Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csonka Emil:1945-1956 II. rész
  2011-02-05 09:14:59, szombat
 
 

Csonka Emil: A forradalom oknyomozó története 1945-1956 II. rész

II.

A BEMUTATKOZÁS

A Vörös Hadsereg megérkezése | Az első tapasztalatok | A Kommunista Párt bemutatkozása,
a kommunista rendőrség | Népbíróságok, népítéletek | Háborús bűnperek | Trianon |
Az ezeréves magyar múlt


Néhány hónappal azután,
hogy a Vörös Hadsereg magyar területre lépett, de még nem foglalta el az egész országot,
Nagy Ferenc, az ország későbbi miniszterelnöke a nagy kelet-magyarországi városba,
Debrecenbe utazott.
Ebben a történelmi hagyományokban gazdag, öntudatos polgárság és
parasztság vezetése alatt álló városban alakították meg ugyanis az új, ideiglenes kormányt,
s ide várták Magyarország szovjet főparancsnokát, Vorosilov marsallt.
Nagy Ferenc,
a polgári-paraszti Kisgazda Párt egyik legfőbb személyisége,
még a marsall megérkezése előtt a szovjet követtel,
Puskinnal folytatott diskurzust az általános helyzetről.
A tolmács Grigorjev követségi tanácsos volt,
aki majdnem tökéletesen beszélt magyarul.
Mikor az orosz diplomata és a magyar politikus, Puskin és Nagy tanácskozása véget ért,
Nagy Ferenc és Grigorjev elmenőben még néhány szót váltott egymással.
Nagy Ferenc nem titkolta keserűségét afelett,
hogy a Vörös Hadsereg nehezíti az ország élelmezését, sokat rekvirál,
s különben is zabolátlan.
Megemlítette,
hogy éppen az ő szállása előtt,
garázdálkodó szovjet katonák kirabolták
a debreceni kormány pénzügyminiszterének a fivérét.[1]

Grigorjev magyarázkodott,
hogy nagyon nehéz rendet tartani,
ámbár a Vörös Hadsereg vezetősége igen szigorúan bünteti a fosztogatást.
,,Éppen a minap mondotta a színházépületben nyílt tárgyalást tartottunk
s egy szovjet katonát halálra ítéltünk."
Aztán hozzátette:
,,De nem foglalkozhatunk minden egyes esettel."

,,Minden egyes esettel"
mondta Grigorjev, a baj csak az volt,
hogy az ,,egyes esetek" hónapok óta és még hónapok múlva is állandóan ismétlődtek,
általános jelenséggé váltak
s egy egész ország társadalmát tartósan és szűnni nem akaró módon
rettegésbe kergették.
A szovjet katonák atrocitásai bizonyos határon túl már nem voltak
magyarázhatók és menthetők a hadicselekmények által teremtett rendkívüli állapotokkal
vagy az ide-oda hullámzó front katonai követelményeivel és következményeivel.
Az ,,egyes esetek' nem kímélték meg az ország egyetlen vidékét
s egyetlen társadalmi rétegét sem,
s összességükben olyan képet adtak a felszabadítás jelszavával érkező oroszokról,
hogy 1944 ősze-tele és
az 1945-ös esztendő a magyar nép életének legrettenetesebb élménye lett,
olyan élmény,
amelyet a koronatanú, amíg él, nem tud elfelejteni.

Ha a leendő új magyar miniszterelnök Debrecenben megemlítette
a szovjet követségi tanácsosnak,
hogy szovjet katonák előző nap kifosztották a pénzügyminiszter fivérét,
másnap már elmondhatta volna azt is,
hogy ugyancsak a Vörös Hadsereg tagjai inzultálták,
megverték és kirabolták a neves magyar írót,
Zilahy Lajost,
a Magyar - Szovjet Baráti Társaság kiszemelt elnökét,
aki azért jött Debrecenbe, hogy részt vegyen Vorosilov marsall ünnepélyes fogadásán
az ,,Arany Bika" pompás szállodájának dísztermében.
Az órájától s pénzétől megfosztott, sápadtan remegő,
csapzott hajú írót
a Bocskay diákszálló lakói szedték ki az ittas oroszok kezéből.

Ha ilyen atrocitások nem kímélték meg az új rezsim prominens személyiségeit,
mégkevésbé menekült meg az egyszerű ember, a kisember.

A szovjet katonák viselkedésének két reális oka lehetett.
Az egyik,
hogy a hadsereg élelmezése nem volt kielégítő s így úton-útfélen rekvirált.
A másik,
hogy támadó lendületének biztosítása végett a hadvezetőség többnyire engedélyezte
a szabadrablást s ezért ,,egyes esetektől" eltekintve nem is büntethette
a tömeges atrocitásokat.
De a szovjet haderőt váró és átélő magyar embernek mindegy volt,
mi okozta a jelenséget, az ő szemében a tények számítottak
s ezek a tények nem voltak hízelgők egy olyan birodalomra,
amely először mutatta be katonáit a magyar népnek.


A magyar paraszt azt látta,
hogy a teherautóval érkező szovjet katonák lelövik
a mezőn legelésző marhát vagy a disznót, hogy első útjuk a borospincébe vezet,
hogy részegen is megtalálják a magtárba vezető utat s ami mozdítható van a gazdaságban,
azt teherautóra rakják és elviszik.
A magyar paraszt ezekben a hónapokban elveszítette állatállományát,
vetőmagkészletét,
egy életen át gyűjtött, kuporgatott pénzét, bútorát, fehérneműjét.
És sok paraszt elvesztette életét is.
Életét,
mert védte családját, feleségét, lányát a szovjet katonák megbecstelenítésétől.

Ez volt az akkori Magyarország népének
legmegrázóbb és az oroszokkal szembeni politikai érzületét egy egész életre megszabó,
kitörölhetetlen, kollektív élménye.
Ahogy a Vörös Hadsereg közelgett, futótűzként terjedt el a hír,
hogy válogatás nélkül erőszakolják meg a serdületlen lányokat és
a nagyanya-korban lévő asszonyokat.
A hadsereg megérkezése aztán a legvadabbnak tűnő rémhírt is szomorúan igazolta.
A falvakban,
városokban a nők elrejtőztek, az erdőkbe, pincékbe menekültek.
A rettegés leleményessé tette az embereket. Nők rongyos férfiruhába öltöztek
s bepiszkították, vagy elmebetegnek tettették magukat, tudván,
hogy az ilyenektől irtózik az orosz katona. Mások sebtapaszokat ragasztottak arcukra
s igyekeztek visszataszítóan hatni,
s végső fegyverként azt magyarázták a rájuk rohanó katonának,
hogy súlyos nemibajuk van, fertőző betegek.
Mindez azonban csak kis hányadát mentette meg a női társadalomnak,
amely az oroszok bejövetelének
megszállás vagy felszabadítás, kinek-kinek a politikai meggyőződése szerint
legszerencsétlenebb áldozata lett.

Egy kis mezőváros statisztikája a következő volt:
a lakosság létszáma 6000 fő;
orosz katonák megbecstelenítettek 1640 nőt,
a lakosság 27 százalékát.
Az áldozatok között egészen kiskorú, tíz év alatti gyermekek is voltak.
A szerencsétlen nők 88 százaléka súlyos nemi betegséget kapott.[2]
Orvosi kezelésre sokszor nem is kerülhetett sor,
részben, mert sok áldozat szemérmességből és szégyenből eltitkolta,
ami vele történt,
részben, mert nem volt elegendő gyógyszer
s az orvosok sem győzték a számtalan eset gyógyítását.
Egy dunántúli közepes város,
Pápa adatai ezekből a hónapokból: az Irgalmasok kórházában több mint
1000 nőt kezeltek,
közülük kereken nyolcszázat ázsiai szifilisszel.


Az asszonyokat védő parasztokat,
munkásokat vagy polgárokat
sok esetben az oroszok ott a helyszínen agyonlőtték,
a szerencsétlen asszonyok közül pedig sokan megőrültek vagy öngyilkosok lettek,
öngyilkosságot követett el sok férj, apa és fiú is.
A női társadalom
e kollektív megalázása és gyötrelme késztette arra Mindszenty József veszprémi püspököt,
a későbbi prímást,
hogy amikor a hitleri fogságból szabadulva
1945 tavaszán Sopronból gyalogszerrel igyekezett székhelyére
s a pápai polgármester azt ajánlotta,
kérjen szekeret vagy autót a helybeli orosz parancsnoktól,
ez késztette arra, hogy így válaszoljon:


A veszprémi püspök nem kérhet autót szovjet parancsnoktól anélkül,
hogy a magyar női társadalom előtt ne kellene szégyenkeznie.[3]


Ugyanakkor kiderült,
hogy az előreözönlő Vörös Hadseregnek nemcsak a női társadalom esett áldozatul,
hanem
a férfitársadalom egy része is.

Hírhedtté váltak az országban a szovjet női katonák,
akik férfiakat erőszakoltak meg. A nagy alföldi város, Kecskemét közelében
a hadvezetőség üdülőhelyet állított fel sebesült vagy gyengélkedő női katonáknak.
Ezek éjszakánként csapatostul végigjárták a környező helységeket,
fiatal férfiakat raboltak,
az üdülőközpontban fogva tartották őket s géppisztollyal kényszerítették arra,
hogy pásztorórát töltsenek velük éjjel-nappal.[4]


Volt eset, hogy amikor a férfi már a végelgyengülés határán járt,
a szovjet nők fegyverrel parancsoltak rá a helység orvosára,
adjon erősítő injekciót a szerencsétlennek.


A női katonák
excesszusai nem csupán erre a területre korlátozódtak.
Másképp is megbotránkozást keltettek.
Veszprémben például női osztagok fosztották ki a székesegyházat,
a szétvagdosott miseruhákból öltözéket készíttettek maguknak
s mohón raboltak el mindent, különösen textíliákat.
A templomok kirablása is eléggé gyakori jelenség volt,
többnyire összekötve nők megbecstelenítésével;
az asszonyok és lányok ugyanis sok helyen a templomba menekültek,
abban a hitben,
hogy az istenháza megszentségtelenítésétől talán visszariadnak a katonák.
De sok helyütt,
ahol a pap védte a híveket, a szovjet katonák egyszerűen meggyilkolták magát a papot.
A Somogy megyei Iszkázon a templom kifosztása után felöltöztek a miseruhákba,
lóháton így nyargalták végig a falut,
gúnyt űztek a vallásból s jót mulattak a megbotránkozott lakosság rémületén.
Egy másik somogyi faluban a jegyző feleségét gyors egymásutánban
17 orosz katona erőszakolta meg,
a felesége védelmére siető férjet ,,háborús bűnösség" címén elhurcolták,
a házaspár kilencéves fiát pedig,
aki kétségbeesetten sikoltozva hívott segítséget,
ott a helyszínen agyonlőtték.[5]



A városok és falvak férfilakosságát állandóan fenyegette a Vörös Hadsereg
egy félelmetes intézménye:
a deportálás.

Budapest népe,
mihelyt a Vörös Hadsereg megérkezett, megismerkedett a ,,malinka robot" kifejezéssel.
Malinka robot ,,kicsi robot".
Ha valamely hadifogoly-transzport létszáma szerencsés szökések révén csökkent,
a járőrök egyszerűen a polgári lakosság köréből pótolták a hiányzókat.
A fővárosban
s vidéki városokban is, aki férfit az utcán találtak, beállították a sorba azzal,
hogy ,,kis munkára" viszik, ,,kicsi robot", aztán mehetnek haza.

Többnyire soha többé nem látták otthonukat.
Emberek,
akik soha életükben nem forgattak fegyvert és nem voltak uniformisban,
vagonok végtelen sorába zsúfolva Szibériába kerültek.
Nem ritka eset volt, hogy 8-9 éves gyerekek is örökre eltűntek,
ha vállalkozó kedvvel kimerészkedtek az utcára, hogy élelmet vagy vizet hozzanak.
Így árvult el,
vagy bomlott fel ezer és ezer család akkor, amikor a második világháború fegyverei
már elhallgattak
s Magyarországon is megkötötték a fegyverszünetet.
Többszázezerre
tehető azok száma, akiket az oroszok a Szovjetunióba hurcoltak kényszermunkára.[6]


A Vörös Hadsereg által okozott fájdalmakat budapesti követsége jelentése alapján
a svájci külügyminisztérium
1945 májusában egy kiadványban megörökítette.


Az első kép,
melyet a ,,felszabadított" magyar nép a hatalmas birodalom,
az élenjáró szocializmus országáról alkotott, más tekintetben is abszolút negatív volt.
Nemcsak a rémület jelenetei ismétlődtek meg hónapról hónapra,
hanem a tragikomikus epizódok végtelen sora is kedvezőtlen színben tüntette fel
a Szovjetunióban érvényes rendszert.
A zabráló szovjet katonák ugyanis a politikai indoktrináció szellemében
,,burzsujnak" néztek mindenkit, a szegény munkást vagy a parasztot is,
ha például porcelán bögre volt a házában vagy fehér ágyneművel rendelkezett.
Így aztán az egész magyar népet burzsujnak tekintették, nem akarták elhinni,
hogy ha egy embernek karórája van, az valóban gyári munkás.
Mágikus erővel hatott rájuk minden, ami csillogó volt,
akár egy réztrombita, akár angol water-closet,
mely utóbbinak a rendeltetésével nem mindig voltak tisztában
s gyakran mosdásra használták.
Orosz csoportok különös kedvvel vetették rá magukat a drogériákra,
hogy a zsákmányolt desztillált alkoholt felhörpintsék.
Alkoholszenvedélyük alig ismert határt,
nemegyszer előfordult,
hogy a felhasított boroshordókból kiömlő tócsába részegen belefulladtak.



Sokszor maguk a legmagasabb szovjet vezetők vagy katonatisztek is áldozatai lettek
a katonák atrocitásainak.
Már több mint kilenc hónapja volt, hogy a Vörös Hadsereg átlépte az ország határát
és kerek négy hónapja, hogy elfoglalta Budapestet,
amikor a fővárosban megrendezték az első, háború utáni könyvnapokat.
A kommunista párt kiadója a Nemzeti Színház előtt állította fel sátrait
s az új kommunista főpolgármester,
Vas Zoltán meginvitálta ide Puskint és Grigorjevet.
A Nagykörúton éppen szovjet katonák garázdálkodtak: fosztogattak a villamoson,
az utasoktól elszedték pénzüket,
órájukat,
majd leugrottak a robogó járműről.
Egy csoportnak feltűnt a Nemzeti Színház előtt összeverődött sokaság
s abban a hitben,
hogy ezek könyvet vásárló burzsujok, elkezdték ürítgetni a körülállók pénztárcáját.
A kommunista polgármester tiltakozott,
egy orosz katona erre mellbe lökte. A szovjet követségi tanácsos is közbelépett,
de a katonákat nem hatotta meg, hogy oroszul szólt,
egyikük nekiszegezte a revolverét és lelövéssel fenyegette.
Kerek félóráig tartott az incidens,
míg sikerült előkeríteni egy erős NKVD osztagot,
hogy vessen véget a szabadrablásnak, amely a főváros kellős közepén folyt,
világos nappal.[7]


Még bizonytalanabbak voltak Budapest éjszakái, általános jelenség volt a vetkőztetés.
Orosz katonákkal az élen a fővárosi alvilág nyílt utcán elszedte a járókelők ruháját,
a házak lakói bezárkóztak s csukott ajtó mögött hallották az éjszakai sikoltásokat,
mert a vetkőztetés vége nemegyszer géppuska-kelepelés és halál volt.

Az ország népe el volt foglalva a maga fájdalmával
s már alig volt család, amelyet ilyen vagy olyan formában ne érintett volna
a Vörös Hadsereg garázdálkodása.
De mégis, az egész országot mélyen megrázta és megrendítette az,
ami az ország nyugati részének egyik legnevezetesebb városában, Győrben történt.
A nagy ipari város püspökét az egész lakosság, gyári munkások,
polgárok, nem katolikusok és zsidók is egyaránt bálványozták erős jelleme
és igazságérzete miatt.
Apor Vilmos püspök az előző, német megszállás idején
a püspöki palotában menedéket nyújtott zsidóknak
s beadványokkal igyekezett enyhíteni a győri gettóba szorított zsidóság sorsán is.
Egy alkalommal,
belügyminiszteri engedéllyel, személyesen akarta meglátogatni a gettó lakóit,
hogy vigasztalja őket.
Két fiatal német tiszt azonban megtagadta tőle a belépést.
A püspök erre fennhangon üzenetet küldött Hitlernek
s ezeket mondta a német tisztek előtt:

,,Az isteni törvények a Führert is kötelezik.
Eljön az idő,
amikor majd a világ és az Isten ítélőszéke előtt neki is felelnie kell tetteiért!"


Ilyen fából faragott ember volt Apor Vilmos.
A Vörös Hadsereg 1945 húsvét előtt érkezett meg Győrbe.
Már nagyszerdán megjelentek az első szovjet katonák a püspöki rezidenciában,
fegyvert szegeztek a palota lakóinak,
kiürítették zsebeiket, a püspöktől is elvették zsebóráját.
Ez volt az ouverture.
Apor Vilmos éjszaka is ébren maradt,
hogy ha újabb látogatás érkeznék, megvédhesse a ház lakóit.
Mert a pincében nagyszámú asszony rejtőzött, hisz hónapok óta érkeztek a hírek
a szovjet katonák erőszakos cselekedeteiről.
Nagycsütörtökön újabb szovjet csoport tört be a házba,
a püspököt is többször inzultálták.
Nagypénteken Apor Vilmos Zágon püspöki irodaigazgatót és
egy másik papját elküldte a szovjet parancsnokságra,
hogy védelmet kérjen a rezidencia számára.
Zágonnak a szovjet parancsnok azt válaszolta, ilyen célra nincs embere,
különben is a frontkatonák azt tesznek, amit akarnak.

Zágon ekkor előadta:
Apor püspök maga tartotta vissza városa elmenekülni akaró embereit és papjait,
abban a feltételezésben, hogy a szovjet katonákról szóló hírek valótlanok,
ezért is kéri most a parancsnokot, nyújtson védelmet.

Amikor Zágon visszaérkezett,
a püspöki palotában már újabb, ittas szovjet csoport hatolt be egy őrnagy vezetésével.
Megszimatolták,
hogy a rezidenciában nők rejtőznek, s azt követelték, adjanak fiatal nőket,
akiket igénybe akarnak venni
,,krumplit pucolni s egy kis házimunkát végezni'.
A püspök határozott nemmel válaszolt, de megígérte,
hogy idősebb férfiakból és asszonyokból csoportot szervez,
amely elvégzi a burgonyahámozást és a szükséges házimunkát.
Az őrnagy azonban továbbra is követelte a fiatal nők kiszolgáltatását.
Felhúzott géppisztolyt szegezett a püspöknek,
kényszerítene,
hogy menjen le velük a pincébe. A lépcső alján, a pinceajtó előtt állt a püspök,
vele szemben az őrnagy, aki rángatni kezdte a főpap nyakláncát.
A magas termetű püspök ekkor karon ragadta a nála is testesebb szovjet tisztet
s felháborodástól diktált erővel és lendülettel visszatolta, felfelé a lépcsőn.
Ekkor azonban az almáspincéből sikoltozás és segélykiáltás hangzott fel,
mert az orosz katonák rábukkantak egy csoport fiatal nőre és ráncigálták őket kifelé.
Apor Vilmos azonnal odarohant

s ,,Ki innen, ki innen!"
szavakkal, németül kiáltott rá az oroszokra:
,,Hinaus, hinaus!"
Abban a pillanatban vagy az őrnagy,
vagy egyik embere tüzet nyitott és három golyót eresztett a főpap testébe.
Az egyik golyó átlyukasztotta a reverendáját,
a másik a homlokát horzsolta, a harmadik a hasüregbe hatolt, a köldöke felett.
Ez volt a halálos találat.[8]

Maguk az oroszok is megrémültek tettüktől s elhagyták a püspöki rezidenciát,
önként jelentkezett férfiak kis csoportja hordágyon vitte
a sebesült püspököt a város kórházába, végig a veszedelmes éjszakai utcákon.
Orosz járőrök többször felemelték a pokrócot,
hogy meggyőződjenek, valóban beteget visznek-e?

A püspök ilyenkor bágyadt mozdulattal felemelte karját
s megáldotta az orosz katonákat.
Nagypénteken,
a böjt miatt nem evett, így az operációt azonnal megkezdhették.
Nagyszombaton eszméletén volt,
húsvétvasárnap megáldozott s a gyóntató pappal együtt mondotta a bűnvallomást,
a Confiteort.

A körülállók előtt hangosan
imádkozott:
,,Fölajánlom szenvedésemet az édes magyar hazáért és az egész világért.
Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!"

Ez volt utolsó fohásza, ezek voltak utolsó szavai.
Aznap éjjel belehalt sérüléseibe.

,,Szentként halt meg április 2-án éjjel 1 óra 5 perckor"

jegyezte fel a mellette szolgáló betegápoló apáca.

A tragédiáról egyetlen szót sem volt szabad írni a lapokban,
a püspök meggyilkolásának a híre mégis futótűzként terjedt el.
Senki sem volt hajlandó hadicselekménynek
s a háborús zűrzavarból származó sajnálatos esetnek elkönyvelni
a nők védőjének meggyilkolását,
s az egész társadalom szívét görcsös rémület markolta.

Történelme folyamán az ország több idegen megszállást megért,
de egyiket sem tartotta olyan szörnyűségesnek,
mint a mostanit,
s összehasonlításul a 12. századba nyúltak vissza,
Dzsingisz kán hadainak rémületes viselkedése kínálkozott megfelelő hasonlatnak
s Magyarországon kivétel nélkül mindenki

20. századi tatárjárásnak nevezte az orosz megszállást.


Ehhez járult nemcsak az,
hogy e rémségekről a sajtó nem írhatott, hanem ennél is megalázóbb körülmény,
nevezetesen,
hogy amíg az országban ezek történtek,
a tájékoztató szervekben magasztalni kellett a Vörös Hadsereget,
felszabadítóként ünnepelni a Szovjetuniót s dicsőíteni az orosz katonát ország-világ előtt.

Ez a perverz
követelés
még többet ártott az orosz ,,image"-nek. Mert a borzalmakat,
a sebeket az idő talán begyógyította volna, s akadtak olyan esetek,
lehetőségek, amikor itt-ott fel lehetett ismerni az orosz katonákban is az embert,
családapát, férjet, aki a maga otthonára gondolt.
A szovjet mundérból is nemegyszer kibújt az emberségesebb orosz paraszt,
s később a magyarság tapasztalhatta,
hogy sok szovjet katona maga is áldozat,
egy totalitárius rendszer rabszolgája,
aki emberi részvétet érdemel.
De a hivatalos képmutatás, a nyilvánvaló hazugság fokozta az elkeseredést.
Jellemző,
hogy amikor Zilahy Lajos egy rövidebb írásában a ,,Krisztusarcú orosz"-ról beszélt,
aki kenyeret adott egy magyar éhezőnek,
a meggyötört magyar társadalom mély felháborodással és hideg megvetéssel
sújtotta ezt a hajdan legnépszerűbb bestseller-írót,
holott az epizód elvileg meg is történhetett.

De a meggyalázott asszonyok és
elhurcolt férfiak országában kiemelni és megörökíteni egy ilyen kivételt,
ez szentségtörésnek számított,
a társadalom lelkének
a
megerőszakolását.

A háborút követő hónapokban és években a Magyarországon
bemutatkozó orosz katona visszataszító látványt nyújtott mind brutalitása miatt,
mind pedig azért,
mert egy primitív politikai rendszer alattvalóinak képét tárta az ország elé.
Az a tény,
hogy az orosz katona burzsuj-luxusnak tekintette a legegyszerűbb közhasználati
cikket is, elképzelhetetlenül negatív szovjet viszonyokra engedett következtetni.
A megszállók brutalitása egyfelől,
a megszállt országok magasabbrendűsége másfelől
ez váltotta ki azt a magyar s általában európai közmeggyőződést,
amelyet egy szellemes francia mondás
így örökített meg:

,,Sztálin két hibát követett el:
az egyik, hogy katonáit megmutatta Európának,
a másik, hogy katonáinak megmutatta Európát."

Nagy Ferenc
pedig, az elkövetkező időszak kimagasló politikusa,
aki ettől kezdve csaknem két évig küszködött a megszálló orosz politikai partnerekkel,
magában leszűrte a látottak tanulságát
s Magyarország szovjet megszállásáról ezt mondotta:

,,A rég várt felszabadulás eszméjéből
a gyakorlatban a hódító hatalom ostorcsapása lett."[9]


Semmivel sem nyújtott jobb képet,
semmivel sem viselkedett különbül a Vörös Hadsereg nyomában megjelenő
magyarországi kommunista párt.
A lakosság nagy része különben is azonosnak tekintette a kommunistákat
az oroszokkal,
de ez a párt az oroszoktól függetlenül,
önmagában is olyan politikával jelentkezett,
hogy mindjárt első fellépésével legalább olyan
népszerűtlen lett,

mint az oroszok.

A kommunista párt első gondja
ugyanis a rendőrség kézbevétele volt s ezzel a rendőrséggel olyan akciók végrehajtása,
melyek megdöbbenéssel töltötték el az egész lakosságot.
A debreceni ideiglenes kormány belügyminisztere Erdei Ferenc lett,
mégpedig nem mint a kommunista párt jelöltje,
hanem mint a kis radikális agrárpárt, a Nemzeti Parasztpárt vezető tagja.
Senki sem tudta azonban,
hogy Erdei Ferenc, aki a két háború közötti időszakban falukutató íróként szerzett
magának nevet,
1944 őszén, mikor pártja megbízásából átment a fronton és Szegeden jelentkezett
az oroszoknál
beiratkozott a kommunista pártba.
A kommunisták arra kérték,
ezt a belépést tartsa titokban s kifelé legyen továbbra is a Nemzeti Parasztpárt korifeusa.
Így került Debrecenbe is.
Feladata az volt,
hogy a megszervezendő rendőrséget teljesen a kommunista párt céljaira bocsássa
s az új organizáció kulcspozícióit nyílt vagy titkos kommunistáknak juttassa.
A később kialakuló kormánykoalíció polgári és nem polgári tagjai is retrospektíve

,,Erdei nagy és tartós bűnének" nevezik az új rendőrség megteremtésének mikéntjét.
Alsóbb szinten már nem is törekedtek arra a leplezésre,
amire miniszteri szinten s a rendőri szervek legradikálisabb és leghangosabb
tagjai már nem titkolták kommunista mivoltukat,
hanem kérkedtek vele. Kérkedtek a hatalom birtokával és
a hatalom gőgjével.

A rendőrség célja
nem az állapotok konszolidálása és a rend helyreállítása volt,
hanem éppen ellenkezőleg:

forradalmi állapotok teremtése és minden olyan személy,
erő vagy erőcsoport kiiktatása,
amely érzelmileg és értelmileg feltehetően nem lelkesedett a kommunizmusért.
Amíg a legfelső politikai szinten életre hívták
négy párt ,,demokratikus" koalícióját, addig országos szinten a rendőrség igyekezett
odahatni, hogy a hatalom tényleges birtokosa egyedül
a kommunista párt legyen.

Mivel pedig a kommunista pártnak Magyarországon nem voltak gyökerei,
nem volt számottevő szervezete és tagsága, onnan szerzett tagokat,
ahonnan tudott és úgy, ahogy lehetett.
Csábítással és fenyegetéssel, hízelgéssel és rettegés keltésével.
Ez utóbbinak, félelem és rettegés megteremtésének lett eszköze
az állam hivatalos rendőrsége.

Nagy Ferenc írja meg,
hogy ez a rendőr apparátus többnyire ,,fegyelmezetlen horda" volt,
tagjai között pedig számos olyan személy, aki régebben közönséges
bűncselekmény miatt börtönt viselt s most az események ,,kiszabadították".

Nem volt ritka az olyan eset, hogy egy tegnapi fegyenc,
notórius bűnöző máról holnapra kerületi rendőrkapitány lett.

Közismertté vált,
hogy esetenkénti rablások, nagyarányú tolvajlások a rendőrségen szerveződtek,
s például nem egy rendőrfőnök lakásának legszebb szobáját Auschwitzba elhurcolt
és még vissza nem tért zsidók műkincsei díszítették.[10]



Ez az erkölcsileg silány
és szaktudását tekintve kétes értékű apparátus csakhamar megszervezte
az ún. politikai osztályt,
amelynek tagjai senkinek sem tartoztak számadással s hatalmuk korlátlan volt.
Egyszerű feljelentésre, minden vizsgálat nélkül tartóztattak le embereket
s a letartóztatás többnyire már ítélet is volt, mert rendőrhatósági és bírói feladat
és kompetencia közötti különbséget nem ismertek.
Amíg valódi demokráciákban a rendőr legfeljebb arra kap ítélkező
és végrehajtó hatalmat, hogy hibás parkolás büntetési összegét kiszabja,
ez
a kommunista rendőrség
feljogosítva érezte magát arra, hogy rögtönítélő bíróként életeket oltson ki.
Ha a feljelentés kommunista párttagtól jött, a vád már eleve bizonyítottnak számított
s ha a megfélemlített vádlott tiltakozott, kezdetét vette a kínvallatás.

A legtöbb városban az emberek eliszonyodtak,
ha a rendőrségi épület közelében volt dolguk,
mert híre járt, hogy hevenyészett kínzószobákat rendeztek be
s kíméletlenül bánnak a foglyokkal. A kihallgatásokat a rendőrség vezetői
és tagjai nemegyszer személyes vagyonuk gyarapítására vagy megalapozására
használták fel s e célból gyakran kerültek a rendőrségre fogolyként olyanok,
akik az elmúlt évtizedekben ügyességükkel és szorgalmukkal vitték valamire.
Később, amikor a debreceni kormány az ország fővárosába költözött,
Budapest patinás sugárútján,
az Andrássy út 60 alatti épületben berendezkedett a politikai rendőrség,
amely rövid idő alatt
Európa és a világ egyik legrettegettebb és leghírhedtebb politikai rendőrsége lett.


Ha a rendőrség
és a politikai osztály valamely cselekedete nyilvános botránnyá dagadt
és sem megfélemlítéssel, sem hamis jelentésekkel nem lehetett eltitkolni,
a rendőrség ellen akkor sem indult eljárás, legfeljebb időleges látszateljárás,
hogy röviddel azután a felelőseket ismét szabadon bocsássák.
Jellegzetes, korántsem egyedülálló példája ennek a gyömrői eset.
A Budapesttől kb. 30 kilométernyire fekvő helység rendőrfőnöke egyik éjjel letartóztatta
a falu valamennyi értelmiségi tagját, köztük a falu papját s egy ott lakó nagynevű,
közismerten demokrata érzésű filozófus-szociológust,
Révay grófot,
továbbá több módosabb parasztgazdát, úgynevezett kulákot.
Összesen 80 férfit vittek el lakásáról.
A rendőrségen rövid, órákig sem tartó ,,kihallgatás" során megállapították valamennyi
,,vádlott" bűnösségét, nevezetesen, hogy ,,német kollaboránsok voltak".
Nyolcvan főnyi rendőrosztag a falu határában lévő vasúti töltéshez vezette őket,
mindegyik fogollyal megásatta saját sírját s valamennyit agyonlőtte.
Ez a tömeggyilkosság nagy hullámokat vetett, országos felháborodást okozott
s a belügyminiszter kénytelen volt a gyilkos rendőröket őrizetbe venni.
A parlamentben többen vizsgáló bizottság kiküldését tervezték.

A kommunista párt vezetője,
Rákosi Mátyás azonban, minden alkotmányos jogalap nélkül,
mint egy koalíciós megbeszélésen maga büszkélkedett vele,
,,utasította" Erdei belügyminisztert,
hogy a rendőröket azonnal bocsássák szabadon.[11]

Pártközi megbeszéléseken, vagy ha régi, idealista kommunisták voltak Rákosinál
s figyelmeztették, hogy az újsütetű párttagok, a prozeliták között bűnöző
és kegyetlen funkcionáriusok vannak, Rákosi azzal hallgattatta el a kritikát,
hogy ,,derék kommunisták azok". Valentiny Ágoston, kiváló szociáldemokrata politikus,
az ideiglenes kormány igazságügyminisztere szerette volna elérni,
hogy minisztériuma szakképzett rendőrökkel vizsgálatot indíthasson
hatósági visszaélések ellen. A minisztertanács ehhez hozzájárult,
de aztán a kommunista párt kívánságára a szociáldemokrata párt elnöke,
Szakasits Árpád Valentinyt leváltotta,
helyére Riesz Istvánt delegálta
s a gyömrői gyilkos rendőrök megmaradtak állásukban.[12]


A viszonyokra jellemző,
hogy a rendőrségi terrortól maguknak a rendőröknek is félniök kellett.
Ha volt falu, helység, város, amelynek rendőrfőnöke nem kommunista párttag volt,
hanem régi, jólképzett, merőben a rend fenntartására iskolázott,
szakszerű rendőrtisztviselő, az maga is egykönnyen, egyik napról a másikra
áldozattá válhatott. Így például Szentes alföldi város rendőrkapitányát úgy távolították el,
hogy egy kommunista országgyűlési képviselő, D. I. ráuszított egy kisebb bandát.
Éjjel rátörtek a lakásán, kirángatták az ágyából és félig agyonverték.
Kórházba került, de éjjel ott is megtámadták álarcos emberek,
s ekkor végleg végeztek vele. Mivel az eset bekerült a sajtóba, a gyilkosok,
a halott iránti bosszútól lihegve, sírjából is kiásták
s holttestét a legízléstelenebb módon meggyalázták.


A barackpálinkája révén világhírű,
jogakadémiája révén országos hírű Kecskemét városa szintén megélte
a kommunisták által verbuvált rendőrség önkényeskedéseit.
A rendőrfőnök válogatott kínzásokkal csikart ki vallomásokat a letartóztatott
gyanúsítottakból. Bánó kapitány hírhedtté vált messze a város határain túl is
azzal a különleges módszerével, hogy beosztottjaival magához hordatta
a város tekintélyes polgárainak feleségeit vagy leányait.

,,Vallatásra" hozatta be őket a rendőrségre, rendszerint éjszaka.
Alkoholos ünnepségnek szánta ezeket a kihallgatásokat s az áldozatokat,
barátaival együtt, megtámadta s megbecstelenítette.
Azokat,
akik Bánó és társai így mondták ,,hamis szeméremből" legyűrhetetlenek voltak,
megölték.
Mind ennek híre menvén, ha Bánó emberei megjelentek egy házban
s az asszonyokat ,,kihallgatásra" akarták vinni, a férjek s apák szembeszegültek velük.
Az ellenállókat azonban azonnal letartóztatták és háborús bűnösség címén
a Szovjetunióba vitték, másokat ott a helyszínen meggyilkoltak.
Bánó és társainak módszere nem volt elszigetelt jelenség.
Bánót a törvényes igazságszolgáltatás, a fennálló rendszer mégsem vonta felelősségre.
Bűnéért azonban a magasabb igazságszolgáltatás közbelépése révén kellett lakolnia.
Egy éjszaka, amikor egyik környékbeli kocsmából motorbiciklin vágtatott haza,
nem vette észre, hogy az úton embermagasságban egy dróthuzal van kifeszítve.
Teljes sebességgel belerohant s a drót levágta a fejét.

Amíg ilyen esetek meg nem mutatták,
hogy a meghurcolt és meggyötört társadalom egyedei kezdenek védekezni,
s amíg a kormánykoalíció egyéb pártjai nem kezdtek tiltakozni
a rendőrségi borzalmak ellen, a rendőrlegények nyíltan dicsekedtek tetteikkel,
különösen, ha mulatozásaik során felöntöttek a garatra.
Egy budapesti külvárosi vendéglőben jegyezték fel fültanúk,
hogy egyik rendőr panaszkodott felettesei hálátlansága miatt, mivel
bár már 23 embert küldött a másvilágra
nem kapja meg az egyik kitelepített svábnak a lakását,
amelyet pedig már régen kér.
A másik rendőr azon méltatlankodott, hogy ő hetvenkét személyt likvidált,
mégis csak egy kis háromszobás lakást kapott, azt is a külvárosban.


A brutális és primitív Cseka-módszerek
után idővel alkalmazni kezdték a másik orosz vallatási módszert,
immáron
a Cseka-utód NKVD rafináltabb eszközeit.

A debreceni és később budapesti politikai színtér egyik főszereplője,
Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt főtitkára egyik könyvében a vallatásnak
ezt a módját, melyet ,,demonstrációnak" nevez,
így írja le:

,,A vádlotthoz egy ujjal sem nyúlnak, csak megmutatják neki,
mi vár rá, ha nem tesz vallomást. Szeme láttára kínozzák ugyanis munkatársait,
barátait, rokonait:
ha erre sem puhul meg, akkor testvérei, felesége, anyja vagy apja megkínzatását
kell végignéznie. Nincs az a szívós vagy fegyelmezett ember,
aki kibírja,
hogy szeme előtt a legrafináltabb kínzószerszámokkal gyötrik legközelebbi hozzátartozóit.
Amikor testvérei vagy szülei nyöszörgését hallja,
felugrik és aláír akármilyen jegyzőkönyvet, amit eléje tesznek,
akkor is,
ha ezzel a saját halálos ítéletét írja alá.

Ez a módszer ebben az esetben megkíméli ugyan őt magát a kínvallatástól;
ez azonban nem jelenti azt,
hogy többé már nem lehet baja, mert legközelebb már ő a demonstrálás alanya ill.
eszköze más vádlottak megpuhítására.

" Kovács hitelesen árbázolja a vallatás pszichológiai és
maradéktalanul fiziológiai módjait is:
,,Az oroszok bajtársiasan a magyar rendőrség rendelkezésére bocsátották
tökéletesített izgató vegyszereiket, a lelki és testi gyötrés eszközeit.
A rabokat nem engedték aludni.
S amíg a foglyok napok óta éheztek, kínzóik előttük ettek, ittak, lakmároztak.
Az őrök
a foglyok füle hallatára azon tanakodtak,
hogy a gyanúsítottak ügye valójában nem
inkább az orosz szervek hatáskörébe tartozik-e?

A szomszéd szobákban pedig a foglyok barátainak és rokonainak hangját utánozták
s ezen a hangon a legképtelenebb dolgokat mondották el a vallatottakról.
A gyengébbek így néhány nap, az erősebbek néhány hét alatt összeomlottak
s aláírták a vallatási jegyzőkönyvet abban a feltevésben,
hogy 'vallomásukat' a bírósági tárgyaláson majd úgyis visszavonják.
Ha a vallatásnak ez a primitív módja hatástalan maradt,
akkor a biológiai módszert alkalmazták.
A letartóztatottak
ételébe-italába izgató- vagy bénítószereket kevertek
s ezzel fantáziájukat annyira felkorbácsolták, hogy a fogoly abba a helyzetbe
vagy szerepbe képzelte magát, amelyet elvártak, megkívántak tőle.
Egy másfajta vegyszer viszont bágyadttá, akaratlanná,
sőt, bárgyúvá tette, úgy, hogy erőtlenül és meggondolás nélkül mindenre igent mondott,
amit hallani akartak tőle.
A szívós, makacs foglyokat,
akik ellenállást tanúsítottak,
besugárzással kezelték:

12-16 erős reflektorral világítottak a fogoly arcába, mígnem azt érezte,
hogy a feje széthasad, akkor aztán összecsuklott s aláírta az eléje tett papírt.
A politikai rendőrség és a katonapolitikai nyomozóosztály azt is megtanulta
az oroszoktól, hogy a nyomozásnak és kihallgatásnak statisztikai jelentősége is van:
nem a tényálladék megállapítása a valódi cél,
hanem hogy megmutassák feljebbvalóiknak,
hogy jó munkát végeztek és sok beismerő vallomást produkáltak..."[13]


A ,,jutalmazási rendszer" szülte,
mint láttuk,
a mások lakására áhítozó, vagy egyéb előnyökre váró fogdmegek buzgalmát
az embervadászat és kínvallatás véres területén, egészen új réteget tenyésztve ki,
a rendőrállam jól dotált legénységét és hierarchiáját, mégpedig mennyiségileg is
olyan méretekben, amire Magyarországon azelőtt soha nem volt példa.
Ez a réteg hátborzongatóan leleményes tudott lenni a kínzás módszereiben.
A középkori vallató-eszközök, hüvelykszorító vagy spanyolcsizma elavult
ócskaság volt számukra, ennél egyszerűbbnek látszó,
de mégis kíméletlenebb metódusokat alkalmaztak.

,,Olyan kevés kell ahhoz, hogy szinte elviselhetetlen kínokat tudjanak okozni
egy embernek:
egy öngyújtó, egy izzó villanykörte elég hozzá"

mondja egy hajdani rab, majd leírja az egyik gyakran alkalmazott módszert,
a ,,gyóntatószéket", amikoris a rabot ötvenszer ötven centiméteres facellába állítják.
Leírja
a ,,vizes szoba" kínjait:
csípőig vízben áll az áldozat s nem guggolhat le, mert megfullad.

,,Ezt nem lehet tovább bírni, gondolja a rab,
s aztán még sokáig, órákig, napokig bírja.
A vízzel ellepett testrészek elérzéktelenednek,
mintha nem is tartoznának a testhez.
A fél-öntudatban csendesen pislákol az élet.
S ott a sötétben, az emberi lehetőségek legmélyén minden lefoszlik,
amit odakint fontosnak, elengedhetetlennek hittünk...
Eleinte még fáj,
hogy vége az egészségnek, a hideg víz talán gyógyíthatatlan betegséget okoz,
ami rosszabb, mint a halál..."[14]

A rendőrállam kiváltságos rétege kifogyhatatlan az ötletekben,
s a legbrutálisabb szadista típusok munkájának is
szabad folyást enged a gépezet:

alkalmazzák a vesetaposást,
homokzsákkal letaglózás eszközeit,
kényük-kedvük szerint gyötörhetik
az áldozatok scrotumját.

Ennek a gépezetnek,
amelyet a kor egyik magyar írója, a Kisgazdapárt országgyűlési képviselője,
Veér Imre ,,emberdarálónak" nevezett,
természetesen szüksége volt szállító-mechanizmusra, ,,anyagszállítóra",
mindig újabb gyanúsítottakra, rabok hosszú sorára.
Az 1945-ben Magyarországon megjelent szovjetszellemű politika új struktúrája ehhez
is létesített
megfelelő intézményeket:
a denunciálást végző besúgórendszer s az ún. igazoló bizottság,
valamint a népbíróság és a népítélet.

Spiclirendszer
és igazoló bizottság szervesen összefüggött.
Minden megfogható munkahelyen politikai igazoló bizottságot kellett létesíteni,
ezek minden egyes tisztviselő, munkás, alkalmazott ,,politikai múltját" megvizsgálták
s önkényes ítélettel tízezreket távolítottak el állásukból vagy juttattak egyenesen börtönbe.
Felszólították az egész társadalmat, hogy mindenki jelentkezzék,
aki
a bizottság elé idézett személyről valami terhelőt tud mondani, terhelő adatot tud szolgáltatni.
Ez a felhívás szabad utat nyitott minden egyéni bosszúnak vagy nyerészkedési vágynak,
nem utolsó sorban pedig politikai céloknak is,
mert például olyan alkalmazottak ellen, akik nem voltak a kommunista párt tagjai,
feljelentések,
hamis vádak áradata indult meg.
Az ,,igazoló bizottság" ily módon a kenyérért rettegés terrorjának az eszköze lett.
Külön szomorú aspektusa ennek a rendszernek,
hogy az üzemekben és hivatalokban bekapcsolták az igazoló bizottságba
a szakszervezeteket és üzemi bizottságokat.
Így azok a klasszikus intézmények, melyeknek célja minden demokráciában
a munkás-érdekképviselet, először politizálva lettek,
másodszor
a rendőrállam meghosszabbított karjai;
s tízezrek állásvesztését, nyomorba döntését segítették elő.
Emiatt a régi képzett szakszervezeti vezetők szégyelltek magukat a legjobban,
anélkül, hogy a helyzeten változtatni tudtak volna.

A népbíróságok
visszaélést jelentettek a ,,nép" és a ,,bíróság" fogalmával egyaránt.
Magyarországon,
az Osztrák - Magyar Monarchia idején esküdtbíróság volt,
az ország Európa egyik legklasszikusabb jogállamának számított.
Az első világháború után az esküdtbíróságot megszüntették,
de most,
a második világháború után újra bevezették, ám merőben torz formában.
Az esküdtek kiválasztása ugyanis pártalapon történt.
A kormánykoalíció mindegyik pártja, valamint a szakszervezet küldött esküdteket,
ezenkívül
egy kommunista alakulat, a partizánszövetség.
Az ily módon létrehozott
,,esküdtbíróság" tehát nem jogi, hanem párt jelleget kapott s nem igazságszolgáltatás,
hanem pártpolitika szabta meg a működését.
Ráadásul a koalíciós pártok nem kommunista küldöttjei,
éppúgy,
mint a szakbíró, eleve meg voltak félemlítve a kommunisták s a partizánszövetség által,
s a kommunista párt legtöbbször leterrorizálta a szakszervezet és
a szociáldemokrata párt delegátusát is.
A népbíróság így a legtöbb esetben a szó legszorosabb értelmében pártbíróság
és osztálybíróság volt, ítéleteiben pedig gátlástalan.
A kor magyar polgára,
amennyire vissza tudott emlékezni, egy vagy két kivételtől eltekintve,
nem látott olyan magas börtönbüntetéseket - a 10 év már enyhének számított -,
mint ebben az időszakban.
Súlyosbította a népbíróságok jogellenes karakterét,
hogy
rendszeresítették a visszaható érvényű ítéletet:
bűnnek minősítettek olyan cselekményt vagy magatartást,
amely elkövetése idején nem számított bűnnek.
Civilizált jogrendszer a visszaható jellegű ítélkezést nem alkalmazza.

Népbíróság és politikai rendőrség szorosan együttműködött.
Olyan védőket,
akik jogi etikájuk szellemében komolyan vették védettjeik ügyét,
a politikai rendőrség nemegyszer elhurcolt,
holott már ezek is a kommunisták által igazolt ügyvédi kamara tagjai voltak.
A vádak többnyire nélkülöztek minden precizitást, vádnak elég volt,
s ítéletnek is, ha a vádlottat az
,,osztályidegen", ,,reakciós", ,,fasiszta" vagy ,,népellenes" kategóriába lehetett sorolni,
vagy nem lehetett, de abba sorolták.

Az intézményesített népbíróságok
mellett működtek 'ad hoc' népbírók, akik az ún. népítéleteket hajtották végre.
Ilyen népítéletek már a szovjet megszállás első hónapjaiban elkezdődtek és
még évekkel a fegyverszünet megkötése után is előfordultak.
A népítéletek a történelem klasszikus pogromjainak mintáját követték.
Ahogy
az elmúlt századokban krétával megjelölték a zsidók házait,
most a kommunista párt egy-egy kiszemelt falu több polgárának a házát jelölte meg.
Aznap aztán teherautós különítmények érkeztek,
mindenünnen összeszedett senkiháziakkal,
kommunista párttitkárokkal az élen.
Botokkal,
vasdorongokkal a kijelölt személy házához vonultak,
az illetőt félholtra verték vagy agyonverték, házát, lakását kirabolták,
aztán minden mozgathatót teherautóra rakva eltávoztak.
A rendőrség vagy nem, vagy csak későn avatkozott be, s utána többnyire nem tett feljelentést.
A ,,népbírók",
akik egy-egy népítélet után bírói méltóságukkal mit sem törődve,
cipelték az áldozatok ágyneműjét, bútorát, konyhaedényét,
soha senki által sem lettek felelősségre vonva.
A vidéki népítéletekkel párhuzamosan a fővárosban is hasonló ,,akciókat" hajtottak végre.
A kommunista párt ott ,,árdrágítók elleni akció" címén folytatta a csőcselék feltüzelését,
a budapesti ,,akcióknak" nemegyszer zsidó kávéháztulajdonosok és
kereskedők estek áldozatul, olyanok is,
akik szörnyű szenvedések után élve tértek vissza a hitleri koncentrációs táborokból.
A ,,népítéletek" és ,,akciók" szerves részét alkották annak a kommunista stratégiának,
melynek célja a legerősebb politikai ellenlábas,
a Kisgazdapárt likvidálása volt.


Nem állította helyre a bizalmat az igazságszolgáltatás szervei iránt
a megkezdődött ,,háborús bűnös" perek sorozata sem, sőt,
e főbenjáró pereknél is érvényesülni engedték a népítéletek atmoszféráját.
A bírósági tárgyalóterem nemegyszer politikai arénává változott,
a kivégzésekből pedig nyilvános kiállítást rendeztek.
A magyar társadalmat nem lehetett meggyőzni e perek szükségességéről,
s az ország népe idegenkedve fogadta,
hogy az elmúlt negyedszázad valamennyi miniszterelnökét kivégezték,
egy
Kállay Miklós kivételével, akit a hitleri Gestapo elhurcolt s aki így Nyugaton élt
s esze ágában sem volt, hogy visszatérjen.
A ,,háborús bűnösség" kritériuma különben is kétséges volt Magyarország esetében.
Magyarország nem volt részes a háború kirobbantásában,
abba
belesodródott és belekényszerült,
mint
Közép-Kelet-Európa valamennyi kis népe és kis országa.
Magyarország
akarva-akaratlan csúszott bele a háborúba.
Egyrészt, mert a hatalmas hitleri birodalom nyomásával szemben Európának ezen
a táján nem érvényesült eléggé a nyugati demokráciák ellennyomása vagy védelme.
Másrészt,
mert az első világháború utáni békediktátumok által teremtett
közép-európai status quo oly kegyetlenül sújtotta Magyarországot,
hogy amikor a harmincas évek végén ez a status quo kezdett megbomlani,
a magyar politika s a magyar miniszterelnökök
a magyar nép abszolút helyeslése mellett
a magyarlakta területek visszacsatolására törekedtek
viszont ennek révén belesodródtak a háborúba.

Még az a miniszterelnök is,
aki végsőkig ellenezte a háborúba lépést, Teleki Pál is az elé a dilemma elé került,
hogy vagy az évtizedek óta várt területi revízióról mondjon le,
vagy a hadbalépést válassza;
s e nemes patrióta sem tudott dönteni, hanem a halálba menekült,
önkezével vetett véget életének.
Róla mondotta akkor Winston Churchill,
hogy a béketárgyaláson egy üres széket majd szabadon kell hagyni Teleki Pál gróf számára.
Telekihez hasonlóan voltak mások is,
akik világosan látták, hogy Magyarország hadbalépése végzetes lesz,
de Telekihez hasonlóan ők sem találtak más megoldást az elszakított magyar milliók
visszahozatalára. Magyarország semmi esetre sem Hitler érdekeiért vett részt a háborúban,
s amikor a részvétel végül is elkerülhetetlenné vált,
minden lehetőséget kimerített a humánum gyakorlására.

A Hitler elől
menekülő lengyeleknek meleg fogadtatást
és emberi otthont adott,
140 000 lengyelnek nyújtott menedéket,
majd a lengyel hadvezetőség kívánságának megfelelően biztosította a lengyel tisztek
és katonák továbbjutását a közel-keleti szövetséges haderőhöz.
A magyar kormányok
még kitűnő lengyel nyelvű iskolarendszert is szerveztek a menekültek számára.
A magyar belügyminisztérium nem kevesebb,
mint
14 000 lengyel zsidót látott el ún. ,,keresztény okmánnyal"
s a lengyel menekültek szabadon levelezhettek londoni és lisszaboni központjukkal.[15]

A magyarországi egyházak gondoskodtak arról,
hogy a kolostorok és egyházi intézmények minél több zsidónak adjanak menedéket.
1944. március 19-ig,
míg Hitler nem szállta meg Magyarországot,
ez az ország a közép-európai zsidóság menedékhelye volt.
Hasonlóképpen,
magyar főurak kastélyai otthonul szolgáltak nyugati katonáknak,
akik megszöktek a német hadifogságból.

Így például
4000 francia hadifogoly élvezte a magyar vendégszeretetet.
Radikális
és szervezett zsidóellenes intézkedésekre csak
a március 19-i hitleri megszállás után került sor,
s kezdeményezői nem a magyar kormányok,
hanem a megszálló szervek voltak.

A háború után a magyar társadalom tudatában volt a zsidókon esett gyilkos sérelemnek
s megvolt benne a szándék,
hogy az antiszemitizmus keresztényietlen ideológiáját egyszer
s mindenkorra kivesse a magyar politikai életből.
S hogy ez mennyire mélyen ülő fogadalom volt, megmutatkozott tizenegy év múlva,
amikor
az 1956-os forradalom napjaiban az antiszemitizmus legparányibb jele sem mutatkozott.

Magyarország társadalmának túlnyomó része
1945-ben nem tartotta természetesnek,
hogy háborús bűnösség címén az elmúlt évtized valamennyi miniszterelnökét
s legtöbb miniszterét kivégezzék.

A nagyhatalmaknak módjukban állt, s kötelességük is lett volna,
hogy
a háborút megakadályozzák,
de nem tették,
nem tudták,
vagy nem akarták.
De semmiképpen sem lehetett a háborús bűnösök kategóriájába sorolni kis népeket,
amelyek a nagyhatalmak vetélkedéséből nem tudták kivonni magukat,
így nem volt természetes, hogy e kis népek vezető politikusainak életét,
háborús bűnösség címén kioltsák.
A háborús időszak magyar politikusai külpolitikai és katonapolitikai ítéleteikben tévedtek,
de politikájuk motívuma legtöbbször patriotikus volt
s
a magyar miniszterelnökök nem voltak Hitler Quislingjei.

Különösképpen
nem találkozhatott helyesléssel a háborús bűnperek sorozata olyan országban,
ahol az egy év óta működő bírósági s rendőri szervek oly kétes hírnévre tettek szert,
mint Magyarországon a kommunisták égisze alá került
,,igazságszolgáltatás".
Így érezte ezt még a hatalomra került új rezsim nem kommunista,
polgári vezetőgarnitúrájának több személyisége is,
amikor sor került az első ilyen perre,

Bárdossy László volt miniszterelnök perére. Ezen ugyanaz a felületes, sommás,
a klasszikus jog ismérveit kiiktató, cirkuszi jellegű,
szakszempontból silány minőségű bíráskodás mutatkozott meg,
mint általában a népbíróságok ténykedésében.
A Nemzeti Parasztpártban Kovács Imre főtitkár határozottan állást foglalt a kivégzés ellen.
A Kisgazdapárt kimagasló vezető politikusa,
Varga Béla,
a nemzetgyűlés későbbi elnöke,
aki tagja volt az államfői teendőket ideiglenesen ellátó Nemzeti Főtanácsnak,
felmentését kérte a tagság alól, mert neki is alá kellett volna írnia
a népbíróság által halálra ítélt Bárdossy kivégzését.
Ezt nem volt hajlandó magára venni, mert úgy érezte, hogy:
,,...mint pap, de mint magyar ember sem tudtam vállalni a felelősséget
a helybenhagyásért".[16]


Bárdossy László
1945. november 3-i és december 5-i védőbeszédének részletei kikerültek
a nagy nyilvánosság elé.
A nagytudású, csiszolt diplomata és jogi felkészültséggel rendelkező egykori kormányfő
abszolút fölényben volt a népbíróság jakobinus hangvételű bíráival szemben.
Nem ismerte el illetékességüket,
visszaverhetetlenül bizonyította,
hogy Magyarország nem indított támadó háborút idegen területek szerzésére,
feltárta az ország háborúba kerülésének azokat a szinte nemzeti szükségességből fakadó
motívumait, amelyekkel a korabeli magyarság minden rétege egyetértett.

Magyarországot
az 1918-19-es Párizs környéki békediktátumok megfosztották ezeréves területének
több mint kétharmadától.

A trianoni békeszerződés
Magyarország 325 000 négyzetkilométer területéből 232 000-et elvett
s csak
93 000-et hagyott meg.
Hasonlóképpen vészes veszteséget okozott a békediktátum népesség dolgában:
a háború előtt
az ország lakossága 21 millió volt,
a háború után a megcsonkított országban mindössze 7 615 000 maradt meg.
A magát
színtiszta magyarnak valló, kereken 10 milliónyi emberből az új,
kis trianoni Magyarország határain belül csak 6 600 000-et hagyott meg Trianon.
Vagyis a békediktátum, melyet a népek önrendelkezési jogának új elve inspirált,
3 300 000 színtiszta magyart osztott szét idegen államok között,
e több mint három millió magyar megkérdezése nélkül,
önrendelkezési joguk semmibevételével.
A magyarságnak tehát kereken 33 százaléka egyszerre elnyomott,
kisebbségi sorsba süllyedt.[17]

Ez olyan nagyarányú és lényegében semmilyen demokratikus érvvel
nem indokolható országcsonkítás volt,
amibe egyetlen magyar sem tudott volna belenyugodni.
Olyan, mintha az Egyesült Államoktól elrabolnák a keleti és déli államokat,
Angliának csak egyharmadát hagynák meg,
Franciaországból pedig csak az ország közepe maradna Párizs székhellyel,
a többit szétosztanák Olaszország, Svájc, Németország és Belgium között
s Bretagne-t angol uralom alá helyeznék.
Ehhez járult,
hogy bár a békeszerződések az idegen államfennhatóság alá került
magyarság számára kisebbségvédelmi intézkedéseket hoztak,
ezeket a gyakorlatban nem tartották be,
A Monarchia utódállamaiban a magyarság elnyomásának különböző fázisai és
különböző mértékű módszerei következtek,
úgyannyira,
hogy Sir Robert Gower,
a győztes hatalmak reprezentánsa is megállapította:

,,Botrányos, hogy az európai újjáépítés, amely azzal dicsekedett,
hogy felszabadítja a nemzetiségi kisebbségeket,
végül is e kisebbségek üldözésébe torkollott, oly kíméletlenséggel,
ahogy erre soha nem volt példa a régi magyar királyságban,
ahol a nemzetiségeket összehasonlíthatatlanul jobban kezelték."[18]


A régi Monarchiában
a cseh, szerb, román vagy szlovák nyelvet sohasem üldözték úgy,
ahogy Trianon után az utódállamok a magyar nyelvet.
A Romániához került ősi magyar Erdélyben például
az iskolában még játék közben sem engedték,
hogy a magyar gyerekek magyarul beszéljenek egymással,
a magyar nyelvű iskolákat pedig szisztematikusan csökkentették,
úgyannyira, hogy amíg 1918-ban 2461 magyar iskola volt,
1938-ban már csak 795.[19]


A történelmi igazság az,
hogy 1919 óta nem volt magyar kormány, amely e helyzet revízióját ne követelte volna.
S minden magyar kormány, amely más politikát folytat,
minden választáson megbukott volna.
Amikor 1938-ban az első világháború utáni közép-európai területi status quo
nota bene francia és angol felelős államférfiak közreműködésével megbomlott,
bármely magyar kormány számára lélektani lehetetlenség volt,
hogy az
1918 utáni erőszakos rendezés revíziójáról lemondjon.
Ezt ugyan a magyar kormányok az új helyzet következtében lehetővé vált
szabályszerű nemzetközi megállapodások útján érték el, de mégis lehetetlenség volt,
hogy az általános fejlődés során kimaradjanak a háborúból.
A belesodródás tényének Magyarország népe nem örült,
a Trianon okozta motívumok azonban hazafias jelleggel bírtak
s ezért a kormányoknak
Trianon revíziójára irányuló külpolitikáját a magyarság túlnyomó része nem tekintette
háborús bűnösségnek,
hanem, a kor nyelvén szólva, nemzeti kötelességnek.


Amikor tehát Bárdossy László népbíróság elé állításával megkezdődtek
a háborús bűnösség címén folytatott perek,
nem volt általános lelkesedés, hanem inkább szorongás.
Bárdossy
aztán a tárgyaláson teljesen sarokba szorította a felkészületlen bírókat,
sőt,
dialektikus fordulattal egyenesen kommunista érveket sorakoztatott fel maga mellett.
Rámutatott ugyanis arra,
hogy a trianoni országcsonkítás ellen a későbbi magyar kormányok
szerződésekkel küzdöttek,
egyedül az 1919-es Kun Béla féle kommunista uralom volt az,
amely fegyveres kísérletekkel próbálkozott.
,,Kun Béla volt az
mondotta a tárgyaláson Bárdossy ,
aki az elszakított északi és keleti területek visszaszerzéséért két háborút is indított:
egyet a csehek, egyet a románok ellen.
S ha úgy vesszük,
akkor ezért a két háborús vállalkozásért tulajdonképpen Kun Bélának is
itt kellene ülnie mellettem a vádlottak padján,
mint háborús bűnösnek, mert a népbíróságról szóló rendelet 9. paragrafusa szerint
ez a 'bűne' nem évült el."[20]

A volt miniszterelnök kifejtette azt is:
politikája azért tett engedményeket a németeknek, hogy Magyarország hitleri megszállását megakadályozza vagy legalábbis késleltesse
s a magyar népet ezáltal sok szenvedéstől megóvja.
Bárdossy ezzel közvetve utalt az éppen most,
1945-ben Magyarországon uralkodó sanyarú viszonyokra,
amelyek ugyancsak egy idegen megszállás, az orosz megszállás velejárói.
Ezzel a vádlott maga mellé állította a közvéleményt,
amely értesült védőbeszéde utolsó mondatairól is:

,,A népbíróság sok mindent megállapíthat rólam, sok mindent elvehet tőlem,
elveheti az életemet is kettőhöz nem nyúlhat hozzá,
kettőtől nem foszthat meg:
nyugodt lelkiismeretemtől és ízig-vérig magyar voltomtól!"[21]


Az ország közvéleménye
mint Nagy Ferenc maga is megállapította enyhe ítéletet várt,
s mikor Bárdossyt mégis halálra ítélték,
,,ez nem növelte a kormány és az új 'demokrácia' népszerűségét".[22]


Elfogulatlan,
nyugati, Hitler-ellenes megfigyelők is megállapították egyébként,
hogy a területi kérdés,
a háború utáni újabb területveszteség mennyire fontos szerepet játszott
a magyar közvéleményben s a magyarság a kommunistákat hibáztatta,
mivel nem léptek fel a nemzeti érdekek védelmezőjeként.
Megállapítják továbbá,
hogy a magyarországi kommunisták éppen ezért
a ,,háborús bűnösség" fogalmát ,,igen széleskörűen" értelmezték,
illetve szabták meg.[23]


E perek azért is ijesztőleg hatottak a magyar társadalomra,
mert a bírósági retorika és kommunista kísérőzenéje
az előző kor miniszterelnökeivel együtt a vádlottak padjára helyezte
az egész magyar történelmi múltat.
Az 1919-es rövid kommunista uralmi intermezzót kivéve
szégyenletes negatívumnak bélyegezte Magyarország ezeréves történelmét,
1919-től kezdve pedig valóságos bűnténynek minősítette
egy egész negyedszázad magyar életét.
A magyar nép védekezett e beállítás ellen.

De ennél is több:
ösztönösen érezte, hogy e perek nem is csupán a múltnak szólnak,
hanem a jövőnek:
főpróbái eljövendő nagy pereknek, kezdetei olyan politikai gondolkodás
és erkölcs meghonosításának,
amelyben természetesnek kell venni vezető személyiségek,
vezető politikusok letaszítását, meghurcolását, elítélését és kivégzését.
S a megérzés nem csalt:
folytatódott s még egy további évtizedig tartott az ún. koncepciós perek sorozata,
melyeknek áldozatul estek bebizonyítottan háborúellenes és
antifasiszta politikusok is,
a nemzet nagy fiai,
sőt, még magasra emelkedett kommunista miniszterek és vezetők is.


1945 őszén,
egy évvel a szovjet hadsereg megérkezése után tehát Magyarországon
zsúfolva voltak a börtönök
és kiépült az internálótáborok nagyszabású rendszere.
Csapatostul vitték az ártatlan embereket a táborokba,
minden bírói eljárás és minden határidő megszabása nélkül,
mert ha a ,,törvényes" idő letelt,
az internálást automatikusan meghosszabbították.
Az okot sem az elhurcolttal,
sem a visszamaradt, kétségbeesett családtaggal nem közölték.


A denunciálás hivatalosan bátorított szelleme, párosulva az igazságszolgáltatás
párt- és osztályjellegével egy éven belül rendőrállammá tette Magyarországot,
annak legkíméletlenebb s legvisszataszítóbb formájában.


Mivel pedig a rendőrállam alapjainak lerakása elsősorban kommunista vezetők
és párttitkárok,
rendőrfőnökök és funkcionáriusok nevéhez fűződött,
a kommunizmus,
mint ideológia, s a kommunista párt,
mint ennek az ideológiának a hordozója
az elképzelhető
legnegatívabb módon mutatkozott be a magyar népnek.


[1] Nagy, Ferenc: The struggle behind the Iron Curtain.
The MacMillan Company, N.Y. 1948. - 93. o.

[2] Veér, Imre: MA Magyarország, holnap a szabad világ.
Pannonia, Minneapolis, 1957. - 21. o.

[3] Mindszenty, József: Emlékirataim, Vörösváry, Toronto, 1974. - 58. o.

[4] Nagy, Ferenc: i. m. - 63. o.

[5] Mindszenty, József: i. m. - 60. o.

[6] Nagy, Ferenc: i. m. - 80. o.

[7] Kovács, Imre: Im Schatten der Sowjets. Thomas Verlag, Zürich, 1948. - 261. o.

[8] Közi Horváth, József: Apor püspök élete és halála. Danubia, München, 1977. - 75. o.

[9] Nagy, Ferenc: i. m. - 61. o.

[10] Nagy, Ferenc: i. m. - 66. o.

[11] Kovács, Imre? i. m. - 263. o.

[12] Nagy, Ferenc: i. m. - 117. o.

[13] Kovács, Imre: i. m. - 237-238. o.

[14] Krupa, Sándor: A sarló-kalapács bilincseiben. Youngstown, 1976. - 43. o.

[15] Kertész, Stephen D.: Diplomacy in a Whirpool,
1954, Notre Dame, Indiana, USA. - 61-62. o.

[16] Varga, Béla, (Kovács Imre): A Független Kisgazdapárt sorsa.
Új Látóhatár, 1977. 6. sz. München - 488. o.

[17] Szekfű, Gyula: Három nemzedék és ami utána következett. Budapest, 1934. -384. o.

[18] Gower, Sir Robert: La revision du Traité de Trianon. Paris, 1937. - 16-18. o.

[19] Daruvar, Ives, de: The tragic fate of Hungary, München, 1974. - 114. o.

[20] Bárdossy, László: A nemzet védelmében. Fahrwagen, 1976. - 13-14. o.

[21] Bárdossy, László: i. m. - 130. o.

[22] Nagy, Ferenc: i. m. - 170. o.

[23] Brezinski, Zbigniew K.: Der Sowjetblock. Köln-Berlin, 1962. -39. o.

 
 
0 komment , kategória:  Csonka Emil:1945-1956 II. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 43
  • e Hét: 43
  • e Hónap: 18447
  • e Év: 338479
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.