Regisztráció  Belépés
cilamami.blog.xfree.hu
A lélek varázslatos gyógyítója a szép szó. /Szokratész/ Polyák Miklósné
1951.06.05
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
Moldova György : Lefelé a lejtőn
  2012-03-04 15:09:04, vasárnap
 
  Csak hogy mosolyogj !!! (De nevethetsz is !)





Moldova György :
Lefelé a lejtőn

Egy még fiatalos, a gondokban megszőkült ötvenhét éves asszony meséli:
- Mikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem,kinyílt előttem a világ.
Se kutyám, se macskám, csak magammal kellett foglalkoznom,
megvalósítottam életem két nagy vágyát:
vettem egy piros kalapot, és megtanultam síelni.
A piros kalapot aztán elraktam a szekrény mélyére, mert a barátnőim
"hamiskártyásnak" kezdtek becézni, tudniillik hogy tökre pirosat
teszek, de a síelés fokozatosan a szenvedélyemmé vált.
A Normafa laposabb lejtőin kezdtem, a trénerem eleinte nem sokat várt
tőlem, azt ajánlotta, hogy vegyek néhány erős edzést, és hagyjam abba,
de én kitartottam, egyre meredekebb lejtőkre is kimerészkedtem, végül
tavaly úgy döntöttem, hogy kimegyek Ausztriába, és
megpróbálkozom a nagy alpesi pályákkal.
Befizettem egy kilencnapos tiroli útra, és vettem kéz alatt egy
csodálatos,
egybeszabott, kék síoverált, csupa zseb, csupa cipzár, térdben
párnázva, bokában raffolva, mit mondjak, gyönyörű darab volt.
És este - mert azért nem akartam túl sok szemtanút, ott álltam a
tubenthali pályán.
Istenem, én, Kovács Valéria a Népszínház utcából, hátsó udvar,
csigalépcső, vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam.
Az első szakasz simán ment, a nagy meredek előtt egy kis pihenőrészen
megálltam egyet lihegni.
De nemcsak lihegni kellett, hanem egyebet is, úgy látszik,
felfázhattam. Mivel a dolog igen sürgősnek látszott, már nem tudtam
volna visszamenni a szállásunkra, körülnéztem, és nem láttam senkit,
lekuporodtam.
Egy baj volt, a szuper overálomat nem lehetett szétkapcsolni, csak
egyben húzhattam le, a pulóvert a nyakamba, így válltól bokáig teljes
natúr szépségemben mutatkoztam.
Egyszóval lekuporodtam, és a költővel szólva a munka éppen dandárjában
volt, mikor legnagyobb megdöbbenésemre a síléc megindult alattam - úgy
látszik, rosszul vágtam le a hóekehelyzetet.
Először csak szép lassan csúsztam, aztán felgyorsultam, és kísérteties
sebességgel vágtattam lefelé a meredek lejtőn. Ha nem akartam kitörni a
nyakam, fel
kellett állnom és felvennem a szabályszerű testtartást, a pulóverem a
nyakamban, a
bugyi,az overál a bokámon.
Mit mondjak, voltam már boldogabb is, végig azt hajtogattam magamban: -
Istenem, ha túlélem, adok ezer forintot az új Nemzeti Színházra.
Végül megcéloztam egy bokrot, a bokor már nem tudott kitérni,
kificamítottam a csuklóm, de az ép kezemmel végre fel tudtam húzni a
bugyimat.
A hegyi mentők értem jöttek, és lekísértek az elsősegélyhelyre.
A bőrkanapén egy öregfiú feküdt ideiglenes kötéssel a törött lábán,
síléce roncsaival akkor gyújtottak be a kályhába.
Míg az orvosra vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk.
- Ön szintén kezdő, uram?
- Én, nagyságos asszonyom? Negyven éve síelek.
Alsó-Ausztria többszörös lesiklóbajnoka vagyok, és most először
sérültem meg.
- Mi történt?
- Ez maga volt a pokol, asszonyom. Siklok lefelé a pályán a magam nyugodt

ritmusában,
mikor mögülem felbukkan egy boszorkány, a pulóverje a nyakában, az
overálja a bokáján, egyébként teljesen meztelen, még a
vakbél-operációjának a helye is
látszott - egyébről nem is beszélve.
Üvöltve, teljes sebességgel elvágtatott mellettem, annyira megdöbbentem,



hogy nekimentem egy fának. De csak kerüljön a kezembe ez a boszorkány!
Ön is az ő áldozata volt, asszonyom?
- Én is - mondom, és eltöprengtem, hogy mennyi levonással adnák vissza a
nyolcnapi
üdülési díjat ?

 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Augusztus Rómában
  2011-02-20 17:55:36, vasárnap
 
  Ottlik Géza: AUGUSZTUS RÓMÁBAN

1947-ben



Félbeszakítottam Czakó Pali történetét. Faképnél hagytam mindenestől, az Új Nemzedék szerkesztőségében, egy csütörtöki napon, ezerkilencszáz harminchárom január tizenkilencedikén, fél egy tájt, amikor olvastam kinyomtatva Tószt Tibor cikkében, hogy meghalt. Pedig nem halt meg.

Mielőtt elhagytam volna a szerkesztőséget, mégis rászántam magam, hogy telefonáljak Bossányiéknak. Laci vette fel a kagylót, és mindjárt a szavamba vágott

- Igen, igen. Tudunk mindent. Kint voltam nála a Gyáli úton. Nem kell operálni !

- A Gyáli úton?

- A helyőrségi kórházba vitték át reggel.

Átszaladt a golyó a tüdőcsúcsán, és nincs szó életveszélyről. Öt perccel később a Szabadság tér sarkán az ott ácsorgó Tószttal találkoztam.

- Te - mondom neki -, hát nem halt meg a barátom, a Czakó Pá1. És nem is a Rókusban van.

- Mi? - Tószt a túlsó oldal felé nézegetett. - Kicsoda?

- Hát akiről azt írtad, hogy a Gellért-szobornál.. .

- Itt van Fifi - mondta az újságíró, s egy pillanatra felém fordult. - Hát nem halt meg?

- Nem - mondtam.

- Nem baj ! - legyintett Tószt, aztán beült a kis piros automobilba a vezető mellé, akí csakugyan a híres színésznő volt. Mindent rosszul hittem. Az igaz volt, hagy Fifi Tószt kedvese, s az nem volt igaz, amit elhittem, hogy Mallarmé a kedvenc költője.

Nem baj ? Hát Czakónak csakugyan nem baj, hogy nem halt meg, gondoltam a Szabadság tér sarkán; nagyjából azonban ebben is tévedtem.



,,Az volt a baj, hogy akkor életben maradtam", mondta Czakó tizennégy évvel később Rómában, egy kiskocsmában a Tiberisen túl, ahol az élete történetét mesélte nekem esténként. Csak fél figyelemmel hallgattam, amit fecseg; ezt tudta, nem bánta. fratlan megegyezésféle volt ez köztűnk, így szoktuk, húsz-huszonöt éve. Ha kiderült olykor, hogy egyáltalán nem figyeltem oda, készséggel megismételte a mondókáját. Nagy nyár volt, naponta újabb hő rekord, az újságok főcímében mindig, Fahrenheitban. Iszogattuk a filléres, jó, száraz frascatit. Estére se h'tílt le a levegő. A hold óriási volt. Pár napja kaptam meg Júlia halálhírét. De két-három hete, amikor itt újra találkoztam a lánnyal, akibe tizennyolc évesen szerelmes voltam, és

az enyém left végül Rómában (hogy a heves boldogság szinte rázta a testemet-lelkemet, fájt), á már haldoklott otthon. Éjszakánként. Mialatt mi itt kamaszszerelemben öleltük egymást reggelig az ágyban. Egy regényt kezdtem írni, s már hét oldalam megvolt, a katonaiskoláról, ahol Czakó osztálytársam volt. Ültem hát vele esténként.

- Hogy mit mondasz? - néztem fel rá. - Hogy Ágnes miatt?

Imádták egymást Bossányi Ágnessel. A kislány, még iskolás akkor, tele volt bájjal, humorral, okossággal, jókedvvel, s mindnyájan irigyeltük Palitól, de hiába. Csüngött a fiún. ~ vette fel a telefont anon a januári estén, szerdán, amikor náluk bridzseztünk.

- Ágnes hangja a telefonban akkor, tudod.

Czakó itt apácák ingyen szállásán lakott. Nekem tágas, szép szobám volt a Via Giulián, meg egy ösztöndíjfélém hozzá hat hónapra. Czakóról sokan azt tartották, hogy nem buts gyerek, de nagy szamár. Tényleges tüzérkapitány volt. Csinált nagy szamárságokat. A háború vége felé egyszer sündisznóállásba ment át az ütegével, már magyar földön, és keletre-nyugatra, mindkét szembenálló hadviselő fél ellen, tartani tudta tizenegy napon át. Megúszták élve. (,,Ki a szamár, én vagy te?" A tüzérei imádták.) Nem tudtam, nem valami hasonló elgondolása van-e abban is, amit itt most Ágnes hangjáról magyaráz nekem.

- Meg kell értened, na! Vártam tőle valamit, és akkor hirtelen rájöttem, hogy hiába. Valami hülye józanság ráeszméltetett.

- Ágnes hangjában? (Mi is hallottuk, mit felelgetett ott a telefonban. Csak egy-két szót, ,,Persze" ,,Dehogynem" - ,,Jó, siessen!" - ,,De, nagyon" ilyesmit. ,,Feljön Pali?" - kérdeztük tőle. ,,Ühüm, egy óra múlva" - ,,No jó, három pikket mondtam" ,;Passz" - Czakó nem jött fel egy óra múlva, sem később.) - Mi volt Ágnes hangjában? - kérdeztem újra.

- Józanság. Az, hogy ő nem az enyém, sosem is lesz, hanem saját magáé. Kijózanított.

- Hisz őrült szerelmes volt beléd. - Kellett a fenének a szerelme.

- Hát mit vártál tőle?

Czakó ezt nem tudta megmondani, s el is hallgatott. Kiitta a borát, aztán töltött a két pohárba. Nehézkesen markolta meg a tölcsérszájú palackot, mint aki egy fejszét fog a kezébe. A körme piszkos volt, töredezett, ujja végei szétlapultak a rakodómunkától, amit napközben végzett. Itt megint abba fogom hagyni a történetét, pedig egy közös barátunk hírt hozott róla újabb húsz-egynéhány év múlva: hogy egy írországi kolostorban él, szerzetes left. Rögtön eszembe jutott, hogy egyszer Rómában együtt láttunk két csuhás, fapapucsos angol ferences barátot, a tartózkodási engedélyek hivatalában, hihetetlen eleganciával és belső nyugalommal üldögélni, türelmetlenség nélkül órákon át az előszobában.

Sok megkezdett történetet abbahagytam életemben. Elhagytam a hőseimet, hősnőimet. Velem is sok történet abbamaradt az életemben. Elhagytak, akiket szerettem. Júlia halála lámpalázassá tett - finoman káprázott a szemem, kalandossá, regényessé vált a világ velem. De ez csupán a valóság fejvesztett menekülése, gyors, rendezetlen visszavonulása volt, egy kamufláló lidércfüggöny mögé. Védekezés az emberben. Az emlékezés aztán megmutatja, hogy a halálában nincs, nem volt ott semmi regényes-izgalmas azokban a napokban, csak űr. Üresség, hiány, szakadás. Csalt a káprázat.

A szűk, járda nélküli trasteverei utcácskán időnként átfurakodott egy-egy teherautó. Ilyenkor a szüntelen dudálása elől nagy lármával húzódtak vissza a falhoz, vagy az ajtajukba, az utcára kirakodva vacsorázgató családok, székestől, asztalostól, amíg el nem haladt a gépkocsi, persze csak lépésben. Aztán rakodtak vissza sorra, végig az utcán.

Czakó nem tudta megmondani, hogy mit várt Bossányi Ágnestől. Mindenki kiváltságosnak hiszi az éle tét, gondoltam, amiben igaza is van mindenkinek. Azt hiszem, azt várta tőle, hogy szeresse.

Hogy szeresse őt istenigazában, anélkül hogy akarná, fenntartás nélkül, önzés nélkül, anélkül, hogy ura lenne önmagának. Hogy őt szeresse és senki mást; mert ez azt bizonyítaná neki, hogy valahol mélyen jobbnak kell lennie önmagánál, annál a Czakó Palinál, akiről tud; valósággá tenné a benne lappangó jót és kiváltságosat, amiben bizakodik. Aztán meghallotta a hangjából, ami ugyanolyan volt, mint máskor, meghallotta a telefonon át, hogy mindez hiú ábránd, ami egyszerre elszakadt benne, és kijózanodott egy pillanatra. Gondoltam.

- Marhaság - mondtam neki.

Egy újabb, szélesebb kamionszörnyeteg elől most nekünk is fel kellett állnunk és egy percre az asztalkánkkal együtt a falhoz szorulnunk.

- Magas a vérnyomásom - mondta Czakó. - Marhaság.

Az alacsonyan járó telihold nagy volt. S amilyennek odahaza még sohasem láttam, gigászi lampion : úgy Iógott fölöttünk, mint egy túlméretezett narancsvörös kerti papíros-lámpa.

- Az volt a baj, hogy akkor életben maradtam. - Marhaság.

A macskák, porontyok, vacsorázók, az utcában levő bottiglieriák, gelateriák, pasticceriák sorra tértek ki a döccenésekkel haladó gépkocsi monstrum elől, szüntelen dudálása lassan elveszett az esti zsivajban. Abbahagytam a regényt a hetedik oldalnál. Még folytathatom egyszer, gondoltam. Ahogy a kölyökszerelmünket a nagy intervallummal is folytatni tudtuk. Ezt azért köszönöm, köszönöm. De hiába, gondoltam, Júliát nem lehet folytatni majd egyszer később. Soha többé? Vajon?

Minden megszakad, félbe marad, tépné ki magát belőlünk. Hát fordítsd el a fejedet. Forduljunk el. Amikor a valóság széttépi folytonosságodat, iszonyattal és elborzadva fordítsd el tekintetedet a nagy Hermite bátorságával. De a Gianicolo fölött csak a valószínűtlen augusztusi hold nézett vissza rád. Nézte közönyösen Rómát - az újat, meg a réginek gyér, szétszórt kis csonk maradék köveit a kisarjadt fűben ott túl a Garibaldi-hídon, amit látott épülni annak idején -, nézett bennünket, nézte tovább a világot, iszonyat, unalom és várakozás nélkül.

/forrás:Internet/




 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
A pillangófa
  2011-02-20 17:06:54, vasárnap
 
  A pillangófa /Mester Gyöngyi/

A kis vadcseresznye igazán véletlenül, afféle ,,talált gyerekként" került az erdőbe. Élete kezdetén, egy öreg gyümölcsfa alatt lelt rá a nagyétvágyú seregély. A fűben szanaszéjjel heverő, utolsó, elfonnyadt szemek közül csippentette fel a csőrébe, s röpült vele a magas égbe, majd leszállt az erdőnek egy bokros részén, hogy avatatlan szemek elől rejtve, nyugodtan csemegézhessen belőle. Csipegette, vagdosta a csőrével, majd amikor már nem talált rajta ennivalót, otthagyta és továbbállt.

A következő napokban a júniusi eső alaposan megáztatta a talajt, s az immár lecsupaszított magocska beágyazódott az erdő földjébe. Telt, múlt az idő, s a borsónyi kis mag megrepedt, apró hajszálgyökerei maguknak utat keresve fúródtak a porhanyós talajba. A gyökerek lefelé törekedtek, mintha látogatást akarnának tenni az anyaföld mélyében, a vékonyka zöld szár pedig fölfelé, a világosság felé húzódzkodott. Eleinte vaskosabbak voltak nála még a gaz, s az erdei gyomok szárai is, aztán lassan megerősödött. Törzse előbb ceruzához, majd seprűnyélhez vált hasonlatossá, később gyermekkar vastagságúra hízott. Sudár, egyenes tartása lett, de semmi több.

Csenevész törzsével, összevissza nyújtózkodó, hajlékony, barna ágacskáival senki nem vette komolyan. Igazán fel sem tűnt az embermagasságú gazban, s amikor még ki is levelesedett, teljesen beleolvadt a környezetébe. Szégyenkezett miatta eleget. Színtelen kis jöttmentnek érezte magát, akit éppen csak megtűrnek a nagyok, és attól félt, talán nem is nő tovább. Főként attól tartott, hogy soha, semmivel nem fog kitűnni az erdő aljnövényzetéből, a cserjék áthatolhatatlannak tűnő, zöld paravánt alkotó sűrűjéből. Szomorú kis életébe csupán a szomjoltó tavaszi langy esők, a nyári szél tikkadtságot hozó forrósága, s az őszi dér hoztak némi változatosságot, na meg az első hó bársonyosan puha érintése, mely habkönnyű fehér palástként borult gyönge vállaira. Még a rovarok is elkerülték. Az éltető napfény csak akkor jutott el hozzá, amikor ősszel lehullott az őt körülvevő szálas faóriások lombja, vagy ha a viharos szél megtáncoltatta, kedvére hajlítgatta a nagy fák koronáját.

Csendben, esemény nélkül teltek a napjai, szelek szárnyán gyorsan röpült az idő. Nem sok minden változott a környezetében. Az idő múlását csak azon érzékelte, hogy egyszer kibújtak a zöld levelei, aztán meg mind lehulltak. Nagyritkán kidőlt egy-egy öreg fa, vagy új madárcsalád fészkelt a vastagabb ágakra, s ez így ment évről, évre.
Egy tavaszon azonban, amikor a természet is még csak ébredőben volt, váratlanul új érzések kerítették hatalmukba. Az első napsugarak, mint ilyenkor mindig, jólesőn melengették ágait, rajtuk azonban a szokásos hosszúkás levélrügyek mellett, kis göböcskék kezdtek kinőni. Először azt hitte, valamiféle kór támadta meg, de fájdalmat nem érzett, a levelei ugyanúgy zöldültek, mint korábban, s a gyökerei sem lazultak meg, sőt, talán még jobban kapaszkodtak, szilárdan kötötték őt a földhöz.

A kis képződmények egyszer csak hasadozni kezdtek. Sajnálta, mert már elfogadta a létüket, hozzászokott a látványhoz, amitől egy kicsit végre ő is más lett. Most azonban úgy tűnt, kifakulnak, elhalnak, majd lehullanak, hogy részévé váljanak az erdő humuszos talajának. Már előre félt attól, hogy megint ugyanolyan jellegtelen lesz, mint volt azelőtt. Nehezen, de próbálta elfogadni az elfogadhatatlant.

A nagy, tüzes golyóbis napról-napra melegebben sütött, beköszöntött az igazi tavasz. Egy reggel arra ébredt, hogy valami megváltozott körülötte. Mintha megint leesett volna a hó. De az nem lehet, ilyen meleg hajnalokon már nem szokott hó esni, legfeljebb eső! Akkor pedig valamiféle hófehér lepkeraj pihenhetett meg ágaimon - gondolta -, bár a szárnyukat egyáltalában nem rezegtették, és amikor kicsit próbaképpen megrázkódott, egyetlen egy se rebbent fel közülük. Jobban szemügyre véve a fehér pillangóhadat észrevette, van közöttük, amelyik még csak félig bújt ki a gubójából. Az meg hogy lehet? Ilyet se látott még, amióta világ a világ! Hirtelen ráismert az előző nap még csak hasadozó, zöld kis gömböcskére, vagyis hogy abból is félig kibújt egy pillangó. De hiszen akkor ő egy pillangófa! Miközben ezen morfondírozott, zümmögő hang hallatszott, és egy sárgacsíkos, pihésen pihés kis rovar telepedett a fehér pillére. Nem mész onnan - rivallt rá -, hagyd békén az én pillangóimat! Micsodáidat?! - ámult el a méhecske. Aztán hirtelen rájött. Te buta kis vadcseresznyefa. Nincs neked pillangód egy se, de csodaszépen kivirágoztál. Biztosan ezek az első virágaid, azért nem ismerted fel őket. Légy büszke magadra, te vagy itt a legszebb!

A kis vadcseresznyefát kimondhatatlanul jó érzés töltötte el. Megdicsérték, szépnek tartják, talán mégsem olyan haszontalan jószág ő! A nap folyamán egyre több méhecske dongta körül, és ő boldogan tárta ki előttük virágai kelyhét, s csak adakozott, adakozott. A körülötte lévő hatalmas, öreg fák is mintha meghajtották volna felé a koronájukat, elismerésük jeléül, s a játékos kedvű szél is azt susogta a fülébe: Nagyra nőj kicsi fácska, te vagy itt a legszebb! Mire az üde tavaszt felváltotta a meleg nyár, a kis fa hófehér virágai helyén piros, később feketébe hajló apró cseresznyeszemek jelentek meg. Többé magányos sem volt. Látogatták a madarak, s az erdő apró rágcsálói is bele-belekóstoltak a földre hullott keserédes csemegébe. Színes bogyóival a zöld paravánélő dísze lett a kis fa. Beköszöntött az ősz, és tarka-barka, sárgás pirosan zöldes barna leveleivel ő megint csak felhívta magára a figyelmet. A tél multával aztán alig győzte kivárni, hogy újra csókot leheljen ágaira az első tavaszi nap, virágot bonthasson, s a bolondos szél erdő szerte hírül adja: kivirágzott a kis vadcseresznyefa, és már megint ő a legszebb....

/forrás:Internet/




 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Yari története
  2011-02-20 16:54:49, vasárnap
 
  Yari története (befejezetlen könyv)

A nevem Yari. Indiában élek, mióta eszemet tudom. Rövidke történetemet, mesélem el, pár oldalban.



1.



Akkor jöttem rá,hogy minnél idősebb leszek,annál jobban megszenvedem az életet,mikor tíz évesen eladtak a szüleim. Nem haragudtam rájuk,hisz majdnem mindenki ezt tette,abban az időben. tíz évesen már használható voltam munka téren.Egy gyárba küldtek,ahol ruhákat varrtam,amiket aztán Európába,és Amerikába szálítottak.olyan helyekre amikről én sose hallottam.Számomra ismeretlen,és messzi világ volt.Akárcsak a ruhák.Sose láttam őket,teljes egészében,mert rám mindig csak egy kis része volt bízva. Keserves munka volt,főleg egy 10 éves,keveset látott kislánynak.Az ujjaim folyton sebesek lettek a tűtől,s összevéreztem velük a ruhákat,míg végül egyik nap kiraktak.



-Ezekért mi pénzt kapnánk,ha nem mocskolnád be őket véreddel!-üvöltötte képembe a vezető.sose láttam még ilyen embert.hatalmas volt,és bőre sokkal világosabb volt mint az enyém.a haja,a szempillája,a szőre,és a szemöldöke úgyszintén.Most vörös volt a feje,és a szeme a dühtől.Még aznap kidobtak.Nem igazán értettem,miért baj ha vörös pöttyök díszelegnek a ruhán,hisz az enyémet mindig beborították azok,s senki nem szólt értük.Azt tanácsolták,menjek a Nagy Asszonyhoz. Nem tudtam,ki az,és hol keressem,így némi útbaigazítás segítségével,elindultam.



2.



A sok nyomornegyed után,azt hittem a mennyországot látom,mikor megpillantottam egy hatalmas és gyönyörü palotát.Félszegen beléptem a kapun,és szemem elkerekedett a látványtól.Körülöttem mindehol virágfüzérek borították a fákat,a kertben szebbnél szebb és illatosabb virágok,és gyümölcsök nőttek.a fákon madarak énekeltek,a füvön pávák tollászkodtak.a palota sok színü volt,rengeteg kép volt ráfestve.Szőkőkutak,és színes szobrok ékesíteték még a kertet.Köpni,nyelni nem tudtam ennyi szépség láttán.Egy pillanatra azt hittem álmodom,de ekkor megpillantottam a Nagy Asszonyt.Rögtön tudtam hogy ő az.Piros szárit viselt,arany hímzésekkel,egész testét ékszerek borították,arcán festék volt,kezein henna,minden lépésénél csilingeltek ékszerei.Derékig érő,fekete,selymes haja volt,amit befonva viselt.Azt is apró fehér virágok díszitették.Megszeppenve álltam ott,homokszínű,kenderből készült ruhácskámban.Piszkos ujjaimmal,elkeseredetten próbáltam rendbe hozni kócos,vállig érő hajamat.Szégyelltem hogy így nézek ki,nem is mertem a Nagy Asszonyra nézni.Mikor odaért,államat a kezébe fogta,és felemelte.Belenéztem a szemeibe.Fekete lélektükrei titokzatosságot suggaltak.Nem volt öreg,talán még a negyvenet se töltötte be.Felnevetett,csilingelő hangját visszaverték a palota üvegei.Pár percig vizsgálta arcomat,majd megnézte a körmeimet,a hajam és a fogam,aztán bólintott és elment.Én sietve egyenesbe vágtam magam,összetettem a két kezem,és meghajoltam hátának,ahogy másoktól láttam.Néhány fiatal lány odajött hozzám,s kezükkel intettek hogy kövessem őket.Én szótlanul mentem utánuk,s közben még mindig tátott szájjal csodáltam a kertet és a palotát.Színes,finom anyagba öltözött nők melett haladtunk el,kik korsót vittek fejükön,vagy épp egy tehenet hajtottak,vagy karjukról kosár csüngött benne,gyümölcsökkel.Senki se figyelt ránk,mindenki tette mindennapi teendőjét.Nem értettem miért hoztak ilyen csodás helyre.Megfordult a fejemben,hogy talán itt fogok lakni,és virágot fűzök majd,vagy korsót cipelek.Ma már csak keserűen mosolygok akkori naivitásomon.De ez a gondolatom hamar tovább szállt,mikor kiértünk a kertből,és egy föld úton haladtunk tovább.Kis idő múlva,ahogy hátrapillantottam,eltünt szemem elöl a kert és a palota.Zavartan néztem a lányokra,akik csak mentek tovább egy szót se szólva.Úgy gondoltam,jobban teszem ha én se szólok,így csak csöndben mentem utánuk,s figyeltem az utat.Lassan elérkeztünk egy erdőhöz.Hatalmas fái voltak,belülre nehezen hatolt be a napfény,így mindig sötétség uralkodott benne.Nem akartam bemenni,de a lányok rendületlenül haladtak tovább,be,a fák közé.Tanácstalanul álltam,majd inkább utánuk szaladtam,mert egyedül se akartam lenni.Beljebb érve,már nem találtam olyan félelmetesnek az erdőt.Egy kis agyag kunyhóhoz vezettek,rámutattak,majd sarkon fordultak és elindultak vissza felé.nyilván itt fogok lakni.gondoltam magamban,majd kis tétovázás után bemásztam.Egy egyszemélyes kunyhó volt,felállni nem tudtam benne,csak térdelni,és így is örültem hogy nem vertem be a fejem a tetejébe.egy pokróc volt leterítve a földre,melette egy tál.a fejem fölött három nagyobbacska szabályos lyukat vettem észre.ott jön be a levegő.okoskodtam magamban.miután feltérképeztem a kunyhót,leültem a pokrócra,és gondolkodni kezdtem azon,hogy kerültem ide,és miért,mit fogok majd csinálni ezentúl,és egyáltalán miért van ez az egész.ekkor egy fej zökkentett ki gondolataimból.Ijedtemben hátraugrottam,és beütöttem a fejem.felszisszentem és kezemmel odakaptam.



-Háháhá! Így jár aki nem akar dolgozni! Takarodjál kifele barátocskám,ha jót akarsz,különben...ne..ne is akard megtudni mi történik különben.a lényeg az hogy gyere ki de nagyon gyorsan te kis giliszta kinézetü valami!-üvöltötte a fej majd eltünt.én halálra váltan,ültem ott,a felét felsefogtam a fej hadarásából,de annyit megértettem hogy ki kell mennem.A kunyhótol nem messze,egy fa tövében,ült a fej és a tulajdonosa.egy szórakozott férfi volt,de látszott rajta,hogy erős ember,és nem érdemes vele packázni.végigmért,szemében megcsillant valami,miközben bajuszát simogatta.



-A teheneket kiviszed,a rétre,megfejed őket,ha itt az ideje,majd visszahozod őket.világos?-hadarta unottan.-Ha egy tehenet is elvesztesz,vagy megsérül,rajtad fogják leverni az árát.



-mondta és gonoszan elmosolyodott,s pár pillanatig méregetett.majd a mosoly eltünt az arcáról,és elkezdett üvölteni.



-Hát te még mindig itt vagy?! Nem megmondtam mit csinálj?!



Magából kikelve hadonászott,én meg a gyors váltástól,megijedtem és rögtön nekiiramodtam.a tehenek felé vettem az irányt.Békésen legelésztek,észre se vették hogy ott vagyok.Még soha nem láttam ilyen jószágot elötte.tágra nyílt szemekkel méregettem őket.csontsoványak voltak,és homokszínüek,egy foltot se láttam rajtuk.Bizonytalanul odasétáltam az egyikhez.attól féltem hogy rámugrik,vagy leharapja a kezem.De az észre se vett,csak tovább rágott.Picit megnyomtam az oldalát.



-Nem mész?-kérdeztem tőle barátságosan.nem értem miért hittem hogy majd megért.kiváncsian szemléltem,hogy mit reagál,és csalódottan láttam hogy semmit.



-Nem íííígy!-vonyította a férfi,elhúzva az utolsó szót.egy szinpadias sóhaj mellékletébe,feltápászkodott,és odajött mellém.



-Így.-mondta,majd felkapott egy ágat a földről és nagyot sózott az állatra.az felbődült,és megindult,utána a többi.a férfi eldobta az ágat,és visszatelepedett a fa tövébe.morgolódva letépett egy fűszálat és elkezdte rágni.elfordultam tőle és elindultam a tehenek után.kis idő mulva kiértünk egy tisztásra,ahol a tehenek,jól nevelten megálltak,és újra legelészni kezdtek.Én kiváncsian jártkáltam az állatok között és vizsgálgattam őket.mindegyik csontjuk kiállt,és olyan furcsa szemeik voltak...olyan száraz,vagy nem is tudom.emlékszem jó sokáig vizsgálgattam a szemüket.pár óra mulva a tehenek abbahagyták az evést,és bőgni kezdtek.eljött a fejés ideje.gondoltam izgatottan,és a magammal hozott vödörrel odamentem az egyikhez.először ügyetlenül ment,de végére már egész szépen megtudtam őket fejni.igen kevés tejet adtak.mikor végeztünk,visszamentünk az erdőbe,ahol a tehenek lefeküdtek és pihentek.így telt el az első napom.már jó pár napja csináltam ezt,mikor észrevettem egy rövidebb utat,a tisztás felé.elhajtottam hát arra a teheneket.ez egy békésebb része volt az erdőnek nem találtam benne se embert se állatot.csalódnom kellett.valamelyik nap ahogy így hajtottam a teheneket a rövidebb úton,felfedeztem egy apró nád kunyhót.megtorpantam.soha nem láttam ezt a kunyhót idáig.nem mertem se bemenni,se ott álldogálni tovább,nehogy kijöjjön valaki,így sietve tovább hajtottam a jószágokat,de nagyon foglalkoztatott a gondolat,hogy ki lakhat ott bennt.Pár napig mindig elhaladtam a kunyhó elött,és titokban reménykedtem benne hogy egyszer csak kijön valaki.úgy is lett.egyszer épp jöttem vissza a rétről,mikor láttam hogy a kunyhó elött,egy öregember ül.hosszú ősz haja,és szakálla volt.szintén vékony volt,akárcsak a tehenek,s csak egy ágyékkötőt viselt.a csodálkozástól leesett az állam,teljesen leblokkoltam,csak álltam ott,nagyra kerekedett szemekkel,és néztem az öregembert,aki csak mosolygott.a tehenek nem értették mért álltunk meg,de nem is nagyon gondolkodtak rajta,elkezdtek itt legelni.az öreg felemelte a kezét,amitől én ijedten hátráltam egy lépést.kiváncsian vártam mit tesz.végül intett kezével hogy menjek oda.lassan,nagyon lassan elindultam hol rá,hol a tehenekre nézve.évszázadoknak tünt,mire odaértem.



-Mi a neved?-kérdezte halkan,de jól hallottam,tiszta,mély hangján.nem szólaltam meg,mintha elvágták volna a nyelvem,csak álltam ott némán,és néztem az öreget.ő türelmesen várt,és mosolygott.



-Yari.-böktem ki végül,nagyon halkan,és nem voltam biztos benne hogy meghallotta.bólintott,majd ujra megszólalt.



-Akkor Yari,kérlek ülj le.-olyan kedvesen szólt hozzám,mint még senki soha,és továbbra is csak nézett,azzal a sokat látott,tapasztalt tekintetével.egyből tudtam hogy nem akárkivel ülök szemben.valami hatalmas ember lehet.gondoltam.leültem,vele szembe,törökülésben,ahogy illik,s kiváncsian vártam mondandóját.Kicsit felvont szemöldökkel néztem rá,nem teljesen bíztam meg benne,s kételkedtem tudásában.ekkor megszólalt.



-Kérsz teát?-a szemem elkerekedett,ő meg a válaszra se várva,kihozott két agyagcsészét,s egy teáskanna félét.kitötlötte nekem a teát,de mikor már betelt a csésze,akkor is töltötte tovább,már minden teában úszott,amikor nem birtam tovább és felkiáltottam.



-Nem fér bele több!!Tele van,nem látja?-ekkor abbahagyta s rámnézett.



-Ahogy ez a csésze tele van teával,úgy te is tele vagy előitéletekkel.addig nem tudom elkezdeni míg ki nem üríted csészéd.-kerek szemekkel néztem,rá de értettem a hasonlatot.kiittam a csésze tartalmát és éhesen ittam szavait.így keződött első tanításom.onnantól kezdve mindennap eljártam hozzá,s csak beszélt beszélt,nem érdekelte mennyit értek meg belőle és mennyit nem.őszintén bevallva,keveset értettem,de amint hazaértem,rögtön a mondandóján gondolkodtam.se a férfi aki első nap megmutatta hogyan kell a tehenekkel bánni,se a lányok,se N.A nem tudta hogy a bölcs tanításait hallgatom.örültem, s büszke voltam arra,hogy engem tüntetett ki figyelmével,s engem fogadott tanítványává.



3:



A születésnapokat akkoriban,nem tartottuk számon,de kezdtem érezni hogy lassan egy éve már hogy itt vagyok.Egyik nap újra beigazolódott,az hogy minnél idősebb vagyok annál rosszabb lesz.N.A. személyesen jött el kunyhómhoz,hogy bejelentse mától,a Palota szobáit is én takarítom.Évről évre nehezebb dolgom volt.11 éves voltam.hajnalban keltem,s 1 kilómétert gyalogoltam,hogy a szobákat kitakarítsam,aztán vissza,majd rohantam a tehenekhez,akiket ki kelett vinni,s megkelett fejni őket,majd gyalogoltam vissza újra takarítani.estére értem oda csak a bölcshöz,akit Lal-nak hívtak.gyakran elaludtam óráin,ő meg hagyta,hadd pihenjem ki magam,majd időben felébresztett,és hazaküldött,ahol aludtam tovább,s hajnalban keltem újra,hogy megint végigcsináljam.szemem folyton karikás volt,s lefogytam.ételt csak a saját magam gyűjtögette gyümölcsköből szereztem,vagy néha Lal adott,vagy amikor takarítottam,a maradékokat ettem meg.egy évig így ment minden áldott napom.ez az egy év úgy tünt,mint ha húsz lenne.lassan tizenkét éves lettem.egyik reggel arra ébredtem,hogy vérben úszok.iszonyatosan megijdetem,s kerestem magamon a sebet.majd rájöttem hogy nem seb,nővé érettem.eszembe ötlöttek,a lányok akiket elhurcoltak,mikor vérezni kezdtek,s késöbb megtörten,sírva jöttek vissza.megijedtem s próbáltam elállítani a vérzést,de nem ment.Indiában ha egy nő elkezd vérezni,gyereket csináltatnak vele,mondván hogy már nő.Aznap késve érkeztem a Palotámba,ruhámon látszódott a vér.Balszerencsémre,az egyik folyosón N.A. jött velem szembe.



-Mi van?megvágtad magad?-vetette oda durván.már korántsem volt oylan kedves,és szerény mint első alkalommal.majd a válaszomra nem várva,elkerekedett a szeme.odasietett hozzám,s szoknyám alá nyúlt.Megijedtem,nem tudtam hogy mit csinál,s nem tudtam ellene semmit tenni.felemelte kezét,melyen vér volt,majd azzal a mozdulattal pofán vágott.Én elkezdtem sírni,ő meg üvöltött.



-Miért nem szóltál?! Miért nem szóltál?! Déva,Rádi, vigyétek ahova kell!-intett két lánynak aki karon ragadtak s elhurcoltak.arcom,könnyes és véres volt,fejem tele kérdésekkel,félelemmel,nem tudtam hova visznek,féltem hogy Lal megharagszik,hogy nem megyek el hozzá,nem tudtam mi lesz a tehenekkel,s nem tudtam mi lesz velem.Egy szobába hurcoltak,amiben nem volt más csak egy rozoga fa ágy és egy mosdótál.Tiszta alsónemüt és vattát adtak.Elmagyarázták mit csináljak vele,majd utasítottak hogy ne menjek sehova egy hét múlva visszajönnek.Egy hét! Hisz az nagyon sok idő!gondoltam,s lehuppantam az ágyra.ránéztem a mosdótálra,majd lassan felálltam,s odamentem.a víz tükrében megláttam elgyötört arcomat.hátrahőköltem az ijedtésgtől,s belecsaptam a vízbe,hogy ne lássam többé.gyorsan megmostam arcom és kezem,majd visszaültem az ágyra,s többet nem mentem a víz közelébe.Mindennap kétszer beadtak az ajtón,egy banánt,és egy pohár tejet.így ment ez egy hétig.rettenetesen unatkoztam.többek közt,aludtam,s az apró abalknál állva,figyeltem a kertet.olyan elérhetetlennek tünt.Mikor letelt a hét,értem jöttek.Mostmár nem véreztem,s ennek nagyon örültem.a lányok intettek hogy menjek utánuk,én meg szó nélkül mentem.Lementünk a kertbe,majd ki a kapun,amin legelőször bejöttem.Kinnt,nagy forgalom volt.Sovány teheneket hajtottak,biciklivel vittek gyümölcsöket,s hatalmas kosarakat,gyerekek szaladgáltak egy labdát hajkurászva,vagy feketébe öltözött asszonnyok,kuporogtak a földön,kezüket kinyújtva.Volt aki hangosan kínálta portrékáját,volt akit épp az utca közepén borotváltak meg egy pengével.nem bírtam betelni a sok látnivalótól,szemem emberről emberre ugrált.rámkiáltottak a lányok,feleszméltem és utánuk szaladtam.utasítottak hogy ne maradjak le.elértünk a forgalmas utca közepére,ahol egy pirosra festett házba mentünk be.Nem tudtam mi az,lévén hogy nem tudtam olvasni.Egy bajuszos férfi várt minket.végigmért,majd ugyanugy megvizsgált ahogy N.A. tette egykor.



-Hm.szép,szép...N.A. mit üzent?



-Azt hogy harminc.



Nem értettem ezt az apró párbeszédet.A férfi bosszúsan megcsóválta a fejét,majd nadrágjából elkotort valamit.bizonyára pénz volt,majd odaadta a lányoknak,s újra rámnézett.



-Mennyi?



-Tizenkettő.



-Hogy hívják?-kérdezte,de a lányok szótlanul álltak,s értetlenül néztek egymásra,majd rám.nyilván nem tudták a nevem.



-Yari.-szólaltam meg,halk hangomon.Mindnyájan rámnéztek,mint akik csak most vettek volna észre.Én elpirultam,s elszégyelltem magam,nem is tudom miért.mert megmondtam a nevem?nevetségesnek találtam,pedig mégsem volt az.Majd a férfi felnevetett,meghajolt a lányoknak,s intett hogy elmehetnek.Ők elmentek,én meg kétségbeesetten néztem utánuk.Az egyik visszafordult,s sajnálkozó arccal,sok szerencsét kívánt.nem értettem mihez,s újra elkezdtem pityeregni.



-Ne sírj.Senki nem fog bántani.-Mondta a férfi,de nem úgy nézett ki,mint aki el is hiszi amit mond.intett hogy menjek utána.elindultam.körülöttünk csak szobák voltak,majd felmentünk egy emeltre ahol székek,asztalok és fotelek voltak.Lányok ültek benne,nagyjából annyi idősek mint én,volt aki idősebb volt.Az összes cigarettát szívott,rengeteg festék volt arcán,s hátrahőkölve néztem,hogy egy apró szoknya volt rajtuk,meg egy csík ami eltakarta mellüket,meg magas sarkú cipő,és harisnya.ijedten néztem,nem akartam ilyen lenni.tovább mentünk,ahol újabb szobák voltak.némelyikből nevetgélő férfi jött ki,mellette egy hasonló lánnyal,mint a társalgó beliek.felnézett rám,szemében mérhetetlen szomorúság volt.megcsóválta a fejét,majd tovább ment a férfivel együtt.Elértünk a folyosó végére,ahol a férfi bevezetett egy szobába.tele volt ruhákkal,tükrökkel és festékekkel.értetlenül néztem a férfire,aki leültetett egy székre,s ő is leült,majd megszólalt.



-Most már nagylány vagy.Tudsz gyereket szűlni,ami hasznos a társadalomnak,mert majd ők is munkába állhatnak.Azért jöttél ide,mert N.A. nem volt megelégedve munkáddal.-itt elkerekedett a szemem,s újra sírni kezdtem,ő meg csak folytatta tovább.-ezeket a ruhákat fogod felvenni,s ezekkel a festékekkel fogod kifesteni magad.Férfiak fognak idejönni,hogy gyereket csináljanak neked.-szörnyülködve hallgattam majd félbe szakítottam.



-És mi lesz a gyerekekkel?



-Egy néninél fognak nevelkedni amíg annyi idősek nem lesznek,hogy munkába állhassanak.Ezek a nénik és bácsik,olyan emberek akiknek nem lehet gyerekük.ezért örökbe fogadnak egy olyat,aki egy ilyen helyen született.Ma már Indiában kevesen vannak,akiknek saját gyerekük van.Yari...Te is egy ilyen helyen lettél...a te szüleid is olyan szülők voltak,akiknek nem lehetett gyerekük.-a szemöldököm a magasba csúszott,elkerekedett a szemem.ők nem a szüleim voltak?akik játszottak velem,akik szerettek,akik ennem adtak,azok nem a szüleim voltak?s akkor hol van a rendes anyukám,s apukám? Hol vannak? Tomboltam magamban,de fennhangon nem szólaltam meg,csak egyre sűrűbben potyogtak a könnyeim.a felismerés hogy az igazi szüleimet,sose fogom megismerni,szőrnyű volt.a férfi zökkentett ki gondolatmenetemből.



-Sírd ki magad.és pihenj.holnap munkába állsz.a 11-es szoba a lakóhelyed,és az 5-ös a munkahelyed.-felse fogtam,hogy mit mondott csak sírtam magamban.sírtam,amiért Lal ott ül az erdőben egyedül,és én nem vagyok vele,nem hallgathatom tovább tanításait,nem mehetek többet a tehenekkel ki a rétre.eddigi életemet pokolnak gondoltam,de rájöttem a menyország volt.az igazi szenvedések csak most kezdődtek.Pár óra múlva felálltam a székről,s megkerestem a 11-es szobát.lenyomtam a kilincset,s beléptem.ez a szoba kékre volt festve,egy ágy állt benne,egy mosdótál és egy szekrény.az ágyhoz botorkáltam,ledőltem rá,és mély álomba zuhantam.másnap a tegnapi férfihang ébresztett.tájékoztatott hogy menjek le a földszintre reggelizni,majd öltözek föl,lessem el a lányoktól hogy csinálják,és kérjem meg őket hogy segítsenek.kikászálódtam az ágyból,s megmostam az arcomat,majd a földszinten megkerestem az ebédlőt.Zabkása volt reggelire.mikor végeztünk elindultam a lányok után az öltözőbe.a tegnapitól még mindig nagyon kivoltam,így nem is figyeltem mit csinálok,és hol vagyok.



-Nézzétek,új lány! Mi a neved?-Kis időbe telt mire rájöttem,hogy hozzám beszélnek.



-Yari.-Feleltem halkan.



-Hm...akkor bízd csak ránk,az öltözködést és a festést.-mondták,majd rámnevettek.nem tudtam visszamosolyogni,nem is érdekelt hogy mit csinálnak velem.leültettek a székre,s végre a tükörbe néztem.nem ismertem magamra.egy teljesen más lány nézett vissza rám,hatalmas fekete szemekkel.mintha éveket öregedtem volna.az egyik lány felkapott valami pamacsot,s egy bőrszinü porba beletette,majd elkezdte az arcomat simogatni vele.



-Na ide sok púder kell ám,mert olyan karikásak a szemeid hogy én ilyet még nem láttam! Szerintem lilával fogom megcsinálni a szemed,meg majd választok neked egy lila ruhát,is és a szád...-csak fecsegett és fecsegett,de én nem figyeltem rá.végül 10 perc múlva kész volt az arcom.újra a tükörbe néztem,és majdnem elsírtam magam a látványtól.nem én voltam ott.egy idős,kimázol,lány volt ott.elszörnyedve néztem magam,míg az elöbbi lány elrángatott a tükörtől a ruhákhoz.kiválaszott nekem egy lila ruhát,ami nem takart semmit.hebegtem habogtam,próbáltam neki elmagyarázni hogy ebben kinn van mindenem,és hogy ilyet nem szabad felvenni,de elhallgatatott.



-Ha kérdezné bárki is,17 éves vagy.Most pedig próbálj mosolyogni,hamarosan jönnek a vendégek.-furcsán ejtetté ki az utolsó szót,s ajkát egy kicsit lebigyesztette,mintha nem örülne neki.



-Te ezt élvezed?-kérdeztem tőle halkan.Az elöbbi lelkesédéből minden szétfoszlott,s egy pillanat alatt megváltozott.leroskadt egy székre és szomoruan nézett rám.



-Nem..hogy is élvezhetném?De beletörődtem,feladtam.Rengeteg gyerekem van már,de egyiket se ismerem,s nem is ismertem soha.Mindennap rémálom bemenni egy szobába,s mindig sírva jövök ki.de jó képet kell hozzá vágnom,mert ezért kapok pénzt.-lemondóan sóhajtott egyet,majd felnézett rám.



-Majd meglátod,milyen.Most viszont menjünk.-felállt,és elindult a társalgó felé.utána mentem,habár a magas sakrú cipőben nem tudtam járni,folyton kiakart fordulni a bokám,s a térdeim összeütköztek.nagy nehezen eljutottam a társalgóig,ahol ismét cigarettáztak,és beszélgettek.leültem egy székre,és vártam mi lesz.ekkor belépett egy férfi.harminc éves lehetett,nem több.nem indiai volt,hanem fehér.elhallgattak a lányok,és kihívóan néztek a férfira.én lehajtottam a fejem,nem mertem rá nézni.



-Ő.-mondta a férfi,és bizonyára valakire rábökött az ujjával,amit én nem láttam,lévén hogy még mindig levolt hajtva a fejem.felpillantottam,s láttam ahogy egy lány már áll is fel,egy lemondó sóhaj keretében.majd nagyot mosolygott a férfira s elindultak.nagyot sóhajtottam.ezúttal megúsztam.de nem lesz ez mindig így.igazam volt.a férfi megtorpant,s rámmutatott.



-Nem is.Inkább ő.-Ijedten néztem rá,majd a lányokra,akik szintén ijedten,és sajnálkozva néztek rám.Nagyon lassan felálltam és elindultam az 5-ös szoba felé.még egyszer hátra néztem a lányokra akik csak bámultak rám.majd ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó,újra zsivaly támadt oda kint.remegve néztem a férfira.bizonyára látta hogy még soha nem csináltam ilyet.



-Nyugi.nem nagy ügy.pár perc alatt végzünk is.-remegve álltam továbbra is,majd ledöntött az ágyra,rámfeküdt és felhúzta a szoknyámat.lehunytam a szemem,és könnycseppem utat tört magának a 3 cm festékben.a fájdalomtól hatalmasat sikoltottam,majd a férfi leszállt rólam.



-Na látod.ennyi volt.-mondta,s mint aki jól végezte dolgát,felhúzta nadrágját,s kiment az ajtón.én csak feküdtem az ágyon teljesen megkövülten.ezt kell majd mindennap csinálnom?nem.én ezt nem csinálom!Tizenkét éves szívemben,tűz gyulladt,ahogy ott feküdtem,szétkent arcommal.nem tudom mennyi ideig feküdhettem ott.egyszercsak bejött az a lány aki kifestett,és mellém ült.



-Jól vagy? Tudom,az első mindig ilyen.de majd megszokod,idővel ne félj.-nem szóltam,de magamban hevesen ellenkeztem.a saját szobámba vonultam,lefeküdtem az ágyra,és hosszasan sírtam,míg végül álomba merültem.a következő napokban,egy férfi se bökött rám.pár hét múlva,ijedten vettem észre hogy nő a hasam.szaladtam a lányhoz,aki felvilágosított hogy terhes vagyok,és kilenc hónap múlva gyereket szülök,addig nem kell férfival lennem,mert nem hálnak várandós lányokkal.addig a kilenc hónapig,én takarítottam.de százszor jobb volt,mint a szobában lenni egy idegennel.mikor letelt a kilenc hónap,megszültem első gyermekem,tizenhárom évesen,iszonyú fájdalmak közt.egy pillantást vethettem rá,és kitépték karjaim közül,és elvittek egy olyan párnak,mint amilyenek az én szüleim.sírtam,üvöltöttem,bömböltem mint egy kisgyerek,szídtam Istent,az életet,a halált.estére kimerülten dőltem az ágyamba.Pár hét múlva ismét engem válaszottak.Egy negyven év körüli férfi volt.bementünk a szobába,én meg automatikusan ledőltem az ágyra,de felrántott.



-Ne!mit csinálsz?-értetlenkedve néztem rá.hogyhogy mit csinálok?majd suttogóra fogta,és folytatta tovább.



-Nézz rám! Nem ismersz meg? -Szemébe néztem,pár másodpercig,ő pedig várta a hatást.már épp bólintottam volna,hogy nem,mikor mint a villám eszembe jutott minden.képek,hangok,szagok,s a felismeréstől majdnem felkiáltottam.



-Apa!-hűledezve álltam ott,ennél többet mondani se tudtam.illetve nem apa.nevelőapa.az igazi apa valahol máshol van.talán nem is él.de ezt majd késöbb.ezt az apát szerettem,ő nevelt,ő játszott velem.ő adott el.elkomorodott a szemem.



-Jézusom,mit tettek szegény kicsit Yarimmal.-magához ölelt,én meg szinkronizáltam magamban.inkább: mit tettél szegény kicsi Yariddal.?.de most haragnak itt nem volt helye.hirtelen eszembe jutott hogy mit keres ő itt egy ilyen helyen.



-Mit csinálsz te itt?



-Hogyhogy mit csinálok? Három éve kutatunk utánad,s mikor megtudtam hogy itt vagy,rögtön eljöttem.amint beléptem,felismertelek.nagy hiba volt hogy...el...vittek...-mondta akadozva.nem bírta kimondani a szót,hogy eladtak,elküldtek,kidobtak.de nem fájdítottam tovább a szívét,csendben maradtam.



-Azért jöttem hogy elvigyelek innen.hozd a dolgaidat,és mehetünk.-megkövülten néztem rá.attól féltem hogy hirtelen valaki felráz,hogy ébredjek fel,vár a munka.szomoruan vártam az álom végét.de apám rázott meg.



-Yari!nem hallod? Pakolj,és menjünk.-rájöttem,hogy nem álom.Leírhatatlanul örültem,és izgultam.



-Nincs mit össze pakolnom,nincs semmim,a régi ruhámat kidobták,csak az egyszeri fizetésem,ami nálam van.-a fizetésem...mosolyogtam keserűen.fele annyit kaptam mint más lányok.itt gyerekenként fizettek.de az én kisbabám túl vékony volt,ráadásul ő volt az első,plusz fiatal voltam,és nem elég szép,ezért csak fele annyit kaptam.mikor próbáltam felhívni rá a vezető figyelmét,hogy ez igazságtalanság,pofán vágott.nem említettem többet a témát,de a pénzt magamnál tartottam.nem bíztam senkiben.



-Karolj belém,és vágj gondterhelt,és szomoru képet,mint általában,nehogy rájöjjenek valamire.-bólintottam,és úgy tettem ahogy mondta.kilptünk az ajtón,apám meg elindult a kijárat felé.nem néztem senkire.odaértünk a vezető férfihoz.



-Elviszem egy pici sétára a szép hölgyet.-mondta apám,és rákaccsintott a vezetőre.remekül csinálta a színészkedést.én csak néztem a földet,féltem hogy elrontok valamit.apám előhuzott a nadrágjából,pár darab ropogós bankót,s átnyujtotta a férfinak,aki bólintott.mocsok.gondoltam magamban.



-Pár óra múlva vissza hozom.-szólt apám,és már el is indultunk az ajtó felé,kiléptünk s addig sétálunk amíg látótávolságon kívülre nem értünk.nagyon boldog voltam,a nyakába ugrottam,és vísitottam örömömben,mint egy kislány.ő csak mosolygott,és vett nekem szép kis rongybabát,amolyan vigaszdíjul.megettünk egy fagyit.csodálatos nap volt.sose ettem elötte fagyit,nem is volt rá pénzem,apám nagyon kitett magáért.de ekkor rendőrök érkeztek.én végignéztem magamon,és nagyon megijedtem.hisz az egész amit csináltam,illegális volt.apámat és engem elfogtak,és a főnőkük beszélni kezdtett.az egész utca körénk csődült.



-Attik Dási,letartóztatom,kiskorú kurtizánokkal, való...



-De ő..-szakította félbe apám,de ekkor megütötték.a tömeg felhördült,s egy pillanatra nem figyeltek rám,enyhül a szorítás a csuklómon,apám ekkor rámnézett,s szemével intett hogy menjek.ne..nem..ne...suttogtam hangtalanul,de végülis kitéptem magam a férfi kezei közül,s futásnak eredtem.sose futottam még olyan gyorsan.az emberek nem akadályoztak meg,ijedten ugrottak félre utamból. majd végül elvesztem a tömegben,de én csak rohantam tovább,amerre láttam,sarokról sarokra futottam be,csak pár percig álltam meg pihenni.végül beesteledett,és elbújtam egy kapualjban.pár óráig vártam,nem jött utánam senki.sirattam,megtalált és újra elvesztett apámat.a rongybabát görcsösen szorongattam,és beletemettem könnyáztatta arcomat.éjjel a kapualjban maradtam.másnap reggel elindultam ezen a környének,ahol még sose jártam.a fizetésemből vettem magamnak egy egyszerü ruhát,és cipőt,mert abban amiben elindultam az emberek felhábordottan néztek rám.arcomon teljesen elvolt kenődve a festék,így az első kútnál lemostam.újra megváltoztam.nem maradt semmim,csak az a rongybaba ami már most koszos,és szomoru volt.nem mondta,de tudtam hogy szomoru.sokáig sétáltam teljesen letörten.valószínüleg már keres a rendőrség.megszaporáztam lépteimet,és ekkor jöttem rá,milyen éhes vagyok.az utcabéli standokon,csábítóan kínálták magukat,a szebbnél szebb cipók,és péksütemények.már szinte csorgott a nyálam,ahogy néztem őket.valószinüleg túl feltünően csináltam,mert a pultos megszólított.



-Vegye,vigye! Olcsó,friss,és finom!Én csináltam ám saját kezüleg,ilyet máshol nem talál! Nézze milyen nagy,még szinte gőzölög,vegye,vigye!-lassan felnéztem a nőre,az ájulás környékezett.



-Ha nincs pénze,takarodjék innen,feltartja a sort!-magam mögé néztem.senki nem állt ott.ez valószinüleg neki is feltünt,és morogva,letörte az egyik cipó felét.



-Jóvanna,jóvanna,nincs sor,mert maga itt áll,tessék vigye,csak menjen már,nem bírom már nézni se!-mondta morogva,s odanyújtotta a cipó felét.hálásan rámosolyogtam,s összetettem kéz kezemet,és meghajoltam.



-Köszönöm.-mondtam elhaló hangon,és továbbálltam.elkeseredetten szorongattam a cipót,nem tudtam hogy most egyem meg e vagy késöbb.hogy az egészet egyem e meg,vagy hagyjak belőle.végülis beleharaptam.nagyon finom volt,és laktató. megettem a felét,a maradékot elraktam az ingem zsebébe.szégyelltem magam,hogy így nézek,ki,hogy hajléktalan vagyok.gyorsabban mentem,s addig meg nem álltam amíg ki nem értem a városból.



4



Itt már senki nem nézett rám ferde szemmel.egy földúton vitt tovább a lábam,mellettem egy erdő terült el.Nem tudtam merre megyek,minden idegen volt számomra,a fák a madarak,az ég,a szellő.Hamarosan szállást kellene találnom,és munkát.Órákig mentem,nem gondolva semmire.hamarosan beesteledett.elöttem,mögöttem még mindig a föld út,mellettem viszont már eltünt az erdő,helyette,nagy,fakó dombok díszelegtek. elindultam irányukba,hátha a dombok mögött találok valamit.bármit.házakat,embereket,állatokat,akármit.az egyik domb lábánál lepihentem.elővettem cipóm másik felét,mely már kemény volt,de nem zavart,megettem.lehunytam a szemem hogy gondolkodjék de akaratlanul is elaludtam.másnap hajnalban keltem.szörnyű álmom volt.aprócska,barna bőrű gyermekem nevetését és sírását hallottam,hatalmas fekete szemeit láttam,de elérni nem tudtam.lehangolódva tápászkodtam fel.elindultam,s kis idő múlva a domb tetejére értem.reményem beigazolódott.három aprócska házat találtam,de embereket,és állatokat egyet sem.megszaporáztam lépteimet,és óvatosan belöktem az egyik ház ajtaját.az nagyot nyikordult,ahogy nagy nehezen utat engedett nekem.beléptem.elhagyatott,csöndes hely volt.akárcsak a másik kettő.próbáltam rájönni mi történhetett itt,de ekkor lövésekre lettem figyelmes.gondolkodás nélkül beugrottam a legközelebbi sarokba,és térdeimet felhúzva,ijedten pillantottam a bejáratra.hangos ugatást hallottam,majd kis idő múlva egy kisebb kutya ugrott be az ajtón.halálra váltan,tágra nyílt szemekkel figyeltem,levegőt se mertem venni.



-Na?Van ott valaki te?



Hallottam egy férfi hangját.a kutya rámnézett,odaugrott hozzám,és megszimatolt,majd hangos ugatásba kezdett.próbáltam csititgatni és könyörgő szemekkel nézni rá,de nem használt.ki be ugrált a házban miközben ugatott.



-Jól van már,jól van már,megyek.



Hallottam újra azt a hangot.pár perc múlva egy fiatal férfi állt meg az ajtóban összehúzott szemekkel méregetett.



-Hát te?



Kérdezte gorombán,de én nem tudtam válaszolni,ijedten néztem rá.



-Jó,állj föl.



Mondta,miközben elindult felém,és fél kézzel felrángatott.kezében a puska még mindig gőzölgött.kilökött az ajtón,majd elkiáltotta magát.



-őt találtam!



De válasz nem érkezett,s a férfi ijedten maga elött lökdösve futásnak eredt,elöttünk a kutyával.újra lövéseket hallottunk.



-Gyorsabban! Fuss!



Üvöltött rám,én meg ahogy bírtam szedtem a lábamat.pár perc múlva,kifulladva megpihentünk.én még mindig nem szólaltam meg.



-Na mivan? Nem tudsz beszélni?



Mordult rám a férfi.Majd megcsóválta a fejét és felállt.



-No mindegy,tovább megyünk,hátha jól jössz még,bár nem hiszem,kicsi vagy és lány ráadásul néma és csúnya,de azért valamit biztos lehet veled kezdeni.



Nem hangzott túl kedvesen,de nem bántam.Halkan megszólaltam.



-Yari vagyok.



-Mivan?-kérdezett vissza a férfi gorombán.Már hangosabban mondtam másodszorra.



-Yari vagyok,Prába faluból jöttem,és nem tudom hova tartok.



-Jólvan,értem már,nem kell üvölteni.No indulás.



Lassan,fülelve indultunk el

/forrás:Internet/




 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Csendes válságok
  2011-02-18 23:43:25, péntek
 
  KAFFKA MARGIT: CSENDES VÁLSÁGOK



Friss reggeli időben érkeztek és becsöngettek a szunnyadó házba. A legelső hajó hozta őket, mikor a folyóparti gyárak áttetsző, búgó tülökszava végigrezgett a Dunán és vízszagú, nagy garabonciás szellők nekilódulva átcsatangolták a homályos utcákat. A két fiú ma látta a hajnalt belepiroslani a víz hideg acéllapjába; szigetek halványan rügyező fáit látták, terhes szaladó uszályhajókat és lenge ladikokat, pihenve a fölengedett, tavaszi vízen. A sima, fiatal arcuk átszínesedett, amikor felhágtak a kis nyaralóváros hegyi sikátorán és lihegve, fújva álltak a zöldrácsos utcaajtó előtt.



A kiskerten át jött Rézi; jóindulatú, nyugodt családi házak e halk és derűs Rézije. A kulcs megzörrent a kezében és szólt ragaszkodó, csendes örömmel:



- Lám, a pesti úrfiak!



Úgy tett, mintha ismerné a másikat, a vendéget is, akinek az érkezéséről úgyis tudott. Körülrepeste őket, az ujja hegyét remegve és futtában végighúzta a fiatal gazda vállán, előrement, majd visszafordult.



- Felköltsem most az asszonyt? - kérdezte és aggódón, határozatlanul várta a "nem"-et.



- Dehogy! - nyugtatta Pál. - Anyám csak estére vár, ugye? Meglepjük. Csak terítsen háromra reggelihez és nekünk adjon addig valami kis italt. De ne szóljon ám neki, Rézi, míg csak ki nem jön! Mi addig megszállunk, Ferkó! Látja, Rézi, hát ez az a Ferenc úr! Itt még fűtenek?



A verandaszerű, üveges ebédlőben enyhén langyos volt a kályha porcelánja és a parázs gyönge izzása kellemesen lehelte be a szobát. Még jól esett, - húsvét hete volt és hűsen üde reggel. Az üvegfal keletre nyílt és már jó sok, tiszta fehér napfény ömölt be rajta, megcsillogtatva a teríték ezüstjét s a csészéket, amint jól nevelt nesztelenséggel odaigazította Rézi. Pál itthon volt, - mosolyogva jött-ment, gyékény karszékeket hurcolt a kályha mellé, töltött, kínálkozott.



- Francia konyak, - nem rossz ugye? Friss pogácsa, - Rézinek ma jó napja van. Te, ez ritka egy Rézi ám, tizenöt éve van nálunk. Csak néha egy kicsit vénleány, tudod, - bogaras. Sokat beszélt, fesztelenül és valami kedves, diákos lelkendezéssel minden apró dologról. A csinos fiú arca csupa buzgóság volt és gyöngéd kedvkeresés. A vendége hallgatagabb, de erősen és komolyan megfigyelő.



- Még egy pohárral, - sürgette Pál. - Annak az essaydnek a sikerére, - mi is van vele? Beadtad?



- Az asszisztens megígérte, hogy felhívja rá majd az öreg figyelmét. Nem várok sokat!



- Ha tudná őméltósága, hogy az utódát kell tisztelnie benned a történetfilozófiai tanszéken.



Őszintén mondta ezt a gyerekséget. Tizenkilenc évesek voltak mind a ketten, az imént jelesen érettek; és a tarsolyuk, mint a többi sok eminensé, duzzadt a nagy elérések csillogó garderobjától. Náluk és bennük volt mindaz, ami idővel, lassan majd zálogba kerül és marad valami egyhangú, kopott emberuniformis... De tizenkilenc év!...



- Jöjj most, - kérte Pál, - nézzünk szét itthon. Lábujjhegyen, kérlek! Ezenkívül csak három szoba az egész; a mama szalonja, a háló, meg ez az enyim. Itt fogunk aludni, már itt a táskád. - Most gallért váltunk, - jó? Kormos lett a hajón.



Már megint igazította, öltöztette a plebejus fiút, - de közben a csinos, rokonszenves képe sugárzott a megértő ragaszkodástól és a jólneveltség dresszírozott készségével vette élét a szónak. Ferenc mosolygott, - tán valamicskét fanyarul, - aztán engedelmeskedett, kezet mosott, beférkőzött ő is.



- Rajtad meglátszik, Palkó, hogy édesanyád mellett nőttél, - mondta később sok egyébre is gondolva.



A háziasszony nappalijába mentek, e bronz és rezeda zöld tapéták közé, ahol a világos, nagy áttört függönyök mögött, a reggeli interieur félderűjében könnyű, de azért mély, jelentős és bájos parfümillat úszott. Pál megállt egy percre idebenn.



- Milyen szép, - mondta a másik sóhajszerűen, akaratlanul.



- Igen, - mosolygott Pál. - Ezt én is úgy szeretem, - ez olyan igazi szoba, mert olyan nagyon hasonlít a gazdájára. Itt minden egészen a mama!



Kedves meghatottsággal intett az alvó szobája felé, tompított hangon beszélt inkább a bútoroknak és a tárgyaknak, amiket viszontlátott.



- Látod, - ez az asztal, amelyiknél leveleket ír. Minden más asszony-íróasztal tornyos és szűk, és buta holmikkal van telerakva. Ez nem nagy, de sima és téres, metszett üvegű és tompa élű. De ugye, valahogy formás és nyugodt. Nem találod? Az egész szoba nyugodt, ugye? Ez a nagyobbik perzsaszőnyeg csak utánzat, de azért nem ízléstelen. Úgy ismerek itt minden apróságot és tudom, hogy mama előbb sokáig kívánta és álmodta és gyűjtött rá; - amíg valahol kirakatban, vagy múzeumban, vagy zsibárusnál meglelte az igazit. Csacsi darab nincs is, csak egy; ez a beezüstözött babacipő, az enyém, egyéves koromból - nézd, hogy kitapostam a sarkát!



A másik nézett mindent, némán és csendes, nem is öntudatos megilletődéssel. Sajátságos módon úgy találta, hogy jó lenni idebenn. A horgolt terítőkhöz, plüss albumokhoz és lombfűrész-kazettákhoz szoktatott szemét valóban nem lázította itt kirakat drágaság gőgje, vagy a fabútorok zárkózott, hideg masszivitása, ami nagyon előkelő szobákban mindig szomorúvá és ellenségessé tette őt. Itt minden magától lettnek látszó volt, könnyed, de tartalmas és kedvesen mértékletes. Párnák egyszínű, sima selyemből, egy darab régi brokát, diszkréten tarka japán ellenző, néhány szoborvázlat agyagból, vagy sima rámás tollrajzok, - nem, - nem is látta darabonkint, csak érezte e négy fal közé zárt intimitást, szelíd harmóniát és lappangó, szinte fájó érdekességet. Arra gondolt, hogy az illatszer különös árnyalata ejti csak káprázatba és elmélyedésbe.



- Én nem ismertem az anyámat, - mondta csaknem gyerekes ellágyulással, amit mindjárt megszégyellt.



- Nem mind egyforma, - felelt Pál komolyan és kinyitott egy könyvet. - A legtöbb anya ósdi, tanulatlan és együgyű és sopánkodó, - olyanok, akiket szeretni és ámítani kell. Anyó egészen más! Ő a legokosabb ember és igazi jó barát. Nem is hiszed, mi mindent meg lehet tárgyalni ővele egészen fesztelenül. Nem ütközik meg semmin, mindent úgy fog fel, ahogy kell.



- És az ott édesapád?



Kicsiny platinakép függött az íróasztal fölött, fiatal egyenruhás férfi, szikár és elegáns, - hosszában végignyúlva egy hintaszéken és különös, ujjongóan lelkes szemeivel, beszédes, feszült izmú arcával szinte kihajolva a keretből.



- Apám? Dehogy, az apa nagy képe az én szobámban van. Ő korán elhalt, alig egy évi házasság után. Ez itt Wellingen bácsi, egy német báró, tengerésztiszt, - tavaly halt meg szegény. Mamának nagyon jó barátja volt.



Komolyan és kicsit buzgón lapozta a könyvét, de a másik fiú nem fordult felé. Egyébre gondolt, - körülbelül arra, hogy lám a pajtása, akivel egykorúak, némely dologban észrevétlen elébe emberedett. Az asszonyok például - és sok minden egyéb. - A könnyű és közvetlen észjárása mennyire tájékozott az életformákban, amikről ő még ezután készül egyszer behatóan gondolkozni. Nagyon is sokat küszködött mostanig; kalkulusok, ösztöndíjak, továbbvergődés, - minden olyan nehezen adódott neki...



- Ah, - fenn van anyó! - kiáltott Pál és gyorsan letette a könyvét. Az ajtót kicsapta és mindjárt kacagós, apró örömhangok ujjongtak odakinn a verandán. Már túlestek az első ölelésen, amikor Ferenc kilépett és bemutatkozott.



- Isten hozta, Farkas, - azaz, hogy Ferenc, - ugye így? Már karácsonykor is vártuk, Palkó senkit sem szeret és becsül úgy, mint magát. Épp egyidősek, ugye? - megálljon, hadd nézzem meg magukat így együtt!



Mosolygott. Nézte, hogy a fia mennyivel formásabb, megnyerőbb arcú, erősebb alkatú. Aztán még egyszer az idegen ifjút, - kicsit fakó, hosszas képét, vékony száját és nagy dióbarna szemeit. Csak ez volt rajta szép, - e két okos, meleg és felhős magyar paraszt-szem.



Asztalhoz ültek, friss, zamatos kávéillat párázott szét és az ismerkedés apró szószaporításai folytak. Ferenc csak akkor nézte vissza loppal, de tartósan a barátja édesanyját. Meg volt lepve. - Pál valóban mondta egyszer, hogy csak harminchét esztendős, de még annyinak sem látszott. Jól megőrzött, finom alakja okozta-e, vagy könnyű, világosszürke pongyolája, a sok fehér csipkével, amiket sima gráciával húzott nyúlánk, fehér alsókarja fölé, mikor a tejeskanna után nyúlt. De az arca is a későn hervadók közül való, nyugodt oválrajzos profilja, a kreol árnyalatú szín és tömött, sötétbarna haj, bő, puha hullámokban simítva a szabályos homlok fölé. A napfény végigdobta széles, eleven sárga csíkját az asztalon és az asszony vállán, Pál hízelegve vonta az ajkához a kezét és Ferenc egyszerre valami egészen különöset gondolt. Megint azt, hogy itten jó lenni; e világos, tiszta hely, langyos, fehér kályha, a virágcserepek a párkányon, a japáncsészék, meg az előrehajló, csipkés, mosolygó asszonyalak; - hogy mindez talán hozzátartozik a "jó"-hoz, az élethez, amiért neki még meg kell küzdeni, amit el kell érnie.



A csésze megzörrent a kezében, kicsit félszeg ijedséggel tette le és szétnézett. Semmi! Pál mosolyogva, halkan magyarázott valamit és a cseléd nesztelenül húzta be épp az ajtót. Milyen különösek, ujak ezek a pillanatok, - pedig itt nem történik semmi. Csak egy reggel egy tavasz nap reggele; - kizökkenés munkából, gondból, alvásból, - hajnali kapaszkodás a kicsi hegylejtőn, ahol világos fűfoltok zsendülnek; - ennyi! - És, hogy most ünnep jön és pihenés, - itt egy világos, szép kis ház, szívélyes szavak és egy mosoly, asszonymosoly, tele jósággal. - És lám, - érzések és álmok raja száll fel egy-két pillanat során; - egyszerűek, tiszták és meghatottak arról, hogy az élet még hosszú és tele van jóval, amiért eszes és kemény bízó és birkózó fiatal embernek érdemes türelmes daccal a sorát kivárni. Jómód, nyugalom, ízlés, - és igen, ház és asszony, - erre mostanig alig gondolt.



A háziasszony ráemelte a szemét egy átmeneti és néma pillanatban, tán semmire, vagy nagyon messzire gondolva; akkor megzavarodott, de visszanézett rá. A nő szeme szürke volt, szivárványos és mélyárnyékú - az arctól különvált életet élő és csaknem diszharmonikus. A fiúban valami ismeretlen, naiv részvét dobbant meg, - egészen szűzies tudattalan, amilyent rejtélyekkel és szomorúsággal teljes szépség idéz fel bennük.



-



Átkutatták a könyvszekrényt a fiúszobában és azzal telt a délelőtt. Csak tizenegy tájban ült be közéjük az asszony; a kezében kulcs volt, sonkát meg kalácsot hozott és néhány új könyvet. Beszélgettek. A fiát nézte egyre, - mintha valami rejtett, kétkedő aggodalommal, - amíg a másiknak a sorsát tudakolta. A tanulmányait, célját, anyagiakat; és mennyi puha tapintat volt ebben, kényes dolgokon átsikló jóság. Mosolygott és elhárította a fiú nekikészült köszönetét, amiért eddig is ismeretlenül jó volt iránta és a befolyásával ösztöndíjat szerzett neki.



Hisz a Pál jó barátja, - és senki, mint ő, nincs olyan jó hatással Pálra. Óvatos, könnyed kérdésekkel próbálkozott! rendesen élnek-e odabenn a két szobatárs, - vigyáznak-e egymásra és az egészségükre? Pál néha nagy gyerek, ugye? A Ferenc vélekedéseit, szavait ismételte némely dologról; mindent tudott. A fiú meglepetve látta, hogy baráti kettesük meghittségében mindig része volt a harmadiknak; - Pálnak az anyja volt a másik bizalmasa. Kedvenc eszméik, időszakos teóriák, tetszetős rájutásai két gondolkodó és lelkes fiatal fejnek, - mindehhez köze volt, része volt benne. Valami gyöngéd árnyalatával a nesztorkodásnak talán - a szüle kedvezésével, aki lépést tanulja kicsinyével az ábécét? - Ferenc tűnődve figyelt rá. Lelkesülten látszott a legújabb, néha forradalmi irányokhoz csatlódni, ízlése a legutolsó nemzedéké volt, rokonszenve a keresőké, a tekintélytörő ifjúságé. De mintha több volna ebben az okosság és a szándék, az ízlés nemes bocsánata, vagy azok fölényes melankóliája, akik már megjárták egyszer ez utakat. Akik már leszűrték önmaguk számára életük és az élet eredményeit és lojálisan engedik át e jogot az utánuk jövőknek is. És precieuse-ség nem volt a szavaiban sem, - sokkal több magától való báj. "Csodálatos, csodálatos!" - tűnődött az idegen fiú.



Hogy ez egy asszony, - hogy ilyen is lehet egy asszony, - valakinek az anyja. És a nőrokonaira gondolt, - akik házsártos mesterasszonyok voltak, vagy szűkölködő, elkényszeredett írnoknék.



Palkó felolvasta anyjának egynéhány versét. Újfajta poémák voltak, a fiatal forradalmárok érdekesen nyers, melódiakerülő modorában, egy-egy gondolat merész, rusztikus odagördítésével, egy-egy szó szokatlan oldalvilágításával. - Olyan versek, amilyeneket a kortársak legjobbjai írnak. A meghökkentés lírája, - mondotta egyszer valaki epésen. Az asszony komolyan és nagy figyelemmel hallgatta.



- Tudja, - fordult később Ferenchez, - közöltethetnők most mindjárt. A versek jók, - ugye - és nagy lapoknál vannak ismerőseink. De mégis várni szeretnék. Pál két év múlva, ha végezte a jogot, külföldre megy, - szeretném, ha akkor még szabad és zavartalan volna. Lehet, mire visszajön, nevetni fog a rigmusain és megszerkeszti a programbeszédét. - De hátha hoz valamit a lelkében, ami egészen ő lesz és megcsinálja, amit előtte senki sem csinált. Valamit, - például az egyszerűséggel.



- Azt hiszem én is, - mondta Ferenc - jobb készen, egyszerre kilépni.



Az asszony még egyre a fiát figyelte, a hangja csaknem sürgető volt az imént, - Pál hallgatott és egy árnyalat kedvetlenséggel tette félre a verseit. Az anyja megint visszatért ezekre, - az egyéves utazásra - a városokra, ahol meg kell állapodnia, - hogy lassan és időterv nélkül haladjon át Európán, sokat és friss lélekkel kell látnia és visszatérnie, ahova visszavágyik. Látszott, kedves gondolata ez és sokat vár tőle; hogy új és kész ember válik majd a fiából. Nem volt túlságosan gazdag, Ferenc is tudta ezt. Különös, - és Pál nem felelt.



- Mennyire szereti őt, gondolta a másik belsejében meghódítva. Megérdemli-e mindig? - fűzte hozzá becsületes buzgósággal. Egy ilyen anyát.



Odakinn postás kereste Pált egy levéllel, Rézi is beszólt, hogy tálalva van. Pál még feltörte a borítékot, komoly és kedvesen megilletődött arccal gyűrte zsebre, amikor elolvasta. Senki sem kérdezett semmit, - csend volt egy percig.



Az ebédnél inkább a vendéggel foglalkozott az asszony és megtisztelő kedvességgel hozzá intézte a kérdéseit. Komolyan látszott őt érdekelni mindaz, amit a fiatalember mondhatott. Csakhamar belemelegedtek. Ferenc megfelelt a halk és ingerlően szokatlan ellenvetésekre, tűzbe jött, csaknem ékesszóló lett, mint a hozzá hasonlók, ha tanulmányaikról beszélnek. Iskolai ízű párhuzamokat mondott, amiket önmaga talált meg és fejlesztett tovább, - amik legkedvesebb gondolatai voltak mostanáig. Az asszony mosolygott, - szürke szemével fogva tartotta egy percig. "Milyen céltalan mindez, hivalkodó és kicsiny!" látszott mondani egészen szelíden. És a fiatal diák megdöbbent. Mert nagy néha őbenne is ébredt már hasonló felszínes elméletek, - és valamit, - újat, pompázót, lüktető elevenségűt csakhamar halkan és kéretlenül ki fog bontani számára az élet. Ezt hozta az ő tizenkilencedik évének a gondolatok pillanatnyi csődje. - Az asszony mosolygott.



Eközben pedig pontosan és komolyan váltva a tányért, jól készült ételeket hordott fel Rézi és Pál mosolygó elmerüléssel nézte a tányérját.



- Lefekszem egy félórára, - mondta asztalbontáskor az asszony - elmehetnétek sétálni addig, - a helységen át, az erdő felé.



Megnézte őket, leporoltatta a kabátjukat, - a Ferenc nyakkendőjét mosolygó érdeklődéssel bontotta ki és újra kötötte. A fehér, karcsú ujjaival, hosszan, anyásan, bíbelődve. - Meglepettnek látszott, amikor észrevette a fiatal arc hirtelen felszökkenő bíborszínét. "Már jó!" mondta gyorsan, - megérintette a vállát, küldte őket.



-



A rügyezés halványzöld zománca fújta be a fákat és a ritka törzsek közé nedvesen csillogó fehér foltokat szórt a nap. A szélcsöndes reggelen az élet első, fájóan édes nyilallásait lehetett érezni, amint keresztül-kasul jártak; - az oldalak szakadékos, apró árkaiban halkan, csörögve szivárgott a talajvíz. A két fiú néma megegyezéssel vált ketté néha, - elbandukoltak, lábukkal suhogtatva a múlt évi száraz levelet, egymásra lelve, vagy meg-megállva, - téveteg és új érzéseikkel e méla, szelíd tavaszban.



Ferenc Pálra igyekezett gondolni, - barátságukra, mely serdült korának legerősebb és legeszményibb, ápolt és tisztes érzése volt. Ők mind a ketten a "jó" ábrándja felé, a dolgok komolyba vevése és saját bálványaik tisztelete felé hajoltak, - egyik inkább a nevelése, másik a lelke rátegezetlenül normális, törvényszerű és alázatos paraszt hajlama miatt. A Ferenc élete nehéz és rideg volt. A nagybátyja, egy agglegény asztalosmester házában élt mint kicsiny gyermek, onnét került az árvaházba, ahol szerencsére észrevették, hogy taníttatni érdemes. Hosszú ideje már, hogy csaknem maga gondoskodott az életéről, - leckét adott és térképeket másolt. A középiskolai években került össze Pállal, de házukat, az édesanyját ma látta csak először.



E házat, amelyről e percben azt gondolta, ilyen egy igazi, belsőleg úri ház. Most már érteni vélte mind, ami a pajtásában az ellentét erejével vonzotta; - jó modorát, bizalmát, - a kedélye őszinte báját. Itt nőtt fel, ahol rend van, csendesség, - gyöngéd és nyugodt szavak, az emberek hallgatagon megfigyelik egymás lelkiéletét és tisztelik, számba veszik a cselédlány kedélyváltozásait is. - Az ilyen asszonyok, - gondolta egészen egyszerűen, - arra születtek, hogy körülöttük nyugalom legyen és az emberek hozzájuk meneküljenek. De még ezenkívül is - van benne valami, kimondhatatlan és egyedül való érték. Egyszerre maga előtt látta a szemét és édes, fehér kezeit. Be akart számolni magának e különös, mély és emelkedett indulatról, mely pár rövid óra alatt megihlette a romlatlan, fiatal lényét: hála volt talán, vagy hódolat, - mert a Pál anyja a legtökéletesebb nőnek látszott. - Megállt és mélyen elpirult - érezte az arcán és a homlokán, - nagy lélegzetet vett és bevárta a másikat, aki fütyörészve szólongatta.



Elért hozzá és átfogta a vállát mosolyogva, hízelkedően.



- Arra gondolok, milyen jó, hogy most itt vagy, öreg. Nem veszed észre, hogy valami készül? Ma akarok beszélni anyámmal.



A másik rábámult.



- Igen, - hisz tudod; - Mirjam felől. Ma irt nekem. Végre tisztába kell jönni ezzel. Azt hiszem, könnyen fog menni. Mit gondolsz? Elhallgattak. Gyöngéd és kalandozó álmaiknak vége szakadt - és Pál komolyan figyelt a másik arcára. Új gondolatok szöktek közéjük, az a leány, - valami diszharmónia, aminek el kell simulni. Könnyen fog-e menni? És Ferenc ebben a percben hűvösen idegennek érezte magától az egész ügyet, - erőszakosnak, éretlenül komolytalannal. Ez a leány, - akit a barátja Mirjamnak nevez. - - -



Ismerte őt. A kis felföldi iskolavárosban került eléjük, ahol a gimnáziumi éveket rótták. Egy fűszeres árvája volt. A kis sarki boltot a tőzsdével a temetősor lejtős házikói fölött a testvérnénjével látták el és az idősebb leány fehérneműt varrt. Maga elé képzelte szinte provokálóan felragyogó fiatal szépségében, zseniális, borzas diákleány fejével, látta ormótlan, de kicsi cipőit, jól szabott, olcsószövetű és merészen reform alakú ruháit nyúlánk gazellatermetén, - a tisztessége bájosan vadóc gőgjét, - az egész kis különc, forradalmi, rendetlen, büszke és okos teremtést; és szinte vaskosan demonstratív nyíltságát a szerelemnek, mely Tacituson és az új szociológusok könyvein át szövődött két középiskola ifjúságának irigy féltékenysége vagy pártfogó rokonszenve közepett. Mirjam, - Braun Mari máskülönben, - csakugyan kivételesen szép és nem mindennapi jelenség, - gondolta, - de mégis - - -



Pál a karjába fűzte a kezét, kényszerítette, hogy lassú, taktusos lépésben együtt haladjanak és az ő könnyed, bő és kifizető módján halkan, rábeszélőn magyarázni kezdett.



- Most, hogy ismered édesanyámat, félsz a dologtól, - valld be! De azt hiszem, tévedsz! Hát először is, te tudod, hogy milyen Mirjam. Vagy dehogy is tudhatod. Ha olvasnád a leveleit. Nem képzelhetsz kedvesebb, eredetibb és értékesebb lelket. És tanulékony, külsőségekben is fejleszthető, - tele van természetes előkelőséggel, ugye?



- Igen, - kétségkívül.



- És te mamát is rosszul ítéled meg, azt hiszem. Ő felőle is el akarok neked valamit mondani.



Ferenc gyönge ütést érzett a belsejében, mintha bántani akarnák. És igyekezett eltitkolni, hogy feszülten figyel. Pál komoly volt és ő látta, hogy ez közlékeny pillanata.



- Anyám, - kezdte, - nagyon sok évig, amióta csak özvegy, szeretett egy embert, egy német tengerésztisztet, - Wellingen báró volt a neve. Az arcképét láttad a nappaliban. Valahol útközben találkoztak; sohasem ismertem hozzá hasonló férfit. Katona volt, talán a karrierjének ártott volna egy házasság, - vagy mama miattam nem akart messze költözni, vagy nem is ezért; - azt hiszem, erről keveset beszéltek és mind a ketten tudták, hogy úgy szebb és jobb. Nagyon szép szerelem volt az, és hosszú ideig,egészen zavartalan. Éveken át egy hónapot töltöttek együtt Gradoban vagy más kis tengeri fürdőn, - rendesen a májust. Az én szünidőm azután következett.



Letört egy barkás, fiatal gallyat és a fogaival csipegette, majd suhogva lóbált vele a levegőben.



- Egyszer, - folytatta - és gyöngén mosolygott, - a hetedikbe jártam épp, és akkor tárgyaltuk Boricsot a magyar irodalomból - igazi kamasz voltam, nagyon rám jött a gondolkodás és valami olyas buzdult fel bennem, - a férfiú, aki hivatva van megvédeni a neve tisztaságát, Telemachos, a Penelopé fia, vagy hasonló. Szóval, a vizsga után elhatároztam, hogy szólok mamának. Valami ostoba célzáson kezdtem, - soha ezt semmi le nem mossa rólam. Ha láttad volna mamát, - a csendes, okos és szomorú gúnyját, ahogy megfelelt és az életemben először röviden és gőgösen elhallgatott. Nem tudnám neked ismételni az egész jelenetet, de nagyon sokat tanultam akkor.



Nem tudom, érted-e, amit mondok.



A másik némán bólintott.



- Hát igen, - Ferenc, - mióta csak megszülettem, elfoglaltam és lefogtam egy másik embernek, az anyámnak az egész életét. Mikor még kicsiny voltam, maga öltöztetett, ő fürdetett meg este és míg el nem aludtam, ruhástul mellém dőlve a kis ágyamba suttogott, mesélt és dalolt nekem. Az ember könnyen lesz önző, ha nagyon szeretik. - Azt hittem, hogy ő egészen és csupán ennyi, - nincs rajtam kívül más élete, vagy vágya vagy joga. Énnekem nem maradt adósom soha egy jó szóval, egy karácsonyi aranydióval sem; azt hittem, követelhetem, hogy az én kedvemért ne élje az önmaga életét. Már ezeken túl vagyok. - Anyám később sem beszélt sokat erről a dologról, de könyveket adott nekem, - a nő és a férfi helyzetéről, a jövő társadalmáról és az ember anarchikus függetlenségéről. No jó, - öreg, hisz nem minden könyv színigazság. De a következő nyáron, megismertem Wellingen bácsit, - emlékszel, írtam neked Polából akkor, - velük töltöttem az utolsó hetet, - és rajtad kívül ő volt az egyetlen férfiember, akit nagyon megszerettem. És nagy hatással volt rám, - ha tudnád, csodálatos és kitűnő ember volt az, és az egész világon csak ő volt mamához illő.



- Már nem él? - kérdezte röviden a másik.



- Másfél éve halt meg. Igen; - szomorú dolgok következtek azután. Az ő pompás agyvelejében valami lassan fejlődő, öröklött elmebaj fészkelt és készülődött, - később tudtam meg, hogy mama már évekkel ezelőtt tisztában volt ezzel. Mind a ketten. Készültek rá, tanulmányozták a patológiáját és rejtegették egymás előtt; ez tulajdonképpen borzasztó. Mama nagyon szerette. - Rosszul esik rágondolni, hogy e közben leveleket irt a professzoraimnak, tárgyalt a szabómmal az új ruháim ügyében és a szünidőn velem tanulta Virgilt. - A báró egyszer idejött egy napra, - már különösnek látszott. A családja akkoriban fenyegetőn sürgette a házasságát valami unokanővérével, egy harminckét éves baronesszel, akit bonyolult örökösödési dolgok miatt el kellett volna neki venni. Az utolsó őszön váratlanul az eljegyzési híre érkezett, - két hét múlva dühöngeni kezdett a hajón. Evvel a hírrel együtt ért anyámhoz az utolsó levele, - és tavaszra meghalt egy szanatóriumban.



Puha talajra jutottak és elhalt a lépteik nesze. A fa sudarak közt már homály húzódott el, - kikerültek a gyér, mogyorós erdőaljba, s a régi vár szürke romfalai alatt csendesen hazafelé tartottak. Pál arra gondolt, hogy mi okból is mondta el ezt a történetet.



- Igen, - szólt, - látod, akkor tanultam meg, hogy bizonyos dolgokat külön kell átélnünk, - jót, rosszat, - függetlenül a legközelebbiektől is. Mama ezután is az maradt számomra, aki volt; engem sohasem hanyagolt el, sőt akkor nyáron együtt mentünk Svájcba és az nagyon jó időm volt nekem. Mikor legényedni kezdtem, úgy beszélt velem, mint egy apa és egy orvos. Tudta, hogy a mostani világberendeződés mellett nem lehetek liliomfi, nem is kívánta ezt, de legalább megőrizte a kedélyem és az egészségem. A szomorúsága pedig egyedül az övé volt és én nem is kérdeztem efelől soha. De ebből tudom, hogy ő is így akar és így fog viselkedni velem, az én külön és emberi ügyeimmel szemben.



- A leányt feleségül akarod ? - kérdezte Ferenc az ingerültség valami rejtett árnyalatával.



- Természetesen, - felelt a társa és nyílt szemekkel nézett rá. - Nekem nincs okom egyébre. Nagyon sok kellemetlenségünk lenne, ha demonstrálni akarnók a szabad szerelmet, - és hát gyermekeink is lesznek. - Mamának ki kell eszközölnie a hadmentességemet. Mirjam az idén tesz érettségit, - tudod, ugye, - jövőre beiratkozik az egyetemre. Együtt fogunk járni, mint férj és feleség, - együtt tanulunk. Nem érzed, milyen kedves ez?



- Hárman, - hiszen te is! - tette hozzá nevetve, rosszul értve meg a másik hallgatagságát. - Meg vagyok győződve látod, hogy ez igazában az anyám eszménye is. Hogy fiatal testtel és lélekkel, romlatlanul jusson egymáshoz két egészséges és intelligens ember. Hogy a lelki fejlődésben mindig nyomon követhessék és ellenőrizhessék egymást és egymás számára mindig ugyanazok maradjanak. Két éve ismerem már a leányt és soha, senkit sem tudnék így szeretni.



Az alkonyat szétterült már a mezőn és a városka ablakaiból lámpafények pislogtak feléjük. Ferenc nem felelt, - gyorsabban lépkedett és középen fogott sétabotját szórakozottan megforgatta erős ujjain. Sok mindenre gondolt és tulajdonképp nem tudta, hogy mire kell gondolnia. Annyi új dolog támadt rá egyszerre. A világ dolgaiban járatlanabb volt a társánál, de mérsékeltebb és pozitívabb, - úgy érezte, hogy mindez nincs rendén. Ő idáig csak könyvekből tanult és az "asszony"-ról egy-egy régi bölcselő álláspontját tette a magáévá; a férfi és nő vonatkozásainak mai közkeletű társadalmi formáit sem ismerte egészen - és barátja most komolyan forradalomról, a jövő berendezkedéséről beszél. És - ejh, gyerekség, - házasodni akar a Forel, vagy más valaki recipéje szerint, diákésszel, a csacsi, érzelmes, makacsul állhatatos kedélye első szerelmével. - Azelőtt is, sohasem akart egészen hinni e dolog komolyságában, - és most valami idegenkedő, türelmetlen nevetés kerülgette, mikor Pál az ő benső és külön emberi ügyeiről beszélt. - Nem, - ez a háborúsdi játékhoz hasonló, - hisz ők mégis, - mind a ketten gyerekek.



Majd eszébe jutott, hogy hiszen Pált az édesanyja nevelte így, - ez ideális elvontságban, elméletek közt és konvenciók nélkül. Ő pártolta barátságát vele, a mesterember fiával, mert a társai közt a legkülönbnek hitte. Az anyja hangolta úgy, hogy undorodjék a szerelem útszéli szurrogátumaitól és szegény pária-lányok iránt rokonszenves, de szinte önváddal tele részvétet érezzen, - a mások burleszk tréfái és trágár bizalmaskodása helyett. Miért adott neki izgága könyveket,- most itt az eredmény. Mennyi ellentét, mennyi zűrzavar.



- És az édesanyád tervei veled? - kérdezte tanakodva. A jövőd és az utazások?



- Istenem, - hát nem azt kívánja-e legjobban, hogy boldog legyek? - Az élet hosszú, még sok mindenre ráérek, - és Mirjamnál nem kell jobb útitárs. Nem, - mama nem lehet előítéletes.



A másik nem szólt többet. Egyszerre megint eszébe jutott az asszony, mélyen jelentős szépsége, különös szemei, hullámos egyszerű mozdulatainak egyéni intelligenciája, - az az egész csodálatos bűvkör, mely előtte és utána szállt könnyű illatos ruhája fodrainak, - minden, amit nem értett és hódolva csodált rajta, - az átremegésig, a sóhajig, a sírhatnámság édes megindulásáig. - Igen, - története, melyet az imént hallott... Ez hát a szerelem, e tragikus, szent és éretten emberi, - e rejtett és magányosan átélt nagy szomorúságok, - érezni vélte őket a rezeda zöld szoba illatában. - És csaknem föllázadt a gondolatra, - hogy ez az asszony most vegyen ide menyül egy Mirjamot, - egy kicsi fűszeres lányt a Hóstyáról. Az ő csendes, lelkes, diszkrét életébe, az ő zajtalan házába. Miért volna ez az áldozat, miért? -



Pál kutatva nézett rá. Már tudta, mit szokott gondolni, amikor hallgat.



- Remélem, - kérdezte lehangoltan, - nem fogsz ellenem szólni ebben?



- Nem fogok. -



A bronz sárga-ernyős nagy függőlámpa fénye széles, meleg színű sávban vetődött eléjük a terasz lépcsőjén.



- Mennyire illik egymáshoz ez a kettő, - mondta Pál, - a Grieg zenéje és anyám.



Leült barátja mellé, a szalon kerevetén és cigarettára gyújtott, - teáscsészék illata párázott előttük az asztalkán és a háziasszony a zongoránál szemben ült velük.



Ase halálát játszotta. - Tudással, magas nívójú egyszerűséggel és egyéni ízléssel, - döntötte volna el egy zeneértő; de a fiatal vendég nem volt az. És félbarbár idegzete sejtő felviharzásával többet, csaknem mindent megérzett e percekben, - a muzsikát, a kimondhatatlant, - az élet nagy, hűs és mindent egymásba simító hullámveréseit, a vágyakat és tetteket, - és mind a véres és álmatag mysteriumot, amelybe dacosan, kérkedőn és kétségbeesetten tapos bele az északi lélek gőgje. És borzalmak, gyötrődések, téboly, halál mögött, - lágyan, piano, - mint meg-meg újuló szelíd és örök kíséret, mint engesztelő könnyek harmatozása, - a melódia, a mese, a báj. - Csodálatos, - gondolta, - hogy menynyire világos ez a nyelv, a hangoké, melyet ma engedett először a lelkéig jutni. Lám, egy új életérték! Lebűvölten meredt maga elé, két kezével átszorítva térdét; azon erőlködött, hogy gondolkodjék. Miért éppen ma? - Mintha kivedlett volna valami kemény és holt kéregből, mely alatt sajgó elevenségű, színes és nyilallóan érzékeny az élet. Ezentúl mindig így lesz vajon?



- Miért is játssza ma éppen ezt anyám? - kérdezte félig önmagától Pál és egy selyempárna fodrain babrált.



Az asszony kissé hátravetett fővel ült, arcát könnyedén fölemelve és szép vonalú, gyöngéd leányválla utána lendült az ütemsoroknak. A két gyertya sápadt sugárcsíkja alakján kereszteződött, szinte átlátszóvá tette és kiemelte a sötét fal teréből. - Félig leborult szemhéjai és a mély gyűrűk sötéten alárajzolt fátyolfoltja megöl különös, tompán sugárzó pillantása feléjük szállt néha. E két csodálatos, okos és erős sebzett-szarvas szem. E titokszerű és fájdalmat okozó szemek! Melyikükre néz vajon. Az egész arcát szokatlanná tette a zene, áthangolódottnak látszott, felszabadult életűnek és nyugtalanítónak. "Milyen szép ma anyám!" - mondta félhangosan Pál.



Melyikükre néz vajon? Ferenc összekulcsolta az ölében a két kezét és akaratlanul imádságos volt e mozdulata. Előre görnyedt, nézte őt és éles, fájó, boldog villanások jártak át a lelkén. Már eldöntötte magában, - hogy íme, elkövetkezett rá valami, - jött-jött, puha lábakkal, halkan, diadalmasan és komolyan, - be az ő okos, egyszerű és szegény életébe. Egy ilyen szerelem! Mi lesz vele. Ám ez az élet leg igaza és leg elevenje. - - Leborulni elé, vagy meghalni érette, - ez volna jó. Az óra zengő kis érc szava fulladtan vert el valamit; tízre járt. Az óra fölött a falon arckép, - egy eleven, feszült, vonzó és nyugtalan férfiarc hajolt ki a keretből. Ez volt, - a férfi, az egyetlen, aki hozzá illett és itt már minden elvégződött. A zongora még egyszer összefogta a halálballada tompa, fáradtan szelíd motívumait, - az asszony arca halványan átpiroslott, - a technikai fáradságtól talán. - - Hullámszerűen egyre feljebb-feljebb tört a fiú belsejében a zokogás vágya; a sok elfojtott bennrekedt forró gyermekérzés mind, mind. Mit tegyen, mit tehetne? Mindig így lesz már ezután? Az utolsó accordoknál az asszony elfordította a fejét. Mosoly volt ez, - gyors, meleg és szomorú? Neki szólt? - Bocsánat volt.



- Én még anyóval maradok egy kicsit, - mondta Pál, amikor Ferenc búcsúzni készült.



A másik felállt. Egy percig még azon félt és ujjongott, hogy mindjárt-mindjárt a kezében lesz egy pillanatra az asszony keze. Aztán ez is megvolt. Egyedül haladt a fiúszoba felé, a lelke tántorgott belül; - olyan egyszerre jött mindez. Arccal a párnákra borult, azt hitte, sírni fog és örült, hogy egyedül lehet. Ám csak mélyen, szaggatottan sóhajtott, - fölkelt megint, - és lassú, álmatag, boldog babrálással szedte le magáról a ruhát. Falnak fordult és gyorsan, édesen elszunnyadt.



Az álma szűzies volt és boldogan izgalmas. Valami folyó partján látta ülni az asszonyt gyászos és királynői pompájú öltözetben, és nehéz vasbéklyóban két csodálatos kezét. Eddig nem ismert idegáramlások futottak végig rajta e bilincsek láttán. Ő gyors, zakatoló, kicsi hajón sietett megmentésére, minden pillanat közelebb vitte; ám az nem nyújtotta felé szép fogolykezeit. Némán és sápadtan ült és nézte őt félig hunyt pillái alól. Talán mosolygott.



Felriadt, - szeme kipattant és ebben a pillanatban már szégyenletesnek érezte az álmát. Egy idegen asszony; - ha a fia tudná. Meg akart fordulni és maga előtt látta Pált.



Köpeny volt rajta és fején kalap.



- Hová készülsz? - kérdezte tőle majdnem ijedten és felült az ágyban.



Vállat vont és leült mellé a takaró szélére. Ideges volt, a szája remegett, mint akit nem volna nehéz sírásra fakasztani.



- Mi bajod ? Hova akarsz most menni ?



- Egyelőre, - nevetett fel röviden, - valami egészen alkalmatos helyre. A "Bolero"-ban friss a személyzet, - nem jönnél velem te is? - A városba, - no.



- Most, - megőrültél? Mit beszélsz? Mit gondol édesanyád?



- Hát, - öreg mesterem, - úgy látszik, ő éppen ezt akarja. Tanuld meg, hogy egy asszony se okosabb a többinél. Semmi na! Most azután nyakára mászok az életnek, - Wein, Weib und Gesang, - valahova majd csak kilyukadunk. Még rám találsz egyszer a halottnézőben vagy a rendőrségnél, - anyám úgyis karriert akar tőlem.



Sarkon fordult, elment, - hangos ajtónyitással, élesen fütyörészve. Felindulásában és keserűségében végletes és durcás volt, egészen kivetkőzött önmagából. Sok mindenre képes ilyenkor, - gondolta Ferenc, - és félálmosan utána-révedt egy ideig. Még zavaros volt előtte a dolgok összefüggése, - ösztönszerűen nyúlt megint a ruhái után. Felöltözött. Közben ajtók halk nyitódását hallotta ott kinn, csöndes lépteket, suttogást. A verandán találkozott a háziasszonnyal.



Rézi abban a percben húzta be maga után az ajtót. Az asszony fel-alá járt, - mikor meglátta, a kályha falához támaszkodva állt meg és bevárta őt.



- Szegény gyerek, - mondta, - ugye felzavartuk?



Mosolyogni próbált és úgy beszélt, mintha apró házirendtelenségről volna szó. De a hangján, egész alakján izgalom remegett, nagyon halvány volt és mélyárkú, szépséges szemei alatt, - valóban könnyek nyoma. A fiatal fiú az arcába nézett, és egy pillanat alatt forró lelke egész elfogultságával, a hívő egyoldalú áhítatával pártjára szegődött. Szinte gyűlölte Pált, amiért fájdalmat okozott neki. Ízetlen, erővel-esett, korcs és éretlen szerelmét, gyerekesen különc életprogramját; - és a leányt, e ravasz kis kékharisnyát, aki bizonyára számítással és nagyravágyással van tele. - - Úgy érezte, fel tudná áldozni az egész világ minden idegen ügyét, - és az ő fiatal testét-lelkét, - mind, egyetlen könnye miatt.



- Elment ugye? - kérdezte az asszony, szelíd bizalommal és már nem palástolta aggodalmát. A fiú némán bólintott és eltelt keserűséggel a másik ellen. Most messze csatangol a tavaszi éjszakán, poétás, bolond tetszelgéssel a számkivetettség pózában, - milyen önző és gonosz igazság az ő igaza! - Ferenc, aki sohasem ismerte a szülőit, mély, lélekig ható részvéttel értette meg e percben a nemzedékek tragédiáját. Hogy eljön egy nap, amikor nem értik egymást többé, és hiába volt az egész élet áldozata, gond, munka, lemondás. - Mennyi elpazarolt érték van itt, mennyi szépség, asszonyos, édes báj, fennkölt jóság; - mindez kinek?



Szemben álltak, - az asszony puha alakja a kályha langyos, fehér falához simult. Egy félig nyitott ablakszárnyon hűs északi lég szállongott be hozzájuk, - messze terülő, ázott, nagy barna földek illatával tele. Csendben voltak. - "Ha én lehetnék a fia!" - gondolta a fiatalember, rettegve, mintha ezzel is megsérthetné. És már gyűlölte ezt a félénk, áhítatos gondolatot. - Lázas merészséggel fordult az idegen, halott férfiarckép ellen. "Kije volt ez?" Vad, keserű szégyenkezés fogta el. A torka szárazon, égve szorult össze, - már pillanatokig tartott a csend, - és egyszer látta lassan lecsukódni az asszony szemét.



- Mit tehetnék, - tört ki majdnem nyögve. Mit lehetne! - -



Az asszony felnyitotta a szemét és ránézett. Az első pillanatban összeszorította ajkait és elpirult kissé. Most már látnia kellett. E szorongó, áhítatos, félig naiv és félig epedő fiatal arcot; nagy, néma izzású szenvedélyt a szép, felhős, sötétbarna szemekben, szikár, csontos vállai remegését, e fogvacogtató izgalmat és hasztalan, bús igyekezetet, hogy mindezt palástolja. Látta és meg kellett éreznie, hogy ez itt mégis a kész, teljes férfiúi-szerelem immár, - a hallgatag, komoly és elszánt; nincs magyarázata, értelme vagy kelte, - ez a szerelem. És férfi áll mellette egész, forró, odaadó valójával e percben, amikor minden, amiért élt, elhagyni készül őt. Most - egyszer utoljára még, - a szerelem, a fiatalság. Erre gondolt vajon?



- Mit tehetnék? - - Minden megtennék, - ismételgette a fiú görcsösen, jelentés nélkül, - mert szüksége volt ilyen semmitmondó szavakra. Aztán elszállt egy sóhaj, - rövid, nagyon picike és önkénytelen, - az asszonyé. A szeme nedves volt, melegsugárú és bánatos, - talán több is ennél, hamvadó rejtélyekkel, álmatag, fojtott veszedelmekkel teli. Feléje nyújtotta a jobb kezét, - puhán, hajlékony simulással fektette bele a kemény, barna tenyér érdes mélyébe, - és úgy hagyta egy pillanatig. - Még egyig aztán, - vagy tovább. - Ennyi volt.-



Visszavonta, - leejtette egy percre, - nem következett semmi. Már egyenesen, komolyan, kedves, szomorú fölénnyel nézett a szemébe.



- Igen, - mondta, - ha jó akar lenni, - menjen utána. Menjen és vigyázzon rá. Magára hallgat; - megteszi ugye?



A fiú némán, görnyedten hajolt meg előtte. És vette a köpenyét, - alázatosan, kiverten, boldogtalanul. Szinte örült, hogy mindjárt kinn lesz a levegőn, ahol megállhat, - nekiborulhat valami falnak és sírhat. -

 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
Öreg ember, öreg fa
  2011-02-18 23:29:10, péntek
 
  Móra Ferenc - ÖREG EMBER, ÖREG FA

Az öreg diófa alatt legjobban szerettem ülni kisgyerekkoromban, ma sem tudom bizonyosan, miért. Dió nem termett már rajta, már nyár derekán sárga levelek aranyesője pergett le róla, zuzmós, mohos ágain énekes madárka nemigen pihent meg. Volt nekik hova szállni, virágos bokrokkal megáldott gyümölcsfákkal telis-tele volt az udvarunk.

Hát hiszen nem mondom, nem haragudtam én az almafára se, a császárkörtefákkal meg különösen szerettem barátkozni, hanem azért az én fám mégiscsak az öreg diófa volt. Azt hiszem, azért szerettem, mert én olyan kicsi voltam, ő meg olyan nagy. A legnagyobb az egész kertben. Én ugyan akkor azt hittem, hogy az egész világon ez a legmagasabb fa, és hogy ennek a hegyiből már be lehet látni a mennyországba.

Mindenféle ákombákom is volt belevésve az öreg fa derekába, s én azokon nagyon sokat elnézelődtem. Girbegurba betűk, nagy papmacska-hernyók gyanánt feketéllettek a fa kérgén, s az édesapám mindnyájáról tudott valami történetet. A karjára emelt, ha jó kedve volt, s néha sírva, néha nevetve mutogatta a furcsa bemetszéseket.

- Ezt a szívet én vágtam bele nagy deák koromban. Bele is tört a bicskám. Azt Pista bátyád faragta, emezt meg az Ágneska nénéd. Hát ezt a csillagot látod-e? Azt még nagyapónak az édesapja véste, mikor én akkora voltam, mint te most. Nézd, ott meg egy törött kard van a fába vágva, bilincs van a markolatán. Ezt nagyapó vágta bele, mikor bujdosott a szabadságharc után, mint honvédtiszt.

Édesapámnak ilyenkor mindig könnyes lett a szeme, én meg mindig elnevettem magamat.

- Nem hiszem én azt - csóváltam meg a buksi fejemet.

- Mit, te?

- Hogy azt a rajzot nagyapó csinálta volna. Hiszen az van a legmagasabban. Létrán se érne nagyapó odáig. Hiszen ő is olyan kicsi, mint én vagyok.

- Kis oktondi vagy te - adott barackot a fejemre édesapám.

De én tudtam, hogy nagyon okosan beszéltem, mert nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem is tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált különben, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam, hogy dolgozott volna. Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajték-pipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket, amikbe cifra papirosok voltak raggatva. Ezeket Kossuth-bankónak hívták, és nagyapó igen szerette simogatni őket. Ilyenkor föl is csillogott a szeme mindig, bár máskülönben fáradt és szomorú szokott lenni a nézése. Egyszer hallottam is, ahogy vacsora után fölsóhajtott:

- Pihentető Isten, mikor vetsz nekem ágyat?

És akkor nagyon elcsodálkoztam azon, hogy édesapám is, édesanyám is sírva borulnak nagyapóra, és addig csókolgatják a kezét, míg csak el nem mosolyodik nagyapó.

- Ugyan mért uralják úgy? - tűnődtem magamban. Sehogy se tudtam fölérni ésszel, hogy ugyan miért olyan nagyúr ez a nagyapó. A legnagyobb az egész házban. Mindig őtőle kérdezik meg, mi legyen az ebéd. Mindenki kezet csókol neki. Ha elszendereg, mindenkinek lábujjhegyen kell járni. S a velőscsontból én mindig csak a felét kapom a velőnek, a másik felét a nagyapó pirított kenyerére teszik.

Nekem bizony sehogy se ment a fejembe ez a dolog, s egyszer, mikor az édesapám séta közben azt kérdezte tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ki is mondtam a szívemen valót:

- Nagyapó szeretnék lenni.

- Ugyan miért? - mosolyodott el édesapám.

- Azért, mert az semmit se dolgozik, mégis mindenki az ő kedvét keresi.

Édesapám elkomolyodva nézett rám.

- Hát aztán te azt hiszed, hogy ez nincs rendjén?

- Én nem tudom - mondtam egy kicsit megszeppenve. - Te azt szoktad mondani, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék.

- Igazad lehet - fordult el az édesapám, s hamarosan befejeztük a sétát.

Délben csak hárman ültünk az asztalnál. Nagyapó elkocsikázott valami régi barátjához.

- Most az egész velő az enyém lesz - örvendeztem előre, s csak akkor vettem észre, hogy nekem nem is terítettek. Rózsás kis tányérom, aranyos kis poharam nem volt az asztalon.

- Hát énvelem mi lesz? - kérdeztem hüledezve.

- Te most nem kapsz ebédet, igazságos Mátyás - kanalazta édesapám a leveskét. - Aki nem dolgozik, ne is egyék.

- De én még nem tudok dolgozni - borultam szívszakadva az asztalra.

- Nagyapó pedig már nem tud dolgozni - simogatta meg apám a hajamat. - Belátod már, buksi, hogy milyen oktalanságot beszéltél?

Megszégyenlettem magam, és most már nem esett jól az ebéd, akárhogy unszoltak is. Alig vártam, hogy megcsókolhassam nagyapó kezét. Kérdeztem is, mikor jön haza.

- Mire az öreg diófát kivágjuk, akkorra itthon lesz.

Tán azóta se éreztem olyan fájdalmat, mint akkor.

- Nem engedem, nem engedem az öreg fát! - borultam az apám elé.

- Miért, fiacskám? Levelei úgyis hullóban, ágai száradóban. Ezrivel termette száz esztendőn át a gyümölcsöt, egyet se terem már. Öreg fa nem haszonra való.

- Az öregségéért kell megbecsülni - hajtottam le a fejemet.

Mire fölemeltem, akkorra mögöttem állt nagyapó is, s ahogy a szívére ölelt, szépnek, nagynak, méltóságosnak, égig érőnek láttam, mint az öreg diófát.
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
A csalogány és a rózsa
  2011-02-18 23:19:39, péntek
 
  Oscar Wilde: A csalogány és a rózsa

- Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki - kiáltott fel a diák - csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa.

Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén és kinézett a levélréseken át és elcsodálkozott.

- Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! - kiáltott fel a fiú és szép szeme megtelt könnyel. - Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt.

- Végre egy hűséges szerető - mondta a csalogány. - Róla énekeltem minden éjszaka, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak és most itt áll előttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára.

- A herceg bált ad holnap éjszaka - suttogta a diák - és az én szerelmem ott lesz a társaságban. Ha viszek neki egy szál piros rózsát, hajnalig velem táncol. Ha viszek neki egyetlen szál piros rózsát, a karomban tarthatom, és ő majd ráhajtja a fejét a vállamra és a kezét kezembe zárom. De nincs piros rózsa a kertemben, így hát magamban fogok ülni és ő majd elsuhan mellettem, rám se pillant és a szívem meghasad belé.

- A leghűségesebb szerető, kétségtelenül - mondta a csalogány. - Amiről én énekelek, azt ő végigszenvedi; ami nekem öröm, neki gyötrelem. Bizony, csodálatos a szerelem. Értékesebb a smaragdnál, drágább a drága opálnál. Gyöngyön és gránátalmán meg nem vásárolható, nem is árulják a vásártereken. Nem kapható a kereskedőknél, nem is lehet lemérni az arany-mérlegen.

- A zenészek fenn ülnek majd a karzaton - mondta a diák - játszanak a húros hangszereken és az én szerelmem táncolni fog a hárfák és a hegedűk hangjára. Táncolni fog, olyan lebegőn, hogy a lába nem is érinti majd a földet és a tarkaruhás udvaroncok tolonganak körülötte. De velem, velem nem táncol, mert nem viszek neki piros rózsát - és leborult a fűre és kezébe temette arcát és sírt.

- Miért sír? - kérdezte a kis zöld gyíkocska, míg farkával egyensúlyozva elsurrant mellette.

- Vajon miért? - kérdezte a pillangó, aki ide-oda táncolt a napsugárban.

- Vajon miért? - suttogta szomszédjának lágyan, halkan a százszorszép.

- Egy szál piros rózsáért sír - mondta a csalogány.

- Egy szál piros rózsáért? - kiáltották. - Milyen nevetséges! - És a gyíkocska annyira cinikus volt, hogy hangosan is felnevetett.

De a csalogány átérezte a diák szomorúságának titkát, és némán üldögélt a tölgyfán és a szerelem misztériumán gondolkozott.

Aztán egyszerre csak széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant át a ligeten, mint az árnyék lebegett a kert fölött.



Gyönyörű rózsafa állt a pázsit közepén, amikor megpillantotta, leereszkedett hozzá és megült az egyik ágán.

- Adj egy szál piros rózsát - szólította meg - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim fehérek - felelte - fehérek, mint a tenger tajtéka, fehérebbek, mint a hegycsúcsokon a hó. De menj a bátyámhoz, aki a vén napórát fonja körül, ő talán megadja neked, amit kívánsz.

Így a csalogány átrepült ahhoz a rózsafához, amelyik a vén napórát fonja körül.

- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim sárgák - felelte - sárgák, mint a hableány haja, aki borostyán trónusán ül, és sárgábbak a réten virágzó nárciszoknál, mielőtt levágja őket az arató sarlója. De menj a bátyámhoz, aki ott hajt a diák ablaka alatt, ő talán megadja, amit kívánsz.

Így a csalogány odarepült ahhoz a rózsafához, amely a diák ablaka alatt nőtt.

- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.

De a rózsafa megrázta a fejét.

- Az én rózsáim pirosak - felelte - pirosak, mint a galamb lába és pirosabbak a nagy korall legyezőknél, amelyek az óceán üregeiben lengedeznek. De a tél megdermesztette nedveimet, a fagy elpusztította bimbóimat és a vihar letördelte ágaimat, nem lesznek rózsáim ebben az egész esztendőben.

- Csupán egyetlen szál piros rózsát szeretnék - kiáltotta a csalogány - egyetlen szál piros rózsát! Hát nincs mód rá, hogy megkaphassam?

- Van egy módja - felelte a fa - de az olyan rettenetes, hogy el sem merem mondani.

- Mondd csak - szólt a csalogány - nem félek.

- Ha piros rózsát szeretnél - mondta a fa - magadnak kell elővarázsolnod énekeddel a holdfényben és önnön szíved vérével kell majd megfestened. A kebledet tövisnek szegezve kell énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömlenie az én ereimbe és véremmé kell válnia.

- A halál nagy ár egy piros rózsáért - kiáltotta a csalogány - és az élet mindenkinek drága kincs! Olyan jó elüldögélni a zöld erdőben és figyelni a napot aranyszekéren és a holdat gyöngyös kocsiján. Édes a galagonya illata, édes a völgyben rejtőző harangvirág és dombokon nyíló hangafű. De a szerelem többet ér, mint az élet, és mi egy madár szíve az emberi szívhez képest?

Ezzel széttárta barna szárnyait és a levegőbe emelkedett. Mint az árnyék suhant el a kert fölött, s mint az árnyék lebegett végig a ligeten.

A diák még mindig ott feküdt a fűben, és szép szemében még fel se száradtak a könnyek.

- Légy boldog - kiáltotta a csalogány - légy boldog; megkapod a piros rózsát! Életre hívom énekemmel a holdfényben és önnön szívem vérével festem meg. Viszonzásul annyit kérek csupán, hogy hűséges szerető légy, mert a Szerelem bölcsebb, mint a Bölcselet, márpedig az igen bölcs, és erősebb a Hatalomnál, pedig az nagyon erős. Lángszín a szárnya és a teste is mint a láng. Ajka édes, mint a méz és lehelete akár a tömjén.

A diák fölnézett a fűből, oda hallgatott, de nem értette, mit mond neki a csalogány, mert csak olyasféle dolgokról tudott, amelyekről a könyvek beszélnek.

De a tölgyfa megértette, és elszomorodott, mert nagyon szerette az ágai közt fészkelő kis csalogányt.

- Énekelj nekem még búcsúzóul - suttogta - nagyon egyedül leszek majd nélküled.

A csalogány énekelt hát a tölgyfának és a hangja olyan volt, mint az ezüstkoporsóból felcsengő vízcsobogás. És amikor befejezte a dalt, a diák felkelt és elővette zsebéből jegyzőfüzetét és irónját.

- Kétségtelenül van forma-érzéke - mondta magában, míg keresztülsétált a ligeten - ezt nem lehet tagadni; de vajon mit érez közben? Attól tartok, semmit. Nyilván olyan, mint a legtöbb művész; merő stílus, őszinteség nélkül. Nem áldozná fel magát másokért. Csak a zenével törődik, hiszen tudnivaló, hogy minden művészet önző. Mégis el kell ismerni, akad néhány szép hangja. Milyen kár, hogy nem jelentenek semmit se és nincs gyakorlati értékük! - Azzal bement a szobájába, lefeküdt keskeny szalmaágyára és elgondolkozott szerelmén, és nemsokára elnyomta az álom.

Amikor pedig a hold fönnragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához és a tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében és a hideg kristályos hold lehajolt hozzá és úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt és a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe és a szíve vére egyre apadozott.

Előbb a szerelem ébredéséről dalolt egy fiú meg egy fiatal lány szívében. És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. Eleinte halovány volt, mint a köd a folyó felett - halovány, mint a hajnal lába és ezüstös, mint a virradat szárnya. Mint a rózsa árnyéka az ezüsttükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent.

De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben nekifeszítette keblét a tövisnek és egyre hangosabban és hangosabban énekelt, mert a szenvedélyről dalolt, amely egy férfi és egy hajadon lelkében születik.

És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogy a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. De a tövis még nem hatolt a csalogány szívébe s így a rózsabimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve-vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait.

És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek és a tövis belefúródott a szívébe és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban.

És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. Karmazsinpiros volt a szirmok koszorúja és karmazsinpiros volt, mint a rubint, a rózsa zárt szíve.

De a csalogány hangja elgyengült, kis szárnya megereszkedett és szeme elhomályosult. Halkabban, egyre halkabban énekelt és úgy érezte, valami összeszorítja a torkát.

S akkor utoljára még egyszer felcsapott a dal. Hallotta a fehér hold is, és megfeledkezett a virradatról s fenn vesztegelt az égen. Hallotta a piros rózsaszál, s átjárta a reszketeg gyönyörűség és a hideg hajnali levegőben kitárta szirmait. A visszhang elvitte a dombok közé bíbor barlangüregébe és felébresztette álmukból az alvó pásztorokat. Végiglebegett a dal a folyó nádasain és a nádasok elvitték üzenetét a tengernek.

- Nézd, nézd - kiáltott a fa - kivirult a rózsa! - de a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.

A diák meg kinyitotta délben az ablakát és kinézett rajta.

- Ejnye, milyen csodálatos szerencse - kiáltott fel - egy piros rózsa! Egész életemben nem láttam még hozzá foghatót. Olyan szép, hogy bizonyosan valami hosszú latin neve van - s kihajolt és leszakította

Aztán föltette kalapját és átszaladt a professzor házába, kezében a rózsával.

A professzor lánya a tornácon ült és kék selyemfonalat gombolyított egy csévére, míg kutyuskája a lába előtt hevert.

- Megígérte, hogy velem fog táncolni, ha hozok egy szál piros rózsát - kiáltotta a diák. - Íme, itt a világ legpirosabb rózsája. Tűzze ma este a szíve fölé, és ha majd együtt táncolunk, ez a rózsa el fogja mondani, mennyire szeretem magát.

- De a lány arca elborult. - Félek, nem illik a ruhámhoz - válaszolta - különben is a kamarás unokaöccse néhány igazi drágakövet küldött nekem és mindenki tudja, hogy a drágakő többet ér, mint a virág.

- Szavamra, maga nagyon hálátlan - mondta haragosan a diák; és kihajította a rózsát az utcára, egyenesen a kerékvágásba és egy kocsi máris keresztülgázolt rajta.

- Hálátlan?! - mondta a lány. - Maga meg goromba, ha éppen tudni akarja; és végre is, mi maga? Csak egy diák. Aligha van ezüstcsatos cipője, mint a kamarás unokaöccsének - azzal fölkelt a székről és bement a házba.

Milyen buta dolog a szerelem - mondta távozóban a diák. - Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít be semmit és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz. Szó ami szó, semmi gyakorlati haszna, s mivel korunkban fő a gyakorlatiasság, visszatérek a bölcselethez és a metafizikát fogom tanulmányozni.

Visszatért hát szobájába, elővett egy nagy poros könyvet és belemerült az olvasásba.

/forrás:Internet/
 
 
0 komment , kategória:  Novellák  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2017.10 2017. November 2017.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
27282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 29 db bejegyzés
e év: 530 db bejegyzés
Összes: 10813 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 529
  • e Hét: 8079
  • e Hónap: 31933
  • e Év: 398094
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.