Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
William Sha
  2011-03-17 21:33:17, csütörtök
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ........... ...... 2011-03-17 17:00:40

William Shakespeare

Dal

Egy kisleány meg egy legény
- ihaj, halihó, no de hollarihó! -
együtt sétált a zöld mezőn,
tavasszal, mikor mindenki angyal
s csízek, rigók meg a pirók
zengik, hogy jó a csók.

A rozs között, amerre ment,
- ihaj, halihó, no de hollarihó! -
a két szerelmes megpihent,
tavasszal, mikor mindenki angyal
s csízek, rigók meg a pirók
zengik, hogy jó a csók.

S akkor kezdték dalolni már,
- ihaj, halihó, no de hollarihó! -
hogy az élet csak egy rózsaszál,
tavasszal, mikor mindenki angyal
s csízek, rigók meg a pirók
zengik, hogy jó a csók.

Éld hát világod, szerelem,
- ihaj, halihó, no de hollarihó! -
mert koronád a szép jelen
tavasszal, mikor mindenki angyal
s csízek, rigók meg a pirók
zengik, hogy jó a csók.

Szabó Lőrinc fordítása





 
 
0 komment , kategória:  William Shakespeare 1.  
W Sha
  2010-06-24 16:07:34, csütörtök
 
  William Shakespeare: A szerelmes vándor

1.

Szemednek égi szép szónoklata,
Mely ellen nem lehet felhozni érvet,
Esküszegésre nem az bíztata?
Érted szegett szót bűntetés nem érhet.
Én földi nőhöz lettem hűtelen,
Te istennő vagy: hozzád nem tehát;
Szóm földi volt, te égi szerelem:
A te kinyert kegyed kegyelmet ád;
Esküm lehellet volt, s a puszta pára,
Te szép nap a ki fényt lövelsz reám,
E pára-esküt e nap fénysugára
Töré meg: az hát nem az én hibám.
S ha én törém: melyik bolond ne törne
Nagy bölcsen esküt, ily édent ha nyerne?

2.

Érparton ült a szép Vénus s vele
A fris Adonis, gyermek-ifju még;
Szeme oly csáb-nézéssel volt tele,
Milyen csupán a Vénuséban ég.
Fülét lekötni el-mesél neki,
Kegyet mutatgat a szemét igézni,
Szivét megnyerni itt s ott illeti:
Ez édes újj erényt le tudna győzni!
De, vagy nem értik az éretlen évek,
Vagy nem kivánja a mit így kinál:
A szende pedzőn nem fog a csalétek;
Nevet csak mind e csábításinál.
A szép királyné eldől most hanyatt:
A balga bárgyu meg kelt, s elszaladt.

3.


Ha a szív hitszegő, hitet rá hogy teszek?
Oh nincs hűség szilárd, ha csak nem bájt imád:
Magamhoz hitszegő, tehozzád hű leszek;
Az eskü tölgy nekem, neked hajjó füz-ág.
Tudós elhágy szakot s könyvévé lesz szemed,
Hol mind ez üdv honol mint egybe fog müvészet;
Ha czél, tudás: elég ismerni tégedet,
Tudós a nyelv a mely jó tud dicsérni téged.
Teljes tudatlan az ki lát s nem bámulód,
Nekem dicséretem, hogy én csodáltalak:
Zeusz villáma szemed s szörnyű dörgése szód,
Mik édes tűz s zene ha nem gyulaszt harag.
A milyen égi vagy, bocsásd meg, oh! e tettem,
Hogy menny dicséretét ily földi ajkra vettem.

4.


A harmatos reg jól még föl se szikkadt,
S a nyáj alig tért bokrok árnyasára
S Cytherea, ki szerelmébe tikkadt,
Adonisára már epedve vára;
Egy fűz alatt, mely a patakra lengett
Hol Adon' szokta hűteni hevit.
Hő volt a nap; hőbb az ki rá lesengett
A gyakran meg-megfordulóra itt.
S im végre jön, mezét ledobja - s álla
Az ér zöld partján tiszta meztelen:
Lángot lövelt a nap le a világra,
De nem oly forrót mint e női szem.
Meglátja az, s mint áll, beugrik. ,,Oh!
Zeusz! - mond a nő - mért nem vagyok folyó!"

5.


Szerelmem szép, s még csalfább, lebbenékeny,
Galambszelíd, bár sem hű, sem igaz;
Fénylő üvegnél, s mint üveg törékeny,
Rozsdát fogó vas, bár lágy mint viasz;
Hó líliom mit színez rózsa szála;
Nincs senki szebb, sem csalfább senki nála.

Ajkamra ajkit mennyiszer tevé le,
Hűséget eskve minden csókja közt!
Hány mesét költe múlattatni véle,
Ijesztve szívem, bár félt, hátha veszt.
S mi közben ennyi szót eltékozolt:
Hit, eskü, köny és minden tréfa volt.

Égett a lángtól mint a szalma ég,
Kiége gyorsan mint szalma elég;
Szítá és oltá a szerelmi vágyat,
Bucsút vőn, és meg visszatérni vágyott.
Inkább ledér volt ez vagy szerető?
Legjobba' rosz, s egyben sem kitünő.

6.

Ha a zene s az édes vers-müvészet,
Mint illik is, két testvérűl egyez:
Nagy szerelem fűz akkor össze véled,
Mert néked az kedves, nekem meg ez.
Te Dowlandért rajongsz, ki mennyei
Lantjával elragadja a szivet;
S én Spenserért, kinek mély versei
Felülmulók minden dicséretet.
Te azt az édes zengzetet veszed be
Mint Phoebus (zene-király) lantja ád;
Míg én meg úgy merűlök élvezetbe,
Ha énekelni hallhatom szavát.
Istenök egy, mint költők hirdetik,
Lovagjok egy, s tebenned mindenik.

7.

Szép volt a reg hogy a szép Vénus indul,
* * * * * (Elveszett sor.) * * * * *
Tejszin galambjánál fehér'b a kintul,
Adonisért, a nyers, vad ifjuért.
Helyet foglalni egy halomra lép fel,
S im jő Adonis kürttel és kutyákkal,
S a balga nő, jó szándéknál egyébbel
Letiltja őt e téren kelni által.
,,Egy édes ifjut láttam egykor itt
- Szól - látomány nem volt keservesebb!
Vadkan hasítá mélyen czombjait,
Én czombomon nézd - szól - itt volt a seb!"
S mutatta; az meg többet látva,
Futott pirulva s ott hagyá magába.

8.


Szép rózsa, szép virág, bimbó-korán
Letört s tavaszszal hervadt rózsaszál!
Fénylő igaz gyöngy, s hajh! hogy oly korán
Megölt éles tövissel a halál!
Mint zöld gyümölcs, mely függ a fán, s lehull
Előbb mint kéne, szél zugásitul.

Siratlak, ámbár nincs reá okom;
Miért? Mert tőled mit sem örököltem.
És még is többet mint kivánhatom;
Miért? Mert tőled mit sem esdekeltem.
De még is, oh bocsáss meg, jó barát:
Te rám neheztelésedet hagyád.

9.


Myrtus lugosban együtt ültenek
Vénus s Adonis, s hogy gerjesztené:
Elmondta Mars isten mint nyerte meg,
S hogy lett azé ő, az meg az övé.
,,Nézd, így ölelt - mond - a had-isten át,"
S Adonist ekkor ő is átfogá;
,,Nézd, így bontá le - mond - ezen ruhát..."
Talán ez a csáb majd fog hatni rá;
,,Nézd, így ragadta meg - mond - ajkimat,"
S ajkával ajkán a fogást mutatja;
De mint lélekzetet vesz: az szalad:
Se bája nem fog rajt, se gondolatja.
Ah! ilyen édes csókot én ha kapnék
Az én hölgyemtül, a míg elszaladnék!

10.

Vén kor, ifjuság,
Együtt meg nem élnek:
Telve ez gyönyörrel,
Telve búval az;
Ez mint nyári reggel,
Az viharja télnek;
Az kopár, rideg tél,
Ez nyiló tavasz;
Ez örömre száll,
Az kidől, zihál;
Sánta az, s ez fürge itt;
Bátor ez s meleg,
Gyáva az s hideg;
Ez vad, az pedig szelid.
Vén kor, én utállak!
Ifjuság, imádlak!
Ifju még az én hivem.
Vén kor, én gyülöllek!
Pásztor, hadd ölellek!
Hosszú már a késelem.

11.


A szépség csak hiút, kétes vagyon,
Felcsillanó fény mely hamar kiég;
Üveg, törékeny s porlatag nagyon,
Vírág mely elhal, bár most nyilt ki még.
Kétes vagyon, virág, üveg, sugár;
Csak egy percz: s veszve, törve, halva már.

S mint elveszett vagyon ritkán kerűl meg,
S a fény ha megfakult, örökre az,
S a holt virágok hervadón terűlnek,
S a tört üveg számára nincs ragasz:
Igy a muló báj veszve mindörökre,
S hijába máza, irja, gondja, tükre.

12.


Jó éjt, nyugalmat. Ah! egyik se részem:
Jó éjt kiván, ki nyugtom elvivé;
S szobámba űz, mit bú borít egészen,
S hol hervadás gyász gondja e szivé.
Élj boldogúl - szólt - s holnap újra térj be!
En boldogúl, ki bút kap estebédre?

De válni úgy vált, édesen nevetve;
Gunyból-e vagy jóságbul? ez talány.
Örült, lehet, hogy igy lát számkivetve;
Vagy visszavándorolni hítt talán?
,,Vándorlani" jó szó ily árnyra mint te,
Kinek csak gond, de jutalom nem inte.

13.


Uram, szemem hogy néz kelet felé!
Őrt vált szivem, s mindent, mi él, a reg
A renyheségből hogy szólít elé!
De szemeimnek még sem hihetek.
Hallom dalát a zengő fülmilének,
S ohajtom, lenne bár pacsirta-ének.

Mert hajnalpirt köszönt ez énekével
S elűzi a setét, bus álmu éjt.
Az éj ha tűnt, lánykámhoz megyek én el,
Hol szív reményt lel és szem drága kéjt.
Bú ott vigasz lesz, vigasz búval vív ott;
Mért? mert sohajta és holnapra hívott.

Volnék csak ott, az éj majd tudna törni,
Míg most a percz egy-egy óráig ér;
Most mindenik percz egy hó lesz, gyötörni.
Ne értem, nap! kelj a virágokér'.
El, éj! s te jer, végy kölcsön tőle, jó nap!
Fogyj, éj, ma éj; és nyúlj hosszabbra hónap!

14.


Volt lánya egy nemesnek,
Hármak legszebbike;
S lett az fülig szerelmes
A nevelőjibe.
Míg egyszer a legszebb vitézt
Pillantá meg szeme,
S most ingadozni kezde.

Kétes tusája hosszú
Mit szíviben vivott:
A mestert hagyja-é el,
Vagy a szép lovagot?
S megölje? ezt eldönteni
Hajh! nagy gondot adott
A balgatag leánynak.

De válni kell egyiktől,
S ez még több gondot ad,
Mert birni mind a kettőt
Lehetlen, nem szabad.
S im vesztes kettejök közt
A hű lovag marad.
A lány, hajh! nem segithet.

A könyv az mely a fegyvert
E harczon megveré;
A tudomány hatalma
Mely a lányt elnyeré;
S csicsíja... a kisasszony
A tudós emberé.
Itt vége énekemnek.

15.

Egy nap a szerelem (ah!
Mindig május a hava)
Bájvirágot láta meg
Mint a légbe leng-lebeg,
Melybe, bársony szirmon át,
Csalfa szél utat talált.
S felsohajt a szerető,
Mért e szél nem lehet ő?
"Arczodat csókdossa szél,
Mért hogy én is nem? - beszél -
Hajh! de esküt tőn kezem:
Tövedről le nem veszem.
Ifjutól mi balga tett,
Ki édesért ugy eped!
Fel ne ródd vétkűl nekem
Hogy érted esküm szegem;
Kiért Zeusz esküt teszen
Hogy Juno csak szerecsen;
S istenségiről letenne
Érted, s halandóvá lenne."

16.


Nyáj nem legel,
Juh nem nevel,
Kos nem szökell:
Minden oda!
Szerelem tűn
A hűség szűn,
Sziv nem ég hűn:
Ez az oka.
Oda ajkam minden víg dala,
Szeretőm szerelme mind oda,
S hol a hű szerelmi láng lakott.
Egy örökre szóló "nem" van ott.
Boszus szerencse, átkos, lenge nő!
Semmi kétség,
A ledérség
Jobban asszonyokban lelhető.
Mély gyászban élek,
Mitől se félek,
Sivár az élet
S rabság nekem.
Szivem szakad
S írt mi sem ad...
Oh kárhozat!
Kín s gyötrelem!
Pásztorsípomban semmi hang,
Ürüm kolompja gyászharang,
Ugráncsi kis kutyám se játszik,
A mint szokott, sőt félni látszik.
Mély sóhajom
S kinos bajom
Vonítva osztja érezőn;
A szivtelen
Föld nyög velem
Mint száz levert hős vérmezőn.
Nem lejt vig ár,
Nem szól madár,
S hijába vár
Zöld színt a tér.
Nyáj kesereg
Vagy szendereg
S nympha-sereg
Ijedve fél.
Mind az a kedves mulatkozás,
Mind az a vidám találkozás,
Mind oda az esti élvezet,
Mert szerelmünk meghalt, elveszett.
Isten veled,
Kitől ered
Minden kinom, te legszebb drága kincs!
Bus Coridon,
Már jól tudom,
Magában él és semmi enyhe nincs.

17.


Ha már választa nőt szemed,
S elérted űzött őzikéd,
Az értelemnek adj helyet
És arra bizd a sziv ügyét.
S tanácslód bölcsebb fej legyen,
Ki sem gyerkőcz, sem nőtelen.

S ha ajkad vallomást fakaszt,
Ne mézes szókkal ejtse szád,
Mert csalfa tőrnek véli azt;
A béna könnyen lel hibát.
De mondd ki nyiltan: szereted,
S cserébe add személyedet.

És bármi zord is homloka,
Még éj se lesz, s már földerül,
S nagy későn bánja meg maga
Hogy fosztva volt ez élvitül.
S lesz dupla vágy még reg előtt
A mit haraggal ellökött.

És bármiként erősködik,
Átkoz, szidalmaz s mond nemet:
Ereje végre megtörik
S ármánytól megtanítva fedd:
"Ha oly erőm van mint tiéd,
Hitemre, ezt meg nem nyeréd!"

Szabd vágyihoz minden utad,
Ne sajnálj adni, s főleg ott
Hol érdemed jutalmat ad,
S mit néki a hir bésugott:
Bármily erősség, vár, torony:
Golyó ledönti ha arany.

Szolgáld mindig igaz-hiven,
S ha kérsz, légy hű s mértékletes;
S hozzád míg ő nem hűtelen,
Ujabb szerelmet ne keress;
S ha alkalom nyil, megragadd,
Bár ő akármint megtagad.

Mit csalfa csellel sző a nő,
Ő arra szép külszint tapaszt,
Az ármány nem bukkan elő,
S kakasa meg se sejti azt;
Avagy nem untig hallod-e:
Csak semmi a nő-ajk "nem"-e?

S ha küzd a férfival a nő,
Bünért küzd s nem hogy szent legyen;
Egök nincs; lesz szenteskedő,
Ha rajt erőt a kor veszen.
Ha ágyban élvnek egyedül
Csók kéne: nő nőt vesz nejül.

De csitt, elég! sok is nagyon!
S ha hölgyem is hallá e dalt,
Tudom hogy lesz mit hallanom
Hogy nyelvem ollyan hosszu volt.
S pirulni fog, bevallom itt,
Hogy igy feltártam titkait.

18.


Élj velem és légy kedvesem,
És minden üdv mienk leszen
A mit hegy és völgy, rét, patak
S a szirtes ormok nyujtanak.

Majd ott ülünk a szirtre fel
S nézzük hogy a nyáj mint legel;
Majd ott, hol lejtve zeng az ár
És véle a dalos madár.

Ágyat vetek ott rózsákból,
Ezer illatos virágból,
Virág borúl kalapodra,
Myrtus lesz a ruhád fodra.

Öved folyondár s szalmaszál,
Rajt gomb borostyán, csat korál;
S ha néked üdv ez és öröm:
Ugy élj velem s légy kedvesem.


A kedves válasza.



19.

Egykor, a vidám tavasz
Egy napján esett meg az,
Nyájas árnyon ültem én
Myrtus lugas enyhhelyén.
Vad szökelt, madár dalolt,
Fű, fa mind fejlőbe volt.
Bútalan minden, csupán
Egy nem, a kis csalogány.
Az, szegény, búba merűlt,
S mellel egy tövisre dűlt,
Ott fakadt bús zokogásra,
Szánalom volt hallgatása.
Gyűjj, gyűjj, gyűjj! majd igy kiált,
Majd e hang ,,teru"-ra vált.
S halva ezt a bús panaszt,
Majd hogy könyre nem fakaszt.
Mert az élénk búval szembe
Magamé jutott eszembe.
Ah! hijába mind e gyász,
Szánalomra nem találsz;
Fa nem érez, meg se hallhat,
Szivtelen vad rád se hallgat.
Pandion király halott,
És hived mind sír alatt;
A madár-társ mind vidúlt, dall,
S nem törődik a te búddal!
Épen igy, lásd, mint szegény te,
Nem lelek szánalmat én se.
Míg a csalfa sors mosolyga,
Nem hivők: csalás a dolga;
Minden, a ki hizeleg,
A nyomorban nem hived.
Könnyű a szó mint a szél.
Hű barátot hol lelél?
Minden ember kész barát,
Míg kezed dús s bőven ád;
Ám ha elfogyott a kincs,
Búdba részes senki sincs.
Ki pazarlóvá leve,
Jóltevő lesz a neve,
S a hizelgés egyre jár.
"Jaj be kár, hogy nem király!"
Légyen bűnre kész szive,
Elcsábítják izibe;
Bolonduljon nők után,
Meglesz a mit ő kiván;
Ámde balsors érje csak,
Vége nagy csodáinak!
Ki előbb előtte kész
Szolga volt, most rá se néz;
A ki hű s igaz barát,
Osztja sorsod nyomorát:
Légy te bús, sirása hallszik;
Légy te ébren, ő se alszik.
Igy, nem érhet bú mi se
Hogy ne lenne részese;
Ez a jel melyből kilátod
Ki hizelg s ki hű barátod.

A phönix és a gerle.

20.

A leghangosabb madár
Mit az Arab puszta szül
Szolgáljon gyászhirnökül
Mely a sort megnyitva jár.

Míg te, huhogó bagoly,
Ellenség előfutárja,
Ki csak a rosz véget várja,
Innen eltakarodol!

Eltilt e gyülekezet
Minden öldöklő madárt,
Csak a sast nem, a királyt;
Szigorú a gyászmenet.

Fehér mise-ingiben
Pap gyanánt a hattyu kell,
A ki gyász-dalt énekel,
Igy kivánja a requiem.

S varju, te három-koros,
A kinek setét a fajta
S hangja gyászoló, te majd a
Gyászolókkal lészsz soros.

S itt a gyászkar kezdete:
Szerelem s hűség kihült,
Gerle s phőnix elrepült,
Közös lángba messzire.

Úgy szerettek, hogy szerelme
A kettőnek egy vala,
Itten a szám megcsala:
Lényre kettő s egy az elme.

Távolt a szív s még se válva;
Gerle és szerelme közt
Látni távolt s még se közt,
Minden így vallá csodálva.

Köztük oly szerelem ége
Hogy a gerle fő java
Phönix arczán lángola;
Egyik a másiknak éke.

A tulajdon egyre megy,
Ugy hogy az nem az leve,
S egy természet két neve
Sem a kettő nem, sem egy.

Megzavartan állt az ész,
Látva váltat összenőni
S két különt ugy egybejőni
Hogy egészszé lett a rész;

"Mily igaz pár! - így kiált -
Egy hogy egyez! nem az észben,
Szerelemben van az ész ben
Ha ily egygyé lesz a vált."

S ezt a gyászdalt irta erre,
A phönixre s gerliczére,
Hű szerelem tükörére,
Kar-dalul a gyászesetre:

Gyászdal.

Szépség, ritkaság, hüség,
Kellem és egyszerüség
Osztja itt e sír hüsét.

Most a phönix fészke holt;
S a ki oly hű gerle volt,
Örök létre vándorolt,

Sarjadékok nincsenek,
S nem, mert tán erőtlenek,
De oly szűzen éltenek.

Hűség látszik, bár lehetlen,
Báj dicsekszik, érdemetlen,
Báj s hűség itt van temetten.

Jó lesz, hogy ha ide lép
A ki hű vagy a ki szép:
Itt sohajtson imakép.

(Ford.: Győry Vilmos)

 
 
0 komment , kategória:  William Shakespeare 1.  
William Sha
  2010-05-24 09:53:57, hétfő
 
  Fordította - Mészöly Dezső



William Shakespeare: Gyere hát, te halál már!
Dal a Vízkeresztből

Gyere hát, te halál már!
Befed itt feketén ez a föld:
te tűnő lehelet szállj!
Ez a kőszívű lányka megölt,
cipruskoporsóm, szemfedőm
vár már reám:
nem vitt el még ily szenvedőn
senkit a halál.

Ne tegyen koszorúkat
a barát se sírom fölibe,
legyen itt szomorú, vad
hol e csontot a hant födi be,
ne tudja az se, kit temet,
ki eltemet: hű szerető se lelje meg
testemet.

/Ford.: Radnóti Miklós/



William Shakespeare: Óh, drága, állj meg
Dal a Vízkeresztből


Óh, drága, állj meg, kár szaladnod,
óh, halld a nótám: hű galambod
dala földről égbe kel.
Várni? lesni? Soha többé:
az este a szeretőké:
tudja minden siheder.

Mi a csók? Ma! Sose holnap!
Ma nevetsz, hát ma karollak!
Kétes álom a világ.
Halogatva hűl a kedved.
Csókot, édes, huszonegyet -
mert repül az ifjuság!...

/Ford.: Szabó Lőrinc/



William Shakespeare: Zúgj tél

Dal az Ahogy tetszikből


Zúgj, tél, zúgj, viharozz,
nem lehetsz oly gonosz,
mint az emberi szív:
nem látni, hogy ki vagy,
nem látni a fogad,
mikor belénk hasít.
Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
a barát elárul, a csók csupa méreg:
hajhó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!

Fagyj meg, keserü ég,
fagyodnál jobban ég
az a kín, az a seb,
mellyel a rossz barát
emléke üti át
a csalódott szívet.
Hajhó! ihajhó! a zöld tavasz ébred:
a barát elárul, a csók csupa méreg:
hajhó, tavasz ébred!
Oly édes az élet!

/Ford.: Szabó Lőrinc/




William Shakespeare: Ha százszorszép és szarkaláb
Dal a Lóvátett lovagokból


Kakukk:Ha százszorszép és szarkaláb
meg kék ibolya, sárga som
meg hamvas-pelyhes barkaág
virít a völgyi tájakon:
kakukk ül akkor fönn a fán,
s a házas-embert gyötri ám:
Kakukk!
Kakukk! kakukk! - ó, fertelem! -
hideg fut át a férjeken.

Ha zab-szár sípot fúj a pór
és víg pacsirta-szóra kél,
ha csóka párzik, gerle szól,
s a lányok inge hófehér:
kakukk ül akkor fönn a fán,
s a házas-embert györti ám:
Kakukk!
Kakukk! kakukk! - ó, fertelem -
hideg fut át a férjeken.
Bagoly:Ha már virít a jégvirág,
s markába Dick nagyot lehel,
ha Tom behordja mind a fát,
s a sajtárban fagyott a tej,
s az út jeges, s a vére se forr -
éjente szól a vak bagoly:
Huhú!
Huhú, de víg a hangja, haj,
míg szurtos Janka sört nyakal!

Ha szerte-széjjel szél fütyül,
s a tisztelendő úr kehes,
ha hómezőkön varjú ül,
és Marcsa orra vérveres,
s a tűzön forr az almabor -
éjente szól a vak bagoly:
Huhú!
Huhú, de víg a hangja, haj,
míg szurtos Janka sört nyakal!

/Ford.: Mészöly Dezső/



Shakespeare: De komor tél volt
De komor tél volt tőled távol élnem,
ki a futó év boldogsága vagy!
Hogy dideregtem, nappal is sötétben,
a vén December tar ege alatt!
Pedig nyár volt ez a szakadék idő:
a terhes ősz nehéz kincsgarmadát,
Május kéjét hordozta, mint a nő
özvegy méhe a holt férj magzatát:
e dús özön mégis szinte apátlan
gyümölcs és csak árvák reménye volt,
hisz minden csak veled örül a nyárban,
s ahol nem vagy, ott a madár se szól;
vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb
sápad, telet sejt és borzongva bólong.
(Ford.: Szabó Lőrinc)


 
 
0 komment , kategória:  William Shakespeare 1.  
Shake
  2010-01-12 16:29:04, kedd
 
  Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ..(#8) 2011-01-10 07:15:17



NÉZD, ÉLETEM AZ AZ ÉVSZAK

Shakespeare

Nézd, életem az az évszak, amelyben
pár rőt levél (vagy az se) leng, a tar
fák ágai reszketnek a hidegben:
dúlt kórusukban nem zeng drága dal.
Bennem már csak az a homály dereng,
mely alkony után sápad nyugaton,
s amelyet lassan, feketén beleng
az éj, a fél-halál, a nyugalom.
Bennem már csak az a kis láng lidérclik,
mely ifjusága hamván haldokol,
mint ravatalon, amelyen kivégzik:
amiből kelt, vissza abba omol.
Ezt látva, csak erősödik szerelmed,
Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.

(Szabó Lőrinc)








Gizella Lapu ...... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ........... ...... ..(#8) 2011-01-10 07:15:17



CARPE DIEM

(A "Vízkereszt"-ből)

Shakespeare

Úrnőm, merre jársz, nyomod veszett?
Ó maradj és hallgasd! kedvesed
két hangnemben is dalol;
mért szaladsz, te szépek éke,
összefut a két út vége,
aki bölcs, az tudja jól.

Majd szeretsz? Én most szeretlek,
most vagy itt, hát most ölelj meg,
a jövő sötét világ.
Késlekedsz még? jőjj csak szépen,
most csókolj meg Százszorszépem,
gyorsan száll az ifjuság.

(Radnóti Miklós)





 
 
0 komment , kategória:  William Shakespeare 1.  
William Sh
  2010-01-08 14:54:11, péntek
 
  A szerető panasza
szerző: William Shakespeare, fordító: Győry Vilmos

Egy halmon - öble melynek visszamondta
A testvérvölgybe' kelt gyászos panaszt -
E kettős hang lelkem figyelni vonta,
S ledőltem, hogy kihallgathassam azt;
S im jönni látok egy halvány leánykát,
Ki gyűrüket tör és papirt szakaszt,
És búviharral zúgja át világát.

Szalmábul font kalap borúlt fejére
A nap hevétül óvni arczait,
Mely arczon a szem még találni vélte
A birt s lehervadt szépség romjait;
Mindent Idő nem sarlózott le, mit
Az ifjuság nyujt, s a vad sors daczára
Még báj jön a hervadt kor ablakára.

Gyakran emelte kendőjét szemére
Min sok szeszélyes himzet rajza állt;
Megmosta ennek selymét sós vízébe'
A mely a bútól könygolyókra vált;
Gyakran bocsátá rá pillantatát,
S ép oly gyakorta tört ki búja jajjal,
Most nyögve, majd meg felzokogva zajjal.

Szemét majd vad haraggal fölvetette,
Miként ha az eget ostromlaná;
Szegény golyóit majd meg oda szegte
A földkerekre, s néz merőn le rá;
Majd szerteszét tekint, mindenhová
Egyszerre, s még sem áll sehol figyelme,
Vegyes zavarba' küzd a szem s az elme.

Haja - se fonva rend szerint, se bontva -
A büszkeségtől ment kezet jelent;
Némely gyürűje, fürtjeit leontva,
A hervadó arcz mellett csügge lent;
A többi, a hálófonatba' bent,
Nem vágy kitörni s hű a fejszalaghoz,
Habár lazán van is csak kötve ahhoz.

Karján kosár, s emlék ezernyi abba',
Kristály, üveg s borostyán gyöngyibül;
Leszórta mind egymás után a habba
A melynek partján könyet ontva ül;
A mint fukar gyüjt: nedvhez nedve gyül,
Vagy mint király kegyét túlzón ha mérné,
Bár a szükség kevésbbel is beérné.

Volt sok papír is: átolvasta őket,
Sohajta, tépte, és vivé a hab;
Majd tördelé a csont s arany gyürűket:
Temesse mind el sir gyanánt iszap!
S volt vérrel irt több bús levéldarab,
Finom selyem rá göngyölítve tokká
S pecsét alá lezárva mély titokká.

Ezt legsürűbb könyhullatása érte,
Sok csókot ejte rá s úgy tépte szét:
»Csalárd irás - kiálta - csalfa vér te!
Álnok betűd mind mily hazug beszéd!
Nincs tinta ilyen átkozott setét!«
Szól, s vak dühében szerteszét szakasztja,
S enyészte még gyötrőbb búját fakasztja.

Egy tisztes agg ép ott őrizte nyáját:
Világfi hajdan, a ki ismeré
A város és az udvar csalfa báját,
S a perczeket könnyelműn éldelé;
Most oda lép a búval vert elé,
S mihez jogot az élemült kor ád,
Megkérdi búja kezdetét, sorát.

Majd görcsös botján lebocsátkozik
És illedelmes távolban leül,
Meg ujra kéri, mondva, osztozik
Sorsába', hogyha hall gyötrelmirül;
S lehetne bármiben segélyeül
Mitől e szörnyü kín enyhét találja,
Korának jóságával felajálja.

S a nő felelt: »Sok kínos percz sérelmét,
Látod bizonynyal arczomon, atyám;
Azért idősnek még se tartson elméd:
Nem a kor, a bú hozta ezt reám;
Virág lehetnék, szép, nyíló talán,
Ha magamé tud szerelmem maradni
S nem lettem volna balga másnak adni.

»De jaj, nagyon korán vesztemre vála
Egy ifju értem esdeklő szava;
Azé ifju annyi külső báj ajánla
Hogy minden lányszem rája tapada.
E szép alakba költözött oda
Az ép lakást kereső szerelem,
És uj imádást nyert az új helyen.

»Gyürűzött barna fürt verdeste vállát,
És a legenyhébb lanyha fuvalom
El ajkihoz lebbenté selymes szálát;
Mit tenni édes könnyü az nagyon;
Vonzó varázs ült e vonásokon,
Rajtok kicsinyben mindent látni vélünk
Mit nagyban egykor édenben remélünk.

»Még férfiság alig van ajka táján,
Alig hord gyenge pelyhet még az áll
Nyiratlan bársonyúl a bőr simáján,
Mely eldicsekszik mily szövetbül áll;
De a hiány is csak javára vál,
S a vonzalom szünetlen kétes abban:
Ez, vagy hiánya áll-e néki jobban?

»S minő a külső: olyan szive-lelke;
Leányszavú, s szól nyiltan, édesen,
Vagy oly vihar - ha fel van ingerelve -
Minőt april s május közt lát a szem,
Lágy fuvalom mindig, bár féktelen;
S mint ifjunál szokás: felindulása
Valónak ékét ölti a csalásra.

»S hogy ült lovon! Sok ember mondta láttán:
A ménnek itt tüzet lovagja ad;
Mi büszke volt az, őt vihetni hátán!
Minő futást tett, mily ugrásokat!
Tudom, vitatkozának is sokat:
A ló-e ilyen délczeg a lovagtól
Vagy ily tartást lovagja nyert-e attól?

»S lovag javára dőlt el az ítélet.
Ő modorával éltet, bájt adott
Mind annak a mi külső díszivé lett,
S tökély ez ugy lőn, mert rajt' állhatott;
Kül-éke - mely fényt a helytől kapott -
Csak függelék, s bár czélja: tenni szebbé,
Urának díszitül lőn ékesebbé.

»Hódoltató nyelvén ezernyiféle
Mély érvelés, kérdés, gyors felelet,
Erős okok s megczáfolások éle
Az ő javára szunnyadt s ébredett;
A nevető sir, a siró nevet;
Tökélyi néki oly hatalmat adnak
Hogy ő parancsol minden indulatnak.

»Ugy lőn urává ifjunak s öregnek,
Ugy elragadta mind a két nemet,
Hogy mind beálltak hódoló seregnek,
Követve, vallva a mit ő követ;
Varázslatának minden engedett;
A mit kívánt, más mondta ki helyette,
S mindenki azt - mit ő ohajta - tette.

»Volt sok, ki képét megszerző magának
Kéjűl a szemnek - s szivbe lopta át:
Miként az őrült, ki tulajdonának
Tekinti más szép földeit s lakát,
S a puszta ránézés több élvet ád
A képzelődő ál tulajdonosnak
Mint a köszvényes igaz birtokosnak.

»Igy sok, ki csak kezét se fogta még,
Azt hitte, már is urrá lőn szivén;
Igy én szegény, ki még szabad valék
És senkinek szivem le nem kötém,
Varázshatalmának alávetém,
S hatalmat nyert rajt csábos ifjusága:
A szár enyim, övé minden virága.

»Nem tettem én úgy mint sokan tevének:
Nem hallgatám ha kért, ha esdekelt;
Erényem védet tiszta hirnevének
A bizton őrző távolságba' lelt;
Bástyát elém tapasztalás emelt,
Vérző sok új esetből, mely elégszer
Intett, mi romboló e csalfa ékszer.

»De nőt előzmény visszatart-e vajon
A gyászsorstól mely rá is méretett?
S a példa - bár ellenkezőt javaljon -
Utjába gátat melyiknek vetett?
Szándéka megvan, hogy késsék a tett;
De hogyha ég: sziv, indulat hevűlnek
S a tompulástól folyton élesűlnek.

»Azon nem is tud megnyugodni vérünk
Hogy féken tartsuk mások estiért;
S hogy a mit oly édesnek lenni vélünk,
Azt tiltva, puszta aggodalmakért.
A vágy az észtül oh mi messze tért!
Amabba' szomj van a mi lánggal éget,
Habár az ész sír, és kiáltja: ,,Véged!"

»Elmondtam én, atyám: ,,E férfi álnok!"
Fölismerém: csalárd e széptevés;
Hallám, virági mily kertekben állnak;
Láttam, mosolya ékes hitszegés,
S csalárd kerítő mind ez esküvés;
S tudám: a szó - ha irva, mondva adja -
Mind, mind csalárd szivének korcsa, fattyja.

»Sokáig is megőrzém váram ezzel,
Míg végre így ostromla: ,,Szép leány,
Oh szánd meg ifjuságomat, ne veszsz el,
Ne kételkedjél esküm szent szaván:
Másnak nem esküvém, neked csupán.
Igaz, szerelmet mástól elfogadtam;
De szívet - eskve - másnak én nem adtam!

,,Mind a bünért a mit csak elkövettem,
Vádold a vért, de oh ne lelkemet!
Nem szivbül azt, csupán színlelve tettem,
Hol egyik fél se hű s nem is szeret;
Szégyent aratott ki szégyent vetett;
S az ellenem szórt vád minél hevesb,
Az én gyalázaton annál kevesb.

,,A sok között a kik szemembe tűntek
Egy sem hevíté lángra szívemet;
Lelkem nyugalma egy perczig se szűnt meg,
S egy percz se nyujta tiszta élveket.
Mást megbusíték, más nem engemet;
Sok szív rabom lőn, ám enyim szabad;
S korlátlanul uralkodó maradt.

,,Nézd itt a sebzett szívek zálogát,
A halvány gyöngyöt, vérpiros rubint;
Az érzelem mint adta meg magát,
Búban, pirulva: hűn jelenti mind;
Amaz fehér, haragtűz itt, a mint
Szelíd hajlam vagy rémülése vív ben;
Még küzd kívűl, bár győzve már a szívben.

,,És im, e drága fürtöket tekintsed,
Befonva ércz szállal szerelmesen;
Mily bájoló nők nyujták mind e kincset
(S hogy elfogadjam, kértek könyesen);
S van drága kő is minden egyesen,
Mély értelmű szonettek is kisérték,
Megfejtni, ebbe mily becs áll, mily érték.

,,A gyémánt: szép s kemény; ez arra intett,
A láthatatlan czél még messze áll;
A zöld smaragdban a beteg tekintet
Vigasztaló reménysugárt talál;
Mást mond az égszinű szafir, opál;
De finom elmeéllel mind ez ékbe
Mosoly vagy egy panasz foglaltaték be.

,,Im, hő szerelmek mind e zálogát,
Epedve meghajolt vágynak jelét,
A lélek - melynek élvet mind sem ád -
Lerakni kénytet hódolón eléd,
Ki kezdted s végzed e sziv életét;
Ez áldozathoz csak tiéd a jog,
Ha már oltáruk, én, tied vagyok.

,,Oh nyujtsd ki hát kezed, melynek fehére
Minden dicséret könnyü mérlegét
Lenyomja; vedd, mire mint szent jelére
Forró ajak sohajtá hév legét;
S én - áldozárként járuló eléd -
Szavadra mind ezt összesen letészem
Mi csak egyenkint lőn jutalmi részem.

,,Nézd, zárdaszűz küldé ezt, bárha fátyol
Köté nagy esküjéhez mit letett;
Csak most szakadt el fényes udvarátol
Melynek virága érte sírt, epedt;
S a legmagasabb sarj is rabja lett:
Mind szemben ezzel megvetést jelent ő,
S megy, életét a mennynek szentelendő.

,,De könnyü a nem lázadót legyőzni,
S mi úgy sem a miénk, vesziteni;
Lánczon - ha tág - vidám játékot űzni,
S alaktalan tért békeríteni.
Igy ő, erényét vágyva őrzeni,
Megfut hogy a csaták sebét ne lássa,
S nem bátorsága hős, de távozása.

,,Bocsáss meg, e dicsekvés nem csalárdság,
Véletlenül szemébe tűntem én:
S e pillanatba' megtört a szilárdság,
Eltűrhetetlen lőn a zárda-kény;
Szerelme győz vallásos érzetén,
S ki zárkozék hogy kisértetlen éljen
Most békót tör, hogy mindent megkisérljen.

,,Mi nagy hatalmad: ím e szók kimondták;
Minden kebel, mely meghódolt nekem,
Patakjokat mind én medrembe onták
S én a te óczeánodhoz viszem:
Amott erősb én, most te szívemen;
De kell hogy bűvszerűl mind egybe töltsük,
A melylyel jégszived életre költsük.

,,Szent zárdaszűzet meg tudék igézni,
Ki böjtöl és sanyargón vezekel;
S im annak egyszer kell szemembe nézni:
És nem törődik többet esküvel!
Oh szerelem! bilincsek, eskü, hely,
Határt, korlátot mind nem szab neked:
Minden te vagy, s más minden a tied.

,,Illess te meg: s avúlt példák parancsa
Hatástalan. Gyujts szívet lángra te:
S az nyomba' kész hogy a törvényt lerontsa
Mit rang, szülő, erény, név hirdete.
Te rajtad ész, ok, szégyen győzhet-e?
Ki rettegést, erőt, bút egyesítesz
S gyötrő keserveket megédesítesz.

,,Most mind e szív, mely egybefügg szivemmel,
Ezt törni érzi s vérezőn eped,
Hozzád sohajt esengő kérelemmel:
Szüntesd meg ellenem küzdelmedet,
Hallgasd meg édes esdeklésimet,
És adj hitelt a szent s nagy esküszónak,
Örök hüséggel hozzád lánczolónak!"

»Szólt, s könyező szemét a földre hajtá,
Mely mind e perczig rajtam nyugodott;
Meder lőn arcza, mely gyorsan szalajtá
A sós forrásból buzgó patakot:
Oh, medritől ez milyen bájt kapott!
Kristály zománcz kelt nyíló rózsapárján,
Mely áttüzelt borító könye árján.

»Atyám, oh mily varázslat pokla áll
Egy ily egyes köny apró gyöngyiben;
A szemnek ily kiáradásinál
A sziklaszív olvadni kénytelen;
Van-é kebel mely itt hideg legyen?
Itt jégközöny s haragláng törve lesz:
Amaz tüzet fog, s lángot olt emez.

»S e cselre, a mely síromat megásta,
Én lelkem is könyekké olvada;
S az ártatlanság hófehér palástja,
Szent aggodalmam, védőm - mind oda!
Példát könyűmnek az övé ada;
De könyeink különbözők: övébül
Méreg nekem, s enyimtül ő fölépül.

»Egész seregnyi ármány élt szivében
Mely csalni száz alakba öltözék;
Most könyek árja csillanik szemében,
Majd sápad ájulón, vagy arcza ég,
A mint javára ép kivántaték;
Pirúl ledér szavaknál, szive fájul,
Elsápad a gyászképeken s elájul.

»Igy szív, a mely hozzá közel jutott,
Ártalmitól nem is menekhetett;
Szinlelni, hízelgni úgy tudott,
Igy hálózá be kinek tőrt vetett;
Leszólta azt miért épen epedt;
S midőn kéjvágya legforróbban égett,
Akkor dicsérte a szűz szendeséget.

»Ugy tudta a merő ármányt a bájnak
Csalékony külszinébe rejteni,
Hogy a tapasztalatlan hitt szavának,
Ki mint cherub jött ezt megejteni.
Mely ifju, balga áll ellent neki?
Jaj nékem! én is buktam; ámde kérdés:
Nem győzne-é meg újra ily kisértés?

»Oh az a mérgezett köny-ár szeméből,
Oh e csalárd tűz égő arczain,
Oh az a tettetett villám, szivéből,
Oh az a bús sóhajtás, ajkain,
Oh a sajátnak látszó csalfa szín:
Az ujra megcsalná a már csalottat
S új bűnbe sodraná a bűn-hagyottat.«

 
 
0 komment , kategória:  William Shakespeare 1.  
William S
  2010-01-07 20:25:44, csütörtök
 
  William Shakespeare:

HAMLET, DÁN KIRÁLYFI

HAMLET:

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni - elszunnyadni - semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok boszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hívatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől - a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó - le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti "tett" nevét. - De csöndesen!
A szép Ophelia jő. - Szép hölgy, imádba
Legyenek foglalva minden bűneim.
 
 
0 komment , kategória:  William Shakespeare 1.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 6 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1352
  • e Hét: 4878
  • e Hónap: 20517
  • e Év: 53913
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.