Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Dücső Csaba: Nincs kegyelem I.
  2011-01-11 10:57:38, kedd
 
 
Dücső Csaba: Nincs kegyelem I. rész

ELŐSZÓ

Az új század is eljött. Az emberiség pedig megülte vele a lakodalmát.
Nagy ünnepies menyegző volt!
Emberek rendezték!
Csapra verték a szíveket és nevettek, mikor a piros vér kibugyogott és elárasztotta a Földet.
Ez volt az italuk!...

A nemzetek egymásnak estek és marcangolták egymás testét.
Vijjogva nevettek, mint a bolondok, mikor a másik fel-fel sikoltott fájdalmában.
Tépték, harapták egymást.
Ez volt a menyegzői lakomájuk...

Mikor pedig egyik-másik haldokolva felbukott és kínjában
még egy utolsót beleharapott a neki szent fekete földbe,
akkor a többiek megrészegedve a vértől,
a győzelemtől, összefogódzkodtak és rémesen kacagva járták a haldokló felett
a diadal táncát.
Ez volt az ő menyegzői táncuk!...

Büszke kemény férfiak álltak a végeken.
Belefúrták magukat Doberdó kemény szikláiba, véresen gázoltak át az Isonzón,
megmakacsolták magukat a Kárpátok gránátszagatta fenyői között,
lengyel rögöket öntöztek vérükkel.
Védték a Hazát!
A drága, Szent Hazát!

És míg ők kint küzdöttek, tűrtek, szenvedtek, addig előjöttek a hegyek martalócai.
Előbb óvatosan dugták ki fejüket a sziklák mögül és körülnéztek,
hogy vajon, mit csinál Ő?
Látták, hogy Ő most harcol!
Ekkor lassan elősompolyogtak a havasok rejtekeiből.
És mindig többen jöttek!
Mindig többen!
A rongyos martalócgárda hatalmas embercsordává duzzadt.
Vad, féktelen öldöklési vággyal a szívükben, mezítláb botladoztak le a völgyekbe.
És útjukban kigyulladtak a kis magyar falvak.
Az éjszakákat a védtelen szüzek sikoltozása,
a nappalokat az apró, ártatlan gyermekek halálsikítása tette zajossá.
És ők csak mentek!
Hazát foglaltak!
A mezítlábakra felkerültek a lopott csizmák és a rongyos pásztoröltözeteket felváltották
a rabolt ruhák.
Hazát foglaltak!
Földet szereztek.
Ők!..

Ő pedig,
aki kint küzdött, a diadalordítás hallatára egy pillanatra hátrafordult
Aztán megsuhintotta kardját és lecsapott.
A ,,diadalmas hódítók" erre ijedten szétrebbentek és félelmükben üvöltve húzódtak vissza
a hegyekbe és újra meglapultak a sziklák között.
Csak bátortalanul mohó szemmel pislogtak a gazdag föld felé.

Nézték, a zsákmányt, de moccanni sem mertek!...

Azután jött az összeomlás.
Őt, a kemény katonát leterítették. A martalócok pedig újra kezdtek szállingózni le a völgyekbe.
Megint kigyulladtak a faluk és ők megint ,,hódítottak"...

Azután nekifeküdtek a földnek és a rónákba,
a hegyekbe apró gyerekbicskával girbe-görbe vonalakat túrtak.
Szemébe kacagtak az Istennek és azt mondták:
,,Íme, az új határ!"
Gúnyolódtak az Istennel,
hogy az csak Egy országot tudott teremteni, míg ők hármat szabtak ki!
Ők,
az új istenek, az új honalapítók, felosztották Mária országát!
Ők, a történelem nagyjai!

Gondolták,
hogy el tudják egymástól választani a két Szerelmest, a Dunát és a Tiszát!
Gondolták,
hogy a komor hegyek ezentúl az ő bástyáik lesznek!
Gondolták,
hogy csak úgy fel lehet hasogatni darabokra a Kárpátokat!
Gondolták,
hogy a Szent Koronából csak úgy ki lehet tördelni a legszebb gyémántokat!...

...Azután jóllakva elterpeszkedtek és a lopott aranygyűrűkkel díszített ujjaikat
összekulcsolva megelégedett kéjjel nézték a Kifosztott,
a Földarabolt vergődését!...

És most?...

Most megint lapulnak.
Valami megmagyarázhatatlan idegesség vett erőt rajtuk.
Görcsös félelemmel ragadják meg szuronyos puskáikat.
Nem tudják, hogy mi lesz, csak érzik, hogy valami lesz!
Talán lelkiismeretükbe beleordított valami félelmes hang?!
Talán érzik,
hogy vége van a véres násznak?!!
Hogy az álmot,
a nagy álmot, nem lehet már tovább álmodni!!

Hogy itt a megtorlás!...

Talán hallják, hogy a Tisza mily vadul törtet a Duna felé!
Viszi a Kárpátok üzenetét!
Talán érzik,
hogy a Maros hullámaiban székely vágyak lüktetnek!
Talán hallják a Nemere sivítását a bércek fenyői között!
Talán érzik, hogy a ,,Pán, a nagy Pán" még sem halt meg!
Talán tudják, hogy a nagy vihar már itt lóg a levegőben és nemsokára el fogja söpörni
a földbetúrt gúny vonalakat!

Talán érzik ők is, hogy a Kifosztott, a Földarabolt már vállaival nekidőlt
az új határnak és tolja, feszíti, ki egészen a régi,
a Szent Határig!

Talán érzik, hogy a Birodalom feltámadt!...

I. FEJEZET

Az öreg Ürmösi Ádám még egy utolsót sújtott a fenyőre és a hatalmas fa nagyot reccsenve kidőlt.
Végig vágódott a száraz avaron és egy pillanatra beburkolódzott a haraszt omlós porfelhőjébe.

Ádám megtörölte izzadt homlokát.
Hiába no, mégis csak öreg ember vagyok elmélkedett magában.
Hiába bíztatom magam azzal, hogy ötvenhat év nem nagy üdő.
Bezony, mégis csak nagy üdő az, különösen,
ha az embernek fejszét nyomott a markába az Üsten,
hogy a fenyőkből hasogassa ki a cipószeleteket Még éfi legény koromban
csak megbirkóztam a szálfákkal, de most?...
Nagyot sóhajtott az öreg és leült a kidöntött törzsre.
Elgondolkozott.

Gondolataiból egy távoli fejszének ütemes szapora csattogása és
egy legény vidám dalolása zökkentette ki.
No, persze!
A fia.
Hát az még ugyancsak marokra tudja fogni a fejszét.
Nem hiába az ő fia!
Elmosolyodott.
Fölkelt és lassan megindult a hegygerinc felé.
Hirtelen megdöbbenve, a haragtól holdsápadtan állt meg.
Kitágult szemeivel egyszerre beitta az egész jelenetet.
Fia, a hatalmas tagbaszakadt, kemény,
székely legény,
éppen lecsapott egy gyönyörű, büszke fenyőre.
A fejsze nyomán millió kis forgács ugrott széjjel, mintha csak aprói,
fehér csillagocskákat szikrázott volna a fa.
A fenyő megingott és ledőlt Ürmösi Ádám felhördült:

,,Te!" Szólni már nem tudott hirtelen többet, csak mérhetetlen dühvel nézett a fiúra.

,,No, mi a baj, apám?" kérdezte az csodálkozó szemekkel.

,,Hogy mi a baj?
Hát miért estél éppen ennek a fenyőnek?
Miért éppen ezt kellett kivágnod?
Ezek a fák, amiket látsz, már századok óta állnak itt a hegygerincen!
Már századok óta dacolnak a viharokkal.
Az öregapád sem nyúlt hozzájuk,
és én is mindig tisztelettel kerültem ki őket a fejszémmel.
Tudod-e kölyök, hogy hol állunk most?
Tudod-e, hogy hol döntötted ki ezt a fát?
A határon!
Az ezer éves magyar határon!
Látod itt ezen a gerincen szaladt végig egykor
nem is oly régen
a nagy piros vonal, amely milliók boldogságát jelentette!
Itt ezen a helyen!
És ezek a fenyők voltak a határ mindennel dacoló őrei!

Az a piros vonal már összezsugorodott,
de a fenyők itt maradtak és némán hirdették tovább,
hogy a nyakas székely góbénak még mindig itt van a világ vége!
És most te kivágtad az egyik őrszemet,
a legszebb,
a legegyenesebb fát!
Megver a székelyek Üstene!
Te..."

Ürmösi Péter egy pillanatra elkomolyodott
Azután elnevette magát és a fejszét ledobva, az öreg nyakába borult.

,,Ne féljen öreg!
Hát kivágtam a fát.
Aztán mi lesz?
Semmi!
Itt vagyok én!
Jól nézzen meg."

Kitárta ingét és mutatta széles kemény mellét, majd izmos karjait tartotta az öreg elé.
,,Ezeket nézze meg!
Hát nem vagyok-e jobb őr ennél a kidőlt fánál?!
Hát nem tudok-e én majd egyszer ideállani és a lábamat megvetve, védeni a régi határt?
Hát nem vagyok-e épp olyan kemény, mint ez a fa?
Talán még keményebb is!
Én is fogom majd tudni védeni ezt a hegygerincet!
Hisz én is idenőttem ehhez a földhöz,
nemcsak ez a fa!

Hát nem székely góbé vagyok én?"

Az öregnek tetszett a fiú.
Tetszettek, hatalmas, izmos karjai és tetszett az ifjúi vér fellobbanása.
Az ő fia!
De azért mégsem békült meg oly könnyen.
Nagyon fájlalta a fát, azt a szép szálas fát.
Nem engesztelődött meg, nem is szólt semmit a fiú felbuzdulására,
csak azt dünnyögte:

,,Majd meglátjuk..."

Péter azonban meghallotta és nevetve, hetykén vágta ki:

,,Meg bizony!"

*

Hazafelé baktattak.
Lassan lépegettek lefelé a hegygerincen.
Vállukon a fejsze.
Nem szóltak egymáshoz semmit, mindegyik el volt foglalva a maga gondolataival.
Az egyik útkanyarodónál Péter hirtelen felkiáltott:
,,Nézd csak apám, a Levente fiatalúr!"

Valóban az egyik nagyobb sziklán, amelyet talán valamelyik tűzhányó hajított oda
a hegyoldalra, tíz vagy húsz ezer évvel ezelőtt,
egy délceg, komolyképű fiatalember állt.
A jövevényeket nem vette észre, csak merően, elgondolkozva nézett a távolba,
mintha csak át akarta volna fúrni tekintetével az előtte meredező Görgényi havasokat.

Péter felkiáltott: ,,Hahó!..."

A fiatalember hirtelen megfordult.
Majd megismerve az öreget a fiúval, leugrott a szikláról és nevetve szaladt feléjük.
,,Nini csak!
Az öreg Ürmösi bácsi!"

Lelkendezve fogott kezet velük.
Megállítva őket egy széleset kanyarított a levegőbe a balkarjával és rámutatva
az előtte elterülő völgyre, az apró székely hákacskákra és a szemben meredező havasokra,
nagy boldogan felsóhajtott:
,,Nézze csak Ürmösi bácsi,
ezeket a zord hegyeket,
ezt a vad és mégis vonzó természetet!
Hát nem Erdély a legszebb gyöngye a magyar Koronának?!"

A vidék fenségessége egészen elragadta a fiatalembert.
Ez nem is volt csodálatos,
hiszen Torday Levente még kiskorában elkerült a góbék hazájából és messze,
Budapesten töltötte ifjúsága első idejét.
Magyarországon végezte tanulmányait és a megszállás óta soha nem is jött haza Erdélybe.
A falubeliek már el is felejtették az akkor még kis,
nevetőszemű, de akaratos gyermeket.
Most azonban, hogy visszajött, egyszerre az érdeklődés középpontjába került.
Sorra hívták a házakhoz és neki mesélni kellett Magyarországról,
az ottaniakról,
azok küzdelmeiről és nagy vágyakozásairól.
Kérdezték azt is,
hogy miért jött ide, hisz itt nem lesz semmi belőle, legfeljebb egy egyszerű,
földjét túró székely paraszt.
Levente ilyenkor mindig csak nevetett, jókedvűen, szélesen, karjait kitárta,
mintha magához akarná ölelni a völgyet, a hegyeket és az egész székely mindenséget
és csak annyit mondott:
,,Ezért!..."
Ilyenkor az ismerősök értették is, meg nem is őt és csak azt mondták:
,,Székely vére bizonyára nem tud elszakadni ettől a földtől."
Ebbe azután bele is nyugodtak és többet nem is kérdezősködtek.

Az öreg Ürmösi hallgatagon meredt az előtte elterülő vidékre.
Őt nem nagyon lepte meg a táj szépsége, hisz ő egész életét itt töltötte.
Egész életében ezeknek a hegyeknek a fáival háborúskodott és bizony ő megszokta,
hogy a székely föld az szép, mert az csak szép lehet!
Leventét pedig elragadta a magyarság nagy földrajongása.

,,Nincs is szebb ország Magyarországnál!"
kiáltott föl.

Ádám, az öreg favágó székely,
aki maga is úgy összeszáradt és megkorhadt az idők sokaságától,
mint a gyergyói havasok vén fenyője,
csak csendesen ingatta a fejét a fiatalember hatalmas rajongására.

,,Csak volt!"

mondta halkan.

Halkabban szólt talán, mint, mikor a fenyők száraz tűi összeverődnek,
de hangjában benne volt az egész székelység fájdalma és egy öreg,
fáradt ember lemondása.
Lemondás egy nagy, gyönyörű álomról, amely valamikor valóságos, diadalmas élet volt!
Az öreg arcán lassan peregtek le a megilletődöttség könnyei.
Péter és Levente is szótlanul néztek maguk elé.
Azután Levente megragadva az öreg karját hatalmasan,
vadul felkiáltott:

,,Ádám! Ürmösi Ádám!
Hát egy székely ember, egy, a kemény hegyekből született kemény góbé,
csak így le tud mondani mindenről?!
Hát miért él az Isten?!

A magyarok Istene, a székelyek Hadura!
Hát miért él az igazság és miért élünk mi?
Mi, fiatalok, az új magyarság, az új erő, az új élet!
Miért?...
Nem lesz ez mindig így!

Már az ősi magyar izmok feszítik az ősi magyar íjakat!

Már nyeregben vannak OTT! Nézzen csak arra!"
és kezeivel a hegyeken túlra mutatott.

Ádám felnézett könnyes szemével.
Nem látott semmit, de a fiú se! Csak a képzelete ragadta el.
Nagyot sóhajtott az öreg és lassan, vontatottan megszólalt.
,,Ott... arra .., azok is gyöngék...
És mi is...
Talán ők gondolnak ránk, talán ők is vágyódnak a székely bércek után,
talán ők is vágyódnak a székely bércek után,
talán ők is éppen úgy akarnak minket, mint ahogy mi akarjuk őket,
de... de ők is olyanok, olyan tehetetlenek,
mint az a fa, amit a fiam ma kidöntött!..."

Elhallgatott.

Leventében fellobogott a nagy magyar életakarat,
a turáni tűz az ősi büszkeség!

,,Téved Ürmösi bácsi!
Azok OTT erősek! Kemények, mint az acél és magyarok, mint Csaba tejutos magyarjai!
Nemcsak vágyódnak ők, hanem jönnek is!
Hát nem érzi a magyar rónák leheletét?
Hát nem hallja a búzatáblák énekét?...
Ott minden arató ajkáról nóta száll!
Nóta a székely hegyekről,
nóta a Felvidék megrabolt magyarjairól! Nóta száll a Bánság,
Bácska és Nyugat-Magyarország szenvedő hőseiről!
Nem hallja Ádám bácsi az új, a diadalmas magyar élet dalát?!
Nem hallja az acél pengését?!
Nem érzi a trianoni bilincs feszülését?
Nem érzi, hogy újra tűz folyik az erdélyi bércek szívében?
Nem látja, hogy új tűzhányók születtek,
amelyek ki fognak törni és el fognak mindent önteni forró magyar lávájukkal és
el fognak égetni minden idegen piszkot, minden gyalázatot,
minden idegen bitangot!
Hát nem érez, hát nem lát semmit maga, Ádám bácsi?
Maga,
aki itt nőtt fel a székely vágyak, a székely mennyország,
a székely nyakasság világában?

Hát valóban nem érez semmit?!"...

Levente kifulladt, elhallgatott és végtelen rajongással nézett az öregre,
majd a fiára, akiben szintén fellángolt a székely nyakasság és pirosra festette az arcát
a hatalmas indulat, amelyet ő vágott a lelkébe, mint egy tűzcsóvát.
Odalépett a fiúhoz és így szólt:
,,Péter!
Hív a haza, a magyar Haza, a magyar becsület!

Hallod-e, amit mondok? Felelj nekem!"

Péter kifeszítette széles, kemény mellét,
belenézett Levente acélos, diadalittas szemeibe és csak annyit mondott:
,,Igen!"
De ezt a szót odavágta Leventéhez keményen, áldozatkészen,
mintha csak a szívét tépte volna ki és azt vágta volna oda Levente mellére.
,,Nesze itt van!
Vidd és csinálj vele azt, amit akarsz, amit a Haza kíván!
Vidd, vidd!
Soha nem fogom visszakérni!"

Levente megértette ezt az egyszavas, kemény hazafiasságot,
ezt a kurta, de nagy magyarságot. Ilyen ember kell neki!
Aki keveset beszél, de sokat dolgozik.
Péter vállára tette kezét és megszólalt:
,,Holnap szedd össze a falu legényeit, de csak azokat, akik küzdeni akarnak Érte!
A Hazáért!
Azokat, akik magyarok még a pokolban is!

Érted?!"

A legény bólintott. Levente folytatta:
,,Ott leszek a kis szakadékban!
Tudod, ahol az az egy szál fenyő van."

Azután hirtelen egy ,,Isten velük!"-et odakiáltva a két Ürmösinek,
lekanyarodott egy mellékösvényre és nemsokára eltűnt előlük...

Az öreg csak annyit tudott hümmögni,
hogy:
,,Székely legény, kemény legény...",

azután elhallgatott és újra megindult hazafelé. Péter szótlanul követte.

II. FEJEZET.

Vasirescu Viktor, a kapitány, még egyszer megnézte magát a tükörben.
Oldalra fordult, hogy lássa, vajon a fűző jól kiemeli-e az alakját.
A szemlével teljesen megelégedve, megigazította sapkáját és elhagyta a házat.
Büszkén lépegetett végig az utcán helyőrsége felé.
Meg-meg fordult a csinosabb székely lányok után és ilyenkor még jobban kifeszítette mellét.
Teljesen meg volt elégedve magával.
,,Hiába, én vagyok Nagy-Románia egyik legcsinosabb tisztje!"
gondolta és ez a gondolat még jobban emelte kedvét.
Arcán azonban hirtelen bosszús ráncok szaladtak össze.
Meglátta a szemben jövőt.
,,A disznó magyarja!
Hogy dögölne meg nyakas fajtájával együtt...!"

sziszegte magában.

Torday Leventét azonban egyáltalán nem hatotta meg a kapitány rosszalló tekintete.
Sőt! Szélesen,
jókedvűen, mosolyogva nézett a kinyalt, kifent tisztecskére, és gúnyosan pillantott
végig Vasirescu zsinórokkal telerakott ruháján,
hatalmas fityegő vállzsinórján. Azután körülölelte gúnyos tekintetével a kapitányt,
mintha csak össze akarta volna roppantani ezzel az öleléssel.
Nem köszönt neki. Szótlanul elment mellette.

Vasirescu hiúságát borzasztóan sértette ez a szótlan, mosolygó gúnyolódás.
,,A paraszt!"
gondolta magában és dühösen rántott egyet a vállán...

Levente boldogan, megelégedetten lépegetett tovább.
Egy pillanatra arra gondolt, hogy ilyen tisztekkel,
mint Vasirescu, könnyen lehet hadakozni.
Hisz ezeknek a fegyvere a rizspor, a pirosító és a fűző.
Egyetlen céljuk pedig az asszonyok meghódítása és nem a hazájuk megvédése!
Leventének eszébe jutottak a magyar tisztek.
Erre még boldogabban mosolygott,
ránevetett a székely házacskák faragott galambdúcos kapuira büszkén, keményen,
mintha csak azt akarta volna mondani nekik:

,,Na majd nemsokára ti is meglátjátok őket!"...

Levente befordult egy kis kapun. Fölment a ház tornácára és elkiáltotta magát:
,,Halló! Piroska, halló!"
A vidám kiáltozásra bentről felelt egy másik hang:
,,Maga az Levente?"
Még el sem hangzott a kérdés, máris megjelent az ajtóban egy fiatal lány karcsú,
pirosruhás alakja.
Amint ott állt mosolyogva, nagy barna szemét a fiúra kitárva, kedvesen, vonzón,
Levente elrikkantotta magát:

,,Ejnye Piroska, maga mindig szebb lesz!"

A leány elpirult, lesütötte szemét,
kezét odanyújtotta a fiúnak és csak azt kérdezte meg tőle halkan:
,,Mi hozta ide magát Levente?"
Azután hirtelen kirántotta kezét a fiúéból, mert az túl sokáig nem engedte el,
hátralépett és nevetve,
lányos kacérsággal hívta be a fiút a házba.

Bent,
a tiszta, ízlésesen berendezett szobában a lány hellyel kínálta a fiút.
Beszélgettek.
Piroska is, Levente is egyre jobban belemelegedtek a társalgásba.
A lány kipirulva, teljes odaadással hallgatta a fiú szavait.
Levente pedig beszélt.
Folyékonyan, mint egy patak és szavai betöltötték a kis szoba áhítatos csendjét.
Szavaival körülölelte a lányt, bár már nem is a lányhoz beszélt.
Beszélt, szónokolt egy nagy, hatalmas birodalomról,
egy megvalósuló álomról,
székely vágyakról, magyar pusztákról. Csak beszélt végtelenül.
És mind jobban, mind hangosabban.
Mintha csak egy egész országnak beszélne és nem egy bájos székely lánynak.

Levente a lányra nézett.
Egy pillanatra megakadt, annyira megragadta a lány szépsége.
Tekintetével egyszerre beitta a lány magas, fehér homlokát, kipirult arcát,
selymesen csillogó, sima barna haját.
Hirtelen témát változtatott.
Évődni kezdett a lánnyal.

,,Mit csinál maga egész nap? Mit csinál a székely hegyek tündére?"

A lány felkacagott:
,,Miért ne inkább a Maros völgyének boszorkánya?"
A fiúnak igen tetszett a lány csipkelődése.

,,Hát jól van! Mit csinál a kis boszorkány egész nap?"

Piroska felhúzta gömbölyű vállát, karjait széttárta és ránevetett a fiúra.
,,Hát Istenem, mit csinálnék?!
Délelőtt takarítok a szobákban.
Mióta anyám meghalt, azóta én főzök az apámnak.
Délután a kertben foglalatoskodom,
vagy kimegyek a patakhoz vagy pedig az erdőben barangolok."

Levente tekintete végigsiklott a lányon. ,,Maga nagyon csínos! Tudja-e?"

Piroska egy pillanatra megzavarodott, de azután kérdéssel akarta elütni a bókot:
,,De most már maga vallja be, hogy mit csinál egész nap?
Mit akar itt tulajdonképpen?
Letelepedni?
Birtokot szerezni?"

Levente elmélázott. ,,Birtokot szerezni?"
Azután felnevetett kurtán, rejtelmesen.
,,Hát persze! Birtokot szerzek! Nagy birtokot! Hatalmasat! Magamnak nagy másnak!"
Mikor pedig látta, hogy a lány értelmetlenül néz rá, nevetve, ingerkedve hozzátette:
,,Tudja Piroska, megveszem Erdélyt!"
Az egészet!

Minden ingóságával együtt! És tudja miért? Csak azért, hogy magát is megkapjam vele!"

A lány arca olyan lett, mint a bíbor. Szemét lesütötte, lélegzete elakadozott.
Nem mert volna a fiúra nézni a világ minden kincséért sem.
Ujjai zavarodottan játszottak a terítő rojtjával.

Levente felállt, odalépett a lányhoz. ,,Piroska! Drága Piroska..."

Ebben a pillanatban éktelen, otromba, mocskos oláh káromkodás hallatszott be az útról.
Nyomon követte egy apró gyerekhang éles, sivító jajgatása.
A gyerek magyarul rimánkodott segítségért.
Levente otthagyva Piroskát, kirohant a házból.

Felháborító jelent tárult a szeme elé.

Egy oláh baka szorongatott, rugdalt egy apró fekete székely fiúcskát.

A gyerek hiába rúgkapálódzott, nem tudott kimenekülni az oláh fojtogató kezeiből.

Leventét elöntötte a vér.
Odarohant a bakához és elkapva az egyik karját, hatalmasat vágott az állára.
Az megtántorodott és elszédülve eleresztette a fiúcskát.
A kis székely megszabadulva el akart iramlani.
Levente azonban elkapta.

,,Miért bántott ez a disznó?" kérdezte tőle.

A legényke egy pillanatra habozott,
de azután ránézve a már éledező katonára, nyakasan felkapta a fejét és dacosan kivágta:
,,Azért, mert egy móc toportyánféreg!
Azért mert énekeltem!"

,,Hát aztán mit énekeltél?" kérdezte Levente.

,,Csak azt, hogy..." és a fiú rákezdte:

,,Oláh katona nem katona

Mert az asszonyok bolondja!"

Levente elfelejtkezett felindulásáról és felkacagott a legényke bolondos,
de találó dalára.

Ezalatt az oláh baka teljesen magához tért és szuronyos puskáját lerántva nekirontott Leventének.
Levente félreugrott.
A baka a dühtől megvakulva döfött el mellette.
Levente elkapta a puska csövét és kicsavarta az oláh kezéből.
Az mellbe vágta.
Levente felhördült.

Elkapta az oláhot a zubbonyánál fogva.
Először megrázta, azután magához szorította rettentően,
mint ahogy a Hargita vén medvéje öleli meg nyugalmának háborítóit,
hogy összeroppantsa csontjaikat.
Az oláh szabadulni akart, de nem tudott.
Levente egyik kezével fogta a szíját, a másikkal pedig öklözte az arcát, a mellét.
,,Te bitang!"
ordította magán kívül.
,,Te nyomorult móc! Te! Te mersz hozzányúlni egy székely fiúhoz! Te!
Egy oláh egy magyarhoz!
Te bitang, illyr rabló!".

A baka rémesen ordított és káromkodott. A hatalmas zajra előjöttek házaikból az emberek.
Az asszonyok egy kicsit ijedeztek,
de a férfiak teljesen meg voltak elégedve az előttük lefolyó jelenettel,
,,Úgy kell a gazembernek!"

mondogatták.
,,Bárcsak minden oláhba ilyen értelmesen belevernék a székelyek Istenének becsületét!"
A fiatalabbak még biztatták is Leventét.
,,Ne sajnálja! Van belőle még úgyis elég!"

Levente megunva az oláh mellének a kalapálását, még egy utolsót, hatalmasat vágott a móc arcába. Az összeesett, mint egy kitömött zsák és végignyúlt az utca porában. Levente egy pillanatra a földön fekvőre nézett. Aztán vállat vont, otthagyta és odament Piroskához, aki szívére szorított kézzel, holdsápadtan, mint egy ijedt őzike, nézte végig az egész eseményt a kapuból.

Levente ránézett és megszólalt. ,,Bocsásson meg Piroska, de nem tehettem mást! Elfogott az indulat!"

A lány némán bólintott. Reszkető karját rátette a fiú vállára. Halkan, ijedten szólalt meg: ,,Mi lesz most Levente?" A fiú nem szólt semmit. A leányból kitört a sírás, amely már az előbb ott benn reszketett a szívecskéjében. ,,Meneküljön Levente! Az Istenre kérem, menjen! Menjen haza Magyarországba! Ezek itt agyonverik!"
mondta és karjával a katonai helyőrség felé mutatott.

Leventében ismét fellobogott nyakas székely vére. ,,Nem." Szinte kiabált. ,,Nem és nem! Én is székely vagyok! Én is itt születtem! Itt! Én nem fogok elmenni innen! Engem ideköt minden, a föld, a hagyomány, az őseim vére! Az a vér, amelyik ezért a földért omlott ki! Nem megyek és ezerszer nem!... Nem én fogok innen elmenni, hanem ezek a bitangok! Érti Piroska?! Ezek!...
kezével a még mindig eszméletlen oláhra mutatott.

,,Ez az én hazám!"

Levente hirtelen megfordult és elsietett. Még köszönni is elfelejtett. Piroska sírva nézett utána...

Az emberek is széjjeloszlottak. A katonát pedig ott hagyták a porban. ,,Hát csak nem fog egy székely segíteni egy rabló mócon!" — mondogatták egymásnak. ,,Ha baja van, intézze el maga! Eddig se kérdeztek meg bennünket, ha valamit akartak!" Ezzel el is volt intézve a dolog.

Az oláh ott maradt elnyúlva. Barnás zubbonyában olyan volt, mint egy giliszta, amit a nyári zápos mosott ki a felázott talajból...

*

Levente elhagyta a falut. Elmélázva baktatott fel a hegyoldalon. Nagy szomorúság, levertség töltötte be egész valóját. Mintha valami fáradt tündér vagy hegyi manó zakatolt volna benne, úgy járt ki és be a mellkasa. Mintha az a manó azt lihegte, susogta volna: ,,Hiába minden Torday Levente! Hiába! Én mondom neked! Gyönge vagy te ahhoz!"

Levente le akarta rázni ezt a félelmetes, titokzatos hangot. Ki akarta lökni magából ezt a levert gondolatvilágot. Lenézett a falura. A titokzatos hang azonban most sem hagyta békén." Ilyen falukat akarsz te Levente meghódítani? És ilyen hatalmas hegyeket? Te! Egyedül?! Nagyobb Erdély, mint a te akaratod! Menj! Hallgass Piroskára és menj haza! Mond meg megbízóidnak, hogy gyenge vagy, egyedül vagy! Menj, menj, mert azok ott agyonvernek!" Szinte sikoltozott a fiatalemberben ez a kegyetlen, gúnyos hang. Levente megrémült. Első ösztönének engedve, futni kezdett. Mintha menekülne! Menekülne a hangtól, a falutól, a megbízástól és saját magától.

Azután megállt. Elgondolkozott. Miért is jött ő ide? Hát persze! A kis szakadékban van a találkozó! Ürmösi Péter már biztosan várja őt a kiszemelt legényekkel. Levente szája egy pillanatra torz mosolyra húzódott. ,,Hát érdemes?" lihegte saját magának. Nem mert volna felelni a saját kérdésére!...

Nemsokára meglátta az egyedül álló fát. Ott a kis szakadék! Nagyot kiáltott:

,,Hahó!"...

,,Hahó! Levente hahó!" jött meg a válasz. Ürmösi Péter jött elő a szakadék bejáratából. Melegen köszöntötte a fiatalembert.

Levente is egészen felderült az izmos, fekete székely fiú láttára, ,,Itt vannak?" kérdezte.

,,Igen! Körülbelül kétszázan!" nevetett Péter. A következő pillanatban azután eléjük tárult az egész szakadék. Levente körülnézett. A sziklafalak meredeken, némán zárták körül az apró völgykatlant. Olyan szürkén, fenyegetően hajoltak fölfelé a gránittömbök, mintha minden pillanatban rá akartak volna omolni arra a sok-sok székely legényre, akik tréfálkozva, nevetve várták a jövevényt.

Mikor Leventét meglátták, elhallgattak. Péter odavezette egy nagyobb, sziklához.

,,Állj fel ide! Beszélj hozzájuk!"
mondta. Levente felugrott a kőre.
Először ránézett a legényekre hosszasan kutatón, mintha mindegyikben a lelket kereste volna.
Azután megszólalt:

,,Fiúk! Székely legények! Köszönöm nektek, hogy eljöttetek.
Most pedig arra kérlek benneteket, hogy jól gondoljátok meg magatokat,
mielőtt határoznátok és teljesen mellém állnátok!
Mert én nagy dolgot kívánok tőletek! Kívánom az életeteket,
a nyugalmatokat, a vagyonotokat! Mindent és mindent elveszek tőletek!
Talán még az édesanyátok csókját,
a kedveseitek ölelését is!"

Levente felemelte a hangját.
“Aki mellém áll, annak volóban legyen olyan hite, amilyen hegyeket mozdít!
Székely hegyeket!
Legyen olyan kemény akarata, mint amilyen kemények ezek a sziklák itt!

Aki mellém áll, annak csak véres öldöklő küzdelemben lesz része! Nem fog látni mást, mint könnyet, vért és szenvedést! És talán a jutalma is az lesz, hogy elhagyva, megsebesülve fog vonaglani a mezőkön és a hegyek farkasai fogják elüvölteni búcsúztatójukat. Mégegyszer mondom tehát, aki fél és nem érzi magát elég erősnek, elég kemény magyarnak, az távozzék innen! Nem fogjuk megvetni, nem fogjuk kigúnyolni azokat! Csak menjenek el bátran innen! Menjenek előlem, mert az Élet, a Magyar Élet hírnöke vagyok, de előttem a Halál jár!"

Elhallgatott. Levente égő szemmel nézett rájuk. A legények nem mozdultak. Mind ott maradtak a helyükön. Nem szóltak semmit, hiszen a székely nem beszél sokat csak álltak és merően nézték a kipirult arcú ifjút. És lassan az ő szívük is kigyulladt, mint ahogy egyszer már Ürmösi Péter is fellángolt Torday Levente szavaitól.

Levente szívére tette balkezét, jobbját pedig a magasba emelte. ,,Akkor hát esküdjetek velem!" kiáltott fel. ,,Esküdjetek meg arra, hogy ezentúl nem lesz, csak egy célotok! Esküdjetek meg arra, hogy ezért az egy célért, a nagy Magyar Birodalomért, mindent feláldoztok! Mindent! Megesküdtök?!"

Levente hangja végigsüvöltött a sziklakatlanban. Belehasított a legények szívébe. És azok, a kemény székely fiúk fölemelték jobbjaikat és egyszerre ordították bele a hegyekbe: ,,Esküszünk!"...

Leventét végtelen rajongás. kerítette hatalmába. Leugrott a szikláról és megölelte az ott álló Pétert és a többi legényt. Azok pedig körülvették, a kezét szorongatták és elhalmozták kérdéseikkel. Faggatták őt, hogy mit kell csinálni Érte? A Birodalomért?

Ő pedig beszélt a szervezésről. Hogyan kell megszervezni az önálló székelyföldi magyar hadsereget! Hogyan kell önerejükből kivívni a nagy diadalt, az egyesülést a Csonka Hazával! Hogyan kell elmenni a falvakba, a kis székely városokba és titokban megszervezni, kiképezni a székelységet. Hogyan kell felkeresni a havasok magyarjait és azokat is beállítani a nagy cél szolgálatába!

Azután beszélt a nagy birkózásról, mikor majd a földre tepert székelység le fogja rázni magáról a Havasalföld hiénacsordáját! Majd ő megkapja az utasítást onnan, a hegyeken túlról, a Duna-Tisza közéről és akkor majd továbbítja a parancsot a bércek hőseinek: ,,Rajta székely! Rajta!"

Később Levente Péter segítségével kiválogatta a legényeket. A legjobbakat szervezőknek osztotta be. Ezeknek még egyszer elmagyarázta a szervező nehéz és rendkívül fontos munkáját és mindjárt meg is határozta, hogy ki melyik faluba, városba menjen. Ha azután valamelyik falut jól beszervezték, akkor abból a faluból ugyanúgy, mint innen sugarasan szerteszét menjenek ki az illető helység legügyesebb székelyei, hogy maguk is tovább szervezzenek a cél érdekében. Lelkükre kötötte még, hogy a régi, a magyar Csík megye határain azonban ne menjenek túl. Csak ezt a megyét szervezzék meg, de ezt aztán alaposan. Levente egy heti haladékot adott nekik munkájuk megkezdésére. A kiszemelt legények megértették a feladatot.

A többieket pedig beosztotta rajokra. Ezek fogják alkotni az önálló székely hadsereg magvát. Ugyanígy be fogja osztani majd Levente a beszervezett községek fiatalságát is.

A megbeszélés után, mielőtt még szerte oszoltak volna, hogy mindegyikük feltűnés nélkül, más úton érjen haza a faluba, elénekelték a magyar Himnuszt,

A nemzeti imádság eleinte csendesen sírt fel a legények ajkán, de aztán kitört a magyar vágyódás, a székely nyakasság belőlük. Az ismétlésnél már az egész sziklakatlan harsogott az énektől és a Himnusz szenvedélyesen szállt fel-fel a havasokba és belereszketett a fenyők hallgatag világába...

Levente együtt indult el Péterrel a faluba. Beszélgettek sok mindenről. Péter elmesélte a kis székely falu egyhangú életét. Mesélt babonákról, mesélt az öreg hegyi pásztorok látomásairól, a toportyán-férgek téli garázdálkodásairól, az oláh pimaszságról, szóval a kis székely világ minden apró-cseprő és nagyobb bajáról.

Levente hallgatta a legény zamatos elbeszélését. Egyszerre azonban Péter felütötte a fejét. Hallod-e Levente? Miért mondtad nekik, hogy csak a régi Csík megyében szervezzenek?!"

Levente először habozott, de azután keményen a fiú szemébe nézve, megszólalt. ,,Neked azt hiszem megmondhatom Péter! Te veled nyugodtan közölhetek mindent! Úgy-e?!"

Péter bólintott Levente folytatta: ,,Tudod nem én vagyok az egyetlen, aki bemerészkedik ide a székely hegyek közé. Koránt se hidd azt! A magyar Erdélynek huszonhárom megyéje van. Huszonhármán jöttünk ide, hogy előkészítsük a székelységet az új Magyarország, a régi Magyar Birodalom feltámadására. Érted? Én csak a fej vagyok itt! A többi huszonkettőnek az irányítója! Én se vagyok minden. Nekem pedig onnan küldik a parancsokat!" Levente nem mutatta, nem mondta, merre van az az ,,onnan", de Péter tudta.

Megkérdezte a fiatalembert: ,,Tulajdonképpen mi vagy te OTT?"

Levente elgondolkozott, majd Péter vállára tette a kezét. ,,Nem kell neked se mindent tudnod, Péter! Vagyok, aki vagyok! Elöltem csak egy cél van: a Birodalom! Én ha valakivel együtt küzdök, nem nézem azt, hogy az ki és mi. Nekem elég tudnom az illetőről, hogy az is épp olyan magyar, mint én vagyok! Az is éppen úgy küzd Érte, mint én! Az is meghal Érte bármikor, mint én! Érted?"

Péter kérőén nyújtotta Levente felé a kezét: ,,Bocsáss meg!"...

A falu előtt elváltak. Levente a másik úton ballagott be. Mikor a házhoz ért, két oláh katonát pillantott meg a kapu előtt. ,,Persze ezek engem várnak a délutáni eset miatt" gondolta kesernyésen.

Valóban! Amint a bakák meglátták őt, puskáikat lekapták és szuronyaikat nekiszegezték. Az egyik elordította magát:

,,Disznó magyar! Gyerünk a kapitányhoz!"

Levente először neki akart ugrani a bakancsos mócnak. Azután megemberelve magát elfojtotta érzelmeit. Ezek a bitangok valóban leszúrnák őt azonnal még a legcsekélyebb mozdulatra is. Mi lenne akkor a céllal?! Higgadtan kell küzdenie Érte! Mindent meggondolva, ellenkezés nélkül indult meg a helyőrség felé.

Mikor odaértek, a bakák megálltak egy pillanatig és összesúgtak a fel és le sétáló őrszemmel. Majd Leventét bevezették a házba és keresztülmenve két vagy három szobán, megálltak egy nyitott ajtó előtt. Levente éppen kérdezősködni akart a kapitány felől, mikor hatalmas ütést érzett az egyik vállán. Előrebukott. Az egyik katona vágott rá a puskatusával.

Azután hirtelen tele lett a szoba emberekkel. Még vagy öt román katona rontott be és nekiestek a védtelen Leventének. A fiatalember hiába védekezett. A bitangok puskatussal, pisztolyaggyal ütötték, ott, ahol érték. Levente elvágódott. Erre felröhögtek, mint a hiénák és szöges bakancsaikkal rugdalták, míg mozdulatlanul nem nyúlt el. Akkor kikutatták a zsebeit, majd mindent elvéve tőle, leköpdösték és kajánul hahotázva eltávoztak. Megvédték Nagy-Románia becsületét!...

Másnap felráncigálták Leventét. Ugyanazok az előző napi katonák. Levente fáradt, végtelenül gyönge volt. Alig állt a lábán. A bakák vigyorogva hurcolták a harmadik szobába Vasirescu elé.

Mikor a kapitány meglátta a fiatalembert, gúnyos mosolyra húzódott a szája. Látta az összetört embert, a véraláfutásos szemeket, a csapzott véres hajat. Végignézett Levente össze-vissza szakadt öltözetén. A kiszakadt ing alól elővirítottak a puskatus otromba nyomai, keze fején pedig a bakancsszögek véres karistolásai gúnyolták ki a humanizmus gondolatát. A látvány jól esett a kapitánynak!

Vasirescu ritkán szólalt meg magyarul, mert gyűlölte, utálta azt, ami magyar volt. Gyűlölte az egész székely világot és Erdélyben sem látott mást, mint a Regát gyarmatát, amelyet ki lehet fosztani, amelyet ki szabad, sőt kell, szipolyozni! Szerinte egy románnak nem is lehet más célja, mint a gyűlölt magyarság kiirtása, kipusztítása lassú kínnak. Szóval az egész lényét eltöltötte a magyargyűlölet, de most... Most érdemes volt neki magyarul beszélni! Csakhogy még jobban kínozhassa, csakhogy éreztesse vele a ,,román fölényt!" Megszólalt. Csak annyit mondott: ,,Na, Torday Levente!", de hangjában benne reszketett az a kéjes öröm, amit a hiéna érez, mikor belevájja a karmait az áldozat vonagló véres húsába.

Levente felnézett a kapitányra, összeborzongott. Beteg testébe belehasított a kapitány gúnyolódó hangja. Elöntötte a düh. Csak nem fog egy nyomorult oláh előtt meghunyászkodni! összeszedte magát. Mellkasát kidomborította, fejét fölvetette. Büszkén, dacosan nézett a kapitány szemébe.

Vasirescu intett a katonáknak.
Erre azok kitakarodtak.
A kapitány odalépett a fiatalember elé és megszólalt:
,,Figyelj ide Torday Levente!"

Levente odahajolt a kapitány arcához. ,,Magának nem vagyok Te"
ordította szinte önkívületben.

Vasirescu meghökkent. Aztán nem véve figyelembe Levente közbekiáltását, nyugodtan folytatta:

,,Jól van Torday Levente! Csak mérgelődj. Fogsz te még dühöngeni is. Fogod te még a hajadat tépni is! Majd a katonai börtönben! Tudod mit kaphatsz te a délutániért? Öt évet! Vagy tízet! Jó lesz?! Gúnyosan nézett a fiatalemberre, de az meg sem mozdult.

Vasirescu folytatta. ,,Éveket fogsz te még tölteni a börtönben. A piszkos, penészes börtönben. Az pedig nem olyan jó dolog! Nagy-Románia nem kényezteti a rabjait. Különösen pedig a magyarokat nem! Érted? Száraz kenyeret fogsz enni és poshadt víz lesz az italod! Patkányokkal együtt alszol, férgek lepik el majd testedet! Akkor majd nem lesz oly büszke! Nem bizony! Megtörsz! Kezét fogod csókolni az oláh börtönőrnek egy karéj friss kenyérért. És majd elfásulva, lelkileg testileg összetörve örülni fogsz két év múlva, hogy a poshadt víztől tífuszt kapsz és meghalhatsz!"...

Levente még mindig csak merően nézett a kapitányra.

Vasirescut azonban nem zökkentette ki az ifjú szótlansága. Megszokta már ezt a székely nyakasságot, mióta ide osztották be felettesei. Odahajolt Leventéhez:

,,De látod, én sajnállak téged! Érted? Én. Vasirescu Viktor sajnállak téged, te kutya!" Egy pillanatra elhallgatott, azután folytatta."Én hajlandó vagyok elbocsátani téged! Érted?! Szabadon engedlek... Csupán ötezer leit kell fizetned szabadságodért!"

Levente összerázkódott. Aztán megszólalt halk mély hangján: ,,Rendben van Vasirescu! A pénzt megkapja!" A kapitány arcán elégedett vigyorgás húzódott végig. Levente felemelte hangját: ,,De maga becstelen ember! Érti?! Meglátszik, hogy oláh! Pénzért eladja az apját, az anyját, a hazáját! Mindent odaad hitvány anyagi érdekekért!... Most pedig megyek. Fél óra múlva elküldöm az öt ezer leit!"

Vasirescu kiigazította:
,,Most már hat ezret!" ,,A sértegetésért!" tette hozzá magyarázólag.

Levente elhúzta a száját. ,,Hitvány oláh!"

,,Hét ezer!"
szólalt meg a kapitány. Levente ránézett és csak a vállát vonta föl.
Azután hirtelen megkérdezte:
,,Mondja Vasirescu mi lenne, ha én följelenteném magát felettes hatóságánál ezért
a megvesztegetésért?"

Vasirescu vigyorgott.
,,Akkor azoknak is kellene fizetni, meg nekem is!
Rossz üzlet lenne!"
Levente meghökkent.
,,Szép kis hadsereg és nagyszerű katonák!"
mondta megvetően.
Azzal elment.

Fél óra múlva Vasirescu már számolta a pénzt.
Meg volt elégedve.
Odament a szoba ablakához.
Kinézett, majd fényes lakcsizmájában gyönyörködött.

Egyszerre elborult az arca:
,,Azért mégis kérhettem volna legalább tíz ezret, hisz nagyon megsértett a disznó!"
morogta magában.

 
 
0 komment , kategória:  Dücső Csaba: Nincs kegyelem I.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 196
  • e Hét: 762
  • e Hónap: 17804
  • e Év: 283019
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.