Regisztráció  Belépés
memi59.blog.xfree.hu
A szeretet gazdagabbá teszi azt, aki kapja, és nem juttatja koldusbotra azt, aki adja. Szeretem a jó idézeteket, melyek elgondolkodtatnak, néha irányt mutat... Molnar Emma
1959.03.15
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
Nyirő József gondolata
  2014-09-21 15:04:11, vasárnap
 
 



Úgy látszik megszűnt az a nagy közösség ami a földet összeköti az emberekkel.Régen boldogság verte át a legszegényebb arcát is, mikor kimondotta ,,ez az enyém".. Az enyém mert én teremtettem, növeltem verejtékemmel, ápoltam markom melegével, arcom színét adtam neki színül. életemet életül... Régen a föld népe eljegyezte magának az áldást,már abban a pillanatban amikor arra gondolt, hogy mit fog vetni a földjébe, és attól a pillanatól kezdve testi, lelki közösségben maradt vele. Ez a tudat, ez az érzés ma mintha teljesen meghalt volna bennük. Mintha keserű kárörömmel néznék a földre hullott kukoricaszemet, mert azt legalább nem kell másnak adniok. Ezer baj és teher, átok és kötelezettség tátja a száját munkájuk gyümölcsére , amelytől elidegenedtek és azt sem tudják, hogy mi baj éri ha hazaviszik.

Nyirő József
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Nyirő József   
Nyirő József gondolata
  2013-09-22 10:50:19, vasárnap
 
 



Későn volt. A csillagok is fáradtak voltak, s úgy ültek az égbenyúló hegyek fáin, mintha piros madárkák szállottak volna rájuk éjjeli nyugodalomra. Az ég Isten összeráncolt, borús homlokának látszott.

Nyirő József: Uz Bence részlete
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Nyirő József   
Nyírő József: Az elszántak; Az én népem
  2012-10-12 15:25:41, péntek
 
 



Már a szerző, Beke György is 5 éve halott, tehát nem fűzheti érdek a mai politikai villongásokhoz. Ezért is lehet igaz, amit ír:
"A KISEBBSÉGI SORS ÍRÓJA
Beke György

Nyírő József: Az elszántak; Az én népem

Szükséges-e halála után 46 évvel még mindig védelmezni az író Nyírő Józsefet a politikus magatartásáért?
Nyírő József életműsorozatában 1999-ben két olyan könyv jelent meg, amelyek alkalmasak a székely klasszikus háborús szereplésének tisztázására. Főleg Az elszántak című novelláskönyv, amelyik idehaza utoljára 1943-ban jelent meg. Most a Kairosz Kiadó fontos vállalkozása tette ismertté megint. A gondozó, Medvigy Endre öt olyan novellát is felvett a kötetbe, amelyek 1944 utolsó hónapjaiban születtek, eredetileg a Magyar Ünnep című képes színházi újságban jelentek meg, és Nyírő akkori gondolkodását, művészi világát tükrözik.
Wass Albertet és Nyírő Józsefet ,,nevezte ki a román kultúrpolitika magyar háborús bűnösöknek. Évtizedeken át szólni sem lehetett róluk annak veszélye nélkül, hogy az irodalomtörténész a fasizmussal cimborálás vádját ne zúdította volna a saját fejére. Az emigráns Wass Albert költő, prózaíró földi maradványai és művei hazaérkeztek Erdélybe, megkezdődött könyveinek itthoni kiadása. Ezzel együtt még ma is a ‘45-ös vérvádak szellemében, kolumnás támadás jelent meg a bukaresti magyar napilapban a ,,háborús bűnös Wass Albert ellen. Kántor Lajos és Láng Gusztáv romániai magyar irodalomtörténete az első kiadvány, amelyik 1971-ben (ha szűk terjedelemben is) szót ejt Nyírő 1944 előtti erdélyi munkásságáról, az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítójáról, a székely írók csoportjának tagjáról. Az alakzat tagjai még: Kacsó Sándor, Szentimrei Jenő, Tamási Áron. Kántor később is vissza-visszatért Nyírő prózaírásához, amihez nem az eleve elutasítás, hanem az elemzés jegyében közelítve a diktatúrában nem kevés bátorság kellett.
A Nyírő ellen indult hajsza ,,ősforrása alighanem az a teljes oldalas ,,leleplező cikk, amelyet Szász István jegyzett a brassói Népi Egység 1945. június 17-i számában ezzel a címmel: ,,Isten igájától - Hitler igájáig. Nyírő József író népáruló nyilasbérenc politikai pályafutása.
,,Nyírő Józsefet, az egykori plébánosból előlépett erdélyi magyar írót rabul ejtette a pénz varázslatos csengése. Nyírő irodalmi működését mindenkor és minden körülmények között eredményesen tudta hasznosítani. Mint a magyar reakció zsoldjába szegődött erdélyi magyar író a túlfűtött nacionalizmust hűen visszatükröző munkáival ért el nagy sikert Magyarországon, ahol a reakciós irodalmi körök és a hivatalos Magyarország képviselői benne látták a Jézusfaragó ember, Úz Bence stb. munkákon keresztül a szent tűz élesztőjét.
Mire alapozta ítéletét Szász István? Nyírő a Magyar Párt jelöltjeként indult Erdélyben, de nem választották be a bukaresti parlamentbe. Ezért az 1940-es décsi döntés után kárpótlást kapott: behívták a budapesti parlamentbe. Szász nem teszi hozzá, hogy így hívták be az észak-erdélyi magyar képviselők mindegyikét... Főszerkesztője volt a Magyar Párt kolozsvári napilapjának, a Keleti Újságnak, folytatódik a vádirat, e minőségében nagyobb fizetése volt, mint a lap bármelyik más munkatársának..., 1942-ben részt vett a német írók értekezletén Weimarban..., 1944 őszén rádióadásokban azzal vádolta meg a ,,felszabadító szovjet csapatokat, hogy elhurcolják az embereket...
Senki nem merte helyreigazítani Szász Istvánt, aki a ,,román demokrácia bizalmi embere volt, noha Antonescu alatt újságot adott ki Temesvárott. Nem is lett volna tér a vitára, mivel 1944 őszétől egyetlen ellenzéki vagy félig-meddig ellenzéki magyar újság sem jelenhetett meg Erdélyben. A budapesti sajtóból is csak a Szabad Népet és a Szabadságot, néha a Népszavát engedték be, nagyjából a békekötésig.
Az elszántak eredeti kiadásához csatolt novellák érvnek kínálkoznak az elmaradt perben, hogy mennyiben is volt ,,megátalkodott fasiszta Nyírő 1944 végén, mikor már magyar területen folyt a második világháború, Erdély orosz-román kézre került. Így talán az sem lenne meglepő, ha a szülőföldjét vesztett székely író tollán átok fakad az oroszok és a románok, a magyar sors ellen.
A Vonaton című írásban két szerelmes székely fiatal együtt utazik helyi értelmiségiekkel, akiktől egy verseskönyvet kapnak ajándékba; elmerülnek a költészet szépségében, noha ,,megveszett háborús világ veszi körül őket. A gyászhuszár a székely kisváros két temetkezési vállalkozójának vetélkedése; igazi békebeli anekdota. Hasonlóképpen tréfás hangulatú a Dávid koma, noha itt már jelen van a háború: a jó kedélyű székely elsőnek esik el a falu férfinépéből. Az Emri bá hőse szintén anekdotába illő havasi pásztor, aki a közeledő csaták elől előbb hazahajtja a gondjaira bízott marhacsordát, majd visszafordul, mert neki a havasra kell vigyáznia.
,,Még megvárja, míg a csorda az ebbel a nyomában bekanyarodik Szépaszó mögé, aztán megnézi a kezében tartott fejszét, kiegyenesedik, szemei kigyúlnak, markában erő feszül, és szilárdan nekivág a Kárpátok sötét ormainak.
Azóta semmi hír felőle.
Leginkább háborús hangulatú Az adóslevél. Kiürítési parancs érkezik a székely faluba. Keletről közeledik a háború. Csendőrök ellenőrzik a menekülést. De a vén Damokos János és felesége megtagadják a kiürítési parancsot, nem hagyhatják veszni életük munkáját. Csak akkor csomagolnak ijedten, mikor a háború tüze már az ablakuk alatt lángol. Messze járnak a falujuktól, mikor arra ijednek, hogy valamit otthon felejtettek: az adósságlevelet arról a kétezer pengőről, amit Miklós Gergőnek adtak volt kölcsön. Keservesen összekuporgatott összeg, nem hagyhatják veszni. Vén Damokos visszamegy érte, gyalogosan. Nagy későre megjön, hozza az adóslevelet. De ezen valaki vastagon kihúzta a Miklós Gergely nevét.
Az egyszerű emberek oly sokszor megírt humánuma tör fel a menekülő székelyből. Vén Damokos mogorván mondja, hogy ő húzta ki a nevet, és ezzel megsemmisítette a tartozást.
,,Elesett... - magyarázkodik. - Szegény felesége, három árvája éppen akkor kísérte ki a temetőbe, mikor hazaértem... Gondoltam, minek terheljük szegént mi is a másvilágon...
Mikor Nyírő ezeket a háborús novellákat írta, szülőföldjét egyáltalán nem ez a humánum jellemezte. A bevonuló román katonaságot követő szabadcsapatok, az úgynevezett Maniu-gárdák már elkövették szörnyű gyilkosságaikat Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, már orosz gránátok tüzétől porig égett Gyergyószentmiklós városának jó néhány utcája, ugyancsak Gyer‧gyószentmiklós határában orvul, álmukban legyilkolták a székesfehérvári fiatal honvédeket - most hatalmas kereszt jelöli a helyet -, és mindezen eseményeket megírta a világsajtó. Ugyanis a Maniu-gárdák garázdálkodását feltárta az egyik bukaresti román napilap - a tisztesség kedvéért tegyük hozzá: a kommunista párt Scienteia című lapja -, és átvették a rádióállomások. Tehát Nyírőnek, a gyakorlott újságírónak és parlamenti képviselőnek tudnia kellett mindezekről. Mégsem a szörnyűségeket írta hazájától és nyilván a Székelyföldtől búcsúzóul, hanem az ösztönös humánumot, a székelység kisebbségi életérzését.
Mindezek mellett tény, hogy Nyírő József, a politikus a menekülő magyar országgyűlés tagja maradt, de azt hiszem, igaza van Medvigy Endrének, hogy a Székelyföld szolgálatában tette. Kétségbeesetten reménykedett abban, hogy talán még tehet valamit közéleti emberként a székelyekért, akik odahaza teljesen ki vannak szolgáltatva, és félő, hogy visszazuhannak az 1940-et megelőző kisebbségi sorsba.
Ezt a sorsot mélyen, megrendítően átélte és ábrázolta. Műveinek többsége erről szól, köztük a novelláskönyvével egyszerre kiadott Az én népem. E regényben két világ feszül szembe egymással a két háború közötti Székelyföldön: a román jegyzők, csendőrök, szolgabírók és pópák uralma, amely mohón igyekszik elorozni mindent a székelyektől, és a mélységekben ott munkál az emberekben az ösztönös humánum, amely az ellenséget is emberszámba veszi, segíteni próbál rajta. A regény főhőse, Botár Béla, küszködő, megcsalt, meghurcolt református pap, havasi viharban indul annak a román szolgabírónak a keresésére, akinek személyes indokból a halálát kívánhatná. Elszerette a feleségét, a kétgyermekes papnét, és úri modora ellenére a legagyafúrtabb és legaljasabb módszereket veszi igénybe a pap elpusztítására. Botár Béla nem tehet másként, erre kötelezi a lelkiismerete, Isten parancsai, az emberi hagyomány. Igaz, hogy a szolgabíróban sem ábrázol az író valaminő szörnyeteget; valójában vívódik a magyar asszony és egy román leány között, míg a végén megfutamodik, el a faluból, el a küzdelmekből.
Olvashatjuk a regényt szerelmi történetnek. Olvashatjuk költői vallomásnak az anyaföld iránt érzett szeretetről, a csak azért is helytállásról. De ott rémlik mindezek mögött a magyar tanítóból románná lett renegát emberi tragédiája. Nyírő, a realista, érzékelteti, hogy milyen szörnyű nyomás nehezedik a tanítóra, valósággal az éhhalál elől menekül a románosodás csapdájába, de a román hatalomnak csak addig van szüksége a felajánlkozására, az ő románságára, amíg sikerül megszereznie a magyar iskolát, megsemmisíteni az anyanyelvű oktatást. Akkor undorral taszítják ki maguk közül, és a renegát csak úgy térhet vissza elhagyott közösségébe, ha eklézsiát követ. Ez a középkori büntetési forma éled újjá a harmincas években. Valaha az erkölcsileg elbukott nők vagy a megtévedt írástudók büntetése volt az eklézsiakövetés, most a nemzetüktől elbitangoltaké.
Megrendítőnek érezhetjük a magyar tanító árulását és kétségbeesett megalázkodását azért, hogy közössége visszafogadja. Az iskolájukból kiebrudalt magyar gyermekeknek nem marad más fegyverük, csak az imádság. Mondják a Miatyánkot, újra mondják, elölről kezdik, biztatás nélkül, ebbe kapaszkodnak. A felnőttek másként válaszolnak az örökös kisemmizésre, megaláztatásra. Megszületik bennük és elmélyül a kisebbrendűségi érzés, mintha ez védelem lehetne a hatalommal szemben. Botár Béla a jegyzői irodában érzi meg magában ezt a kínzó tudathasadást, mikor tudatosodik benne a magyar iskola fölszámolásának veszélye:
,,... szorongást, bizonytalanságot érez, hiába gondol rá, hogy semmi olyant nem tett, ami miatt tartania vagy félnie kellene bárkitől. Rájött, hogy ez a valami sajátságos kisebbségi érzés, valami örökös rettegés váratlan és ismeretlen veszedelmektől, amelyekre nem lehet rákészülni. Valami lerázhatatlan tudat, ami percről percre őrli az idegeket.
Egy másik helyen Botár Béla gondolkodása kortársát, Balázs Ferenc unitárius papot idézi elénk, aki egy aranyosszéki faluban, Mészkőn próbálkozott meg a népmentéssel, szövetkezeti összefogással, de könyörtelenül elbukott. A székely pap is népmentő terveket melenget, ezek hívják ki majd ellene a román elnyomás bosszúját, és majdnem a halálba kergetik:
,,Szervezetlenek, szétesettek vagyunk és csak nyögni tudunk, de cselekedni nem. Csak röpködünk a levegőben. Mindent megmagyarázunk a politikával, gazdasági helyzettel, kisebbségi sorssal, és csak tátjuk a szájunkat a népek országútján. Nem csoda, hogy mindenki megelőz, mindenki letipor... Régi életformáink szétestek, újakat pedig nem tudunk teremteni magunknak, mert hitünk sincs önmagunkban. Hiányzik a saját életünknek elgondolása, az új életforma, amely ellenállhatatlanul magához kapcsol ezen a földön minden magyart.
A kisebbségi életérzésnek, kisebbrendűségi tudatnak ezt a formáját, amit Nyírő regénye felidéz, az idő elsöpörte. De nem feloldódás, nem lelki nyugalom és biztonságérzet váltotta fel, hanem a lélek megtöretésének újabb próbái következtek. Más lett a renegátság lényege is, mint a szerencsétlen tanító tántorgása volt két nemzet között, a senki földjén. A szocialista Romániában a renegát a ,,haladás embere, noha saját kezével számolja fel a magyar intézményeket, mindenkor elébe siet a bukaresti hatalom szándékainak, durva rágalmakkal illeti a magyarok anyaországát, s ugyanakkor ,,korszerű magyarnak tartja magát, aki nem ragad bele a nacionalizmus posványába. Mit érzett iránta az erdélyi magyar nép? Csak 1989 után derült ki, hogy jobban megvetette, mint a hajdani tanítót, és tőle alighanem az eklézsiakövetést sem fogadná el.
És ha továbbra is lesznek majd a kisebbségi életben renegátok - bárcsak soha többé ne lennének! -, azok ismét más módszerekhez folyamodnak, de a lényeg mindig ugyanaz lesz és mindig könnyen felismerhető. Mivel mindenkoron árulás: a nyelv, az eszmények, a nemzet, a történelem feladása. Nyírő regénye hozzásegít, hogy felismerjük őket - minden álarc alatt.
(Nyírő József: Az elszántak; Az én népem. Kairosz, 1998.)

 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Nyirő József   
Nyirő József - Erdély
  2012-06-08 15:14:57, péntek
 
 



Nyirő József - Erdély

A falu határában halott embert találtak. Ott feküdt a régi ösvény mellett a Gyerkó nagy cserefája alatt, a fűben. Idegen, ki tudja, hova való tekergő, vándorféle lehetett. Írás nem volt nála, a nevét nem lehetett megállapítani, a gúnyája nem mondott semmit, csak annyit, hogy szegény ember lehetett, ki mezítláb rótta az országutat.
Gyerkó maga találta meg, mikor hajnalosan nekifogott, hogy a füvet lekaszálja a tagon.
- Hé, atyafi! - kiáltott rá. - Ki az Isten engedte meg, hogy összegyúrja a füvet? Eltakarodjék, amíg jó dolga van!
Az ember nem mozdult. Gyerkó mérgében kaszával ment rá, és akkor látta, hogy már meg van meredve, a szeme fel van akadva, szája lefittyenve, arca sárga, és megütötte a harmat, fél lába pedig úgy dermedt meg, ahogy kínjában vagy álmában felhúzta.
- No, ez csinált nekem elég bajt! - döbbent meg.
Tudta, hogy kijön a komisszió, a csudájára kigyűl a falu, összegázolják a füvet, őt is kihallgatják, s ebben a nehéz világban a falunak kell eltemettetnie.
- Mi a fenének kellett éppen itt megmurálnia!
Sokat nem teketóriázott, hanem karjaiba kapta a halottat, szépen átvitte a patakon a szomszéd falu határába, amelyik éppen a patakon túl kezdődött.
- Lássa Mátéfalva, hogy mit csinál vele! Most úgyis a rományoké a világ... Hátha hozzuk tartozik.
Mátéfalva ugyanis tiszta román község.
- No, ezt jól eligazítottam! - kacagott magában Gyerkó, s hozzáfogott a kaszáláshoz. Vágott egy rendet, s mikor a végére ért, felvett egy marék füvet, végigtörölte a kaszát, de a szeme csak ott járt a túlsó parton. Valami odahúzta a halotthoz, és nem érezte jól magát. Valami nem volt rendben a bensejében. Valami borzongatta. Ahova csak nézett, mindenütt a halottat látta kiterítve maga előtt olyan valóságosan, hogy kétszer is vissza kellett rántania a kaszát, nehogy belevágjon a holttestbe. Így ködös szemmel valahogy végigkínlódott még két rendet, és felegyenesedett, hogy kaszát fenjen. A fénkő azonban akkorát csattant az acélon, hogy ijedten rezzent össze tőle, és nem merte tovább fenni a kaszát.
- Nem kellett volna a halotthoz nyúlnom - mormogta -, ott egye meg a fene a füvet! Mereven átnézett a patakon. A halott arca szembenézett vele. Hirtelen lekapta a sapkáját, hogy megtisztelje vele az emlékét. Ettől kissé meg¬könnyebbült.
- Vajon ki lehet? - jutott eszébe, hátha felesége, gyermekei voltak, akik - ki tudja hol - aggódva várják vissza. Szegény ember, akárki! - esett meg a szíve rajta. Hiába áltatta azonban magát részvéttel, meghatottsággal, sehogy se bírt megnyugodni.
- Hátha romány? - vigasztalta magát. - Ott hadd üljön.
Sokat szenvedett a románoktól, mikor bejöttek, de a fajgyűlölet se segített rajta.
- Romány? - morfondírozott. - Hát osztán! Akármiféle, de ember. Szegény ember. Látszik rajta, hogy sokat szenvedett az életben... S azonkívül halott. Rosszallólag megcsóválta a fejét.
- Nem vagy tisztességes ember, Gyerkó, mert kihajítottad a fődedről... Nem volt eljárás! Nem! Letette a kaszát - lesz, ami lesz -, és átment a halott emberhez, akinek testére már ráhullott a kelő nap fénye, és a harmat színesen párállott az arcáról.
- Jere vissza, földi! - szólt rá mosolyogva, és ismét felvette a földről, óvatosan átgázolt a patakon, s szépen letette a régi helyére a cserefa alá.
- Maradj itt, ha már ide jöttél meghalni! A halott is, mintha nyugodtabban feküdt volna a cserefa alatt.
- Úgy no! - nyugodott meg Gyerkó. És egyszerre elmúlt a szorongása.
Most már nem reszketett a keze a kaszán. A halott körül levágta a füvet jó darabon, csak éppen a test körül nyílott virágokat hagyta meg ravatalnak. Ha jönnek, hát így nem tesznek kárt a fűben.
- Jelenteni kéne az elöljáróságnak! - jutott eszébe.
Szerencsére az esztenáról akkor jött Juon, a pakulár, annak megmutatta a halottat, s üzent a jegyzőnek.
- Erről is levettem a gondomat! - nézett a pakulár után, s elővette a tarisznyát, hogy falatozzék.
Csak úgy állva kézbe vette a decis üveget, s a halott felé billentette:
- No, Isten nyugtasson!
Semmi sincs olyan jó, mint egy korty pálinka éhomra, s utána szalonna, kínyér.
- Megkínálnálak - szólott oda ismét a halottnak, mikor a kenyérből egy sorkolatot lekanyarított -, de már neked efféle nem kell több az életben. Te már megnyugodtál... Meg... Jobb is így!...
Cseppet sem sietett a falatozással. Minek? Van elég idő estig. Hosszú a nap, eleget lehet dolgozni estig. Nézte a füvet, és meg volt elégedve vele. Jó rend esik, s ha az Isten az időt megtartja, olyan fájin széna lesz, hogy az ember is megehetné.
Frustok után kényelmesen megpihent. A halotthoz is egészen hozzászokott.
- Mindjárt jönnek! - biztatta. Juon eddig beért a faluba.
Tudja fene, miért nem tudta megállni, hogy ne beszélgessen vele. Így hozta a tisztesség magával. Hogy halott? Hát osztán? Ember az addig, míg el nem temetik. Csak a lélek hagyta el, ha ugyan elhagyta, mert efféléről sok mindent hall az ember.
A mező ezalatt teljesen felébredt. A madarak már szökdöstek az ágakon, a pillangók, bogarak is pilinkéztek a levegőben, s a hangyák is elindultak terhes útjaikra. Egy-kettő a halott arcán is átmászott, mások megállapodtak a tátott száj szakadékánál.
- Ne bántsátok legalább ti! - pallotta le szelíden a testről Gyerkó.
A nap is odasütött.
- Valamivel be kéne takarni! - gondolta Gyerkó, de nem volt, mivel.
Ezen azonban nem volt nehéz segíteni.
A patak martjáról leszakított egy keserűlapit, s befedte vele a halott szemeit.
Azután újból munkához látott.
Fél óra múlva olyan ereje volt a napnak, hogy a kurtit is le kellett vetnie. Azt is odatette a tarisznya mellé a halott közelébe.
- Mindjárt itt lesznek! - vetett egy pillantást rá. - Az urak nem kelnek olyan jókor, mint mi.
A bizottságra bizony várni kellett, de a csendőrök hamar ott voltak. A halott férfit körülszimatolták, kikutatták rongyait, de nem kaptak semmit nála. Keményen és hosszasan kikérdezték Gyerkót is, aki elmondott mindent, amit tudott. Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet, és kijelentette, sehova se szabad eltávoznia, míg a bizottság meg nem érkezik. Fegyveres csendőrt is hagyott mellette, mert gyanús dolgokat talált. A leggyanúsabb az volt, hogy a halottat megmozgatta, s a füvet lekaszálta körülötte.
- Ide leülsz, s ott maradsz! - parancsolta a csendőr.
- Kaszálni szeretnék! - bátorkodott Gyerkó.
- Nem lehet! - rivallt rá a csendőr.
- Baj van! - gondolta Gyerkó, de szót fogadott, és leült csendesen a halott mellett.
A méreg ette, hogy a dolga marad, s még bajba is került, de tanácsosabb, ha az ember ilyenkor befogja a száját. Hát hallgatott is illedelmesen, amíg lehetett, de ki a tűzlángja tudná megállni sokáig szó nélkül.
- Ekkora úr sohase voltam! - hunyorított oda a halottnak, akinek már nagy marhalegyek szállottak az arcára.
- Miért? - kérdezte a halott helyett a csendőr.
- Mert testőrséget kaptam - csúfolkodott a székely.
A csendőr kacagott és megbékélt. Még segített is rendet verni, míg a bizottság kiszállott.
Sokat teketóriáztak a halottal. Kitették közszemlére, de senki sem ismerte. Lefényképezték, átvizsgálták a feje búbjától a lábujjáig, összetelefonálták a fél világot, de kilétére nem tudtak rájönni. Végül az orvos felboncolta, és kisütötte, hogy üresek a belei, de természetes halállal halt meg. Két napig tartották a testet, de senkinek sem kellett. Végül megadták a temetési engedélyt.
A falu költségén csináltattak neki koporsót, afféle festetlen deszkaládát, de nem volt, ahol felravatalozzák. A falu haragudott a halottra.
- Most is elég nagy az adó, mi is alig tudunk élni, s mi temessünk el minden tekergőt? - mondották az emberek.
A testet kitették a községháza elé, a csepegés alá. A községi cigány dobos pipázva őrizte. Egy szál gyertya nem sok, annyi sem volt a koporsó fejénél. A gyermekek csudálkoztak rajta, aztán játszani kezdettek a ravatal körül, míg a cigány elhajhászta őket. Az emberek, akik arra jártak, megdöbbentek és továbbálltak. Mégse járja, hogy ez a szegény halott ki legyen vetve az út sáncába, és senki be nem hívta. Gyerkó ebéd után, mikor hazajött a kaszálásból, még ott találta.
- Te még itt vagy, testvér? - köszöntötte ismerősen. - Neked nincs nagy szerencséd. Mégiscsak disznyóság, hogy ide kihajítottak. Fogd meg, Szándoki! - biztatta a cigányt -, vigyük be hozzám!
Így ravatalozták fel tisztességesen a Gyerkó életin.
- Ritka tisztességes ember ez a Gyerkó - mondogatták megkönnyebbülve az emberek.
Sírásás, minden elkészült. A ravatal körül székeket raktak, hogy aki akar, odaülhessen siratni. Még harangoztak is érte mind a három templomban. Sokan el is jöttek a temetésre, de a székek a holttest körül üresen maradtak.
- Vedd fel a fekete gúnyádat, asszony - parancsolta Gyerkó a feleségének -, s ülj oda, hogy legyen szegénynek valakije!
Így kölcsönzött feleséget a halottnak. Maga is megállott gyászolónak a túlsó oldalon. Voltak, akik megrestellték magukat, s melléje húzódtak. A vén Pétör Mózsi mintha a halott apja lett volna. Antal Andrásné, az öreg süket asszony az anyja képiben siratta.
- Nem elég! - rendelkezett Gyerkó. - Hátha gyermekei is voltak?...
- Tiszta igaz!
Hogy ez nem jutott eszükbe!
Két fiúcskát és két leánkát odaültettek a lábához.
Így kivolt a család.
Siratták is tisztességesen.
- Igen, de ki temeti? - jutott eszükbe.
Erre mindenki kíváncsi volt. Egyik pap se vállalta, mert senki se tudta a vallását. Sem a katolikus, sem a református, sem az unitárius. Ezen megütköztek az emberek, mert akárki volt, szenteletlen földbe nem vethetik, mint az állatot.
Mire azonban a gyűlőt elharangozták, mind a három pap ott volt a holttestnél.
- Hátha katolikus volt? - mondta a katolikus pap.
- Hátha református volt? - tűnődött a református pap.
- Hátha unitárius volt? - aggódott az unitárius pap.
Szép sorjában mind a hárman elvégezték a ceremóniát.
A katolikus megszentelte, a református elprédikálta, az unitárius elkönyörögte, a falu megsiratta. Szem szárazon nem maradt.
A sírnál is megadták neki a tisztességet.
Ügyesen belapátolták, s szép dombot vertek fölibe.
- Isten nyugtasson, földi! - búcsúztak el tőle az emberek barátságosan.
Csak éppen tort nem csináltak, mert nehéz az élet, s bár nekünk legyen, amit együnk.
Csak az üdőt megtartaná az Isten, hogy legalább a szénát - ami kicsi lett - bétakaríthassuk.

 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Nyirő József   
Nem, nem,
  2012-05-23 13:13:08, szerda
 
 



Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem, minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, fehéren villámló nyirjeseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemeim előtt. Így talán könnyebb lesz.

Nyírő József
erdélyi magyar író és katolikus pap
1889. július 18. — 1953. október 16
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Nyirő József   
Furcsa, külön világ ez a Gyergyó..
  2012-05-23 13:11:55, szerda
 
 



Furcsa, külön világ ez a Gyergyó. Nem tartozik sehová, csak önmagához. Zárt, elkülönített föld. Hegye, völgye, vize, levegője, fája, embere, minden más, mint egyebütt. Maga a nap is nehezen hágja meg ezeket a havasokat. Legyengül, mire a tetejükre ér. A fénye is elváltozik. Furcsa, titkos, homályos és álomhozó. Nem való minden bolondnak ez a világ. Itt kell születnie az embernek, hogy kibírja. Megesik, hogy az idegen mászik, csak mászik felfelé a hegy oldalán s egyszerre csak hanyatt esik, mint a halott. Az örmények is feketébbek itt, mint más tisztességes helyen. Csak ezek az izmos, törpe, faölelő hecboc-emberek bírják itt az életet, kiknek az egészségtől olyan barnapiros a képe, hogy még a nyújtópadon se halványodik el. Nincs itt semmi sietség, csak zord nyugalom és erő. Gyergyóban még a medve is két héttel tovább alszik, mint teszem azt Csíkban.

Nyírő József
erdélyi magyar író és katolikus pap
1889. július 18. — 1953. október 16
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Nyirő József   
Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza
  2012-05-23 13:01:39, szerda
 
 



Ha testemet nem is, de legalább lelkemet vidd haza a házsongárdi vagy az udvarhelyi temetőbe, vagy terítsd le az áldott földön, hogy attól is nőjön a fű, szebbüljön a világ.

Nyírő József
erdélyi magyar író és katolikus pap
1889. július 18. — 1953. október 16
 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Nyirő József   
Nyírő József: Havasok könyve
  2012-05-23 11:06:08, szerda
 
 



Nyírő József: Havasok könyve

Vihar

Hirtelen elszédül minden és mozdulatlanná lesz.
A havas készül a viharra.
A hegyek megdermednek, gerincük feldudorodik, a szakadékok szemlátomást tágulnak.
A fák megvetik lábukat, ágaik görcsösen egymásba fonódnak.
A füvek még jobban a földbe kapaszkodnak.
A kemény cserfák odaszólnak egymásnak: - ,,Az Isten legyen velünk!"
A vadméhek, bogarak fejvesztetten menekülnek.
A megbolydult hangyák mentik, ami menthető.
Az egerek ki- és befutnak likaikon és egymást szidják.
A vakond megtapogatja, hogy elég szilárd-e fölötte a föld.
A halak az iszapba süllyednek.
Az anyamadár ijedten huzigálja csőrével kicsinyei fölé a faleveleket.
A mezőről hazafutó elkésett magyarótyúk minden pillanatban megáll és sírni kezd.
A bagoly morcosan szidja a fákat: - ,,Miért nem költöttetek fel!... Most ki vezet haza?"
A seregélyek izgatottan csácsognak, mint a cigányok.
A nyulak holttá tétetik magukat.
Az őzek azt sem tudják, hová legyenek.
A mókus saját farkával kötözi magát a faághoz és szédülve eltakarja szemeit.
A róka kárörvendve kiszimatol zegzugos likából: - ,,Lesz itt világ mindjárt!"
A farkas ledobj nehéz zsákmányát és úgy menekül.
Az anyamedve összeteszi kicsinyei kezét: - ,,Imádkozzatok szépen, hogy a jó Isten fordítsa el tőlünk haragját."
A csorda dübörögve száguld le a hegyoldalon. Szarvak csattognak, vér futja alá a szemeket és tompán bőgve gázolja a bokrokat. Nincs hatalom, mely megbírná állítani. Csak a kormos, fehér bika nem mozdul a tetőn. Szembe mered a készülő viharral, kurta bömböléssel rázza szarvait és a véres indulattól arasznyit süllyed a földbe. A pásztor nem meri bántani és rekedten, idétlenül a csorda után futva, elkalimpál mellette.
Hideg szél lehel át az erdőn. Éppen csak megmozdítja, nyugtalanítja a faleveleket. A felhők futása megáll. Aztán csend. Rettentő csend. Egy pillanatig. Mindössze annyi ideig, míg a haragvó Isten végignéz a világ fölött. Háta mögött a veszedelem és vak, baljós, villámtalan moraj.
A gombák kalapjukat jó erősen a fejükbe húzzák.
A vadmacska borzongva köpik szembe az éggel.
Az odúkból ijedten lesnek ki a kísértetek.
Csak a kövek bíznak magukban.
Hirtelen nagyot dördül, mintha az Isten ökle zuhant volna rá a legmagasabb szikla fejére.
- Jól bevágá Szent Péter a kaput! - aszondja a székely, ki szénát hoz le a havasból két remegő rongyos tehénnel.
Alig ér le azonban az aljába, a súlyos felhők ráomlanak a havasra. A hegyek eltűnnek, mintha elsodorták volna. Vak, nyugtalan és pusztító éjszaka lesz.
A szél előrohan.
A sziklák jajgatni kezdenek, az odúk fütyülnek, a fák egymást csapkodják.
A sas, mely a veszedelem szépségétől megigézve élvezte a vihar készülődését, háromszor próbál felvágni a magasba, de a vihar háromszor csapja vissza a földre.
Villám cikázik végig az égen és a fényénél látni lehet, hogy a szénásszekér feldőlt, gazdája pedig átkozódva rázza fel a háromágú vasvillát az égre.
A sas borzadva fordítja el a fejét:
- Megint az ember miatt!
Minden baj a világon az ember miatt van. Jól tudja.
Gyors, szaggatott csattanások rázzák meg a mindenséget, mintha Isten szólott volna:
- Hát ezért teremtettelek!... Rajta!
És felbődül a vihar.
Megzendül az ég, megrendül a föld. Sűrű villámok járják keresztül-kasul és szüntelen a dörgés. Az eső omlik. Lélegzetet se vesz a vihar, csak ontja a tüzet, vizet, tarol, zúz, füstöl, nyög és sivít. Recseg, ropog a föld, mintha fellázadt holtak vernék a halál koponyáját az örök éjszakában. Sudármagas fenyőszálak fordulnak ki tövestől, vagy a lábukon törnek darabokra, becsapó villámtól lángra lobbannak és szurokszagú fenyőktől piros lesz a vihar hasa. Az égő erdőre vörös vízfonalak hullanak a kínosra torzult, szörnyalakú felhőkből, mint a vér, mintha a magánosan a tetőn rekedt bika az ördög belét ontotta volna ki és ez most ráhörögné szennyes lelkét a világra.
Szenved és retteg minden élő.
A medve-anya reszketve kiáltja ki a komor, szörnyű világba:
,,Uram, irgalmazz nekünk!
Krisztus, kegyelmezz nekünk!
Mennybéli Atyaisten!...
Megváltó Fiúisten!...
Szentlélek Úristen!..."
Kicsinyei hozzásimulva nyögik:
- Irgalmazz nekünk!
Az apamedve lemondóan legyint és magába mélyül, mintha a végrendeletén gondolkodnék.
Nincs kegyelem, nincs megállás és reménység semmi. Szüntelen és kifogyhatatlan a vihar.
Rettenetes mikor az élettelenek élni kezdenek. A megszaggatott föld omlik, kövek robajlanak le a szakadékokba, szennyes vizek zúgnak, a rejtekről felragadott állatkák feje szétloccsan a fatörzseken, a szél a fészkestől felragadott csóré madárfiókákat a felhők közé vágja.
Tombol, rombol az égiháború és nincs határa és nincs idő és nincs gondolat és nincsen világ és nincs semmi, csak bénult félelem, rettegés, halálvárás, tobzódó sötétség, mintha a semmi megőrült volna.
A farkas megőszül a borzalomtól, majd dühében kivicsorítja a fogait:
- Az ember miatt van! Az ember miatt!
A hiúz fogaival is kapaszkodik az ágban, csakhogy megmaradjon.
A sas némán ráhorgasztja fejét a pusztuló világra:
- Ha meg kell halnunk, haljunk meg férfiasan, büszkén!
Hiábavaló minden. Akkora a vihar dühe, hogy még az elköltöző lélek is visszahull az égből. Elviselhetetlen ez a szörnyűség. Minden élő felfohászkodik, könyörög a maga nyelvén:
- Fáradj ki vihar, könyörülj Isten!
A vérszomjas ragadozók földhöz vert homlokkal fogadkoznak:
- Nem, nem, soha többé!
De még sötétebb, még borzasztóbb az örök harag napja.
- Csak egy kicsi világosságot! - szomjúhozza minden.
Legalább annyit, amennyit egy bogárka szeme elnyelni képes.
Csak egy kis reménységet, hogy vége lesz a rettenetnek!
Reménységet, ha csak addig is tart, míg a halott tátott száját kivilágítja a villám-fény!
Az általános kétségbeesésben csak a földhöz nyomott, remegő, finom, kicsi őzek nyugodtak és - ki hitte volna - nem magukat, hanem ezt a nyomorult világot siratják.
De mi az a pár könnycsepp vízzuhatagok közt, melyek szennyes áradattá nőve tombolnak és háznagyságú sziklákat görgetnek?
Már-már beletompul minden elkerülhetetlen végzetébe és kábultan már-már belenyugszik, mikor a vihar utolsó dühkitörése még rettentőbbé fokozódik és még egyszer egymáshoz veri a hegyek fejét. Recseg, ropog az egész föld eresztékeiben. Már nem bírhatja sokáig. Bódultan szédül, és vész el a végtelen sötétségen. Csak ez a sötétség ne volna, mely semmivé süllyeszt mindent, mintha minden fény elpusztult volna, minden szem lezárult volna és nincs többé semmi, ami újra bevilágítsa a mindenséget. Önmagát se látja semmi és csak a rettegésünkből tudjuk, hogy még vagyunk és a folyton cikázó villámok tartanak életben, melyek sűrűn átszövik az eget. Olyanok, mint felrobbant arany-kígyók, melyek tüzet sziszegnek rá a világra.
Ez már a vég, de hát mindegy. Úgyis már csak élettelen, puszta testeket kínoz a vihar. Mindössze pár pillanat és minden megsemmisül...
És ekkor jön a szabadulás. Váratlanul, mikor már alig volt, aki higgyen benne.
Még egy utolsót csattan és a vihar ahogy jött, olyan gyorsan el is vonul.
Az égő erdő-részlet még egyszer fellobban, aztán kilobban, elalszik a tűz is.
Lassan derengeni kezd. Beteg, szürke kis világosság támad, de végre világosság, mely alig észrevehetően erősödik.
Minden megkönnyebbülten sóhaj fel:
- Fény, világosság, újra élet!
Elsőnek a tetőn a furcsa, tejszínű ködlésben hatalmassá nőtt bika tetszik fel, ahogy leszegett fővel mozdulatlanul áll, míg a terhes felhők zúgva elmorajlanak fölötte. Aztán lassan felemeli fejét és a felhők után néz, de csak a villámoktól véres hátuk látszik, ahogy a látóhatár mögé torlódnak folyton gyengülő, de szüntelen dörgés közben, míg az is lassan elhal és a világ végre megnyugszik.
Nem mer azonban semmi mozdulni, csak a bika rázza meg bömbölve vizes szarvait és körülnéz a tájon.
Csend, némaság...
Hiába süt ki újra a nap.
Először a barna medve lép ki a barlangjából. Vészjósló, haragos. Látszik rajta, hogy nagy elhatározás támadt benne és az Isten legyen irgalmas annak, ki ma vele találkozik!
- Az ember miatt volt! - dörmögi maga elé.
Az ember miatt, ki felrázta vasvilláját az égre a feldőlt szénásszekér miatt.
Most leszámol vele a sok rettegésért, veszedelemért, mit a havasra hozott. Nem lesz addig békessége az erdőknek, míg ember fertőzi meg.
Amerre megy, megrendülve látja a pusztulást.
A hegyek már csak sírhalmok a világ fölött.
A víztől csurgó sziklák agyonverve fekszenek, mint meztelen óriások, kiken még rajta van a halálverejték.
Elalélt minden.
Ezek a megkínzott fák, talán már nem is élnek. Törötten, tiprottan, csonkán merednek fel a törzsek, vagy tövestől kitépve, messzi dobva hevernek szétszórtan és egész erdőrészeket égetett fel vagy tarolt le a vihar. Még azok is földig csüngő ágakkal erőtlenül egymásra borulva hallgatnak, melyeket megkímélt az Isten ítélete.
A füvek, virágok vízbe, iszapba fulladtak. Az eper merő véres seb, a hangyák földönfutó koldusokká lettek és zűrzavar az egész havas. A villámok korma bemocskolt mindent.
Megölt, ázott állatok dülledt szemei ijesztik lépten-nyomon. Holt madárkák fekszenek hanyatt és hidegre dermedt, vékony cérna-lábacskáikat meresztik az ég felé. Megrendítő, ahogy haját tépve futkos, keres a rigó a bokrok közt és félőrülten kiáltoz:
- Nem láttátok a gyermekeimet?...
A medve fogcsikorgatva megy tovább.
- Az ember miatt!... No megállj!...
A halak még most is némák és hidegek az ijedségtől, mint a háromnapos halott.
A rákok, ezek az őslények, alig bírják vonszolni kövektől összevert, dagadt ollóikat.
A szerencsétlen kicsi gombák is kitört nyakkal hevernek, mintha a szél fejestől elfújta volna kalapjukat.
- No megállj, ember!
Szinte kővé mered a medve azonban, mikor kilép az utolsó bokrok közül és látja, hogy hűlt helye van embernek, szekérnek. Csak a letaszított, ázott széna hever az útmarton.
- Megmenekült! - lihegi sötéten.
Nem akarja elhinni, hogy mégis megmenekült az ember. Bután pislog a távolba, hol még nyúlánk, fehér ködök állnak a szakadékok fölött, mint egy szál ingben kimenekült síró asszonyok és összeráncolt homlokkal dörgi:
- Nincs igazság a földön!
És mérgesen visszafordul.
Az őzek éppen akkor jöttek elő szerényen a bokrok sátra alól, mintha szégyellnék, hogy életben maradtak.
A hangyák újra építeni kezdik összerombolt palotáikat.
A magyarótyúk odakottyant valakinek: - Hiába! Élni kell, komámasszony! - és visszafut a mezőre.
A levegő ismét zengeni kezd a méhektől, bogaraktól.
A nyúl vizes ülepét szárítja a napon.
A róka oldalt pillant és mohón ráugrik az első állathullára.
A farkas előóvakodik és újra ölésre feszíti izmait.
A hiúz ragyogó bundában újra kifekszik leshelyére, a faágra.
A bika a tetőn megadással lehajtja fejét és békésen legelni kezd.
A medvében felforr az indulat, az undor és sötéten, megvetéssel, káromkodva tántorog vissza barlangjába.
Az élet újra megindul.
A sas sietve felnyilall a magasba és megkezdi őrállását a világ fölött.

 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Nyirő József   
Nyirő József idézetei
  2012-05-12 12:44:12, szombat
 
 



Nyirő József idézetei

Bencével éppen megszenteltük a vasárnapot. Az abban áll a havason, hogy az ember ájtatosan ül a tűz mellett, s élesíti az eszét afféle kérdésekkel, hogy mikor lehet hinni a fehérnépnek, éjjel-e vagy nappal. Ámbár erre könnyű a felelet, mert a fehérnépnek sohasem lehet hinni, sem éjjel, sem nappal.
Nyirő József: Uz Bence




A tüdőcsúcshurutom miatt havasi levegőt rendelt a doktor. Ekkor ismerkedtem meg Uz Bencével, aki akkor még utász volt.
(első mondat)
Nyirő József: Uz Bence




- ... A másik finánc, kinek dolga volt szegény boldogult édesapámmal, ,,szerencsétlenül járt ,,Mikor kísérte be a csendérekhez, egyszerre az apám megbotlik, s úgy rea talált esni a nyavalyás fináncra, hogy abbahelybe meghót... Hej! Jó üdők voltak azok! - sóhajtott Bence.
Nyirő József: Uz Bence




Valóban már szállingóztak a hópelyhek. Nagyok és szépek. Ott táncolnak a kocsmaablak fényében, elolvadnak és megkönnyesítik az üveget. Tiszta, szeplőtlen, könnyű halotti test mindenik, vagy talán megfagyott lélekdarabok, kik visszavágynak a földre.
Nyirő József: Néma küzdelem
Megpróbált velem mindent. Mikor aludtam, megöntözött langyos lótejjel, kőből ütött tüzet tett a fejemhez, lehulló csillag útjába állított, megfüstölt medvetrágyával, faodúba állított, mint egy szent szobrot, olyan füvet rágatott velem, amit a kígyó hozott a szájában; de semmi sem használt.
Én csak hervadoztam, szomorkodtam, a szerelem ette a szívemet. Egy hét múlva azt hittem, hogy olyan vagyok, mint egy büszke, de szép haldokló virág, amelynek kelyhével a halál harangoz, de mikor Bencét megkérdeztem, illő tiszteletadás után így nyilatkozott:
- Hisze' gölöhösnek elég gölöhös!
Nyirő József: Uz Bence




A székely hirtelen elszakítja magát a királybírótól és nehéz, kínos léptekkel elindul. Az ajtóban azonban még egyszer megáll, visszanéz és elkárhozott arccal felsóhajt:
- Könnyű az uraknak, mert csak - meg kell halniuk!
Mindenki érzi, tudja, mi van a különös mondás mögött.
Az ajtó dördül az eltávozó, idegen földre készülő lázadó mögött.
Az urak továbbra is lehajtott fővel állanak. Fekete Túri azonban gondütötten, rücskölt homlokkal, felfelé borzadó hajjal az urakhoz fordul:
- Tudjátok-e, hogy egy halott székely mene ki az ajtón? ... Bár ne kellett volna megérnem! ... Utána megy a másik halott székely, a harmadik, a századik, ezredik! ... Bár ne kellett volna megérnem!
Senki sem felel. A gondolat leigázott mindenkit. Az éjszakában a nép elvérzésének hosszú útja látszik és nem lehet a végéig követni a sort, amely a lázadó székely nyomában elindul... Már senki sem törődik a halállal, a reáváró sorssal, mióta megvillant előttük a történelem fekete lovának patkóütötte szikrája...
Nyirő József: Madéfalvi veszedelem





- Aki nem hisz, az ne prédikáljon!
- Miben higgyek, apám?
A csontos, immár a halál felé fordított arc felfénylik.
- Abban, amiben eddig nem hittél... Nem az emberben, mert az emberek esendők, változékonyak és gyengék, hanem a földben, hegyekben, völgyekben, a fölöttünk levő égboltban, mert az nem távozik el innen soha. A fák nem futnak el a helyükről hűtelenül és akármilyen változás legyen, mindig ugyanazok maradnak... Osztán a föld alatt is emberek vannak! Hogy halottak? Hát aztán? A halott ember olyan, mint az elvetett búzaszem. Újból kikél és megsokasodik... Ebből érthetsz, ha akarsz!
Nyirő József: Madéfalvi veszedelem




(...) a székely lehet szent, gyilkos, az égvilágán minden, de gyáva soha!
Nyirő József: Madéfalvi veszedelem





(...) a papot imádsággal, az ördögöt muzsikával, a búbánatot önmagával viszi be az ember a házába.
Nyirő József: Jézusfaragó ember




(...) omladozó, rozzant istenházák mutatják, hogy a templom élőlény. A benne feltárt sorsok táplálják, s a meleg embertestektől kapnak fényt a falai.
Nyirő József: Jézusfaragó ember



 
 
0 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Nyirő József   
Nem igaz
  2012-05-10 15:27:20, csütörtök
 
 



Nem igaz, hogy a háborúnak lelke van... Nem igaz, hogy jobbak leszünk általa... Nem igaz, hogy a ma született, ártatlan csecsemőnek is szenvednie kell... Én nem tudom visszaadni a halott apákat, sem a halott férjeket, drága gyermekeket. Nem tudom, nem tudom! (...) De tudom, hogy nem azok fognak győzni, akik egymást öldösik. De tudom, hogy kifosztott, meleg fészek romjaiból új otthon épül. De tudom, hogy a csók erősebb, mint a fegyverek, s egy ölelő karban több élet van, mint amit eddig az összes találmányok és bölcsességek nyújtottak.

Nyírő József
erdélyi magyar író és katolikus pap
1889. július 18. — 1953. október 16
 
 
1 komment , kategória:  Idézetek-Versek-Nyirő József   
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 15 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 44 db bejegyzés
e év: 235 db bejegyzés
Összes: 12962 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 218
  • e Hét: 1296
  • e Hónap: 32290
  • e Év: 445641
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.