Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Demokrácia vagy áldemokrácia?
  2011-01-23 10:58:04, vasárnap
 
 
Lúdvári: Demokrácia vagy áldemokrácia?

A felszabadulás utáni kormányforma kérdése

Külföldi köröknek lekötelezett magyar emigrációs csoportok ,,programjaiban"
sűrűn olvasható az a követelés, hogy csak ,,demokratikus irányzatok" indulhassanak
az ország felszabadulását követő szabad választásokon.
,,Demokratikus"
buzgalmukat egy cseppet sem látszik zavarni az a kérdés,
hogy vajon mennyiben lennének szabadok
az olyan ,,szabad" választások, amelyeken csak
,,demokratikusnak"
elismert pártok és irányzatok vehetnének részt.
Az a probléma sem okoz nekik gondot,
hogy megfelel-e majd a fennen hirdetett demokratikus elveknek és
a nemzet többségi akaratának egy olyan választási módszer,
amely a választások kimenetelét már eleve korlátozásoknak veti alá.
Arra a döntő kérdésre, hogy kik vagy mely intézmények osztogatnák majd
a ,,demokratikus" jelzőt és szabadalmat,
tehát kiktől vagy mely intézményektől függne az egyes pártok ,,demokratikus"
jellegének elismertetése s ezzel indulásának lehetősége,
ezeknek a ,,programoknak" egyike sem ad választ.

A szabad választások szabadságának korlátozását célzó eme vágyálmok és aspirációk
azt a gyanút keltik az emigrációs agytekervények és gerincek kificamultságát ismerő olvasóban,
hogy ezek a ,,demokratikusnak" álcázott és kifelé a ,,demokrácia" ügyéért
aggodalmaskodó javaslatok a valóságban a demokratizmus,
a demokratikus jelző és jelleg,
s ezzel a jövőbeni politikai érvényesülés monopóliumára emelt áldemokratikus igényeket takarnak.
Hiszen az,
aki már előre ily tüntetőleg aggódik az eljövendő magyar demokrácia ügyéért,
nyilvánvalóan ,,demokratikus" és a belpolitikai ellenfelek megbízhatóságának elbírálására,
párt-, választási-, sajtó-engedélyek osztogatására épp oly nyilvánvalóan illetékes.
Az a kis szépséghiba,
hogy ilymódon a saját ügyének és érdekeinek is döntőbírájává válnék,
mit sem számít;
a fontos egyedül az, hogy a mögötte álló idegen,
de a magyarországi politikai és társadalmi berendezkedésben érdekelt védnökök bizalmát élvezi.
Elvégre nemcsak a nemzet önrendelkezési joga szent,
hanem létezik olyasmi is, mint egy ,,demokratikus" világlelkiismeret
s ennek egy az egész világon otthonos kisebbség a gondnoka,
amely évezredes ösztönei és gazdag antidiszkriminációs tapasztalatai alapján
jobban meg tudja ítélni,
hogy a magyarságnak miként szabadjon önmagával rendelkeznie.

Minden önfejűség ezen a téren, mindenféle ,,szélsőséges" hajlam megbosszulná magát
és a nemzet ,,reálpolitikai érdekeit" sértené.
Ezekre a reálpolitikai érdekekre és a magyarság ,,nemzetközi tekintélyére"
mi sem volna hátrányosabb,
mint az,
ha annak akarására is szabadságot próbálna venni magának,
hogy úr legyen saját hazájában.
Hogy ilyen badarság eszébe se juthasson,
s a világ minden kincséért se árthasson önmagának,
szükséges már eleve azokat a csoportokat és irányokat
a megválaszthatóság esélyétől megfosztani,
amelyek az ,,antidemokratikus diszkriminálásban" odáig mennek,
hogy a ,,demokratikus világlelkiismeretet" hordozó és
képviselő idegen kisebbség magyarországi uralmát meg akarják akadályozni.

A szabad magyarság szabadságának arra semmi esetre sem szabad kiterjednie,
hogy a választásokon veszélyesen nemzeti pártokat és irányzatokat tüntethessen
ki bizalmával.
A választhatóság kiváltságára igényt emelő emigrációs csoportok programjának legfontosabb,
azt többé-kevésbé kimerítő pontja ennek megfelelően az,
hogy a szélsőjobboldali mindenek előtt pedig
a Hungarista Mozgalom, ,,antidemokratikus" jellege miatt ne vehessen részt
a felszabadulás utáni ,,demokratikus" játszmában.
Ez a ,,megoldás" számukra 1956 októbere óta feltehetőleg még ajánlatosabbnak tűnik,
mert a magyarság a forradalom alatt esélyeiket erősen fenyegető
,,nemzeti és szocialista"
hajlamokról tett tanúbizonyságot.

A ,,Látóhatár" című folyóirat körül csoportosult világnézetileg ,,hontalan"
szélsőbaloldaliak és hoppon maradt marxisták pedig egyenesen arra a javaslatra vetemedtek,
hogy a ,,radikális és haladó“ nézeteik szerinti ,,szabad" választásokon
csak az orosz megszállók által 1949-ben engedélyezett négy párt:

a Kommunista-, Szociáldemokrata-, Kisgazda- és Nemzeti Parasztpárt indulhasson.

Hogy ezeknek az áldemokratikus fondorkodásoknak már az emigrációban elejét vegyük,
ismertetni óhajtjuk a demokratikus rendszerrel és módszerrel kapcsolatos álláspontunkat.

Alattomos terveket szövögető,
a demokrácia ügyénél sokkal inkább saját érvényesülésükre gondoló ellenfeleink
ugyanis úgy szeretnék értelmezni és feltűntetni a demokráciát bíráló megnyilatkozásainkat,
mintha mozgalmunk parancsuralomra törne és az általános,
szabad és titkos választójogon alapuló parlamentarizmust,
többségi elvet és a jogállam elvét elvetné.

Márpedig erről szó sem lehet!

A hosszú kommunista önkényuralom
és szovjet megszállás után politikai és társadalmi kibontakozás Magyarországon
másként el sem képzelhető,
mint a nemzet megkérdezése és szabad döntése alapján.

A nemzet döntésének mozgalmunk mindig alá fogja magát vetni,
feltéve,
hogy az valóban általános, titkos, szabad, tehát minden párt számára
egyenlő esélyeket nyújtó választójog alapján jött létre.
1945 előtt ugyanez volt az álláspontunk.
Hogy a hungarizmus mögött álló tömegek
a Horthy alatti régi rendszerben bizonyos mértékig radikalizálódtak,
éppen arra volt visszavezethető,
hogy az idegen kisebbség és a feudális réteg érdekszövetségén alapuló akkori kormánypárt
leplezetten zsarnoki és ál-demokratikus módszerei a papíron biztosított
alkotmányos és törvényes utat az ellenzék számára gyakorlatilag járhatatlanná tették.
A rendszer alkotmányos,
demokratikus jellege merőben illuzórikus volt, a hatósági nyomással elkendőzött
nagy ellentéteknek és feszültségeknek ezért a politikai és társadalmi légkör
elmérgesedésében kellett kifejezésre jutniok.
A Hungarista Mozgalom
a saját bőrén tapasztalta a legerősebben a despotizmus hátrányait,
a politikai szabadságjogok hiányát,
a pártos és önkényes közigazgatás, sajtópolitika és belpolitika igazságtalanságát
és elegendő oka van annak követelésére,
hogy
a felszabadult Magyarországon egészséges és igazságos állapotok uralkodjanak.

De ha az általános,
titkos és szabad választójog, többségi elv, alkotmányos parlamentarizmus,
jogállam, egyesülési-, sajtó- és szólásszabadságának hívei vagyunk,
miért bíráltuk oly gyakran a demokráciát, miért hallani tőlünk annyi kifogást és ellenvetést?
Miért nem állunk be mi is fenntartás nélkül a számkivetett magyarság,
óriási többségükben amúgy is meglehetősen újkeletű, ,,demokratáinak" táborába?

Azonos politikai fogalmaknak és ideológiáknak országonként más a jellegük és jelentésük.
Aszerint különböznek egymástól,
hogy milyen körülmények között léptek fel és érvényesültek,
melyek voltak előzményeik,
kik és hogyan képviselték azokat, milyen tapasztalatokra tett szert velük kapcsolatban
a kérdéses nemzet.
Az egyes nemzet róluk alkotott képzeteiben és ítéletében
nem annyira elvont tartalmuk és elméletük,
mint inkább átélt gyakorlatuk és kísérőjelenségeik tapasztalati anyaga tükröződik.

A demokrácia Franciaországban egy dicsőségesnek tartott forradalom,
Angliában egy hosszú, szerves belső fejlődés,
az Amerikai Egyesült Államokban
egy győzelmes függetlenségi háború eredményeképpen valósult meg.
És Magyarországon?...
Magyarországon a liberális és demokratikus eszméktől és eszményektől eltelt reformnemzedék 1848/49-es forradalmát és szabadságharcát a szövetkezett Habsburg és cári abszolutizmus leverte,
a szükséges társadalmi és politikai reformokat a kiegyezés korabeli,
szüntelenül a ,,közjogi kérdéssel" viaskodó ,,harmadik nemzedék" pedig bűnösen elmulasztotta.
Így történhetett,
hogy a demokrácia elvei és jelszavai egy azokat kihasználni szándékozó,
idegenvérű,
frissen az országba vándorolt, gazdasági hatalomra,
társadalmi és politikai hegemóniára törő kisebbség prédájává váltak,
amely az első világháború elvesztésének pillanatában orvul a nemzet hátába támadt,
1918 végén őszirózsás forradalmat,
1919 elején pedig kommunista csőcselék-diktatúrát rendezett.

A Károlyi Mihályok, Jászi Oszkárok, Szamuelly Tiborok és Kun Bélák
,,demokratizmus" néven fellépő áldemokratizmusa és idegenuralma
a demokráciát Magyarországon évtizedekre diszkreditálta.
Az ő működésüknek tudható be,
hogy a két világháború közt ez a felfogás nálunk annyit jelentett,
mint terrorisztikus,
szélsőbaloldali, marxista, kommunista, zsidó,
országveszejtő,
keresztény- és nemzetellenes

tehát messze eltért a demokráciát kedvező történelmi körülmények közt
megismerő franciák, angolok, amerikaiak értelmezésétől.
A nemzeti és keresztény érzésű többség nem a demokrácia eredeti eszményeit,
elveit ellenezte,
hanem azt a magyarországi áldemokráciát,
amit a demokrácia gyakorlataként megismert
és
saját bőrén tapasztalt: az idegen uralmat,
az ország kétharmadának elkótyavetyélését,
a nemzeti érzés és gondolat bemocskolását, a marxizmus különböző válfajait,
az ateizmust,
az egyéni és társadalmi erkölcs tervszerű lezüllesztését,
a magántulajdon megszüntetését.
Amikor ,,antidemokráciát" mondott, antiáldemokráciára gondolt,
az utóbbit vetette el,
no meg azokat, akik Magyarországon a ,,demokrácia" áldemokratikus szószólói és
haszonélvezői voltak.
A hungarizmus ,,antidemokratizmusának" ugyanez a gyökere.

Aki a 19. század második felének magyar történetét,
mulasztásait,
a Galíciából hazánkba irányuló tömeges bevándorlás körülményeit és
következményeit ismeri,
aligha lepődik meg azon, hogy a népuralmat hirdető
liberális demokrácia Magyarországon áldemokratikus,
megalázó idegen uralommá fejlődhetett.

Az újonnan betelepült népi kisebbségnek mind a korlátlan ,,szabadság" és
,,egyenlőség" jegyében álló korszellem,
mind pedig az ország történelmi sorsával és vezetőrétegének önös motívumú hanyagságával
indokolható végzetes társadalmi és gazdasági elmaradottsága kapóra jött.
Mindezt kihasználva,
megteremtette a magyarországi magánkapitalista rendszert,
megszállta
közgazdaságunk parancsnoki hídjait,
tőkeereje révén megkaparintotta a közvélemény formálásának leghatalmasabb eszközeit,
a szabadelvű demokrácia politikai kulcspozícióit:
a sajtót, könyvkiadást és filmgyártást.

Gazdasági monopóliumait ilymódon politikaiakkal egészíthette ki.
Ö ,,gyártotta" a demokratikus politikai folyamatot mozgásban tartó közvéleményt,
ő határozta meg,
hogy az önrendelkezési szabadságának naiv hitében élő nemzet mit akarjon,
mit tartson helyesnek és saját érdekében állónak s mit nem.
Az államalkotó és fenntartó óriási többséget szolgasorsba döntötte,
anélkül,
hogy az megalázó helyzetének rögtön tudatára ébredt és védekezett volna.

Ez az
idegen bevándorlók képére és hasonlatosságára teremtett,
az ő szekerükbe fogott ,,demokrácia" a rendszer eredeti értelmét visszájára fordította.

Az indokok és jelszavak továbbra is a régiek maradtak,
de a ,,népuralom" és ,,többségi elv" nevében idegen kisebbség ült
a nemzeti többség nyakára és előreláthatóan arról is gondoskodott,
hogy vezérszerepét jogilag szankcionáltassa.
Amikor a kiszipolyozott és másodrendűségre ítélt többség végre felébredt
s a többségi akaratnak és érdekeknek érvényt próbált szerezni,
már késő volt:
az idegen kisebbség kiváltságait s túlsúlyát körülbástyázó alkotmányos és
jogi szankciók egész tárával találta magát szemben.
A helyzet megalázó visszásságát az tetézte be,
hogy
ezen a jogi alapon idegenek magyarokkal büntették meg más világosan látó magyaroknak
a többség emancipációjára irányuló törekvéseit.
,,Független",
de az érvényben lévő jogszabályokhoz kötött magyar bíróságok
,,a szent korona nevében",
,,alkotmányellenes üzelmek",
,,hitfelekezet elleni izgatás",
,,a társadalmi rend felforgatására irányuló tevékenység"
címén a demokratikus ,,népfelséget", a ,,volonté générale" (közakarat) letéteményesét
kíméletlenül lebunkózták,

ha az a demokratikus egyenlőség elvével nem tartotta összeegyeztethetőnek,
hogy
egy 5 százalékos kisebbség a magyar ipar,
kereskedelem,
pénzügyi és értelmiségi pályák 60-70 százalékát és
a sajtó 90 százalékát tartsa kezében.
A ,,sajtószabadság" védőpajzsa alatt még a húszas és harmincas években is
központosított nyomás nehezedett minden keresztény magyarra,
aki napilap alapítására mert vállalkozni.

Nemhogy hitel nem akadt számára, de még nyomda sem,
amely arra a kockázatra vállalkozni mert volna, hogy a lapot kinyomtassa és
az idegen sajtóbárókkal ujjat húzzon.

Ilyen méretű gazdasági és politikai térhódítást ez
a kisebbség
csak úgy érhetett el, hogy nem mint idegen kisebbség,
hanem mint az államalkotó többség része lépett fel.
Kifelé az azonosság álcáját mutatta, mint kisebbség nem volt felismerhető,
,,magyar"
vállalatokat alapított,
,,magyar" sajtót adott ki, magyarul beszélt és hazafiaskodott;
a valóságban azonban
különbözőségének tudatában, összetartó, egymást segítő, a többség ellen szervezkedő és
szövetkező kisebbségként járt el.
Nem kisebbségi jogot követelt magának, mint a többi könnyen felismerhető nemzetiség,
hanem a többség ,,demokratikus" jogait sajátította ki magának és
monopolizálta a többségével ellentétes kisebbségi érdekeinek szolgálatában.

Ilyen volt
az
a ,,demokrácia", amellyel a magyarság a múltban megismerkedett
s amely a jövőben is balsorsává válna, ha az idegenek pénzelte emigrációs csoportok
áldemokratikus fondorkodása sikerrel járna és a Hungarista Mozgalmat
a többi nemzeti irányzattal együtt kirekeszthetnék
az
új nemzeti életrendért folytatandó mérkőzésből.
Ez a meghamisított,
visszájára fordított, népuralmat idegenuralommal felcserélő,
a többségi elv nevében a többséget kisemmiző,
diszkrimináció-tilalmon kisebbségi kiváltságok sérthetetlenségét értő
,,demokrácia" volt az oka annak,
hogy ez a fogalom és módszer a magyarság szemében hitelét vesztette.

Ha ez lenne tényleg
a demokrácia,
akkor a nemzet többségével együtt mi, hungaristák, valóban nem vagyunk demokraták.
Ha ellenben demokrácián,
többségi uralom, általános, titkos, szabad és egyenlő esélyeket nyújtó választójog,
a hatalommegoszlás elvén felépülő és a kormányt is kötő jogállam,
alkotmányos parlamentarizmus, mindennemű társadalmi,
gazdasági és politikai kiváltság felszámolása,
a nemzeti közösség érdekeinek elkötelezett egyesülési-, sajtó- és szólásszabadság értendő,
úgy nálunk,
hungaristáknál, nem akadhatnak jobb demokraták!

A demokratikus kormányforma fogalma,
elmélete és gyakorlata valódi közösséget feltételez,
éspedig jellegében és sajátságaiban annyira egységes közösséget,
amilyen a történelmi fejlődés jelenlegi fokán egyedül a nemzet lehet.

Ahogy gyümölcsöző vita bizonyos közös alap nélkül nem jöhet létre,
úgy bizonyul majd egy olyan demokrácia élet- és működőképtelennek,
amely nemzeti szempontból össze nem illő elemekre terjed ki.
Ez a minden jobb politikai tankönyvben fellelhető tétel azt jelenti,
hogy a rendszer egészsége és működőképessége érdekében egyenlőséget biztosító
demokratikus állampolgári jogokban
csak
az a lakos részesülhet, aki a nemzet teljes értékű és teljes felelősségű tagja,
azaz a nemzeti lét lényegét kitevő társ- és sorsközösséget fenntartás nélkül vállalja.

Hungarista felfogásunk szerint
a valódi demokráciának ez az előfeltétele és alaptörvénye!

Mi ugyanis különbséget teszünk
emberi és állampolgári egyenlőség között.

Míg az elsőt minden embernek megadjuk,
a másodikkal járó jogokban és kötelességekben csak a nemzet teljes értékű és
teljes felelősségű tagjait részesítjük.
Egyenlők között nem teszünk különbséget, de különbözőek közt nem ismerünk el egyenlőséget!
Ebből az alaptételből nem antidemokratikus ,,diszkrimináció" szándéka beszél,
hanem éppúgy a józan ész szava,
mint ahogy a demokrácia valódi lényének és lényegének felismerése.

A Kárpát-medencében nem hazát,
hanem
csupán gazdasági és hatalmi vadászterületet megpillantó idegen népcsoportnak
nem szabad ismét alkalmat adni arra,
hogy az egyenlőség elvét meghazudtoló uralmi helyzetét újból felépíthesse és
a felszabadulás utáni alkotmányos rendet és kormányformát éppúgy kivetkőztethesse
demokratikusba többség szolgálatában álló jellegéből,
amint azt a múltban tette.

Problematika a hamisítatlan demokráciában is éppen elegendő akad!
Az utolsó évtized világpolitikai történése éles fényt vet az állandó bolseviki térhódításnak
és nyugati hátrálásnak
a demokratikus rendszer és módszer természetében és szerkezetében rejlő okaira.
Nem fér kétség ahhoz,
hogy a politikai labilitás, ingatagság, tétovázás, lassúság, következetlenség,
terv- és célszerűtlenség a demokrácia következménye és kísérőjelensége.
Elég
az utolsó hónapoknak az egész nyugati politikát szétzüllesztő és megbénító szánalmas
,,sputnik-pánik"-jára gondolnunk,
hogy felismerjük: a demokratikus módszer azért áll egy hosszúlejáratú,
állhatatos,
következetes politikai vonalvezetés útjában,
mert a kormányt és a törvényhozást nemcsak az elméletben ideálisan hangzó
,,népakaratnak" veti alá,
hanem a közvéleményben kifejezésre jutó ,,népfelség" irracionális,
kiszámíthatatlan,
szeszélyes,
sőt gyakran hisztérikus hangulati és érzelmi hullámzásának is.
A demokratikus kormánypolitikát és törvényhozást ez a hullámzás sodorja,
dobálja magával.
Az utolsó évtized nyugati balsikerei és baklövései közt alig találunk egyet is,
mely ne a demokrácia szerkezeti, funkcionális gyengeségére lenne visszavezethető.

Hogy
a nyugat a jelenlegi nemzetközi helyzetben,
a jelenlegi élet-halálra menő ideológiai birkózás idején megengedheti-e magának
a demokratikus fényűzést,
ebben az elmefuttatásban nem kívánjuk részletesen megtárgyalni.
Annak a beszédnek egyik kitétele,
amelyet
Eisenhower elnök az 1957. decemberi NATO-konferencia megnyitó ülésén tartott,
azt mutatja,
hogy az amerikaiak bűnös könnyelműséggel határos derűlátása és gyanútlansága
kétkedőbb és valószerűbb szemléletmódnak kezd helyet adni és
demokratikus életformájukba vetett öntelt magabiztosságuk megrendült.

,,Alaptalan példának okáért az a feltevésünk,
mondotta Eisenhower
mintha a mi szabad rendszerünk természeténél fogva teljesítőképesebb volna
a totális rendszernél.
Hamis az az elképzelésünk is, mintha az idő mindig nekünk dolgoznék,
tekintet nélkül arra,
hogy miként használjuk.

Ugyancsak hamis volt az a feltevésünk,
hogy népeink, függetlenségük birtokában, önös nemzeti életüket erőfeszítés és
a tervezés összehangolása nélkül folytathatják.
Fel kell hagynunk végül azzal a hiedelemmel,
hogy
a szabadságnak a despotizmuson szükségszerűen diadalmaskodnia kell..."

Élesebb eszű publicisták, mint például az amerikai Walter Lippmann és
a német Winfried Martini, kezdenek arra is rájönni,
hogy a demokratizmust túlságba is lehet vinni s hogy a jelenlegi nyugati fogyatékosságok
egy része a demokratizmus túltengésének tudható be.
Ezzel kapcsolatban legtöbbször a weimari Németország bukásának és
a ,,negyedik francia köztársaság" állandósult bizalmi válságának a példájára utalnak.

Ezeket a túlzásokból fakadó hibaforrásokat
a jövő magyar alkotmányából lehetőség szerint ki kell küszöbölnünk.

A felszabadulás utáni alkotmányozó országgyűlésen
a Hungarista Mozgalom
ezért minden erejével azon lesz,
hogy a parlamentáris rendszer szerkezetéből, a törvényhozó hatalomnak a kormányt
kormányképtelenné tevő túltengéséből származó ingatagságot minimálisra csökkentse.
Más szóval,
a végrehajtó hatalom, a kormány alkotmányos pozíciójának erősítésére fog törekedni.
Az amerikai
,,elnöki demokráciához" hasonló megoldásra gondol vagy legalább is
a nyugatnémet alkotmányban található
,,konstruktív bizalmatlansági szavazat"
(konstruktives Misstrauensvotum)*
bevezetésére,
nehogy sorozatos és krónikus kormányválságokra és kormánynélküli ,,interregnumokra"
kerülhessen sor.
A rendszerint a népszerűség túlzott csábításának kitett és
ezért
demagógikus hatásvadászatra hajlamos törvényhozók féken tartását
is
szükségesnek tartja,
például oly formában,
hogy állami kiadásokat maguk után vonó parlamenti határozatok csak akkor legyenek érvényesek,
ha egyidejűleg költségvetési fedezetről is gondoskodnak.

Parlamenti demokráciában
az országos választások kisebb-nagyobb megrázkódtatással szoktak járni.
A közvélemény lázba jön,
a szenvedélyeket felkorbácsollak,
a kormány tettereje és kezdeményezőképessége többé-kevésbé megbénul.
Az ezzel az állapottal járó nemzetpolitikai veszélyek csökkentésére helyesnek tartanok,
ha a törvényhozási választások nem ismétlődnének öt évnél rövidebb időközökben.
Az Amerikai Egyesült Államokban két évenként tartott,
minden hosszúlejáratú bel- és külpolitikai tervezést és vonalvezetést meghiúsító
(részleges)
kongresszusi választások szolgáljanak intő például ennek a választóközönséggel
szemben túlzott igényeket támasztó és a demokratizmust túlságba vivő hibának az elkerülésére.
A politikai stabilitás és zavartalan fejlődés érdekében ajánlatos volna egy
olyan alkotmányjogi tétel is,
amely a törvényhozást felhatalmazná több évre terjedő,
hosszúlejáratú kormányprogramok költségvetési fedezetének
előre való megszavazására.

Ami a törvényhozás szervezetét és felépítését illeti,
kétkamarás országgyűlésre gondolunk, amelyben az egyik kamara a képviselőház,
a másik egy hivatásrendi ház volna.

A fentiekben kifejtett álláspontunkat a következőkben foglaljuk össze:

A hungarizmus nemzetpolitikai,
társadalmi és gazdasági programja nincs egy bizonyos kormányformához
(és államformához) kötve.
A demokrácia a kormányhatalom birtokáért folyó belpolitikai vetélkedés alkotmányosan
megállapított ,,játékszabályok" szerint végbemenő módozata,
amely a kormányra jutott párt programját és annak megvalósítását nem prejudikálja
és semmiben sem módosítja.
Szabad parlamentáris rendszer és demokratikus játékszabályok alapján
a hungarista program teljes egészében keresztülvihető.
1945 előtt
a Hungarista Mozgalom azért ellenezte a demokráciát,
mert az magyar viszonylatban

idegen kisebbségi
érdekeket és hatalmi pozíciókat szolgáló áldemokráciával volt azonos
s mert az akkori körülmények közt ,,demokratikusnak" lenni annyit jelentett,
mint önként belenyugodni az államalkotó többség tényleges elnyomatásába.

Felszabadulása után nemzetünknek teljesen új életrendet kell felépítenie.
Mivel
a
hosszú
szovjet és kommunista zsarnokságot követően egészséges kibontakozás másként,
mint a nemzet megkérdezése és szabad döntése révén,
még csak el sem képzelhető,
a Hungarista Mozgalom egy valóban szabad alkotmányos parlamentarizmus,
egy valóban többségi érdekekét szolgáló demokratikus kormányforma bevezetését
nemcsak kívánatosnak, hanem feltétlenül szükségesnek tartja.
A fentiekben körvonalaztuk,
hogy magyar viszonylatban mit értünk valódi demokrácián.

Alapelveként és egyben feltételeként azt a tételt emeltük ki,
hogy egyenlőség csak egyenlők között lehetséges
s hogy ,,egyenlőknek" a Kárpát-medencében évszázadok óta együtt élő,
a nemzeti társ- és sorsközösséget fenntartás nélkül és mindenben vállaló népszemélyiségek
minden egyes szellemileg egészséges tagját tekintjük.

Nem tekintjük
,,egyenlőknek" azokat a kisebbségi idegen elemeket,
amelyek 1945 előtt és óta lényükkel és magatartásukkal önmagukat diszkvalifikálták
és
a nemzeti sorsvállalásban egyenlők körén kívül helyezték.

Egy ilyen alapelvű,
alkotmányos rendben a Hungarista Mozgalom
a nemzet szabad döntésének lojálisán és feltétel nélkül aláveti magát.

Szabad nemzeti döntésen azt értjük,
hogy minden politikai párt és irányzat egyenlő feltételekkel,
kilátásokkal és esélyekkel vehessen részt a többség bizalmáért és
politikai megbízásáért folytatandó vitában és vetélkedésben.
Lojalitásunk és együttműködési készségünk alkotó jeleként tettünk
az előbbiekben közzé olyan megfontolásokat és javaslatokat,
amelyeknek célja a felszabadulás utáni alkotmányos parlamentarizmus szilárdságának
és működőképességének fokozása.

Mi nemcsak szellemileg készülünk fel,
hanem politikailag is készek vagyunk
egy valóban szabad és demokratikus parlamentarizmus berendezésére és
szabályainak lojális betartására.

De vajon milyen ,,demokráciára" készülődnek azok az emigrációs csoportok,
amelyek a nemzet bizalmáért folyamodni engedett irányzatok körét
már eleve önmagukra óhajtanák korlátozni
és ezzel a nemzet önrendelkezési szabadságát összeszűkíteni?

Melyik külföldi csoport ütné nyélbe számukra belpolitikai versenytársaik kirekesztését
és erőszakos elnémítását?
Mert hogy ez a cél csak külföldi beavatkozással lenne elérhető,
az bizonyos.
Mik lennének a következményei egy ilyen külföldi beavatkozásnak
a magyar belügyekbe és az új nemzeti életrend kialakításába?

Ismét csak a többségi elv aláásása, a demokrácia meghamisítása,
nemzetünk kiszipolyozása,
gazdasági és politikai kisajátítása saját hazájában?

Ha megint ilyen áldemokráciára kerülne sor,
annyi szenvedés és áldozat árán visszanyert nemzeti szabadságunk születése
pillanatában pusztulna el és az új magyar állam alapzatába
olyan robbanóanyag kerülne,
amely meggyötört, múltat és jövőt megbűnhődött nemzetünket hamarosan újabb szörnyű megrázkódtatásokba döntené.

Hazánk szerelmére, ennek nem szabad megtörténnie!

* A ,,konstruktív bizalmatlansági szavazat"
elve azt jelenti,
hogy a parlament bizalmatlansági szavazattal a kormányt csak az esetben buktathatja meg,
ha egyidejűleg az új kormányfő személyében megegyezik.
 
 
0 komment , kategória:  Demokrácia vagy áldemokrácia?  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 42
  • e Hét: 42
  • e Hónap: 17084
  • e Év: 282299
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.