Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
A hónap meséje-szeptember Hamupipőke
  2017-09-06 15:09:22, szerda
 
  Az utóbbi időben mintha megsokasodtak volna azok az írások (videók), amik Hamupipőkéről szólnak. Szinte emblematikus figurává vált. Egy olyan női mesehősnő szinonimájává, aki nem veszi kézbe a sorsát, magától semmit nem hoz létre, csak sodródik, nincs akarata, tehetetlen...(sorolhatnám még.) Olyan mesehősnővé, aki már nem tud a ma lányának semmit mondani, vagy legfeljebb ellenpélda lehet. Mert milyen egy moders nő? Őnálló, döntsön és cselekedjen, Ne kelljen mástól segítséget kérnie, mindent saját maga oldjon meg, hihetetlen dolgokat hajtson végre! Harcoljon! (idézet egy videóból)

Ha azt mondjuk, a mesék nem véletlenül maradtak fent, és nem véletlenül meséljük őket, akkor miért meséljük Hamupipőkét? Ha azt mondjuk, a mesékben tanítás van, bölcsesség, nekünk szóló üzenet, akkor hogy is van ez Hamupipőkével? Mi az üzenete, mit tanít Hamupipőke a mának, a mai lányoknak, nőknek? Nézzük Hamupipőkét egy kicsit másképp...
(A Grimm féle változattal dolgoztam, amiben a lány magától jön el a bálból, és nincs benne tündér keresztanya)
,,Élt egyszer egy messzi, messzi országban egy gazdag ember a felességével meg a kislányával. Az asszony egyszer megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta hát betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:
-Légy mindig jó és jámbor, akkor a Jóisten mindig segíteni fog, én pedig nézni foglak az égből, és vigyázni fogok rád"
Hát igen, nem könnyű kezdet. És nem csak a miatt, mert az édes, a jó anya meghal, hanem a program miatt is, amit a kislány kap. Jó, rendes, jámbor-ennek lenni nem könnyű. És talán nem is igaz, nem is valós. Mert nem csak jók és jámborak vagyunk. Sokkal több szín van bennünk. Néha értetlenség, vagy harag, düh. Az anya pedig ehhez a feltételhez köti a figyelmét, a szeretetét (?), segítség adását.
Erre lehet azt mondani, hogy idejétmúlt, ilyen nincs ma már! Pedig... nap, mint nap halljuk, mondjuk: ha megeszed, ha megtanulod, ha megcsinálod, ha szeretsz, ha elmondod, ha jó leszel, akkor... Ugye így már ismerős?
Hamupipőke azt az üzenetet kapja: nem vagy úgy jó, ahogy vagy, akkor vagy ok, akkor figyelek, segítek, ha jó vagy. Ennek a kislánynak ezzel a programmal kell elindulni, élni, megküzdeni. Nem haragudhat, nem kiabálhat, nem mondhat nemet. Hányan indulnak ilyen, vagy hasonló szülői mondatokkal ki mondottakkal és ki nem mondottakkal! (És hányan indulnak még keményebb, durvább erősebbekkel.) És lesz a mesében egy pont, amikor minden szülői elvárás ellenére mást tesz, saját vágyát követi, igaz nem dühösen, nem harcolva, nem veszekedve...de erről majd később.

Több olyan mese van, ahol az édesanya korán meghal. Az egyik ilyen a Világszép Vaszilissza. Ott így szól az anya:
,,Mikor az anyja haldoklott, a kislány még csak nyolcéves volt. Az anyja odahívatta ágyához a lányát, elővett a takaró alól egy bábut, odaadta neki és ezt mondta: ,,Hallgass rám figyelmesen, Vasziliszuska! Emlékezz mindig rám és figyelj jól az utolsó szavaimra. Hama­rosan meghalok, szülői áldásomként rád hagyom ezt a bábut, mindig tartsd magadnál, senkinek se mutogasd: mikor baj ér, adj neki enni, s kérd a tanácsát. Ahogy jóllakott, megmondja, hogy kerülj ki a baj­ból." Azután megcsókolta a kislányt és meghalt."
Ugye, ez egy kicsit más? Áldásom rád! -mondja az anya- itt ez a bábu, ha kell, segít, csak mond neki és etesd, tápláld! Áldás és egy bábu, akihez mindig lehet fordulni... igaz, Hamupipőkének is lesznek segítői. Mert aki ilyen helyről jön, annak kell a segítség-
Az anyának azonban van egy fontos üzenete még Hamupipőkének: vagyok! Halálom után is vagyok, figyelek rád! Én, a jó anya valamilyen formában létezni fogok! Hamupipőke meghallja ezt az üzenetet, hiszi is, mert kijár a sírhoz (több mesében is jelen van ez a halott anya sírjához eljáró motívum) és beszél a bánatáról, fájdalmáról, segítséget kér a galamboktól, mogyorófától. És a segítséget meg is kapja.

Mert van fájdalma, nehézsége. A jó anya helyét elfoglalja a mostohaanya, az apa újra házasodik. Mostoha lett egyszerre az anya, aki szóban bántja, leértékeli Hamupipőkét. Semmi sem jó, amit és ahogyan csinál. Elutasítást kap, gúnyt, bántást. Az, hogy ő mit is szeretne, az a legutolsó, amit a mostoha figyelembe vesz. A (mostoha) anya kivételez, különbséget tesz a testvérek között, más szabályok, elvárások vonatkoznak a gyerekekre. Tulajdonképpen Hamupipőke kikerül a családi rendszerből, legalábbis teljesen a szélére szorul. (Már nem a szobában alszik, a tűzhelynél, a hamuban, nem gyermeki a státusza, hanem szolgáló lesz) Talán ez sem ismeretlen. Lehet, nem ennyire élesen látszik, nem ennyire látványos. Igen, a mesék sarkítanak, erősítenek, fekete fehéren láttatnak. Talán ismerős az, amikor azt mondjuk a nagyobb testvérnek, ne bánts a kisebbet, mert ő a kicsi! Neked kell okosabbnak lenni! És a kicsi tudja ezt és bizony sok mindent letesztel, meddig mehet el az ő kicsisége védelme alatt, vagy hallhattunk olyanról, amikor az egyik testvér több figyelmet kapott, mert lány/fiú. Vagy, mert az egyik kitünő tanuló, a másik kevésbé, afutottak még kategóriájába tartozik. Ezeket a példák nem jók? Nincsenek egyensúlyban a mesei példával? Lehet. (Családterápiákon, állításon hallhattam nagyon durva testvér megkülönböztetéseket, amit írtam, a hétköznapi, mindennapi, talán észre sem vett példáim) A testvérek közül érezheti valamelyik, akár a legnagyobb, az egészséges, a lány, az apára hasonlító, hogy a család peremére, szélére kerül. Ilyenkor mit tud tenni egy gyerek? Lázad? Harcol? Önérvényesít? Nem, nem tud, különösen, ha kisebb még. Alkalmazkodik, és próbálja tenni azt, amit tőle várnak.
Hamupipőke is ezt teszi. Szolgál. Próbálj megfelelni, hátha, hátha észreveszik, hátha szeretni fogják. És ez nem fog megtörténni. Ilyenkor, a mese ugyan áttételesen jelzi, de egy út van, amikor itt az idő, felnőttként, elmenni.

Mostoha. Ki is ő? A mesékben sok mostoha anya szerepel. Több mint mostoha apa. Bár ez így nem igaz, mostoha lányoknak ez az apa szintén mostoha, de ez egyáltalán nem tűnik fel senkinek, mert nem bánik rosszabbul azokkal a lányokkal, mint a sajátjával. Sőt! Vajon mégis miért több a mostoha anya? És igen, jön a történelmi magyarázat, hogy a szülésben sok nő meghalt és az apa újraházasodott, igen ez igaz. Szerintem ennél ez jóval több, mélyebb. Megjelenik ebben a felosztásban az anya tápláló, kedves meleg szeret teli arca és láthatjuk a pusztító, a hideg, a kemény oldalát is. Ez a mese egy nehéz, kemény anya-lánya kapcsolatról szól. Olyan kapcsolatról, amiből az apa kimenekül, nem ,,menti" meg a lányt, az anyától. Mondjuk, nem lehet megmenteni, mert az apa nem tud anya lenni, próbálhatja, de nem fog menni. És ez kemény mesei üzenet. (Van olyan mese, amiben az apa elmenekíti a lányt az erdőbe a mostoha elől, mert az meg akarja ölni, de itt sem a kapcsolatot tudja felülírni, hanem a lány életét menti meg.) A lánya nem is fordul majd az apához segítségért, segítői majd a galambok, az égi madárkák lesznek.
Azt hiszem (tudom, láttam, látom) ilyen anya-lánya kapcsolat nem csak a mesében van, és nem csak a múltban létezett. Egy ilyen anyával, anyánál felnőni nem könnyű, és nem lehet ebből rögtön szabad, szárnyaló, önérvényesítő, erős nővé válni... előtte még van egy-két teendő.

Mit tesz Hamupipőke? Folyamatosan kapcsolódik a jó anyához, emlékéhez, megszemélyesítőjéhez, a galambhoz, a fácskához. Elmondja bánatát, átéli érzéseit. Segítséget kér, megfogalmazza, mit szeretne. Ezekben a mesékben mindig van valaki, valami, akinek el lehet mondani azt a nehéz sorsot, életet, amit a hősnő megél. Ez is egy tanítása a mesének: keress valakit, egy jó anyát (segítőt) akinek beszélhetsz a bánatodról. Ilyen mesékben mindig van segítő!
Van a mesében egy pont, amikor Hamupipőkében feltámad valami, egy érzés, egy vágy, hogy ő is el akar menni a bálba, az ünnepségre. (Más változatban, mindez a templomban játszódik, oda megy el a kitaszított lány) Van egy pont, amikor nem fogadja el azt, amit neki szánnak., szélén levést, a marginális, szolgai létet. Tudja, neki a bálban a helye. Honnan? Miért? Ez az igazi kérdés. Mert sokan nem tudják, még ma sem, ebben a szép modern világban, Ez a mese fordulópontja. Itt minden tiltás, csel, becsapás ellenére Hamupipőke kitartóan küzd azért, hogy elmehessen. Nem veszekszik, nem ellenkezik, inkább egy csendes, de szilárd elhatározást követ. Pedig több próbát kap, de nem adja fel. Sőt a tiltás ellenére is elmegy, titokban. Kétsége nincs felőle, hogy oda való, oda az ünnepségre. Mert a feladat, amit a mostoha ad neki, jelképesen ugyanazt mondja neki: válogass! Válaszd szét a hamut és a magot, a termőt és a terméketlent! Tulajdonképpen ezt a szétválasztás, megkülönböztetést kell nekünk is megtenni. Mi termő, élő, mi mag, mi táplál, és mi terméketlen már bennünk, körülöttünk, kapcsolatainkban...mert kell ez a szétválasztás ahhoz, hogy igazi valónk mutatkozzon meg!
Hamupipőke a munkát elvégzi, igaz segítséggel, ezt még egyedül nem tudná. De ez rendben van. A segítők ezért vannak. Majd a fától új ruhát kap. Olyan ruhát, amiben már saját maga tud lenni. Nő, vonzó, szép. A konyha hamujából kilép, a bálban úgy van jelen, hogy felfigyel a királyfi rá. Rövid jelentet, de egy gyönyörű átváltozást láthatunk. Ruha teszi az embert? A ruha itt jelkép, szimbólum. Látható lettem, csillogok! Nő vagyok! A jó anya segítésével, azzal a vággyal, hogy kilépjek az elvárásokból, hogy nekem is jár... és ez bizony nem könnyű, nem magától értetődő. (meg is ijed ettől rendesen Hamupipőke, menekül, bújna ide, bújna oda, körtefára, vissza a hamuba, de a folyamat elindult, nem lehet megállítani)

Ebben a változatban ő saját elhatározásából megy haza a bál befejezése előtt. Talán, hogy hamarabb hazaérjen, mint a szülei, vagy talán azért, hogy megnézze, lássa, hogy a királyfi mit tesz? Talán megijed attól, ami jöhet? Még nem biztos magában? Megijed a jótól? (Ilyennel sokszor találkozom- félelem attól, hogy jó lehet nekem, hogy a szülői program ellen megyek) Az biztos, itt ő diktál és nem a királyfi. Lehet félelemből, lehet óvatosságból, de ő szabja a feltételeket. Háromszor megy a bálba, háromszor szökik meg, a királyfi mind a háromszor utána megy. Mára elég volt, hazamegyek!- határt húz, késleltetni tud. És nem ő rohan a királyfi után, hanem a királyfi utána. Kitartóan, meg kell küzdeni a lányért. Most épp ennek a királyfinak nem sárkányokkal kell harcolnia, hogy párjára leljen, bár... álhősnőkkel, cselvetéssel, megtévesztéssel kell szembenéznie. Felismeri-e az igazit? Kérdezi a mese. Igen, fel, mert meghallott, meglátott valamit, ami jelzett neki. Itt a lánynak nincs dolga. Ez a királyfi próbája. Tudja-e meglátni, meghallani, hogy ki az igazi és azt mondani: ez nem az igazi! (Tényleg, tudjuk? Vagy sietősen, ami az utunkba kerül, elvisszük?)
A királyfi harmadszor is visszajön, mert ki tudta mondani, nem ez az igazi... Vajon mit élt meg Hamupipőke közben? Vajon tehetetlenségből várt, várakozott? Miért nem szólt, hahó itt vagyok, én vagyok? Lehet úgy ránézni erre a jelentre, hogy kell idő, türelem, hogy egy megtalált szerepbe, a helyünkre beleérjünk, belelépjünk, felvállaljuk a szülők előtt is?

A királyfi eddig megfelelt ezeknek a próbáknak. Mielőtt találkoznak, Hamupipőke tisztára mossa az arcát, kezét, így tiszta arccal, kézzel áll meg a királyfi előtt. És nem csak előtte, a többiek előtt, a szülők, testvérek előtt is. Tiszta lett, megszabadult a hamutól, ennél a pontnál visszanyerte a helyét, az őt megilletőt. Valaki látja őt, teljes valójában, teljes szépségében. Rá illik az üvegcipő. A helyére kerül, a királyi palotába. És mi ez, ha nem egy csendes, finom küzdelem? Mi ez, ha nem a saját hely megtalálása?
És hallom, hallom, hogy egy lánynak csak ez lehet a célja, ez a házasság?? Nem, nem csak ez. De egy jól működő párkapcsolat (régen házasság, talán sokszor ma is) fontos, kell, életünk része, stabilitásunk alapja.
És azzal tudunk kapcsolódni, akik vagyunk, a hamuból ki kell jönni, meg kell találni a ruhánkat, a ránk illőt, a nekünk valót! (Már persze akkor, ha párt szeretnénk, és királyit)
Az első lépés, hogy jusson eszünkbe, mi is hivatalosak vagyunk arra az ünnepségre, a bálba! Mindennek ellenére, annak ellenére, hogy mást szánnak nekünk, más utat szerenének, hogy bejárjunk!
Ezt (is) tanítja Hamupipőke, aki csendesen, eltökélten harcol azért, hogy méltó helyre kerüljön az élete...
Aztán királynőként, majd sok-sok mindent meg fog tudni tenni...

Köszönöm, hogy elolvastál,
Gréta




A mesét itt olvashatod:

HAMUPIPŐKE
Élt egyszer egy messzi-messzi országban egy gazdag ember a feleségével meg a kislányával. Az asszony egyszer csak megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra. Odahívatta betegágyához egyetlen leánykáját, és így szólt hozzá:
- Légy mindig jó és jámbor, akkor a Jóisten mindig segíteni fog, én pedig nézni foglak az égből és vigyázni fogok rád.
Azzal lehunyta a szemét, és meghalt.
A lányka minden nap kiment az édesanyja sírjához. Siratta őt és jámbor maradt és jó. Amikor megjött a tél, fehér kendőcskét borított a hó a sárra, s amikor a tavasz a kendőcskét levonta, új feleséget hozott az ember a házhoz.
Az asszony magával hozta két lányát, akiknek szép fehér volt az arca, de ocsmány fekete a szíve. Attól fogva rossz idők jártak a szegény mostohagyermekre.
- Még, hogy itt ül velünk a szobában ez a buta liba? - mondogatták - Aki nem dolgozik, ne is egyék, takarodjon ez a konyhatündér!
Elvették a szép ruháját, ócska szürke kötényt, nehéz facipőt adtak rá, és kikergették a konyhába.
- Nézzétek csak a büszke hercegkisasszonyt hogy kicifrálkodott!- kiabálták, jót nevettek rajta és kivitték a konyhába.
Ott keményen dolgoztatták látástól vakulásig. Hajnalhasadás előtt kellett kelnie, vizet hordott, tüzet rakott, fát vágott, főzött, mosott; ...
Ráadásul a nővérek mindenféle körmönfont komiszságokkal gyötörték, csúfot űztek belőle, borsót vagy lencsét szórtak a hamuba, neki meg oda kellett ülnie és ki kellett válogatnia. Este, ha már nagyon elfáradt, nem fekhetett az ágyba, hanem a tűzhely mellett a hamuban alhatott csak. Így mindig piszkos is volt, szurtos is volt; ezért aztán elnevezték Hamupipőkének.
Történt egyszer, hogy az apa vásárba indult, és megkérdezte a lányokat, mit hozzon nekik. - --
- Szép ruhát! - felelte az egyik.
- Gyöngyöt, drágaköveket! - így a másik.
- Hát te, Hamupipőke? - kérdezte az apjuk - Te mit kérsz?
- Apám, törd le nekem az első gallyat, amelyik hazafelé jövet a kalapodhoz ütődik.
Az apa ember megvette a két mostohalányának a szép ruhát meg a gyöngyöt és drágakövet, s hazaútban, amikor egy zöld csalitoson lovagolt át, egy mogyorógally nekicsapódott és leverte a kalapját. Ő azt az ágat letörte, és magával vitte.
Mikor hazaért, átadta a mostohalányainak, amit kértek, Hamupipőkének meg a mogyoróvesszőt.
Hamupipőke megköszönte, kiment anyja sírjához, ott a vesszőt, és annyit sírt, hogy könnyei bőségesen megöntözték a vessző tövét. Meg is nőtt az és lett belőle szép mogyorófa. Hamupipőke napjában háromszor kilátogatott a temetőbe, leült az édesanyja sírhalmára, imádkozott és elpanaszolta nehéz sorsát. Olyankor mindig egy hófehér madár szállt a mogyorófácskára. Hamupipőkének csak ki kellett mondania, ha valamit kívánt, s a madár nyomban ledobta neki, amit kért.
Történt, hogy a király ünnepséget rendezett, három napig tartót. Meghívták rá az ország minden szép lányát, hogy a fiának menyasszonyt keressen.
Örült a két mostohalány, amikor meghallották, hogy ők is hivatalosak, Hívták rögtön Hamupipőkét, és ráparancsoltak:
- Fésüld meg szépen a hajunkat! Pucold fényesre a cipőnket! Kapcsold be a csatjainkat! Vigadni megyünk a királyi palotába!
Hamupipőke szót fogadott, ámde sírdogált, mert ő is szeretett volna elmenni a táncba. Kérte a mostohaanyját, hadd mehessen ő is.
- Ejnye, Hamupipőke? - csodálkozott a mostohája. Te, aki csupa por és szutyok vagy,m te akarsz vigasságba menni? Hiszen illő ruhád, cipőd sincs hozzá, s még táncolni akarsz?
De amikor Hamupipőke csak nem tágított, a mostohája meg végül is elunta a rimánkodást; és így szólt:
- Ide szórok neked egy tál lencsét a hamuba; ha két óra alatt kiválogatod, velünk jöhetsz.
Hamupipőke kiosont a hátsó ajtón a kertbe, és elkiáltotta magát:
- Ti Galambok, ti gerlicék, az égnek összes madárkái, jertek, segítsetek válogatni!
Javát a csuporba, Gyomot a gyomorba!
Akkor beröppent a konyhába két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, végül ahány madár csak volt a környéken, az mind beröppent és ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, csak úgy kopogott a csőrük pik-pik-pik; nekilátott a többi madár is; pak-pak-pak, hordták szaporán az ép szemeket a tálba.
Alighogy eltelt egy óra, már készen is voltak, és kirepültek, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőke vitte boldogan a tálat a mostohaanyjához, örült mert azt hitte, most már ő is mehet a vigasságba. De a mostohája így szólt:
- Nem, nincs is olyan ruhád, táncolni sem tudsz! Csak kinevetnének!
S hogy Hamupipőke sírva fakadt, hozzátette:
-Ha két tál lencsét egy óra alatt kiválogatsz a hamuból, velünk jöhetsz. Közben azt gondolta: ,,lehetetlen, hogy meg tudja csinálni"
Amint pedig a két tál lencsét kiöntötte a hamuba, a leányka kiment a hátsó ajtón a kertbe és megint elkiáltotta magát:
- Ti Galambok, ti gerlicék, az égnek összes madárkái, jertek, segítsetek válogatni!
Javát a csuporba, Gyomot a gyomorba!
Akkor beröppent a konyhába két fehér galamb, aztán egy csapat gerle, végül ahány madár csak volt a környéken, az mind beröppent és ott surrogott-burrogott a hamu körül. A galambok bólogattak a fejecskéjükkel, csak úgy kopogott a csőrük pik-pik-pik; nekilátott a többi madár is; pak-pak-pak, hordták szaporán az ép szemeket a tálba.
Alighogy eltelt fél óra, már készen is voltak, és kirepültek, mintha ott se jártak volna.
Hamupipőke vitte boldogan a tálat a mostohaanyjához, örült mert azt hitte, most már ő is mehet a vigasságba. De a mostohája így szólt:
- Tehetsz bármit, nem használ: nem jöhetsz velünk, mert nincs ruhád és nem tudsz táncolni; még szégyent vallanánk miattad.
Azzal hátat fordított neki, hintóba szállt a két kevély lányával, és elhajtottak a mulatságba.
Amikor már senki sem volt otthon Hamupipőke egyedül maradt otthon, kiment az anyja sírjához, a mogyorófa alá, és így kiáltott:
Rezegj, rázkódj kicsi fácska, hulljon rólad szép ruhácska!
És akkor a madár neki egy aranyos-ezüstös ruhát meg egy pár selyemmel-ezüsttel hímzett cipellőt. Ő gyorsan felöltözködött, és elszaladt a vigasságba. Nővérei és mostohája nem ismerték meg, azt hiték, valamiféle idegen királylány. Eszükbe se jutott, hogy a gyönyörű, aranyruhás lány Hamupipőke lehet. Az - gondolták - biztosan most is ott kuporog megszokott helyén a tűzhely mellett, és szutykosan, kócosan lencsét válogat a hamuból.
Szembejött vele a királyfi kézen fogta, és táncba vitte. Nem is akart mással táncolni aztán. Egyetlen pillanatra sem engedte el Hamupipőke kezét. Ha valaki táncra akarta kérni, a királyfi azt mondta:
- Ő az én párom a táncban.
Hamupipőke táncolt, míg be nem esteledett, akkor haza akart menni. Csakhogy a királyfi azt mondta:
- Veled megyek, elkísérlek - mert látni akarta, hol lakik a szépséges lány. Hamupipőke azonban elszaladt előle, s beugrott a galambházba.
A királyfi megvárta az udvaron, míg az apa hazaérkezik és elmondta neki, hogy az idegen lány beugrott a galambházba.
.
Az ember azt gondolta:"csak nem Hamupipőke az?" és baltát, fejszét hozatott a többiekkel, hogy szétverje a galambházat, ám odabent senki sem volt. S, hogy beléptek a házba, Hamupipőke ott feküdt a tűzhely mellett a hamuban, s egy hitvány olajmécses pislákolt felette, mert Hamupipőke azonnal hátul kiugrott a galambházból, a mogyorófához futott, levetette szép ruháját, rátette a sírra; a madár meg leszállt érte, és elvitte, ő meg visszament a szürke kötényében a házba, lekuporodott a hamuba, és elaludt.

Másnap amikor újra kezdődött a palotában a vigasság, a szülők és a mostohatestvérei megint hintóba ültek és elhajtattak. Hamupipőke kiszaladt a mogyorófához, és elkezdte:
Rezegj, rázkódj kicsi fácska, hulljon rólad szép ruhácska!
Erre a madár még sokkal szebb ruhát ejtett le neki, mint előző nap és amikor ő ebben megjelent az ünnepen, mindenki megcsodálta szépségét. A királyfi megvárta míg odaér, kézen fogta, s egész este csak vele táncolt. S valahányszor valaki közeledett, hogy felkérje a lányt, a királyfi csak a fejét rázta:
- Ö az én párom a táncban!
Amikor este lett Hamupipőke hazaindult, a királyfi követte, hogy lássa, hová megy be, de Hamupipőke egyszerre csak szaladni kezdett, s mielőtt a királyfi a nyomába ért volna, beugrott a ház mögé a kertbe; ott fölkúszott, akár egy mókus, a terebélyes körtefára, és megbújt a lombjában. A királyfi nem tudott rájönni, hogy hová tűnt a táncosnője. Megvárta, hogy az apa hazatérjen, akkor így szólt hozzá:
- Az idegen lány elszökött előlem, azt hiszem, a körtefára mászott föl.
Az ember azt gondolta:"csak nem Hamupipőke az?" fejszét hozatott , és kidöntötte a fát, ám senki sem volt rajta. S, hogy a konyhába léptek, Hamupipőke ott feküdt a hamuban, mint máskor, mert azonnal leugrott a fa másik oldalán, visszavitte a szép ruhát a mogyorófához és visszavette a szürke köténykéjét..
Harmadik nap, amikor a mostohatestvérek elmentek a szüleikkel, Hamupipőke megint odament anyja sírjához, és szólította a fát:
Rezegj, rázkódj kicsi fácska, hulljon rólad szép ruhácska!
Akkor a madár olyan pompás, ragyogó ruhát dobott le, még senki nem látott a világon. S hozzá színaranyból cipellőt is. S hogy ebben a ruhában ment el a mulatságba, mindenkinek elakadt a szava az ámulattól. A királyfi csak vele táncolt, és ha valaki fel akarta kérni őt, a királyfi azt mondta:
- Ö az én párom a táncban!
Amikor este lett, Hamupipőke menni akart és a királyfi el akarta kísérni, de Hamupipőke oly gyorsan elillant, hogy a királyfi nem érte utol. :
- Mára elég volt; hazamegyek.
- Elkísérlek! - ajánlkozott a királyfi. Csakhogy királyfi cselhez folyamod, meghagyta a szolgáinak, hogy kenjék be jó vastagon szurokkal a lépcsőt. Így történt, hogy amikor a lányka leszaladt, a bal cipellője ott veszett a szurokban. A királyfi kezébe vette a cipellőt, az kicsiny volt, csinos volt, színaranyból volt. Másnap reggel elment vele a gazdag emberhez, azt mondta neki:
- Az lesz a feleségem, senki más, akinek a lábára ráillik ez az aranycipellő.
Megörült a két mostohatestvér, mert szép, kicsiny lába volt mind a kettőnek. Ment a nagyobbik a szobájába a cipővel, hogy felpróbálja. Hanem a nagyujja sehogyan sem fért bele; kicsi volt neki a cipő. Akkor az anyja adott neki egy kést, mondván:
- Vágd le a nagyujjadat! Ha királyné leszel, úgysem kell gyalog járnod!
A lány levágta a nagyujját, beleszorította lábát a cipőcskébe, legyűrte a fájdalmát, és kiment a királyfihoz. Az a lovára emelte őt akit menyasszonyának hitt, és ellovagolt vele. Csakhogy el kellett menniük a sír mellett, és ott a mogyorófán ült két galambocska, azok így kiáltottak:
Burukk, burukkez nem ő,
csurom vér a cipő!
a cipő kicsi,
otthon ül még az igazi.
A királyfi lenézett a lány lábára, s látta, hogy bugyog belőle a vér. Megfordította a lovát és hazavitte a hamis menyasszonyt.
- Nem ez az igazi! - mondta. - Próbálja fel a másik lány is a kis cipőt!
Az is bement vele a szobájába. A nagyujját könnyen beledugta, de a sarka nem fért bele sehogyan sem. Akkor az anyja adott neki egy kést, mondván:
- Vágj le belőle egy darabot! Ha királyné leszel, úgysem kell többet gyalog járnod!
A lány levágott egy darabot a sarkából, beleerőltette a lábát a cipőbe, erőt vett a fájdalmán, és kiment a királyfihoz. Az a lovára emelte őt akit menyasszonyának hitt, és ellovagolt vele. Amikor a mogyorófához értek, ott ült két galambocska, azok így kiáltottak:
Burukk, burukkez nem ő,
csurom vér a cipő!
a cipő kicsi,
otthon ül még az igazi.

A királyfi a lány lábára nézett, látta, hogy a cipőből ömlik a vér s sötét vörös lett tőle a lány fehér harisnyája. Megfordította a lovát, és ezt a hamis menyasszonyt is hazavitte.
- Ez sem az igazi - mondta. - Nincs több lányotok?
- Nincs - felelte a ház gazdája -, csak az elhalt feleségemtől van itt egy buta kis Hamupipőke; de hát lehetetlen, hogy az a menyasszony. A királyfi azt mondta az embernek, hogy küldje csak elébe Hamupipőkét, ám az asszony közbevágott: ,, Ah, nem, olyan szurtos, nincsen rajta semmi néznivaló" De a királyfi csak látni akarta, így hát hívni kellett Hamupipőkét. Ő elébb tisztára mosta a kezét meg az arcát, majd ment és meghajolt a királyfi előtt, aki átnyújtotta neki az aranycipellőt. Ő felült egy zsámolyra, lehúzta lábáról a nehéz facipőt, és belebújt az aranycipellőbe, ami úgy illett a lábára, mintha ráöntötték volna És amint felállt és a királyfi arcéba pillantott, az felismerte benne a szép leányt, aki táncolt vele, s felkiáltott:
- Ő az igazi menyasszony!
Megrémült a mostohaanyja meg a két nővér, és elsápadtak a bosszúságtól; de a királyfi lovára ültette Hamupipőkét, és ellovagolt vele. Amikor a mogyorófához értek, igy kiáltott a két galambocsa:
Burukk, burukk, ez már ő!
Nem is véres a cipő,.
a cipő nem kicsi:
benne van az igazi!
Aztán felröppentek és Hamupipőke vállára telepedtek, egyik jobbról, a másik balról, és ott megültek.
S hogy megtartották az esküvőt a királyfival, jöttek a hamis nővérek, hogy behízelegjék magukat, s kivegyék a részüket a szerencséből. Amikor a jegyespár a templomba ment, jobbról állt a nagyobbik, balról a kisebbik nővér és akkor a galambocskák mindegyiknek kivájták fél-fél szemét. Aztán, amikor kijöttek, balról állt nagyobbik, jobbról a kisebbik, akkor a galambok kivájták a másik szemét is mind a kettőnek.
Így bűnhődtek gonoszságuk, hamisságuk miatt világtalansággal életük fogytáig.
.vaskorgreta.hu
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A mese csodája
  2015-12-12 08:37:45, szombat
 
  A mese csodája....

Amikor szeretném meghatározni mi a mese, sok a fogalom, és mégis minden meghatározás sántít.
Szerintem a mese a lélek tápláléka, olyan, mint az álom. Nincs lehetetlen, a vágyak teljesülnek, a lehetetlen lehetségessé válik. Álmainkat, vágyainkat, félelmeinket megtestesítjük, így alakul ki a mese.
A felnőttek mese világa sajnos nem olyan gazdag, mint a gyerekeké, mert ők már a pénz rabjai, az igazán sikeres könyvek, filmek a kasszasikerre hajtanak.

És milyen a gyermek mesevilága? Csodálatos! Mikor nyílik az értelmük, és kezdik felfedezni a körülöttük lévő világot, az ismeretlen dolgokat nem mindig úgy értelmezik, ahogy mi szeretnénk. Amikor a fiam kicsi volt, évekig tartottak a "Nyuszi Gyuszi meséi". A fiam volt Nyuszi Gyuszi, és a mesén keresztül dolgoztuk fel félelmeit, örömét, bánatát. A mese fantázia világa és nyelvezete tette még gazdagabbá gondolatait. Egy-egy témát sokszor körbemeséltünk, mindaddig, míg nem érezte, hogy biztonságos ismeretei vannak.
Történt egyszer, hogy megkérdezte, mi az igazság a Mikulással? És kíváncsi volt, hogy vajon hazugságon kaphat-e. Elmeséltem neki Szent Miklós történetét, majd azzal folytattam, hogy mikor Szent Miklós meghalt, összeültek a város okos emberei, hogy mitévők legyenek. A gyerekek már várják az ajándékot, jó cselekedetekkel igyekeztek egymást megelőzni. Végül arra jutottak, hogy Szent Miklós ruhájába öltözve ajándékokat tettek az ablakokba. Aztán a gyerekek lassan felnőttek, majd ők vették át az ajándékozó szerepét. Nagypapa korukban pedig unokáik mellett figyelték fiaikat a Mikulás szerepében. A fiam soha többé nem kérdezett rá a Mikulás napra.

Ma is nagyon szeretek mesét olvasni, idegen kultúrák meséit. Minden mesében megjelenik a jó és a rossz harca, a kicsi és védtelen győzelme a nagy és gonosz felett.
Nincsenek rossz mesék, csak rossz emberek.Olyan emberek, akiknek sekélyes fantázia világa, gyenge szókincse, középszerű ismerete, valami megmondhatatlan küldetés tudattól vezérelve irányítani akarják az embereket. Ők rontják el meséinket, ők lopják el álmainkat. És a lélek betegségét a legnehezebb gyógyítani.

Nyuszi Gyuszi karácsonya

Nyuszi Gyuszi már nagyon készült a karácsonyra, mert nagyon szereti a meglepetéseket, az ajándékokat. De azt is tudta, sokat kell segíteni anyukájának az ünnep előkészítésében. Nővére, Nyúl Piroska vállalta a nagytakarítást, Gyuszi az ablak tisztítást, Karcsi a portörlést. Aztán Nyúl Apó segítséget kért a dió töréshez, a fa hordáshoz, mivel fa fűtéses kályhájuk van. A gyerekek szorgalmasan serénykedtek, mikor Nyúl Anyó kétségbeesett sírását hallották meg. Gyuszi ért oda a leghamarabb, és rögtön megpillantotta mi a baj. Nyúl Anyó megbotlott, és a sok tojás, amelyet a kezében tartott, leesett a földre, és mind egy szálig összetörött. Piroska gyorsan szaladt a felmosó vödörért, segített a rendrakásban. Gyuszi elővette a megtakarított pénzét, megfogta a legnagyobb kosarat, azt a nagyot, amellyel a húsvéti ajándékokat hordták szét, és elindult a Kukori farmra, hogy pótolja a tojásokat. Vele tartott Jancsi kisöccse, hogy ne unatkozzon az úton. Sietniük kellett, hiszen télen hamar sötétedik, és ne szálljon le az éji sötét, mire hazaérnek. A farmon Jancsi nagyon sok érdekeset látott, kis csibéket, kis kacsákat, kislibákat. Addig játszott velük, míg kezdett besötétedni. Akkor aztán megijedt, hogyan jutnak haza. Ijedten csúsztatta kezét Gyuszi kezébe, és sietősen elköszöntek, majd haza indultak. Út közben egyre sötétebb lett, fura fények villantak fel, és felerősödtek az éjszaka hangjai. Jancsi már nagyon félt, mikor egy imbolygó fényt pillantott meg, amely pont feléjük tartott. Nagyra nyitotta a száját, hogy sikítson egy jó nagyot, de nem jött ki hang a torkán. Még jó, hogy csendben maradt, mert a következő pillanatban Nyúl Apót pillantotta meg lámpával a kezében. A vissza út már gyorsan eltelt, és mikor Nyúl Anyó megpillantotta a sok tojást, örömében körbecsókolta mindkét fiát. Jancsi hősnek érezte magát, aki legyőzte a sötétséget, nem sírt, nem kiabált. Másnap reggel korán keltek, mert a sok süteményt meg kellett sütni, a diósat, a mandulásat és a sárgarépást is. Délután a kellemes sütemény illatban hamar elaludtak. Amikor felébredtek furcsa fényeket pillantottak meg, a szobában egy gyönyörű karácsonyfa állt. Alatta titokzatos ajándékok becsomagolva. Ekkor Nyúl Apó elővette hegedűjét és gyönyörűen megszólalt a család karácsonyi dala, amit együtt énekeltek. A fáradtság egy pillanat alatt szerte foszlott, és a helyét átvette a kíváncsiság, vajon mi lehet az ajándékdobozokban? Ilyen volt a Nyúl család idei karácsonya...
Zita Stodoláné Erky írta
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Sün Balázs
  2015-10-14 09:13:27, szerda
 
  Csukás István: Sün Balázs

Erdőszélen, erdőszéli
tölgy tövében volt egy ház.
Abban lakott hét süntestvér:

Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Sün Demeter,
Sün Tihamér
s a legkisebb:
Sün Balázs.

Hogyha jól bevacsoráztak
Szűk lett nékik az a ház,
S előfordult ilyenkor,
Hogy kívül rekedt Sün Balázs

Furakodott, nyomakodott
Morgott, perelt dühöngve
Semmit se ért, mit tehetett,
Lefeküdt a küszöbre

Telt az idő, múlt az idő
Éjre éj és napra nap
Egyre többször fordult elő,
hogy a házból a legkisebb kimaradt

,,Ebből elég! Torkig vagyok!"
kiáltott fel Sün Balázs
,,Sokan vagyunk,
s kicsi nékünk ez a ház"
,,Éppen ezért én elmegyek
Szerbusz néktek hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!"

Miután így elbúcsúzott
Fogta magát, elindult
Lába nyomán
Porzott a vén gyalogút

Így baktatott, így poroszkált
Szomszéd tölgyig meg sem állt
Ottan aztán sürgött, forgott,
Árkot ásott, falat emelt,
Tetőt ácsolt, ajtót szegelt,
És mire a nap leszállt,
Épített egy kalyibát

,,Így ni! - mondta - most már végre kényelmesen alhatok!
Nem tolnak ki
a küszöbre a nagyok!"

Falevélből ágyat vetett
Kényelmeset,
belé feküdt s hortyogott
hogy csörögtek
s remegtek az ablakok

Éjféltájban vihar támadt
Hajlítgatta a vén fákat
Fújt a szél nagy zajjal ám
S arra ébredt, hogy zörögnek
A kalyiba ajtaján
,,Ki az? - szólt ki fogvacogva -
Ki kopogtat éjnek idején?"
,,Mi vagyunk az - szóltak kintről
Mi vagyunk a hat testvér
Sün Aladár,
Sün Piroska,
Sün Adorján,
Sün Dorottya,
Demeter és Tihamér!"

,,Elvitte a szél a házunk,
engedjél be,
ázunk-fázunk idekinn,
csurom víz a kabát rajtunk
és az ing"

,,Jól van, jól van
- szólt Sün Balázs -
Jövök már"
S fordult a kulcs, nyílt a zár.

Betódultak mind a hatan
Tele lett a kalyiba
Kérdezte is Sün Tihamér:
,,Mondd csak testvér,
nincs csak ez az egy szoba?"

Lefeküdtek, elaludtak
S arra ébredt Sün Balázs:
Újra kicsi lett a ház!
Mert az éjjel ide-oda lökődve
Kiszorult a küszöbre.

,,Ejnye! - mondta fejvakarva -
Mit tehetnék? Megnövök!
S akkor talán nem lesz ágyam,
Nem lesz párnám a küszöb!"
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A szeretet háza
  2014-02-06 09:57:14, csütörtök
 
 
Egyszer volt, hol nem volt, a világ kellős közepén volt az Összevisszaság. Itt élt a Vándor, aki egy idő után elhatározta, hogy világot látni megy.
Egy borongós hajnalon útra kelt, már sok utat bejárt, s igen megszomjazott. Látott egy gyönyörű palotát, az volt kiírva rá: Kapzsiság.
Bekopogott, s illendően kért egy pohár vizet.
A Kapzsiság azt mondta: Ha három napit ingyen szolgálsz engem, adok!

A vándor tovább ment, szomjasan.

Nemsokára megint látott egy nagy házat. Az volt kiírva rá: Gőg.
Bekopogott illendően, s kért egy falat kenyeret.
A Gőg ráförmedt: Mit képzelsz magadról, hogy ilyen koszosan, rongyosan megfogod az ajtókilincsemet! Takarodj innen.

A vándor tovább ment éhesen.

A következő házra az volt kiírva: Szépség.
Bekopogott illendően, s kérte, hogy megpihenhessen, mert a hosszú vándorlás alatt kisebesedett a lába.
Nem maradhatsz itt! Mondta a Szépség határozottan. Ahhoz túlságosan
csúf vagy.

A vándor tovább ment, sebes lábbal.

Már nagyon szenvedett: éhes volt, és szomjas, lábai sebesek a hosszú vándorlástól.
Elhagyta az ereje, s leroskadt az út porába.
Ekkor lehajolt hozzá Valaki, puha kezével végigsimított a homlokán, talpra segítette és hazavitte magához. Etette, táplálta, meggyógyította.
A Vándor, mikor meggyógyult, kiment a kis kunyhó ajtaján, s megnézte a ház feliratát.

Az volt kiírva rá: SZERETET Háza.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A kis gyufaárus lány
  2013-12-31 12:05:05, kedd
 
  Hans Christian Andersen

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta
"Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itt hagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom és sok-sok elégett gyufaszál.

- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot."
Forrás:Internet
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Nagyravágyó Ibolya
  2012-11-20 08:50:04, kedd
 
 
- Ilyen gyönyörű lilát még sosem láttam! - mondogatta.
- S az illatuk! - susogta az öreg tölgyfa. - Érzi azt még a legfelső levelem is!
A két
szélső ibolya ibolyákhoz illő szerénységgel hallgatta a dicséreteket. A középső azonban így dohogott:
- Eh, mit érek a szépségemmel, s illatommal, ha itt kell megbújnom a homályban. Lila színem ugyan nem tűnik föl senkinek. Lennék csak sárga, mint a rózsa, hogy kiviríthatnék az árnyékból is!


Kapóra jött hát neki Cserebere, a manó. Ez a manó onnan kapta a nevét, hogy erdőszerte állandóan csereberélt. A vadméhnél egy kupica frissítő harmatcseppért mézet cserélt, melyért a medvétől egy marék bundaszőrt kapott. Ezt a madaraknak adta tovább fészekbélésül, s cserébe fényes tollakhoz jutott, melyeket ismét elcserélt..., de ki is tudná követni Cserebere manó valamennyi adását-vevését. Most éppen úgy járta az ösvényeket, hogy ezt kiáltozta:
- Illatot veszek! Mindenféle virágillatot veszek!
Meghallotta e szavakat a kótyagos kis ibolya is és megállította a manót.
- Három makkcsészényi illat van a kelyhemben, legfinomabb minőség. Egy makkcsészényit átadok neked, ha cserébe sárgára fested szirmaimat!
Így is lett. Egy makkcsészényi illatot kimértek az ibolya kelyhéből s azt Cserebere manó - jól bedugaszolva - betette a zsákjába. Zsákja mélyéről, bükklevél zacskóban, sárga festékport halászott elő. Feloldották esővízben s az ibolya belemártotta a fejét. Mikor újra fölegyenesedett, olyan sárgák voltak a szirmai, mint a rózsának!
- Szép vagyok-e, kucsmagomba bátyám? - kérdezte izgatottan.
- Olyan szép vagy húgom - felelte a gomba -, hogy az ibolyázó gyerekek biztosan külön csuporba tesznek majd téged. Megeszem a tulajdon kucsmámat, ha nem így lesz!
Boldogan kacagott erre a sárgaszirmú ibolya. Boldogsága azonban nem tartott egy napnál tovább. Az új pirkadat már ismét sóhajtozásban találta.
- Eh, mit érek sárga szirmaimmal, ha itt kell megbúnom a gizgazok alján. Ilyen alacsonyan ugyan nem tűnök fel majd senkinek. Lenne csak hosszú száram, mint a rózsának, hogy felmagasodhatnék a füvek fölébe!
Ezúttal sem volt hiába a sóhajtozás. Cserebere manó - cserébe a második makkcsészényi illatért -csalhatatlan hatású szárnövesztő pirulát adott. Még a hajnali harmatcseppben be is vette azt kótyagos kis ibolyánk.
- Brr, de keserű! - fintorította el porzócskáit, s meg is rázkódott. De íme: szára azonnal megnyúlt, messze a füvek és gizgazok fölé.
- Szép vagyok-e, bátyám? - kérdezte izgatottan a kucsmagombától.
- Olyan szép vagy húgom - felelte a gomba -, hogy az ibolyázó gyerekek véled köszöntik majd fel még a tanító nénit is! Megeszem a tulajdon kucsmámat, ha nem így lesz!
Erre még boldogabban kacagott a sárga szirmú, hosszú szárú ibolya. Ámde most sem tartott sokáig a boldogsága. Az elkövetkező nap megint csak az ő sóhajtozására pirkadt.
- Eh, mit érek sárga szirmaimmal, magas termetemmel, ha olyan sima vagyok, mint holmi közönséges fűszál. Ilyen csupaszon meg nem akad rajtam a szeme senkinek. Lennének csak szép piros, hegyes tüskéim, mint a rózsának! Azokon tudom fennakadna mindenki tekintete.
Ez a kívánság sem volt teljesíthetetlen Cserebere manó számára. A harmadik makkcsészényi illatért cserébe tetőtől talpig bekente a kótyagos ibolyát tüskehajtó kenőccsel. Csípett a kenőcs, hogy még könny is szökött az ibolya vadonatsárga pilláira, viszont a tüskék tüstént elborították a szárát. Pirosan, hegyesen, mint a rózsáét.
- Szép vagyok-e, bátyám? - kérdezte izgatottan a kucsmagombától.
- Olyan szép vagy húgom - felelte a gomba -, hogy az ibolyázó gyerekek még a herbáriumba is belepréselnek majd téged. Megeszem a tulajdon kucsmámat, ha nem így lesz!
Most már semmi sem hiányzott az ibolya boldogságához. S csupán azt várta, hogy megérkezzenek valahára az ibolyázó gyerekek.
Sor került arra is hamarosan. Panni, Ferkó s még sok-sok kislány és fiú látogatott el egy szép vasárnapon az erdőbe. Mikor az öreg tölgyfához értek, csinos ibolyacsokor volt már mindegyikük kezében.
- Idenézzetek! - kiáltotta Panni.
- Most! Most! - repesett a sárgaszirmú, hosszúszárú és pirostüskés ibolya. - Most ünnepelnek majd engem különleges szépségemért!
De Panni s a többiek furcsálkodó arccal vették körül a szokatlan virágot.
- Hát ez? - kérdezte egy szeplős kislány. - Csak nem ibolya akar lenni?
- Ugyan! - legyintett Ferkó. - Akkor szép lila lenne a színe, mint ennek ni! - és letépte a jobbfelől álldogáló ibolyácskát.
- Meg a szára sem lenne ilyen idétlenül hosszú - tódította Panni -, csak amekkora illik a kicsi fejéhez. Mint ennek ni! - és letépte a bal felől álldogáló ibolyácskát.
- A fejének mégis ibolya formája van - makacskodott a kis szeplős. - Hadd szagolom hát: az illata milyen! - ezzel egészen közel hajolt a sárga szirmokhoz. - Ó! - mondta aztán csalódottan - hiszen semmi szaga sincsen.
- Csúf is, szaga sincsen, hagyjuk hát itt! - kiáltozták mind a gyerekek.
De Öcsi, a legkisebb, megsajnálta.
- Ne maradjon egyedül szegény. ÉN letöröm - határozta el s már nyúlt is érte. No, kapta is vissza a kezét azon nyomban. - Juj! Megszúrt a gonosz! - pityeredett el a kisfiú.
- Ne búsulj, Öcsi! - vigasztalta a nénje. - A csúf virág itt marad a tüskéivel, magának. Hanem ezt a jó kucsmagombát hazavisszük, édesanyánk befőzi a levesbe.
Kucsmagomba bátya megkönnyebbülten sóhajtotta:
- Legalább nem kell megennem a tulajdon kucsmámat!
Így sült fel az ibolya, aki elfecsérelte az illatát, hogy végül ne legyen se ibolya, se rózsa. Meséjét az öreg tölgyfa szívesen elsuttogja bárkinek. Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg egyenesen tőle. Címe: Kerekerdő, Középső tisztás 1.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A kicsi dió
  2012-10-05 09:55:57, péntek
 
  A kicsi dió

Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdős helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tőle: - Hova mész, te szegény ember? - Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen - feleli a szegény ember. Arra azt mondja az ördög: - Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe. - De hát én azért neked mit adjak? - azt kérdi a szegény ember. - Én nem kérek sokat - feleli az ördög -, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál. A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erősen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól. Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége: - Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy oda vagyunk! - Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam - azt mondja a szegény ember -, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember, s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz. - S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta - kérdi a felesége. Azt mondja rá a szegény ember: - Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam olyat, oda is ígértem. Arra fellobban a felesége, s azt mondja: - No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok gyermeket, s te azt nem tudtad eddig, s eladtad előre a gyermekünket. - Már, feleség arról én nem tehetek, ennek most már úgy kell lenni - azt mondja az ember, s parancsol a diónak: - No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bőven legyen! S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem. A gazda mármost még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kőháza, körülötte szép kertek, a mezőn, közel a faluhoz, az ő számára szép kaszálók s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, majorságok. Meg is lett minden, éppen az ő kívánsága szerint. Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben a feleségének is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s szállást kérnek tőle éjszakára ő adott is szállást örömmel s jó vacsorát. Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának: - Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy ha lehet, elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel. A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer tova éjfél felé kinn az ablak alatt megszólal az ördög, s azt mondja: - Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdőben találkoztunk? Add ki most, én azért jöttem. E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak, de a kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm, tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s várakozzál te is. Az ördög erősen bízott, hogy mihelyt a beszédnek vége lesz, övé lesz a gyermek, de abban bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke. Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg embernek, s megköszönte a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az ördög kezétől. A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár Kriza János - Az álomlátó fiú - székely népmesék
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Őszi alkony
  2012-09-17 12:41:12, hétfő
 
  Fekete István - Őszi alkony


(részlet)

Az özvegynek három fia volt.
A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az újbort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura mindig kint hált a szőlőben.
A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, melyek mid árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csak festett; festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér.
A legkisebb volt a muzsikus: Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat.
Kései szüretkor az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfa utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak.
Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva - amikor az ő idejük elérkezett.
A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október, s a muzsikusé: November.
Anyjukat pedig úgy hívták, hogy - Ősz
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
Gyermekdalok jogásznyelven:)))))
  2012-09-17 08:13:13, hétfő
 
 

Felismered melyik gyermekdalról van szó?

1. Sürgősen megkérünk minden házzal rendelkező puhatestűt, hogy ingatlanát záros határidőn belül hagyja el, annak külső felszínén keletkezett, és azóta is folyamatban lévő tűzeset miatt. A károsultakat folyékony és félig megszilárdult tejipari termékekkel kártalanítjuk, amelyek együttes mennyisége egyelőre kétnapi fejadagot tesz ki.

2. Figyelem! Azon személyek részére, akik lépéseiket nem tudják az általunk megadott ritmushoz koordinálni, nem áll módunkban este a kantinban süteményt biztosítani. Felhívnánk viszont a figyelmet az említett táplálék pozitív tulajdonságaira, valamint arra, hogy honvédségünk számára kifejezetten ezt az ételtípust írják elő.

3. A körzetünkben csókák csípése, valamint látásában korlátozott kiskorú varjak jelenléte is aggodalomra adhat okot. Gyermekünk keresztanyja két lóerős járművéért küldetett, meg kell azonban tagadnom a kérését, mivel a közlekedési eszközt baromfiak foglalták el.

4. Közlemény: Hagyományos meghajtással rendelkező nosztalgiavonat indul Kanizsa városába. Megerősítjük, hogy a vonat a kanizsai állomásra megy. A szerelvény elején az irányítási funkciókért felelős gépész-menedzser tartózkodik, az utolsó kocsiban tartózkodó vonatkísérő viszont egy töltött tésztaféleség, amely feje táplálkozásunk legfontosabb gumós gyökérnövényévé alakult.


5. Figyelem! Ismeretlen oknál fogva súlyosan megsérült egy hosszúlábú, "gilice" névre hallgató szárnyas. A madár lábszárán észlelhető sebet vélhetően egy Kis-ázsiai fiatalkorú vágóeszközzel ejtette, kezelését hazánk fia végzi fúvó, ütő és húros hangszerek együttes alkalmazásával.


6. Sürgős figyelmeztetés minden kiskorú Katalin nevű lakosunk részére!
Tudomásunkra jutott, hogy hazánkba betört oszmán csapatok Önöket célpontjuknak tekinthetik. Áldozataikat először mély nátrium-kloridos forrásban szeretnék megmeríteni, majd pedig abroncsok alsó tesztelésére használják fel. Tájékoztatjuk Önöket továbbá, hogy a nagy sebességel közeledő oszmán csapatok megérkezésük után fejlövéssel történő kivégzést foganatosítanak.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
A színész és a halál
  2012-07-04 19:42:43, szerda
 
  A színész és a halál

Csend volt. A nézők visszafojtott lélegzettel nézték, ahogy a színpad széléről a fekete csuklyás, kaszás alak a középen fekvő főszereplő felé haladt.

- Eljött hát az én időm? - kérdezte a főhős.

- El, fiam... - mondta csendes, de mégis erős hangon a Halál.

- Anélkül kell elhagynom ezt a világot, hogy bárki tudná, hol fekszem...

- Sajnálom, fiam - szólt a Halál, szinte emberi érzelmeket bújtatva hangjában. A nézők a párost nézték, közben sajnálták a hőst, de kezdték megsajnálni a Halált is. Hiába ő a Halál, akkor sem lehet könnyű a dolga, különösen, ha egy életerős fiatalembert kell elvinnie. A színész nagyon jó volt.

- Nem várhatnál még egy kicsit? - próbálta a fiú az időt húzni.

- Nem - válaszolta szinte azonnal a Halál. - Hacsak... - Hangja hideg volt.

- Hacsak? - kapott egyből az élet után a fiú.

- Nem szoktam ilyet tenni, de egyszer-egyszer megteszem. Hacsak fel nem ajánlasz valakit, aki nagyon kedves neked. Valaki olyat, akinek a halálával belőled is meghalna valami. - A színpad szélén, ködbe burkolva megjelent a fiú kedvese, amint elmerengve néz a távolba.

- Azt nem tehetem! - kiáltott fel utolsó erejével az ifjú.

- Akkor jöjj velem! - szólt a Halál és szavára a fiú felkelt, és lehajtott fejjel követte.



A függöny lassan összehúzódott. A nézők lelkesen elkezdtek tapsolni. Előkerültek a díszes zsebkendők, hogy a hölgyek kitöröljék a szemük sarkából a könnycseppeket, amiket a romantikus jelenet csalt oda. A szereplők előjöttek a függöny mögül, és meghajoltak. Miközben a közönség ismét tapssal jutalmazta őket, innen is, onnan is meglepett kiáltás, zavart nevetés hallatszott, ahogy észrevették, hogy a Halált játszó színész nem öreg, ahogy mindenki gondolta, hanem még a főszereplőnél is fiatalabb, talán ha huszonöt éves lehet.

A társulat ismét elvonult és a tömeg elkezdett a kijárat felé araszolni. A függöny takarásában a szereplők egymásra mosolyogtak, összeölelkeztek. Ismét egy jó nap, holnap is számíthatnak rá, hogy lesz közönségük.

A színház maga nem volt nagy, mégis elég nagy körzetből jártak oda szórakozni az emberek. Mikor valami nevesebb darab volt műsoron, egymást érték a hintók a bejárat előtt, annyian próbáltak meg bejutni.

Az egyik színész mosolya kicsit szomorkásnak tűnt. A 'Halál' fogadott pár kézfogást, ölelést, aztán határozott léptekkel elindult az öltözője felé. A háta mögött a kis társulat jókedve egy pillanat alatt elmúlt, ahogy nézték a fekete ruhás alakot eltűnni a folyosón.

- Láttam, hogy az utolsó jelenete előtt megint vért hányt - mondta az egyik férfi.

- Szegény gyermek - szólt az egyik asszony.

- Sajnos nem tehetünk semmit, jól tudjátok. - A hőst játszó férfi kicsit elkeseredettnek látszott. - Ha bármit tehetnénk, már megtettük volna.

A színészgárda gondolataiba merülve, az előbbi jókedvnek semmi jelét nem mutatva kezdett elvonulni öltözőikbe.



A Halál öltözőjébe érve letette csuháját, majd az asztalra készített lavórban levő vízből kicsit az arcára fröcskölt. Aztán krákogott egyet és vért köpött az edénybe. Vágott egy fintort, és a tükörbe nézett.

Tudta, hogy már nem tarthat sokáig. A rohamok egyre gyakrabban jöttek, és egyre hevesebbek lettek. Már elhatározta egy ideje, hogy ha ez a darab lefut, akkor elmegy a társulattól. Elmegy ebből a kisvárosból, valahova még inkább vidékre, csendben meghalni. Még senkinek nem szólt tervéről, pedig ez már az utolsó előadások egyike volt. Jövő héttől új darabot fognak próbálni. De ezúttal már nélküle. Szépen elbúcsúzik majd mindenkitől, sok sikert kívánva nekik, és levéve a terhet a vállukról, hogy figyeljék, mikor krákog egyet, mikor kell szemlesütve elfordulni, hogy ne lássa, amint sajnálják szerencsétlenségét. Lefeküdt az ágyra, és megpróbált aludni.



Másnap a kezdés előtt nem sokkal a fiú összehívta a színésztársait. Mindannyian sejtették, miről lehet szó, így senki sem lepődött meg igazán, mikor a fiú bejelentette távozását.

- Majd az előadás után megbeszéljük! - próbálta az igazgató sürgetni az embereket, mert a nézőtér már tele volt és behallatszódott a nézők beszélgetése.

- Az előadás után - egyezett bele a fiú, tudva, hogy úgysem fog engedni, és csak nehezebb lesz az elválás.

- Akkor színpadra! - tapsolt az igazgató, mire mindenki elsietett az utolsó simításokat végezni jelmezén, sminkjén.

A fiú is visszament az öltözőjébe, mert érezte, hogy újabb roham közeleg. Ahogy belépett, becsukta maga mögött az ajtót, és rátört a hányinger. Szerencsére nem volt erős. Leült kicsit az ágyára és becsukta a szemeit.

- Három perc! - szólt be valaki az ajtón keresztül.

- Köszönöm! - válaszolt, és ivott egy korty vizet.

Odaült az asztalhoz, felhúzta a csuklyát a fejére és megnézte magát a tükörben. Felállt, a kaszája után nyúlt, mikor észrevette, hogy az ajtóban egy alak áll. Egy alak, fekete csuklyával, az ő kaszájával a kezében. A meglepetéstől alig jutott szóhoz.

- Ki vagy te? És miért viselsz olyan ruhát, mint én?

- TE viselsz olyan ruhát, mint én - jött a csendes válasz. A fiút kirázta a hideg.

- Eljött hát az időm? - nyelt egyet.

- El, fiam.

- Az nem lehet, még nem végeztem el a dolgomat!

- Sajnálom, fiam - mondta a Halál, de semmi érzelem nem volt a hangjában.

- Csak még egy órát kérek! Míg vége az előadásnak!

A Halál egy pillanatra tétovázott.

- Tetszel nekem, nem könyörögsz az életedért, mint az tették már temérdeknyien, és mint azt még fogják is tenni nagyon sokan. Végül is az idő nekem nem számít. Egy órát kaphatsz.

- Jó - válaszolta a fiú, és kaszáját felkapva elrohant.

A csend kézzelfogható volt, ahogy a nézők figyelték, amint a Halál a főszereplő felé halad.

- Eljött hát az időm? - kérdezte a haldokló.

- Eljött, fiam...

Ahogy a Halál megszólalt, a nézők libabőrösek lettek. Egy pisszenés sem hallatszott. Az emberek tudták: ha eljön a Halál, akkor az ilyen. Néhány hölgy elájult, és most a lovagjaik legyezgették őket. A jelenet folytatódott.

- Akkor jöjj velem! - szólt a Halál és szavára a fiú talpra állt, és követte.

A függönyök összehúzódtak. Síri csend ülte meg a nézőteret. Aztán lassan egy bátortalan taps zavarta meg. Aztán egy újabb, egy újabb, és aki csak tudott, az tapsolt. A nézők hitetlenkedve néztek egymásra. A szereplők előjöttek, meghajoltak. A tömeg állva tapsolt, és a Halált kereste tekintetével. De ő már nem volt köztük.
 
 
0 komment , kategória:  Mesék  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 20 
2017.08 2017. Szeptember 2017.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 16 db bejegyzés
e év: 340 db bejegyzés
Összes: 6832 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 3158
  • e Hónap: 22118
  • e Év: 321066
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.