Junius 28.
- 28? Tudom. Ma négy éve volt az első légyottunk a városmajorban. A keresztuttól az ötödik fa; délután 3 órakor.
- Én már délben ott voltam. Te is 2 órakor. Rózsaszinü kurta ruha volt rajtad. A hajad egyágba fonva. Én azt mondtam: "Nagysád". Te azt mondtad: "Sárvári ur". Elmult szép nap. Soha nem tér vissza többé!
- Miért ne? Laczika mingyárt elalszik. Most egy óra. Ötig nem ébred fel. A dada addig mellette lesz. Ha ugy tetszik, Sárvári ur, három órakor találkozhatunk a városmajorban.
- Ez pompás gondolat!
- Azt a ruhánkat vesszük fel, amelyik akkor volt rajtunk. Zsófi! hozza le az ur pepitaruháját a padlásról.
- Te meg a rózsaszinüt veszed fel?
- Azt. A zöld nyakkendő itt van a skatulyában.
- És a hajadban rózsa lesz?
- Az. A piros szélü zsebkendőd ott van a menyasszonyi ruhám mellett, a sifonér aljában.
- Remeg-e majd ujra a kezed, mikor azt mondom: szeretlek!
- Bohó te! azért nem is szükséges kimennünk.
II.
A Krisztinavárosban laktak. János negyed óra mulva már lenn volt a zöldben.
Ugyanaz a szélehajtott bő pepita-nadrág; ugyanaz a cseperke-kalap; ugyanaz a fekete sétapálcza. Még arra is volt ideje, hogy a szakállát elől leborotváltatta és csak a füle mellett hagyott meg két kis bokrot. A bajusza végét göndörre süttette. A mellére piros szegfűt tüzött.
Amint ott ült a kijelölt helyen, a fa árnyékában és a pálczája végével a pepita-nadrágját veregette, ugy tetszék neki, mintha nem is volna igaz, hogy Vilma a felesége. Csak a várakozás hosszu perczei alatt gondolta ezt ki. Az ember igy szerelmi várakozásban gondol merészeket.
Egyszercsak felpirosodik a távoli lombok között egy világos rózsaszin ruha. Ribizli szinü selyem napernyő vet rája szines árnyékot. Rövidruhás, tizenhat éves leány. Öröm a járását nézni. Illik neki a járás! Az arcza olyan fehér, mint a gyöngyvirág. A szeme olyan kék, mint az ibolya.
Jánost valami ünnepi érzés szállja meg. Mintha harangoznának és fák halk, titlos hangon zsolozsmát énekelnének.
Pedig nem harangoznak. A völgy csöndes és néptelen. A rózsaszínü ruha nesztelenül lebeg a fű fölött. Vilma kedvesen és ártatlanul mosolyog.
- Álom volt-e hát?
János eléje siet. Megfogja a cseperke-kalap közepét és gyors negyedkört irva vele a levegőben, gigerlisen köszön.
- Jónapot Sárvári ur, - felel Vilma.
A szemét lesüti. Bátortalanul nyujtja a kezét.
Sárvári gyöngéden megfogja azt és egy pillanatig gondolkozik, hogy szabadna-e azt a kis kezet megcsókolni?
Mint akkor.
Vilma azonban idejekorán elkapja a kezét. Az arczához teszi, és panaszosan mondja
- Oh, mily meleg van Sárvári ur!
- Mintha csak az athléta-bálon volnánk. (Hogy emlékszik ez az asszony minden szóra!)
- Különben szép idő van, Sárvári ur.
- A hol nagysádot látom, nekem mindenütt szép idő van.
- Tegnap esső volt.
- Az isten szeret bennünket. Oh nagysád, ha kegyed volna az isten, szeretne-e... bennünket?
- A nénémtől alig birtam elszökni. Mennyi gyöngyvirág van itt Sárvári ur? Szedjünk gyöngyvirágot! Vendégünk jött és azt akarták, hogy zongorázzak. Segit nekem szedni?
- Akár egy boglyával. De valamit kérek.
- Mit?
- Hogy egy szálat ajándékozzon nekem belőle.
- Szivesen.
- De mielőtt ideadná azt az egy szálat, csókolja meg.
Vilma lesüti a szemét. Egy pillanatig tétovázik. Lenn a füszálak fölött egy méh döngicsél. A völgy csendes. Egy madár csicsereg a völgy lombjai között. Vilma az ajkaihoz emel egy szál gyöngyvirágot és gyorsan átnyujtja.
Nem néz oda. János lopva megcsókolja a kis kezet, Vilma elvonja a kezét. És néhány perczig szótlanul szedik a gyöngyvirágot tovább fölfelé a hegyoldalon.
Mint akkor.
- Ismeri a normafát?
- Melyik az?
- Az a nagy, ott a hegyoldalon.
- Ne menjünk addig. Ez az oldal oly szép, és oly csöndes. A virág már elég is lesz.
- Nincs elfáradva nagysád?
- Nem fáradok el soha.
- Itt megpihenhetnénk. Összerendezzük a virágokat. Jó?
- Jó lesz. De a fü...
- Napsütötte. Nem törik bele a ruhába.
Leülnek a puha füre.
Vilma ölében szétomlanak a virágok. A kis fehér ujjak gyorsan és izléssel rendezik. János
egy faágról vékony szalagokat hánt. S a gyöngyvirág elárasztja a levegőt illattal.
János megrészegszik ettől az illattól. Mámorosan néz a naphőtől átpirult kedves gyönge arczra.
- Vilma, édes kis feleségem - mondja megáradó szivvel.
És átöleli az asszonyt.
Vilma felsikolt.
- Sárvári ur, - mondja tiltakazóan maga elé tartva a kezét, - ön megfeledkezik magáról.
- De édesem, ne bolondozzunk. Olyan kedves vagy, hogy muszáj egyet czuppantanom arra a rózsás angyal-képedre.
- Megőrült ön, uram?
- De édes anyjukom!
- Uram, szólt Vilma fölkelve, ha egy szikra lovagiasság is van önben, egy védtelen leány helyzetével nem fog visszaélni
(Az ördögbe is, - mondja magában János, - ez az asszony képes itt kisütni, hogy nem is a feleségem.)
Vilma látva Jánosnak a zavarát, ujra visszaül, és mintha mi sem történt volna, álmodozva, szeliden mondja:
- Szeretnék közéje egypár vadrózsát. Közepére hármat, és a szélére vagy nyolczat. Mit gondol Sárvári ur: találunk az uton vadrózsát?
Jánosnak belecsendül az emlékezetébe, hogy ez a kérdés volt a bevezetése a szerelmi vallomásuknak.
- Találunk, - felelte, - de majd csak később, ha a Gül baba sírja felé megyünk haza.
- Szeretem a rózsát és különösen a vadrózsát. Mikor vadrózsabokrot látok, mindig könnybe lábad a szemem. Azt gondolom, szegény árva leány, mint én vagyok. Isten néz rá folyton az égből: éjjel csillag őrzi, nappal...
- Egy hű sziv.
Ugyanezek a szavak voltak. János is, Vilrna is könnyezve és mosolyogva pillantanak egymásra.
- Egy hü sziv - folytatta János - amely éjjel-nappal csillag gyanánt őrködik kegyed fölött, és soha el sem is hagyja. Oh kisasszony, édes Vilma nagysád, ha kegyed megértené ennek a hü szívnek a szavát.
- Ön rébuszokban beszél Sárvári ur.
- Szólhatok-e világosabban édes kisasszony, mielőtt tudnám, hogy kegyed hajlandó az én rébuszaimat megfejteni.
- Miért ne, ha nem nehezek. Mi az első kép?
- Egy kéz nagysád; egy picziny, gyönge liliomkéz. Ez a kezecske, - mondja János, a Vilma kezére gyöngéden rátéve a kezét.
- És mi a másik?
- Két sziv egy - lánggal. Azután két gyürü, egy oltár és egy egész mennyország.
- Rendkivül bonyolódott.
- Gondolja talán, hogy a két sziv egy lánggal nincs meg?
- Nem, azt nem gondolom, Sárvári ur.
- Kisasszony, - kiált fel ragyogó arczczal János, - hiszen én igy boldog vagyok!
A kisasszony lesüti a szemét. Sárvári elborítja a kezét csókjaival és boldogságában nem tud egyebet mondani, csak igy rebeg:
- Kisasszony, kisasszony, kisasszony.
Vilma fölrebben
- Jézus Mária!
- Mit mond kisasszony?
- Öt óra, haza kell menni!
- Dehogy kell, hiszen a néni csak hét órára várja. Csak még egy negyedóráig, kisasszony!
- Nem lehet, nem nem!
- De hát miért nem, kisasszony?
Vilma szemérmesen lesütött szemekkel felel:
- Cziczit kell adnom a fiamnak.

 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza: MARI NÉNI MEG  
gárdonyi géza
  2010-02-17 06:51:13, szerda
 
 



Gárdonyi Géza:
MARI NÉNI MEG PISTA BÁCSI
(Egy hétéves fiú novellája)

Mari néni szoknyában járt, és kisasszony volt az emeleten.
Pista bácsi ifiur volt, és szivart szivarozott.
Ez a Pista bácsi mindennap feljárt az emeletre hozzánk, hogy megmondja milyen az idő.
- Ma szép idő van, - szólott.
Amire Mari néni igy felelt:
- Az ám.
Vagy azt mondta:
- Az idő borult.
Amire Mari néni azt felelte:
- Lehet, hogy még ma kitisztul.
Azután virágot tüzött a Pista bácsi nyaka mellé, a kabátba.
Jó bácsi volt ám ez. Valahányszor odaültem hozzájok, mindig adott egy krajczárt, hogy menjek el a boltba és vegyek czukrot; de azt is megmondta, hogy ne itt a szomszédban vegyek, hanem a másik boltosnál, a melyik meszszebb van, mivelhogy az jobbat árul; és azt is mondta, hogy ne siessek, mert eltöröm a lépcsőn a lábamat.
Bizony nem fogadtam szót. Ki is járna lassan, mikor czukorért megy! A lábamat pedig nem szoktam eltörni.
Mikor visszaérkeztem, ujra Mari néni mellé ültem, és szopogattam a czukrot.
Pista bácsi megsimogatta a fejemet és megint adott egy krajczárt, hogy vegyek piskótát, és hogy jó messze menjek, lassan, mert aki siet, abból nem lesz okos ember.
Igy ajándékozott meg négyszer-ötször is egy délután, s azt hiszem, a király fiával se bántak úgy, mint velem. Néha még Budára is átmentem törökszilváért.
Egyszer aztán meguntam a sok édességet.
Nem kellett se czukor, se piskóta. Pista bácsi sok krajczárt adott akkor, csakhogy vegyek valamit.
Zsebretettem a krajczárokat, és kijelentettem, hogy nem eszek czukrot, se fügét, se törökszilvát.
Pista bácsi akkor az ölébe vett, és a köpönyegével betakarta néha a fejemet.
Ilyenkor mindig czuppantott.
- Mi czuppanik ugy? - kérdeztem.
Nevettek, hogy olyan kiváncsi vagyok. Mari néni piros volt, mint a pecsenye, Pista bácsi meg mint a görögdinnye.
Egyszer azt mondták, hogy a madár jön ki a kályhalyukból; csak lessem és fogjam meg.
Egész délután ott ültem a kályhalyuk mellett. De a madár nem mert előjönni, mert ők a másik szobában mindig suttogtak és czuppantottak.
A Mari néni mamája ilyenkor sohase volt otthon. A misékre járt és a litániákra. Egyszer korábban jött haza, mint vártuk. Pista bácsit ez meglepte. A nénit is.
Engem nem lepett meg.
- Mit keres itt? - kérdezte a néni.
Azután azt mondta:
- Takarodjék!
Rettenetes pillanat volt!
Kérdeztem aztán Mari nénit, hogy miért kellett Pista bácsinak elmennie?
- Mert nincsen pénze!- felelte búsan Mari néni.
- Nincs pénze? - szóltam elcsudálkozva, - már hogyne volna pénze. Mindig tele van a zsebe!
Egy délután Mari néni elment Pista bácsival sétálni. Nekem átadtak egy levelet. Azt mondta Mari néni:
- Vigyázz a levélre és add oda a mamának.
Egész estig mindig ott álltam a levél mellett.
- Kutya levél! - szóltam megfenyegetve, - innen ugyan el nem szököl!
Este hazajött a Mari néni mamája. Elolvasta a levelet és felkiáltott:
- Jaj! jaj! jaj!
Azzal belerogyott a fotelbe.
Mondom neki:
- Miért sir?
Azt mondja:
- A gazember! A gazember!
- Ki az, néni?
- Pista, a te kedves Pista bácsid!
- Már az nem igaz - feleltem bátran, Pista bácsi jó ember: a legeslegjobb ember a világon!
Erre azt felelte:
- Csacsi vagy még te!
És tovább sirt, tovább jajgatott.
Sok-sok idő telt el. Mari nénit mindennap vártam, de sohase jött. Nagyon messzire mehettek sétálni.
Már a nyár is elmult. A fák sárga ruhába öltöztek, de nagyon hideg lett, hát hamar levetették és hóbundát meg fehér csipkéket vettek magukra.
Amint az iskolába mentem, Mari nénivel találkoztam. Hogy összerebbentünk! Hogy örültünk egymásnak! Százszor is megcsókolt, aztán felültetett a lóvonatura. Aztán elvitt messze, messze, egy kis házba. Ott találtam a Pista bácsit is, meg egy kis Jóskát.
- Látod, - szólott Mari néni - ezt a gólya hozta.
- Neked hozta?
- Nekem ám.
- Mondd meg neki, hogy hozzon nekem is!
Szerettem volna egy ilyen kis Jóskát. Bolondos vig fickó volt. Mindig nevetett és kezelába járt, mint a motóla. Fogni is tudott ám a lábával!
Azután azt kérdezték tőle.:
- Mit csinál a mama?
Megmondtam, hogy reggel kávét főz, délben pedig levest. Tegnap czukros kását ettünk.
- Szokott-e sirni?
- Nem. Mikor ráér, csak akkor sir.
- Emleget-e minket?
- Hogyne. Azt mondja: Szegény Mari, elszöktette a gazember! És ott imádkozik a Mari néni arczképe előtt.
Telerakták a zsebemet süteménynyel. Az egyik zsebembe beletették: a Jóska arcképét és felirták rá: "A nagymama unokája." Azzal felültettek a lóvonatura és hazaküldtek.
Már akkor az egész ház keresett.
- Hát nem esett a Dunába? - kérdezte tőlem a házmester.
Ennek a házmesternek mindig ilyen ostoba gondolatai vannak.
De a néni is azt kérdezte tőlem. Pedig a néni okos asszony.
- Hogy estem volna a Dunába, - feleltem, hiszen a Mari néninél voltam.
Erre a néni elkapta a kezemet, és olyan sebesen ragadott fel a lépcsőn, hogy majdnem repültem.
- Hol voltál? - kérdezte, mikor magunkra maradtunk, de olyon hangon, hogy ijedtemben alig tudtam lélegzetet venni.
- Mari néninél, - feleltem remegve.
- Hol lakik?
- Pista bácsinál.
- Hát az hol lakik?
- Az Attila-utczában.
- Mit láttál náluk? Szegénységet!?
- Egy Jóskát.
- Micsoda Jóskát?!
- Olyan kicsit.
- Milyen kicsit?
- Csak akkora, mint a karom; pólyában lakik; mindig nevet, és égnek tartja a lábát. Itt az arczképe is.
A néni elkapta az arczképet. Az ablakhoz ment. Sirt. Aztán meg nevetett. Mikor sirt, a fejét csóválta; mikor pedig nevetett, az arczképet nézte.
Mert nem is lehet azt a Jóskát nevetés nélkül nézni, olyan bolondos, vig ficzkó!
 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza: MARI NÉNI MEG  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 565
  • e Hét: 19188
  • e Hónap: 64260
  • e Év: 2005540
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.