Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
VéGvÁrI-VERSEK (1918-1921)
  2011-02-03 17:42:20, csütörtök
 
 
Link


VÉGVÁRI-VERSEK
(1918-1921)

Reményik Sándor
álnéven publikált versei

"Egy lángot adok, ápold, add tovább és gondozd híven..."


AZ OLVASÓHOZ

A "Segítsetek" címen megjelent versekhez


Kincses Erdély mindenestül prédára jutott.

Csak egy kincse maradt meg érintetlenül:
a nemzeti hűsége.

Ezt a legnagyobb kincsét az ellenség mohósága sem elrabolni, sem eltiporni nem bírta.
Ez a drágakincs szórja reánk tiszta,
szép sugarát ebben a kis füzetben.

Minden egyes sorából egy hazáját sirató szív jajongása kiált hozzánk.

Költője a saját lelke keserveiben a megtiportatást szenvedők ezreinek sóhaját küldi felénk.
Küldi őszintén, igazán, mesterkedés nélkül.

Küldi nem azért, hogy gyönyörködtessen, hanem hogy izzásba hozza a magyar lelkeket.
Nem vigasztalást akar nyújtani, hanem öntudatot ébreszteni.

Petőfi óta kevés költő ajkán szólt tüzesebben a szó,
izgatóbban az indulat, maróbban a keserűség, megragadóbban a háborgás,
mint V é g v á r i e szabadon hömpölygő soraiban.

A magyar géniusz teremtő ereje a magyar verselés nemes egyszerűségével
kevés költőnél párosul fenségesebben,
mint V é g v á r i költeményeiben.

Meggyőződésünk,
hogy ezek a versek fel fogják rázni a közönyösöket, kitartásra fogják buzdítani
a lelkeseket s megerősítik az üldözötteket és a csüggedőket.

Ezeknek a verseknek
egyetlen igaz magyar ember asztaláról sem szabad hiányozniok.

Budapest, 1919 novemberében

/Raffay Sándor/



ELŐSZÓ

A "Mindhalálig" címen megjelent versekhez

E gyűjteményben Végvárinak azok a versei vannak együtt,
amelyek előbb "Segítsetek" címen több kiadást értek és
ezeken kívül 38 azóta nyilvánosságra került új vers,
melyeket e gyűjteménnyel egyidejűleg "Mindhalálig" címen adtunk közkézre.

Állandóan sokan keresik e költeményeket,
mert sok ember lelkéből szólanak. Új kiadás vált szükségessé.
Ez a kiadás
azért foglalja magában mindkét sorozatot, mert a kettő egy gondolatkörnek,
egy érzelmi világnak a tükre, egyes darabjai kiegészítik egymást
s így együtt mintegy történeti képét szolgáltatják az előbb megszállott,
majd a békekötéskor elszakított hazarészek magyarsága lelki életének.

Ez a történeti szempont az oka,
hogy az elrendezés lehetőségig pontosan követi a versek keletkezésének időrendjét.
Így tűnik ki,
milyen hatása volt az eseményeknek a költőre
s mert itt az ő személyében az elszakadt magyart látjuk,
mondhatjuk,
hogy így értjük meg általában a letört magyar földeken élő testvéreink
benső alakulását.
Lehet, hogy a sorrend nem mindenütt helyes s nagyon hihető,
hogy a szöveg itt-ott nem éppen hű.

Ennek a magyarázata abban van, hogy rendkívüli utakon jutottak ide a kéziratok,
némelyik vers több példányban, nem egyeztek meg teljesen
s úgy kellett összevetések útján megállapítani a leginkább valószínű szöveget.
Ez érteti meg azt is,
hogy ez a kiadás egy-egy ponton különbözik az eddigiektől.

A kiadók remélik,
hogy ezek a végekről jött hangok felébresztik az ilyen szenvedéseken át
nem ment magyarokat gondtalan és gondolattalan állapotukból;

ébren tartják
s elernyedni nem engedik az otthonukból menekülteket és elűzötteket.
Mindenki,
aki olvassa, merítsen e lapokból erőt és bizalmat:

"Magyarok még vannak!"

Budapest, 1921 novemberében




Erdély magyarjaihoz
1918 őszén

Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi símuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már:
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni? Nem!
Mi innen nem megyünk!

Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs -
Égő világoknál ezerszer izzóbb
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
"Magyarok maradunk!"

Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng:
"Örök az élet bennünk!"

Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál,
Nyilt szónál több az allegória
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rúgó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtnek lassan,
Nagyobb erőt szűl nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.

Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új,
Ha kiszaggattak: új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent: balszél ha fúj.
Nem tagadom: jöhet még zord idő,
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz,
Csak a szívünk fog verni.

De magyarul fog verni!

1918 október



Átok
Most átkot mondok!
Ez a föld a mienk,
Ki nyomunkba hág itt völgyön-hegyen:
Megátkozott legyen!

Ezeréve mi vagyunk itt urak
Isteni, ősi jusson:
Honszerző vér jogán!
Hogy ez a föld bitang kezekre jusson,
Az nem lehet,
Nincs Isten, aki megengedje azt.

Most átkot mondok:
Ne leljen itt vigaszt,
Mosolyt, álmot, szerelmet,
Aki nyomunkba jő.
A termőföld
Legyen neki kiszikkadt temető.
Hova vágyai elepedve érnek,
Erdei források
Vize: forrása tisztátalan vérnek.
Olcsó prédául mit neki hagyunk:
Legyen viszálynak elátkozott magja
Az aranyunk.
Minden bokor rázörrenjen,
Rém kergesse nádon-éren;
Talpa alatt
Minden kavics lánggal égjen,
Minden fűszál leszáradjon,
Falvaira
Minden folyam kiáradjon.
Mit megkíván: fusson tőle,
Szálljon reá, mitől remeg,
Gyümölcs fáján rohadjon meg!
Legyen itt akkor minden május-évad
Virágtalan gally, száraz ág;
Kopárak legyenek itt a hegyek
S meddők az anyák.
Legyen a napfény oly sápadt, kevés,
Mint szűkös, nyirkos kripta-üregek
Dohos ölében a halotti mécs!

Akik nyomunkba jőnek,
Hordják szivökben idők tengerén
Fullánkját tört erőnknek.
Heverjen temetetlen bomló testük
És ne leljenek itt
Nyugodt álmot bolyongó lelkeik.

Verje meg az Úristen ezt a földet,
Ha tőlünk elveszik!!
1918 október



Magányos cipruság
Tisza István ravatalára

Nem szánlak, jó Vitéz, mert jó Neked,
Neked már jó.
Sok rémség elől elfedte szemed
Az orgyilkos golyó.
Rövid a kín, hosszú a síri álom,
De ezt a népet szánom és útálom.

Hogy letört életednek drága gátja,
Rajt' dül át a tömeg,
Ezer közül nagyságod egy ha látja,
S az sem érdemli meg;
A nemzedékek sodra tovatart,
S nem ád az Isten több ilyen magyart.

Míg éltél, értünk drága két karod
Munkált erőd felett,
S a halál, mikor szíven ragadott,
Szóltál: "Ez így kellett".
Néztél merőn, Kálvin kemény magyarja,
A puskacsőbe: ahogy Isten akarja.

Egy szörnyű korszak minden bűneit
Hordta fenkölt fejed,
Szeretted édes magyar véreid,
S tested megtöretett,
Új tagja mártírok nagy seregének,
Néróknál haj! hóhérabbak a népek!

A becsületen folt, csorba ne essék,
Nem volt más jelszavad,
Hitted, hogy nem ábránd, mi kötelesség.
Arany-Szent-György-lovag,
Köveden rövid lesz a felirat:

Egy igaz férfi, sok hitvány miatt!
1918 Mindszentek estéjén



A geszti sírbolt előtt

Őskripta, a kemény férfiút
Lágyan öleld, mögötte messzi út,
Göröngyös pálya, kegyetlen sebek,
Míg küzdött, nem mutatta senkinek.

Buzogni hogy megszűnt a hősi vér,
A hős pihenni végül ide tér,
Pajzsán, mint vas-ravatalon pihen,
Őt is úgy küldték: ezzel vagy ezen!

Hallga! Mi vásárzaj csap égre fel?
Nézd, Magyarország zajlik, ünnepel!
Egy ország pántlikázta fel magát,
Mikor temetik legnagyobb fiát.

Ahonnan jő e néma nagy halott,
Földben sem lenne nyugodt álma ott.
Itt ez a föld még ápol s eltakar,
Ott már a sírok földje sem magyar.

Közelg a csöndes halottas menet,
Mi titkos bú, mi rejtett kegyelet!
Mint fátyolozott, tompa gyászdobok:
A kriptatetőn az eső kopog.

Fogadd be ezt a holtat, ősi sír;
Felőle gyönge toll most mit sem ír.
Szűk lakára hulljatok levelek,
Most már egyedül marad veletek.

De nem, ha majd lehull az éj körül,
Még sok szív gyujtja őt szövétnekül,
Idő emlékét mélyebbre ássa,
A keblekbe - s lesz feltámadása.

Az ország zúghat, akármit dobol,
A szívek mélyén mégis ő honol,
Pihen pajzsán, mint vas-ravatalon,
Szelíd halott - és mégis hatalom.
1918 november 3



Bujdosó vitézek
O. B. századosnak, a kolozsvári
honvédkerület búcsújakor

Magyarország teste
Darabokra esve, -
A kardodat pajtás
Törd el, itt az este.
Gallérodról, pajtás,
A csillagot tépd le,
Csillag úgy se jő már
Több a magyar égre.
Csákód mellé tűzzél
Egy síri virágot,
Úgy sirasd, úgy átkozd
Ezt a rongy világot.

Temetésre jöttél
Nagy Szibériából.
Jobb volt neked, jobb volt
A hazádtól távol.
Ládd, hova jutottunk?!
Látod, mivé lettünk?!
Be sok reményt, álmot
Kora sírba tettünk!
A test csonka, fáradt,
A szív tunya, álmos.
Egész Magyarország
Egy roppant Világos!

Világost, a multat,
Megsirattuk régen,
Nem hittük, a jövő
Útja arra térjen.
Bús vért szüreteltünk,
Ínséget arattunk,
Minden nemzetek közt
Magunkra maradtunk.
S nem idegen győzött,
Idegen erő, kard:
Undok belső féreg
Rágta meg a magyart.

Most már mentek innen,
Hegyen át, völgyön át,
S zeng a búcsúnóta:
"Piros csizmám nyomát"...
Most már mentek innen,
Mentek, merre járnak
A hajnali harmat,
Az éjféli árnyak.
Mentek, merre szállnak
A szelek, az álmok.
Mentek a világnak,
Mentek, merre láttok.

Magyarország teste
Darabokra esve, -
A kardodat, pajtás,
Törd el, itt az este.
A csillagod, pajtás,
A csillagod tépd le,
Csillag, fényes csillag
Másnak jár az égre.
De Váradnak tartva,
Hegyen át, völgyön át,
Magas Királyhágón,
Áss el egy trombitát.

Erdély határán egy
Jobb kor, ha áthalad,
Megszólal még egyszer
Talán a föld alatt!!
1918 december



Ne jöjjön új tavasz!

Rügy, ki ne pattanj,
Maradj a fába' benn.
Ibolya, ki ne nyílj,
Maradj a földbe' lenn.
Napsugár, arany-nyíl
Fejünkre ne cikázz,
Hadd legyen bú a bú,
Hadd legyen gyász a gyász!
Fejünkön holt hamu,
Szaggatva köntösünk,
Alattunk puszta föld,
Mit könnyel öntözünk.
Borongva nézzük így
Fogyatkozó napunk,
Romok, sírok között
Akik barangolunk.
Hulló csillag: ne hullj,
Folyók: megálljatok,
Szelek: szegjétek le
Szárnyaló vágyatok,
Tüzek: aludjatok ki,
Hamvadjatok hitek,
A mi Istenünk meghalt!
Hinni? Kinek? Minek?
Föl ne villanjon itt
A szem szerelmesen,
Szabadság hogyha nincs,
Minek a szerelem?
Az egész természet
Temetkezzék velünk
S ne jöjjön új tavasz
Ha mi elsüllyedünk!
1918 december 28



Eredj, ha tudsz!
Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyém

Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe eseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.

Míg a keservek lőporához ér
És akkor...!!

Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.
1918 december 20



Ma megfogta kezem...

Ma megfogta kezem
S ki, a határba vezetett a bánat,
Nézni
A hó alatt a gyönge, gyér füszálat
S nézni süppedt, régi sirok felett
Az örök, élő repkénylevelet.

Akartam tudni: mit álmodtanak
Karácsonykor a fák,
S a törzsek most is oly hatalmasak
S büszke fejük a vihart éppúgy állja,
Mióta letört
S lehullott a mi fejünk koronája?
Fürkészni mentem távolát az égnek.
Hogy ép-e még a kékje,
Mióta minket darabokra tépnek?
És mentem látni: régi még a táj,
Mióta a mi szívünk jobban fáj?

S láttam: a táj a régi, régi volt.
A nagy határban szűzi csend honolt.
Az ősi fűzek hallgatagon álltak,
Láttam a hó alatt a gyér füszálat,
Az örökélő repkénylevelet
Süppedt sírok felett...
S lehajtottam lassan a fejemet,

Kerestem a közömböst, a nagyot,
Valamit, ami nem változhatott,
Valamit, ami régi
És amibe még megfogódzhatok,
S mikor megtaláltam a régi tájt,
Az is fájt.

Valaki dúdolt: régi volt a nóta
S én mégis tudtam,
Tudtam, hogy minden, minden más azóta.
1919 január 2



Ave Victor

Ave Victor: a cirkusz ünnepel.
Caesar, a százfejű, betelt a harccal,
Az arénában márványfehér arccal
Egy gladiator fekszik elesetten.

Az elesett hős szeme félig húnyva,
Tudja: ez sorscsapás, Isten-verés.
Csak testén fut át gyönge remegés,
De nem a rémület rengése az.

Mellén térdel a győző s ráhajol,
Dülledt szeme aláfuttatva vérrel,
Az elesettet nézi kaján kéjjel:
Irgalomért, ha vajjon szólna-e?

Ave Victor! De siess s jól vigyázz!
Soká ne kéjelegj az elbukotton,
Mert, mielőtt szívébe mártanád
Szablyádat, rúg egyet még a porondon
És széjjel zúzza gőgös koponyád!
1919 január 11



Köszönt egy ember...

Köszönt egy ember: "Egészséggel járjon".
"Adjon Isten",... feleltem halkan én.
Köd ült, csend ült az elhagyatott tájon,
S szürke varjak egy száraz jegenyén.

Mint valami fogadás, esküvés,
A ködben úgy koppant tompán a szó,
Aztán két összedobbant szívverés,
Elvált, mint óceánon két hajó.

Először látott - utoljára tán,
Először, tán utolszor láttam én,
A varjak e szürke nap hajnalán
Jajgattak a ködben, a jegenyén.

A szemünk összevillant hirtelen,
A szívünk dobbant, megzajlott a vérünk,
Pedig nem történt semmi, semmi sem.
Csak jól esett, hogy magyarul beszéltünk.
1919 január 12



Mindent felírunk!

Mindent felírunk: a gúnyszót, a szitkot,
És hordozzuk, mint fájó, büszke titkot.

Mindent felírunk: az elorzott kincset,
A szöget, tövist, a börtönt, bilincset.

Mindent felírunk: sebet, lelkit, testit,
A szégyen bélyegét, mely rajt' vereslik.

Mindent felírunk: a keservek kelyhét
És lobogóink tiprott, tépett selymét.

Mindent felírunk: a nekünk fent baltát
És álmunk megbolygatott nyugodalmát.

Mindent felírunk: a megfojtott szót
És egyenként a sok-sok bujdosót.

Mindent felírunk: féltett asszonynépünk,
Könnyünk és mindennapos rettegésünk.

Mindent felírunk: mindent, ami érték:
Gazdag aranyát és szegény fillérjét.

Egy jó szót tőlük megtanulunk végre,
S majd: "Cine mintye" - megfizetünk érte!
1919 január 17



A gondolat szabad

Bilincs a kézen, az ajkon lakat,
De felhők felett, de vizek alatt
Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!

Legyen tanyám kietlen szirtorom
Vagy börtönöm pokolmély vártorony,
Én amit akarok, azt gondolom!

Ó, mi gyönyör! Ó, mily isteni kép:
Repülni! Dús képzeletem, ne félj,
Nem gátol ebben zsarnoki szeszély.

Repülj képzelmem, csillagokig szállj,
Az Isteneknek lángitalt kínálj!
Durva őrszem rád nem rivallhat: "állj!"

Repülj, semmi se szegje kedvedet,
Repülj, szakítsd magadra az eget,
Építs, vagy ronts; neked minden lehet!

Repülj, oltsd ki a földi lángokat
És népesíts be új világokat,
Nincs porkoláb, aki meglátogat!

Öltözz hulló csillagok ezüstjébe,
Köd oszlopába, áldozat füstjébe,
Rögbe nem botolsz és nem lépsz tüskébe!

Te tövistelen téped a virágot
S nyomodba kémek serge meddőn hágott.
Műhelyedben, Mester - téged ki látott?

Fölötted nincs Cézár, nincs Imperátor,
Se rongy tömeg, babért tépdesni bátor,
S nincs, aki Téged bekerít, határol.

Szabad vagy, mint ürben a fénysugár,
Szabad, mint a morajló tengerár,
S csak öntörvényed a korlát, határ.

Élet, Halál: minden beléd merül,
És bíróúl fölötted ki sem ül,
Csak aki lát - az Isten egyedül.
1914 január 18



A megtagadott eskü
Kolozsvár tisztviselőinek

Látjátok, mit tesz egy rövidke szó,
Egy felcsattanó kurta szócska: "Nem!"
A bizalom, mint tüzes szélvész száguld
Újra végig a lankadt ereken,
A zsarnok arca halványabbra válva
És újra áll a harc, élet-halálra!

Olyan e város, mint egy kis sziget,
Mint hullámvert és hányatott hajócska,
Az ellenség a tenger - nála minden,
Minden hatalom, - nálunk csak egy szócska,
Egyetlenegy viharzó szócska: "Nem!"
Tépett zászló, morajló tengeren.

Egyetlenegy sikoltó szócska: "Nem!"
Ó szent és büszke, boldog tagadás,
A lélek földalatti tájain
Ez a kemény szó új kavernát ás,
Hol jobb időkig meghúzzuk magunk.
S hol halódva bár, - szabadok vagyunk.

Bár vakmerőbb az olcsón hódító,
S paraszti keze a szentélybe nyúl,
S bár tűrnünk kell és ütnünk nem szabad,
S bár engednünk kell megtorlatlanul:
Ha rabságunk gyötrelme nem ér véget,
Megáll a munka és megáll az élet!

Még eskü nem volt soha igazabb,
Istenesebb, mint e nem-esküvés,
S bár soknak, aki dacba öltözött,
Küszöbén nyomor és torkán a kés:
Békén jár az igazak palástjában,
A börtön vagy a halál árnyékában.

Látjátok, mit tesz egy rövidke szó!
Az igazság egy lépcsőfokot hág!
Ó hogy szeretlek, csudállak, én népem,
Ti passzív hősök, tűrő katonák!
E város egy országnak üzeni:
Égnek a honszerelem tüzei!

Látjátok mit tesz egy rövidke szó,
Egy felcsattanó kurta szócska: "Nem!"
Ó drága testvéreim, akik jártok
Tépett zászló alatt a tengeren,
Nehezüljön bár száz kereszt most rátok:
Megáld az Isten, hogy kimondottátok.
1919 január 23



1919 január 24

Egy zászlót vittek fegyvertelenül,
Komolyan, búsan -
És énekeltek rendületlenül.
És jött a sortűz, jött a puskatus,
Villant a szurony éle
És hullt a vér, a drága honfi vér
Az utca holt kövére.
A zászlót megragadták vad kezek.
Azután csend lőn, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.

A tépett zászló szent foszlányait,
Ha vihar volnék, most ragadnám innen.
S oh, be jól esnék zúgva, bőgve vinnem.
Nyargalnék velök a négy égi tájnak;
Mint terhes fölleget
Vinném, amelyből villámok cikáznak;
Mint vulkán pernyéjét, hamuesőt,
Mint halálfejű lepkék seregét,
Úgy vinném és hinteném szerteszét!
E pillangók vésztjósló serege
Ahol leszállna:
A mező üszkös lenne s fekete,
Akire hullna: égetné mint láva,
Mint jég dermesztené,
S többé nem lenne tőle nyugovása.
Lehullatnám az oltár küszöbén,
Hogy felborzadjon rá
A boldog menyasszony s a vőlegény!
Lehullatnám a bölcső közelébe,
Hogy álmából a békés kisded is
Riadjon fel a rettentő rengésre!
Lehullatnám a lezárt koporsóra,
Hogy koporsója fedelét a holt
Tépje fel e sikoltó riadóra!
Nem élne békén egy madárfiók,
Míg nem nőnének a megbántott földből
Új, bosszúszomjas magyar légiók!

Ha vihar volnék ... de nem vagyok vihar,
Csak könnyem csordul
A néma csendben és fogam csikordul.
A zászlót összetépték vad kezek -
Azóta csend van, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.

A szuronyerdőben

Amerre most járunk:
Körös-körül erdő,
Szurony-erdő, ezer halált termő.

Ebben az erdőben
Tőrpengék az ágak,
Minden mozdulásra felvigyáznak.

Ebben az erdőben
A levegő fojtó,
Minden lángot, jeltüzet kioltó.

Ennek az erdőnek
Be keskeny az útja!
Útja keskeny, mérgezett a kútja.

Ebben az erdőben
Fekete haramják
A kimondott szót torkon ragadják.

Ebben az erdőben
Viperák rejtőznek,
Hideg gyűrűzéssel reánk tekerőznek.

Ebben az erdőben
Tanyáz minden rémség,
S rokonaink messze, hogy kínunk megértsék.

De az erdő alján
Jár Hit, Eszme, Álom
S ez a három győz minden halálon.
1919 január 30



Nagy magyar télben...

Nagy magyar télben picike tüzek,
A lángotokban bízom,
Legyen bár messze pusztán rőzseláng,
Bár bolygófény a síron,
Szent házi tűz, vagy bujdosó zsarátnok:
Boldog vagyok, ha magyar lángot látok.

Nagy magyar télben picike tüzek,
Szikrák, mécsek, lidércek,
Mutassatok bár csontváz halmokat,
Vagy rejtett aranyércet,
Csak égjetek, csak melegítsetek ma,
Soh'se volt ily szükség a lángotokra!

Nagy magyar télben picike tüzek,
Jaj, be szétszórva égtek,
Királyhágón, Kárpáton, mindenütt!
De mondok egyet néktek,
Szelíd fények és szilaj vándorlángok:
Mit gondoltok: ha összefogóznátok!

Nagy magyar télben picike tüzek,
Soh'se volt olyan máglya,
Mintha most ez a sok-sok titkos láng
Összefogna egy láncba...!
Az égig, a csillagos égig érne,
És minden idegen rongy benne égne!
1919 február



Magyarok, mindenütt...

Magyarok mindenütt a végeken,
E csikorgó, vad téli éjeken,

Kiknek nincs takarótok, vértetek:
A csillagokra gyakran nézzetek!

Úgy nézzetek a csillagokra, bátor
Szívvel, mint hajdan a rab prédikátor

Kemény gályapadon, láncok között. -
Mert íme, nincs már, ami összeköt

Egymással minket, csak a csillagok.
Fényök, mint Etelközben, úgy ragyog.

De ködön át, de szemfödélen át,
Vajjon ma merre mutat új hazát?

Magyarok, mindenütt a végeken,
Posta nem jár a téli éjeken,

Levél nem száll kedvestől kedvesig,
Ércdrótok a hírt nem rezegtetik:

Élünk-e még, vagy sírban pihenünk? -
Csak a csillagos ég közös velünk.

Az ezerévnél ősibb csillagok,
Mint Etelközben, fényök úgy ragyog.

Fenn a Fiastyúk őrzi fiait:
Mi nagybeteg anyánk virrasztjuk itt.

Magyarok, kiknek nincsen vértetek,
A csillagokra gyakran nézzetek!

Egy csillagra nézünk mi mind, merőn,
Keleten, délen, völgyben, bérctetőn.

És érezze, ki rokonához vágyik:
Ezer mérföldről azt nézi a másik.

Ha elvész, összeomlik itt a hon:
Találkozunk azon a csillagon.
1919 február 8



Farkas-nyom

Azokhoz, akik a hegyeken keresztül szöktek
a Nagyvárad körül álló magyar hadakhoz

A hóban itt is látok, meg amott
Sötétleni véres farkas-nyomot.

Sötét farkasnyomot fehér havon
S a sötét, véres nyomot faggatom:

Az erdőből az űzött vad kiért-e
S a vér övé, vagy üldözői vére?

A hajsza vad lehetett és veszett,
A tar erdő belé megreszketett?

Ebek csaholtak? Szólt a hallali?
Azután csend lőn, rémes hallani?

A vakmerő vad itt lelt kínhalált?
Verembe hullott, vagy haza talált?

Sötét farkasnyomot fehér havon
Látok s a farkasért imádkozom:

Magános vad, lelkemnek drága társa,
Födje be nyomdokod a hó palástja!

Járj szerencsével, járj kedvező széllel,
Barátkozz tűzzel, jéggel, sziklaéllel,

Az égi s a pokoli elemek
Segítsenek és vezéreljenek!

S az erdőn át utad ha megtalálod:
Köszöntsd a pusztát és a szabadságot!
1919 február



Haza, Szabadság...

Haza, Szabadság... mély zengésű szók,
Hogy szép és édes halni értetek:
Az iskolában egykor olvasám,
Olvastalak és nem értettelek.

Később azután azt hívém, csupán
Árny és ködkép, mit jelképez e szó;
Holt vágás, mit az Idő kereke
Elhágy, avult és röstelni való.

Síma, fényes tükörlap volt e szó,
Az arcot, mely ráhajlott, tükrözé.
Azt hittem: lelketlen maga a tó,
Annyi lelketlen arc hajolt fölé.

Aztán jött a négy ítéletes év,
Hegyekre szállt a vér óceánja,
S annyi magyar halál bús miértjét
Szívem e két szóban nem találta.

És most - és most: e két szó, mit a szív
Homokba ír, fába, sziklába vés,
Bennök feketéllik a fájdalom
És örvénylik a kétségbeesés.

Elmélyült e szó feneketlenül,
S kigyulladtak betűi s bár késve,
Most markol a csontomig igazán,
Mily drága s szörnyű a jelentése.

Olyan volt, mint a levegő, az ég,
A napsugár, oly megszokott nekünk.
S mint szívünk tudattalan verését,
Viselte jelentését kebelünk.

Csak most, hogy lélekzetünk nehezül,
Csak most, hogy szívünk verése kihagy,
Csak most, hogy napunk megfogyatkozott,
Most tudjuk: Haza, Szabadság, mi vagy!

Mint akinek eltűnt a kedvese,
Ki addig mindennapos volt neki -
Csókolva szélhantolta lábnyomát,
Eszmél, mily végtelenül szereti!
1919 február 10



Roland kürtje

A lelkem, mint Roland kürtje búg,
Oly rémesen és oly reménytelen.
Rá visszhangozva zendül völgy, halom,
A dermedt honban, csontkemény telen
Búgatja egy magasabb hatalom.

Roland, a hős vezér - így szól a krónika -
Fogván kürtjét, háromszor fújt belé,
A riadót a Roncevallesi völgy
Vissza ezerszeres hanggal veré,
Hogy körös-körül megremegtenek
A sziklák, mint a nyárfalevelek...

De csak nem jött a felmentő sereg.
1919 február 17



Élet a mélyben

Azért, mert idefenn
Dermesztő tél havaz,
S rajtunk szeszélyeit,
Zsarnok szeszélyeit
Tölti - csitt, semmi az,
A mélyben szent és örök a tavasz.

A fák lombja hová lett?
Elhalt, elfeketült?
Csitt, szunnyad új rügyekben,
Csupán beljebb került,
Beljebb az anyafába.
Erősb várba és nagyobb biztonságba.

A rét virágai,
Mezők pompája hol?
Csitt, csak alább süllyedt,
Ott szunnyad valahol
A néma, ős gyökérben:
Örök nyárban és örök erősségben.

Azért, mivel a Csend
Oly dermedt, hangtalan,
Csitt, Isten tudja csak,
Mennyi örvénye van!
S aki tanult a viharokkal bánni,
A csendet nem tudja megzabolázni.

Szín, illat, álom,
Rajongás: hová lettek?
Csitt, élnek mind,
A mélybe menekedtek!
A mélybe ás, aki aranyat ás
S a mélyből jön minden megújulás.
1919 február 18



"Mikor az Isten alszik"

A havasokról mikor leözönlött
48 telén a martalóc had,
Jelszó lett a lelketlen papok ajkán:
"Az Isten alszik - most minden szabad!"

És ha eszmélt volna az ijedt lélek:
Hogy ragad a vér s szörnyű a vétek
És a lánccsörgés az égbe hallszik:
Vigasztalá magát.
Hóhér és porkoláb:
"Eh, mit, az Isten alszik!"

Az Isten alszik: néha az is érzi,
Aki Benne hisz s aki - áldozat.
Került, fordult az idő kereke,
S hogy legázolt egy szörnyű változat:
Mi is kérdjük irtózva, réveteg:
Én Istenem, behunytad a szemed?!

Szemed sugárival
Be nem sugározod
A sok sötét utat?
S talán elzsibbadott
A világokat átfogó tudat?

Írtam e sorokat,
Mikor Erdély földjén
Újra rabvilág lett,
Dohos börtönélet,
S írván, zaklattam az alvó Istent:
Hátha tán fölébred!
1919 február 19



Mátyás szobrával szemben

Regélj, regélj, te győzelmes szobor,
Hadd forrjon fel
Új tömlőkben az ezeréves bor,
Új erekben az ezeréves vér,
Regélj, regélj!

Elnézlek némán:
A végtelenbe száll tekinteted,
Előtted még meg nem jelenhetett
A Sors, a nagy Ács,
Ki nemzeteknek ácsol keresztfákat,
Pedig, pedig már nem messze Mohács!

Így fényes, majd meg sötét lapokat
A Végzet ír,
Lángokat gyújt és lángot oltogat.
Zenith-Nadir:
Egymást váltja bölcső, korona, sír.

Mi a Zenithben álltunk egykoron,
A szemünk elrévedt a végtelenbe -
És úgy zuhantunk a mély sírverembe.

Regélj, regélj,
Hadd forrjon fel
Új erekben az ezeréves vér,
Új tömlőkben az ezeréves bor:
Regélj, regélj, te győzelmes szobor!
1919 február 21



Zenith és Nadir
A przemysli versek költőjének

A krasznojarszki temető felől
Csupán a szél izenget,
Idegen, elmúlt, síri hangokon -
Betelt a sors,
A nagy Eposz kizengett.

Csak nehány év - s oly messze, messze már
Mögöttünk minden:
A "legendás vár",
A "tábortüzek" s a "lengyel határ".
A harc, a végtelen, a hasztalan:
Mily mérhetetlen messze, messze van.

És én most mégis Tehozzád megyek,
Költő, kit régen eltemettenek
Idegen föld ölén,
Éjfélkor bár, tied volt a Zenith,
A Nadir - enyém.

A mélyből sírok, átkozódom én,
A mélyből zeng dalom.
Te lelkesítetted a magyarságot,
Én siratom.

Nem kérem számon a kiomlott vért,
A célok magyar célok voltak-e,
Nem kérdem. Fáj most ez a bús "miért?"
Csak azt tudom,
Hogy amitől most az én dalom zeng:
A fájdalom - egészen a mienk!

Csak azt tudom:
Hogy én már így találtam
Mindent: csonkán, törötten,
Rekedt harsonák, repedt dobok,
Tépett lelkek köröttem,
Én a végszóra jöttem.

Csak azt tudom,
Hogy Te még szorítád
Markodban a mezítlen kardvasat,
Nekem, küzdeni hulló népemért
Mezítlenül - csak a lelkem maradt.
1919 február 22



Pünkösdi királyok

Pünkösdi királynak
Fejébe szállt vére,
Féltékeny a hatalmára,
Azt se tudja hamarjába
Mit csináljon véle.

Pünkösdi királynak
Sok a katonája,
Mégis nádszál a jogara,
Papír koronája,
Festett aranypapír koronája.

Pünkösdi király most
Ül az orzott kincsen,
Neki mindene van,
Nekünk semmink sincsen
Csak az egy életünk,
Csak az egy halálunk,
Csak az igazságunk.

Dejszen lejár pünkösd,
Piros pünkösd, fekete ünnepnap,
Azután nézheti
Kiki miből mit kap.
Dejszen lejár pünkösd,
Le kell tenni koronát, palástot
Ünnep után, csunyán
Futnak majd a pünkösdi királyok.

Ki marad az úr itt,
Elválik, elválik,
Bár sors verte népünk
Mi élünk, nem félünk,
Mert a mi kezünkben
Még a koldusbot is kivirágzik!
1919 március 22



Hulló csillagok

Először a Dicsőség hullott le,
Aztán a Hatalom,
Aztán a Korona.
A kettős-kereszt s a Hármas-halom;
Aztán a Szabadság,
Azután a Hit,
Aztán a Remény, -
Nyomán a lefutott csillagzatoknak
Maradt a Csend.
S a Sötétség az égbolt peremén,
1919 március 31



Nyugodt vagyok

Lelkem derült,
Mint éjfélkor az égbolt: úgy ragyog,
Nyugodt vagyok,
Nyugodt és erős.
Ami viasz volt bennem: most acél,
Ami tompaság: most borotvaél,
Ami ernyedtség: most felajzott íj,
Pedig talán a fejem lesz a díj,
Amit e nyugalomért fizetek.
Nyugodt vagyok,
Nyugodt és szilárd,
Pedig talán fejem fölött a bárd,
Fejemre talán veszett záporok
Villámuk ontják -
De elvetettem kis napok kis gondját.

A kis napok kis gondját elvetettem,
Sok balgatag szélmalomharc után
Valamit végre tettem.

Nyugodt vagyok,
Nyugodt és szilárd,
Pedig talán fejem fölött a bárd.

Nyugodt vagyok,
Jöhet akármi sors: készen talál,
S nem egyedül talál:
Mögöttem egy megbántott nemzet áll!
1919 március hóban




A máglya tetején

Álljunk hiven e máglya tetején
Veszendő magyarok, maroknyi had,
Szívünk körül a lánggyűrű szorul,
S talán közelg a végső pillanat.
A sötét égre zeng hattyúdalunk:
Éltünk külön, most együtt meghalunk.

Álljunk hiven e máglya tetején
És fogjuk szorosan egymás kezét,
Talán feloldja ez a végső perc
A magyar testvérgyilkos végzetét,
Utolszor szivárvány lesz az égen,
Csunyán éltünk, hadd haljunk meg szépen!
1919 március



Phönix madár

Phönix madár, láng a bölcsőd,
Phönix madár, láng a sírod.
"Föltámadtam!" Lángjelekkel
Önnön sírkövedre írod,
Hamvaidból kelsz ki újra
Szárnyalni a mély azúrra.

Phönix madár, tovább ne szállj,
Phönix madár, maradj nálunk,
Valld ki titkod, bűvös titkod,
Hallgasd meg az imádságunk,
Mondd el, Phönix, nagy rejtélyed,
A hamuból hogy lesz élet?
1919 március




Jó volna már...

Jó volna már örök dolgokra nézni
És feledni a földi kínt s a bajt
És nem nézni a sírt, csak a virágot,
Amely a holtak porából kihajt.
A repkényt nézni csak, nem a romot,
Amelyre felfut s elfoly csendesen,
Nem nézni a gyilkos tűzoszlopot,
Csak az Istent, ki benne megjelen.

Jó volna már a márciusi földbe
Elásni mélyen minden fegyverem
S az avar alól kizsendülő fűre
Letenni fáradt, zavaros fejem,
Jó volna már a széllel messzeszállni
S a végtelenben ütni fel tanyám,
Jó volna már az estharang szavával
Rezdülni és elhalni azután...

De nem lehet... Mert mind a földi kín
Az én szívemben izzik, háborog,
Nem lehet, mert a szent repkény alól
Pogányul fölmerednek a romok,
S mert hiába eleve-rendelés,
A tűz csak éget és csak fáj a harc
S a lángok tengeréből hasztalan
Bontakozik dicsőn az istenarc.

Fejem alá a márciusi földet
Ha venni vánkosomul akarom:
Fülembe nyögik a holt levelek:
Ellenség taposott az avaron!
Nem szállok hát a széllel végtelenbe,
De, míg szakad a kötél vagy kezem:
Állok, őrszem a harangtoronyban
És a harangokat félreverem!
1919 március




A szikra szikra csak...

A dalom dal csupán,
A szikra szikra csak,
Felröppen és lehull,
Elalszik nyomtalan,
Vagy felkapja a zúgó forgatag
S viszi...
A szikra bámul s maga sem hiszi,
Míg száll az égnek,
Hogy lángjától majd szálas fenyvesek,
Koronás tölgyek égnek,
A lelkek sűrű rengetegje ég.

Mert száraz idő járt,
Körül a határt,
Csontig-velőig szikkasztotta ki,
A tikkadt erdőt
Oh, könnyű most,
Könnyű felgyujtani!

Hisz dal csupán dalom,
De körül a határt
Szárazra szítta ki a fájdalom.
S a gyűlölet
S a bosszúvágy.

A szikra szikra csak,
Ki rója fel neki
Erényekép vagy bűneképen azt
Ha nyomán kigyúl a száraz haraszt?!
1919 április




Felhők

Felhők, vándorfelhők szállnak, szállnak
Egy határból a másik határnak.
Csend van. A nap leáldoz mögöttök.
"Felhők, vándorfelhők, honnan jöttök?"
,Napnyugatról, szabad magyar földről,
Ahol az ég kékebben tündököl,
S illata most édesb a virágnak.'
"S merre szálltok felhők, milyen tájnak?
Örök vándorárnyak, merre mentek?"
,Napkeletnek mindíg napkeletnek,
Hol a lelkek rabságban remegnek,
S honnan százezer szív el-kivágyik.
Megmondjuk, hogy nem tart már sokáig.'
1919 tavasz kezdetén




Magyar gyermekek

Kis testvéreim, magyar gyermekek,
Úgy el-elnézem gyönge vállatok
A metsző szélben, ahogy megremeg.

Kis háromszín kokárdát ha látok
Melleteken, szívembe nyilallik:
Súlyos örökséget hagyunk rátok.

Súlyos gondok a szívembe vágnak:
Hogyan bírják majd, ha mi kidőltünk,
Atlas terhét e keblek, e vállak?

Pedig rajtuk, rajtuk a jövendő,
Rajtuk, mint az Úr Jézus keresztje;
Nem mint puha, tarka selyemkendő:

Eloszlatni ezer bajunk, gondunk
Fellegraját s dolgos, kemény kézzel
Tenni jóvá, amit elrontottunk.

Torzalakból vésni istenarcot,
Összeszedni mind, mi szertehullott,
S mit mi vívunk, folytatni a harcot.

S mint bajnok, ki futva síkon vág át,
Kiragadja inaszakadt társa
Elhanyatló kezéből a fáklyát:

Magyar fiúk, lányok, úgy kell néktek
Majdan hittel-lélekkel vagy karddal
Fölváltani ezt a nemzedéket.
1919



Három szín

A keblünkről letiltották,
Leszaggatták a három színt;
Keblünkről beljebb vándorolt:
Befogadták a szíveink.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldel a rét füve,
Lesz jel, eszünkbe juttató:
Hogy hitünk hol van, hol hazánk,
Hogy hova, kihez tartozunk,
S kié a föld, hol elsüllyed
A koporsónk, ha meghalunk.
Hogy az életünk sivatag,
Hogy vérbemártott kép a táj,
S a testnek a letépett tag
Utána sír, utána fáj.
Ameddig piros lesz a vér,
Ameddig fehér lesz a hó,
Amíg zöldel a rét füve,
Míg lesz magyar szív, dobbanó:
A keblünkről letilthatják,
Letéphetik a három színt,
Keblünkről beljebb vándorol,
Befogadják a szíveink.
E három szín után fog szívünk
Sikoltva égni, vérzeni,
Ki mindenünnen leszaggatta.
Jöjjön és onnan tépje ki!

1919 július 14



Nehéz homályba...
Tormay Cécile-nek ajánlom

Nehéz homályba kúszik a jövő,
Mint szürkületkor erdőben az út...
Aki bemegy, nem tudja, merre jut
S nem tudja, ki lesz, aki szembe jő.

Tán a Balsors lesz, tán a Jószerencse,
Talán törpe lesz, talán óriás,
Talán lidérc, ki tőrt vet, vermet ás,
Talán angyal, hogy lelkünk égbe mentse.

Megyünk, eltévedt gyermekek: vakon,
Előttünk fel-felmordul a vadon,
A szélben száraz levél kavarog.

Legyen az erdő akármily setét,
Csak el ne engedjük egymás kezét,
Kitett, anyátlan árvák: magyarok.
1919 augusztus



Hadak útja

Csaba királyfi... régi a mese,
Hogy táltos lovak lába lebegett
Az űrön át,
S a csillagok ezüst patkószegek,
Csaba királyfi... régi a mese...

Csaba királyfi... régi a mese,
De hinni benne jó,
S most kellene, aki mesélni tud,
Most kellene...
Ha százszor szép és ha százszor hazug
Ajkán a szó,
A mese hazug, de a mese jó,
A mese szép.

Csaba királyfi... régi a mese:
Hogy a tejút ott fenn a Hadak útja...
Nekünk mesére, álomra se futja,
Hitre se már,
Olyan szegények lettünk. -
Csaba királyfi... régi a mese.
1919

Mint Jób...

Mint Jób, oly mélyre estél, nemzetem,
S a férgek lakomáznak
Megtöretett, fekélyes testeden,
S e testen a fekélyek, a sebek
Oly szörnyűségesek, hogy borzad tőled
És undorodik önnön gyermeked
És minden élő állat fut előled.
Mint Jób, oly mélyre estél, nemzetem.

Mint Jób, oly mélyre vettettél alá,
S királynak és bírónak ült föléd,
Kit tapostál az utcán: a szemét.
Mint Jób, oly mélyre vettettél alá.

S én mi legyek most: új Jeremiás,
Ki tíz körmével a temetőn ás
És kikaparja gyötrődve a multat,
A ragyogót és az árnyékba hulltat
És szemével a jövendőbe réved,
És nem lát jövendőt, csak véget, véget...!
Én mi legyek most: új Jeremiás?!

Vagy Cassandra legyek, ki haját tépi,
S az égő házban szeretne bennégni,
S az égő házból sikolt jajszava,
Hogy jaj, jaj, mért neki volt igaza! -
Tán Cassandra legyek, ki haját tépi?!

Szóljak hozzád népem, Jób feleségével,
Nem nyujtva enyhet és vigaszt nem hozva:
"Halj meg, poklos, az Istent megátkozva!"
Szóljak hozzád népem, Jób feleségével?!
Vagy érjek csöndben a fák gyümölcsével
S gyümölcs-érlelni hagyjam az Időt,
S a bosszút, átkot, bízzam Tereád
Isten, ki ha majd egyszer üt az óra,
Szólsz: "Kelj fel, népem, elég volt a próba"...
1919



Félnek a poroszlók

Páncél övezi testük
És kard az oldaluk,
S a szívük mégis reszket
És vacog a foguk.
Levél ha zörren: az ő bűnük zörren,
Kakas ha szól: az ő vétkük kiált,
A piros hajnalt és a naplementét
Úgy nézik ők, mint véres borzadályt,
Ábel vérét, a mi kiontott vérünk...
Félnek a poroszlók.

Láttátok már őket szembe nézni?
Én nem láttam őket.
Láttatok már köztük büszke főket?
Én csak dölyföst láttam.
Földig hajtja őket
Rablott arany terhe, mint az ágat,
Sűrű festék alatt arcuk sápad.
Félnek a poroszlók.

Aki biztos, bátor;
És nem dühöng az, akié a föld,
A tulajdon és a szövetségsátor.
Az ordítás, a toporzékolás,
Az ütlegelés nékik mind kevés,
Új gyötrelmeken törik a fejük,
Mert fáj nekik a néma megvetés
S a hideg gúny, mely arcunkra fagyott.
S tudjátok, a sok cécó mire jó,
ha a sok heje-huja, vigalom?
Eltitkolni, hogy inog a hajó,
S dűl be a víz a lyukas oldalon.
Félnek a poroszlók!

Caesar és Antonius katonái,
A légiók utódai ..... ezek?
Ezekre szállott az imperium,
Az aranysasok s az acélkezek?!
Jöttek, mint az éjféli tolvajok
És besurrantak a nyitott kapun
És mint a posvány terpeszkedtek el,
Mint mocsár gőze városon, falun,
S azért, mert útjuk szegi pusztaság,
S jelöli pusztulás és könny és vér,
Amihez fáradt testünket kötötték:
Rongy saroglya, nem diadalszekér!
Hol vannak hát a hősök, férfiak,
Babéros költők, számlálatlan sok?
Hol vannak a Catók s a Senecák
S a szenátus s a filozófusok?
Ezekre - egy ványadtabb ég alatt
Csak a magukat kendőzés erénye
S a régi Róma romlása maradt!!
S mert lelkük üres, mint a felfújt hólyag
Úsznak színén a megáradt folyónak,
De félnek, félnek, félnek a poroszlók!
1919 augusztus 27

És ha kell...

És ha kell, elhagyjuk az ősi házat
És vándorlunk tovább,
És vándorbotunk, koldustarisznyánkat
Felmutatjuk, mint szentséget a pap.

És ha kell, elszóródunk a világon
És elszóródunk minden csillagon,
S leszünk a végtelenben egy-egy láng
S a mindenségben egy-egy sírhalom.

Szilánkjai egy szétrobbant világnak,
Új Izrael,
Égen-futók, akik alászitálnak.

De ahol lehullnak,
Azon a földön mindent porrázúznak,
S mely megadja nekik a nyugtot, békét,
Annak a népnek kiszívják a vérét.

Ahol lehullnak, tőlük az a föld
A jóságot s az irgalmat ne várja,
Mert nincs szíve, akinek nincs hazája.

Majd megtanulunk minden földi nyelvet,
De nem felejtünk el egyetlen egyet.
És leszünk múzeumok kincse majd,
Hült meteorok, roppant sírkövek,

Kiket egy távol, késő nemzedék
Tán megsüvegel majd és megkövet
És talán félő tisztelettel mondja:

Ezek az ide tévedt, kemény holtak,
Ezek a furcsa, idegen világok -
Ezek - magyarok voltak!
1919 szeptember

Mene Tekel

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És ismét ködbe vész.

A kéz vagyok; a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És hatalmas és hideg, mint a sír.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
És nem látni, csak kinyúló karom
Végigfutni a fekete falon
És róni lángbetűt,
Vagy fehér falra fekete betűt,
Mindegy,
Csak lássa jól,
Akinek szól.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Szeretne, haj, sok kéz lecsapni rája,
De akkor eltünök
S elhitetem, hogy csak káprázat voltam,
Önnön szivök tükrözött borzadálya,
Csak a rossz lelkiismeret.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Nem vagyok költő s nem vagyok lovag,
Egy láthatatlan penna vagyok csak,
Mely jő és ír
És hatalmas és hideg, mint a sír.

És nekem nincs nevem,
Ahogy nincs a villámnak, a viharnak,
A halálnak
És nincs a viperának sem.

Nem név akarok lenni, - fogalom,
S csak a szívekben égni,
Mint üszkös seb,
Mint el nem múló tüzes fájdalom.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És ismét ködbe vész.

A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
S valamit mindenkinek írok én,
A csüggedőnek azt írom: Remény!
A kétkedőnek azt írom: Kitartás!
A könnyelműnek azt írom: Vigyázat!
Az árulónak én, hogy arca égjen,
Azt írom: Szégyen!

S egy szót a zsarnokok falára is,
A hatalom falára,
Egy szót s e szó nem hosszú,
Egy szót csupán: Bosszú!
1919 szeptember 8

Némely pesti poétának
Küldi egy lantos a végekről

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy fáj-e néktek Erdély és a végek,
S ha fületekbe jut a sikoltásunk,
Nem mondjátok-e: Eh mit, él az élet
Tovább, s lesz mindig dal és szerelem?!

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy vajjon mi patakzik rajta át,
Még nagy betűvel írjátok az "asszony"-t,
S kis betűvel az Istent s a Hazát?

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy "Übermenschek" vagytok most is még,
S túl e széttépett nyomorult hazán,
Még kell nektek a nagy "testvériség"?

Szeretnék most a lelketekbe látni,
Látni, hogy színes szókkal játsztok-e,
Mikor mi már csak hörögni tudunk,
Mert fojtogat az ellenség keze?

Szeretnék most a lelketekbe látni:
Miről írtok? hisz ó, annyi a téma!
Sok mindenről kell, mindenről lehet,
S ki tudja, tán rólunk is néha-néha!

Szeretnék most a lelketekbe látni,
S szeretném, ha látnátok: hogy' vagyunk,
Öletekbe tenném holt gyermekünk,
Ráchel siralmát: megfojtott dalunk!

Szeretném, ha a lelkünkbe látnátok.
És látnátok a véres rongyokat,
Amikbe koldus-testünket takartuk,
S a gaz kezet, mely fészket bontogat
És otthont dúl és szent láncokat tép szét!

Mutatnám az ebként kivert magyart
Hogy' búcsúzik a határszéli fától...
S a szivetekbe perzselném a képét...
Aztán - ha tudtok - daloljatok - másról.
1919 szeptember

Október 6

"Lehullott a rezgő nyárfa..."
Nem.
Nem ezüstszínű most a levele.
Feketén hull a fákról a levél,
S a föld, amelyre hull,
Kemény, mint a koporsó fedele.

Hallottátok: így szól a rendelet:
Gyászolni ne merjen ma senki sem,
Senki ne merjen ülni ünnepet,
Mert a nép, melynek e nap ünnepe volt:
Csak volt...!

Halottnak - hallgatás;
De a hamu alatt,
Valahol mélyen - izzik a parázs!
1919 október 6

Könnyek

Valahol felgyűlnek a könnyek,
Egyenként, lassan, csöppre csöpp,
Magyar szemek elsírta könnyek:
Nem hullott soha több.

Valahova ömölnek, mennek,
Egyenként hullanak a könnyek,
S ha majd óceánná dagadtak:
Egyszer csak visszajönnek!

És akkor mindent elsöpörnek,
Mindent, meddig a szem ellát:
Egy tenger lesz a bűnnek földje -
És nem lesz Ararát!!
1919 október 16

Vándorló város

Ez a város most vándorol,
Földje folyvást remeg,
Vonulnak utcahosszat benn'
Szomorú szekerek.

Nehéz, megrakott szekerek
Utcahosszat vonulnak...
Az égen hullnak csillagok,
Napok bealkonyulnak.

Ki erre költözik, ki arra,
Más utca szélire,
Ki csak a szomszéd faluba,
Ki - világ végire.

S reméli mind, hogy visszajő
És mégse hiszi tán, -
A hontalanok trénje ez
A háború után.

Ez a város most vándorol,
Nyomán por kavarog,
S ez istenverte népnek bűne nincs,
Csak az, hogy magyarok.

E bujdosók szemében fagyott könny,
Szívében szörnyű átok,
Fáj itthagyni száz emlék szent tanyáját,
Rokont és jó barátot.

Szikkadt ajkuk még csókot nyom
Utoljára a rögre, -
Nehéz, megrakott szekerek
Vonulnak dübörögve.
1919 október 16

A költözők

Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad,
S körüllengi titkon a falakat.

S legyen bár ezer lim-lommal tele,
Üres az elhagyott lak ürege.

S ki helyünkbe jő, néha visszadöbben
És meg-megbotlik néha a küszöbben.

És néha meg-megrémitik az árnyak,
Kik minden zugban ülnek s reánk várnak

És metsző hideg száll szíve fölé:
Egy emlék, ami nem volt az övé!

S néha úgy érzi: valamije nincs -
És égeti a kezét a kilincs.

És néha fel-felriad éjféltájban,
Pedig tán csak a szú őröl a fában!

És néha lehanyatlik a keze -
Csend van, - egy átok teljesedik be.

Mi elmegyünk, de lelkünk itt marad
S körüllengi titkon e falakat.

Mi elmegyünk, - s amíg távol leszünk.
E város ott lesz, ahol mi leszünk.
1919 október 17

Mennyi arany...

Mennyi arany, mennyi arany a fákon!
Reszkető, halvány, hervatag arany;
Úgy-e, ilyet nem láttunk soha nyáron?

Úgy-e, nekünk nyílott ki ez a pompa,
Szívünkből freccsent a lombra a vér,
S a szél a halotti dalt nekünk mondja?

S üres magtárral, üres kamarával
Mi úgy-e, mégis gazdagok vagyunk,
Fájdalmunk néma, hervadt aranyával?

És ahogy nő az arany-avar bennünk,
És ahogy nő az orkánterhes csend:
Úgy enged Isten magasabbra mennünk.

S ahány tövisbe lép a vándor-láb:
A tarlón annyi vérrózsa fakad,
S annyi lépéssel jutottunk tovább.

S egyszer mi úgy-e mégis célhoz érünk
S mert elvesztettük minden aranyunk:
Majd arannyá lesz minden szenvedésünk?

S szívünkből szórjuk szét az aranyat.
De nekik csak az alkony bíbora -
És a fejükre szálló vér marad!
1919 október 27

Évfordulóra

Nyugszol, Vezér, a geszti kripta mélyén,
Egy év pergett le poraid felett:
Tél, tavasz, nyár és ősz...
Szörnyű évszakok!
És most várod, Vezér, az új telet.

Lassan ráeszmél immár nemzeted,
E balga nép, hogy néki Te mi voltál!
Te fogtad össze görcsös akarattal,
És fölibe, mint atyja, úgy hajoltál,
Vaskezeddel Te fogtad össze még,
És hogy megoldódott a vasmarok:
Mint "oldott kéve" hullott szerteszét.

Mit látsz, Vezér, mit látsz ott lenn, a mélybe?
A kripta mélyén látsz-e csillagot?
Ahol Te vagy, a napok oda tűnnek,
És talán onnan jönnek a napok;
Mit látsz, Vezér, mit látsz ott lenn a mélybe,
Mit földi szem még meg nem láthatott?

Egy év pergett le poraid felett.
Hogy bizonyságot tegyen - Vezér - Rólad
S véresen adjon igazat - Neked!
Hogy eltörpült a forradalmas játék,
A talmi hősök, pózoló nagyok!
Ama mindszenti nagy feketeségből

Csak a Te mártírhomlokod ragyog!
Mily nyomorultul, mily leleplezetten
Áll a sok szennyes, hamishitű pap,
És egyedül csak Te miattad ünnep,
Gyászünnep az az októberi nap!
1919 október 31

Hallga, mi ez?

Hallga, mi ez, e távol, elhaló,
Feldöngő, tompa hang?
A szívem döng, mint vassal vert harang?
Vagy amit hallok, tompa ágyúszó?

Most visszafojtom a lélekzetem:
Egy nemzet, bár végkép elföldelék.
Hallga, lélekzik, él a föld alatt
S döngeti koporsója födelét.
1919 november

A hadbíróság épülete előtt

Csikorgó foggal és sápadt ajakkal
Álltam a sötét, komor ház előtt
És elképzeltem benn a jó barátot,
És láttam szuronyok közt állni őt.

És akkor hangtalanul, befele,
Miatta is egy égő könnyet sírtam,
De a falra, mint annyi falra már,
Látatlanul egy "Mene Tekel"-t írtam.

Ítélnek még itt magyar bírák egyszer,
Ahogy van Isten égben: úgy tudom,
Villan még itt a nap sugára egyszer,
Villámló magyar csendőrszuronyon!
Ítélnek még itt magyar bírák egyszer,
De, akkor bosszulatlan nem marad
Egyetlenegy meghurcolt árva lélek,
Egyetlenegy ártatlan áldozat!

Ítélnek még itt magyar bírák egyszer,
És a bizonyság ott lesz a falon,
Ott feketéllik a rettentő írás:
E bűnösöknek nincsen irgalom.
1919 november 13

Én még szabad vagyok

Megüzentem a porkolábnak éjjel,
Mikor nyögtek az álmatlan rabok
S halk éji nesszel csikordult a zár:
Vigyázz, lator, én még szabad vagyok!

Én még szabad vagyok,
És a lelkemben vihar tombol, vágtat,
Olyan vihar, hogyha majd elbocsátom.
Gyökerestől csavarja ki a fákat!

Én még szabad vagyok
És a rabokra nézek közbe-közbe
S a tarsolyomban villámokat őrzök
És orkánokat tartok lekötözve.

Én még szabad vagyok
És forr a lelkem, mint az Aetna mélye,
S egyszer még láva-szemfödélt borítok
Erre az úgyis veszendő vidékre.

Imádkozom, hogy maradhassak itt
És egy-két napig ne kelljen még mennem.
S lássam végig a nagy tragédiát
És utolsónak hagyjanak itt engem.

A lelkemben még csukva egy kapu,
Egy kráter tüzes torka csukva még,
Majd ha elment az utolsó magyar:
Én megnyitom, a pokol zsilipét!
1919 november 13

Segítsetek!
H. M.-nak

Magyarok, Isten irgalmára kérlek,
Segítsetek rajtunk, mert elveszünk!
A szívünk úgy ég, mint a kriptaláng,
És kongó siralomház kebelünk.

Hű fiaink a börtön fenekén,
Lányaink arca mint vászon, fehér,
Ősz bölcseink dícsérik a halált
S boldognak mondják, kit hamar elér.

Nap-nap után új vándorcsapat kél,
Kiket az otthon sóhajtva ereszt el,
És megjelölve minden magyar ház
Egy nagy, kiáltó, fekete kereszttel.

És nap-nap után utcáink kövén
Rémes-tompán a koldusbot kopog
S tanyáznak ezerszámra künn a réten
A novemberi hajléktalanok.

S elterpeszkedik benn az idegen,
A szava hozzánk dölyfös és kevés,
A büszkének: bilincs és puskatus,
És a könyörgőnek arculverés.

És elfogyunk, mint az olvadó hó,
Népünk elpárolog és szertehull.
Féléve még e város magyar volt,
Ma félve csendül a szó - magyarul.

A szívünkön egy új Haynau tipor,
A piactéren egy Geszler-kalap,
És nincsen, aki megsüvegeli -
De nincs, ki belelőné a nyilat!

Magyarok, Isten irgalmára kérlek,
Egy percig egymást ne marjátok most!
Tekintsétek a ruhánkat, a rongyot
És az ellenségét, az aranyost!

Magyarok, Isten irgalmára kérlek,
Gyűjtsetek fegyvert, ágyút, katonát!
Ne adjatok a nagyvilág szavára!
Elhagyott bennünket a nagyvilág!

És te, Vezér, Te legeslegutolsó,
Kinek még kard van az oldalán, lásd,
Mi imádkozva ejtjük ki neved
És várunk, várunk, mint a Messiást!

Legenda vagy itt, mese, fogalom,
Aranyvitéz és Máltai lovag.
Serged: a Csaba vezér serege,
Bosszús titánok és táltos lovak!

Te hozzád küldöm ezt a szózatot,
Tán hattyúdalom, végső énekem,
Mert rám is lesnek, lesnek a poroszlók
És - nincs mit félteni az életen!

Te hozzád küldöm ezt az énekem,
És hiszem, hogy a szívedbe talált,
Én, az utolsó walesi énekes,
Én, Erdély földjén az utolsó bárd.
1919 november 13

Keserű kérdés ahhoz, akitől nincs hova föllebbezni

Úristen, aki nemzetekkel játszol,
Életre hívod őket s temeted,
Míg lészen egykor egy Akol, egy Pásztor, -
Világok sorsát tartó tenyered,
Mondd, elhullatja mostan a magyart?
Élete fényes szálát elszakasztod,
Hogy hulljon, mint egy csonka törött kard
Az űrön át a végtelen sötétbe?
Eldobod, mint egy kihűlt csillagot?
Mi sorsra tartod, Úristen, mi végre?!
Mai sorsa talán csak lepkeálca,
Melyből kiszáll a fényes légi vándor?
Vagy eltört sorsán a fekete pálca?

Ne csodáld, Isten, ha akad oly bátor,
Keserű szívvel aki zaklat s kérdi:
Meguntad, Uram, mivelünk beszélni?
Némely kis áldozatot mi is hoztunk
Tépett szívekből, sűrű anyakönnyből,
S rosszabban, mint más, mi sem imádkoztunk!
Kezed bennünket mégis mélybe intett,
Isten, Úristen, miért épp csak minket?
Vagy azt akarod: szertehúzó vérünk
Minden csöppje a kíntól fusson össze,
S a szenvedés tüzében összeégjünk,
Összeforrjunk, pártos szívek örökre?
Azért büntetsz? Avagy mit akarsz vélünk?
Isten, Úristen, ítéletes lépted
Népek sírkövén egykedvűn kopog,
Mondd, hát igazán olyan mindegy Néked.
Ha nem dícsérnek magyar templomok,
Kik benned bíztak eleitől fogva?

Tudom, hogy Tőled nincs föllebbezés.
Uram, és Igéd, mint kőszirt, kemény,
Te magad vagy a zordon Végezés,
Népemért Véled mégis vívok én!
A magányban, a pusztán szembeszállok
Véled, Isten - és érzéseim árja:
Ima, fohász vagy lázadás, vagy átok
Ostromol, míg a kőszirtet kivájja.

Úristen, aki nemzetekkel játszol,
Életre hívod őket s temeted,
Míg lészen egykor egy Akol, egy Pásztor.
Világok sorsát tartó tenyered
Nem hullathatja el most a magyart!!
1919

Szól a censor...

Szól a censor: Vetó; megtiltom ezt.
E hasáb üres marad és fehér! -
S az üres lapon gyúlnak lángbetűk,
Betűk: mint a tűz, betűk: mint a vér.

Szól a censor: Vetó; hatalmam nagy;
A semmiségbe vetlek vissza én! -
S a fehér lapról láthatlan sorokban
Feltámad az elítélt költemény.

Szól a censor: Álom, megfojtalak,
Hogy lásd a napfényt: én megtiltom Néked
S szól az Ige: én öröktől vagyok
S nem érintnek halálok, születések!

Szól a censor: Ez férfi munka volt,
Ma nem olvasta senki e lapot! -
S szól a fehér lap: tévedsz, jó uram.
Látatlanul mindenki olvasott!
1919 december 20

Szó és tett

Néha úgy érzem, mintha tűkön állnék;
Tettekre vágyom,
Mert untat már e balga tűzijáték,
E meddő nyargalás a szavakon.
Ó, akik tenni és hallgatni tudtak!
Őket irigylem, bámulom nagyon.

Azt mondjátok: a szó is hatalom?
A szó is tett? - Sovány vigasztalás!
Üres, üres, üres a szóbeszéd, -
És több kellene... és valami más!
Mert szörnyű, szörnyű, nyomorult - kevés
Az én részem:
E férfiatlan, hitvány fecsegés!

E sok-sok üres szóra, ami éget,
Ráütni úgy szeretnék
Az életemmel egy piros pecsétet,
Hadd lenne omló véremtől veres,
S aki olvasná, megnyugodnék benne:
Így; most már hiteles.
1920 január 18

Ember az ekeszarvánál, 1920-ban

Ha láttok magányos szántó-vetőt,
El-eltöprengőt, lassút, komorat:
Mint a katonát, úgy nézzétek őt!...

Az én kezemben nem volt soha kard,
S a kezem most is ekeszarvat tart...
Mit tépelődöm, habozom? - Elég!
Örök szántó: a lelkek földje vár.
Kezembe adta Isten az ekét.

Ez is vas; van oly kemény, mint a kard.
Kezembe adta Isten az ekét,
S a kezem most is ekeszarvat tart.

Ekevas nyomán fut a mély barázda,
S a gyűlölet szent magva hull belé:
Hadd reszkessen az ellen, a garázda!

Én szertehintem itt a szent magot:
Lesz még e földön dús aranykalász,
De előbb tűzkoronás pipacsok!

Ugy-e szörnyű, hogy szent a gyűlölet?
De Isten látja: máskép nem lehet!
Mit habozom, gyötrődöm hát? - Elég!
Örök szántó: a lelkek földje vár.
Kezembe adta Isten az ekét!
1920 január 20

A koporsója...

A koporsóját föltesszük az égbe,
Kék szikla közé, szörnyű magasságba;
Taszítsa-vonzza két mágnes-hegy éle,
S ki alatta jár, borzadjon magába!

Taszítsa-vonzza két mágnes-hegy éle,
Intsen, hogy a sors pereg, mint az orsó,
S ki alatta jár, borzadjon szívébe'
Hogy mikor zuhan rá a szent koporsó!
1920 január 29

Ne még...

Ne még, ne még e gyászvitorlaszárnyat,
Mely mint egy csüggedt lélek, úgy libeg!...
A dac ágaskodik, a szív lázad,
Ha fásult ajkak kérdik is: minek?

Ne még, ne még e komor szemfedőt,
Ne még, ne még e nehéz fedelet,
S a szegeket s a kalapácsokat,
Mik tompán döngik: Elvégeztetett...

Ne még, ne még, hisz hátha tetszhalott!...
Engedjetek lábához omlanom,
Hadd lássam ezeréves arcát még!
Ó, hátha új életre csókolom!

Mindhalálig

Most mélységekből szakad föl a szó
S nem csinált virág, nem papírhajó,
De Óceán setétjén égő gálya,
Mit röpít a szív tajtékos dagálya,
A mélybe le s a mélyből újra fel,
Ma szólni nem lehet s ma szólni kell:
Szeretlek, népem, mindhalálig.

Egy érzés szunnyadt bennem hangtalan,
Némán, keményen, mint kőben arany,
Most csákány töri, bontja, fejti föl
Az érzést, amely üdvözít - és öl
S mártíromságot szenvedtet velem;
Mi ez? Szokás, nyelv vagy történelem,
E szó: Szeretlek mindhalálig?!

Száz hajszáleren szívódik belém,
És száz ösvényen felé kúszom én,
És száz formában kísért engemet,
Mint langy szellő, mint Számum-lehelet;
Alakoskodik, rejtőzik, tagad,
Míg egyszer egy órában kifakad:
Szeretlek népem mindhalálig!

Tudtam én ezt? Nem tudtam ezt soha;
Nem így; míg jött a sors, a mostoha,
És megmutatta, hogy Te: én vagyok,
S ha Te sorvadsz el, én is elhalok,
Mint a levél, ha elszárad a fa,
Mint a gyermek, kit elhágy az anya,
Szeretlek népem mindhalálig.

Ha te nem vagy, nincs álom, illat, szín,
Az élet babyloni vizein.
Nincs fáklya, mit a szív magasra tartson.
És ülünk egyformán a szürke parton:
Alélt lelkek egy alélt földtekén...
És ha te nem vagy, nincs e költemény:
Szeretlek népem, mindhalálig.

Mi vagy Te nékem? Szomjamra ital,
Sebemre ír és bánatomra dal,
Tűzhely, amelyhez térni soh'se késem.
Márvány, amelybe álmaimat vésem.
Át egen, földön, folyón, tengeren,
Rögön, hanton, koporsófedelen:
Szeretlek mindhalálig, nemzetem!
1920 január

Öröktűz

Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább,
És gondozd híven.

Egy lángot adok, - én is kaptam azt
Messziről, mint egy mennyei vigaszt,
Egy lángot, amely forraszt s összefűz,
Én jártam Vesta ledőlt templomában,
Az örök-égő lángot ott találtam,
S a lelkem lett a fehér Vesta-szűz.

Földindulás volt, megindult a hegy,
És eltemette a kis templomot,
De a lángot nem bírta eltemetni,
Én égve leltem ott;
És hozzá imádkoztam s benne hittem
S mint a lovag a Szent Sírról a gyertyát.
Én égve hazavittem.
Azóta szívem mélyén ég, ragyog
A viharfújta, széllengette láng,
És el nem oltják semmi viharok.

Egy lángot adok, ápold, add tovább;
Csillaggal álmodik az éjszaka,
És lidércfénnyel álmodik a láp,
És öröktűzzel álmodik a szívem.
Egy lángot adok, ápold, add tovább
És gondozd híven...
1920 január

Új szövetség

Fájdalmam szörnyű, kiáltó szavát
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Nemzet nincs már...!

De magyarok még vannak.

Ország nincs már, a haza elveszett,
De egymást átölelő lelkek vannak,
És egymás felé kinyújtott kezek.

Erő nincs már és nincs már hatalom,
Sem a föld felett, sem a föld alatt,
De él és velünk van a gondolat.

Egymásra gondolunk
És arra, ami magyarrá tesz minket,
Megértjük egymás szeme-villanását
S hogy "nem"-et gondolt, aki "igen"-t intett.

Ha szétvetették hű, védő karámunk,
Ha porig égették a szentegyházat:
Nincs más remény és nincs más feladat,
Mint összeszedni ott, ahol, a nyájat.

Csak ketten legyünk együtt, ketten-hárman:
Már kivirul a lelkek tavasza,
Csak néhányan, egy kicsike kis zugban,
És az a kis zug - az lesz a Haza.

S aki egyedül, magára marad,
És alkot, elhagyottan, egyedül:
Idők vásznára, örök jel gyanánt
A lelkéből a nemzet kivetül.

Leszállunk önnön lelkünk mélyire,
Van ott még sok arany!
Tüzet-táplálni: fekete gyémántok,
És talán - vas is van!

Ha kell, hát eltemetjük minden holtunk,
Csendes lesz a mező;
De aztán: szemzünk... oltunk;
Jönnek a gyermekek, az unokák...
Valamit mindenikbe beleoltunk...

Fájdalmam szörnyű kiáltó szavát
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Ország nincs már...!

De magyarok még vannak.
1920 február

Anteus

Talán-talán indultam volna már;
Mint szemfedő alatt egy nagy halott:
A hó alatt úgy pihent a határ.
Talán-talán indultam volna már...

Akkor elibém állt egy öreg fa,
És csak rám meredt szörnyű némasággal,
És azt kérdezte tőlem, hogy: hova?!

Akkor elibém állt egy kis bokor,
És megzörrent a szélben gúnyosan:
A lábad bennem úgy-e megbotol?

Akkor egy kis madár az ágra szállt
És úgy csipogta: Mit hordasz szívedben,
Te balga vándor, úgy-e a halált?

Akkor suhogtak fenn a fellegek:
Mi elmegyünk és boldogulunk másutt,
De Te nem leled másutt helyedet!

Akkor nyögtek a sírkertben a sírok:
Más temetőben akarsz-e pihenni?
És jaj, a temető is visszahívott!

És akkor láttam minden barát-arcot,
A szemek titkon azt mondták: maradj,
Az ajkak mondták: menj és vívd a harcot.

Akkor a földre vetettem magam
És zokogtam és átkozódtam balgán,
Hogy miért vagyok ily boldogtalan.

És a szemem-szám földdel lett tele,
S megéreztem, hogy Anteus vagyok,
Akinek csak itthon van ereje!

És most mindegy, jöjjön rám akármi,
Csak itthon hulljon rám a szemfedő,
Amint a tájra hullt a hólepel -
A sorsa elől nem fut senki el.
1920 február

Élő-halott bányászok

Testvéreink, ti drágák odafenn,
Minket itt fogott a beomló tárna,
S csak szálló álmainkkal üzenünk
Hozzátok fel, a fényes napvilágra.

Élő-halott bányászok idelenn:
Ülünk és virrasztunk egy mécs körül,
Utolsó mécs ez; lángja egyre sápad
És a sötétség egyre tömörül.

Mi árnyékok, a sír felé növünk,
Még nézzük egymást, holtra váló képünk;
S agyagból mintázzuk már sírkövünk,
És a sziklába kereszteket vésünk.

Kemény, visszhangtalan és végtelen
Fejünk fölött a sziklaboltozat,
Meg nem indul Orpheus-éneken
S döngetésünkre visszhangot nem ad.

Testvéreink, ti drágák odafenn,
Zokog-e értünk hét falu harangja?
Sikolt-e érettünk a vészharang?
- Hozzánk a mélybe nem hatol a hangja.

Csak néha-néha szűrődik a mélybe,
Hozzánk egy fínom halk kopogtatás,
Talán csak túlfeszült agyunk zenéje,
Talán csak önnön szívünk, - semmi más.
1920 március

Valakit visznek

Már este van, az utca néptelen...
De most mi zaj közeleg? hallga! haj!
Kél a kövön ütemes lábdobaj
És lámpa villan szuronyok hegyén...
Valakit visznek.

Akit visznek: már szürkülő legény,
Kalapja zsíros, ködmöne viseltes,
Ám a tartása egyenes, kemény.
Mi volt a vétke? Mit kérded? tudod.
Elkövethettük volna: Te, vagy én,
Vagy akár mindannyian magyarok.

Azért, ha látok este, néptelen
Utcán szuronyok között valakit,
A kalapomat meg-megemelem,
- Ma még neki, holnap talán nekem.
Valakit visznek.
1920 március 24

Már egymást tépik...

Már egymást tépik itt a "hódítók",
A kártyavár inog,
Már bontogatja szörnyű szárnyait
És tépi leplét a szörnyű titok:
Korhadt, rothadt a diadalkapu!

A levegőben száz miazma száll,
Az átok megfogan.
Rájok ragad a turáni viszály,
Mitől elhulltak nagyjaink sokan,
S elvérzett lassan árva nemzetünk!

Az áruló s a dölyfös idegen
A koncon hajba kap,
Új vihar ébred lomha vizeken,
S nekünk kél fel a nap.
Ó magyarok, csak most tartsatok össze!

Be édes nézni ezt a párttusát,
Mint néztek minket ők.
Mikor nálunk ingott a tornyok orma
S szégyenben oldódtak fel az erők!
Most rajtuk, rajtuk, rajtuk van a sor!

Magyarok ott künn a kapu előtt:
A kapu nyitva van.
S talán közelg a döntő pillanat,
Közeleg rettentőn és hangtalan:
Mikor a kocka visszájára fordul!
1920 április 10

Egy tollvonás

Faustnak, a vén tudósnak könnyű volt:
Az Ördögnek csak magát adta el;
De jaj, aki egy országért felel
Egy tollvonással, - százszor jaj neki!

Mert öngyilkos és gyilkos az a kéz,
És szánandó és százszor átkozott,
A színt s a fényt, mit ezer év hozott,
Egy tollvonással semmivé teszi!

Testvért testvértől ragad el vadúl,
Rokont rokontól, apától fiát,
S mely öreg századokat hidal át:
A pallót leszakítja vakmerőn!

A bús kötésen megszárad a vér
És mint a gyalázat, feketén ég,
És irgalmat ránk nem hullat az ég;
Ki jogot ad fel, - jogtalan marad!

Én látom azt a zord pillanatot,
És látom azt a nehéz, bús kezet;
Látom, hogy tétovázik, hogy remeg:
Aláírjam-e, ne írjam alá?!

Én látom azt a zord pillanatot,
Mikor az írást elébe teszik;
Ha aláírja: eltemetkezik.
Ítélet az, örök halálra szól!

E kézre tekint egy ország szeme,
Száz élő-halott mártír idefent,
És odalent száz porló regiment,
A kihullt vér s a végtelen nyomor.

E kézre tekint egy ország szeme,
Némán és merőn és irtóztatón,
A multból árnyak szállnak fel fakón
A baljós kezet visszarántani!

Ha ott állnék a baljós kéz mögött,
A döntő percben megragadnám azt
És szólnék: ne alkudj el egy araszt
Az ősi földből - egy porszemet sem!

Inkább sikolts, sikolts egy rémítőt,
Talán tovább adják a csillagok,
S zengik világok, végtelen napok,
Hogy utoljára tiltakoztunk még!!
1920 május 12

A csonka test

Kezét-lábát a gyilkosok levágták
És otthagyták a vadon közepén,
S szóltak hozzá: nosza, munkára fel!
S szóltak gúnnyal: most járj, ha tudsz, legény!
És tovább álltak a sötét haramják.

És a keze-lába-nincs nyomorék
Ott vergődik a vadon közepén,
És kínjában a csillagokat nézi
Ínsége rettenetes éjjelén, -
Míg egyszer csak megindul.

Megindul úgy, hogy nem kell neki láb,
Mint a kőszirt, mit vihar meglökött,
A meredélyen úgy zuhan alább.
Útját jelzi a sok-sok omló rög,
S közeledtét a rebbent madarak:
Mert, mint a végítélet dübörög.

Talán, mire a völgyfenékre ér,
Ezer szilánkba zúzza önmagát,
De azt is, aki szembejő vele,
És azt is, akit útjában talált,
S akire sziklasúllyal rá fog esni,
Mert elindúlt a tagjait keresni!
1920 május 20

Búzavirág a magyar határról

Túl Váradon, a róna kapuján,
Ahol a táj a végtelenbe tágul,
Ahol azóta szomorún aratnak,
S nóta se száll a lányok ajakárul,
Ott termett e kis kék búzavirág,
Onnan hozta egy bujdosó magyar
És hozzátette: Nincsenek csodák.

Magyar s magyar közt öles szakadék:
Nekik - ott túl, maradt egy kis hazájok!
Nekünk itt, semmink, semmink se maradt,
Csak az, hogy néha gondolhatunk rájok.

Egy búzavirág a magyar határról...
És ezt mi mondjuk így: magyar határ!
Kiket az Isten egy néppé teremtett:
Köztünk most véres tilalomfa áll!

Egy búzavirág a magyar határról...
Ott nőtt a véres tilalomfa mellett:
Halálos hűség ős-symboluma;
Aki letépte, annak nagyon kellett.

Aki letépte, nekem hozta el.
Halkan zizegnek száraz szirmai,
Belőlük kalásztenger sóhaját
S szabad szél süvítését hallani.

Halálos hűség symbolumaként
Eltettem - s a szívem fölött hordom:
Hogy itt, az idegenné lett hazában,
Hontalanul is - magyar sors a sorsom.
1920 június 7

Gyűrűt készíttetek...

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, - dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!

Június 4. 1920.:
Én megállok e sírkő-dátumon.
Én nem megyek egy lépést se tovább.

Eszembe jutnak Nyugat népei,
A gőg, a hitszegés, a csalfaság!
A társtalanság komor bélyege
A megalázott, széttépett hazán,
Mohács, Majtény és Világos után:
Neuilly és Versailles és a Trianon!

Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt
Csak gyűlölni és megvetni tudom.
A dalai, a csipkés-finomak,
Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott:
Nekem: káromló, rút rikácsolás,
S én visszavetem néki, mint a rongyot!
Remete-nemzet lesz a magyar nép,
Mintha magányos szirten állana,
Vezeklő-oszlop tornyos tetején;
S csak Istene lesz véle, s bánata.
Eszembe jut a kettétörött kard,
És lobogóink tépett erdeje,
És néma, fagyott öblű kürtjeink, -
A némaságuk mintha zengene!

Eszembe jutnak elnyomóink itt:
És árva testvéreink odakint;
Június 4. 1920:
E dátum lázít, fenyeget és int.

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,
Acélból, - dísztelent, keményet,
És a dátumot belevésetem,
Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget
S jusson eszembe, hogy az életem
Egy kockára tettem föl mindenestől!
1920 június 8

Nagyszalonta és Geszt között

"Nagyszalonta nevezetes város..."
Olvasom, s összeszorul a szivem.
Hiénafoggal eddig mart belénk
A holttestünket tépő idegen.

Országhatárul ezt jelölte meg,
Eddig engedte nyomor s gyávaság,
Eddig, hol a sík aranyat terem
És körülfogja Arany városát.

Szalonta s Geszt közt vonul a határ.
Itt bölcső ringott, ott egy sír mered,
Két vádló jel, két szemrehányó szó,
Két kérdés, melyre nincsen felelet.

A bölcső itt, jaj, olcsó préda lett,
Kezét az ellen rátette hamar!
A sír ott túl, a sír még a mienk.
A Halál szabad, - szabad és magyar!

Ők átlépik a határt szabadon:
A szelíd költő s a kemény vezér,
A messzi rónán elbolyonganak
S ahogy mennek, a vállok összeér.

Csend van, alig mozdúl egy szélmalom,
Nyomasztó csend. A pusztán alkonyul.
Innen a bölcső, amonnan a sír:
Szemlélik egymást hosszan, szótlanul.
1920 július

Íme, bizonyság...
(A k.-i temetőben)

Mint méh dongása végtelenben:
A város úgy elhalkul itt,
Kitárja csendtől ihletetten
A temető a titkait.

Itt áll a temető tanúnak,
Fejfáin magyar még a szó...
Kicsiny keresztek összesúgnak,
Nesz támad, könnyű, elhaló...

Súlyos sírkövek megremegnek,
Kripták ajtaja megfeszűl...
A városból csak ez maradt meg:
A sírkert... érintetlenűl.

Ám ez bizonyság - s mindhiába
Cserélt e bús város nevet,
Kiált a halál némasága:
Itt csak magyar temetkezett.

Komoran, csendben, ősi sírba
Magyart hantoltak itt csak el,
S a sírvers magyarul van írva:
Itt élned és meghalnod kell...

Az ott lenn festék, kétkrajcáros:
Igazság, szentség ez csupán.
Halottaiban él e város,
Itt él egészen, igazán.

S ha alkonyatkor vándor téved
E helyre... ég a hegyorom,
A temető, az igaz élet
Virraszt a halott városon.
1920 július 6


Szentté avatás


A lelkemben ma összegyültenek
A pápa és a kardinálisok:
Egy egész vatikáni szék.
Bíborosan vonult fel önmagával
Tanácskozni a lelkiismeret.
S határoztak szörnyűt, büszkét, nagyot:
A hazugság szentté avattatott.

A becstelenség ős-symbolumát
Én eztán becsülettel hordozom.
Mint fegyverét a hős,
Mint gyűrűjét a mátka,
Mint királyasszony a diadémját.

Szentté avattatott,
És kedvessé az Úristen előtt,
S én megvetném magam,
Ha titkos ösvényéről
A lábam csak egy lépést térne le,
Mert tőle függ az Anyám élete.
1920 augusztus 16

Viszik a menyasszonyt

Viszik a menyasszonyt
Az oltár elébe,
Siri-halaványan,
Talpig hófehérbe,
Viszik a menyasszonyt.

Ragadva ragadták
Apja hajlékából,
Anyja kebeléről,
Kedvese öléből
Ragadva ragadták.

"Esküszöl?" - "Esküszöm!"
"Hű leszel?" - "Hű leszek":
("Addig símogatják,
Míg egyszer megfojtják
Ezek a lágy kezek!")
1920 augusztus

Karácsony a katakombákban
I. I.-nek

A csipkebokor vérszínű bogyója:
Bús, őszi hagyaték;
Egy kis fenyőgaly hozzá, a nagy tél,
Ezt is meghagyta még;
S közbül egy szalag, hófehér selyem.
Mert azzal kötjük át,
Jertek, testvérek, díszítsük fel így
A katakombák fekete falát.
1920 Karácsony

Nyugatmagyarország népe

Egy kard fekszik a mérlegserpenyőn,
Az alkuvások lim-lomja fölött.
Talán nem is kard - tán csak egy kasza.
A nép, kibe egy világ ütközött,
Most megvédelmezi magát - maga.

Ki mer e néppel szembeszállani?
Ki meri megbolygatni tűzhelyét?
Legendák földje lett már ez a föld,
Aki rálép, izzó parázsra lép.
E nép a poharába mérget önt.

A vezetői kivert farkasok,
Kiket talán a hon is megtagad,
S bizarr csoda: ők megvédelmezik
Hazájok ellen is hazájokat,
Isten és ördög ellen is, ha kell!

Hogy a helyőrség elmasírozott,
S az emléküket gyásszal vonta be,
S ők úgy érezték maguk, mint a holtak
És körülnéztek - és egyedül voltak:
Szívük titáni daccal lett tele.

Egy országrész: a senki szigete
Zászlókat emel és tábort veret,
A szívében a kétségbeesés
Dühe: azért sem lesz itt temetés,
Azért is azé lesz, akit szeret.
1921 szeptember



Link
 
 
0 komment , kategória:  VéGvÁrI-VERSEK (1918-1921)  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 0
  • e Hét: 4166
  • e Hónap: 15317
  • e Év: 280532
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.