"A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny." (Gyurkovics Ti...
Várni valakire
- ki én vagyok -
keresni egy életen át
akkor is
ha a remény már elhagyott
átjárni világokon
mozgó halottként
az élők között
követni őket
- mint az árnyék -
az emberek mögött
s ha feltűnik
és úgy hiszem, megtaláltam
máris tovaszáll
mert hamisra vártam
várni valakire
egy életen át
s ha feltűnik
kezem nyújtom felé
megfogni kezét
majd elengedni
mert ő már egy másiké
várni valakire
figyelni
mint az éber állat
ki zsákmányt szimatol
s ha feltűnik
rohanni felé
rámosolyogni
hátha ő az
akit keresek
életeken át
hátha visszamosolyog
s nyugalmat lelek
hátha nem voltak hiábavalók
a leélt nyomorult életek
hátha nem is akkora a vétkem
hogy magamat
örök magányra ítéljem
hátha kivezet engem is
ki mindenkit vezet
mert úgy gondolja: elég!
s elküldi
akire várok
és véget ér
az időtlen szenvedés
s ha feltűnik
és kezem nyújtom felé
nem lesz hamis ígéret
ostoba remény
és kézfogásunk majd
örökké tart
és a vándorút véget ér.
Néha túl sok az élet
túl sok a könyörgés
a kimondott szavak
a hasztalan beszéd
néha jó lenne megpihenni
valaki karjában csendben lenni
valaki illatán elbódulni
mákonyos örök álomban
valakit megtalálni
s többet fel sem ébredni
mert minek?
a további szavaknak
a további hazugságoknak
ígéreteknek
fogadkozásoknak
melyeket úgy sem tartok be
mert nem lehet betartani őket.
Néha jó lenne
ránézni valakire
s ő visszanézne -
semmi több -
néha jó lenne hinni
hogy ez eljön egyszer
néha jó lenne álmodozni
léhán, felelőtlenül
néha jó lenne
játszani az élettel
táncra perdülni vele
könnyedén, boldogan
néha jó lenne azt hinni
hogy az élet ilyen
s majd fogunk
táncolni is
néha jó lenne
hinni és remélni
néha jó lenne -
élni.
Néha jó lenne
nem ilyesmiket írni
néha jó lenne
csak sírni
csak sírni
néha jó lenne
Istentől valamit kérni
nem sokat
csak annyit:
Uram, könyörülj rajtam
s engedj élni!
Néha túl sok az élet
s mégsem hagyom abba
görcsösen élek
ragaszkodom ahhoz
ami nem is az enyém
s ami csak por a porból
s egy kis lélek
mely remél.
Néha szeretnék
melletted lenni
nem lángolni, nem égni
nem szeretni
nem térdelni előtted
és vallomást tenni
csak nézni szép szemed
érezni illatod
s hallani lélegzeted
midőn a láthatatlan lég
benned életet teremt
csak nézni...
s akkor
könnyebb lenne az élet
akkor kicsit érezném
hogy élek
akkor az ima is erővel telne
s a könyörgés igazabb lenne
Fáradt vagyok, Uram,
mert szívet adtál nekem,
és nem mondtad, hogy a szív
nem arra való, hogy szeressek,
hanem hogy a testemet éltesse.
Fáradt vagyok, Uram,
mert szemet adtál nekem,
és nem mondtad, hogy a szem
nem arra való, hogy meglássam a szépet,
hanem, hogy tájékozódjak a világban.
Fáradt vagyok, Uram,
mert kezeket adtál nekem,
és nem mondtad, hogy a kezek
nem arra valók, hogy simogassak velük,
hanem, hogy megfogjam a tárgyakat.
Fáradt vagyok, Uram,
mert testet adtál nekem,
és nem mondtad, hogy a test
nem arra való, hogy az öröm forrása legyen,
hanem, hogy meg tudjanak különböztetni
más emberektől.
Fáradt vagyok, Uram,
mert embereket adtál körém,
és nem mondtad, hogy az emberek
nem arra valók, hogy szeressem őket,
s hogy ők is szeressenek,
hanem, hogy kitöltsék az üres teret a világban.
Fáradt vagyok, Uram,
mert van testem
van lelkem
vannak vágyaim
Elfáradtam, Istenem!
elfáradt az életem,
elfáradtak a szavak,
lassan lépked a gondolat,
pedig nem éltem sok évet,
nem én tartottam az eget,
s a földet sem
vállam nem cipelt súlyos terheket
s mégis elfáradtam -
mondd Uram, ez hogy lehet?
és miért?
még annyi mindent akartam tenni,
annyi helyre sietve menni,
de nem mozdul a létem
csak aludni lenne jó
befejezni kevés-sok évem
aludni mélyen
semmit nem álmodó
álomtalan éjen -
elfáradtam, Istenem...
a sorok is egyre lassabban
tűnnek elő
tétova kezem szánalmasan
keres
az álom lassan lezárja szemem
milyen jó aludni!
engedd
sokáig
örökké
elfáradtam, Istenem...
Aludni...
hosszan, csendesen
nem álmodni, nem látni
ki fontos nekem,
nem örülni, nem vágyni
nem szeretni...
csak feküdni mozdulatlanul
semmit sem érezni
csak a semmit élvezni
mert most az a jó
az a békesség
az a derű
az a teljesség.
Aludni...
hosszan, ezredéven át
elbújni Előle
ki úgyis mindent lát
hátha másfele néz
vagy eltakar a sötét
a szeme elől.
Egymásra hajló fák alatt
léptünk tétován halad
néha sietünk, néha megállunk
néha csodákra várunk
néha mozdul a kezünk
néha összevillan a szemünk,
majd megyünk tovább
s nem nézünk egymásra,
mert nem szabad
hátunkon a múlt halad
s igazítja lépteink...
Egymásra hajló fák alatt
léptünk tétován halad
s ha kezünk véletlen összeér,
a fák lényegtelenné válnak
a tétova léptek Rád találnak
csak merjük, mit szabad,
ami lelkünkből fakad,
s mit a szív követel:
el nem engedni szép kezed,
mert az út és az idő halad
s mindjárt valahova érünk
ahol az lesz, mit ketten remélünk,
vagy más...
ott csak mi leszünk
és lesz folytatás
vagy útelágazás...
merjük hát, mit a szív akar
szorítsuk egymás kezét
keressük egymás szemét
s mindent, mi Te vagy, mi szép
s ha megtaláltuk, érintsük erővel
beszéljünk hozzá hangtalan mesét
ne féljünk próbálni forró ölelést,
hiába ordibál a múlt
mert egyszerre minden más lett:
a fák levele lassan mind lehullt
s velük a szabályok, velük a múlt
szabadok vagyunk a fák alatt!
nem szól senki, nem figyelnek szemek
nem követik életünk elmúlt életek
szabadok vagyunk, Te meg én!
jer hát felém, mert a pillanat szalad
a táncoló fák alatt...
Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszíthetlek,
S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom,
hogy szeretlek.
Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami,
Hogy milyen jó hangodat hallani.
Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni,
És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni.
Hogy meg kell mondani, ha valami fáj,
Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj.
Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk,
S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk.
Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra,
hogy nevessünk,
És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.
Offline
