Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csonka Emil:1945-1956 III.rész
  2011-02-06 06:32:36, vasárnap
 
 

Csonka Emil:1945-1956 III.rész

A VÁLASZTÁS

A jaltai megállapodás: szabad választás | A debreceni kormány | A földreform kérdése
| A pártok | Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla, Kovács Árpád, Sulyok Dezső
| Szakasits Árpád, Kéthly Anna, Peyer Károly
| Veres Péter, Erdei Ferenc, Kovács Imre | Rákosi Mátyás, Gerő Ernő,
Révai József, Farkas Mihály, Nagy Imre, Rajk László | ,,Eurókommunista" ígéretek |
A budapesti választás | Vorsilov | A püspöki körlevél | Az eredmény



1945. január 23-án a ,,Quincy" nevű amerikai nehézcirkáló elhagyta
az amerikai partokat. A fedélzeten Roosevelt elnök és kísérete.
A Földközi-tengeren, Málta szigetén csatlakozott Churchill brit miniszterelnök.
A ,,Quincy" két utasa rövidesen megérkezett a Szovjetunióba,
a Krími félszigetre, Jaltába.
Sztálin vendégei voltak, s a háborús koalíció három vezére,
a ,,három nagy" a cárok egykori nyári rezidenciájában tanácskozott a világ sorsáról.
Itt, a Livádia palotában szállásolták el Roosevelt elnököt is.
A megbeszélések a cári bálteremben folytak.

Az angol delegációt a nyolc kilométerrel messzebb fekvő
Woronzow palotába helyezték.
Amíg Roosevelt és Sztálin, aki a Juszupov palotában lakott,
csak egy kőhajításnyira volt egymástól, Churchill távolabbra került mindkettőtől.
Számító orosz rendezés volt ez: Sztálin elsősorban Rooseveltre akart benyomást
és nyomást gyakorolni. De meglátogatta Churchillt is,
aki úgy érezte magát a herceg otthonában, mintha Angliában lenne.
Hiszen Woronzow, a cárok nagykövete az angol királyok mellett,
Nagy-Britanniából vitt magának feleséget a krími tengerpartra
s a Lady angol ízléssel rendezte be a félig gót, félig mór stílusú palotát,
amely mögött most,
1945 februárjában szikrázva ragyogtak a hófödte hegyek.
Előtte a Fekete-tenger tükre csillogott, a parkban pedig délszaki növények
és ciprusok enyhe zöldje integetett barátságosan.
Még barátságosabb volt Sztálin, Churchill szerint szinte kísértetiesen barátságos.
Sőt, gúnyos és szarkasztikus.
A brit Premier és az orosz diktátor a térképszobában diskurálgatott és
Sztálin Budapest ostromáról beszélt.
A magyar főváros ekkor már több mint negyven napja tartotta magát
a szovjet támadásokkal szemben.
De Sztálin szerint a németek nagy hibát követtek el,
hogy tizenegy teljes hadosztályt küldtek Budapest védelmére,
ezt a nagy erőt máshonnan kellett elvonniok.
,,A németek
mondotta Sztálin elfelejtik, hogy Németország többé már nem nagyhatalom
és nem tud mindenütt jelen lenni."

Később megint szó esett Magyarországról,
mégpedig úgy, hogy Churchill valósággal meghökkent.
Sztálin ugyanis könnyedén odavetette:
mi lenne,
ha Itáliából az angol hadosztályokat átvinnék a Balkánra és Bécs végcéllal,
Jugoszlávián és Magyarországon keresztül, a Vörös Hadsereggel egyesülve,
a déli Alpok felől átkarolnák a németeket?

Churchill azért hökkent meg,
s azért érezte úgy, hogy Sztálin gúnyolódik,
mert a nyugati haderők balkáni partraszállási tervét,
melyet korábban ő, Churchill javasolt, éppen a Szovjetunió buktatta meg.
Churchill már régebben szorgalmazta, s Jaltában is szóba hozta,
hogy
,,a szovjet keleti offenzíva támogatására"
a nyugati szövetségeseknek az Adriai-tenger partján kellene partra szállniok
s a Balkánon kellene offenzívát indítaniuk a németek hátába.
Churchill elgondolását azonban már a ,,Quincy" fedélzetén élesen ellenezte
az amerikai vezérkar főnöke, Marshall. Így aztán a balkáni invázió terve Jaltában
is éppencsak egy pillanatra vetődött fel, aztán villámgyorsan lekerült a napirendről.
Ezért
hökkent meg most Churchill Sztálin szavaira, amit az előzmények után
csak incselkedő gonoszkodásnak tekinthetett.
Sztálin már 1943-ban, a teheráni konferencián is megvétózta és
megtorpedózta Churchill balkáni partraszállási tervét.
Így hát Churchill nem replikázott, Sztálin cinikus szavaira nem reagált.
Hanem,
mint emlékirataiban feljegyzi:
,,Lemondtam arról, hogy szemrehányást tegyek.
Csak azt feleltem:
a Vörös Hadsereg valószínűleg már nem hagy nekünk időt arra,
hogy ilyen hadműveleteket végrehajtsunk."
S feljegyezte még a sztálini ,,ajánlatra": ,,Ezt mondania semmibe se került."[1]


Valóban,
Sztálinnak semmibe se került ez a nagylelkű ajánlgatás,
mert gyakorlatilag már birtokon belül volt. Ami Magyarországot illeti,
a Vörös Hadsereg 1944 végén Budapest és néhány dunántúli megye kivételével
nagyjából megszállta az egész országot s ekkor,
1945 februárjában már a főváros is a kapituláció előtt állt,
hisz Pestet már január 18-án elfoglalták.

Jaltában aztán lendületesen folyt a konferencia, Németország és Lengyelország,
az európai front és a távolkeleti helyzet problémáit tárgyalták és szóba került
a kis népek ügye is, nemcsak a zöld-, de a fehérasztal mellett is,
vagyis a kellemes vacsorákon, pohárköszöntők formájában.

Az egyik első tanácskozás után Roosevelt látta vendégül a konferencia résztvevőit.
A vacsorán kaviárt szolgáltak fel, marhahúst makarónival, édes süteményeket,
vodkát és ötféle bort.
Az Elnök kíséretének egyik tagja, Bohlen a későbbi szovjet külügyminiszterrel,
Visinszkivel került egy asztalhoz.
A szovjet politikus egy kis kóstolót adott az amerikainak abból,
hogyan képzeli el Moszkva a kis népek szerepét.

Visinszki kifejtette:
a Szovjetunió sohasem ismeri el a kis nemzetek jogát,
hogy beleszóljanak a nagyhatalmak cselekedeteibe.
Bohlen azt válaszolta:
az effajta felfogással az amerikai nép sohasem fog egyetérteni.
Visinszki türelmetlenül kifakadt:
az amerikai népnek végre meg kellene tanulnia, hogy engedelmeskedjék vezetőinek.

Bohlen igyekezett tréfás hangon válaszolni,
de azért eléggé epésen
azt javasolta:
legokosabb, ha Visinszki az Egyesült Államokba utazik s e felfogását megértteti
az amerikai néppel. Amíg ez a párbeszéd a mellékasztalnál zajlott,
a főasztalnál is szóba került a kis nemzetek sorsa.
Churchill emelkedett szólásra, a ,,kicsinyek" jogairól beszélt s kifejtette,
a nagyok is jól teszik,
ha tiszteletben tartják a kisebbek jogait.
Szemléletes képet használt:

a sas engedje meg a kis madaraknak, hogy énekeljenek és ne törődjék azzal,
hogy milyen dallamban énekelnek...

Egy más alkalommal az amerikai elnök volt az, aki a középkelet-európai országok
jövendőjével foglalkozott.
Roosevelt nyomatékosan hangoztatta, hogy a közép-kelet-európai népek
új kormányainak abszolút tiszta és szabad választások által kell megszületniök
s azt kívánta, hogy az ilyen választások első példája és modellje
a lengyel választás legyen.
,,Azt akarom mondotta ,
hogy a lengyelországi választás minden gyanú fölött álljon, mint Ceasar felesége.
Nem ismertem Ceasar feleségét, de azt mondják, erényes volt."
Sztálin megjegyezte:
,,Azt mondják, erényes volt, de mégis biztos, hogy sok bűnt követett el."
Byrnes volt amerikai külügyminiszter,
a jelenet éles szemű megfigyelője, aki ráadásul szókimondó ember volt
s Jaltát tárgyaló emlékiratainak is a ,,Speaking frankly" címet adta,
később úgy kommentálta a két nagy dialógusát,
hogy ha volt is bűne Ceasar feleségének, annyi semmiesetre sem,
mint ahányszor a jaltai egyezményt megszegték.[2]


De ezt Byrnes is csak később írta,
mert ott Jaltában a nyugati delegációknak még nem volt kellő tapasztalatuk
és nem volt meg a szükséges, egészséges gyanakvásuk a szovjet politika módszereit illetően.
Még nem tudták,
vagy legalábbis elhessegették maguktól a gondolatot,
amit később Byrnes és vele együtt sokan mások már világosan meghatároztak,
megjelöltek, mint Jalta rákfenéjét.
A baj az volt írja Byrnes ,
hogy a fogalmak jelentése kétféle volt: a demokrácia, a választás fogalmát
az oroszok úgy értelmezték, hogy ami az érdekeikkel megegyezik,
az ,,demokratikus" és ami az ő javukra üt ki, az ,,választás".

És Jalta évében az oroszok úgy hitték,
hogy a választás, amelyet Magyarországon rendeznek, az ő javukra üt ki.
Ezért Magyarországra vonatkoztatva is aláírták a február 11-én kiadott közös zárónyilatkozatot,
amely kimondja:

,,A felszabadított népeknek lehetővé kell tenni, hogy saját választásuk szerint
demokratikus intézményeket létesítsenek.
Az Atlanti Charta elvének szellemében minden népnek joga van
olyan kormányformát választania,
amely szerint élni kíván."



A magyar politika
az 1945-ös esztendőben erre a választásra való készülődésben telt el.
Minden erre irányult, minden mozdulat célja volt,
hogy ezt a választást ki-ki a maga céljának megfelelően befolyásolja.

Az egyes pártok többségre törtek;
a társadalom a szovjet megszállás enyhítését remélte a választási eredménytől;
a szovjet megszállók pedig a maguk és a kommunista párt helyzetének a megszilárdulását.

A jaltai konferencia időpontjában még kemény harcok folytak magyar földön,
de az ország keleti felében,
Debrecenben új nemzetgyűlés és új kormány alakult.
Az oroszok hozták létre,
nem helyeztek súlyt minőségi összetételre, Jaltára gondolva legfontosabbnak
a demokratikus formák felmutatását tartották
s annak kihangsúlyozását, hogy a kommunista párt csak egy a többi között,
részese a politikai konstrukciónak,
de nem egyeduralkodó.
Az orosz megszálló erők főparancsnoka, Vorosilov marsall a város patinás,
legendás szállodájában, az Arany Bika helyiségeiben ütötte fel a főhadiszállását,
az új kormánynak pedig a volt adóhivatali épületet utalták ki.
Az Arany Bika termeiben
Vorosilov a jaltai lakomákat is elhomályosító fogadásokat rendezett,
a magyar miniszterek viszont általában kettesével ültek egy szobában
s a kormány gépkocsihiánnyal küszködött.
Minden provizórikus volt.
A nemzetgyűlés 1944. december 20-án, a kormány 21-én alakult meg.
Orosz teherautók végigjárták az ország keleti tájait, összeszedték
a nemzetgyűlési tagságra jelentkező személyeket és sebtiben létrehozták
az első törvényhozó testületet,
amelynek
72 kommunista,
57 kisgazda,
35 szociáldemokrata,
16 parasztpárti,
19 szakszervezeti
és
35 pártonkívüli tagja volt.

E számok, választás hiányában, nem tükrözték a tényleges politikai erőviszonyokat.
A hevenyészett nemzetgyűlés élére Zsedényi Béla miskolci jogakadémiai tanárt állították,
aki ekkor még senki sem sejtette később a kommunisták börtönébe került.
A nemzetgyűlés alelnöke egy köztiszteletben álló, angol - francia műveltségű
debreceni civis professzor,
Juhász Nagy Sándor lett.

Az új kormány névsorát az oroszok hozták magukkal
s az új nemzetgyűlés minden vita nélkül azonnal elfogadta.
A kormány összeállításánál Moszkva különösen ügyelt három szempontra.
Az egyik:
mivel a régi Horthy-hadsereg az ország nyugati részében még keményen ellenállt
s védte a fővárost, az új kormány élére Horthy-tábornokokat kellett állítani,
hogy ez a nyugati részen harcoló antibolsevista magyar hadsereg egységét aláássa
s átállásra serkentse.
Ezért miniszterelnökké Dalnoki Miklós Béla tábornokot nevezték ki,
aki eleget tett Horthy Miklós kormányzó 1944. okt. 15-i felhívásának
s hadseregrészlegével beszüntette a harcot az oroszok ellen.
Az új kormány hadügyminisztere a Horthy-hadsereg vezérkari főnöke,
Vörös János lett,
a közellátási tárcát ugyancsak katonára bízták,
Faragó Gábor tábornokra,
aki 1944 őszén Horthy megbízásából Moszkvába ment fegyverszüneti tárgyalásokra.
Mindhárom katonatiszt magasrangú kitüntetéseket kapott az elmúlt években, Hitlertől is.

A második orosz szempont az volt,
hogy az új kormányban a magyar társadalom szemében patinás név is szerepeljen.
A közoktatási tárcát ezért a világhírű magyar tudós,
Teleki Pál volt miniszterelnök fiára, a fiatal Géza grófra ruházták.
Teleki Géza
ugyancsak a Moszkvában tárgyaló fegyverszüneti bizottság tagja volt,
így került Debrecenbe.
Horthy-tábornokok és egy magyar gróf az új kormányban a pluralista látszat
valóban tökéletes volt. Ez aztán kitűnően alkalmasnak bizonyult arra,
hogy elterelje a gyanút az oroszok
harmadik, leglényegesebb szempontjáról s az ezt szolgáló intézkedésről.
Ez pedig abban állt,
hogy egy kommunista miniszterre bízták a földművelésügyet és egy kripto-kommunistára
a belügyminisztériumot.
A földművelésügyi tárca azért volt lényeges,
mert az oroszok nagyszabású földreformot és földosztást terveztek,
ezzel vélték megnyerni a parasztságot,
ezt az érdemet eleve a kommunista pártnak akarták biztosítani.

Így lett a debreceni kormány
földművelésügyi minisztere Nagy Imre,
a belügyminiszter pedig Erdei Ferenc.

Arra az esetre, ha a földosztás nem állítaná a kommunisták mellé a parasztságot,
ott volt a kommunista rendőrség,
amely erőszakkal akarta biztosítani ugyanezt:

az ország tömegeinek megfélemlítéssel történő befolyásolását.
Ez a kettős módszer, ígéret és édesgetés egyfelől, megfélemlítés másfelől, itt,
Debrecenben kezdődött.

Az ország egyéb tájainak megszervezése hasonló módon történt:

mindenütt un. nemzeti bizottságokat állítottak fel a négy párt
s a szakszervezetek delegátusaiból.
Ez a közigazgatási struktúra többé-kevésbé
a szovjet tanácsrendszer álcázott formája volt.
Valójában maga a debreceni kormány is csak egy nagyobbfajta nemzeti tanácsnak felelt meg,
a minisztériumok gyakorlatilag nem működtek, kivéve kettőt, a földművelésügyi és
a belügyminisztériumot. Ezeket az orosz főparancsnokság bőven ellátta autókkal,
hasonlóképpen a kommunista pártot is. Míg a többi párt és minisztérium
alig tudott kimozdulni Debrecenből, e két tárca és a kommunista párt emberei bejárhatták
a megyéket s elsődlegesen befolyásolták a nemzeti bizottságok és
a rendőrségi szervek felállítását. E nagy előnyt biztosító teherautók abból
a hatalmas készletből származtak,
melyet az
Egyesült Államok szállított a Szovjetuniónak;

így a magyarországi kommunista párt elmondhatta,
hogy Magyarországon jórészt amerikai segítséggel vetette meg a lábát.
A külügyminisztérium élére egy békéscsabai egykori tanár, könyvkereskedő,
Gyöngyösi János került, kisgazdapárti politikusként.
Pénzügyminiszter egy tekintélyes debreceni földbirtokos, Vásáry István lett,
ugyancsak kisgazdapárti jelöltként.

A szociáldemokraták két tárcát kaptak
s ezt Valentiny Ágosttal és Takács Ferenccel töltötték be, népjóléti miniszter
egy eladdig ismeretlen párton kívüli személy, Molnár Erik lett,
akiről csak később derült ki, hogy régi kommunista párttag.
A kereskedelmi minisztérium élére Gábor József került, aki Moszkvából érkezett.
Látszatra tehát a kommunista párt szerényen csak két minisztert állított.
Két kisgazda,
két szociáldemokrata,
két kommunista,
egy parasztpárti
és öt pártonkívüli. Ennél plurálisabb összetételt el se lehetett volna képzelni,
ez a kulissza tökéletesen megfelelt a Jaltában is lerögzített elképzeléseknek,
s ha ehhez hozzávesszük, hogy a Nyugatot mennyire megnyugtatta,
hogy a háború alatt Moszkva feloszlatta a Kominternt,
akkor nem volt nehéz hinni és elhinni, hogy a Szovjetunió civilizált,
demokratikus kormányzást állít fel Közép-Kelet-Európában, s engedi,
hogy a kismadarak a maguk dallama szerint énekeljenek.

Az ideiglenes kormány 1945 tavaszán költözködött fel Budapestre,
debreceni korszakában azonban két jelentős feladatot hajtott végre.
Már január 20-án megkötötte a hivatalos fegyverszünetet a Szovjetunióval,
március 15-én pedig kiadta a földreformra vonatkozó kormányrendeletet.

A fegyverszünet értelmében Magyarország hadat üzent Németországnak,
és
300 millió dollár értékű hadikárpótlás fizetésére kötelezte magát.
Ennek kétharmada a Szovjetuniót,
egyharmada Jugoszláviát és Csehszlovákiát illeti.

A kárpótlást hat éven belül,
főleg terményekben és árucikkekben kellett kifizetni.
A reparáció összege a háborúvesztett kis ország gazdasági és anyagi lehetőségeit tekintve
embertelenül súlyos volt.
Egyidejűleg az oroszok olyan gazdasági szerződést akartak kötni Magyarországgal,
amely
minden magyar nagyvállalatnál 50 %-os orosz részvételt biztosított volna
s ezzel teljes orosz monopóliumot teremt Magyarországon.
Később az amerikai kormány akadályozta meg ezt a törekvést, tiltakozott ugyanis,
azzal,
hogy az ilyen szerződés ellenkezik a Magyarország és az Egyesült Államok között
1925-ben kötött s a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elvére
Most Favored Nations épülő szerződéssel.[3]



A debreceni kormány másik nagy horderejű alkotása a földreform volt,
egyfelől, ami a lényeget illeti, pozitív, másfelől, ami a módot és végrehajtást illeti,
erősen vitatott és elsietett intézkedés.



A földkérdés évtizedek óta égető kérdése volt a magyar életnek.
A két világháború közötti,
9 milliós ország lakosságának a fele, 50 %-a élt a földművelésből.
Európa
egyik legjellegzetesebb agrárországa volt Magyarország,
Dániához hasonlóan sok és jó megművelhető területtel.
A birtokviszonyok azonban egészségtelenek voltak
s így nagyszámú agrárproletariátus alakult ki.
Az ország mezőgazdasági termőterülete kb. 4,8 millió katasztrális holdat tett ki
(1 katasztrális hold = 0,575 hektár; vagy másképp: 1 hektár = 1,737 katasztrális hold;
más összehasonlítás: 1 angol hold, vagyis 1 acre = 0,703 katasztrális hold.)
A 4,8 millió katasztrális holdon
1070, az ezer holdnál nagyobb nagybirtok volt.[4]

A nagybirtokosok a lakosság 0,06 %-át tették ki,
de ez a kisebbség a megművelhető terület csaknem egyharmadát birtokolta.
További egyharmad a középbirtokosság.
A harmadik a mezőgazdasági munkások, törpebirtokosok vagy föld nélküli cselédek,
kubikosok és napszámosok tömege,
amely egyben az ország összlakosságának egyharmada volt,
ahogy a korszak egyik alapvető szociológiai munkája,

Oláh György könyvének címe nevezte: hárommillió koldus.
A cím,
magának az írónak a bevallása szerint is, túlzó volt, jelszószerűen, élesen fogalmazott,
hogy a közvélemény érdeklődését ráterelje a problémára.
Mert reménytelen koldus-sorsra a mezőgazdasági munkásság nagy része
csak átmenetileg jutott, az 1930-as években,
a nagy világgazdasági válság következményeként,
amikor a mezőgazdasági termékek ára világszerte nagyot zuhant
s a mezőgazdasági birtokok hozamát és rentabilitását hosszabb időre megingatta.

A birtokviszonyok aránytalansága
azonban megoldás után kiáltott. A nagybirtokosok közé tartozott az arisztokrácia,
az egyházak, az állam, a nagyvárosok s bizonyos fokig a bankok.
(Néhány adat:
Eszterházy Pál herceg 210 000 katasztrális holdat birtokolt.
Az esztergomi érseknek, Magyarország prímásának 36 035 katasztrális hold állt rendelkezésére.
Debrecen városa,
ahol 1945-ben az ideiglenes kormány megalakult, 91 227 holdat birtokolt.
Az állam főleg
a legnagyobb hozamú erdőségeket birtokolta,
az állami erdőbirtok csaknem 70 000 holdra terjedt ki.
A református egyház birtoka kereken 100 000 holdra rúgott,
a katolikus egyház összbirtoka, beleértve az egri s kalocsai érsekséget és
az apátsági birtokokat is, 850 000 holdra.
Az egyházak birtokai azonban célvagyon jellegével bírtak,
az ország közoktatásának, közművelésének, karitász-tevékenységnek,
betegápolásnak, kórházak fenntartásának közcélú feladatát látták el.)

A két háború között több,
kisebb méretű agrárreformot hajtottak végre.
Mindjárt az első világháború után
Teleki Pál gróf kormánya 200 000 parasztot juttatott földhöz,
de nem kielégítő módon,
s tőkehiány és szerszámok híján sok paraszt eladta földjét
s visszament a nagybirtokokra munkásnak.
A harmincas évek elején
az Eckhardt Tibor vezette ellenzéki Kisgazdapárt a 4,8 millió katasztrális holdból
kereken 3 millió hold felosztását javasolta a parlamentben,
a kisajátított földek birtokosainak méltányos és szakszerű kárpótlásával egybekötve.
Serédi Jusztinián hercegprímás a Felsőházban felajánlotta az egyházi birtokok nagy részének szétosztását, ha a világi arisztokrácia és más nagybirtokosok követik a példát.
A harmincas évek közepétől kezdve Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter
telkek juttatásával
(ONCSA-akció)
igyekezett csökkenteni a földnélküliek sanyarú helyzetét,
de ez is csak afféle szociális olajcsepp volt.
A nagy, átfogó földreform elmaradt, közben kirobbant a második világháború,
amikor a hadi erőfeszítések és a termelés zavartalanságának érdekében
a nagyszabású földreformot ismét elodázták.

Bizonyos azonban,
hogy ha nincs újabb háború, Magyarországon feltartóztathatatlanul jött volna a földreform.
A társadalom valamennyi értékes rétege,
mozgalma, politikai műhelye ráterelte a figyelmet a problémára és követelte a radikális
vagy kevésbé radikális megoldást.
Élenjárt ebben két mozgalom,
az ún. népi írók csoportja, valamint a katolikus agrárifjúsági megmozdulások átfogó szervezete,
a KALOT.
A népi írók olyan könyvekkel, sőt színművekkel jelentkeztek
(Kovács Imre: A néma forradalom;
Féja Géza: Viharsarok;
Darvas József: Egy parasztcsalád története;
Erdei Ferenc: A magyar paraszttársadalom;
Szabó Zoltán: A tardi helyzet;
Kodolányi János: Földindulás;
Matolcsy Mátyás: Az új földreform munkaterve stb.),

melyek megteremtették az érzelmi alapot s a szakszerű szemléletet a földreform érdekében.
Ezek a könyvek egytől egyig bestsellerek lettek, az ország közvéleményét mozgósították,
csak a kormányhatalom sáncait nem tudták áttörni és megmozdulásra késztetni.
A fiatal Habsburg Ottó,
aki külföldi száműzetésében alaposan tanulmányozta a magyar népi írók műveit
(húga, Etelka ,,A magyar tanyarendszer" címmel írt doktori disszertációt Lővenben),
a magyar legitimisták vezérét, Sigray Antal grófot igyekezett meggyőzni
a földreform szükségességéről.
Utalt Mária Teréziának a korabeli magyar parasztságot felemelő szociálpolitikájára,
valamint Matolcsy, Kovács Imre, Féja Géza stb. új munkáira.
Kifejtette a legitimista politikus előtt,
hogy a parasztság újabb felemelése, a szociális parasztpolitika a királyság intézményének
is érdeke, a legitimizmus ügye sohasem diadalmaskodik Magyarországon,
ha az azt képviselő földbirtokosság nem tesz saját maga kezdeményező lépéseket
egy jól átgondolt földreform irányába.[5]


Jelentős úttörő munkát végzett a katolikus ifjúsági mozgalom is
különböző népfőiskolák megteremtésével. A katolikus előjelű szociális megújhodás élén
a jezsuiták állottak, kimagasló személyiségük volt P. Vargha László és P. Kerkai Jenő.
Közi Horváth József világi pap, képviselő, a pápai szociális enciklikák milliós kiadásával
ébresztette a szociális reform szellemét.

Szívügye volt a földreform
a már országosan ismert dunántúli, zalaegerszegi apátnak, Mindszenty-Pehm Józsefnek,
aki erősen támogatta a KALOT mozgalmát
s a szervezet Zala megyei alakuló ülésén beszédet mondott arról:
a parasztifjúságot be kell juttatni a parlamentbe,
a földreform már itt dörömböl az ajtókon s ezért a legsürgősebb feladatok közé tartozik,
hogy a földhöz juttatandó gazdák kapjanak alapos előzetes kiképzést.[6]



A harmincas években a politikai színtéren a legkülönbözőbb előjelű ellenzéki pártok
is egyetértettek a földreform szükségességében;
az Eckhardt-vezette baloldali Kisgazdapárt éppúgy,
mint a Szálasi-vezette jobboldali hungarista párt,
mely utóbbinak földreform és agrárszakértője a népi írók köréhez tartozó,
kiválóan képzett Matolcsy Mátyás volt.
A legnagyobb tömeghatással a harmincas évek közepétől ez a párt képviselte
a földreform gondolatát,
mert az 1939-es választásokon, ahol a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt
csak néhány mandátumhoz jutott, Szálasi a szavazatok teljes egyharmadát kapta.
Sajnos,
ez a szociális töltésű reformpárt külsőségeiben sokat átvett a nemzetiszocializmusból
s külpolitikai orientációja a hitleri Németország mellé sodorta.
Így, habár a párt agrárpolitikája szorosan simult a népi írók eszmei vonalához,
gyakorlati összefogás elképzelhetetlen volt,
a népi írók nagy része a nemzetiszocialista német irányzatot elvetette.
A szociáldemokráciának a földreform kérdése és az agrárpolitika nem volt középponti problémája
és feladata sem, minthogy munkáskérdésekre és ipari reformokra koncentrálódott.
A Kommunista Párt nem volt számottevő a két háború között,
így a magyar földreform előkészítésében
a marxistáknak gyakorlatilag semmi szerepük nem volt,
parasztszakértővel sem rendelkeztek,
a népi írók nem voltak marxisták, leszámítva Erdei Ferencet,
aki 1945-ben oly végzetes szerepre vállalkozott mint belügyminiszter.

A debreceni földreform tagadhatatlanul évtizedes magyar törekvés előtt nyitotta meg
a megvalósulás útját, s jogosságát nem lehetett kétségbe vonni.
Mégis,
a földreform gondolatának régi élharcosai számos körülményt idegenkedve fogadtak
s ahogy a reformot végrehajtották, az a legtöbb szakembernek keserűséget okozott.
Nagy Ferenc,
a Parasztszövetség elnöke, amikor 1945 koratavaszán éjszaka Pestről Debrecenbe szállították,
hogy a földreform előkészítésében konzultálják, megdöbbent azon,
hogy ,,a Szovjetunió döntse el, mikor valósítsuk meg az agrárreformot?"
ő is, mint minden más felelős parasztszakértő, úgy vélte,
hogy ilyen nagy horderejű kérdésben a magyar parlamentnek kell kezdeményeznie s a problémát törvénnyel, nem pedig egyszerű rendelettel kell szabályozni.[7]

Debrecenben azonban nem a földreform előkészítéséről volt szó, hanem a kommunista miniszter, Nagy Imre által előterjesztett kész javaslat elfogadásáról. Lényege az volt, hogy minden 100 katasztrális holdnál nagyobb földbirtokot felosztanak, 100 hold a földbirtok felső határa. A reform meghirdetése után 750 000 földigénylő jelentkezett, ebből végül 642 000 paraszt részesült juttatásban; összesen kb. 3 millió katasztrális holdat osztottak szét a földműves társadalom tagjai között. Ez hozzávetőlegesen megfelelt annak, amit Eckhardt Tibor Kisgazdapártja már a 30-as évek közepén javasolt.

A földreform tényét egyetlen politikai vagy társadalmi tényező sem ellenezte. A katolikus egyház, amely a reform révén teljes cél-vagyonát elvesztette, elsők között támogatta az új földbirtokos parasztságot. A püspöki kar háború utáni első körlevele, melyet Mindszenty József szerkesztett, áldását adta az új birtokosokra s Isten segítségét kérte boldogulásukhoz.[8]

A földreform lényegét, a parasztság széles tömegeinek földhöz juttatását senki sem kifogásolta, de sok bírálat érte a reformot szakmai hiányosságai, a végrehajtás módjai s minden szükséges szempontot félresöprő radikalizmusa miatt. Többen úgy vélték, helytelen, hogy a volt földbirtokosok nem kapnak kárpótlást, így a kisajátítás a magántulajdon elvébe ütközik s ellenzői ráakaszthatják a rablás jellegét. Maguk a parasztok is szívesebben fizettek volna a kapott földért, hogy a tulajdonjog ne lehessen vitás. Debrecenben nem fogadták el Nagy Ferencnek azt a javaslatát sem: az egyházak kapjanak megfelelő kárpótlást, hogy fenntarthassák iskoláikat és intézeteiket. Leszavazták azt a javaslatát is, hogy a földosztó bizottságokba ne csak földnélküli parasztokat vegyenek be, hanem kisebb birtokosokat is, akiknek tapasztalatuk van s akik teljesen pártatlanok. Nagy Ferenc néhány évvel később úgy vélte ugyan, hogy minden hiba ellenére a földreform gyorsasága és radikalizmusa helyesnek bizonyult, de akkor, 1945-ben megállapította, hogy ,,a földosztó bizottságok korszakos feladatukat a legnagyobb felelőtlenséggel hajtották végre". Ítélete szerint a földreform szükséges volt, de ,,radikális és felületes", a földosztás pedig sok helyen órák alatt folyt le, szakértők bevonása nélkül.[9] Külföldi megfigyelők is, helyeselve a reform lényegét, úgy látták, hogy a földosztás ,,elsietve és oktalan gazdasági körülmények között" jött létre. Kovács Imre, a földreform régi, úttörő harcosa számos körülményt kifogásolt, többek között azt, hogy a bizottságokból kizárták a szakértőket azon a címen, hogy ,,urak" nem vehetnek részt a munkában. Az osztás körüli panaszokat ezek a bizottságok önkényesen kezelték, osztálygyűlölettel kapcsolták egybe. A földdel rendelkezőket és új földigénylőket ,,urak" vagy ,,parasztok" kategóriájába osztották, de ha valamely előkelőbb személyiségben a kommunisták szövetségesét sejtették, azt ,,parasztnak" deklarálták, ha viszont valamelyik öntudatos paraszt antikommunista érzelmeket mutatott, abból egyszeribe ,,urat" csináltak.[10] Súlyos hibája volt a földreformnak, hogy a földosztó bizottságokban a többséget a kommunista párt ragadta magához, a földosztást a közelgő választás előtti kortesfogásnak szánta, ezzel a jelszóval: ,,A kommunisták adják a földet!" Sok helyen a földhöz juttatás feltétele volt, hogy a földigénylő lépjen be a kommunista pártba. A magyar paraszt, amely ezer év óta áhítozott egy darab saját földre, s érezte, hogy a pártot nem a paraszt, hanem a saját érdeke vezeti, a maga részéről úgy oldotta meg a kérdést, hogy a földosztás napjaiban gyorsan belépett a kommunista pártba, a földosztás után pedig gyorsan kilépett a pártból.

A parasztot a föld érdekelte s hőskölteményt lehetne írni arról, hogy jóval több mint félmillió magyar paraszt, többnyire szerszám és tőke nélkül — mert gondoskodás erről most sem történt kielégítő módon — megbirkózott a földdel s rövidesen talpra állította a háborúvesztett ország közellátását. De ezt a lelkesedést, ezt az izzadságos munkát, ezt a rég áhítozott paraszti honfoglalást végül is súlyosan megcsalták; a magyar parasztot kegyetlenül becsapta az a kommunista párt, az a kommunista rendszer, amelynek földművelési minisztere fémjelezte a földreformot s amely 1945-ben a választás előtt fennen hirdette, hogy a kommunisták adják a földet. Mert néhány év múlva, a lenini taktikát követve — a parasztoktól újra elvették a földet. Sztálin szerint a parasztság ellenség s a parasztkérdés megoldásának egyetlen módja, ha a mezőgazdaságot mintegy óriási ipari üzemmé alakítják, a parasztból alkalmazott munkást csinálnak, ha kell, erőszakkal és véres terrorral. Csakhamar eljött ez a korszak is, a magyar parasztot fokról fokra, évről évre, enyhébb, majd kibírhatatlanul durva terrorral bekényszerítették a kolhozokba, csupán kis háztáji gazdaságot hagyva az egykor oly büszke és lelkes birtokosoknak. A földreform, a földosztás átmeneti politikai fogás volt csupán, s amikor a kommunista párt elpusztított minden más politikai erőt, a magyar paraszt megszűnt önálló, öntudatos gazda lenni. Magyarország egyetlen nagybirtokos kezére került: az ország legnagyobb s kizárólagos nagybirtokosa a kommunista párt, sokkal nagyobb, mint egy Eszterházy, vagy egy érsek vagy egy kulák valaha is volt. A magyar paraszt álma a földről csalóka álom volt, rövid közjáték, melyet keserű ébredés követett.

A két háború közötti, ,,feudálisnak" mondott korszak, és a háború utáni, ,,népinek és demokráciának" nevezett kommunista korszak között azonban van egy lényeges különbség. A ,,feudális" Magyarországon a nagybirtokosok szívósan ragaszkodtak ugyan vagyonukhoz és elzárkóztak a nagyszabású földreform elől, de — kis kivételtől eltekintve — liberális alapszemlélettel és toleranciával hagyták, hogy jelentős irodalom szülessen a földreformról s szakszerű munkák követeljék a földosztást. A ,,feudális" Magyarországon sajtószabadság és véleményszabadság volt, így jelenhettek meg pl. Kovács Imre, Matolcsy, Erdei Ferenc munkái. Abban a rendszerben azonban, melynek első belügyminisztere Erdei Ferenc volt s az ország egyetlen nagybirtokosa a kommunista párt, nem jelenhetnek meg ihletett munkák, amelyek a kolhoz- és a szovhozrendszert megkérdőjelezik, bírálják, elvetik és megváltoztatását követelik. Egy mai Erdei Ferenc nem bírálhatná úgy a fennálló agrárrendet, mint a két háború között lehetett bírálni a nagybirtokrendszert. Ez hát a különbség s nem is kicsi.



A kormány Budapestre költözése után megkezdődött a pártok országos szervezkedése. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság, amely a győztes nagyhatalmak közös szerve volt, Magyarországon mindjobban a szovjet főparancsnokság túlzott befolyása alá került. A politikai pártokat a SZEB engedélyezte. Minthogy a Szovjetunió külpolitikai tekintetben ekkor még a ,,nagy szövetség" fenntartását akarta, az egyes országok belpolitikájában a ,,népfront" koncepcióját alkalmazta. Magyarországon négy plusz egy párt kapott működési engedélyt: a Független Kisgazda-Földmunkás- és Polgári Párt, a Magyar Szociáldemokrata Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a kis polgári-liberális csoport, mely a későbbiekben nem játszott szerepet. A négy nagyobb párt kormánykoalíciót alakított; közülük kettő rendelkezett történelmi hagyományokkal, a kisgazda- és a szociáldemokrata párt; a parasztpárt az ország közvéleménye előtt 1945-ig ismeretlen volt, a kommunista párt pedig az 1919-es kommün bukása óta csak illegálisan működhetett.

A Független Kisgazdapárt több évtizedes múltra tekinthetett vissza s a két háború között három nagynevű politikust adott Magyarországnak. Nagyatádi Szabó István, Gaál Gaszton és Eckhardt Tibor fémjelezte a pártot, amely hol támogatta a kormányt, hol ellenzékben volt. Az első világháború után, mindjárt a startnál, helyzete megnehezedett, mert a kitűnő Nagyatádi Szabó Istvánt környezete belekeverte egy gyanús panama-ügybe. A pártvezér nem volt részes a dologban, mégis az eset visszaháramlott a pártra, s a kor nagyszabású miniszterelnöke, a konzervatív Bethlen István, aki mint egy Cavour, mindent ki tudott használni a maga céljaira, az ügyet a kormánypárt javára fordította s a Kisgazdapárt esetleges ellenzéki lendületét, amely terveit zavarhatta volna, az ügy szellőztetésével lefékezte. (Mikor sajtófőnöke, az akkor még kormánypárti Eckhardt Tibor megkérdezte miniszterelnökét, hogy most a sajtóban mit tegyen, hogy: ,,Nagyatádit mossam fehérre?" — Bethlen rövid gondolkodás után ezt mondta: ,,Mosd szürkére."[11]) Gaál Gasztont a parasztság elégtelen szociális helyzete vitte a politikába. Balatonbogláron volt földbirtokos és a húszas évek végétől új lendületet adott a pártnak. Eckhardt Tibor, akit temperamentuma, szónoki tehetsége, európai látóköre nagy feladatokra teremtett, Gaál Gaszton mellett, és után, a párt élére emelkedett s különösen Gömbös miniszterelnök német orientációjú külpolitikáját ellenezve országos személyiséggé nőtt. Szorgalmazta a földreformot s a parasztságot akarta megtenni a nemzet legszilárdabb tartóoszlopának. Mégis, a Kisgazdapárt a két háború között nem tudott nagyobb eredményeket elérni. A kormánypárt minden ellenzéki csoporttal szemben nagy előnyben volt az erősen szűkített választójog miatt — 1939-ig nyílt szavazás volt. A Kisgazdapárt a harmincas évek elején, 1931-ben csak 11, az évtized végén, 1939-ben csak 14 mandátumot tudott szerezni a választásokon, holott ekkor már titkos szavazás volt. A párt hendikepjét az okozta, hogy a közvélemény szemében inkább a középbirtokos gentry-társadalom, mint a szegény paraszti tömegek képviselője volt. Ezt felismerve törekedett a párt a parasztság erősebb bevonására s ennek az irányzatnak egyik megszervezője egy tehetséges, fiatal baranyai parasztember volt, Nagy Ferenc. Az ő irányításával hozták létre a Kisgazdapárttal szorosan együttműködő ,,Parasztszövetség" nevű szervezetet, amely a munkásszervezetek megfelelőjeként a paraszti tömegek érdekképviseleti szerve kívánt lenni. A Parasztszövetséget, érdekes módon, az akkori kormányzat is támogatta. Ugyancsak a harmincas években emelkedett a párt vezetői közé Gaál Gaszton egyik politikai tanítványa, Varga Béla balatonboglári lelkész. Csatlakozása azért volt jelentős, mert a Kisgazdapárt addig elsősorban csak a református társadalomra támaszkodott. Varga Béla püspöke biztatására vállalta a munkát. Ezzel a párt aktív katolikus vezetőszemélyt is kapott a másik, immáron kisgazda vezető, Tildy Zoltán református tiszteletes mellett. Eckhardt Tibor, aki Magyarországot a Népszövetségben is többször képviselte, pártjával és személyével a Hitler-ellenes irányzat élére állt s a háború elején külpolitikai feladatokkal az Egyesült Államokba ment, ahonnét nem tért vissza. A párt lelke ekkor a vérmes hazafi, a csak kevés szociális érzéssel megáldott, de ízig-vérig patrióta, ékesszavú és bátor képviselő, Bajcsy Zsilinszky Endre volt; a háború végén, a német megszállókkal szembeni fegyveres szervezkedés központjába került s a hadbíróság a már elvesztett háború legutolsó szakaszában oktalan módon kivégeztette. Eckhardt külföldre távozása és Bajcsy Zsilinszky halála következtében 1945-ben Tildy Zoltán került a párt élére. Az új érában egy erősen összeszokott baráti négyes alkotta a Kisgazdapárt vezetőségét: Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Varga Béla és a később híressé vált Kovács Béla. Kovács tagja volt a debreceni kormánynak is mint belügyi államtitkár, s kisgazda-társait így időben tájékoztathatta arról, hogy az orosz megszállók és a kommunisták milyen totalitárius tervekkel és hátsó szándékokkal igyekeznek érvényesülni a magyar politikai életben.

Tildy Zoltán 1945-től kezdve középponti, de erősen vitatott, bírált, sokak által gyűlölt személyisége lett a magyar politikának. Talán saját hibáján kívül, a viszonyokból, az idegen megszállásból kifolyóan került felemás helyzetbe, mert az élen állt s a közvélemény az ő számlájára írta a kezdődő rendőruralmat, a tömeges internálásokat, a kommunista rémuralom első megnyilvánulásait is. (1945 és 1947 között a börtönökben ,,palástos hóhérnak" nevezték Tildyt s ezt a börtönverset költötték: ,,Átok hangzik minden portán, megállj, megállj, Tildy Zoltán!") Családi viszonyai is, akarva-akaratlan, befolyásolták politikai tudatát és magatartását. Apósát az 1919-es első kommünben viselt szerepéért kötél általi halálra ítélték, mert az ő városában dühöngött legerősebben, sok ember halálát okozva, Kun Béla és Szamuely Tibor terrorja. Tildy nem volt kommunista, sőt, meggyőződéses antikommunista volt, de — mint közeli ismerői egyöntetűen állítják —- felesége nem tudta megemészteni az apa tragédiáját és Tildyt mindig igyekezett balra tolni. Tildy azonban mindig és minden tekintetben óvatos duhaj volt. A harmincas években, Eckhardt útmutatása nyomán, részt vett a Hitler-ellenes politikai front kiépítésében, de a parlamentben támogatta Magyarország német oldalon történő részvételét a háborúban, s az egyensúly kedvéért nemegyszer németbarát megnyilatkozásokat is tett. Szerepelt az un. Apponyi-társaságban, vagyis a monarchisták klubjában, amely azt remélte, hogy a háború után majd a Nyugaton jó összeköttetésekkel rendelkező, nagyra értékelt Habsburg Ottó építheti fel az új, demokratikus magyar rendet. De Tildy igyekezett jó lábon állni a jobboldali körökkel is, amíg a háború kimenetele, a nyugatiak győzelme nem látszott egészen biztosnak. Sok vasat tartott a tűzben, ambiciózus volt, sokszor titokzatos, kiismerhetetlen. Mint néhány év múlva megmutatkozott, tragikus sors várt rá, s ezúttal is családi vonatkozásban, családi kötelékei ekkor is megszabták politikai sorsát.

Varga Béla az új korszak egyik legérdekesebb egyénisége volt. Országos érdemeket és külföldi kapcsolatokat szerzett azzal, hogy a háború alatti kormány támogatásával, de saját emberbaráti és papi elveit is követve, legfőbb szervezője lett a lengyelek megmentésének. A Hitler elől Magyarországra menekülő lengyelek nagy istápolója volt, szervezte iskoláikat, s lehetővé tette továbbjutásukat a nyugati lengyel garnizonokba. A balatonboglári plébános valósággal a lengyelek nemzeti hősévé emelkedett. Hitlerellenes magatartása két forrásból táplálkozott. Mint katolikus pap elutasította a nemzetiszocialista ideológiát, s mint külföldön is tájékozott ember, tisztában volt a várható fejleményekkel. A magyar ellenzéki pártok, kisgazda, szociáldemokrata és polgári pártok a harmincas évek vége felé németellenes frontba tömörültek, s Eckhardt Tiboron keresztül kapcsolatban álltak Habsburg Ottóval, aki Roosevelt és Churchill személyes barátjaként dolgozott Hitler ellen. Varga Béla ifjú korában monarchista volt, mint fiatal katona ott volt Ottó apja, Károly király vonatán, amikor 1921 őszén az uralkodó kísérletet tett a hazatérésre, de a budaőrsi csatában vereséget szenvedett. Varga Béla a király oldalán állt s a királyra lövető Horthy rendszerében ez is egyik motívuma volt ellenzéki magatartásának. Mint falusi pap, ismerte a paraszti társadalom minden gondja-baját, küzdelmes életét, s minthogy maga is parasztszülők fia volt, erős szociális érzés hatotta át. Paraszt és polgár volt egyszemélyben, már ezzel segített a Kisgazdapártot kiszélesíteni a polgárság irányába s az 1945-ös fordulat idején mint a párt fővárosi szervezője, ő aratta a szovjet éra egyik legnagyobb szovjetellenes sikerét a budapesti községi választásokkal. A világosan látó, ravasz, óvatos, kiegyensúlyozó, szívós paraszti intellektuel típusa, aki minden tárgytalan, személyes veszekedés, kontroverzia idején kihúzza magát a bonyodalmakból s amikor a többiek kölcsönösen tönkretették egymást, ő felemelkedik s rendelkezésre áll a helyzet megreparálására. Az a politikai személyiség, aki mindig talonban tartja magát s így hasznos rezervet jelent, igyekszik mindig barátokat szerezni és sohasem ellenségeket, politikai ellenfelekkel szemben mindig inkább a megértés és megbocsátás, mint a végsőkig való harc híve. Mindig tisztában van saját képességei és lehetőségei határával s azokat sohsem lépi át. Reálpolitikus a javából.

Nagy Ferenc volt hivatott arra, hogy mint miniszterelnök az 1945 utáni időszak kulcs-személyisége legyen. Értelmes, higgadt, körültekintő, ösztönös politikai tehetséggel lépett ki a magyar politika terrénumára a harmincas évek elején, a parasztság felemelésének eltökélt szándékával. Józanságával, természetes meglátásaival és világos érvelésével a harmincas évek végén híveket szerzett magának az egyetemisták körében is. Szelíd, mosolygós modora mögött célratörő szívósság húzódott meg. Öntudatos ember volt, egy kiváló magyar diplomata szerint arisztokrata fellépésű egyéniség. Eleve az általa realitásnak vélt határok között mozgott s reménytelennek ítélt helyzetekben sohasem ment a barikádokra. Bírálói ezt sokszor keserűen a szemére vetették s 1945— 47 közötti vonalvezetését a kommunizmussal szembeni appeasement-politikának minősítették. Tulajdonságai sokat használtak a Kisgazdapártnak azokban az időkben, amikor Magyarországon még civilizált viszonyok között lehetett ellenzéki politikát folytatni, de nem érvényesülhettek 1945 után, a hatalomban, amikor a kormánypártivá lett Kisgazdapártnak saját koalíciós partnereivel, az orosz háttámasszal rendelkező és egyeduralomra törő kommunistákkal szemben kellett volna állnia a sarat. Egy békebeli Magyarországon, képességei révén, Nagy Ferenc a szociális megújhodás és reformpolitika politikusa és jó miniszter lehetett volna, az orosz megszállás periódusában azonban egy élpolitikus számára elképzelhető leghálátlanabb helyzetbe és helyzetekbe került.

Kovács Béla, a párt negyedik vezető személye a könnyen lelkesedő s az igazságért meggondolás nélkül tűzbe menő típusú ember volt. Nem szerette a köntörfalazást, a fehéret fehérnek, a feketét feketének látta és mondotta. Kezdeti koalíciós tapogatózás és mérséklet után határozottan antikommunista vonalat kívánt meg pártjától, de ebben nem is annyira az ,,anti" volt a lényeges, mint a hamisítatlan demokrácia követelése. A népakarat, a többségében kommunistaellenes magyar társadalom törekvéseinek a képviselete hajtotta. Reá még jelentős szerep és sorsdöntő mozzanatok vártak.

Végül a Kisgazdapárt magasra emelkedett politikusai között érdekes szerep jutott Sulyok Dezső pápai ügyvédnek. Szenvedélyesség hatotta át, ami néha szertelenségekre ragadta. Mint ügyvéd és jogász, mestere volt a szavaknak, magával ragadó népszónok volt. Eszes, de öntelt. El lehetett mondani róla, amit a francia forradalom után a direktórium legszínesebb alakjáról, Barrasról mondtak, hogy ,,inkább vakmerő, mint bátor, inkább ravasz, mint okos, inkább kellemes, mint jó". Az 1945-ös fordulat után azzal az eltökélt szándékkal vetette bele magát a közéletbe, hogy Magyarország miniszterelnöke legyen. A célt szinte kartávolságra megközelítette — s volt idő, amikor egy pillanatra maga mögé állította az egész közvéleményt, élvezte a népszerűség pünkösdi királyságát, reményeket keltett s reménytelenül menekült, végül belefutott a személyeskedés kibogozhatatlan, többnyire magaszőtte hálójába.

Ezzel az együttessel az élen indult a Kisgazdapárt a magyar politika új, korszakos fordulóján,
ez az együttes vívta meg az 1945-ös nagy választási harcot. Helyzete ígéretes volt,
mert örökölte az előző negyedszázad kormánypártjainak, sőt ellenzéki pártjainak is
majd minden szavazóját. Automatikusan ez volt a született kormánypárt.
Vezetőit ismerték, programja komoly, méltányos és haladó volt,
jogosan vártak tőle radikális törés nélküli reformpolitikát; s ez volt az a párt,
amelytől távol állott a kommunistákkal való szívbéli együttműködés legkisebb gyanúja is.
Az elvek, melyeket a párt évtizedeken át képviselt józan földreform,
nyugat-európai parlamentarizmus, szociális törvényhozás, toleráns egyházpolitika
és a magyarság keresztény művelődésének továbbfejlesztése ,
ezek az elvek régen népszerűek voltak s megvalósításuk régóta esedékes.

A kisgazdák garnitúrája és programja a legjobb kilátásokkal nézett a választás elé.


A másik, hagyományokkal rendelkező párt a Szociáldemokrata Párt volt.
1892-ben alapították, a k. u. k. szocializmus tipikus hordozója volt, együtt nőtt az európai szociáldemokráciával, bár szervezőképessége mindig elmaradt akár a német,
akár az osztrák szociáldemokrácia mögött.
Ezenkívül, Magyarország agrárország lévén, csak később és kisebb mértékben alakult ki ipari proletariátus. A párt kezdettől fogva a szociális haladás egyik propagátora volt
s Magyarországon megteremtette a szakszervezeteket.
Az első világháború után azonban súlyosan kompromittálta magát
a magyar közvélemény előtt azzal,
hogy az
1919-es Kun Béla intermezzo idején
nem tudott éles választóvonalat húzni önmaga és a kommunisták között, sőt,
több vezetője de facto társult a kommunistákkal.

A háború utáni korszak évtizedes miniszterelnöke,
Bethlen István szabad működést biztosított a pártnak,
a párt vezetője, Peyer Károly paktumot kötött a kormánnyal
s így a parlamentben is képviseletet nyert.

A Bethlen-Peyer paktum azonban kétélű volt. Ahogy a kisgazdákat a Nagyatádi Szabó üggyel,
úgy a szociáldemokratákat ezzel a paktummal kötötte meg a ravasz erdélyi politikus.
Mert a Bethlennel történt egyezkedés a munkástömegek előtt a hivatalos ellenzék jellegét
adta a pártnak, amelytől hívei radikálisabb politikát vártak volna.
Ezenkívül a paktumban a párt azt is vállalta, hogy vidéken, a falvakban nem szervezkedik.
A párt képviselői Peyer Károly mellett kimagaslott egy erős akaratú, tehetséges,
szociális érzülettel megáldott asszony,
Kéthly Anna egytől egyig képzett szociáldemokraták voltak
s legalábbis a két háború közti időszakban elveikben és magatartásukban
a mérsékeltebb német szociáldemokratákhoz és
az angol munkáspárt jobboldalához hasonlítottak.
A parlamentbe kiváló,
de csak kevés képviselőt tudtak bejuttatni. Ezt a pártot is akadályozta
a választójog szűkkeblűsége,
de az is,
hogy a harmincas években a munkásság tömegei a jobboldali pártok felé orientálódtak
s onnan vártak szociális megváltást.
Sőt, régi szociáldemokrata szervezők csapatostul jelentkeztek Szálasi pártjában
és hogy a nyilaskeresztes párt 1935-től a legjobban szervezett tömegpárt lett,
az nem utolsó sorban e volt szociáldemokrata szervezők,
valamint organizálni tudó katonatisztek munkájának volt az eredménye.
Az 1939-es választáson
a Szálasi-párt harminchárom,
a szociáldemokrata párt viszont csak öt képviselőt tudott behozni a parlamentbe.
(1945 után a nyilas szocialisták visszatértek eredeti,
szociáldemokrata pártjukba, de sokan közülük meg sem tették ezt a kerülőt,
hanem, üldözöttek lévén, nagyobb védelem reményében egyenesen
a kommunista párt védőszárnyai alá helyezték magukat
s Rákosi Mátyás szívesen fogadta ezt a választói tartalékot,
ahogy akkor nevezték, a ,,kisnyilasok" táborát.)


1945 fordulóján
a szociáldemokrata pártnak mindenesetre megvolt az esélye arra,
hogy pl. az osztrák szocialista párthoz hasonlóan, Közép-Európa egyik tekintélyes,
államhordozó baloldali alakulata legyen. Számíthatott nemcsak a munkásság,
hanem a progresszív polgárság egy részének a támogatására is,
s a magyar választótömegek az új helyzetben egy kisgazda-szociáldemokrata koalícióról
álmodoztak, vagyis e tekintetben is az osztrák példa lebegett a szemük előtt.
Ennek megvolt a reális alapja is, mert a kisgazda és a szociáldemokrata párt vezetői már
1943-ban megállapodást kötöttek arra,
hogy a háború után szorosan együttműködnek
s nyugati mintájú parlamenti demokráciát építenek a legmagasabb színvonalon
s a legmodernebb kiadásban.
A Szociáldemokrata Párt azonban 1945-ben felborította ezt a megegyezést.
Főleg azért,
mert a hagyományos pártvezér,
Peyer Károly a háború végén hitleri koncentrációs táborba került és
nem érkezhetett vissza idejében. Így a döntően fontos kezdeti időszakban
a párt vezetését olyan személy kaparintotta meg, aki a kommunistákkal szemben
nem tudott,
de inkább nem akart helytállni, sőt, mint a fejlemények bebizonyították,
egyenesen a kezükre dolgozott.
Ez az ember
Szakasits Árpád volt, aki ahogy a következő esztendők megmutatták
mint a magyar szociáldemokrácia sírásója
s a kommunisták eltemetettje szerzett magának halandó nevet.

Szakasits Árpád
a négyes koalíció egyik tagjának véleménye szerint

,,még csak közepes képességűnek sem mondható,
akarat- és jellemgyenge politikus" volt.

A pártban csak azért kerülhetett magasra,
mert a harmincas évek végén a zsidótörvények következtében háttérbe szorultak
a képzettebb, tekintélyesebb vezetők, mint Mónus Illés,
s mert Peyer Mauthausenben ült.
Peyer egyébként a megelőző évtizedekben óvakodott előtérbe engedni Szakasitsot,
mert ez a hajdani kőfaragó
1919-ben olyan defektust szerzett, amely a büntetőjoggal hozta konfliktusba.
A proletárdiktatúra idején Szakasits,
aki akkor betegpénztári tisztviselő volt, egy
előkelő villába fészkelte be magát,
de a drága bútorzatot eladta.
Ezért később vádat emeltek ellene s Szakasits csak úgy menekült meg a börtön elől,
hogy a bútoreladást felesége vállalta magára, aki a mária-nosztrai női fegyházban le
is töltötte büntetése egy részét.[12]


Szakasits a második világháború vége felé a Népszava c.
szociáldemokrata lap főszerkesztője lett. A Horthy-rendszer ekkor már készült
a németekkel való szakításra s támogatta a Magyar Front nevű titkos ellenállási
szervezetet.
E politika keretében Szakasits Árpád 1944 elején 40 000 pengő támogatást kapott
a kormány sajtóalapjából.[13]


Ez lehetett az oka annak a jelenségnek,
melyet későbbi kisgazda partnerei is különösnek találtak,
mert pl. Nagy Ferenc megjegyzi róla:

,,A háború alatt Horthy lojális, szocialista követőjének mutatkozott s mint újságíró,
igen óvatos politikát folytatott."

1943-ban egyébként még határozott antikommunista magatartást ígért a kisgazdáknak.
A budapesti Simplon kávéházban Kovács Bélával és Nagy Ferenccel tanácskozott
s érdeklődésükre válaszolva ezt
mondotta:
,,Ha ti ugyanolyan jól megszervezitek a kisgazdapártot a kommunista beszivárgással
szemben, mint mi a szociáldemokrata pártot,
akkor nem kell félnünk a vörös expanziótól."[14]


Ugyanebben az évben egy Moszkvából jött kommunista ágens, Jósvai kereste fel
s Szakasits aláírta az általa hozott okmányt, hogy ti. az illegális kommunista párt és
a szociáldemokrata párt földalatti szervezete együtt dolgozik.
S még egy év sem telt el a Simplon kávéházi tárgyalás után,
1944-ben Szakasits már Rajk László és Kállai Gyula kommunista megbízottakkal
megállapodott abban, hogy ha a szovjet csapatok elfoglalják Magyarországot,
a szociáldemokrata párt alkalmas időben fuzionál a kommunistákkal.

Szakasits jellemgyengeségét és anyagiasságát
sok régi, tisztességes szociáldemokrata is felismerte és nehezményezte.
A második világháború után megismétlődött az első háború utáni
aktus:
Szakasits ezúttal az Alkotmány utcában rekvirált magának luxusvillát,
s ugyanezt később eladta a szociáldemokrata pártnak.
S mivel infláció volt, az adásvétel aranyban történt.
Szakasits pedig szolgálati lakást kapott, a Pasaréti út egyik emeletes villáját,
melyet ,,elhagyott javakkal" bútorozott be.[15]



A kommunista párt politikájához tartozott ilyen emberi gyengeségek bátorítása és istápolása.
Szakasits három autót tartott, igaz ugyan, hogy a sofőröket csak a kommunista Kossa István szakszervezeti központjától igényelhette.
Veje, Schiffer Pál
1945-ben beiratkozott a kommunista pártba, de Rákosi Mátyás utasítására továbbra is
a szociáldemokrata pártban működött s apósa egyik kommunista megfigyelője,
irányítója lett.
Szakasits feladatai közé tartozott a háború utáni években,
hogy sokat utazzék Nyugatra s a nyugati szocialista pártok vezetői előtt
a magyar szociáldemokrácia önállóságát hangoztassa.

Pártjának egyik tagja, évtizedes szociáldemokrata újságíró így rajzolta
meg Szakasits egyéniségét:
,,Mint kőfaragó kezdte, mint kőfaragó dolgozott az épülő országház faragványain.
Mint kőfaragó,
önmagát azonban rosszul formálta ki. Az anyagok keménységéből,
amelyekkel valamikor dolgozott, nincs benne semmi.
Viaszból van, egyénisége puha és az egész ember olyan,
mintha nem is a magyar munkások sorából jött volna...
Gyönge, befolyásolható báb,
szép szavakkal könnyen levehető a lábáról. Hiúsága a pénzt, a sok pénzt igényelte.
Rákosi és a többi moszkovita hamar kitapogatta Szakasits gyengéit.
A moszkoviták jól látták,
hogy a szociáldemokrata pártban Kéthly Anna a legférfiasabb jelenség,
Szakasits viszont a párt vénasszonya.
Ezért legyezgették hiúságát
s ezért hunytak szemet a Szakasits-család pénzszerzési dolgai felett."[16]



Ezzel a vezetővel az élen jelent meg a háború utáni politikában a nagy hagyományokkal
rendelkező szociáldemokrata párt, amely azonban, összetételét s egészét tekintve,
még korántsem volt kész zsákmány a kommunisták számára.
Hugh Seton-Watson angol történész jó képet ad a szociáldemokrata párt
1945-ös belső tagozódásáról:

,,A jobboldali szárny, Peyer Károly vezetésével, nézeteiben körülbelül
az angol Labour Partynak felelt meg.
A közép, élén Kéthly Annával és Bán Antallal, nagyjában
a Labour Party balszárnyához hasonlítható.
Ez síkraszállt a kommunistákkal való együttműködés mellett, de ugyanakkor vallotta,
hogy a szociáldemokrata pártnak meg kell maradnia külön, önálló politikai képletnek.
A párt balszárnya,
amelyhez Szakasits Árpád, a pártelnök is tartozott, a kommunistákkal való társulás mellett volt.
Végül a negyedik csoport
a kommunista párt és a szovjet kormány ügynökeiből állt,
közöttük olyanokkal, mint Marosán György."[17]



Az 1945-ös kormánykoalíciónak figyelemreméltó pártja volt
a Nemzeti Parasztpárt.
Ez is hazai talajban gyökerezett, s bár 1945-ig a nagy nyilvánosság előtt ismeretlen volt
s bevett pártként nyilvánosan nem is működött, erős intellektuális háttámasszal rendelkezett.
Megalapítói írók, az ún. népi írók voltak, a falukutatók, akiknek a harmincas években nagy
és pozitív szerepük volt a szociális kérdés feszegetésében és megismertetésében.
A népi írók többsége elutasította a szocializmust,
egy kisebbik csoportjuk rokonszenvezett vele, s egész kevesen voltak,
akik a marxizmushoz vonzódtak, vagy kommunizmusba hajlottak volna.
Változott azonban ez a helyzet
a Vörös Hadsereg és Rákosi Mátyás közeledtével, akkor kiderült,
hogy a korábbi halvány szimpátia többeknél szoros kollaborációban nyilvánult meg.
A pártot
1939. június 29-én, Péter-Pál napján alapították. Hivatalos működési engedélyt akkor
még nem szerzett, szervezete egyelőre csak a ,,Szabad Szó" c. újság szerkesztőségéből állott.
Eleinte kísérletet tettek,
hogy pártelnöknek megnyerjék a kisgazda Nagy Ferencet, ő azonban elutasította.
A Kisgazdapárt egy másik tagja, Kovács Imre azonban csatlakozott a csoportosuláshoz,
melyhez az alapítás idején
még
Farkas Ferenc,
Szabó Pál,
Sinka István költő és
Erdei Ferenc szociológus, a későbbi belügyminiszter tartozott.

A pártnak parlamenti képviselete nem volt, munkássága, szervezkedése főleg írói estek
rendezésére korlátozódott. Rokonszenvezett a mozgalommal
a ,,Turul" ifjúsági szervezet és a Zsindely államtitkár s felesége,
Zsindelyné Tüdős Klára által támogatott Bolyai,
későbbi nevén Győrffy kollégium, amely parasztszármazású egyetemi hallgatók
főiskolai otthona volt.
A nagy tömegek előtt teljesen ismeretlen pártalakulat a háború végén csatlakozott
a ,,Magyar Front" néven létesült politikai ellenállási mozgalomhoz.
Ez a Front magába foglalta a kisgazda és a szociáldemokrata,
valamint az illegális kommunista pártot, melynek Magyarországon működő küldöttje
Kállai Gyula író és hírlapíró volt.
Amikor a Nemzeti Parasztpárt kérte felvételét a Frontba, a Kisgazdapárt ellenezte,
Kállai és a kommunista párt viszont erőltette a felvételt.
Ez még inkább felkeltette a kisgazdák gyanakvását, attól tartottak,
hogy a Nemzeti Parasztpárt valójában a kommunista párt filiáléja
s bevétele a kommunistákat erősíti.
Tildy Zoltán azonban közbelépett s a Kisgazdapárt az ő ajánlatára a pártot felvette
a szövetségbe.[18]


A Magyar Front 1944 őszén új nevet kapott: ,,Magyar Nemzeti Függetlenségi Front"
s a Nemzeti Parasztpártot Tildy, Szakasits és Kállai körében Kovács Imre képviselte.
A debreceni nemzetgyűlésben a mandátumok kiszabása révén ez a párt 16,
a Budapestre költözés után 40 képviselőt kapott.
Elnöke Veres Péter, két elnökhelyettese Erdei Ferenc és Darvas József,
főtitkára pedig Kovács Imre lett.

A párt soraiban nem voltak parasztok,
de a népi írók úgy vélték, hogy ez a párt hivatott a magyar politikában reprezentálni
a politikai képviselettel nem rendelkező föld nélküli parasztokat, kisparasztokat,
az agrárproletáriátust s a paraszti származású értelmiséget.
Egyszóval:
a szegényparasztok és az írók pártja kívánt lenni, erősen progresszív,
de nem marxista irányzattal, a nemzeti és szociális érdekek hangoztatásával.
Legalábbis ezt hirdette választási programjaiban.
Indulásakor a párt ,,a magyar parasztság ezeréves perének" védőügyvédjeként lépett fel
s tagadhatatlan, hogy legtöbb hívét merőben tiszta elvek ihlették,
az elesett paraszti rétegek szociális felemelésének őszinte szándéka és akarata.
Ebben az értelemben ez a párt valóban nemzeti volt.
E nemes szándékok azonban a következő évek során a gyakorlatban egyre jobban elsatnyultak
s ez a párt baljós funkciót töltött be a magyar politikában.
1945-ben a párt számos vidéki szervezetét egyáltalán nem önmaga hozta létre,
hanem a kommunista párt helyi titkárai alakították meg.[19]



A pártelnök, Veres Péter ismert nevű író volt.
A harmincas évek közepétől a parasztságról és ideológiákról írott művei bestsellerek lettek.
Sikerét azonban nem művei alaposságának és szakszerűségének köszönhette,
mert szaktudományos vizsgálat ezeket a munkákat megbuktatta volna.
Népszerűsége abból származott, hogy Veres Péter paraszt volt, autodidakta,
mint parasztíró ritka jelenség, fehér holló; ehhez járult, hogy a könyvolvasó
és könyvet vásárló magyar középosztálynak rossz volt
a lelkiismerete a parasztság sorsának elhanyagolása miatt,
így elterjedőben volt egyfajta szociálromantika,
a földkérdés és parasztkérdés iránti lelkesedés;

ennek folytán elmélyedő szociológiai tanulmányok helyett szívesen vették kézbe
egy ,,echt" parasztember vallomásait.
Veres Péter kezdetben szociáldemokrata volt, de meghasonlott a párttal:
szabadúszó szocialistának vallotta magát s a szocializmust hirdette, óvatosan ügyelve arra,
hogy mind a nemzetiszocialista,
mind a marxista olvasó feltételezhesse: az író az ő szocializmusát dicséri.
Tagadhatatlan,
hogy Veres Péter kellő ravaszsággal és fejlett publicity-érzékkel sikeresen művelte
ezt a szellemi-politikai kétkulacsosságot. A harmincas évek politikai konjunktúrája nem
a baloldali, hanem a jobboldali szocializmus volt,
Veres Péter tehát egyik alapvető munkájának
a ,,Nacionalizmus, szocializmus" címet adta s büszke volt arra,
hogy munkái a kor jobboldali egyetemi reformnemzedékére nagy hatást gyakoroltak,
de ugyanakkor marxista fiatalok is pozitívan reagáltak rá.
Készen állott arra, hogy bármelyik irányba dől is el a háború, a német,
vagy az ellentábor javára, ő felülmaradjon.
1944 őszén, mikor Szálasi Ferenc nyilaskeresztes pártja vette át a hatalmat,
Veres Péter e párt erdélyi származású vezetőin keresztül
tudatta Szálasi Ferenccel,
hogy rokonszenvez célkitűzéseivel.
1945 után a Nemzeti Parasztpárt a kriptokommunista Erdei Ferenc javaslatára választotta
meg elnöknek Veres Pétert. Tekintve, hogy fél évtizeden át kiadott könyveibe,
írásaiba és beszédeibe bármikor
bele lehetett magyarázni fasiszta-ízű gondolatokat,
sőt, tagadhatatlanul fajvédő és antiszemita illúziókat is,
Rákosi és a kommunista párt biztos volt abban,
hogy Veres Péter engedelmes és mindenkor szolgálatkész partnere lesz.
Hiú és öntelt ember volt,
ugyanakkor született alakoskodó. Ezenkívül bőbeszédű.
A Nemzeti Parasztpárt egy későbbi ülésén, mikor a párt antikommunista szárnya
szerette volna a párt önállóságát visszanyerni s készült elszakadni a kommunistáktól,
Veres Péter
tizennégy órás beszédet mondott, közben sírt, zokogott, mint szenvedő apa,
s ettől a mutatványtól elbűvölve s még inkább a szavak zuhatagától elkábulva a párt
úgy döntött, hogy megmarad a kommunista szövetségben.
Saját pártjának főtitkára, aki beléje látott és átlátott rajta, mint a szitán,
retrospektíve így jellemezte a magyar politikának ezt a sajátságos alakját:

,,öregedő paraszt, aki újra felfedezte a marxizmus és a szociológia tételeit.
Nagyra tartja magát és szorgalmasan fecseg."
Majd így:
,,Könyvében
'Nacionalizmus, szocializmus'
úgy játszik ezekkel a fogalmakkal, mint a hamiskártyás a cinkelt lapokkal...
Anarchista is volt...
állandó iránya csak egy: gyűlölte a magántulajdont,
mivel ő maga minden tekintetben nincstelen volt.
És erre az erkölcsi nihilistára bízták a földreform végrehajtásának a felügyeletét."[20]



Veres Péter egyik helyettese Erdei Ferenc volt,
belügyminiszteri funkciója elég hamar nyilvánvalóvá tette tulajdonképpeni kommunista
elkötelezettségét. Jó, tehetséges szociálpolitikai írónak indult,
szakszerűbb és alaposabb írónak,
mint Veres Péter. De piperkőc volt és nyegle.
Magánéletét a legnagyobb jóindulattal sem lehetett példamutatónak nevezni,
mint férj gyáva volt és osztozkodásra hajlamos,
szűkös fiatalságának kompenzációjaként a hatalomban mohón habzsolt.
Nemcsak mint író, hanem mint olvasó is határtalan tisztelettel csodálta az irodalmat:
budapesti, Benczúr utca 46. szám alatti lakására szállíttatta
a gyömrői vérengzésben meggyilkolt
Révay értékes könyvtárát.

Pártkörökben pedig arról suttogtak, hogy a parasztpárti-kommunista
Erdei titokban rokonszenvez a Habsburgokkal és az arisztokratákkal,
mert lakását a Nyugatra menekült József főherceg bútoraival rendezte be.

A párt főtitkára,
Kovács Imre egészen más kvalitású és más fából faragott ember volt,
mint két partnere. Kitűnő iskolákat végzett s ragyogó eszű szociálpolitikai esszékkel
szerzett magának nevet. Megjelenése, modora, külseje, egyénisége,
mindenekfelett pedig intellektuális tisztessége, párosulva nagy adag civilkurázsival
az egyetemi fiatalság és ébredező középosztály körében népszerűvé tette.
Népszerűségét emelte, hogy
,,A néma forradalom" c. könyve miatt ,,izgatás"
címén a Horthy-rendszerben rövid időre börtönbe került
s ez annyira ritkaság volt abban az időben, hogy a többi népi író
(főleg pedig a kiadó) titokban remélte,
hogy egy-egy hónapos takaros kis börtönbüntetést ők is kaphatnak
s ennél jobb reklám el sem képzelhető. De ez alig-alig sikerült, az íróknak még
egy évtizedet kellett várniok ahhoz, hogy börtöntől rettegjenek és börtönbe kerüljenek
meg kellett várniok a szocializmus korszakát.

Kovács Imre
abban is különbözött partja legtöbb tagjától, hogy nagyfokú külpolitikai érdeklődése
és tájékozottsága volt. Sokan felrótták neki meggondolatlanságnak vélt őszinteségét
s a könnyelműségig menő jóhiszeműségét,
továbbá megalkuvás nélküli erkölcsi tisztaságából eredő erkölcsbírói hajlamát és szókimondását.
Viszont abban a kompromisszumoktól hemzsegő és morális szempontból elsekélyesedő
korszakban, amely felé a magyar közélet
1945 után menetelt,
több ilyen emberre lett volna szükség.
Azt mondják, volt eset, amikor Kovács Imre Vorosilov marsall elismerését is kivívta bátorságával.
Egy magyar-orosz tanácskozáson
nyíltan
szembeszállt azzal a szovjet követeléssel, hogy a parasztokat a termés
azonnali betakarítására szorítsák. Kovács Imre arra kérte a jelenlévő Vorosilovot,
hogy bízza a parasztokra a mezőgazdaságot, egyebekben pedig hasson oda,
hogy kóborló orosz katonák ne zaklassák a falu népét,
hisz a parasztok azért nem mernek kimenni a földekre, mert félnek,
hogy az oroszok elviszik a szekerüket és állataikat. Mindenkiben meghűlt a vér,
a marsall felfüggesztette a tanácskozást s magához kérette a rebellist.

Négyszemközt viszont ezt mondta neki:

,,ön bátor ember, mindig az igazat mondja."
Hozzátette azonban:
de azért tanulja meg, hogy ,,az igazság nem mindig az igazság".
Kovács Imre,
éppen a külvilág nagyobb horizontú ismeretében európai mintájú,
progresszív demokráciát szeretett volna felépíteni Magyarországon
s a parlamentben kommunista fenyegetések ellenére is kiállt a többpártrendszer
és a többségi akaraton alapuló kormányrendszer mellett.
Rákosi Mátyás aztán nem lelkesedett Kovács Imre civilkurázsijáért úgy, mint a marsall.
Kovács Imrének csakhamar emigrálnia kellett.

Kovács Imre lett volna hivatott arra,
hogy a Nemzeti Parasztpárt legfőbb vezetője legyen s a párt eredeti célkitűzését
és elveit hamisítatlanul vigye be a háború utáni magyar politikai életbe.
De amikor 1944 december végén a Magyar Front megbízatásával Kovács átment
az arcvonalon,
hogy a Front üzenetét átadja Malinovszki marsallnak, az orosz járőrök elfogták,
kémnek és szabotőrnek hitték.
Hosszabb ideig őrizetben tartották.
Kovács
egy szép napon megszökött s eljutott Debrecenbe, ahol már működött az ideiglenes kormány.
Az az idő, amit Kovács az orosz fogságban töltött,
elegendő volt arra, hogy a Nemzeti Parasztpárt élére mások kerüljenek,
olyanok, akikben a kommunisták jobban bíztak.
Kovács a fogságban Rákosi Mátyásra is hivatkozott, kérte, kérdezzék meg tőle,
ki az a Kovács Imre.
Rákosi azonban nem igazolta s később letagadta, hogy őt megkérdezték volna.
Soha nem derült ki,
hogy az oroszok tévedésből vagy tudatosan fogták-e le a Nemzeti Parasztpártnak
azt a vezetőjét,
akiről tudták, hogy a gerincesek közé tartozik.

Ez a Kovács-incidens
egyébként része annak a sajátos és negatív következményekkel járó körülménynek,
amely mind a három nem kommunista pártot sújtotta e döntően fontos időszakban.
Nevezetesen az,
hogy egyiknek sem volt jelen a klasszikus, természetszerűen élre kívánkozó vezetője.

A Kisgazdapártnak nélkülöznie kellett
Eckhardt Tibort, Eckhardt Amerikában volt.
A Szociáldemokrata Pártnak nélkülöznie kellett Peyer Károlyt,
a nyugati szociáldemokrácia emlőin nevelkedett vezetőjét,
mert Peyer Mauthausenben raboskodott. S a Nemzeti Parasztpárt hivatott vezérét
az oroszok vermelték el egy időre, a lényeges, döntő hetek idejére.
E három párttal szemben egyedül állt a porondon a Kommunista Párt,
amelynek az oroszok megérkezésekor
Magyarországon ezernél több beiratkozott tagja nem is volt.

A kommunizmus jóvátehetetlenül kompromittálta magát a magyar nép előtt
1919-ben,
mikor
Kun Béla rövid uralma tucatjával akasztotta fel a falvak terein
a parasztokat,
mert nem tettek eleget a termésbeszolgáltatásnak;
a budapesti parlament pincéjében pedig
a Kun Béla rezsim
Csekát utánzó terroristái, a ,,Lenin-fiúk" kínzókamrákat rendeztek be
s válogatott ötletekkel gyötörték a polgárokat.
Ezt az akkor szerzett rossz hírnevet csak fokozták a harmincas években
a Szovjetunióból érkező hírek, a parasztság üldözése,
a hírhedt tisztogatások és perek, mint a Tuchacsevszki-per.
Amikor
Budapesten is szovjet követséget állítottak fel, diplomáciai okokból teret engedtek
a hivatalos szovjet propagandának, de ez nem változtathatta meg a kommunizmusról
két évtizeden át ápolt negatív véleményeket.
Az 1919-es szereplés miatt Magyarországon betiltották a pártot,
csak illegálisan működhetett. Moszkvából Magyarországra küldött néhány emberét
az elhárító szervek letartóztatták,
így került börtönbe Rákosi Mátyás is, akit a szovjet -magyar diplomáciai kapcsolatok
felvétele idején szabadon bocsátottak és kiengedtek a Szovjetunióba.
Magyarországon a háborús években néhány intellektuel képviselte a kommunista pártot,
mint Rajk László és Kállai Gyula hírlapíró.

1945-ben
a Szovjetunió legfőbb bizalmasaként és a magyarországi kommunista párt fejeként
Rákosi Mátyás
tért vissza nagy diadallal.
Ő lett a következő évtized politikai életének alfája és omegája,
középponti figurája:
a diktátor.

Tehetséges ember volt, ügyes politikus és csapnivalóan rossz államférfi.
Mindenkit elbűvölt és katasztrófába döntött egy egész országot.
Csodálták és féltek tőle.
Rajongtak érte és lépre mentek neki. Szemfényvesztő fogásai majd mindenkit megtévesztettek.
Csak kevesen tudtak átlátni rajta, s aki átlátott, az gyorsan behunyta a szemét.
Aki jól ismerte,
az hallgatott róla, s aki először ismerte meg, többre taksálta, mint amennyit ért.
A látszat és valóság közötti szakadékot ugyanis eltakarta egy
nagyszabású tény:
a Vörös Hadsereg jelenléte és a szovjet birodalom súlya, amely Rákosi mögött állt.
,,Sztálin legfőbb magyarországi letéteményese"
ez a tudat alakította ki a róla születő szemléletet s az ebből származó optikai
csalódástól sokan még akkor sem tudtak vagy akartak szabadulni,
mikor Rákosi már hibát hibára halmozott.

Nem kommunista ellenlábasa, Nagy Ferenc miniszterelnök, alig egy évvel azután, hogy Rákosival folytatott birkózása egyszer s mindenkorra befejeződött, ezt írta az egyre jobban növekvő diktátorról: ,,Nem is vitás, hogy a Délkelet-Európára rászabadított kommunista ügynökök között Rákosi a legnagyobb kaliberű személyiség."[21] Kommunista elvtársai, munkatársai és cinkostársai a negyvenes évek közepén ,,a magyar nép forrón szeretett atyja" jelzővel illették s megkövetelték, hogy mindenki ekként tisztelje, s aki erre nem volt hajlandó, azt egykettőre börtönbe küldték. De tíz év múlva, az ötvenes esztendők derekán már ők maguk is csak úgy titulálták, hogy ,,a kis köpcös", vagy ,,az a kopasz gyilkos".

1892-ben született, Magyarország déli vidékén, Bács-Bodrog megyében, Ada helységben. Szülei szorgalmas szatócsok voltak. Nyolc testvére között maga is szorgalmas, igyekvő, jóeszű gyerek. Az Osztrák—Magyar Monarchia megnyitotta előtte az érvényesülés útját: magyar királyi ösztöndíjjal felvették a világhírű Keleti Akadémiára. (Hogy ez mily sokat jelentett, arra jellemző osztrák írók vélekedése, amely szerint ha a fiatal Thomas Masarykot nem éri az a sérelem, hogy nem veszik fel a Keleti Akadémiára, akkor a cseh részek aligha szakadnak ki a Monarchiából s Csehszlovákia valószínűleg mag sémi születik.) Rákosi több nyugati nyelvet megtanult s dolgozott Bécsben és Londonban, mint nemzetközi levelező. Az első világháborúban be kellett vonulnia, orosz hadifogságba esett s onnan bolsevista forradalmárként tért vissza. Az 1919-es proletárdiktatúrában a kereskedelmi népbiztos helyettese lett. Kun Béla bukása után emigrált, Moszkvában élt, majd a Komintern ügynökeként Ausztriában, Franciaországban, Olaszországban és Angliában ténykedett. Mindenütt álnéven. Olaszországban egy vasutas szakszervezet titkáraként dolgozott s a ,,Marcia su Roma" idején sztrájkot szervezett. Egyes források szerint az Amerikai Egyesült Államokban is végzett Komintern-munkát, de letartóztatták s rövid fogság után kitoloncolták. 1924-ben Moszkva újra Magyarországra küldte az illegális párt megszervezésére. Elfogták és halál várt reá. De Moszkva mozgósította az Internacionálé gépezetét, a világ valamennyi kommunista pártja, s egész sor polgári politikus is síkraszállt a Komintern-ügynökért. Így elkerülte a halálbüntetést, életfogytiglanra ítélték. Vácott, Budapesten és Szegeden raboskodott. Csendes, tapintatos, békés fogolyként ismerték, cellájában sokat sakkozott önmagával. Érdeklődő természetére jellemző, hogy a börtönben megtanult cigányul. Érdekes viszont, hogy az általa ismert összes nyelvek közül oroszul tudott a legkevésbé. 1940-ben a Szovjetunió visszaadta Magyarországnak a múlt században, 1849-ben Paskievics herceg által zsákmányolt magyar szabadságharcos zászlókat — cserében Rákosi Mátyásért és a vele együtt raboskodó másik kommunista fogolyért, Vas Zoltánért. A Moszkvában töltött négy év alatt készült fel Rákosi a magyarországi uralomra. Alapos felkészülés volt, precíz tervekkel és pontos menetrenddel jött, a kommunista hatalomátvétel kérlelhetetlen menetrendjével és a totális kommunista uralom végcéljával. Ehhez mindenekelőtt a grandiózus képmutatás és félrevezetés képességére volt szükség s Rákosi Mátyás rendelkezett ezekkel a képességekkel.

Élelmes volt és ravasz, rendszeres és módszeres, szívós és fáradhatatlan. A vele jött, vagy hozzá csatlakozott kommunistáktól feltétlen alárendelést követelt és kapott. Ezekkel fölényesen és gorombán beszélt, szíve mélyén megvetette őket. A gyávábbakat közülük szerette gyötörni egy-egy piszkálódó kurta telefonhívással, egy gúnyos dicsérettel, vagy vesékbe ható kegyetlen bókkal. ,,Egy-egy csaknem udvariasnak tűnő megjegyzéssel a porig tudta alázni legodaadóbb embereit is" — jegyzi fel róla egyik legkitűnőbb ismerője.[22] A nem kommunistákkal s általában mindenkivel szemben, akit meg akart nyerni, joviális, jó humorú, figyelmes és hízelgő volt. Az általa alkalmazott captatio benevolentiae módszerei hol gyerekesek, hol művésziek voltak, de akikre irányult, azok mindkettőt szívesen fogadták. Polgári politikusok feleségeinek, főleg pedig funkcionárius proletárasszonyoknak monarchiabeli galantériával kezet csókolt, holott az ideológia tiltotta a kézcsókot. Mielőtt papi küldöttséggel tárgyalt, villámgyorsan betanult több bibliai idézetet, aztán a pápai szociális enciklikák fontosságát magyarázva azok megszívlelésére intette a Monsignorékat. Ha meg költőkkel találkozott, csak úgy apropóra idézett nekik saját verseikből, íróknál felragyogó ábrázattal érdeklődött, hogy mikor jelenik már meg újabb regényük. ,,Kitűnő ember ez a Rákosi, igazán!" — mondogatták aztán az írók, a költők és a dámák.

A gáláns férfiú álarca mögött azonban hideg terrorista lakott. Remek memóriája volt, vagyis nem felejtett, s akiket fenyíteni vagy megrettenteni akart, azokat kapásból emlékeztette egy-egy tíz évvel korábbi botlásukra is. Memóriáját a titkosrendőrség kartotékrendszere táplálta s ahogy kegyes látogatók jövetele előtt a Bibliát tanulmányozta, politikai tárgyalások előtt a partnerek személyi dossziéit vizsgálta át. Egy szűkebb körű megbeszélésen Horváth Zoltán szociáldemokrata szerkesztő, aki titkos kommunistaként épült be a szociáldemokratákhoz, véletlenül és kivételesen más véleményen volt, mint Rákosi. Rákosi rámosolygott, aztán csak ennyit mondott: ,,Nono, Hauer!"[23] Horváthban megfagyott a vér, mert megértette, hogy Rákosi mindent tud róla, azt is, amit jóformán senki, hogy ti. korábban Hauernek hívták és valaha ezen a néven fondorlatos csalásért és sikkasztásért bírósági eljárás is indult ellene.

Ilyen eszközökkel és módszerekkel tevékenykedett a politikában Rákosi Mátyás és pontosan ezzel a recepttel — hízelgés és fenyegetés, cukor és korbács — indult neki kommunista pártjával az 1945-ös nagy választási csatának.

Vezérkarának kiemelkedő egyénisége volt három másik moszkovita, Gerő Ernő, Révai József és Farkas Mihály. Ők alkották, vele együtt, a híres ,,négyes-fogatot", de ez a négyes valójában ,,egy plusz három" volt.

Gerő Ernő Észak-Magyarországról származott, Hont megyéből. Valamikor orvostanhallgató volt, aztán közgazdász, mindenekfelett azonban Komintern ügynök, végigjárva e foglalkozás tipikus magasiskoláját. Ténykedett Bécsben és Párizsban. Moszkvában azonban épp akkor tért vissza, mikor Sztálin likvidálta a 19-es magyar kommün vezérét, Kun Bélát és társait. Gerő is börtönbe került, de elhatározta, hogy nem várja meg a kínzásokat s felakasztotta magát a börtönablak vasrácsára. Időben levágták a kötélről, feltették egy kartotékra s ezzel a trockista bűneit tartalmazó kartotékkal irányították további pályafutását. A szovjet Tervhivatalban kapott egy íróasztalt, majd egyetemi katedrát a közgazdasági egyetemen. A spanyol polgárháború idején álnéven politruk lett a vörös erők hadosztályainál, néhány év múlva pedig, mikor a szovjet haderő előrelendült a Kárpátok felé, ismét magyar ügyekkel bízták meg. Amikor 1944 végén Horthy Miklós kormányzó megbízásából egy magasrangú katonai küldöttség Moszkvában a fegyverszünetről tárgyalt Molotovval, a szovjet külügyminiszter íróasztala mellett egy kopott ruhás, keskenyarcú, mosolytalan férfiú állt, akinek szemüvege mögött hidegen és okosan csillogott a két szem. Magyarul is beszélt, ő volt Gerő Ernő. Molotov itt olvasta fel — 1944. december 5-én — a megalakítandó debreceni kormány pontos névsorát, Gerő pedig átadta Horthy tábornokainak a debreceni nemzetgyűlésen majdan felolvasandó kormánynyilatkozatot. Magyarországra visszatérve a háttérből ő irányította az új közigazgatás, a nemzeti bizottságok hálózatának megszervezését s később is Gerő nagy szervezőtalentuma volt a kommunista párt választási propagandájának egyik legfőbb muníciója. A kommunista vezetők között ő volt a legpuritánabb, de ugyanakkor magánélet nélküli, szenvtelen külsejű, bensőleg izzó fanatikus, a Terv fanatikusa, aki azt hitte, az emberi természet módosítható s ha szép szóval nem, akkor kancsukával kényszeríthető olyan tervszámok teljesítésére, melyeket a KGB és generalisszimusz Sztálin olvasni akar. Tervpolitikája, örökösen megkövetelt munkahajszája, az a koncepciója, hogy az évszázados agrárországból, Magyarországból néhány év leforgása alatt megteremtse ,,a vas és acél országát", Gerő e fanatizmusa egyik forrása és okozója lett az 1956-ban kirobbanó országos elkeseredésnek.

A forradalom másik öntudatlan, de alapos előkészítője Révai József volt, a harmadik moszkovita, ez a képzett, nyugati műveltségű, de rapszódikus zseni, aki évről évre egyre jobban belelovalta magát az ideológiai pápa szerepébe s a végén nem lett belőle más, mint az irodalmi és szellemi élet Fouchéja, a szó legszorosabb értelmében a kultúrvilág rendőrminisztere. Jellemző például skizofrénikus elvetemültségére, hogy ha megtudta, hogy Nyugaton új Thomas Mann-könyv jelent meg, repülőgépen hozatta meg magának s egyetlen éjszaka nagy élvezettel végigolvasta, de amíg a kultúrpolitika élén állt, Magyarországon egyetlen Thomas Mann-könyvet sem engedett kiadni. A sokrétű, mély, századokon át érlelődött magyar kultúrát és szellemi életet bele akarta gyömöszölni egyetlen ideológia, a szocializmus Prokrusztész-ágyába, de még ezt az ágyat is keskenyebbre szabatta s a szellemi életet a zsdanovi szocialista realizmus sekélyességére akarta korlátozni. Ragyogóan tudott megfogalmazni alantas gondolatokat. Vérbe és epébe mártott tollal támadt neki az ország szentéletű prímásának, Mindszenty bíborosnak, de ideológiai kínpadra vonta még a kommunista írókat is, vetélytársait, egy Lukács Györgyöt és Déry Tibort. Szívbajos rohamai között arra készült, hogy a kommunista szellemi kolhozokba és ideológiai karámba terelje be az egész magyar fiatalságot. Gazdag polgári családból származott s úgy vélte, szovjet szuronyokkal a háta mögött most letarolhatja a magyar polgárságot, kiirthat minden polgári csökevényt. Mert valahol belül sebzett ember volt, elferdült lélek, gyűlölködő alkat. Egyik, fiatal korában írott versének legendás sora így hangzott: ,,Dögölj meg anyám, dögölj meg apám, dögölj meg első tanítóm!"

Farkas Mihály, egy volt kassai nyomdász egészítette ki a szorosabb Rákosi-garnitúrát. Ez a Farkas Mihály felváltva volt hadügyminiszter és az irodalmi élet irányítója. Miniszter korában, megdönthetetlensége tudatában saját kezűleg pofozott meg tábornokokat, az irodalom élén pedig köpönyegforgató taktikusnak bizonyult.

Moszkvából érkezett vissza Nagy Imre is, de nem tartozott a vérbeli moszkoviták közé és semmiképpen sem volt a Rákosi-klikk, a belső kör, a ,,harte Kern" tagja. De mint kommunista politikus, hosszú ideig ő is asszisztált a pártpolitika minden életveszélyes intézkedéséhez és fordulatához, belügyminiszterként is működött s nyugati útjain szivárványfüggönyt igyekezett vonni a Rákosi-diktatúra cselekedetei elé. Az évek során azonban mindinkább érző szívvel közeledett a ,,szocializmus" által megtaposott néphez s a magyar parasztember józanságával fordult szembe a szisztéma eszeveszettségével.

A kommunista garnitúra vezetőalakjaként lépett ki a színre 1945-ben Rajk László, aki nagypolgári, módos, erdélyi szász— magyar családból származott s a harmincas évek elején mint pesti egyetemi hallgató szociális lázadóként csatlakozott a kommunistákhoz. Részt vett a spanyol polgárháborúban, majd a háború alatt az illegális munkában. 1944 őszén letartóztatták. Rajk nem moszkovita volt, hanem már a negyvenes években megszemélyesítője annak, amit ,,nemzeti kommunizmusnak" neveztek s már néhány év múlva Tito-bérencség vádjával Rákosi első kimagasló áldozata lett s bitófán végezte.



Ez a politikai rémdráma, ez a komor opera classica azonban most még csak kezdődőben volt, a nézők még alig sejtettek valamit s Rákosi Mátyás és garnitúrája azt akarta, hogy a nyitány vidám pásztorábránd legyen, Magyarország népe bátor és hős újjáépítőiként fogadja a kommunistákat s az 1945 őszére tervezett választáson — a Szovjetunió teljesíti Jaltában tett ígéretét! — tüntesse ki bizalmával a kommunista pártot. E cél érdekében Rákosi Mátyás úgy viselkedett, mint a báránybőrbe bújt farkas, illetve annál is szebben — mint a báránybőrbe bújt bárány.

Megkezdődött a választási harc s a párt taktikájáról örök időkre érvényes klasszikus tankönyvet lehetne írni.

Rákosi a kommunista párt egyeduralmának a programjával érkezett Magyarországra, egy minden gazdasági ágában államosított, egyházi befolyástól mentes ateista államot akart, a parlamentáris váltógazdaság megszüntetését, a kommunista ideológia kizárólagosságát, tökéletes alávetést a Szovjetuniónak, a teljes csatlós-állapotot — s mindebből most még semmit sem mondhatott meg. Ebből semmit sem volt szabad bevallania, s ennek mind ellenkezőjét kellett meghirdetnie.

Rákosi félrevezető játszmáját a Vörös Hadsereg parancsnoksága és diplomáciája is teljes mértékben támogatta, sőt, Moszkva ezt határozottan megkövetelte. A Szovjetuniónak szüksége volt a nyugati hatalmak jóindulatára s a háborúban nyújtott nagyszabású anyagi támogatás további biztosítására. Jaltában Sztálin minden lehető alkalommal szóba hozta, hogy a szövetségesek háborús együttműködését szükséges a békében is megőrizni. 1945 február 8-án a konferencia után az oroszok adtak vacsorát a Juszupov palotában, Sztálin igen beszédes lett, azt mondogatta, ő már öreg ember, azért beszél annyit. Aztán így folytatta: ,,Arra emelem poharamat, hogy szövetségünk soha ne veszítse el a kölcsönös bizalom és az igazi nyíltság jellegét. A diplomácia egész történetében nem ismerek oly szoros szövetséget három nagyhatalom között, mint a miénk." Még figyelemreméltóbb, amit ezután mondott: ,,A tapasztalt diplomaták azt szokták mondani: miért ne csaljam meg a szövetségesemet? Én azonban csak egy naiv ember vagyok s szerintem az a legjobb, ha szövetségesemet nem csalom meg, még akkor sem, ha az egy tökfilkó. A mi szövetségünk azért olyan erős, mert mi nem akarjuk egymást megcsalni..."[24]

Ugyanebben a szellemben, ugyanezen hitegetés hangján kezdte meg magyarországi munkáját s a jaltai kötelezettség értelmében Magyarországon is kitűzött választásra való felkészülését Sztálin letéteményese, Rákosi és egész vezérkara. Még mielőtt megérkezett volna Magyarországra, már megkezdte ezt a választási csatát. Rákosi azóta, hogy a Horthy-kormányzat szabadon engedte, Moszkvában elsősorban a magyar nyelvű szovjet rádióadásokat irányította, s 1943. december 7-én ez a rádió ezt sugározta Magyarországra: ,,Leszögezzük, mit értünk mi demokrácia, magyar demokrácia alatt. Elsősorban a szólásszabadságot és a választási szabadságot, a döntés jogát afelől, hogy ki kicsodát bíz meg a maga képviseletével. Nyirbálatlan cselekvési szabadság nélkül nem létezhet magyar demokrácia."[25]

Ezt a hangot éppúgy a nyugatiakkal kötött szövetség fenntartásának szovjet érdeke és óhaja táplálta, mint a kommunisták által kiadott illegális újság, az ,,Igaz Szó" 1944. augusztus 22-i cikke, melyben Révai József azt mondotta: ,,A magyar külpolitikának a három demokratikus nagyhatalom háború utáni hosszantartó együttműködéséből kell kiindulnia."

Rákosi még meg sem érkezett Magyarországra, de maga előtt küldte Gerő Ernőt, aki 1944. november 7-én beszédet mondott a Vörös Hadsereg által már elfoglalt Szegeden s ebben többek közt kijelentette: ,,A kommunista pártnak az a véleménye, hogy nem rendelkezik monopóliummal és nincs szüksége erre a monopóliumra. A kommunista párt nem helyesli az egypártrendszer gondolatát. Működjenek és szervezkedjenek más pártok is."[26]

A többpártrendszer s a szólásszabadság ezen ígéretei mellett a kommunista vezetőknek engedélyezték azt is, hogy elkülönítsék magukat a Szovjetuniótól s hangsúlyozzák a magyar kommunisták szuverenitását. Szegedi beszédében Gerő Ernő még a következőket mondotta: ,,Vannak kommunisták, akik Moszkvára vetik tekintetüket, gondolván, hogy ez a szocializmus fejlődésének útja. A magyar kommunista pártnak azonban nem ez az álláspontja. Meggyőződésünk, hogy egyesült erővel megteremtjük a független és demokratikus népi Magyarországot."

December 3-án ismét megszólalt Révai József, ő is Szegeden beszélt s folytatta a politikai pluralizmusra tett kommunista fogadalmat: ,,Ünnepélyesen kijelentem, hogy a magyar kommunisták a magyar nemzeti függetlenségi front fegyelmezett és lojális katonái kívánnak lenni... A különböző pártok nemzeti együttműködését nem csupán múló, átmeneti koalíciónak tekintjük, részünkről ez nem taktikai mozdulat, hanem hosszú időre szóló szövetség. Adott szavunkat állni akarjuk."[27]

Azok a régi, 1919-es kommunisták, akik Kun Béla rendszerének bukása után Magyarországon maradtak s csendben meghúzták magukat a negyedszázados antikommunista rendszer idején, és akik így most nem Moszkvából jöttek, eleinte azt hitték: most, hogy itt a nagy Szovjetunió és itt van Rákosi Mátyás, egyszerűen folytatódik az 1919-es proletárdiktatúra. Nem értették, minek többpártrendszerről beszélni. Révai József aztán több, belső kommunista használatra szerkesztett szemináriumi füzetben megmagyarázta a tájékozatlan elvtársaknak: ,,Ha mi itt, most, Magyarországon arra törekednénk, hogy proletárdiktatúrát csináljunk, akkor nem törődnénk a Szovjetunió nemzetközi politikájával, sőt, közönséges provokáció volna, mert alkalmas volna arra, hogy ellentétet provokáljon ki a Szovjetunió és nagy szövetségesei, Anglia és Amerika között." E szöveg alaposabb tanulmányozása persze már joggal kelthette volna fel a gyanút, hisz Révai fejtegetése, hogy ti. nem akarnak proletárdiktatúrát, dialektikus ravaszsággal azért már tartalmazta a ,,hic et nunc" kibúvóját: ,,itt" és ,,most" nem törekszünk proletárdiktatúrára. E szemináriumi füzetek következő számában Rákosi Mátyás — régi párttagok megnyugtatására írott cikkében — érzékeltette a tagsággal, hogy a szelíd magatartás csak taktika s a pillanatnyi célok érdekében történik: ,,...az a politika, amit ma folytatunk... ez a politika a marxizmus alkalmazása a jelenlegi viszonyokra, erre az időszakra, amelyben mi most dolgozunk... Ha megváltozik a helyzet — akkor megváltozik a vonal is." A párt egyik további szemináriumi füzetében Gerő Ernő is megszólalt s ezeket írta 1945. március 7-én: ,,A marxizmusnak vannak olyan tételei, amelyek egy bizonyos időszakra érvényesek, de új időszakokban, a fejlődés új szakaszában érvényüket vesztik."[28]

Amíg tehát a magyar választóközönség felé a párt fennen ígérte a szabad választást, a demokratikus szabadságokat és a nyugati szövetségesek iránti lojalitást, a párt benső köreiben már tudtul adták, hogy ez csak taktika, türelem, jön ,,a fejlődés új szakasza". Az újabb fejlődés során aztán nemsokára felborították minden ígéretüket, de ekkor, a választás előtt s a választási csatában a kommunista vezetők állandóan demokratikus díszben léptek ki a színre.

Táplálni kellett azt a nyugati és magyar hiedelmet is, hogy a kommunisták tisztelik a vallásszabadságot. Roosevelt elnök a Szovjetunióval szemben kétkedő XII. Pius pápának 1941. szeptemberében ezt írta: ,,Azt hiszem, megvan a reális lehetősége, hogy a jelenlegi konfliktus eredményeképpen Oroszország elismerje a vallás szabadságát."[29]

Az effajta nyugati s adott esetben magyar remények ápolgatására a kommunista párt 1945-ben utasította tagjait, hogy járjanak szentmisékre, lehetőleg testületileg vonuljanak ki az istentiszteletekre, járuljanak szentáldozáshoz, de a gomblyukba ilyenkor mindig tűzzék ki a kommunista pártjelvényt. Szorgalmazták azt is, hogy a párttagok vegyenek részt a vallásos körmeneteken és különböző ájtatosságokon. A központi vezetőség elrendelte, hogy a vidéki pártszervezetek jelentkezzenek önkéntes munkára a háborúban megrongálódott templomok felépítésénél. A helyi párttitkárok viziteltek a plébánosoknál. Gondoskodtak azonban arról, hogy lefényképezzék őket, mikor templomot építenek. A kommunista lapok igyekeztek kerülni a vallásos érzelmek megsértését. Rákosi Mátyás a falun felnövekedett vallásos ember pózával ilyeneket mondott a falvak népének: ,,Hát elvtársak, ha Isten megsegít, az idén is jó termésnek nézünk elébe." És amikor különösen hívő emberek előtt beszélt, még ennél is tovább ment: ,,A mi pártunkat még az Isten is szereti, május elsejére mindig jó időt küld ránk."[30] Ugyanakkor azonban, amikor ezt a propagandahadjáratot vezették, az egyházat a földreform címén megfosztották anyagi alapjától, állami segélyre szorították, amit nem folyósítottak rendszeresen; amíg kommunista újságok a kommunisták templomépítő brigádjairól cikkeztek, a katolikus egyház sajtóját megnyirbálták és nem adtak elegendő papírt katolikus lapokra; s amíg a kommunista párt demokratikus jelzőkkel ékesítve szabadon szervezkedett az egész országban, Vorosilov Debrecenben nem engedélyezte egy valódi keresztény néppárt felállítását, amely a pápai szociális enciklikák szellemében kívánt ténykedni.

A pluralista jelmezben történő kommunista fellépés következetesen folyt, a választótömegek körében éppúgy, mint a magas politika szintjén. 1945 tavaszán Révai József, amikor először találkozott Nagy Ferenccel, kifejtette: a kommunisták nem akarják a maguk nézeteit rákényszeríteni az országra; csupán a fasizmus és a reakció ellen akarnak küzdeni, váll váll mellett a többi demokratikus párttal. Hangoztatta Révai, hogy a Szovjetunió nem óhajt beavatkozni a magyar belügyekbe s azt sem akarja, hogy Magyarországra rákényszerítse a szovjet életformát. Amit Moszkva akar, nem egyéb, mint barátság a két ország között.[31]

Hasonló értelemben beszélt Nagy Ferenccel a szovjet diplomácia előreküldött meghatalmazottja, Puskin későbbi szovjet nagykövet: ,,A Szovjetunió csak oly mértékben kívánja hallatni hangját a magyar ügyekben, amily mértékben az a fasizmus szétrombolásához szükséges egész Európában; a szovjet cél, hogy demokratikus rendszerek alakuljanak mindenütt. A Szovjetunió szuverén államnak tekinti Magyarországot s a maga életformáját nem akarja rákényszeríteni az országra.[32]

Révai ,,a többi demokratikus párttal" való együttműködésről beszélt, mintha a kommunista párt is demokratikus, nem pedig totalitárius párt lenne; Puskin mindenütt ,,demokratikus rendszereket" akart felállítani. És végig 1945-ben a kommunista párt választási beszédeiben leggyakrabban ez a szó szerepelt: ,,demokratikus". A választási beszédek elemzése megmutatja, hogy lényegesen kevesebbszer alkalmazták a ,,szocializmus" szót, és még kevesebbszer a ,,kommunizmus" szót. Ezzel szemben minden más pártnál gyakrabban használták a ,,nemzeti" jelzőt, a vörös zászló mellett mindig piros-fehér-zöld zászló alatt vonultak fel, s mert opportunusnak látszott, Rákosi elrendelte, hogy a kommunista pártjelvényen a vörös csillag alatt elhelyezett vörös szalagot cseréljék fel nemzetiszínű szalaggal.

A vallásos és a nemzeti jelleg hangsúlyozása mellett a párt feltűnő hangosan hirdette a magántulajdon szentségét. A kis- és középüzemek tulajdonosait, de a nagykapitalistákat is buzdították, hogy hozzák rendbe lebombázott üzemeiket, indítsák meg a termelést. Nem vagyunk ellenségei a magántulajdonnak — hirdették szerte az országban. 1945. május 14-én, egy nagy bányászkongresszuson Révai arra hivatkozott, hogy Lenin 1921-ben megindította az ,,Új Gazdasági Politikát" s ehhez kapitalista segítséget vett igénybe. ,,Mi is azt mondjuk most — nyugtatta meg Révai a bányatulajdonosokat —, amit akkor az orosz kommunisták: nem baj, ha a kapitalisták keresnek, ha egyben hasznot hajtanak a dolgozó népnek és az országnak... Az ország újjáépítésében részt vevő kapitalisták profitja az az ár, amit érdemes megfizetni azért, hogy a tőkések részt vegyenek az ország újjáépítésében."[33]

Rákosi Mátyás és Vorosilov marsall, Ossjukin NKVD-főnök, Puskin követ, valamint Grigorjev, Magyarország bolsevizálásának szürke eminenciása, úgy vélték, mindent megtettek a kommunizmus választási győzelméért, a parasztságot megnyerték, a félelemre hajlamosakat megfélemlítették, a vallásos rétegek gyanakvását elaltatták, a nemzeti érzésnek hódoltak és a módosabb vagy vagyonosabb rétegeket megnyugtatták, a munkásság pedig amúgyis mögöttük áll, hiszen a munkásállamot hirdetik.

Annyira bíztak a munkásság támogatásában, hogy a novemberre tervezett országos választás előtt még egy bemutatkozó, újabb nagy lendületet akartak prezentálni és ezért siettették a fővárosi községi választást. Úgy számították ki, hogy mielőtt az egész ország népe az urnák elé járul, helyénvaló felmutatni egy nagy budapesti győzelmet. Magyarországon nincsenek közvéleményt formáló nagy vidéki központok, az ország minden tekintetben a fővároshoz igazodik. Márpedig Budapesten vannak a nagy gyárak s a proletariátus derékhada.

Amily mértékben a kommunisták s a szociáldemokraták is, bíztak a budapesti sikerben, oly mértékben aggódott a Kisgazdapárt, amelynek elsődleges terrénuma és politikai bázisa a vidék volt, az ország lakosságának több mint felét alkotó agrárlakosság. Egy közvéleménykutató jelentés szerint úgy tűnt, hogy Budapesten a kommunisták és szociáldemokraták együtt 48 százalékot kapnak, a kisgazdák viszont csak 16 százalékot. Rákosi ennél is nagyobb baloldali győzelmet várt, kereken 75 százalékot. A Kisgazdapártban ezért nagy viták folytak, belemenjenek-e a fővárosi törvényhatósági választásokba már a nagy, országos választás előtt. A kudarc végzetes lehet, a budapesti eredmény országosan is a kommunisták malmára hajthatja a vizet. A Kisgazdapártnak Budapesten régebben nem voltak szervezetei s a főváros polgármestereként a kommunista Vas Zoltán fungált. Végül mégis belementek, mert legalább azt sikerült kiharcolni, hogy — ellentétben Vorosilov óhajával — a pártok nem egységfrontban, hanem külön listán indulhattak, illetve a kommunisták és a szociáldemokraták közös listán, de a kisgazdák és a parasztpárt önállóan. Amikor a kisgazdák beleegyeztek, hogy igen, Budapesten legyen választás, akkor a kommunisták nagy húzást csináltak: Pesthez csatolták a környező elővárosokat, az ipari városokat, növelve a potenciális kommunista választók hadát. A kommunisták az utolsó pillanatig agitáltak s a legvégén bevetették a legfőbb adut: suttogó propagandával elterjesztették, hogy ha nem a baloldali blokk győz, leállítják a fővárosnak szánt élelmiszer szállítmány okát s a polgári közigazgatás helyére újra bevezetik az orosz katonai kormányzást. 1945. október 7-én volt a választás. A szavazatszedő bizottságok a négy nagy párt s a kis polgári demokratapárt megbízottaiból álltak. Az utóbbi jelentéktelen volt. A bizottságokban a kisgazda delegátus általában elég elszigetelt helyzetben volt, árvának érezte magát, mert a kommunista, szociáldemokrata és parasztpárti delegátus hangulatilag is közös frontot alkotott ellene. A Kisgazdapárt egyik megbízottja a nagy második kerületi körzet irodájában végezte munkáját s emlékirataiban így örökíti meg a nevezetes eseményt: ,,Egyre jöttek a körzet szavazói. Ott születtem, ott éltem közöttük, legalábbis látásból jóformán mindenkit ismertem. Jött a volt miniszteri tanácsos és a kis sarki fűszeres, jött a híres pesti démon, jól megviselten, jött a Ganz-gyári melós, akivel együtt jártam elemibe... Szavazatszedő 'kollégáim' izgatottan szaladgáltak le s fel, s a kommunista 'elnök' nyitotta fel az urnákat, összesen vagy hétezer ember szavazott abban a körzetben. Az első szavazat a Kommunista Párté volt. Az elnök jelentősen rámkacsintott s gúnyos ajkbiggyesztéssel mondotta: No persze... ez ránk szavazott... Ezután történt a csoda. A második szavazat már a Kisgazdapártra adódott s az elnök megvetően elém lökte, hogy tartsam magam előtt a saját szavazataimat. Onnantól kezdve jóformán nem volt más szavazat, mint kisgazdapárti. A baloldali blokk képviselőinek arca pszichológiai tanulmány tárgya lehetett volna. Előttem meg gyűltek a szavazatok, hamarosan ki sem látszottam mögülük. Még félig sem számoltuk meg a szavazatokat, már tudtam, hogy döntött a magyar nép és elsöprő győzelmet arattunk... Még nem volt tíz óra, mikor az utolsó cédulát is elémvágta a magából teljesen kikelt kommunista 'demokrata'... Akkor vágta először a szemembe egyikük azt, amit annyiszor hallottam a későbbi évek során: 'Itt így nem lehet győzni, itt maga a nép reakciós!' Nem is méltattam válaszra. Magamhoz szorítottam kincsemet, az ötezer-hatszázegynéhány szavazatot s arra gondoltam, nem reakciós a magyar, hanem hős."[34]

A budapesti választáson a Kisgazdapárt, a ,,vidék pártja" 285 000 szavazatot kapott, a kommunista párt és a szociáldemokrata párt, a ,,munkáspártok" közös listája 250 000 szavazatot. A városi parlamentbe ily módon 121 kisgazda, 103 kommunista-szociáldemokrata, 9 polgári demokrata (antikommunista) és 5 parasztpárti városatya vonult be. Vagyis a baloldal a várt 75 százalék helyett csak kb. 43 százalékot kapott a ,,vörös Budapesten", a Kisgazdapárt pedig pár tized híján kerek 50 százalékot.

Hogyan reagált a ,,demokratikus" kommunista párt a választás eredményére? Vas Zoltán azonnal mozgósította az utcát, összetrombitálta a párttagokat és fenyegető menetoszlopban megindította őket a Kisgazdapárt központi székháza elé, hogy rombolják le ,,a burzsoázia fellegvárát".

A budapesti választók ellentüntetéssel válaszoltak a kommunista akcióra. Tömött sorokban vonultak fel Budapest utcáin s kórusban szavalták: ,,Budapest nem lesz vörös!"

Vorosilov és Rákosi számára súlyos csapás volt az eredmény, de az országos választást már nem fújhatták le. Ellenben Vorosilov most már erélyesen követelte, hogy a négy párt közös listán induljon. Október 16-án Vorosilov kívánságára és részvételével a négy párt vezetői értekezletre ültek össze. Az orosz javaslat: függetlenül a majdani választási eredménytől, a pártok előre határozzák meg, melyik mennyi mandátumot kap, s ennek alapján még november 4-e előtt alakítsanak új kormányt, amely a választás után is megmarad. A marsall tehát lényegileg azt kívánta: előre szabják meg, melyik párt mennyit nyerhet.

Megkezdődött
a demokrácia gyártása orosz módra:

ahogy a totalitáriusok a parlamenti választást elképzelik.
Vorosilov és Rákosi azt ajánlotta, hogy az országos választáson a Kisgazdapárt
,,kapjon 36 százalékot".[35]

Később, látva, hogy ez nem megy, az orosz marsall, aki összetévesztette magát
a magyar néppel, többet ígért.
Az utolsó formula, amit ,,felkínált", ez volt:
Kisgazdapárt 47,5 százalék,
kommunista-szociáldemokrata 20 -20, összesen tehát 40 százalék,
parasztpárt pedig 12,5 százalék.

Úgy számított tehát,
hogy a három baloldali párt együttesen 52,5 százalékkal rendelkezzék,
a kisgazdák 47,5 százalékkal;
így a hatalom is megvan, a parlamenti demokrácia elegáns látszata is
Jaltának eleget tettünk.

A Kisgazdapártban nagy viták és csaták előzték meg a választást.
Nagy Ferenc és Tildy Zoltán hajlott arra,
hogy teljesítsék Vorosilov kívánságát s hozzák létre a nagy pártok közös listáját.
Tildy és köre
kész volt elfogadni 45 -47,5 százalékos előzetes és végleges részesedést.
De Varga Béla élesen ellenezte s Varga érvelése lett a döntő,
hiszen ő volt a budapesti győzelem szervezője.
Varga volt, mint ,,paraszt és polgár" egy személyben, a párt fővárosi szervezetének
a vezetője s a budapesti választási győzelem az ő személyes diadalának számított.
Balogh István,
a kisgazda miniszterelnökségi államtitkár, a ,,páter" a Vorosilov-javaslat vonalán kereste
a megoldást, s okt. 21-i bajai választási beszédében
a négy párt eleve biztosított szövetségét ajánlotta,
azzal a kikötéssel,
hogy a hatalmi osztozkodásban a Kisgazdapárt 51- 52 százalékot kapjon.[36]


A Balogh-beszéd nagyban hozzájárult ahhoz,
hogy ezek a demokráciát manipuláló tervek köztudottá váljanak,
s a kisgazdapárti tömegek felháborodva reagáltak
a Balogh által finoman ,,megegyezéses többségnek" nevezett totalitárius ízű fondorlatra.
Táviratok és tiltakozások özöne zúdult a párt központjába
s a vezetőség végül is kénytelen volt összehívni a nagyválasztmányt.
Az okt. 22 -23-i ülésen aztán a pártvezetőséget élesen bírálták,
amiért a közös lista gondolatához elvben hozzájárult, majd a résztvevők,
óriási lelkesedés mellett, elvetették azt a Vorosilov-elképzelést,
amely úgy akarta,
hogy az új koalíciós kormány már a választások előtt alakuljon meg,
függetlenül a választás majdani eredményétől.

A Szociáldemokrata Pártban sem volt népszerű a listakapcsolás,
a párt stratégái kénytelenek voltak megállapítani, hogy a budapesti választáson elszenvedett szociáldemokrata vereség legfőbb oka a kommunistákkal való közösködés volt. A vezetőség meggyőződött, hogy a párttagság nem híve ,,a két munkáspárt" közös választási fellépésének.
A Nemzeti Parasztpártban az elnök, Veres Péter eleinte ingadozott, de aztán határozottan
a közös lista, vagyis a Vorosilov-recept mellett kardoskodó Erdei Ferenc mellé ingott.
Kovács Imre viszont késhegyig menő harcot vívott a közös lista ellen.
A párt a közös listát végül is elfogadta volna,
ha előzetesen 12 százalékos részesedést biztosítanak neki,
a helyzet általános alakulása következtében azonban erre nem került sor.

Ekkor ugyanis még nemcsak a pártok, főleg a párttagság, mutattak szuverenitást,
hanem még a Magyarországot megszálló és igazgató hatalmakból alakult
Szövetséges Ellenőrző Bizottság nyugati tagjai is.
Anglia okt. 18-án tiltakozott
s bejelentette:
közös lista alapján létrejött magyar kormányt nem fog elismerni;
Franciaország és az Egyesült Államok hasonlóképp nyilatkozott.[37]

A SZEB október 20-án tartott ülésén pedig a nyugati hatalmak nevében
Edgecumbe tábornok, az angol misszió vezetője közölte Vorosilovval,
hogy a tervezett választási manipulációhoz nem járulnak hozzá.[38]

Vorosilov engedett, a Szovjetunió meghátrált.

Azt azonban a marsall mégis keresztülvitte,
hogy a négy párt vezetősége eleve kötelezte magát: függetlenül a választás eredményétől,
a koalíciót fenntartják, együttesen alakítanak kormányt.
Erre, nolens-volens, a Kisgazdapárt is kötelezte magát.
A választóknak minderről nem volt tudomásuk, a magyar választó abban
a boldog hitben járult az urnákhoz, hogy a kormányalakításról ő,
a szavazópolgár dönt.

A szavazópolgárok megnyerésére a kommunisták újra elővették a piros-fehér-zöld zászlókat és elrejtették a vörös lobogót; Rákosi Mátyás búzatábla közepére állva fényképeztette magát s ügyelt arra, hogy a képen mindig egy-egy pap is álljon mellette. Korteskedésének kedvelt fogása volt, hogy nagy kerek kenyeret szegett meg s ájtatos parasztok szokása szerint, a késsel a kereszt jelét karcolta a kenyérre. A kommunista párt a szó legszorosabb értelmében ,,In nomine Dei", ,,Isten nevében" lendült neki a választásnak. Ez a szemfényvesztés olyan méreteket öltött, hogy a püspöki kar kénytelen volt körlevelet kiadni, amelyben rámutatott az érem másik oldalára, hogy tudniillik a kommunista rendőrség papokat tartóztat le szentbeszédeik miatt s ártatlan polgárokat hurcol el.

A püspöki körlevél összefoglalta a hívő társadalom erkölcsi elveit s felvázolta egész értékrendjét. A Mindszenty-vezette püspöki kar eddig mindig tartózkodó volt az államhatalom bírálatában s első körleveleiben, ha nehezére esett is, tudatosan hallgatott az országban lezajlott szovjet atrocitásokról. Látva azonban, hogy Vorosilov, illetve a Szovjetunió milyen mesterkedéssel avatkozik be a magyar belpolitikába, s figyelembe véve a hivő tömegek sürgetését is, a választás előtt világos helyzetelemzést adott. Jellemző a kor hangulatára, hogy protestáns körök is kérték a katolikus egyházat, hogy mint többségi egyház, emelje fel szavát. A püspöki körlevelet november 1-én az ország valamennyi katolikus templomában felolvasták, a református Debrecenben pedig, a ,,kálvinista Rómában" a város református társadalma a tereken és piacokon olvastatta fel magának s óriási lelkesedéssel fogadta a katolikus állásfoglalást. A körlevél az igazi demokráciáról szólt, s volt benne egy-két mondat a zsarnokságról.

,,A zsarnokságtól — így a szöveg — eleget szenvedett a világ. Zsarnokság erőszakolta rá egy ember akaratát jobb sorsra érdemes népekre. Zsarnokság hajszolta bele meggondolatlanul Európát a szörnyű háborúba. Zsarnokság folytatta az öldöklő küzdelmet egészen az értelmetlenségig. Zsarnokság gázolt bele hosszú éveken át az emberiség legszentebb jogaiba, megvetette a lelkiismereti szabadságot, lábbal tiporta a szülők jogait gyermekeik nevelésére." A továbbiakban a körlevél kifejtette, hogy a zsarnokság e visszaéléseivel hivatott leszámolni a demokrácia, természetesen az igazi demokrácia. ,,Nem az az igazi demokrácia, amely az egyik emberi személy korlátlan uralma helyébe a másikat állítja, nem az, amelyik az egyik embercsoport önző és féktelen uralmát egy másik csoport hasonló önző és féktelen hatalmaskodásával váltja fel. Az igazi demokrácia alappillére, hogy sértetlen természetjogi elveket ismer el, amelyekhez soha semmiféle emberi hatalomnak erőszakkal nyúlnia nem szabad... Az igazi demokrácia a lelkiismereti szabadságot, a szülők jogait, a munkásnak szabad egyéniséggé való kialakulását, a munka rabszolgaságának megtörését írja zászlajára."

A körlevél rámutatott arra is,
hogy az év eleje óta mutatkozó bajokról és visszaélésekről a katolikus egyház hallgatott,
mert úgy vélte,
hogy ezek csak a kezdődő új rendszer kinövései,
csak olyan ,,hibák és gyarlóságok, amelyek az élet belső rendezésével hamarosan
meg fognak szűnni".

,,Nem akartuk jószándékú emberek bizalmas
és szorgos fáradozásait nyílt állásfoglalásunkkal nehezíteni"
mondták a püspökök,
majd rámutattak, hogy sajnos, a kezdeti hibák nem szűntek,
s utaltak a nyugati demokráciák véleményére:

,,A legmélyebb fájdalommal kell igazat adnunk az angol külügyminiszter szavainak,
hogy úgy látszik,
Magyarországon az egyik totális szellemű zsarnokságot
a másik váltotta fel."

Szóvá tette a körlevél a törvénytelen letartóztatásokat, rendőrségi zaklatásokat,
bizonytalan közállapotokat,
de védte a kormányzatot a gazdasági bajok tekintetében, amelyekről nem tehet.
Végül a szabadságeszmények, az erkölcsiség, az igazság védelmére szólított fel,
és a védekezésre:

,,Az erőszak és a zsarnokság annál nagyobb lesz,
minél kevesebb ellenállásra talál.
Ma csak szavazatot kényszerít ki, holnap már fenyegetésekkel kényszerít."
A választás, a megválasztott képviselő személye nyújtson kezességet arra,
hogy az eltévelyedések nem ismétlődhetnek meg többé magyar földön
volt a körlevél végső summája, 1945. október 18-án.[39]



November 4-én felvirradt az országos választás napja.



Ezen a vasárnapi napon a magyar nép így döntött:


Független Kisgazdapárt : 57,7 százalék

Magyarországi Szociáldemokrata Párt :17,4 százalék

Magyar Kommunista Párt : 16,7 százalék

Nemzeti Parasztpárt :6,9 százalék



Egyértelmű, világos állásfoglalás volt egy tiszta választáson,
amely létrehozta az ország háború utáni első parlamentjét.
A lakosság túlnyomó többsége arra a pártra szavazott,
amely a parlamenti demokráciát, a szabadgazdálkodást,
a jószomszédi viszonyt s a klasszikus közszabadságokat
a leginkább hitelt érdemlő módon képviselte.

A parlamentben a helyzet a következőképpen alakult:
kisgazdák 245,
kommunisták 70,
szociáldemokraták 69,
parasztpárt 23,
polgári demokraták 2 mandátumot kaptak.

Ámbár a szociáldemokrata vezetők között sokan már ekkor
a kommunistákkal való együttműködésen dolgoztak,
a szociáldemokrata munkásság szavazata semmiképpen sem
a kommunista pártnak szólt.
Ily módon az 1945-ös választás ország-világ előtt világossá tette,
hogy a magyar nép 5 millió szavazópolgárának 83 százaléka nem kívánja
a kommunista párt uralmát.

És ahogy egy hónappal előbb egy budapesti kerület szavazatszedő delegátusa,
a kisgazda megbízott azt mondotta,
hogy ,,a magyar nép hős", most az országos magatartás láttán az angol történész
ezt állapította meg:
,,Ez volt az első szabad parlamenti választás Európa szovjetmegszállta felében.
Az egyetlen másik példa 1946 májusában Csehszlovákiában volt,
de ott akkor nem állomásoztak szovjet csapatok.
Tekintettel a Vörös Hadsereg magyarországi jelenlétére,
a magyar választók bátorsága annál nagyobb benyomást kelt."[40]



Ez a 83 százalékos antikommunista akaratmegnyilvánulás volt a nyugta,
a válasz arra,
ahogy 1945-ben Magyarországon a szovjet haderő és a kommunista párt bemutatkozott.
Ez volt az 1945-ös esztendő zárószava - de azt is nyugodtan mondhatjuk,
hogy az első megmozdulás, az első békés népfelkelés a szovjetkommunizmussal szemben.

[1] Churchill, Winston S.: Der eiserne Vorhang - Scherz & Goverts Verlag, Stuttgart - 10. o.

[2] Byrnes, James F.: Speaking frankly - Harper & Bros., New York. - 33. o.

[3] Encyclopaedia Britannica: 1946, Book of Year - 377. o.

[4] Borbándi, Gyula: Der ungarische Populismus - Aurora, München, 1976 - 46. o.

[5] Vasvári, Emilio: Dr. Otto Habsburg oder die Leidenschaft für Politik, Herold - Wien, 1972 - 153. o.

[6] Czupy, Bálint: Tnúvallomás, Új Európa, München 1972. március - 17. o.

[7] Nagy, Ferenc: i. m. - 109. o.

[8] Mindszenty, József: i. m. - 71. o.

[9] Nagy, Ferenc: i. m. - 111. o.

[10] Kovács, Imre: i. m. - 251. o.

[11] Eckhardt Tibor közlése a szerzőhöz, München, 1969. szept.

[12] Kovács, Imre: i. m. - 234. o.

[13] Fiala, Ferenc: Zavaros évek - 92. o.

[14] Nagy, Ferenc: i. m. - 85. o.

[15] Andreánszky, István: Szakasits Árpád, az államelnök, ,,Szabad Nemzet", 1949. aug. 1.

[16] Andreánszky, István: uo.

[17] Seton-Watson, Hugh: Ungarn 1945-1956, in Melvyn J. Lasky:
Die ungarische Revolution, Berlin, Colloquium Verlag - 18. o.

[18] Borbándi, Gyula: i. m. 237. o.

[19] Nagy, Ferenc: i. m. - 86. o.

[20] Kovács, Imre: i. m. - 249. o.

[21] Nagy, Ferenc: i. m. - 83. o.

[22] Aczél, Tamás-Méray, Tibor: Tisztító vihar - Griff Kiadó, München - 155. o.

[23] Andreánszky, István: Rákosi, a törpe diktátor, ,,Szabad Nemzet", 1949, aug. 15.

[24] Churchill, Winston S.: i. m. - 26. o.

[25] Haas, György: Eurókommunizmus Magyarországon - Új Európa, München,
1978. július-augusztus. - 15. o.

[26] Haas, György: i. m. - 15. o.

[27] Haas, György: i. m. - 16. o.

[28] Magyar Kommunista Párt, Szemináriumi füzetek, Budapest, 1945. I., II., III. sz.

[29] Taylor, Myron C.: Wartime Correspondence, The Macmillan Company,
New York, 1947. - 61. o.

[30] Aczél-Méray: i. m. - 160. o.

[31] Nagy, Ferenc: i. m. - 87. o.

[32] Nagy, Ferenc: i. m. - 90. o.

[33] Révai, József: Miért harcol a Kommunista Párt?
Szemináriumi füzetek, Budapest, 1945. I.

[34] Pogány, András: Város a homályban, Patria Publishing Toronto,
1960. - 13. o.

[35] Varga, Béla: i. m. - 486. o.

[36] ,,Magyar Nemzet", Budapest, 1945. okt. 23.

[37] Foreign Relations of the United States, Diplomatic PApers. Europe. - 895. o.

[38] Minisztertanács Irattára (MtI), 1945. V. kötet

[39] Mindszenty, József: i. m. - 99. o.

[40] Seton-Watson, in Melvyn J. Lasky: i. m. - 19. o.



 
 
0 komment , kategória:  Csonka Emil:1945-1956III. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 69
  • e Hét: 490
  • e Hónap: 6612
  • e Év: 389648
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.