Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csonka Emil:1945-1956 IV.rész
  2011-02-06 07:45:38, vasárnap
 
 

Csonka Emil:1945-1956 IV.rész

V.

A PÁRTOK LIKVIDÁLÁSA - AZ ÖSSZEESKÜVÉSI PER

A belügyi tárca | A köztársaság bevezetése | Sulyok kizárása | Szviridov
| Az ,,összeesküvők" | A Kovács Béla-ügy | A Dálnoki-Donáth per | Nagy Ferenc lemondása
| Az 1947-es választás | A Szociáldemokrata Párt likvidálása
| A Nemzeti Parasztpárt vége | Rövid rekviem




A természetes az lett volna,
hogy mint minden igazi demokráciában
s Magyarországot akkor, a kommunista párttal
az élen minden politikai erő demokráciának nyilvánította ,
hogy az imponálóan nagy többséggel megválasztott párt,
a Kisgazdapárt alakít kormányt.
Vagy egyedül, vagy koalíciót alkotva a programbelileg hozzá legközelebb álló párttal.
A természetes az lett volna, ha a többségi párt kormányoz,
a vele szembenálló erők pedig ellenzéket alkotnak,
és megindul a parlamenti váltógazdaság örök játéka,
a választópolgár kifejezett akaratának szellemében.


A magyarországi választó akaratához nem fért kétség:
a Kisgazdapártot kívánta a kormányra és
a kommunista pártot nem óhajtotta bevenni a kormányba.


A többségi párt vezetősége azonban egy pillanatig sem gondolt arra,
hogy a nép által kapott megbízatással egyedül sáfárkodjék.
A párt vezetőségének filozófiája az volt, hogy a kommunistákat is részeltetni kell
a hatalomban s ezzel a felelősségben.
Tildy Zoltán még azt sem akarta,
hogy egy koalíciós kormányban a párt legalább 57,5 százalékban,
vagyis a választási százaléknak megfelelően részesedjék.
Tildy saját pártjának csak 50 százalékot kívánt,
a három másik pártnak pedig együttesen 50 százalékot.
A párt tehát lemondott nemcsak az egyedül-kormányzásról, hanem,
a természetellenes koalíción belül, még a maga választási részesedéséről is.
Tildy és köre legfőbb érvelése mindig az volt,
hogy Vorosilov marsall ragaszkodik a koalícióhoz,
az újjáépítés terhét nem vállalhatja egyetlen párt, s helytelen volna,
ha a Kisgazdapárt, egyedül kormányozván,
egyedül lenne felelős
a megszálló hatalom által az országra kényszerített intézkedések megtételéért.
Ezek az érvek részben indokoltak, részben tetszetősek voltak,
de végeredményben csak egyet nem vettek figyelembe:

a választók akaratát, a választás eredményét.


Nagy Ferenc
pedig ahhoz is ragaszkodott, hogy a Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt vezetője,
Rákosi és Szakasits vállaljanak miniszteri tárcát.
Ezt azzal indokolta:
nem lehetett engedni, hogy ez a két politikus ne osztozzék a felelősségben
s ,,kívülről gyakoroljon nyomást a kormányra".[1]

Rövidesen beigazolódott azonban,
hogy ez a két politikus veszedelmesebb volt a kormányon belül,
mert minden egyes esetben a koalícióra
s az általuk vállalt kormányfelelősségre hivatkozva követelték és kényszerítették ki
az 1945-ös választási eredmény meghamisítását,
mellőzését,
a parlamenti demokrácia felszámolását.
Bevételükkel, e pártoknak juttatott kormányfeladattal megkezdődött az,
amiről William C. Bullitt, az amerikai diplomácia robusztus egyénisége állapította
meg később:

,,A kommunistákkal kötött koalíciók történetét vérrel írták,
e koalíciók rabszolgaságot hoztak Észtországnak, Lettországnak, Litvániának,
Lengyelországnak, Magyarországnak, Csehszlovákiának, Romániának,
Bulgáriának, Jugoszláviának és Albániának."[2]



Budapesten végül is 18 tagú kormány alakult.
A többségi párt kapott kilenc tárcát,
a másik három kisebb párt együttesen ugyancsak kilencet.

(Kisgazdapárt:

Tildy Zoltán miniszterelnök,
Dobi István tárca nélküli miniszter,
Kovács Béla földművelésügy,
Gyöngyösi János külügy,
Tombor Jenő honvédelem,
Gordon Ferenc pénzügy,
Bárányos Károly közellátás,
Antall József újjáépítés,
Balla Antal propaganda.


Szociáldemokrata Párt:

Szakasits Árpád miniszterelnökhelyettes,
Bán Antal iparügy,
Rónai Sándor kereskedelem,
Riesz István igazságügy.


Kommunista Párt:

Rákosi Mátyás miniszterelnökhelyettes,
Gerő Ernő közlekedésügy,
Nagy Imre belügy,
Molnár Erik népjólét.

Nemzeti Parasztpárt:
Keresztúry Dezső kultuszminiszter.)

A legnagyobb kötélhúzás a belügyi tárca körül zajlott le.
Ez a minisztérium a politikai hatalom (rendőrség, belbiztonság) legfőbb intézménye volt.
Rákosi Mátyás ismételten a kommunista pártnak követelte ezt a döntő,
életbevágóan fontos tárcát.
A Kisgazdapárt Kovács Bélát óhajtotta e minisztérium élére, nem utolsó sorban azért,
hogy az addigi, jórészt a rendőrség által végrehajtott
s a minisztérium által fedezett törvénytelenségeknek véget vessen.
Rákosi Mátyás először hozzájárult Kovács Béla belügyminiszterségéhez,
majd a döntő koalíciós ülésen visszavonta ezt
s ragaszkodott kommunista belügyminiszter kinevezéséhez.
Legfőbb érvelése az volt, hogy a kommunista párt vezeti a reakció elleni küzdelmet,
szüksége van tehát erre a minisztériumra. Ezenkívül hangoztatta azt is,
hogy a kommunisták fenyegetve érzik magukat a Kisgazdapárt terrorjától.
Rákosi tehát egyszerűen megfordította a helyzetet,
az eladdig terrort gyakorló kommunistákat úgy állította be, mint akik terrortól félnek.
Külpolitikai érvvel is előhozakodott,
azt mondotta:
,,Önök nem realizálják a helyzetet! Nézzenek körül Délkelet-Európában és mondják meg,
látnak-e egyetlen országot, ahol nem kommunista a belügyminiszter?!"[3]

Nincs nyoma annak,
hogy a Kisgazdapárt azzal érvelt, azzal vágott volna vissza, ami kézenfekvő tény és realitás volt:
egész Délkelet-Európában nem volt még egy olyan ország, ahol a polgári párt szabad választáson
olyan nagy többséget, s a kommunista párt olyan kevés szavazatot kapott volna,
mint Magyarországon. Végül a Kisgazdapárt lemondott a belügyi tárcáról,
azzal nyugtatva meg magát, hogy ha övé lenne a belügy,
kötelessége lenne orvosolni a sérelmeket, ez viszont törést okozna a kommunistákkal,
s a koalíció felbomlását eredményezné. Legyen tehát a minisztérium a kommunistáké,
de a miniszter mellé állítsanak egy ,,erős kisgazda államtitkárt,
aki legyen a rendőrség főnöke".
Nagy Ferenc azzal indokolja e döntést, melyet a párt kétségtelenül kedve ellenére hozott,
hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság orosz tagjai nyomást gyakoroltak a pártra
a kormányalakítás kérdésében, a Bizottság nem orosz tagjai,
a nyugatiak viszont arra az álláspontra helyezkedtek,
hogy a kormányalakítás ,,belügy", amelybe ők ,,nem avatkozhatnak bele".[4]

Így jött létre a történelem egyik legperverzebb koalíciója,
amely homlokegyenest ellenkezett a választáson kifejezett népakarattal
s amelynek legfőbb funkciója az volt, hogy önmagát megsemmisítve fedezze egyetlen párt,
a kommunista párt egyeduralmát. Másszóval: a koalíciót az egyik párt arra használta fel,
hogy a másik hármat, azok nolens-volens szentesítésével,
becsapja,
kijátssza, megerőszakolja és végül likvidálja. A koalíció arra szolgált,
hogy a kommunista párt a törvényesség látszatával érje el a kizárólagos hatalmat,
azt, amit a szabad választáson nem tudott megszerezni.

Az 1945-ös választás
nagy antikommunista többsége láttán sokan tették fel a kérdést:
hogyan engedélyezhette a Szovjetunió ezt a kétségtelenül szabad választást, mikor erővel megakadályozhatta volna, s bevezethette volna a kommunista párt diktatúráját,
úgy, ahogy az néhány év múlva megtörtént.
A másik kérdés,
miképpen számíthatta el magát Rákosi Mátyás, sőt maga Vorosilov is, hogyan hihette,
hogy a magyarországi választás nagyobb kommunista győzelmet eredményez.

A második kérdés részben válasz az elsőre.
Valóban,
a Szovjetunió és magyarországi különítménye, a kommunista gárda nagyobb győzelemre számított.
Ez a várakozás, ez a kalkuláció volt egyik oka, hogy Moszkva hozzájárult a választáshoz.
De emellett kétségtelenül döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy a szovjet külpolitika ekkor még tekintettel volt háborús szövetségeseire s legalább papírforma szerint eleget kívánt tenni a jaltai kötelezettségnek szabad választások megtartására. Azt például, hogy Vorosilov 1945 októberében az Edgecumbe-tiltakozás után végül is ejtette a közös lista kényszerzubbonyának tervét, a későbbi magyarországi kommunista történetírás
ezzel magyarázta:
,,A Szovjetunió a szeptemberi londoni külügyminiszteri értekezlet kudarca után nem akart újabb nemzetközi vitába bonyolódni s engedett a nyugati hatalmak követeléseinek."[5]

Moszkva ekkor még sok ponton csak tapogatta, de nem tudta bizonyosan,
hogy a Nyugat mily mértékben lesz szilárd a szovjet bekebelezési és hódító tervek
kivitelezésével szemben. Ahol a Nyugat szívósan ellenállt, ott Moszkva időlegesen visszavonult,
ahol és amikor a Nyugat bizonytalankodott, habozott vagy gavallérkodott, ott és akkor kíméletlenül érvényesült a szovjet térfoglalás. Magyarországi vonatkozásban a gerinces nyugati magatartás megakadályozta a közös listát, a bizonytalanabbá vált nyugati magatartás viszont később, ha nem is okozta, de elősegítette a választási eredmény megsemmisítését.
Például azzal, hogy ha helytálló Nagy Ferenc érvelése
a belügyminisztériumért folyó küzdelemben nem volt hajlandó olyan bátorítást nyújtani
az antikommunista tábornak, mint amilyet a Szovjetunió nyújtott a kommunistáknak.

A választás után
mindenesetre híre járt, hogy Rákosi pozíciója az oroszoknál a rossz választási eredmény
miatt megingott. A valóságban azonban a kudarc Rákosi és az oroszok együttes kudarca volt,
mert hisz a magyarországi szovjet politika nem lehetett Rákosi önálló műve.
Ő csak a szovjet stratégia kivitelezője volt. A számításban közösen tévedtek,
s hogy ennyire elszámították magukat, annak oka a kommunista ideológiában és
a politikai filozófiában keresendő. Ez az ideológia és filozófia ugyanis évtizedeken át
hozzászokott ahhoz, hogy higgyen a propaganda, az agitáció bűverejében,
s higgyen az erőszak ellenállhatatlan győzelmében.
A kommunisták politikája Magyarországon Magyarországon is ,
mióta 1944 őszén megjelentek magyar földön, a propaganda és a megfélemlítés kombinációja volt.
Úgy vélték, ha propagandájukban idomulnak a magyarság lelkivilágához és érzelmeihez vallásos,
nemzeti és polgári érzelmek , akkor valóságos céljaiktól függetlenül is talajra találnak;
s úgy vélték,
hogy ahol a propaganda nem elég, ott a rendőri módszerekkel megfélemlített lakosság engedelmessé válik. Harmadik kortesfogásként alkalmazták az egzisztenciális kérdést, ígérve vagy fenyegetve, hogy földjét, állását, boldogulását az biztosítja, aki melléjük áll, de veszélyezteti, aki ellenük fordul. Az osztogatást is orosz segítséggel hajtották végre, éppúgy, mint a letartóztatásokat és elhurcolásokat.
Azt hitték, hogy a megszálló hadsereg atrocitásait s a kommunista rendőrség brutalitását elfelejti a választó a kommunista propaganda hatására. Lebecsülték a magyarság politikai érettségét is.
A számítási hiba egyik komponense volt végül,
hogy a Moszkvából érkezett kommunista garnitúra jóformán évtizedek óta távol élt Magyarországtól,
nem tudta, hogy Magyarországon az osztályharc még
a szegényebb munkás- és paraszti rétegeknél sem népszerű, az ideológiában gyökerező permanens osztályharc nyelvezete a magyar fület sérti, a magyar léleknek disszonáns.
Az ideológiai elvakultság nem képes a valóság érzékelésére, a magyar kommunisták a szovjetkommunizmus orwelli világából jöttek haza magyar földre, kondicionált reflexeiket követték,
nem látták a való életet.

De nemcsak előzetesen számítottak helytelenül, hanem utólag,
a választás után is rosszul elemezték a helyzetet, kudarcuk, választási vereségük okát
nem saját hibáikban látták, hanem dialektikus magyarázattal a választópolgárokat okolták.
A párt legfőbb fóruma megállapította ugyanis:
,,A magyar tömegek nem olyan érettek politikailag,
hogy a szélesebb látókörű politika érdekelte volna őket...
Mi érettebbnek gondoltuk a választókat."[6]

Vagyis:
nem a párt hibázott, hanem a magyar nép buta.

Ezt a buta népet akarta ettől kezdve a kommunista párt maga alá gyűrni, s miután szabad választás alkalmatlannak bizonyult az egyeduralom megszerzésére, a fegyvertárból újra elővették az erőszakot.

Ebben az időben,
1945 végén és 1946 elején az egész magyar politikai életet s minden tényezőjét egyetlen
gondolat hatotta át, s egyetlen remény, respektíve félelem, irányította:
az orosz megszállás várva-várt befejezése. Erre épült fel minden párt és erőcsoport magatartása, kalkulációja, taktikája. Ebben az időben kivétel nélkül mindenki természetesnek tartotta,
hogy mihelyt a nagyhatalmak Magyarországgal is megkötik a békét,
az orosz megszálló csapatok rövidesen kivonulnak
s a magyar nép visszanyeri teljes szuverenitását.

Ami az országnak remény,
az a kommunista pártnak fenyegető veszedelem volt. Rákosi Mátyáséknak arra kellett törekedniök,
hogy a hatalomátvétel lehetőségeit addig teremtsék meg, illetve, ha lehet,
a totális hatalomátvételt addig hajtsák végre,
amíg a szovjet csapatok magyar földön vannak, s ezt az uralmat az orosz védőhatalom jelenlétében szilárdítsák meg oly mértékben, hogy az oroszok esetleges kivonulása után is tartós maradjon.
Ezért ragaszkodtak foggal-körömmel a belügyminisztériumhoz,
vagyis a rendőrség kézbentartásához.
(A kormányalakítási kötélhúzás során a Kisgazdapárt nagy diplomata-tagja,
későbbi párizsi követ, Auer Pál a párt belső tanácskozásain arra hivatkozott:
nem szabad ezt a minisztériumot átengedni,
mert ,,ha a szovjet csapatok a békeszerződés után elhagyják az országot,
akkor a kommunisták a rendőrségre támaszkodva átvehetik a hatalmat".[7])

A többségi pártban a tagság és főleg a párt választóinak tömege
a választási eredménynek megfelelő hatalmi részesedést kívánt,
mindenekelőtt a kommunisták visszaszorítását az eredménynek megfelelő 17 százalék erejéig.
A pártvezetőség célja ugyanez volt, de a szükséges taktikát illetően
a realitásokat különbözőképpen ítélték meg. Mind Tildy, mind Nagy Ferenc
a kommunistákkal szemben az engedékenység taktikáját vallotta, az előbbi erősebben,
az utóbbi kevésbé. Auer Pál azt írja emlékirataiban:
,,Tildy úgy látta... jobb ha lehetőleg nem húz ujjat Vorosilovékkal és
elviselhető atmoszférát teremt."[8]

Tildynek erre a filozófiára épülő miniszterelnöki tevékenysége azonban nem talált megértésre
sem a párt soraiban, de még csak a legtöbb kisgazdapárti miniszter előtt sem.
Maga Nagy Ferenc állapította meg, hogy a pártban
,,Tildy népszerűsége miniszterelnöksége első tíz hetében veszedelmesen csökkent".[9]

S ugyancsak Nagy Ferenc szerint Tildy, amíg kormányfő volt,
oly nagy mértékben lefektette az appeasement, az engedékenységi politika alapjait,
hogy azt többé már nem lehetett visszafordítani.[10]

Nagy Ferenc ebben a megállapításban részbén önigazolást is keresett,
s talán nem is jogtalanul. Amikor Tildy 1946 januárjában államfő lett s ő maga,
Nagy Ferenc miniszterelnök, lényegében a Tildy-vonalat követte, legfeljebb több civilkurázsival.
Nagy Ferenc abból indult ki, hogy az orosz megszállás átmeneti és
hogy ezalatt ne történhessék nagyobb baj, egyezkedni kell a kommunistákkal.
Auer Pál szerint ,,Nagy Ferenc,
Tildyvel ellentétben, bízott benne, hogy az orosz csapatok
a békeszerződés ratifikálása után el fogják hagyni az országot.
Addig viszont okosabbnak vélte,
ha a szovjet csapatokkal elárasztott országban nem élezi ki még jobban
a helyzetet és kerüli a nyílt konfliktust, amely ürügyül szolgált volna
az ország bolsevizálására, melyet akkor még elkerülhetőnek tartott."[11]

Nagy Ferenc
még néhány nappal a kommunisták által történt elűzése előtt is,
bár sötét színekben látta a belpolitikai helyzetet, mint aktív miniszterelnök azt remélte,
hogy ,,az orosz csapatok a békeszerződés ratifikálásától számított 90 napon belül,
a szerződés rendelkezéseinek megfelelően,
el fogják hagyni az országot, s hogy akkor meg fog szűnni a belügyeinkbe való beavatkozás
s a kisgazdapárti miniszterek erélyesebben fognak a most még szovjet fegyverekre támaszkodó kommunista párt terrorjával szemben fellépni".[12]

Az 1945-i választási győzelem előtt,
a debreceni korszakban Nagy Ferenc hajlandó volt lemondani arról,
hogy a Kisgazdapárt tényleges erejének mértékében részesüljön a hatalomban,
mert mint maga mondja
,,kénytelenek voltunk engedni
a Vörös Hadsereg által támogatott kommunista párt azon érvének,
hogy a német, majd az orosz megszállás következtében bizonytalan
a pártok viszonylagos ereje".[13]

De aztán a 45-ös nagy kisgazda győzelem után
s a párt bebizonyítottan erős volta ellenére is,
a pártvezetőség a koalíció négy pártjának pártközi értekezletén továbbra is
az engedmények politikáját folytatta. Nagy Ferenc úgy vélte,
képesek együtt dolgozni a kommunistákkal, de bevallja:
'A tény, hogy hittünk a kommunistáknak
s azt gondoltuk, hogy lehetséges velük az együttműködés,
mérhetetlen csalódást okozott a magyar politika későbbi folyamán."[14]

Még később Nagy Ferenc, mintegy önkritikát gyakorolva, megvilágítja
a pártvezetőség engedékenységi politikájának okait:
,,A választási eredmény révén Magyarország kedvezőbb pozícióba jutott,
mint bármelyik más délkelet-európai állam;
de a kisgazdák nem tudták értékesíteni politikai tőkéjüket,
mert a párt vezetői nem voltak egységesek abban,
hogy a választás utáni lélektani helyzetet ki kell használni
s a párt erejét növelni kell minden rendelkezésre álló törvényes eszközzel."[15]

A Kommunista Párt és
a Kisgazdapárt vezetőségéhez hasonlóan a koalíció másik két pártja is,
a szociáldemokrata és a nemzeti parasztpárt arra rendezkedett be,
hogy eljön a szovjet megszállás vége.

És ugyanez a felfogás szabta meg Magyarország szinte legnépszerűbb, legjelentősebb és legbefolyásosabb intézményének és személyének a magatartását is, nevezetesen a katolikus egyház s Mindszenty bíboros politikáját. Az egyház tekintélye ezekben az években elképzelhetetlenül nagy volt, az ország népe Mindszenty bíborosban szellemi és erkölcsi vezérét látta. Ezt az erkölcsi tőkét a bíboros annak köszönhette, hogy előzőleg a magyar érdekek védelmében szembeszállt a hitleri megszállókkal s ezért börtönbe került, most meg nem volt hajlandó az egyház tekintélyével fedezni és takargatni a társadalmat gyötrő rendőri brutalitásokat, szentbeszédeiben pedig szüntelenül figyelmeztetett a társadalmat megtartó erkölcsi értékekre. Mindszenty, puritán egyénisége, Hitler-ellenes múltja s antikommunista jelene következtében, puszta létével fókusza volt azoknak a reménységeknek és törekvéseknek, amelyek Magyarország demokratikus berendezését és kommunista ideológiától mentes ősi szellemi értékrendjét meg akarták őrizni az orosz megszállás utáni időkre. Mindszenty felfogása ugyanaz volt, mint Nagy Ferencé, hogy ti. az orosz uralom a békekötés után belátható időn belül véget ér. De egyben úgy látta, mint pl. Auer Pál és sokan mások is, hogy éppen azért nem szabad átengedni a hatalmi kulcspozíciókat, vagy az ideológiai-erkölcsi hadállásokat a kommunistáknak, hogy ne tudjanak berendezkedni s a hatalomban megszilárdulni az oroszmentes periódus tartamára is.[16]

Mindszenty és a katolikus püspöki kar az 1945-ös választások előtt nem szorgalmazta külön katolikus párt indulását, hanem erkölcsileg a Kisgazdapártot támogatta azért, hogy az antikommunista erőket ne forgácsolja szét. De a választás után elvárta, hogy ,,a mindenre kész bolsevistákkal szemben" a polgári tábor ne legyen ingadozó és bizonytalankodó. Úgy vélte s ő ismerte a bolsevizmus és a Szovjetunió történetét , hogy az adott helyzetben minden taktikai engedmény a kommunista párti követeléseknek olyan lépés, ami egyenlő a meghátrálással, annak minden káros és esetleg jóvátehetetlen következményével. Minden, a kommunistáknak tett engedmény csak növeli étvágyukat s gyengíti a saját pozíciót. A magyar helyzetet a világhelyzet egyik szektorának látta s úgy mérte fel, hogy most ,,a kereszténység és bolsevizmus egy látványos világnézeti harcban e pillanatban magyar földön méri össze erejét".[17]

A Kisgazdapárt legfőbb vezetőinek gyakran kényelmetlen volt a prímás e szilárd felfogása, viszont a párt tömegei, választói, sőt, parlamenti képviselői is nemcsak helyeselték a prímás magatartását, hanem lelkesedtek érte s nyíltan meg is vallották e lelkesedésüket. Szentbeszédeire óriási tömegek gyűltek össze. Még a választás előtt, 1945. augusztus 20-án, a magyarok nagy nemzeti ünnepén, amikor az első király, Szent István épen megmaradt jobbját körmenetben viszik körbe a fővárosban, kereken félmillió ember sereglett fel Budapestre, hogy meghallgassa a prímást. Kortársak szerint a pár héttel későbbi budapesti községi választást éppen ez a körmenet, ez a félmilliós demonstráció döntötte el a kommunizmus rovására: ,,a budapesti választást Szent István jobbja nyerte meg".[18]

Az országos választás után pár hónappal pedig a parlament
1946. február 27-i ülésén, mikor egy kommunista képviselő támadta Mindszentyt február 10-i, az örökimádás templomában mondott szentbeszédéért, a kisgazdapárti képviselők Mindszenty nevének hallatára, a prímást éltetve, egetverő tapsviharban törtek ki, hevesen és hosszan tüntetve a katolikus főpásztor és politikája mellett, mert ez fejezte ki legjobban az 1945-ös választáson megnyilvánuló népakaratot. Másnap, február 28-án, a minisztertanácson Rákosi Mátyás magából kikelve tett szemrehányást a kisgazdapárti minisztereknek az eset miatt, s kijelentette, sőt, fenyegetett: ,,Az, ami a nemzetgyűlésben tegnap történt, a magyar parlamentarizmus szégyene, és súlyos következményei lesznek. Kijelentjük, hogy ez súlyos hiba volt és ezt tovább nem tűrjük."[19]

Így beszélt a legkisebb párt, az alig 17 százalékos párt vezetője a legnagyobb párt, a több mint 57 százalékos többségi párt vezetőivel s nem mindig részesült kellő és jogos visszautasításban. A Kisgazdapárt számos jelentős tagja és országgyűlési képviselője így látta és jellemezte ezt a helyzetet, s benne a saját pártvezetőség magatartását: ,,A kisebbségi párt úgy viselkedett és politizált, mintha ő nyerte volna meg a választást, a többségi párt pedig úgy, mint aki elvesztette."[20]

Ezzel a politikával s ezzel a módszerrel ,,nem tűrjük"
hajtotta végre Rákosi Mátyás a demokratikus pártok, a többpártrendszer likvidálását,
alkalmazta azt a metódust, melyet dicsekedve ő nevezett el így:
szalámitaktika.
Mindig egy kis darabot, mindig egy újabbat, kihasználva
a másik párt engedékenységre való hajlamát, Rákosi szisztematikusan lefaragta
az ellentábor parlamenti többségét. Kezdte a legnagyobb falaton, kezdte a Kisgazdapárton.

A Kisgazdapárt vezetősége mindjárt a választás után súlyos taktikai hibát követett el, amikor Rákosi számára megmutatta, hogy ezt a pártot lehet zsarolni és megfélemlíteni. Az történt ugyanis, hogy a november 4-i választáson elszenvedett vereség miatti elkeseredésében a kommunista párt hevesen támadta a püspökkari körlevelet. Kétségtelen, hogy az egyház ezen erkölcsi állásfoglalása, anélkül, hogy név szerint bármely pártot ajánlott volna, a kommunistáknak ártott s a kisgazdáknak használt: döntően befolyásolta az eredményt. De ekkor, az egyház és a hívek legnagyobb ámulatára s a kommunizmus felett aratott győzelem mámorában élő választók legnagyobb megdöbbenésére a Kisgazdapárt vezetősége is megbélyegezte és elítélte a püspöki körlevelet. Aláírta a kommunisták, szociáldemokraták és parasztpártiak közös tiltakozó nyilatkozatát. Ez jóvátehetetlen lélektani melléfogás volt, mert összezavarta a hadállásokat. A Kisgazdapárt arra az oszlopra sújtott, amelynek a győzelmet jelentős mértékben köszönhette s amelynek támogatására a jövőben még nagyobb szüksége lett volna. Ezenkívül a pártvezetőség ezzel gyenge oldalát mutatta a kommunisták felé is, nyilvánvalóvá tette, hogy ez a párt, ha kellően szorongatják, hajlandó saját erkölcsi és politikai értékeit és szövetségeseit is feláldozni a kényszer-koalíció oltárán. Nem csoda, ha az antikommunista közvélemény meghökkent, a kommunista párt pedig vérszemet kapott. Mindszenty bíboros lapidárisan így jellemezte, ami történt: ,,Nagy csodálkozásunkra a Kisgazdapárt országos vezetői is csatlakoztak a marxista pártok tiltakozásához. Ez persze előrevetett árnyéka volt annak a gyengeségnek és tehetetlenségnek, amely ettől kezdve a párt központi vezetőségét állandóan jellemezte."[21]

Ezt a ,,gyengeséget és tehetetlenséget" aztán Rákosi Mátyás úton-útfélen kihasználta. Nem is várt sokáig. Már két hónappal a nagy kisgazda győzelem után megindította a gőzhengert. A stratégia és az alkalmazott módszer világosan kielemezhető lényege és menetrendje, klasszikus receptje ez volt: infiltráció, polarizáció, likvidáció.[22] Vagyis először olyan személyek beküldése vagy felkarolása az ellenpárt, a Kisgazdapárt soraiban, akik társutasként elkötelezik magukat a kommunista célok szolgálatára: infiltráció. Állandóan támadni az ellenpárt, a Kisgazdapárt azon elemeit, személyeit, akik a legszilárdabb antikommunisták s a párt nagy erőtartalékát jelentik, aztán ezek eltávolítását követelni: polarizáció. S a kettő együttes eredményeként állandóan nyomás alatt tartani az ellenpárt vezetőségét, engedményeket csikarni ki, fenyegetni és megalázni, megcsonkítani s így végül is megsemmisíteni a kiszemelt pártot: likvidáció.
Hogyan történt ez a Kisgazdapárt esetében?




A Független Kisgazdapárt likvidálása


A Kisgazdapárt polarizálására, a párt egységes véleményének megbontására rendkívül alkalmasnak látszott az államforma megváltoztatásának a napirendre tűzése. A kommunista párt úgy látta, e kérdés elővételével a kisgazda képviselők közé olyan problémát dob, amely belső vitákat eredményezhet. A köztársaság bevezetésének szorgalmazásával ezenkívül a kommunisták azt is el akarták érni, hogy a köztársaság védelme címén felléphessenek a magyar társadalom és politikai élet olyan rétegei ellen, amelyek a kommunista hatalomátvételnek elvi ellenzői voltak. A kommunisták, mint a párt történetírói maguk is elismerik, úgy látták, hogy ,,a köztársaság kikiáltása alkalmas a klerikális-legitimista körök leleplezésére és elszigetelésére, és ugyanakkor lehetővé teszi a demokratikus erők összefogásának erősítését, a dolgozó osztályok aktivitásának fellendítését."[23]

A köztársaság bevezetését, az államforma szabályozását tehát a kommunisták
az osztályharc és hatalmi harc emelőjének szánták, a polgári többség és
antikommunista társadalom lefaragása eszközének.



A királyságról a köztársaságra való áttérés
1946 fordulóján Magyarországon nem volt különösen problematikus,
de nem is volt magától értetődően természetes nem volt általános közóhaj.
Nem volt problematikus azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt király.
De nem volt közóhaj, mert a királyság ősi, ezeréves államformája volt
a magyar népnek s lelkétől soha nem volt idegen. Uralkodóival és dinasztiáival voltak rossz,
de jó tapasztalatai is, voltak gyűlölt és szeretett királyai,
s a nemzeti egységnek évszázadokon át, a legutolsó időkig szimbóluma volt
az országalapító első király,
Szent István emléke.
Ez különösen értékes világnézeti kötőanyaggá vált éppen most,
amikor az ország egy keleti hódító megszállása alá került és egy új,
ateista ideológia kísérleti terepévé vált.

Történelme során egyetlenegyszer történt meg a köztársaság bevezetése,
1918-ban, a vesztett háború után, Károlyi Mihály gróf uralmával. Még 1848-ban is,
amikor a parlament egy töredéke Debrecenben kimondotta a Habsburgok trónfosztását, ez csak a dinasztia leváltását célozta, nem pedig a királyságnak, mint államformának a megszüntetését; Kossuth Lajost nem köztársasági elnöknek, hanem csak kormányzónak nevezték ki, kormányzó elnöknek választották meg, Kossuth előzetes javaslata ,,a dinasztiának az uralkodásból örökre kizárására" vonatkozott s arra, hogy ,,amíg az ország új kormányrendszerét megállapítja,
ideiglenesen kormányzó elnök választassék."
Az 1848. április 14-i debreceni trónfosztás tehát, eltekintve attól, hogy az erősen lecsökkent, maradék törvényhozás egy radikális kisebbségének műve volt, s hogy e radikálisok (,,flamingók") emlegették a respublikát csak a Habsburgokkal szakított, de nem szüntette meg a királyságot. Ugyannyira nem, hogy maga Kossuth Lajos, a cári Oroszország beavatkozása után az orosz cárnak felajánlotta a magyar koronát orosz secundo-genitura számára.[24]

Az 1848-as szabadságharc után azonban a magyar nemzet kiegyezett és kibékült a Habsburgokkal, s kétszer is, először az abszolutizmusról az alkotmányos királyságra áttérő Ferenc Józsefet 1867-ben, másodszor utódját, IV. Károlyt 1916-ban fényes ünnepléssel, általános lelkesedés közt koronázták meg. Az első világháború elvesztésekor Károlyi Mihály gróf és a forradalmi erők kikiáltották a köztársaságot, ez azonban 1919. március végén kommunista népköztársaságba torkollott, s Kun Béla tanácsköztársasága is, 100 napos uralom után felbomlott. Ennek az első köztársaságnak az emléke, éppen a rövid életű kommunista uralom atrocitásai miatt, negatívumként maradt meg a magyar tömegek tudatában, s most, 1945-46 fordulóján alapos volt a gyanú, hogy a királyság elvetése és a köztársaság bevezetése a kisebbségi párt, a kommunisták s a mögöttük álló, gyűlölt oroszok kívánsága.

A köztársaságra való áttérésnek azonban utat nyitott egy sajátos negatívum, hogy ti. nem volt sem dinasztia, sem király. A Károlyi-Kun Béla uralom bukása után 1920-ban a magyar törvényhozás újra törvénybe iktatta a királyságot, mint államformát, de megállapította, hogy a király száműzetésben él. Mint 1848-ban, az országgyűlés ezúttal is kormányzót választott, Horthy Miklós admirális, Ferenc József császár és király volt szárnysegéde személyében. Horthy, jóllehet királypártinak és legitimistának vallotta magát s Károly királynak 1918 őszén ígéretet tett a restaurálásra, 1921-ben fegyverrel akadályozta meg Károly király visszatérését az emigrációból. A királykérdés a két háború között mindvégig rendezetlen maradt. Horthy Miklós kísérleteket tett arra, hogy családja uralmát állandósítsa. Már a második világháború idején István fiát kormányzóhelyettessé választtatta.
Az a kísérlete azonban, hogy ez ,,cum jure successionis" történjék,
vagyis utódlási joggal, meghiúsult a parlament ellenállásán, mert tekintélyes politikai körök
a Madeira szigetén elhunyt király fia, Habsburg Ottó számára akarták nyitva tartani a lehetőséget a második világháború utánra. Horthy egyik legdinamikusabb miniszterelnöke, a nyugati szövetségesekkel békét kereső Kállay Miklós felkérte az Amerikában élő Habsburg Ottót, hogy az Egyesült Államoknál és Angliánál tevékenykedjék kedvező békefeltételek biztosításán. A saját családja uralmi terveivel elfoglalt Horthy kormányzónak pedig Kállay nagyszabású memorandumot készített akkor, mikor a kormányzóhelyettes fiú, Horthy István a keleti fronton, mint pilóta, hősi halált halt. Kállay ebben az iratban eltanácsolta Horthyt attól, hogy unokája, a ,,kis István" megkoronázására gondoljon, s utalt arra, hogy a nyugati hatalmak háborús győzelme esetén Ottó-féle megoldással kell számolni. ,,Ottó helyzete jelenleg Rooseveltnél nem rossz. A monarchikus gondolat Amerikában előtérben áll. Ennek súlypontja a magyar korona körül alakulna ki"
írta a miniszterelnök a kormányzónak 1942. szept. 1-én. Kállay azt a véleményét is kifejezte a kormányzó előtt, hogy a nyugatiak győzelme esetén a Habsburgok restaurációja ,,az orosz betörés megakadályozása céljából esetleg az ország létét vagy nemlétét jelentheti."[25]

E memorandum keltétől számítva még kerek két és fél évig tartott a háború,
s nyugati győzelemmel végződött ugyan, de csak a németek feletti győzelemmel
s olyan áron, hogy a hitleri seregektől felszabadult országok egy másik,
még hatalmasabb diktatúra hadseregének megszállása alá kerültek.
S jóllehet a tehetséges Habsburg Ottó mind Churchillel,
mind Roosevelttel aktív kapcsolatban állt s mindkettő becsülte őt,
a Jalta-vonaltól keletre eső területeken a Nyugat akarata döntően és minden kérdésben nem érvényesülhetett. Így történt, hogy Magyarországra 1945-ben nem Habsburg Ottó érkezett meg Washingtonból, hanem Rákosi Mátyás Moszkvából,
s a nyugati demokrácia áldásai helyett az ország népi demokráciára ítéltetett.

De 1945 őszén, különösen a nagy választási győzelem után még eleven volt a hit és akarat, hogy a többpártrendszert megmentsék és megszilárdítsák. Ez nem jelentette automatikusan a királyságról való letérést és a köztársaság bevezetését. Sőt, igen komoly megfontolások amellett szóltak, hogy a köztársaság elfogadtatása a kommunisták lélektani győzelmét jelenti s ezért nem kívánatos. Így látta mindenekelőtt az ország legkimagaslóbb személyisége, Mindszenty.

Tildy Zoltán miniszterelnök 1945. november 16-án Varga Béla kíséretében felkereste a bíborost az esztergomi prímási székhelyen, a kormánynak azzal a kérésével, hogy járjon közbe a Vatikánnál új pápai nuncius küldése érdekében. Mindszenty ezt megígérte, de előhozta, hogy a többségi párt vezetőségének nem szabad gyenge politikát folytatnia. Tildy és Varga Béla azt fejtegették, hogy Vorosilov súlyos nyomást gyakorol rájuk, de a békekötés után, szabadabb légkörben majd megnyirbálhatják a marxisták zsarolással szerzett babérait. E beszélgetésen szóba került az államforma megváltoztatásának kérdése is. Az ország prímása, úgy is, mint az akkori törvények szerint lényeges alkotmányos tényező, hangoztatta, hogy ,,ebben a nemzet alkotmányát érintő fontos kérdésben semmiképpen sem szabad engedniök a szovjet nyomásnak". ,,Hivatkozzanak arra tanácsolta Tildynek és Vargának , hogy a választásokon egyetlen párt sem vetette fel az alkotmány módosításának szükségét, s így a jelenlegi parlamentnek sincs erre felhatalmazása." ,,Ha a bolsevisták mindenképpen döntést akarnak az ügyben, meg kell kérdezni magát a népet. Hangsúlyoztam, hogy a kommunisták a köztársaság bevezetését azért követelik, mert újabb helyzeti előnyökhöz akarnak jutni."
Tildy Zoltán a prímás fejtegetésére azt válaszolta:
,,Én is így gondolom."[26]

A kisgazdapárti vezetőségben mégis Tildy Zoltán javasolta elsőnek, hogy a marxista pártok által szorgalmazott köztársasági törvényt dolgozzák ki. Tildy javaslata nem találkozott egyöntetű helyesléssel. Amikor 1945. december elején az új kormány, a Tildy-kormány bemutatkozott a parlamentben, a kormányprogramban még nem szerepelt a köztársaság bevezetése. Jóllehet Szeder Ferenc szociáldemokrata és Révai József kommunista képviselő már felemlítette a köztársasági államformát, a Kisgazdapárt hivatalos előadója, B. Szabó István még megdicsérte a miniszterelnököt azért, hogy beszédében az államforma kérdését nem említette. Szeder köztársaság melletti fejtegetéseit pedig a kisgazda képviselők szótlanul hallgatták.[27]

Ez a magatartás tükrözte a kisgazdapárti törvényhozók nagy többségének a hangulatát. Voltak közöttük számosan, akik egész életfelfogásukkal a királyság hívei voltak s a Habsburgoknak 1867-től folytatott magyarországi politikáját egészében véve pozitívnak tartották. S voltak olyanok, akik elvileg közömbösek voltak királyság vagy köztársaság kérdésében, mindkettőt tartották elvileg jónak is, rossznak is, de az adott politikai helyzetben attól féltek, hogy a köztársaság jelenlegi bevezetése a kommunisták helyzeti energiáját növeli. E tekintetben teljesen azonosan látták a kérdést Mindszenty bíborossal. Ez a csoport, melynek hangadója Sulyok Dezső és Vásáry István volt, abban is egyetértett a prímással, hogy az államforma kérdését népszavazással kell eldönteni, s hangoztatták, hogy a magyar nép számára mind a köztársaságot, mind a királyságot elfogadhatónak tekintik.[28]

A csoport 107 képviselő aláírásával felszólította a pártvezetőséget,
hogy az államforma szabályozását halasszák el.[29]

Mint Mindszenty,
több képviselő utalt arra a lényeges körülményre is:
a pártok a választási harc során nem említették a választók előtt,
hogy az ősi államformát,
a királyságot meg akarják szüntetni. Így tehát ezek úgy vélték, hogy a jelenlegi parlament,
minthogy pártjai a választás előtt az alkotmányos kérdést nem vetették fel, nem jogosult az államforma megváltoztatására.[30] Mások azzal érveltek, hogy a kormány inkább törődjék az égető gazdasági problémák megoldásával, mint az államforma kérdésével. Legtöbben pedig azt az érvet hozták fel a szabályozás elhalasztására, hogy az ország nincs szuverenitása teljes birtokában, meg kell tehát várni az orosz megszállás befejezését, mikor a nemzet szabadon dönthet egy ennyire lényeges kérdésben. Általános volt a felfogás, hogy a királyság megszüntetését az oroszok akarják, ez is ellenszenvet keltett, s például Vásáry István, aki inkább köztársasági érzelmű volt, kijelentette:
,,Legitimista, monarchista leszek, ha ránk kényszerítik a köztársaságot."[31]

Nagy Ferenc szerint a Kisgazdapárt frakciójának döntése sokáig bizonytalan volt, a hangulat ingadozott, már-már úgy alakult, hogy elvetik a köztársaság bevezetését. ,,Jóllehet mondja úgy tűnt, hogy a többség helyesli a köztársaságot, a végső döntés kétséges volt. Úgy látszott, hogy a képviselők érezték, ami később beigazolódott, hogy a kommunisták és az oroszok állnak a terv mögött."

Varga Béla kezdetben,
dr. Kiss István egri képviselővel együtt, monarchista meggyőződésére hivatkozva ellenezte
a köztársaság bevezetését. Tildy Zoltán azonban mellette szólalt fel s még inkább maga
Nagy Ferenc. Mindketten külpolitikai érvekre hivatkoztak.
Tény, hogy a Szovjetunió kívánta a királyság eltörlését.
A nyugati hatalmak azonban ilyen irányú kívánsággal nem álltak elő,
csak amikor Nagy Ferenc kérdéssel fordult hozzájuk, nem tettek ellenvetést.
Tildy és Nagy teljesen háttérbe szorították a képviselői frakció többségének a felfogását
s az 1946. január 9-11-i viharos hangulatú
s kezdetben Tildy megbuktatását célzó pártértekezlet azzal végződött,
hogy elfogadták a Tildy-Nagy vonal álláspontját. Varga Béla monarchista elvei fenntartásával
mondott igent. Sulyok Dezső is lemondott a halasztásról, mert a kommunisták azzal kecsegtették,
hogy ha a köztársaság bevezetése után Tildy államelnök lesz,
a maguk részéről őt, Sulyokot javasolják új miniszterelnöknek.
Ekkor Sulyok maga győzte meg képviselőtársait s arra is vállalkozott,
hogy majd ő lesz a köztársaság bevezetésének parlamenti előadója.
Sulyok miként erről később Mindszenty bíborost is tájékoztatni óhajtotta
maga is tudta, hogy az oroszok az államforma megváltoztatását
a kommunista célkitűzések érdekében sürgették, de bízott abban, hogy ő,
mint bátor és erőskezű ember, a kormányelnöki jogkörrel a kezében,
megfékezi majd a hataloméhes kommunistákat.[32]


Nagy Ferenc energikus, sőt, radikális hangvételű szónoklatban követelte
a köztársaság bevezetését, arról beszélt,
hogy a szomszéd országok felé hitelt érdemlően kell bizonyítani
a magyar fejlődés demokratikus jellegét. De Nagy Ferenc hangvétele egyben
a marxista koalíciós partnerek előtt is bizalmat kívánt kelteni,
csaknem az ő terminológiájukat használva leszögezte,
hogy a Kisgazdapárt ,,nem akar és nem fog visszafordulni,
hanem halad előre a maga útján, és modern, demokratikus, népi alkotmányt,
köztársasági államformát akar".[33]

A köztársaság bevezetését indítványozó szociáldemokraták soraiban sem volt mindenki
a köztársaság automatikus híve. A két háború közti pártelnök,
a német koncentrációs táborból hazatérő Peyer Károly például
a harmincas években szorosan együttműködött Habsburg Ottóval
egy Hitler-ellenes nemzetközi és magyar front megszervezésében,
s állandó kapcsolatban állt a Sigray Antal felsőházi tag vezetése alatt működő
magyar legitimistákkal.[34]

De a párt új vezetősége egyértelműen köztársaságpárti volt,
s így ez a kérdés ezt a pártot korántsem polarizálhatta úgy, mint a kisgazdák sorait.
A Kisgazdapártban nemcsak a képviselői csoport oszlott meg a kérdésben,
hanem számos vidéki szervezet is táviratokkal bombázta a pártvezetőséget,
követelve a kérdés elhalasztását. A párt végső döntése a párttagok és választók széles köreiben elkeseredést okozott.

Mindszenty bíboros,
aki egy Tildyhez intézett levelében még karácsony előtt óvást emelt
az államforma megváltoztatása ellen, akkor is, később is úgy látta: az adott esetben nem is
a királyság vagy köztársaság elvi kérdése volt a döntő; hanem az okozott végzetes napipolitikai és hosszútávú kárt, hogy amikor a nemzetnek nagyszabású történelmi viadalra kellett erőt gyűjtenie a világbolsevizmussal szemben s gátakat kellett építenie a kommunista hatalomátvétel ellen, akkor megszüntettek egy hagyományos, vallási tartalommal rendelkező és nemzeti öntudatot tápláló eszményekkel szorosan összefonódott történelmi intézményt, vagyis egy szimbolikus erejű antikommunista bástyát.[35]


S még inkább tartott attól s ez a félelme nagyon hamar beigazolódott ,
hogy a köztársaság védelme címén a kommunista párt újabb politikai
csoportok kiiktatását követeli majd. Valóban, mint maga Nagy Ferenc
írta meg néhány év múlva, a köztársaság védelméről alkotott törvényt
Rákosiék az összeesküvési perben éppen azon fiatal kisgazda képviselők ellen alkalmazták,
akik a frakcióban a leglelkesebben kardoskodtak a köztársaság bevezetése mellett
s 1946 elején a köztársaság azonnali kikiáltását kívánták.[36]

1946. február 1-én a parlament megszavazta a köztársaság bevezetését, Tildy Zoltánt közfelkiáltással választotta meg elnöknek. A képviselői szuverenitás és erkölcsi bátorság történelmi példáját adta egy asszony, Schlachta Margit képviselőnő, aki megmaradva elveinél, szinte egyedül, védőbeszédet mondott a királyság mellett, nem törődve a konformista többséggel. A kommunista történetírás úgy látja, hogy Mindszentynek, bár a törvény megszületését nem tudta megakadályozni, ,,annyit mindenesetre sikerült elérnie, hogy a katolikus közvélemény egy részében bizonyos mértékig feléledt a királyság intézménye iránti szimpátia".[37]

Nagy Ferenc azt írja, hogy amikor ő bejelentette a köztársaság melletti döntést,
a parlament előtti téren ,,óriási tömegek lelkesen fogadták a közlést".[38]

A parasztpárti Kovács Imre viszont arról számol be,
hogy a parlament előtti tömeg ,,mérsékelt lelkesedéssel vette tudomásul
a nagy 'eseményt' s csak egy-két 'Éljen!' hangzott el".[39]

Történelmi tényként kell leszögezni két körülményt. Egyik: a királyság megszüntetését és a köztársaság bevezetését a korabeli magyar parlament szentesítette. A másik: a magyar nép népszavazással nem szentesítette. Az 1945. november 4-én megválasztott parlament csaknem egyhangúan elfogadta, de e parlamentet létrehozó választási küzdelemben s a pártok választási programjában erről nem beszéltek. A királyság megszüntetésének kérdését ezután sem vitték népszavazásra, a köztársaság bevezetéséről a magyar nép közvetlenül nem dönthetett és nem döntött.

Kovács Imre, aki nem mondható se nyílt, se titkos monarchistának, megállapítja, hogy a köztársaság bevezetése kérdésében népszavazást kellett volna elrendelni. ,,De folytatja a népszavazástól a kommunisták féltek, mert tudták, hogy a lakosság túlnyomó többsége a királyság mellett szavazna." Már csak azért is teszi hozzá , mert a kommunisták a köztársaságot akarták.[40]



Valóra váltak a baljós sejtelmek,
hogy az új köztársaság védelme címén a kommunisták újabb hatalmi előretörést terveznek
s egyben a többségi párt további belső züllesztését. Vorosilov már néhány nappal
a köztársaság proklamálása után személyesen arra kérte Nagy Ferencet,
mint új miniszterelnököt, készítsen neki listát a magyar monarchistákról.
Bár Nagy Ferenc, mint maga mondja, a kérést nem teljesítette,
a szovjet NKVD
néhány hét múlva letartóztatott két közismert monarchista politikust,
Pálffy Gézát és Lajos Ivánt. Mindkettő kemény antihitlerista is volt
s a Hitlerrel szembeni legitimista ellenállás bátor harcosa.
Az új, kommunista korszakban nyilvánvalóan ez a kemény jellemük
s puszta monarchista felfogásuk predesztinálta őket arra,
hogy mint esetleges ellenállókat eltávolítsák őket az útból,
amely ekkor már a kommunista hatalomátvétel útja volt.

Még inkább megnyilvánult a kommunista szándék a törvényhozás porondján, mikor is Rajk László kommunista belügyminiszter és Riesz István szociáldemokrata igazságügyminiszter beterjesztette a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvényjavaslatot s megindult a javaslat vitája.

Tildy köztársasági elnökké történt megválasztása után megüresedett a miniszterelnöki szék. A Kisgazdapárt képviselői Sulyok Dezsőt óhajtották megtenni kormányelnöknek. Eleinte úgy tűnt, hogy ezt a pártvezetőség is helyesli. Tildy lapja, a ,,Független Magyarország" Sulyokot emlegette dezignált miniszterelnöknek.[41]

Nagy Ferenc szintén Sulyokot ajánlotta a koalíciós partnereknek. Rákosi Mátyás azonban, a szociáldemokrata pártvezető, Szakasits szekundálása mellett megvétózta Sulyok jelölését. Mégpedig éppen azzal, amivel pedig Sulyok tetszetőssé és posszibilissé kívánta tenni magát a baloldal előtt — a köztársasági kérdéssel. A törvényjavaslat előadója ugyanis Sulyok volt, s a köztársaságot támogató beszédében történelmi visszapillantást adott. Beszédében kitért az 1919-es kommunista uralomra, majd az azt követő ún. fehér terrorra, s az akkori ,,reakció" s a jelenlegi magyarországi rendőri állapotok között párhuzamot vont. Ezekre a számukra kényelmetlen allúziókra csaptak le a kommunisták s kijelentették, Sulyokot nem fogadják el kormányfőnek. A kisgazdák minden más személyi javaslatát is elvetették, amíg nem került sor Nagy Ferenc jelölésére. Őt Rákosi is, Szakasits is elfogadta. Nagy Ferenc saját szavai szerint nem szívesen vállalta a posztot, mert úgy érezte: a miniszterelnökség ,,szétrombolja népszerűségemet".[42] Végül mégis vállalta.

A kommunisták nemcsak megakadályozták Sulyok miniszterelnökségét, hanem őt és csoportját, mely határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy az 1945-ös választás eredményének megfelelően arányosítsák a hatalmi pozíciókat s a Kisgazdapárt éljen többségi szerepével, szemelték ki közelgő támadásuk célpontjának. A támadás persze csak látszólag irányult a Sulyok-csoport ellen, valójában a Kisgazdapárt viviszekciója volt a cél. A Kommunista Párt a kisgazdapárti vezetőséggel akarta elvégeztetni a Kisgazdapárt öncsonkítását, a többség lefaragásának megindítását. Ehhez a kormányprogram parlamenti vitája, majd a köztársaság védelméről szóló törvényjavaslat vitája szolgált ürügyül. Felszólalt Sulyok Dezső is; szóba hozta a közelgő béketárgyalásokat s utalt a minimális magyar kívánságokra; utalt a szomszéd országokban idegen uralom alá került magyar kisebbségek problémájára is és kifejtette: Magyarországot sohasem sikerült volna belehajszolni Hitler háborújába, ha (még az első világháború békediktátumai nyomán) nem lettek volna bizonyos területi sérelmek.[43]

Rákosi Mátyás, aki jól tudta, hogy a párizsi béketárgyalásokon Moszkva nem fogja támogatni a jogos magyar igényeket, s minthogy különben is kereste a módot a kisgazdák közötti zavartkeltésre, műfelháborodással kiáltott oda Sulyoknak: ,,Felelőtlen beszéd ez, kedves uram, méltatlan egy országos párthoz, meg kell mondanom." A kommunista pártlap még élesebb hangot ütött meg: azonnal követelte, hogy maga a Kisgazdapárt bélyegezze meg Sulyokot.[44]

A Kisgazdapárt ismét dilemma elé került s újra polarizálódott. A képviselői csoport nagy többsége, a párttagság, sőt, a párt lapja, a Dessewffy Gyula képviselő által szerkesztett ,,Kis Újság" s a legtöbb vidéki pártszervezet is kiállt Sulyok mellett s támogatásáról biztosította.[45]

A párt azonban, melyhez Rákosi a maga felháborodását címezte, mint ,,országos párthoz", nem úgy reagált, mint egy országos pártnak erejéhez mérten kellett volna, hanem végül is elkülönítette magát Sulyok beszédétől. A miniszterelnök felhatalmazta a Magyar Távirati Irodát annak közlésére, hogy ,,a Kisgazdapárt vezérszónokának a nemzetgyűlés pénteki ülésén tett azon kijelentései, amelyekkel a határon túli magyarság és a határok kérdésével foglalkozott, nem a Független Kisgazdapárt hivatalos állásfoglalása, hanem a felszólaló egyéni véleménye".[46]

A többségi párt vezetősége most már másodszor hátrált meg, nyilvánosan, a kisebbségi párt előtt. Először akkor történt e kínos engedékenység, mikor 1945 novemberében megbélyegezte Mindszenty, illetve a püspökök körlevelét, másodszor most, mikor egy fájó magyar nemzeti kérdésben megcáfolta saját parlamenti vezérszónokát. A hatás ismét negatív és megdöbbentő volt, mind a párt berkeiben, mind az ország társadalmában.[47]

De a kisgazdapárti engedékenység nem leszerelte, hanem még merészebbé tette a kommunistákat. Evés közben jött meg az étvágyuk s immáron nem egy személy, Sulyok, hanem egész sor kisgazda képviselő ellen emeltek panaszt a Kisgazdapárt vezetőségénél. A köztársaság védelméről szóló baloldali törvényjavaslat szövege ugyanis semmiképpen sem felelt meg a civilizált jogállam követelményeinek, hanem mint egyes kommunisták maguk sem titkolták az ún. ,,forradalmi jogtudat"-ra épült. Kisgazdapárti jogászok a parlamentben kifogásolták többek között, hogy a törvény elveti a szakbíróságokat és ,,népbíróságokra" bízza a ,,köztársaság ellen vétők" ügyét; a törvényjavaslat osztályharcot szuggerál és kíván törvényesíteni, nem ad biztosítékot a szabadságjogok védelmére, de védelmet nyújt az osztályizgatásban vétkeseknek; a tervezet nem is határozza meg pontosan azt az államrendet, amelyet a törvény védeni szándékozik, s ez visszaélésekre ad alkalmat; a tervezet nem gondoskodott a tulajdon s a közszabadságok védelméről. A Kisgazdapártot a koalíciós pártok értekezletén jeles jogászok, mint Pfeiffer Zoltán, Vásáry István és maga Sulyok képviselték, s a párt képviselői csoportja tisztán látta, hogy a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló javaslat, ha így elfogadják, a kommunista párt hatalmi visszaélései számára egyengeti az utat. Több kisgazda képviselő, Veér Imre, Hegymegi Kiss Pál, Futó Dezső, mindenekelőtt pedig a nagy rétori tehetséggel megáldott Drózdy Győző interpellációt jegyzett be a parlamentben s a kommunista rendőrség még mindig nem szűnő atrocitásainak megszüntetését követelte. A magyar parlamentarizmus történetének fényes lapjai ezek az interpellációk, a civilkurázsi és a választókkal szembeni képviselői kötelesség dokumentumai.[48]

A párt képviselői csoportja el volt szánva, hogy a kommunista erőszakoskodásokat legalizáló törvényjavaslatot nem szavazza meg, ragaszkodik a jogállam ismérveit biztosító lényeges módosításokhoz. A kisgazda pártvezetőség így a kommunista párt és saját pártja malomkövei közé került. Nagy Ferenc már korábban is több kísérletet tett arra, hogy pártja képviselőit visszatartsa a kommunisták számára kényelmetlen interpellációktól. Amikor például Veér Imre a parlamentben bejegyezte interpellációját ,,a budapesti politikai rendőrség hatalmi túlkapásairól", Nagy Ferenc magához kérette, hogy lebeszélje. A Veér-interpelláció szóvá akarta tenni, hogy a fővárosi toloncházban 2500, jórészt bírói vizsgálat nélkül elhurcolt rab él, illetve alig él, mert a rossz bánásmód miatt végelgyengülésben szenved. Nagy Ferenc végül azzal szerelte le Véért, hogy tervezett interpellációja miatt Rákosi Mátyás meg Mindszenty bíboros ellen akar interpellációt bejegyeztetni. Veér, attól való félelmében, hogy a Rákosi-tervezte interpelláció a bíboros elleni ,,népítéletre" szóló felhívás lesz, engedett Nagy Ferenc óhajának s a toloncházi 2500 szenvedő rab ügye nem került a képviselőház elé. De Veér keserű szemrehányásokkal illette Nagy Ferencet s a fennálló koalíciót így nevezte: ,,A mindenáron való koalíció nem koalíció. Bolseviki párturalom, koalíciós maszkban."[49]

Veérhez hasonló keserűség kezdte ekkor már eltölteni a többi kisgazda képviselőt is, s ha talán nem is oly plasztikusan, mint Veér, ekkor már sokan tettek szemrehányást a pártvezetőségnek. Az országban pedig nőtt a népszerűsége azoknak a kisgazda képviselőknek, akik a kommunista párttörténetírás szerint is , akik, mint Sulyok, Vásáry, Dessewffy, Pfeiffer... kialakultabb arcélű, kommunistaellenesebb politikusok voltak.[50]

Az a népszerűtlenség, mely Nagy Ferenc szerint Tildy Zoltánt már kormányelnöki tisztsége első tíz hete után jellemezte, kezdte fojtogatni magát az új kormányfőt is. A kisgazdákban bízó választók egyfelől, a kommunisták kérlelhetetlen nyomása másfelől ez volt a két malomkő, mely között Nagy Ferenc őrlődött. Rákosi Mátyás a minisztertanács február 28-i ülésén azt követelte a Kisgazdapárttól, hogy vessen véget a köztársaság védelméről szóló törvényjavaslat huzavonájának s a Sulyok-Vásáry csoport módosító kívánságait tegye félre.[51]

Másnap, február 29-én aztán a Kisgazdapárt megvonta a törvény körüli tárgyalásokra szóló felhatalmazást Sulyokéktól s helyettük más képviselőkre bízta e feladatot. Sőt, a párt hivatalosan elítélte saját frakciója parlamenti kiállását Mindszenty bíboros mellett.[52]

Ráadásul fegyelmi vizsgálatot rendelt el egyik képviselője, a dunántúli Fillér László, egy szókimondó iparosember ellen, aki mély vallásosságtól áthatva mindig ostorozta a kommunisták ateizmusát, egyházellenességét. Rákosi Mátyásnak így sikerült újabb darabot levágni a szalámiból, a Kisgazdapárt pedig új engedménnyel újra megalázta önmagát. A képviselői csoport ezen a február 29-i értekezleten szívósan védekezett a pártvezetőséggel szemben, de végül is alulmaradt. Március 10-én viszont a frakció még egyszer felemelte a fejét: a köztársasági törvény megszavazását egyhangúlag elutasította. A drámai fejlődés azonban újabb drámai fordulatot vett: egy félóra múlva a pártvezetőség Sulyok szerint ,,félrevezetéssel és meg nem engedhető befolyásolással" ellenkező értelmű határozatot fogadtatott el a képviselők egy töredék csoportjával.[53] Mi lehetett a Sulyok által félrevezetésnek mondott érvelés? Minden valószínűség szerint az, hogy Nagy Ferenc, hogy a képviselőket leszerelje, arra hivatkozott: a törvény elutasítása esetén az oroszok retorzióval élnek. Nagy Ferenc ,,utalt arra, hogy sokan eltúlozzák a kommunista veszélyt... Ugyanakkor a képviselőkkel bizalmasan közölték azt is, hogy az oroszok a törvényjavaslat el nem fogadásáért súlyos megtorlásokat helyeztek kilátásba. Tildyvel együtt Nagy is arra utalt, hogy a békeszerződés érvénybe lépése után kiszoríthatják majd a kommunistákat a zsarolással szerzett pozíciókból."[54]

Kétségtelen, hogy a minisztertanács február 28-i ülésének jegyzőkönyve arról tanúskodik:
Rákosi Mátyás aki az oroszokat jelentette megvádolta a kisgazdákat,
hogy ,,nem veszik komolyan a jóvátételi kötelezettségek teljesítését".[55]

Kétségtelen az is, hogy a kisgazdapárti vezetőségnek a párton belül egyre gyakrabban kellett hivatkoznia a kommunista és orosz zsarolásra, ha olyasmit akart keresztülvinni, amit a választott képviselők elleneztek, de Rákosi Mátyásék követeltek.

És a követelések egyre fokozódtak. Rákosi Mátyás immáron kisgazda képviselők fejét követelte: Sulyokék kizárását a pártból. Ekkor jutott első nagy szerephez, végzetes szerephez, az az együttes, amely infiltráció révén került a Kisgazdapártba s eleve az volt a rendeltetése, hogy ott a kommunisták eleinte leplezett, majd nyílt céljai érdekében tevékenykedjék. Ez az együttes ,,O-csoport" néven vált ismertté, minthogy több hangadójának (Ortutay Gyula, Oltványi Imre) a családi neve O-val kezdődött. Az ,,infiltráció, polarizáció, likvidáció" stratégiájának lényege, hogy az infiltració révén a másik pártba becsempészett csoport a pártban mindig olyan kérdéseket vet fel, amelyek alkalmasak a polarizálására. Így sürgette az O-csoport már 1945 végén a köztársaság bevezetését, majd a szénbányák államosításának a programját, most pedig, 1946 kritikus márciusában a csoport megtette a szívességet Rákosi Mátyásnak, hogy a Kizgazdapárton belül sürgesse Sulyokék kizárását. Elsőnek a csoporthoz közel álló miniszterelnökségi államtitkár, Balogh István, akit sajátos szálak fűztek Vorosilovhoz, már annak febr. 8-i parlamenti beszéde után mintegy felszólította Sulyokot, hogy lépjen ki a pártból.[56]


Kerek egy hónappal később pedig a kisgazdapárti O-csoport egyenesen a kommunista párt lapjában, a ,,Szabad Nép"-ben közölt nyilatkozatban követelte a Kisgazdapárt sorainak megtisztítását. Teljesen a kommunista terminológia szerint, ezek a kisgazdapárti politikusok (Dancs József, Dobi István, Gulácsy György, Katona Jenő, Ortutay Gyula és Rácz Lajos) reakcióssággal vádolták saját pártjukat és sürgették, hogy a párt ne fedezze azokat, akik ,,a régi világot akarják visszacsempészni".[57]

Figyelemreméltó, hogy az O-csoport nyilatkozatának a szövegét előzetesen Tildy Zoltán is ismerte (bár nem írta alá), s ugyancsak jellemző, hogy amíg Fillér Lászlót antikommunizmusa miatt megfeddették, addig az O-csoportnak azt a súlyos fegyelemsértését, hogy az ellenpárt, a kommunista párt lapjában támadja saját pártját, nem ítélték el nyilvánosan.

Az O-csoport lépését egyébként összehangolták a kommunista párt meginduló akcióival: a kommunista párt és sajtója is tüzet nyitott több kisgazdapárti politikusra. Név szerint támadták a párt női tagozatának vezetőjét, Oberschall Ilmát, Sulyokot, Dessewffyt, a Párt több jogászát, s ami külön, jól kiszámított taktikai húzás volt, a Nagy Ferenc szűkebb környezetéhez tartozó két fiatal tehetséget, Saláta Kálmánt és Hám Tibort. Az ő személyük bevonásának az volt a célja, hogy mintegy figyelmeztessék, fenyegessék s ,,engedelmességre késztessék" Nagy Ferencet, jelezvén neki, hogy e bizalmasabb embereire még nem csapnak le ha ő más kisgazdákat feláldoz.[58]

Minden kommunista követelés tehát tudatos túlkövetelés volt, hogy aztán a kötélhúzás során a kommunista fél még engedjen is, de azt és annyit, amit eleve bekalkulált s ami után még mindig ő nyert, ő jutott hatalmas zsákmányhoz. E taktikának a polgári ellenfél többnyire lépre megy, a lenini ,,két lépés előre, egy lépés vissza" taktikája mindig beválik.

Most is ez történt. A kommunista párt 70-80 kisgazda képviselő kizárását követelte Nagy Ferencéktől, az O-csoport 36-ot. A kommunista pártlap, a ,,Szabad Nép" március 3-án ,,Tiszta vizet a pohárba!" címen vezércikkben követelte, hogy a Kisgazdapárt tisztítsa meg magát a ,,jobboldali" képviselőktől.[59]

Ez is hagyományos kommunista fogás, egyben képmutatás:
sohasem a megsemmisítésre szánt egészet támadja az egésszel együttműködést hangoztat ,
hanem a ,,közös ügy" érdekében a partner ,,egy részét" a reakciós, a fasiszta stb.
kívánja áldozatul. E megosztó és polarizáló hangvételre válaszolt
néhány nap múlva Vásáry kisgazda lapja,
a ,,Debrecen", leszögezve:
,,A Kisgazdapártban nincs reakció és nincs jobbszárny."[60]

A helyi rendőrhatóságok a lapot két hétre betiltották.

Rákosi Mátyásék akciója ekkor, március elején fortisszimóba csapott át. Március 7-én a három baloldali párt fenyegető hangú tömeggyűlést rendezett Budapesten s itt követelték, hogy a Kisgazdapárt ,,rekessze ki soraiból a reakciós jobboldali elemeket, amelyek a demokratikus haladásnak s ezzel az ország újjáépítésének is ellenségei".[61]

Másnap, március 8-án a három baloldali párt ultimátumot adott át a Kisgazdapártnak, március 12-én déli 12 óráig követelte a választ, illetve intézkedést. A Kisgazdapárt Politikai Bizottsága erre március 9-én elhatározta 10-12 képviselője kizárását. Másnap a ,,Szabad Nép" Rákosi utasítására figyelmeztette Nagy Ferencet, hogy ,,ne vegyék könnyelműen a belpolitikai helyzetet", s a koalíció sorsa attól függ, kizárják-e a Kisgazdapártból a jobboldali képviselőket.[62]

E napon, március 10-én a kisgazda vezetőség szűkkörű értekezletet hívott össze,
amelyen megjelent Tildy államelnök. Tildy valóságos vádbeszédet tartott saját pártja ellen
s a baloldali követelések teljesítését kívánta. Mint a kommunisták, Tildy is a Kisgazdapárt ,,egy töredékének" a bűneiről beszélt, megrótta a Mindszenty mellett tüntető képviselőket, kárhoztatta a köztársaság védelméről szóló törvényjavaslat körüli jogi aggályoskodást, amit rossz taktikának nevezett.[63]


Másnap, március 11-én Nagy Ferenc a párt képviselőcsoportjával közölte a határozatot:
több képviselőt kizárnak. Az ülés elkeseredett hangulatban folyt le.
Gyulai László ,,ocsmány támadás"-nak minősítette az O-csoport jelentkezését
a kommunista sajtóban, Nagy Ferenc azonban megvédte Ortutayékat.
Hiába volt minden elkeseredett védekezés, a kommunista ultimátum másnap lejárt
s így a párt fórumai meghozták a döntést:
az 1945-ös diadalmas választáson megválasztott 245 képviselőjéből kizárt húszat.
(Dénes István, Drózdy Győző, Fillér László, Halter Béla, Hegymegi Kiss Pál, Kiss Ferenc,
Kovács László, Ledniczky Lajos, Lévay Zoltán, Nagy Vince, Nagyiván János, Némethy Jenő,
Pászthory István, Stühmerné Oberschall Ilma, Sulyok Dezső, Ternay István, Vásáry István,
Vásáry József, Veér Imre, Veres Anna; dr. Kiss István képviselőt, egri teológiai tanárt felkérték,
hogy önként távozzék, amit meg is tett.) Rövidesen rá Dessewffy Gyulát leváltották a pártlap,
a ,,Kis Újság" főszerkesztői székéből s kizárásokat eszközöltek a párt fővárosi
és vidéki szervezeteiben is.

A kommunista párt diadala teljes volt. Mégis, korántsem mutatta ki megelégedettségét, hanem a kisgazdapárti O-csoporton keresztül kevesellte a kizárás mértékét. Ha a kisgazdapárti vezetőség azt hitte, hogy 20 képviselője feláldozásával most végre nyugta lesz, alaposan tévedett. Ha azt gondolta, hogy ez volt az utolsó válság, rövidesen látnia kellett, hogy ez csak a kezdet volt.

Nagy Ferenc később megelégedésének adott kifejezést, hogy a kommunista követelésnek (80) csak egynegyedét teljesítették, csak húsz képviselőt zártak ki. Az üggyel kapcsolatban társaságban idézte a múlt század nagy magyar miniszterelnökét, Tisza Kálmánt. Tiszától egy fiatalabb politikus a párt megtisztítását kívánta, bizonyos elemek kizárását, mondván, úgyis annyi képviselőjük van, hogy még azok kizárása után is marad elég s a kormánypárt bírja az ellenzéki kisebbségi párttal szemben, hisz az is kizár a soraiból egy-egy képviselőt. Tisza azt válaszolta, hogy az okoskodás helytelen, mert a kisebbségi párt, akármennyit is zár ki, még mindig kisebbségi párt marad, de ha a többségi párt kezdi meg a kizárásokat, akkor idővel kisebbségi lesz... Nagy Ferenc akkor, 1946. március 11-én el volt szánva, hogy ,,ez volt az utolsó kizárás".[64]

A szám valóban nem volt nagy, de nem is a számszerűség volt a döntő, a vereség nem ebben rejlik, hanem a lélektani hatásban. Abban, hogy kezdett általánossá válni a felfogás: a Kisgazdapárt mindig enged, a kommunista párt mindig győz; akit a kommunisták támadnak, azt végül is senki sem védi meg. Abban, hogy a kommunisták meggyőződtek ,,pars pro toto"-technikájuk helyességéről és alkalmasságáról. S végül abban az egyre jogosabb félelemben, hogy a lejtőn lefelé nincsen megállás, a többségi párt immáron csak a tegnap győztese, a holnap győztese viszont a kommunista párt.

A legprominensebb áldozat, Sulyok Dezső így határozta meg, ami történt: ,,Ez az öncsonkítás volt a Kisgazdapárt leginkább rövidlátó, gerinctelen és öngyilkos cselekedete. Kimondta vele saját halálos ítéletét és elárulta az országot. Benne volt a bolsevizmus teljes diadala. Küzdelem helyett a behódolást választotta. Azokat bélyegezte meg, akik tagjai között leginkább voltak antikommunisták. Ezzel vált történelmi hivatásának teljesítésére méltatlanná és képtelenné."[65]

Nagy Ferenc azt írja, a kizárásban a döntő tényező Tildy szuggesztiója volt, s ,,mi nehéz szívvel kénytelenek voltunk a képviselőknek azt tanácsolni, hogy távozzanak s így lehetővé váljék, hogy a kormánykoalíció békésen folytassa munkáját".[66]

Béke helyett azonban mesterségesen felidézett válságok sorozata következett és szaporodtak a kommunisták által felidézett szinte polgárháborús jelenségek.

A kommunista párt,
Budapesten a szociáldemokrata, vidéken a nemzeti parasztpárt funkcionáriusait is bevonva,
mozgósította az utcát. Tömeggyűléseket rendezett ,,a reakció és fasizmus" visszaszorításának programjával. Ezekkel párhuzamosan, illetve ezeket követően aztán a párttagok egy-egy kiszemelt csoportja azonnal ,,cselekedett". A városban vagy a faluban ,,reakciósnak" ismert személyek, többnyire kisgazdapárti kormánytisztviselők vagy kereskedők, orvosok, újságírók és ügyvédek irodáihoz vagy házaihoz vonultak s a ,,gyanúsítottat" elkergették hivatalából vagy kitoloncolták házából. Különösen a közigazgatási tisztviselők ellen fokozták a terrort, minthogy a Kommunista Párt a koalíciós tárgyalásokon napirendre tűzte ,,az államapparátus megtisztítását". Véres jeleneteket és súlyos egyéni tragédiákat okoztak különösen azok a ,,népítéletek" és ,,tömegfelvonulások", melyek Szegeden, Ózdon, Veszprémben, Pápán, Hódmezővásárhelyen, Csanád megyében zajlottak le, súlyos személyi bántalmazások és tömegverekedések formájában. A Tisza vidékén főjegyzőket félig agyonvertek, ahol pedig a rendőrség megpróbálta védeni az áldozatot, ott nemegyszer a rendőrséget is lefegyverezték. A kommunista belügyminiszter és a szociáldemokrata (kriptokommunista) igazságügyminiszter fedezte az atrocitásokat.[67]

A felülről irányított és sok áldozatot követelő terrort aztán a kommunista történetírás később ilyen elegáns formába öltöztetve ábrázolta: ,,A tömegtüntetések és gyűlések résztvevői azonban sok helyen nem elégedtek meg a határozatok egyszerű elfogadásával, hanem közvetlenül is igyekeztek maguk érvényt szerezni követeléseiknek. Így több helyen kényszerítették a közigazgatás vezetőit a jobboldali, népellenes tisztviselők eltávolítására illetve felfüggesztésére."[68] Vagy eképpen: ,,A népgyűlések... határozatát a tömegek azonnal végrehajtották, kitették a hivatalokból a gyűlölt tisztviselőket s többnyire a vidékről is eltávolították őket."[69]

Rögtön azután, hogy a parlamentben megszavazták a köztársaság védelméről szóló törvényt, a kommunista befolyás alatt álló bíróságok alkalmazni kezdték ezt, s ,,népellenesség", ,,köztársaság-ellenesség" vádjával ítélték el politikai ellenfeleiket, s később e törvényt alkalmazták nagy politikai perekben (pl. Mindszenty-per) is. Ezért a magyar nép a törvényt csakhamar elnevezte ,,hóhér-törvénynek".

Ilyen légkörben folytatódott a kormánykoalíció munkája. A Kisgazdapárt Sulyokék kizárása, az ,,öncsonkítás" után igyekezett gerincesebb lenni a kommunista követelésekkel szemben. Napirendre tűzte a hatalmi pozíciók elosztásának ügyét és felvette a harcot az un. B-listázás kérdésében. Egyikben sem tudott jelentős sikert elérni. Az ,,arányosítás" lényege az lett volna, hogy a Kisgazdapárt az 1945-ös választások győzelmének arányában, de legalábbis 50 százalékban részesedjék az állam irányításában. A helyzet ugyanis a következő volt. A minisztériumok kulcspozícióiból csak 76 jutott a kisgazdáknak, 203 viszont a három baloldali pártnak; a megyékben, az alispáni hivatalokban csak 2 kisgazda alispán volt, ezzel szemben 26 volt a ,,munkáspártoké"; 41 megyei joga városban a kisgazdák egyetlen polgármesteri állást sem kaptak; még nagyobb volt a kommunista részesedés a rendőrség vonalán: a rendőrségen, a vidéki főkapitányt kivéve, a kisgazdáknak egyetlen vezető beosztású embere sem volt.[70]

A közigazgatási apparátus egyszerűsítésének kormányprogramját, fölös számú tisztviselők elbocsátását, a B-listázást a kommunisták további térnyerésre igyekeztek felhasználni s ezért erélyesen követelték a Kisgazdapárttól, hogy ,,horthysta" múltú tisztviselőket bocsássanak el. Tekintve, hogy a Horthy-korszak kerek negyedszázadon át tartott, majd minden köztisztviselőre azt lehetett mondani, hogy ,,horthysta". De aki 1945 után baloldali pártba lépett be, annak ,,elfelejtették", aki a kisgazdákhoz csatlakozott, annak viszont eltúlozták ,,horthysta" múltját. A Kisgazdapárt erélyesen tiltakozott a pártközi tárgyalásokon, de ekkor már kezdte éreztetni hatását az a folyamat, amely ,,a holnap győztese", a kommunista párt felé hajlott. Az történt ugyanis, hogy a B-listázástól állásukat féltő megriadt tisztviselők tömegével léptek ki a Kisgazdapártból és beléptek, minden marxista meggyőződéstől mentesen, valamelyik marxista pártba. Így például a Kisgazdapárt 8000 főnyi vasutas-szervezetéből május elején több mint ezren léptek ki.[71]

A koalíció három másik pártjának sikerült az arányosítást gyakorlatilag leszabotálni, a B-listázás révén pedig hatalmát megerősíteni. A Kisgazdapárt egy harmadik fronton is megpróbált offenzívába lendülni: követelte a régen esedékes községi választások megtartását, hogy a háború utáni provizórikus tanácsokat végre választás útján létrehozott intézmények váltsák fel. Nagy Ferenc ebben a kérdésben olyan erélyes volt, hogy június 5-én a miniszterelnökségről való lemondással fenyegetőzött. Ez az erély használt, a baloldali pártok meghátráltak s megígérték az önkormányzati választások megtartásának mielőbbi kiírását s több közigazgatási tisztség kisgazdákkal történő betöltését. De ezen engedmény ami csak ígéret volt fejében azonnal kötelezték a Kisgazdapártot, hogy saját soraiban folytassa a tisztogatást, távolítsa el ,,a klerikális, konzervatív és jobboldali elemeket". Ezt a pártok közötti megállapodást azonban nem foglalták írásba, egyik fél sem teljesítette, s a következő hónapokban a pártoknak mindig új és új pártközi megegyezést kellett létrehozniuk a következő válságig.

Közben a Kisgazdapárton belül folytatódott a polarizáció.
Kovács Bélát, a Tildy-Nagy-Varga-Kovács négyesfogat prominens tagját elkeserítette
a pártvezetőség nolens-volens, de mindenképpen appeasement-politikája
s a nyár közepén lemondott pártfőtitkári tisztéről éppúgy, mint a pártlap főszerkesztői tisztéről.
A személyes barátság címén azonban később rá tudták venni elhatározásának megváltoztatására.
A párt az év őszén nagy akcióra szánta el magát, főleg a fiatalabb és bátrabb vezetők és képviselők, valamint a Parasztszövetségbe tömörült kisgazdák követelésére és kezdeményezésére. Ennek az új feleszmélésnek voltak részletsikerei, ellenálltak például annak a kommunista követelésnek, hogy egyes képviselők (Gyulai László és B. Rácz István) mentelmi jogát felfüggesszék. Nagy sikernek könyvelhető el aztán a szeptember elején Budapesten megrendezett parasztfelvonulás, amely részben a párt, még inkább azonban a Parasztszövetség főtitkára, Kiss Sándor teljesítménye volt. Kereken 400 000 ember vonult fel a fővárosban a Kisgazdapárt politikai programjának újbóli meghirdetésére. Jellemző, hogy a kommunista párt, amely hónapok óta tömeggyűléseket szervezett s minden új engedmény kicsikarására mozgósította az utcát, most tiltakozott, s a parasztnapok megrendezését ,,provokációnak" minősítette. A paraszti demonstráció azonban nagy kisgazda siker volt, s Rákosi Mátyás csaknem egyesztendős szalámitaktikája ellenére ország-világ előtt bizonyította, hogy Magyarország népe éppúgy antikommunista, mint az 1945-ös választások alkalmával volt.

Ezt a nagy fellendülést Rákosi Mátyás ismét a koalíciós fronton sietett ellensúlyozni, újra a Kisgazdapárt belső vitáinak felélesztésén fáradozott olyan követelésekkel, hogy a párt ,,tisztítsa meg magát". Az év végén ez a törekvés sikerrel is járt. December 12-én a Kisgazdapárt hozzájárult egyik képviselője, Vidovics Ferenc kiadatásához, mentelmi jogának felfüggesztéséhez. Bár a parlament mentelmi bizottságában kisgazdapárti többség volt, mégis, Vidovicsot átengedték a rendőrségnek. ,,Bűne" az volt, hogy következetesen hirdette a nemzeti és keresztény elveket és hogy segítette egy másik kisgazdapárti képviselő, Vértessy Károly Nyugatra távozását. Még nagyobb megrendülést váltott ki, hogy a Kisgazdapárt kommunista nyomásra leváltotta több államtitkárát, köztük a párt szuverenitását legkövetkezetesebben képviselő igazságügyi államtitkárt, Pfeiffer Zoltánt. A pártvezetőség és a párt illetékes fórumai között ekkor is elkeseredett küzdelem indult, amely a pártvezetőség győzelmével végződött.

Újabb kommunista diadal volt ez, de mégis az egész fejlődés a kommunisták és az oroszok számára túl lassú volt. A Kisgazdapárt gyorsabb szétesését várták s az ország antikommunista közvéleményének nagyobb fokú visszaszorítását. És amíg a választást követő kerek egy éven át a koalíciós taktika és zsarolás, valamint a népítéletek és tömeggyűlések, az infiltráció és polarizáció kombinált módszerével akarták korrigálni az 1945-ös választáson kialakult parlamenti és politikai viszonyokat, most, 1946 végén áttértek a nagyszabású politikai terror alkalmazására.



Nem sokkal karácsony előtt, egy este, Budapest egyik sötét utcájában heves lövöldözés támadt. Ismeretlen tettesek tüzet bocsátottak egy katonatisztre. A tiszt előrántotta fegyverét, visszalőtt s a támadókat megsebesítette. Rövid tűzharc után a támadók megfutamodtak, de a tiszt maga is súlyos sebből vérzett.

Ez a tiszt nem kisebb személyiség volt, mint Kruchina ezredes, a honvédelmi minisztérium katonapolitikai osztályának helyettes vezetője. A támadókat pedig nem kisebb ember bérelte fel és küldte Kruchina ellen, mint saját főnöke, a katonapolitikai osztály vezetője, Pálffy-Österreicher György vezérőrnagy.

Ez az éjszakai jelenet csak egyik epizódja volt annak a kezdődő grand-guignolnak, politikai rémdrámának, amely rövidesen nyilvánosan kirobbant s az ún. ,,összeesküvés", majd ,,összeesküvési per" néven vált ismertté s gyökeresen megváltoztatta a magyarországi politikai színskálát.

A budapesti polgár már azon törte a fejét, hogyan lehetne ez az idei karácsony, második a háború befejezése után, melegebb és díszesebb, mint a múlt évi volt. Nagy erőfeszítéseket tettek egy kis tüzelő s néhány jobb falat biztosítására s a karácsonyi forgatagban még senki sem sejtette, hogy a honvédelmi minisztérium börtönének pincéjébe kiváló magyar embereket hurcoltak - akik egytől egyig a Kisgazdapárt tagjai vagy rokonszenvezői.

Nagy Ferenc, Kovács Béla és Mistéth Endre újjáépítési miniszter magáninformációkat kapott, hogy Pálffy-Österreicher osztályára beszállítottak két embert: Arany Bálint mérnököt és Szentiványi Domokos diplomatát, s kutatnak Szentmiklóssy István őrnagy után, hogy letartóztassák.

A miniszterelnök jelentéstételre magához kérette a kisgazdaparti honvédelmi minisztert, Bartha Albertet, aki azonban semmit sem tudott a saját minisztériuma által foganatosított intézkedésekről, kivéve annyit, hogy azok valóban megtörténtek; ezt is magánforrásból tudja, mert az illetékes osztályvezető, Pálffy-Österreicher nem tett neki jelentést. A miniszterelnök kérte: Bartha mielőbb hozza magával a tábornokot. Ezután felhívta Tildy Zoltán köztársasági elnököt, aki szintén hallott már a dologról s kérte Nagy Ferencet, közölje majd vele a jelentés részleteit.

A miniszterelnök, amikor Pálffy és Bartha megérkezett, felelősségre vonta a tábornokot, miért nem jelentette miniszterének a letartóztatásokat. ,,Még nem volt elég információnk" mondotta Pálffy, de most már jelentheti, hogy hónapok óta figyelték Szentmiklóssy őrnagyot, most rajtaütöttek s összeesküvés nyomára bukkantak. ,,Konspiráltak az alkotmány vagy a demokratikus államrend ellen?" kérdezte Nagy, s Pálffy zavartan beismerte, hogy ilyen kérdést nem tettek fel a nyomozás során, de mondta ha valaki összeesküszik, természetes, hogy az alkotmány és a jelenlegi kormányforma ellen esküszik össze. Az osztályvezető tábornok e kétes nyilatkozatai után a miniszterelnök felszólította a honvédelmi minisztert, hogy személyesen beszéljen a foglyokkal és tegyen jelentést. Magához kérette Kruchina ezredest, Pálffy helyettesét, aki elmondta, hogy a katonai börtönépületben még neki sem engedik meg, hogy a foglyokkal beszéljen, csak Pálffy és két kommunista embere érintkezhet velük.

Nagy Ferenc aztán, mint mondja, ,,ezer dolga" miatt nem törődött az üggyel. Nem is tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, mert máskor is előfordult, hogy a politikai rendőrség őrizetbe vett ,,jobboldali" személyeket, de később ki is engedte őket. Tudta, hogy Arany Bálintnak is jobboldali kapcsolatai voltak. Mindenekelőtt pedig félre akarta tenni az ügyet, amíg megkapja Bartha miniszter jelentését.

Ekkor kiderült, hogy a miniszter nem úr a saját házában. Mikor be akart menni a foglyokhoz, az őrök közölték: nem engedhetik be, ha Pálffy tábornok nincs jelen. Pálffy megérkezett, s ő is közölte miniszterével, hogy nem engedi be, mert Szviridov tábornok orosz városparancsnok ezt megtiltotta, s különben is, a civil-letartóztatottakat már továbbvitték a politikai rendőrségre. Bartha ekkor a rendőrség főnökéhez, Péter Gábor tábornokhoz ment. Ez is közölte, hogy nem beszélhet a foglyokkal, mert erre csak Rajk László belügyminiszter adhat engedélyt, de különben is Szviridov orosz tábornok nem helyeselné. Bartha ekkor Rajkhoz sietett, s a belügyminiszter azt mondta a honvédelmi miniszternek: ne akarjon beszélni a foglyokkal, se ő, se a miniszterelnök, jobb, ha mindketten távoltartják magukat az ügytől, mert Szviridov tábornok állandó tájékoztatást kér a fejleményekről.

Ezekután Nagy Ferenc megkérdezte egyenesen Szviridovot,
aki azt mondta, igen, ,,hallott valamit", de szó sincs róla, hogy Pálffy-Österreichernek
ő olyan utasítást adott volna, hogy a kormány tagjai nem beszélhetnek
a letartóztatottakkal. Pálffynak ő megmondotta: ez az illetékes magyar hatóságok dolga
s őt nem nagyon érdekli az ügy. Nagy ekkor azt mondotta,
ezek után felelősségre vonja Pálffyt a hamis információért,
s az orosz generális erre azt felelte:
,,Nagyon helyes."[72]

Bartha miniszter ekkor fegyelmi bizottságot hívott össze s megkezdték a tábornok kihallgatását. Rákosi Mátyás azon nyomban felhívta Nagy Ferencet, a fegyelmi eljárás megszüntetését követelte, a legnagyobb demokratának nyilvánította Pálffyt, aki a ,,demokrácia ellenségei elleni küzdelemben nagy érdemeket szerzett". Nagy Ferenc nem tágított, fenntartotta a vizsgálatot.
Ekkor Szviridov egyik politikai tisztje,
Kondratov tábornok, a SZEB katonai osztályának elnöke nagy sietve a miniszterelnökhöz jött azzal,
hogy sajnálatos tévedés történt: Szviridov valóban nem adott utasítást Pálffynak,
de a tolmács rosszul fordított, Szviridov szavait félremagyarázta; az ügyetlen tolmácsot már le is tartóztatták s ezért a Pálffy-Österreicher elleni fegyelmi vizsgálatot azonnal abba kell hagyni.
A magyar miniszterelnök erre azt felelte,
hogy ezt az új fordulatot a fegyelmi bizottság tudomására hozza.
Kondratov azonban udvariasan és többször is azt válaszolta: a fegyelmi bizottság többé
ne ülésezzék, mert ha igen,
Szviridov tábornok elrendeli, hogy az egész ügyet
a szovjet katonai nyomozás vegye át.
Nagy Ferenc előtt felrémlett a kép,
hogy Arany Bálint, Szentiványi, Szentmiklóssy és a többiek
a szovjet NKVD pincéibe kerülnek
s rövidesen valahol Szibériában hajtják őket végig a fagyos, téli utakon...
Így hát azt válaszolta:
,,Közölje Szviridov tábornokkal, hogy a fegyelmi eljárást megszüntetjük."[73]

A kormánykörökben és a kisgazdapárt vezetőségében is ekkor már nagy riadalmat okoztak a fejlemények. A letartóztatottak rokonai elkeseredetten ostromolták a miniszterelnökséget. A belső értekezleten Tildy Zoltán arról beszélt, hogy úgy látszik a kommunisták valami nagyobb dolgot kívánnak csinálni az ügyből s ezért több információt kell szerezni, de mondotta ,,különösképpen kell ügyelni arra, hogy a legkisebb látszata se legyen, mintha mi védeni akarnánk az összeesküvést".[74]

Tildynek ez a magatartása, felfogása, állásfoglalása a háború utáni magyar politika történetének az egyik legvégzetesebb pillanata volt. Eleve elvetette az egyetlen olyan magatartást, amely a lefogottakat és a Kisgazdapártot talán megmenthette volna az elítéléstől, illetve a megsemmisüléstől. Ez pedig, az események számos szereplője szerint az lett volna, ha a Kisgazdapárt vezetősége és a kormány kisgazda részlege tűrhetetlenül és szívósan ragaszkodik ahhoz, s ezt minden vonalon következetesen védi, nevezetesen, hogy nincs összeesküvés.

Mert nem volt összeesküvés.

Akkor mi volt?

Tildy Zoltán, amikor először értesült a lefogásokról, inkább a lefogottakra volt dühös, mint a rendőrségre. Azt mondotta: ezek biztosan azok a ,,szuperhazafiak", akik mindig azon fáradoznak, hogy egyre több ,,százszázalékos magyar kerüljön a közéletbe".[75]

És valóban, lényegében erről volt szó, semmi másról. A letartóztatott és vád alá helyezett személyek és politikusok a ,,Magyar Közösség" nevű, több évtizede létező szervezet régi s új tagjai voltak. Elsősorban az egyetemi ifjúság és a népi származású értelmiségiek közül toborozták híveiket, azzal a céllal, hogy egymást mindenkor segítsék az előrejutásban s abban, hogy vezető állásba kerülve szolgálják, védjék a magyar érdekeket, mindenekelőtt az idegen befolyás ellen. A háború előtt és alatt ez a társulás, illetve e célkitűzés elsősorban a németek, pontosabban a hitleri Németország ellen irányult, s gyakorlatilag Hitler Duna-völgyi germanizáló terveivel szemben akart hadállásokat kiépíteni a magyar közéletben. Az orosz megszállás idején ez a filozófia automatikusan az orosz beszivárgással és befolyással szembeni védekezéssé vált, szinte elkerülhetetlen és szükséges védekezéssé a választáson mindössze 17 százalékot kapott kommunista párt több mint ötvenszázalékos igényeivel szemben. De ez nem volt összeesküvés és nem is volt titok. A ,,Magyar Közösség" tagjai, éppen ideológiájuknál fogva, a háború alatt részt vettek a Hitlerrel szembeni ellenállásban — személy szerint a most letartóztatott Arany Bálint és Szentmiklóssy ezért börtönbe is került. Szentiványi Domokos pedig egyenesen tagja volt annak a fegyverszüneti bizottságnak, amely a német megszállók kijátszásával Moszkvába ment és 1944 őszén fegyverszünetet kért. A ,,Magyar Közösség" legjobbjai, éppen a háború utolsó hónapjaiban, a földalatti tevékenység során együttműködtek az illegális kommunistákkal is, s ezt éppen ezek tudhatták a legjobban, s azt is, hogy a ,,közösségiek" személyszerint több áldozatot hoztak, mint a kommunisták. A belpolitikában a ,,Magyar Közösség" a földreform s általában a szociális reform híve volt már a Horthy-korszakban. A nagy nemzeti agitátor, a szenvedélyes hangú író, Szabó Dezső művei inspirálták őket, továbbá a népi írók, pl. Németh László, ,,A minőség forradalma" szerzője, és mások. Ideológiájuk kissé szűkre szabta ugyan a magyarsághoz tartozás ismérveit, mert csaknem kizárólag a vérségi elemet fogadta el, s ,,hígmagyar-mélymagyar" elméletével alaposan lecsökkentette az ,,igazi magyarok" számát; de ettől a nagyon is vitatható felfogástól eltekintve, s mindent egybevetve, a ,,Közösség" tagjai egészséges irányú fejlődést igyekeztek előmozdítani egy valóban demokratikus és szociális Magyarország felé. Soraikban voltak katonatisztek, hisz a harmincas években sok fiatal katonát is áthatottak a szociális reform eszméi, s voltak olyan katonák, akik fájdalommal látták, hogy Magyarország Hitler mellett sodródott bele a háborúba. Természetes, hogy az 1945 utáni politikai helyzetben ezek, mint a magyar nép 57 százaléka is, a Kisgazdapártban vagy annak közelében helyezkedtek el, és mint a magyar nép 83 százaléka nem a kommunizmus mellé álltak, hanem vele szemben sorakoztak fel.

Amit ezek a ,,közösségiek" 1945-ben és 1946-ban tettek, nem volt egyéb: tervezgettek, beszélgettek, reménykedtek és készültek arra, hogy évtizedes álmaikat és eszméiket realizálják Magyarországon akkor, amikor a békekötés után az orosz csapatok kivonulnak. Vagyis azt tették, amit a kommunisták kivételével az egész magyar nép tett abban az időben. Vagy azt, amit az egész szabad világon politikai csoportok, pártok, társulások tesznek: egy közös gondolat megvalósítására, egy program érvényre juttatására szövetkeznek. Az adott helyzetben az volt a cél, hogy lépésről lépésre el kell érni a Kisgazdapárt arányos részesedését a neki kijáró mértékben. Vagyis miként Hugh Seton-Watson írja : ,,Eljárásuk az volt, ami minden demokratikus országban tökéletesen legális. Hisz pontosan ez történt éppen 1947-ben Franciaországban és Olaszországban: az ottani koalíciók kizárták a kormányból a kommunistákat, hogy a szükséges alkotmányos többségükkel maguk kormányozzanak tovább."[76]

A közösségiek e legális törekvése azonban a kommunista párt kezén lévő belügyminisztérium ,,nyomozása" folytán ,,államellenes összeesküvéssé" dagadt s Rákosi Mátyás a pártközi értekezleten ,,tíz összeesküvésről" beszélt régi földesurak, gyárosok, etc. konspirációjáról , mint amely megdönti a demokráciát.

A kisgazdapárti vezetőség először kissé félvállról vette az ügyet, azután pedig tanácstalan volt. Mint Nagy Ferenc mondja, nem ismerték fel, hogy a rendőrségi akció nagyszabású, messzemenő terv, egy ,,master plan" kezdete, illetve része.[77]

,,Mi, a párt vezetői mondja azt hittük, hogy az 'összeesküvés' csupán epizód,
amit sikerül lokalizálni." De teszi hozzá a nép érezte,
hogy súlyos a baj, s mérhetetlen félelem kerítette hatalmába Budapestet...[78]

A ,,master plan" számára a lefogott áldozatok valójában nem is voltak fontosak, mert személyük, az egész ,,összeesküvés" csak ürügy és eszköz volt arra, hogy a Kisgazdapárt vezetőségét még jobban térdrekényszerítsék s a pártot összezúzzák. Az első letartóztatások célja az volt, hogy a végén majd letartóztathassák vagy elűzzék magukat a legfőbb vezetőket is. Szó sem volt tehát lokalizálásról, hanem arról, hogy a pártot ültessék a vádlottak padjára, fel egészen a csúcsig. Az eljárás alaptalanságát, az ,,összeesküvés" nem-létezését később, miután a célt elérték, maguk a kommunisták, a kommunista történetírás is elismerte. Megállapították, hogy a szervezkedés nem is volt veszélyes, hogy eszközei nem voltak, a Kisgazdapártnak nem is volt szüksége illegális szervezkedésre, és hogy ,,sem Nagy Ferenc, sem Kovács Béla nem vett részt az összeesküvésben, az illegális szervezkedésekről feltehetően nem is tudtak."[79]

Utólag, a teljes hatalom birtokában a kommunista párt már nem titkolta, hogy az egész akció a 45-ös választás eredményének a megsemmisítése volt erőszakos eszközökkel. A cél ez volt: ,,A Kisgazdapárt befolyását a tömegekre, elsősorban a paraszti tömegekre megingatni", majd a Kisgazdapártban ,,szakítást előidézni reakciós és demokratikus" elemek között, s továbbmenően olyan kormányt létrehozni, amely új választásokat tart és ,,biztosítja az 1945-ös választásokon kialakult erőviszonyok megváltozását."[80]

1947 januárjában szinte minden nap, minden hét új izgalmat, új félelmet hozott. Az ,,erőviszonyok megváltoztatása" a következőképpen történt.

A Kommunista Párt meg sem várva a nyomozás eredményét, vagy bírósági tárgyalást és ítéletet máris azt követelte a Kisgazdapárttól, hogy nyilvánosan jelentse be, proklamálja az összeesküvés tényét. Aztán, nem is törődve a koalícióval, a kommunista pártlap közölte a belügyminisztérium tájékoztatóját, Révai József pedig fenyegető cikket írt az összeesküvőkről.[81]

Röviddel ezután a pártlap már kisgazda képviselők nevét keverte az ügybe, Saláta Kálmánt emlegette, aki köztudomásúan a miniszterelnök fiatal baráti köréhez tartozott. A cikk frontális támadást intézett a Kisgazdapárt egyik bástyája, a ,,Parasztszövetség" ellen is,
az összeesküvés részeseként emlegetve.[82]

Anélkül, hogy a belügyi szervek bármit bizonyítottak volna, a baloldali pártok szó nélkül elfogadták és megbélyegezték az ,,összeesküvőket." A Szociáldemokrata Párt kifogásolta ugyan, hogy az ügyből a Kommunista Párt csak magának kíván hasznot húzni, de felháborodva elítélte az összeesküvést.[83]

A Nemzeti Parasztpárt hivatalos közleménye támogatásáról biztosította a Kommunista Pártot s mélységesen elítélte a ,,jobboldali politikusok és horthysta katonatisztek" akcióját.[84]

Január 12-én a kisgazda vezetők is, bár magukban nem voltak hajlandók összeesküvésként értékelni, ami történt, erős tusakodás és vonakodás után engedtek a kommunista követelésnek s hozzájárultak a rendőrségi vizsgálat folytatásához és a nyilvánosságra-hozatalhoz, de a nyilvánosság előtt nem jelentették ki, hogy szerintük pedig összeesküvés nincs. A pártsajtó már január 9-én a horthysta összeesküvők példás megbüntetéséről írt,[85]

de később igyekezett leleplezni azt a kommunista mesterkedést, hogy az egész összeesküvést egyedül a Kisgazdapárt nyakába kívánják varrni, holott a letartóztatottak között vannak kommunisták is. Rajk belügyminiszter tehát hangzott a kisgazda kívánság hozza nyilvánosságra a letartóztatott munkáspárti tagok névsorát is.[86]

(A politikai rendőrség ugyanis már ekkor lesújtott néhány olyan régi, idealista kommunistára, mint pl. Weishaus, akit ,,frakciósnak" neveztek a pártzsargonban, s akit a hatalomra jutott párt erőszakos módszerei elkeserítettek. Őt és csoportját is odacsapták a nemlétező összeesküvőkhöz.) A Kisgazdapárt tehát úgy látta, hogy ha nem is utasítja vissza az összeesküvésről szóló állításokat, legalább derüljön ki, hogy nem egyedül ő az összeesküvő. Ez sem használt, a kommunista és baloldali sajtó összejátszva a belügyminisztériummal nap mint nap sorolta kisgazda ,,összeesküvők" nevét s Rákosi nap mint nap sürgette a Kisgazdapártot a ,,bűnösök" eltávolítására.

A Rajk-féle nyomozási jelentések ,,két vonalról" beszéltek,
az összeesküvők katonai és polgári vonaláról.
A politikai szervezkedés a vád szerint Donáth György kezébe futott össze, aki már a háború előtt országgyűlési képviselő volt. A katonai szervezkedés feje Dálnoki Veress Lajos tábornok lett volna. A jelentések mindkettőnél kiemelték, hogy a ,,Horthy-korszakban" szerepeltek,
Donáth egyenesen az akkori ,,kormánypárt, a MÉP korifeusa volt."
Arról hallgatott a kommunista jelentés, hogy amikor a ,,horthysta" parlamentben

az un. zsidótörvényeket vagyis zsidó vállalatok
közgazdasági tevékenységét korlátozó törvényjavaslatokat tárgyalták,
Donáth György tiltakozásul kivonult a parlamentből.
Azt sem említették meg, hogy Dálnoki Veress Lajos tábornokot
a hitleri megszállók bebörtönözték
és egy hadbíróság halálra is ítélte, mert Horthy kormányzónak a háborúból való kiugrását,
annak politikáját támogatta.
Dálnoki Veress Lajost egyébként most 1947 január 17-ig nem tudták elfogni,
országos hajtóvadászatot indítottak ellene, de végül árulás segítségével rátették a kezüket.
A belügyminisztériumi jelentések
a nyomozás minden erőlködése ellenére sem tudtak valóban terhelő bizonyítékokat felmutatni.
Alapjában véve legális törekvéseket, azok puszta tényét minősítették államellenes bűnnek.
E jelentések csak kommunista politikai szólamokat hangoztattak,
s arról szóltak például,
hogy az összeesküvők a Kisgazdapártot akarták egyetlen kormányzó-pártnak
(amire joga volt);
hogy közeledést kerestek a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt jobbszárnyához
(ami nem tiltott eljárás, hisz a Kommunista Párt is azt hirdette, hogy közeledést keres
a Kisgazdapárt balszárnyához); hogy fel akarták éleszteni
a ,,Magyar Közösség" szervezetét, (ami nem volt jogtalan,
hiszen a Kommunista Párt tucatjával hozott létre saját égisze alatt álló társadalmi szervezeteket).
A belügyi jelentések gondoskodtak katonai jellegű lépések felvázolásáról is,
például hogy az összeesküvők kapcsolatot kerestek a Nyugatra menekült volt magyar haderővel,
s tiszteket jelöltek ki, hogy hatalomátvétel esetén azok átvegyék a kulcspozíciókat,
s hogy felállították az illegális fővezérséget.
Ezeket az állításokat azonban a nyomozás semmivel sem tudta alátámasztani.
Nagy Ferenc Rajk beszámolója során, mikor az a Veress-féle napiparancsot említette,
kérte, hogy mutassa meg ezt a napiparancsot. Rajk ekkor zavartan azt válaszolta,
hogy sajnálja, de az eredeti napiparancs megsemmisült, ők a vallatások adataiból rakták össze,
mit tartalmazott ez az illegális napiparancs.[87] Rajk ezután azt közölte a miniszterelnökkel s a többi pártvezetővel, hogy az összeesküvők Pünkösdy századost (aki már letartóztatásban van) megbízták, teremtsen kapcsolatot az Ausztriában és Németországban élő volt tisztekkel és legénységgel. Rajk itt is valótlant állított, mert egyszerűen megfordította az igazságot.
Az igazság az,
hogy nem a Magyarországon élő katonatisztek küldték ki Pünkösdyt,
hanem külföldön élő katonatisztek küldték be Magyarországra a századost.
Dálnoki Veress Lajos azonban nem volt hajlandó fogadni,
s Szentmiklóssynak is megtiltotta, hogy a különben derék,
jó patrióta Pünkösdyvel tárgyaljon, éppen azért, mert tudta, hogy az ilyesmit konspirációnak lehet minősíteni.[88] Később a tárgyaláson éppen ez a körülmény,
Pünkösdy elutasításának Dálnoki Veress védője általi bizonyítása mentette meg Dálnokit attól,
hogy kivégezzék.[89]

Az igazság azonban mellékes volt. Rajk is tudta, hogy nincs összeesküvés, Nagy Ferenc is tudta. Rákosi is tudta, hogy a Kisgazdapárt vezetősége a magyarközösségi fiatalokkal nem állt konspiratív kapcsolatban, talán még tervezgetéseikről sem tudott. A Kisgazdapárt vezetősége is tudta, hogy sem Saláta, sem a többi gyanúsított nem készült öngyilkosságra: nem szervezett felkelést az orosz haderő ellen. De pártközi és miniszterközi tájékoztatókon immár több mint egy éve kialakult a megmásíthatatlan rituálé, hogy Rákosi Mátyás a többségi párt ,,fasiszta", ,,horthysta" elemeinek eltávolítását követeli. Most az ,,összeesküvők" kiadatását követelte.

Január 14-én Rákosi Mátyás ismét célhoz ért: a Kisgazdapárt fegyelmi vizsgálatot rendelt el hat képviselője ellen. Két képviselőjét, Saláta Kálmánt és Jaczkó Pált kizárta a pártból. Egyik miniszterét, Mistéth Endrét lemondatta. Elrendelte a párt, hogy Budapesten és vidéken távolítsanak el a párt vezetői tisztségéből mindenkit, aki nem régi párttag, hanem csak 1945 október 1-e után lépett be. A Parasztszövetség vezető állásából is kitettek több ,,magyarközösségit."[90]

Rákosi Mátyás azonban ezzel nem érte be. Követelte, hogy hét kisgazda képviselő mentelmi jogát függesszék fel és tegyék lehetővé, hogy a rendőrség őrizetbe vegye őket. Az egyik képviselő, Saláta Kálmán, néhány kisgazda képviselő és több barátja segítségével kijátszotta a parlament előtt lesben álló ÁVO-fogdmegeket, észrevétlenül elhagyta a törvényhozás épületét és Tirolba menekült. Mint mondotta, ,,nem akarta megvárni, hogy a kommunista rendőrség rajta próbálja ki vallató módszerei korszerűségét s nem óhajtotta, hogy a kommunista igazságszolgáltatás szolgáltasson neki igazságot."[91]

A kommunista párt kívánságára Rajk belügyminiszter felkérte a minisztertanácsot és a köztársasági elnököt, hogy járuljon hozzá a kisgazda képviselők (Gyulai László a párt propagandaosztályának v. vezetője, Hám Tibor a központi bizottság főtitkára, Horváth János a Parasztszövetség osztályvezetője, Jaczkó Pál a pártvezetőség tagja, Kiss Sándor a Parasztszövetség igazgatója, Vatai László az ,,Igazság" c. kisgazda lap szerkesztője és Vörös Vince a Parasztszövetség osztályvezetője) kiadatásához.

Lélekzetelállító pillanat volt ez, szívszorító döntés.

Emberéletek és a politikai szabadság évei függtek tőle. Adva volt egy szabadon választott parlament és annak nagy többségi pártja, s adva volt egy machiavellista koholmány. Adva volt a megszálló orosz haderő s egy orosz tábornok, aki nyomást gyakorolt, de eddig még nyílt beavatkozástól mindig visszariadt. Adva volt egy törvényhozás, amelynek minden tagja tudhatta, hogy ha most enged és hét tagját kiszolgáltatja egy rossz hírben álló, rettegett rendőrségnek, akkor legközelebb vele is megtörténhetik ugyanez. De felülkerekedett az a hit, hogy ez a sors talán elkerülhető, — ha most meghozzák a kisebbik áldozatot.

Itt volt az a pillanat, amikor a világ valamennyi szabad, demokratikus államában a parlament él azon alkotmányos jogával és kötelességével, hogy az ügy tisztázására parlamenti vizsgáló bizottságot állít fel. Ezt a parlamentet szavazópolgárok milliói bízták meg a nemzet sorsának ellenőrzésével és irányításával. Itt volt a pillanat, amikor a parlament szembekerült egy nyilvánvaló visszaéléssel s reá hárult a feladat, hogy ezt leleplezze. A törvényhozó hatalom összeütközött a végrehajtó hatalom egyik szervének, a rendőrségnek a gyanús tevékenységével. S különösen, hogy a rendőrségi szervek a parlament tagjai felé nyújtották ki a kezüket, a parlament elementáris, magától értetődő, legtermészetesebb joga volt, hogy az állítólagos összeesküvés létezését vagy nemlétezését kivizsgálja.

Ez volt a pillanat, amikor a magyar politika talán még megvethette volna a lábát az 1945-ös választási eredmény talaján s a szovjet nyomással szemben hivatkozhatott volna a jaltai egyezményre s bevethette volna még egyáltalán nem kialudt erkölcsi bátorságát. Voltak is a parlamentben, akik erre gondoltak, szót is emeltek, de még többen voltak, akik úgy vélték: Hám Tibor és a többiek kiadatásával talán menteni lehet, ami menthető.

A minisztertanács és a köztársaság elnöke hozzájárult a belügyminisztérium kéréséhez, Nagy Ferenc is úgy érezte, hogy engednie kell. Nagy Ferenc ebben az ügyben elkövette politikai pályafutása legvégzetesebb hibáját, azzal, hogy a parlamentben, refrénszerűen ismételve kijelentette: összeesküvés pedig van, összeesküvés pedig van. Az előrerohanásnak ezt a taktikáját csak jogi járatlanságával lehet magyarázni: még sem hatóság, sem bíróság nem állapította meg az összeesküvés tényét, de a miniszterelnök már enunciálta ezt a ,,tényt". Felhatalmazást adott a mentelmi bizottságnak, s a bizottság — ámbár nem vita nélkül — a szóbanforgó képviselők mentelmi jogát, előzetes letartóztatásra kiterjedő hatállyal, felfüggesztette. Ez volt a magyar parlament egyik legsötétebb órája.

A rendőrség még aznap letartóztatta a képviselőket. 1947 január 17-e volt.

Ez a nap egyébként — az 1956-os magyar forradalom oknyomozó története ezt kétséget kizáróan megállapítja — lényeges szerepet játszott a kilenc év múlva kirobbant szabadságharcban. Mert az 1945-ben megválasztott parlamenti elit tagjai ezt a megaláztatást, önmaguk megalázását nem tudták elfelejteni. Szégyen égette őket, hogy hét képviselőtársukat kiszolgáltatták a hirhedt ÁVO-nak s ez a szégyen 1956-ban lángot gyújtott. A parlament egyik tagja ezt úgy fogalmazta meg, hogy akkor, Hámék kiadatásakor, 1947-ben, ,,La Rochefoucauld-val szólva úgy gondoltuk, hogy valamennyiünkben van elég erő elviselni a mások szenvedését, de aztán a következő hónapokban és években tudtuk, hogy nem tudjuk elviselni. 1956 októberében az 1947 januári szégyenfoltot is le akartuk törölni."[92]

A kisgazdapárti vezetőség több tagja úgy vélte, okosabb és kisebb megrendüléssel jár, ha az egész összeesküvési ügyet siettetik, mert így hamarább kiderül, hogy a dolog koholmány s a letartóztatottak is vagy kiszabadulnak, vagy enyhe ítéletet kapnak. Az ügy gyors lezárása után, remélték, enyhül a belpolitikai, illetve koalíciós válság. Minél előbb befejeződik az ügy, annál jobb, míg a további ellenállás csak újabb bajokat idézne fel.

Ez a remény hiú reménynek bizonyult, mert a következő baj azon nyomban beköszöntött. Alighogy bezárult a börtönajtó a fiatal politikusok mögött, Rajk László belügyminiszter egykettőre ,,kiderítette": a vallomások terhelő adatokat tartalmaznak a Kisgazdapárt főtitkára, Kovács Béla ellen.

A Kommunista Párt, a kommunista rendőrség ezzel hozzányúlt a nagy négyesfogat, a Tildy—Nagy—Varga—Kovács együttes széttörhetetlen intézményéhez.

A remények és illúziók ebben a pillanatban egyszerre szertefoszlottak.

Nagy Ferenc most — egy ideig — keményen harcolt Kovács Béláért.

Varga Béla változatlanul szilárd maradt.

A törés Tildynél következett be.

Az újabb kommunista gőzhenger ugyanis három nappal a képviselők kiszolgáltatása után Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád képében jelent meg Nagy Ferencnél. Azt kívánták, hogy Kovács Béla mondjon le a Kisgazdapárt főtitkári tisztségéről, vagy menjen szabadságra. A pártvezetőség belső tanácskozásán Nagy Ferenc és Varga Béla határozottan nemet mondott, Tildy Zoltán azonban belekapaszkodott Rákosiék követelésének az enyhébb, második részébe s annak megfelelően azt ajánlotta, hogy: Kovács Béla menjen szabadságra. Közöljék ugyan a párttal és a nagyvilággal, hogy Kovács Béla nem bukott ember, de — szabadságra ment. A párt képviselői csoportja, egy időre felocsúdva 17-i magatartásából, Tildyvel ellentétben a Nagy—Varga-féle ,,nem" határozott álláspontjára helyezkedett. A képviselők érezték, hogy élet-halál harc kezdődött, hiszen a hét képviselő kiadatása után az egész baloldali sajtó országos zenebonát rendezett, a hangnem olyanná vált Magyarországon, hogy a hajdani francia jakobinusok legrikácsolóbb, vérpadot követelő hangja is elbújhatott mellette. A három baloldali párt szerte az országban népgyűléseket rendezett és név szerint is összeesküvéssel gyanúsított kisgazda képviselőket. Az Alföldön B. Szabó kisgazda politikus ellen a baloldali pártok tömegakciót szerveztek, a Dunántúlon egy kommunista lap Czupy Bálint, Hajdú Németh Lajos katolikus — ,,klerikális" — képviselőket támadta, sőt, a három baloldali párt soproni nagygyűlésén nyíltan elhangzott a követelés, hogy a kisgazdapárti képviselőket fel kell akasztani![93]

Egy héttel a hét képviselő lefogatása és négy nappal az első követelés után a Kommunista Párt újra felszólította a Kisgazdapártot a további öncsonkításra. A követelések: a pártvezetőséget (eddig a ,,pártot") tisztítsák meg a reakciós elemektől; a párt politikai irányvonalát gyökeresen változtassák meg; a párt alakuljon át parasztpárttá; Kovács Béla vonuljon vissza a politikai életből.

A kommunisták, régi jól bevált recept szerint megint mozgósították a Kisgazdapárt baloldalát is, a társutasokat. Az O-csoportot ekkor már Forum-csoportnak nevezték arról a klubról, ahol tagjai rendszeresen üléseztek. A csoport a kommunista célok előmozdítása érdekében ekkor valóságos kis puccsot rendezett a pártban. Ülést hívtak össze a Kovács Béla ügyben, de erre nem hívták meg Varga Bélát, Nagy Ferenc pedig vidékre utazott. Az ülésen, Tildy támogatásával, határozatot hoztak, hogy Kovács Béla menjen szabadságra. A Köztársaság Elnöki Hivatala továbbította ezt a határozatot a Magyar Távirati Irodához. Alighogy megjelent a közlemény, Varga Béla erélyesen közbelépett, a hírt visszavonatta, Kovács Béla pedig nem mondott le. De megszólalt a kommunistáknak elkötelezett kisgazda vezető, Dobi István. Ő és köre ismét a kommunista sajtófórumokban bírálta saját pártját, ezúttal azt az érvet hozta fel, hogy a Kisgazdapártban ,,nem jut szóhoz a parasztság." A Forum-csoport is újra megszólalt, tisztogatást követelt Nagy Ferenctől, egyben azt, hogy a pártban biztosítsanak nagyobb súlyt a parasztságnak. A ,,parasztság" melletti ez a feltűnő és irányított kardoskodás egyrészt alaptalan volt, mert a kisgazdapárti parlamenti frakciónak több mint a felét paraszti származásúak alkották; másrészt az egész érvelés a kommunista taktikát szolgálta, a polarizálásnak ezúttal osztályharcos metódusával. Annál is inkább visszataszító volt, mert a kommunistáknak a kormányszinten követett politikája, a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatása, vagyis olcsó eladása, az ún. stabilizáció s a mesterséges árpolitika — éppen a parasztság elszegényítését és öntudatának megtörését célozta. De a Forum-csoport falut alig látott intellektueljei hangos szóval siránkoztak azon, hogy pártjuk nem respektálja eléggé a parasztokat. Sőt, ezúttal politikai síkon is továbbment: amíg mostanáig csak — a kommunistákkal összhangban — a párt ,,jobboldalának" a lefaragását sürgette, most e követelést már kiterjesztette a ,,centrumra" is.[94]

A Kisgazdapárt vezetősége lassan-lassan engedett a nyomásnak. Nagy Ferenc január 29-én nagy beszédet mondott, új politikai korszakot hirdetett meg, de kitérve az aktuális helyzetre, volt egy félelmet keltő mondata, amely a kapituláció vészes szelét érzékeltette. Kijelentette, hogy akik nem értenek egyet a pártvezetőséggel, azokat eltávolítják, akkor is eltávolítják, ha az illetők különben ,,a legtisztább, legtisztességesebb, legjóravalóbb emberek".[95]

Még aznap, 29-én, Kovács Béla megroppant, feladta a harcot és levelet intézett a pártvezetőséghez, hogy ,,négy heti szabadságot kér".

Másnap, január 30-án a kommunista párt kijelentette, hogy Kovács Béla távozása nem elég, a Kisgazdapárt alakítsa át egész Központi Bizottságát, a polgári sajtót pedig állítsák át baloldali sajtóvá.[96]

Február 1-én a Kisgazdapárt elfogadta Kovács Béla szabadságolását, hangsúlyozva, hogy az csak átmeneti, a főtitkár majd visszatér a politikai életbe. Ugyanakkor, eleget téve a másik kommunista követelésnek, a pártsajtó élére a Forum-csoport egyik korifeusát, Mihályfy Ernőt állították. A főtitkári tisztséget pedig egy négytagú bizottságra ruházták, (Dobi István, Bognár József, Implom Ferenc és Rácz Lajos), amelyben már kulcshelyzetbe kerültek a Forum-csoport jelöltjei.[97]

A lavina gördült, sőt, rohant a lejtőn lefelé.

Február 3-án a Kisgazdapárt közölte az ország feszült várakozásban élő közvéleményével, hogy Kovács Béla ,,szabadságra ment."[98] Elkeseredés és háborgás fogadta a hírt, de az 1945-ös választás győztes pártja további öncsonkításra kényszerült: a Politikai Bizottság február 4-i ülésén egész sor újabb képviselőjét áldozta fel. Először a már lefogott fiatal képviselők eddigi felfüggesztését átalakította kizárásra, s ráadásul más gerinces képviselőket is (pl. Belső Gyula) kizárt a pártból, végső fokon összesen 22-őt. Tehát még egy év sem telt el az első nagy öncsonkítás, a Sulyok-csoport kizárása óta, a pártról újabb hatalmas darabot faragtak le.

Ez megtörténvén, másnap a baloldal, ezúttal a szociáldemokraták fellépésével, megint szorított egyet a hurkon és a Szociáldemokrata Párt lapja egyenesen Nagy Ferenc politikai felelősségét hangoztatta, az összeesküvési ügyben elkövetett mulasztásokkal vádolva.[99] A következő napon, február 5-én pedig a parlamentben a kommunisták vezérszónoka, Révai József már azt hangoztatta, hogy Kovács Bélát nem csupán politikai felelősség terheli, hanem ,,büntetőjogi felelősség" is.[100] Mindjárt ezután, ugyanezen a napon a rendőrség 32 oldalas iratot adott át a népügyészségnek, amely ennek alapján felszólította a parlament elnökségét, hogy — Kovács Bélát adja ki a rendőrségnek.

Nagy Ferenc sajtó útján történt nyilvános megfenyegetése — a légkört tekintve nyugodtan mondhatjuk, megzsarolása —, valamint Kovács Béla fejének követelése ekkor nagy egységbe kovácsolta a Kisgazdapártot. A pártvezetőség megszilárdult, a párt a sarkára állt. A frakció egy parasztrészlege az egész parasztság elleni támadásnak nyilvánította a Nagy Ferencet ért bírálatot s kijelentette, hogy Nagy Ferencet ,,nem hagyjuk cserben."[101] Aggasztó jel volt mindenesetre, hogy a ,,nem hagyjuk cserben" elsősorban csak Nagy Ferencre vonatkozott és nem ugyanolyan mértékben Kovács Bélára is, aki pedig nagyobb veszedelemben forgott. De mégis, a parlamenti frakció szorosan felzárkózott Kovács Béla mellé is. Február 7-én a párt belső köre bizalmas ülést tartott s ennek nyomán a parlament aznapi ülésén Kovács István, a párt Politikai Bizottságának tagja, Székesfehérvár képviselője nagy erkölcsi ihletettségű beszédben több képviselő aláírásával javaslatot terjesztett be, hogy a parlament küldjön ki egy 25 tagú bizottságot a Magyar Közösséggel kapcsolatos ügyek kivizsgálására.[102]

A párt tehát, annyi megaláztatás és megalázkodás, annyi engedmény és taktikai melléfogás után határozottan felemelte a fejét. Pótolta azt, amit a hét fiatal képviselő esetében elmulasztott. Most, hogy két legfőbb vezetője került a kommunisták lővonalába, elszánta magát a helyes és minden parlamenti demokráciában természetes lépésre: a parlamenti vizsgáló bizottság intézményéhez folyamodott. Varga Béla, úgy is, mint a parlament elnöke, a párt Politikai Bizottságában már előbb ezt a lépést ajánlotta,[103] de akkor és ott nem talált meghallgatásra.

Kovács Istvánnak a parlamenti vizsgáló bizottságot bejelentő indítványát a baloldali fronton óriási felzúdulás fogadta, kitűnő beszédét a kommunista és részben szociáldemokrata képviselők is lehurrogták, Rákosi Mátyás pedig egyenesen azt mondotta, hogy Kovács István mint a ,,klerikális reakció ügynöke" maga is összeesküszik a demokrácia ellen.[104] A három baloldali párt nyilvánosan megbélyegezte a parlamenti vizsgáló bizottság tervét, a szociáldemokrata párt vezetősége meg elutasította a gondolatot;[105] csakhamar ellene foglalt állást a Nemzeti Parasztpárt vezetősége is.[106]

Egy nappal Kovács István parlamenti akciója után a minisztertanácson kompromisszum jött létre, amely végső kihatásában a parlamenti vizsgáló bizottság kiküldésének a meghiúsítását célozta. Lényege: egy pártközi testületet hívnak életre a szociáldemokrata igazságügyminiszter, Riesz István és a kisgazdapárti igazságügyi államtitkár, Hompola Mihály elnökletével, ez vizsgálja ki az ügyet s tegyen jelentést a parlament mentelmi bizottságának, — ennek fejében viszont a Kisgazdapárt lemond szabályszerű parlamenti vizsgáló bizottság kiküldéséről. Amikor a kisgazdapárti frakció február 11-i ülésén Nagy Ferenc közölte ezt a kompromisszumot, viharos tiltakozásokra került sor. Éles szavakkal kritizálták a pártvezetőséget, személy szerint Nagy Ferencet is, szemére vetették, hogy örökösen visszavonul és állandóan engedményeket tesz a kommunistáknak. Mégis, az ülés azzal végződött, hogy elhatározták Kovács István 7-i javaslatának a visszavonását, de úgy döntöttek: levélben kérik a kommunista belügyminisztert, hogy Kovács Bélát, a pártfőtitkárt ne tartóztassa le.

Az egyetlen helyes és törvényes megoldás, parlamenti vizsgáló bizottság létesítésének a terve ezzel el lett vetve, a Kisgazdapárt lelkületének ez az utolsó fellobbant szikrája kialudt. Illetve, mint később kiderült, ez még csak az utolsóelőtti szikra volt.

A Riesz—Hompola testület semmi lényegeset nem végzett. Csak a rendőrségi jegyzőkönyveket vette alapul, de a vádlottakat meg sem hallgatta. Mikor pedig a testület kisgazda elnöke, Hompola enunciálta, hogy ilymódon a jelentést nem írhatja alá, a kommunista párt elővett egy évekkel azelőtti fényképet, amelyen Hompola egy német tiszt társaságában látható s e fénykép alapján követelte Hompola visszahívását a testületből. Riesz, a miniszter, rendkívül kétes egzisztencia volt. A háború alatt a hadbíróságok előtt katonaszökevényeket védett mint ügyvéd. Sok ilyen ügyvéd ezt olyan magas honorárium ellenében tette, hogy a hozzátartozók valósággal koldusbotra jutottak. Riesz is kitűnően keresett. Bár az akkori ,,zsidótörvények" értelmében zsidó ügyvédek nem működhettek, Riesz kivétel volt. A hitleri megszállás idején nem vett részt az ellenállásban. 1945-ben azonnal jelentkezett Rákosi Mátyásnál, hogy be akar lépni a Kommunista Pártba, de azzal bízták meg, maradjon továbbra is a Szociáldemokrata Párt tagja s jelentsen a kommunistáknak. Személyében tehát az Andrássy-út 60 kommunista rendőrségének, a ,,kommunista Gestapo"-nak az ügynöke ült a Szociáldemokrata Párt alelnöki és a kormány igazságügyminiszteri székében.[107] Ez a Riesz István most, Hompola eltávolítása után egyedül írta meg a ,,testület" jelentését s február 15-én közölte, hogy ,,Kovács Bélát az összeesküvésben való részvétel alapos gyanúja terheli, úgy hogy kiadatását indokoltnak tartom."[108]

Kovács Béla öntudatosan hárította el magától a vádakat. Február 14-én, mikor a Kisgazdapárt felszólítására Rajk belügyminiszter a kisgazdák képviselői frakciója előtt ismertette a vádakat, a megjelent Kovács Bélát társai melegen ünnepelték, ő pedig visszaverte Rajk vádjait. Néhány nap múlva, február 19-én a Kisgazdapárt Politikai Bizottsága előtt jelent meg Kovács. Itt már meglehetősen feldúlva és mélységesen elkeseredve beszélt, óvott attól, hogy a párt cserbenhagyja, s azt emlegette, ha nem kap védelmet, olyan politikai lavina indulhat meg, amely másokat is magával sodorhat. Ez lényegében figyelmeztetés volt a pártvezetőség többi tagjához, hiszen például Tildy Zoltán már erősen ingadozott. Tildynek ugyanis jelentős szerepe volt a Kovács István-féle parlamenti vizsgálóbizottság tervének megbuktatásában, Kovács István február 7-i indítványát helytelenítette.[109] Most, a február 19-i politikai bizottsági ülésen a párt még védelméről biztosította Kovácsot, úgy határozott, hogy a főtitkárt nem adja ki, nem járul hozzá büntetőjogi felelősségrevonásához. De egyben felkérték, hogy most már a szabadságoláson túlmenően — mondjon le a főtitkári tisztségről. Február 20-án Kovács Béla, Nagy Ferenchez írott levelében mind főtitkári, mind a ,,Kis Újság" főszerkesztői tisztéről lemondott. A levél kulcsmondata: ,,Az összeesküvésben nem vettem részt, abban bűnösnek nem érzem magam. Egész életem munkájával kerültem volna szembe, ha a köztársaság, népünk szabadsága, a földreform, vagy a demokrácia bármely vívmánya ellen irányuló szervezkedésben részt vettem volna."[110]

Alig egy hónap telt el a hét fiatal képviselő elhurcolása óta, s a kommunistáknak a kisgazda főtitkár elleni két követelése máris teljesült: Kovács Béla először szabadságra ment, aztán lemondott. De úgy tűnt, a harmadik cél, a végcél, Kovács Béla kiadatása és letartóztatása már nem sikerül.

Február 21-én, az ügyészség ismételt felszólítása nyomán, összeült a parlament mentelmi bizottsága. Farkas Mihály a kommunista, Marosán György a szociáldemokrata párt nevében javasolta Kovács Béla kiadatását. A Kisgazdapárt kijelentette, hogy Kovács nem bűnös, s maga Kovács ezen az ülésen is megismételte, hogy nem vett részt összeesküvésben. Döntés nem történt, az ülést elnapolták. Másnap, február 22-én folytatódott a birkózás. A Kisgazdapárt képviselői szilárdak maradtak. Ebben a szilárdságban és bátor küzdelemben jelentős szerepe volt a pártlap, a ,,Kis Újság" Kovács Bélát megelőző főszerkesztőjének, Dessewffy Gyulának. Csatlakoztak hozzájuk a közben új párttá alakult Sulyok-párt tagjai is, s a két párt szavazati többséggel bírt. Ezzel a többséggel leszavazták a Farkas—Marosán indítványt s újra felvetették a parlamenti vizsgáló bizottság gondolatát. A mentelmi bizottság így Kovács Bélát nem adta ki.

,,Ez volt a magyar parlament legszebb órája" — állapította meg nem kis joggal Varga Béla.[111]

És ez volt, immáron nem az utolsóelőtti, hanem az utolsó fellobbanás. Mert mindjárt utána a pislákoló tűz kialudt, pontosabban, kioltották.

A Kommunista Párt, mit sem törődve a parlament szabályszerű döntésével, követelte, hogy Kovács Béla menjen el a rendőrségre és ügyében tegyen vallomást. Tildy Zoltán azonnal támogatta ezt a kívánságot, mint mondotta — Kovács Béla érdekében. Fejlett rabulisztikával így érvelt: ha nem teljesítik a kommunista követelést, akkor felbomlik a kormány, új választásokat írnak ki, így Kovács egy ideig parlamenti immunitás nélkül lesz és akkor a rendőrség letartóztathatja.

Kovács Béla akkor vidéken volt, 20-i levele megírása után hazament szűkebb hazájába, Baranyába, nehéz szívvel visszavonult a kies Mecsekaljára. Ami közvetlen ez után történt, távollétében történt.

Február 23-án a három nagy párt, kisgazda, kommunista és szociáldemokrata párt vezetője, Nagy Ferenc, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád megállapodást kötött egymással. Lényege: Kovács Béla 24-én önként jelentkezik a politikai rendőrségen és a nyomozó hatóságok rendelkezésére áll; mentelmi jogát nem kívánja igénybe venni; kihallgatása nem tarthat tovább 48 óránál s Kovács Bélát a rendőrség nem veheti őrizetbe; de a kihallgatás után a rendőrség a kihallgatási iratokat átteszi az ügyészséghez, amely aztán a nyomozást tovább folytatja, s ha 4—6 nap leteltével úgy látja, hogy Kovács Bélára terhelő adatok vannak, akkor elrendelheti a letartóztatását.

Ez a megállapodás a politikai szofizma iskolapéldája lehetne, hisz a szó legszorosabb értelmében fedi a fogalmat: megtévesztő szándékkal felépített hamis érvelés, álokoskodás. Mert lényege, hamissága: a rendőrség, az Andrássy-út 60 nem tartóztatja le ugyan Kovács Bélát, de a kihallgatással megteremti a lehetőségét annak, hogy később letartóztassa — az ügyészség. A végeredmény ugyanaz.

Varga Béla, a jelentős magyar pap-politikusok korszerű megtestesülése, ellenezte Kovács Béla bemenetelét és tiltakozott ellene. Ellenezte Tildy és Nagy Ferenc előtt egyaránt. Varga ezzel a parlament jogait védte. Kifejtette, hogy Kovács Béla országgyűlési képviselő, s mint ilyen, a mentelmi jogot sem formailag, sem lényegileg nem sodorhatja veszélybe azzal, hogy — így vagy úgy — a rendőrség kezére adja magát. A mentelmi jog — fejtegette a parlament elnöke — nem a képviselő magántulajdona, hanem a parlamenti demokrácia elvi közkincse. Kovács Béla, mint személy, nem adhat fel egy jogot, mert ezzel a többi képviselő jogát is veszélyezteti; a mentelmi jogot a képviselő nem egyénileg kapja, hanem mint az egész, mint a palament tagja.[112]

Varga Béla tiltakozása nem használt. Kovács Bélát táviratilag Budapestre hívták s közölték vele a megállapodást. Varga Béla Kovács előtt újra elmondta érvelését. Kovács Béla, a szerencsétlen, agyonszorongatott ember azonban ekkor már olyan idegállapotba került, hogy egyik végletből a másikba esett: egyszer agyon akarta lőni Nagy Ferencet, máskor öngyilkos akart lenni. Végül olyan lett, mint a kezesbárány, mert Tildy azt magyarázta: ha Kovács Béla vallomást tesz s esetleg egy magyar bíróság elítéli, akkor ő, Tildy, mint államelnök kegyelmet ad, s legfeljebb az történik, hogy Kovács Béla visszavonul a politikától; máskülönben esetleg orosz bíróság elé állítják s akkor ő, az államelnök semmit sem tehet. Hozzátette még: a ,,magyar megoldást", beleértve a Tildy által adandó kegyelmet, Rákosi Mátyás is hajlandó elfogadni.

Kovács Béla végülis február 25-én délelőtt 10 órakor, mint ,,moriturus" megjelent a hírhedt rendőrközpont épületében. Pfeiffer Zoltán v. igazságügyi államtitkár kísérte el. A kihallgatásokon Pfeiffer nem mindig volt jelen. Egyes források szerint Kováccsal durván bántak, szidalmazták és fizikai kényszert is alkalmaztak, de nem tudták elérni, hogy beismerő vallomást tegyen. Szemtanúk szerint amikor elhagyta az Andrássy-út 60-at: ,,megváltozott ember volt." Elmondta, hogy odabent eléje vezették az összevert, agyonkínzott vádlottakat, akik ekkor már egyre azt hajtogatták, hogy ő, Kovács Béla az összeesküvés feje. S Kovács Béla, látva ezeket a meggyötört embereket, hogy megmentse őket a további kínzástól, nem tudta szemükbe mondani, hogy hazudnak.[113]

Aznap este csukott teherautó állt meg egy budapesti ház előtt. A Dunapart közelében, a Váczi-utca szomszédságában állt ez a ház. A teherautó ponyvája fellendült, orosz NKVD-legények ugráltak le róla, felrohantak a házba, megszállták a lépcsőházat, benyomultak az egyik elsőemeleti lakásba. Kékszemű, erős testalkatú, de fáradt és megtört embert hurcoltak ki, leráncigálták a lépcsőkön s az utcán betuszkolták a fedett teherkocsiba.

Kovács Béla volt.

Szviridov tábornok a politikai rendőrségen végrehajtott tanúvallomás jegyzőkönyveiben, Kovács ,,vallomásában" olyan mozzanatokat ,,fedezett fel", melyek alapján veszélyeztetve látta a Szovjetunió biztonságát, s orosz katonai érdekekre való hivatkozással a magyar többségi párt főtitkárát elhurcoltatta. Ezért kellett Kovács Bélának bemennie az Andrássy-út 60-ba — azért, hogy legyenek jegyzőkönyvek. De Rákosi Mátyás állta a szavát: nem ő tartóztatta le Kovácsot, nem a politikai rendőrség vette őrizetbe. Csak tálcán vitte az oroszoknak.

Néhány hét múlva az NKVD Kovács feleségének mosásra kiadta férje véres alsóneműjét. Szándékosan tette ezt, a megfélemlítés szándékával. A meggyötört kisgazdapárti főtitkár véres alsóruhája lett a Magyarországon uralkodó politikai viszonyok szimbóluma.

Az összeesküvés címén persze több embert tartóztattak le, nemcsak Kovács Bélát és a kisgazda képviselőket. Sok feleség, szülő, gyerek látta eltűnni szeretteit az Andrássy-út 60 kapuja mögött. A 15 fő vádlotton kívül több mint száz embert hurcoltak el az összeesküvési komplexum keretén belül, több hullámban összesen 140 személyt ítéltek el, részben nyílt, részben titkos tárgyaláson. Ezenkívül igen sokat internáltak, később szabadon engedtek, de vagyonukat elkobozták, többet arra kényszerítettek, hogy más városba költözzék.[114]

A fővádlottak közül a ,,katonai vonal" tagjait 1947 április 16-án, a ,,politikai vonal" tagjait augusztus 29-én ítélték el. Donáth Györgyöt, Dálnoki Veress Lajost és András Sándor tábornokot halálra ítélték, Dálnoki Veress ítéletét később átváltoztatták életfogytiglanra; Donáthot és Andrást kivégezték. A tárgyaláson a vádlottak, jóllehet meggyötörve jelentek meg, férfiasán viselkedtek. Dálnoki Veress Lajos 16 kilót fogyott, csont és bőr volt. Szentmiklóssy annyira megváltozott, hogy mikor bevezették a terembe, saját anyja sem ismerte meg. Kiss Károly a tárgyaláson vádolta magát, gépiesen, iskolásán beszélt, mint aki betanult szöveget mond. Utólag kiderült, hogy a tárgyalás előtt folyamatosan 64 injekciót kapott.[115] A vádlottakat a rendőrségen főleg azzal kínozták, hogy nem engedték őket aludni s állandóan éles reflektorfényt irányítottak rájuk. Alkalmazták a hipnotizálást és a pszichológiai kínzást is, Dálnoki Veress Lajost például állandóan azzal a hazugsággal gyötörték, hogy felesége a legnagyobb nyomorban él és átkozza őt, férjét, mert miatta ilyen helyzetbe került.[116]

Dálnoki Veress Lajos ügyvédje, Kardos János, aki nem kis veszélynek téve ki magát, hősiesen vállalta a számos más védő által elutasított ügyet, a tárgyalás végén, az ügyész szavai után felszólalt:

— Mélyen tisztelt Ügyész Úr! Az ítélet, amit kér a legsúlyosabb. Kérem, egyetlen egy konkrétummal bizonyítsa Veress Lajos bűnösségét.

Az ügyész csak hosszú csend után szólalt meg:

— Veress Lajos hátbatámadta a demokráciát, s bűne annál nagyobb, mert a demokrácia még gyermekcipőkben jár.

Ilyen sommás, általánosságban mozgó vádak alapján mondtak ki halálos ítéleteket, s most, mikor Kardos védő újra megkérdezte az ügyészt, hogy Veress ,,mivel támadta hátba a demokráciát?" — a tanácselnök megvonta a szót az ügyvédtől.[117] Hitelt érdemlően nem sikerült bizonyítani az összeesküvés vádját. Nem lehetett, hisz fegyvert nem gyűjtöttek, lőszerraktáraik nem voltak, fegyveres akciót nem szerveztek, minden kémszervezettel vagy kémmel megtagadták az együttműködést. Az ítélkezés felületes, szakszerűtlen, koholmányra épülő jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint a vádirat következő mondata: ,,A Népbíróság ugyan látja a vádlottak előadásából, hogy társulásuk eredetileg és egy bizonyos szakaszán keresztül nem irányult a demokratikus államrend megdöntésére, azonban... alaposan feltételezhető a vádlottaknak a felszabadulás utáni fejlődéssel szemben... táplált ellenséges érzülete."[118] A vád tehát olyan ingatag alapokra épített, mint ,,feltételezés" és ,,érzület", ilyen bizonyítással küldött embereket a halálba és mért ki több vádlottra is igen magas, 10—15 évig terjedő börtönbüntetést is.

Az utolsó szó jogán Erdély szülötte, Dalnoki Veress Lajos annak illusztrálására, hogy nem vétett a demokrácia ellen, történelmi leckét adott a bíróknak a történelmi Magyarországon kialakult erdélyi demokráciáról (tizedes rendszer, kaláka-rendszer, vallási türelem) s annak örök hagyományairól. Donáth György pedig az utolsó szó jogán bebizonyította, hogy a vádlottak semmiben sem követtek el törvénysértést; ellenben az igazságügyi szervek kerültek szembe a magyar törvényekkel, amelyekkel nem egyeztethető össze, hogy a vádlottakat a megszálló szovjet haderő nyomozószervei is kihallgatták. Donáth leszögezte azt is, hogy a magyar nyomozók egyetlen párt, a kommunista párt befolyása alatt állnak.[119] Donáth György nem kért kegyelmet. (Tildy Zoltán pedig nem adott.) Donáth, kortársai szerint, vezetésre született, ragyogó tehetségű politikus volt, izzó magyar, önfeláldozó, kristálytiszta, valóságos római jellem. Kivégzése előtt utolsó szava ez volt: ,,Istennel a hazáért!"

Hogy az összeesküvés valóban nem létezett s abban a Kisgazdapárt s így Kovács Béla sem vehetett részt, annak talán legfőbb bizonyítéka, hogy ,,a főszereplő" Kovács Bélát a szovjet hatóságok soha nem állították bíróság elé. Kovács-per nem volt. Kerek kilenc évig raboskodott a Szovjetunióban és 1956 elején engedték haza Magyarországra.

A Kisgazdapárt ezután folytatta a hónapok óta tartó koalíciós játékot, a ,,belső béke" megteremtését. E ,,béke" érdekében hozzájárult olyan kommunista követelésekhez, politikai programpontok lefektetéséhez, amelyek már az ország teljes bolsevizálását voltak hivatottak előkészíteni. Azonkívül, hogy magában a pártban lehetővé vált a kommunistákkal cinkos elemek betörése a kulcspozíciókba, a Kisgazdapárt elfogadta többek között a legerősebb bástya, az egyház megtörését célzó intézkedések tervét: tankönyvek államosítása, fakultatív hitoktatás bevezetése; elfogadta a szabadgazdálkodás felszámolását s a tervgazdaság bevezetését szolgáló elképzeléseket, a bankok és hitelintézetek államosítását; elfogadta szövetkezeti központ felállítását, ami szervezeti előkészítése volt a magánparasztok megtörésének, a kolhozosításnak.

Nagy Ferenc a lemondás gondolatával játszott, de aztán mégis inkább maradt, átalakította a kormányt s fontos tárcákat juttatott a Forum-csoport embereinek (Ortutay kultuszminiszter, Mihályfi tájékoztatásügyi, a kommunistákkal és oroszokkal rendkívül jó viszonyban lévő Dinnyés Lajos hadügy). A Kisgazdapárt képviselőcsoportja megpróbálta feltartóztatni a fejleményeket s a pártvezetőség és a baloldali pártok között újabb, engedményes megállapodások elfogadását megtagadta. Kilencvenöt képviselő tiltakozást írt alá, de az egész ügy azzal végződött, hogy a pártvezetőség meggyőzte a képviselőket s azok feladták ellenkezésüket. A következmény az lett, hogy újabb jelentős politikusokat távolítottak el a pártból. Nagy Ferenc már korábban javasolta a következetesen antikommunista veterán, Pfeiffer Zoltán eltávolítását, végül is Pfeiffer és csoportja maga lépett ki. Az 1947-es év eleje óta ezzel 31-gyel csökkent a többségi párt képviselőinek száma. Ekkor már az volt a helyzet, hogy a kormánygépezet 70 %-ban a baloldali pártok kezén volt, a vidéki rendőrkapitányságok pedig 100 %-ban.[120]

Miután mindez elvégeztetett, Nagy Ferenc miniszterelnök május 14-én háromhetes szabadságra ment Svájcba, hogy az elmúlt hónapok zaklatásait és fáradalmait kipihenje.

Másnap a ,,New York Times" budapesti tudósítása ezeket írta: ,,Nagy Ferenc hivatalának vezetését Rákosi Mátyás kommunista miniszterelnökhelyettes veszi át. Magánforrások szerint Nagy Ferenc svájci üdülése tovább tart, mint három hét. A miniszterelnök abban reménykedik, hogy mindaddig az ország határain kívül tud maradni, amíg a magyar békeszerződés ratifikációja a magyar kommunista pártot megfosztja legerősebb támaszától, a megszálló orosz haderőtől."[121]

1947. február 10-én ugyanis — ez volt egyébként a nap, mikor a Kisgazdapárt vezetősége visszavonta a parlamenti vizsgáló bizottság kiküldésének tervét — Párizsban a győztes hatalmak aláírták a magyar békeszerződést. A magyar politikai élet tényezői, s az egész magyarság arra számított, hogy a szerződés ratifikálásától számított 90 napon belül az oroszok kötelesek kivonulni, először minimumra csökkentik az orosz erőket, majd megszűnik az idegen megszállás. Ennek legkésőbb szeptember közepéig kellett volna megtörténnie.

Nagy Ferenc, emlékiratai szerint, nem gondolt kintmaradásra. Erre erővel kényszerítették. Mert ahogy a január 17-én kiadott fiatal képviselők rendőrségi vallomásait arra használták a kommunisták és az oroszok, hogy kikapcsolják Kovács Bélát, úgy most Kovács Béla vallomásait használták arra, hogy kikapcsolják Nagy Ferencet is.

Kovács Béla elhurcolása után mintegy tíz nappal, március 5-én a SZEB amerikai szektorának a vezetője, Weems tábornok jegyzéket adott át a SZEB szovjet vezetőjének, aki egyben a SZEB elnöke is volt. Az Egyesült Államok kormánya, a szövetségesek közötti egyezmények értelmében, jogosult volt szót emelni, s most azt kívánta, hogy az ún. összeesküvési ügyet és Kovács Béla ügyét is új testület vizsgálja ki: a három nagyhatalom, Amerika, Anglia és a Szovjetunió, valamint a magyar miniszterelnök, honvédelmi-, belügy- és igazságügyminiszter részvételével alakított bizottság. A Szovjetunió az amerikai kívánságot elutasította. Később a magyar kormány, még Nagy Ferenc otthon tartózkodása idején, kérte a Szovjetuniót, hogy Kovács Bélát adják át a magyar hatóságoknak. Ezt a kísérletet az Egyesült Államok is támogatta.[122]

Ehelyett az történt, hogy május 28-án, amikor Nagy Ferenc már két hete szabadságon volt, a budapesti minisztertanácson az elnöklő Rákosi Mátyás bejelentette: a SZEB alelnöke, Szviridov tábornok közölte, hogy a Szovjetunió elutasította Kovács Béla átadását, továbbá, hogy a vallomási jegyzőkönyvekből kiderül — az összeesküvésben Nagy Ferenc is részes volt. Nagy Ferenc is, és Varga Béla is, a parlament elnöke. E terhelő vallomást a letartóztatott Kovács Béla sajátkezűleg írta, és aláírta. Rákosi ezekután azt javasolta: a minisztertanács hívja haza Nagy Ferencet, hogy tisztázhassa magát a vádak alól.

Ez a machiavellista, képmutató, hidegvérű bejelentés végetvetett Nagy Ferenc miniszterelnökségének. A kisgazda politikus Svájcból felhívta barátait, többek között Varga Bélát, s azt a tanácsot kapta, ne jöjjön haza. Két nap sem telt bele, Nagy Ferenc telefonon, majd a berni magyar nagykövetségen írásban is, május 30-án bejelentette lemondását.

Másnap Varga Béla, jogosan tartva attól, hogy őt is letartóztatják s ha megkínozzák, sok más ártatlan személyt kompromittáló vallomást csikarhatnak ki belőle, titkos utakon külföldre távozott: ,,Csillagos ég alatt elhagytam hazámat..."[123]

Rákosi és az oroszok még mindig folytatták a többpártrendszer játékát s valósággal gúnyt űztek a parlamenti demokráciából. Miután az 1945-ös többségi pártot, a Kisgazdapártot vezetői leberetválásával összetörték, biztosak voltak a dolgukban s úgy vélték, hogy a külföld elnémítására újabb ,,szabad" választást rendezhetnek. Hiszen — gondolták — a Kisgazdapárt, az otthon maradt Tildyvel, az új miniszterelnöknek megtett, oroszokkal és kommunistákkal baráti viszonyban lévő Dinnyéssel, s a már régen társutasnak számító, általában erősen italos Dobival mint új pártelnökkel, valójában behódolt, s így egy újabb választáson semmiképpen sem ismételheti meg az 1945-ös döntő sikert. Egy hatalmas, imponáló polgári többség, illetve többségi párt megakadályozásának reményében azt is megengedték, hogy több kisebb polgári párt induljon, de úgy, hogy ez a sok párt a polgári tábort atomizálja. Ezenkívül új választójogi törvényt hoztak, amely a választójogot erősen leszűkítette. Különféle ürügyekkel csaknem egymillió szavazót zártak ki a választásból. Nem szavazhatott például az, akit korábban internáltak, vagy B-listára került, vagy ,,horthysta", ,,fasiszta" stb. volt. Kizártak a választói névjegyzékből sok papot, szerzetest s szerzetesnőt, sok apácát azzal a felháborító indokolással, hogy ,,romlott életet" folytat. Végül a kommunista belügyminiszter, Rajk megszervezett egy nagyszabású választási csalást (kékcédula), s a választás napján felbérelt tízezreket teherautókkal körbeutaztatott: ezek kék szavazócédulájukkal több helyen is leszavaztak — a kommunista pártra.

Azoknak a tömegeknek, amelyek 1945-ben a Kisgazdapártra szavaztak, természetes örököse, a kereszténydemokraták mellett, az a ,,Szabadságpárt" lett volna, melyet Sulyok Dezső és képviselőtársai az 1946 márciusi kizárásuk után alapítottak. E képviselők mind a parlamentben, mind választókerületükben mindig kendőzetlenül feltárták a helyzetet és megbélyegezték a rendőrségi visszaéléseket. Maga Sulyok Dezső a parlamentben, már Kovács Béla elhurcolása után, a Dinnyés-kormány bemutatkozásakor, június 12-én többek között rámutatott, hogy Magyarországon fojtogatják a sajtószabadságot, eluralkodik a terror és a félelem, majd szószerint kijelentette: ,,Rendőrállammá alakultunk át, valóságos rendőrállammá, ahol a rendőrség befolyása nemcsak a közéletre, hanem az egyes emberek magánéletére is elviselhetetlenül ránehezedik."[124] Másnap az amerikai törvényhozásban Joseph Ball minnesotai republikánus szenátor nyilvános dícséretben emlékezett meg e szavakról s szólt a magyarság súlyos helyzetéről.[125] Néhány hét múlva, július 1-én a magyar parlamentben a magyar vörös Danton, Révai József, megszakítva Sulyok egyik beszédét, kifejezetten az orosz haderőt szólította fel, hogy a szovjetrendszer gyalázása miatt járjon el Sulyok ellen.[126] Nem sokkal ezután Sulyok Dezső feleségével együtt Nyugatra menekült, a Szabadságpárt pedig feloszlott.

Márpedig, ha a Szabadságpárt akadálytalanul indulhat, szakértők és közvéleménykutató vizsgálatok szerint nemcsak akkora többséget kapott volna, mint 1945-ben a Kisgazdapárt, hanem nagyobbat: 60—65 százalékot. Annál is inkább, mert a püspöki kar is ezt a pártot támogatta volna. A pártnak rövid ideig megjelenő lapja, ,,A Holnap" olyan népszerű volt, hogy elérte a kis Magyarországon csodának számító 300 000-es példányszámot. De csak néhány szám jelenhetett meg, akkor a lapot készítő nyomda szakszervezete, kommunista utasításra, megtagadta a lap kinyomását, megbénítva így a sajtószabadságot. Az 1947-es választáson tehát a legfőbb versenytársat, mely óriási többséget vonzott volna magához, eleve kiiktatták a versenyből.

Ilyen előzmények s a kommunisták említett előkészületei után a magyar nép 1947 augusztus 31-én járult az urnákhoz. A választási harc elkeseredett volt. A kommunistaellenes pártok gyűléseit terrorral zavarták, ,,ütlegelő bandák" nemegyszer véresre verték a nem-kommunista szónokokat.

Az eddigi koalíció négy pártján (kisgazdák, szociáldemokraták, kommunisták, parasztpártiak) kívül hat említésre méltó alakulat indult.

A Kisgazdapártból kivált volt miniszterelnökségi államtitkár, Balogh István ,,Független Magyar Demokrata Párt" néven külön csoportot alakított. A választási harcban ezt a pártot a kommunista propaganda feltűnően kímélte, viszont ez a párt feltűnő élesen támadott más polgári pártokat.

A Kisgazdapártból eltávolított Pfeiffer Zoltán v. igazságügyi államtitkár és köre megalapította a Magyar Függetlenségi Pártot és lendületes választási harcot vezetett. Főleg ez a párt volt a Balogh-párt támadásainak célpontja.

Megalakult a Magyar Radikális Párt, amely lényegileg a szociáldemokrata pártból kiintrikált régi pártelnök, a következetesen antikommunista Peyer Károly mögé sorakozott fel.

Indult a korábbi, törpe Polgári Demokrata Párt.

Fellépett a köztársasági törvény ellen szavazó Schlachta Margit is, Keresztény Női Tábor nevű szervezetével.

Last but not least — a legérdekesebb jelenség volt az országos választáson most először jelentkező Demokrata Néppárt, mely leegyszerűsítve Barankovics-párt néven vált ismeretessé. Most indult először, jóllehet régi politikai alakulás volt. 1944 végén létesült. A földreformot követelő katolikus szociális vonal, Kerkai páter és a KALOT, valamint a Hitlerrel szembeni magyar konzervatív ellenállás összefogásából született. Magja a Katolikus Szociális Népmozgalom volt, első neve Keresztény Demokrata Néppárt. A párt elnöke, Pálffy József gróf, a később, 1945-ben az oroszok által megölt Apor győri püspök unokaöccse volt. Pálffy kapcsolatban állt a német megszállás alatt illegálisan szervezkedő Magyar Fronttal, szorosan együttműködött az illegalitásban lévő kisgazdákkal, szociáldemokratákkal, parasztpártiakkal, sőt, némi lelkiismereti dilemma leküzdése után, az illegális kommunistákkal is. Pálffy József nagy személyes bátorságot tanúsított, az ellenállási munkát a német megszállás alatti országban mindenkor személyes biztonságának veszélyeztetésével végezte.[127] Vele együtt sok kockázatot vállalt az ellenállásnak Habsburg Ottó által irányított legitimista csoportja, melynek élén Pallavicini György őrgróf állt. Így például gyakran Pallavicini palotája volt az ellenállási mozgalom tanácskozó központja, mert Pallavicini itt rejtegette a szociáldemokrata Szakasits Árpádot, aki a nagynevű arisztokrata palotájában keresett és talált menedéket.[128] E keresztény néppárt szervezkedését támogatta Serédi hercegprímás, Apor győri és Mindszenty veszprémi püspök. Mindszenty kezdeményezte és vállalta az immár reménytelen és oktalan háború befejezését sürgető memorandum megszerkesztését. Mindszenty és a püspökök, s a katolikus mozgalom ,,Dunántúl" nevű akció-programja bujtatta többek között a Hitlerek által üldözött zsidókat a kolostorokban, s a mozgalom illegális sajtótermékeket terjesztett. E keresztény ellenállás sokkal több kockázatos akcióra vállalkozott, mint a többi polgári vagy marxista párt, lényegesen többet tett, mint pl. az illegális kommunisták.[129] Mégis, vagy talán éppen ezért, amikor Hitler bukása után a debreceni kormány körül 1945-ben nyíltan szerveződtek a politikai pártok, a kereszténydemokrata párt működését nem engedélyezték. Illetve, Debrecen papíron engedélyezte, de Budapesten az Országos Nemzeti Bizottság, Vas Zoltán kommunista főpolgármester kívánságára, nem adta meg a működési engedélyt. Csak az 1945-ös választás előestéjén, az utolsó pillanatban, amikor már késő volt, adtak ki engedélyt, viszont ekkor már nem lett volna értelme indulni. Így a püspöki kar annak idején a Kisgazdapárt támogatása mellett döntött.

A párt éléről közben eltávolították az érdemekben oly gazdag Pálffy Józsefet s egy nagynevű publicista, katolikus értelmiségi, Barankovics István lett, főtitkári címmel, a párt vezére. A párt programja a pápai enciklikák szociális elveit hirdette korszerű fogalmazásban; vezetőtagjai között voltak, akik kapitalista-gyűlöletükben a szocializmusért és államosításért lelkesedtek (Kerkai), s voltak, akik a szabad piacgazdálkodást hirdették (Kovrig). A hivatalos pártprogram a kettő közötti középutat képviselte. A párthoz ekkor, 1947-ben több olyan tehetséges fiatal politikus is csatlakozott, aki addig a Kisgazdapárt tagja volt. Bizonyos, hogy a Demokrata Néppárt indulását Rákosiék és az oroszok azért tették lehetővé, hogy a Kisgazdapárttól szavazótömegeket hódítson el. Így is történt.

A kommunisták az 1947-es választás előtt biztosak voltak a diadalban. Úgy vélték, hogy mivel a hatalmi pozíciók túlnyomó többségével már úgyis rendelkeznek, s mivel a magyar nép 1945 óta még jobban meg lett félemlítve, továbbá, mert a kisgazdák szükségszerűen lehanyatlanak s a polgári tábort atomizálták, végül mivel Rajk belügyminiszter gondoskodott a kékcédulás csalásról, — végre eljutnak oda, hogy ,,szabályszerűen", a ,,többpártrendszer" játékszabályaival imponálóan nagy többségi párttá alakulnak. Most is gondoskodtak azonban arról, hogy az eddigi koalíció négy pártja eleve további együttműködésre kötelezze magát, lényegileg tehát blokk-választás volt. Egy-két számítás, pl. a kisgazdák visszaesése, bevált ugyan, de legfőbb számításuk nem: az eredmény újabb súlyos csalódást hozott a kommunista pártnak.

Minden mesterkedés ellenére mindössze 22.3 százalékot kaptak. Forma szerint ugyan a ,,legnagyobb" párt lettek, de az is nyilvánvaló volt, hogy tekintve a terrort és csalást, ténylegesen annyi szavazatot sem kaptak, mint 1945-ben a kb. 17 százalékkal.

A hivatalos választási eredmény a következő volt:

Kommunisták 22.3 %. Kereszténydemokraták, Barankovics-párt: 16.4 %. Kisgazdapárt: 15.4 %. Szociáldemokraták: 14.9. Pfeifferék: 13.4 %. Nemzeti Parasztpárt: 8.3 %. Balogh-párt: 5.2 %. Peyerék: 1.7 %. Schlachta: 1.4 %. Polgári demokraták: 1 %.

Feltűnően jelentős volt az éppen csak hogy létrejött kereszténydemokraták nagy sikere; nem volt váratlan a kisgazdák óriási hanyatlása; figyelemreméltó volt a szociáldemokraták csekély visszaesése és a Nemzeti Parasztpárt csekély erősödése. Jelentős volt a Pfeiffer-csoport sikere, sőt az is, hogy Schlachta Margit 4 mandátumot szerzett.

Bár a kommunisták azzal vigasztalták magukat, hogy a koalíció négy pártja együtt 60 százalékot kapott s az ellenzék együttesen csak 40 százalékot, ez az aritmetika mellébeszélés és önámítás volt annak a pártnak a részéről, amely látványos többségre tört, de amellyel szemben még mindig az ország választóinak több mint 77 százaléka nyilatkozott. Az igazi arány nem 60—40, hanem 20—80 volt: csaknem 80 százalék nem szavazott a kommunistákra.

Ha figyelembe vesszük, micsoda mesterkedéseket folytatott a kommunista párt 1945 óta, ha tudjuk, milyen óriási anyagi eszközök felett rendelkezett, ha számolunk azzal, hogy milyen megfélemlítő hatása lehetett az összeesküvés! pernek, s végül tudjuk, hogy az orosz hadsereg még mindig az országban volt, s a választás szinte totális kommunista manipulációk jegyében történt, nyugodtan mondhatjuk — e választással a magyar nép meg 1945-nél is nagyobb bátorságot mutatott. (Csehszlovákiában 1946-ban, orosz megszálló hadsereg nélkül is, az ottani kommunista párt országosan kerek 38 százalékot kapott, sőt, Cseh- és Morvaországban (Böhmen, Mähren) 40 %-ot.)

Rákosi Mátyás győzelmi mámort színlelve, de vérző orral és bosszútól lihegve most már elkezdhette ennek az újabb antikommunista választási eredménynek a megsemmisítését is. Folytatta a szalámitaktikát.

A Kisgazdapárt már le volt nyesve, most, második nagy operációként a még mindig független Szociáldemokrata Pártot igyekezett felszámolni, utána pedig a Nemzeti Parasztpártot. Ezutánra hagyta a mindenféle pártnál hatalmasabb bástya, az egyház és Mindszenty bíboros megostromlását és ledöntését. Végül még saját pártjában is kíméletlen nagytakarításra készült, kiirtásra szemelte ki belső ellenfeleit és az idealista kommunistákat.

Mindezt Sztálinnal a háta mögött, ahogy büszkén mondogatta, mint Sztálin legkedvesebb magyar tanítványa.





A Szociáldemokrata Párt likvidálása





A Szociáldemokrata Párt bizonyos vonatkozásokban a Kisgazdapártnál is jelentősebb ellenfele volt, vagy lehetett volna a kommunistáknak. Számszerűleg és a választási eredmény alapján persze a többségi Kisgazdapárt volt a hatalomátvétel legnagyobb akadálya. E párt puszta léte és választási sikere dokumentálta, hogy a kommunista párt nemzeti vonatkozásban mennyire kisebbségben van. A Szociáldemokrata Párt puszta léte viszont azt dokumentálta, hogy a kommunisták a munkásosztályon belül is kisebbségben vannak. A Kisgazdapárt likvidálásával, az 1947-es választás konstrukciójával el kellett jutni oda, hogy a parlament számszerűleg legnagyobb pártja a kommunista párt; ezt el is érték, 100 mandátummal a legnagyobb frakciót alkották. A Kisgazdapárt már csak árnyéka volt régi önmagának, s így a magyar politikai színskála legjelentősebb független erőcsoportja a szociáldemokrácia, illetve a Magyar Szociáldemokrata Párt lett. Súlyát, még a kisgazdákkal szemben is, növelte két körülmény. Egyik, hogy nagyobb múltra tekinthetett vissza, a pártot Magyarországon a 19. század végén alapították, csaknem hat évtizedes múltja volt. A másik, hogy míg a Kisgazdapártnak nem volt külföldi, európai bekötöttsége, a szociáldemokraták a nagy nemzetközi mozgalom kapcsolataival és annak öntudatával politizálhattak. A magyar szociáldemokrácia különleges érdemeket szerzett azzal — s ez történelmi érdeme volt —, hogy a 19. század elejétől következetesen küzdött a választójog kiszélesítéséért. Az Osztrák-Magyar Monarchia magyarországi szociáldemokrata részlege a k. u. k. szocializmus lehetőségeivel élve már a századfordulón megalapozta súlyát a magyar politikai életben, de, többek között éppen a választójog korlátozottsága miatt, jelentős parlamenti erővé nem emelkedhetett.[130]

A két világháború közötti időszakban sem tudott nagyobb tömegeket maga mellé állítani.

Több mint félévszázados történelmi múlt felemelő büszkeségével s aránylag jó organizációval a Szociáldemokrata Párt, különösen a Kisgazdapárt felmorzsolása után,
jelentékeny politikai tényező lehetett volna. De ekkor már, részben saját hibájából,
részben a kommunista infiltráció, majd terror következtében a politikai arénában nem
a pompásan vívó bajnok, hanem csak az áldozat szerepe várt rá.

Saját hibája az volt,
hogy 1946. március 5-én, a Nemzeti Parasztpárttal együtt, összefogott
a kommunistákkal és azok kezdeményezésére megalapította a Baloldali Blokkot.
A pártvezetőség ezzel,
akarva-akaratlan, hozzájárult az 1945-ös választás eredményének az átfunkcionálásához.
A magyar választópolgár, a magyar munkásság jelentékeny része 45-ben
elsősorban azért adta szavazatát a Szociáldemokrata Pártra,
hogy annak ereje legyen szembeszállni a kommunista törekvésekkel.
A magyar nép 45-ben antikommunista parlamentet akart és hozott létre.
Azzal viszont,
hogy a két baloldali, nem kommunista párt már öt hónap múlva segédkezet nyújtott egy
olyan parlamenti konstrukcióhoz,
amely a választás 83-17%-os antikommunista-kommunista képletét felborította,
s a nagy többségi pártot a pártközi értekezleteken
s akkoriban a magyar politika kérdéseiről itt döntöttek 3:1 arányban kisebbségbe szorította,
a parlamenti demokráciát végzetes útra vitte.
Egyúttal azonban a két baloldali párt maga alatt is vágta a fát,
mert a kommunisták fogságába adta magát. E pártok vezetősége azzal érvelt,
s néha még a pártok legjobbjai is elfogadták ezt az érvelést, hogy az igazi haladás,
a nagyszabású reformpolitika, a reakció leküzdésének szükségessége megköveteli
a baloldali egységfrontot, akciófrontot
a polgári többséggel szemben.
A Szociáldemokrata Párt ezzel végleg felrúgta a kisgazdákkal a nehéz időkben,
1943-ban kötött együttműködési megállapodást, s éppen akkor,
mikor arra a legnagyobb szükség lett volna s helyesebb irányba terelhette volna
a belpolitikai fejlődést.
A szociáldemokraták mintha nem ismerték volna az orosz mensevikek,
az orosz szociáldemokraták történetét és sorsát, hogy ti. a bolsevikok
1918-ban hogyan buktatták meg őket,
hogyan kényszerítették ki 1921-22-ben önmaguk feloszlatását,
s 1931-ben egy nagy kirakatperben hogyan semmisítették meg
a szociáldemokrácia maradványait is.
A Baloldali Blokk tagjaként a szociáldemokrata pártvezetőség,
nem egyszer talán jobb meggyőződése ellenére, automatikusan részese lett
a Kisgazdapárt ismert fojtogatásának,
lemészárlásának,
s olyan szégyenletes helyzetbe jutott, hogy hozzá kellett járulnia a képviselők,
majd Kovács Béla kiszolgáltatásához.

A Szociáldemokrata Párttal szemben aztán a kommunisták lényegében ugyanazt
a menetrendet és eszközöket alkalmazták, mint a Kisgazdapárttal szemben:
infiltráció,
polarizáció, oroszokkal való megfélemlítés, lélekvásárlás.


Hogyan kezdődött?

Az egyik legöntudatosabb
s a szociáldemokrata hagyományokra legbüszkébb fiatal politikust,
Szélig Imrét
az 1947-es választások előestéjén egy szovjet őrnagy látogatta meg.
Nem akármilyen őrnagy,
hanem
a Cseka-utód NKVD egyik őrnagya.

Már későre járt, közeledett az éjszaka.
Az őrnagy azt tudakolta:
Szélig miért ellenzi, hogy a választáson szociáldemokraták és kommunisták közös listán induljanak,
miért ellenzi a ,,munkásegységet", a két párt egyesülését?
De ennél is fontosabb volt az őrnagy számára, hogy vajon Szélig a választások után,
s a Vörös Hadseregnek Magyarországról való kivonulása után nyilvánosságra hozza-e az orosz atrocitásokról gyűjtött adatait?
Az őrnagy e kérdése az akkori helyzetben már nyílt fenyegetésnek számított,
a látogatás pedig zsarolásnak.
Befejezésül az őrnagy kérte Széliget, másnap adja vissza a látogatást,
találkozzék vele megadott helyen, de erről ne értesítsen senkit, a dolognak titokban kell maradnia.
Ő, az őrnagy majd kocsival jön Széligért.
Szélig mindjárt másnap tiltakozást juttatott el Puskin orosz nagykövethez,
kérve,
hogy ha vele tárgyalni akarnak, ez hivatalos helyiségben történjék és ne éjnek idején.
Puskin azt a meglepő választ adta,
hogy Széliget nyilvánvalóan a Hitlerékhez szegődött Vlasszov tábornok ellenforradalmár
ukránjai akarták elrabolni, azért, hogy ezzel a Szovjetuniót kompromittálják.
,,Sajátságos azonban
írja Szélig ,
hogy a Puskin követnél tett tiltakozás után az állítólagos vlasszovista nem jelent meg
az előzetesen megállapított találkán.
Jólinformált ,,ellenforradalmár" volt."[131]


Szélig megfélemlítésének kísérlete nyilván azzal a szándékkal történt,
hogy híre menjen s fokozza a bizonytalanságot a szociáldemokrata táborban.
A pártban azonban ekkor még abszolút többsége volt annak,
hogy a szociáldemokraták őrizzék meg szervezeti önállóságukat
s a választáson is ez érvényesüljön.
Bár a pártban ekkor már erősen tevékenykedett a kommunisták járszalagján mozgó baloldal, tömegbázissal egyáltalán nem rendelkezett.
A kommunistákkal való fúzió leghatározottabb ellenzője ugyanis
a Szociáldemokrata Pártban a munkásság volt.
A valóságos fizikai dolgozók szociáldemokrata gyűrűjét a kommunisták sohasem tudták áttörni.
A gyárakban, az üzemi választásokon a kommunistákkal szemben mindig a szociáldemokrata lista győzött. E munkásságra támaszkodva a pártvezetőség nemrégiben még sikerrel verte vissza azt a kommunista próbálkozást, hogy a Szociáldemokrata Pártot is, habár egyelőre csak szőrmentében, belekeverjék az összeesküvési perbe. Rajk belügyminiszter ugyanis az első pártközi értekezleten, januárban, arról beszélt, hogy terhelő adatok merültek fel Szeder Ferenc és Takács szociáldemokrata politikusok ellen is. A párt ekkor mindjárt a sarkára állt és nem volt hajlandó belemenni a veszedelmes játékba, hogy akárcsak egyetlen jelentős tagjának ,,bűnösségét" is elfogadja. A kommunisták akkor meghátráltak, a fő falat ekkor még nem a szociáldemokrata, hanem a Kisgazdapárt volt.[132]

De ez a határozott önvédelem nem változtat azon,
hogy a szociáldemokrácia a Kisgazdapártot cserbenhagyta, s hogy az összeesküvés tényét,
annak kisgazda vonatkozásait a szociáldemokrata pártvezetőség
mindig Rákosiék szellemében és javára értékelte.
,,A megfélemlített Szociáldemokrata Párt segédkezet nyújtott a nagy,
erős demokratikus párt (a Kisgazdapárt) felhasogatásához.
Csak az 1947 aug. 31.-i választás után jött rá, hogy a kommunisták mennyire visszaéltek vele"
mondja azoknak az éveknek egy jószemű, tudós megfigyelője.[133]


Az 1947-es választás
ugyanis bizonyos értelemben szociáldemokrata-kommunista birkózás volt s azzal végződött,
hogy a szociáldemokraták úgy érezték: a kommunisták kijátszottak,
megcsalták és becsapták őket. Suttogó propagandával a kommunisták elterjesztették a hamis hírt,
hogy a szociáldemokrata pártvezetőség elhatározta a párt beolvasztását a kommunista pártba,
aki tehát okos, egyenesen a KP-ra szavaz.[134]

A kékcédulás választás
lényege az volt, hogy Rajk belügyminiszter 400 000 ilyen cédulát nyomatott
s ebből 300 000-et megbízható kommunisták között osztott szét.
Volt olyan kommunista ügynök,
aki egymaga 156 kék szavazócédulát kapott s ezzel járta végig járása szavazóhelyiségeit.
A szociáldemokraták úgy vélték, a csalás egyedül ellenük irányult.
Már 1945-ben az történt, hogy a belügyminisztérium utólag Zala megyében korrigálta a választási eredményt Rákosi Mátyás javára, s így, jóllehet a szociáldemokraták
akkor országosan százalékban többet kaptak, mint a kommunisták, a parlamentben
mégis eggyel kevesebb képviselőjük lett.
Ez a 45-ös zalai seb azóta is égett a szociáldemokraták testén, de most,
1947-ben végleg felszakadt minden seb, mert a párt megállapította,
hogy a kommunisták kékcédulás csalása
a Szociáldemokrata Pártot kereken negyedmillió szavazattól fosztotta meg.
Ez volt az a pillanat,
és mozzanat, amely a szociáldemokratákat cselekvésre késztette.
A párt országos választmányán kibuktatták a kommmunistabarát és oroszbarát elemek
nagy részét, új főtitkárnak pedig a szociáldemokrata önállóság és
nemzeti függetlenség törhetetlen szóvivőjét,
Bán Antal iparügyi minisztert választották meg. Bán feladata az lett volna,
hogy a Rákosiékkal szövetkezett pártellenes elemeket kizárja
s a kékcédulás csalás miatt jóvátételt követeljen a kommunistáktól.[135]

Az akció megindult,
két szinten, felül és alul egyaránt. Fent az történt, hogy a kormányban sztrájkba léptek
a szociáldemokrata miniszterek. Lent pedig, hogy megmozdultak Budapest munkáskerületei:
a főváros körüli munkásövezetből a régi szervezett szociáldemokraták vezetésével
erős tömegek vonultak a belvárosba s nagy tüntetésen követelték azok kizárását,
akik a párt függetlenségét el akarják adni a kommunistáknak.

Kovács Béla februári elhurcolása óta a megszálló Vörös Hadsereg és főparancsnokai már
nem igyekeztek annyira leplezni, hogy bele-beleavatkoznak a magyar belügyekbe.
Most is, a régi szociáldemokrata munkásság nagyszabású felvonulása után azonnal
megkezdődött a nyílt fenyegetés. A Vörös Hadsereg főparancsnoka kijelentette:
a tüntetés a Szovjetunió ellen irányult.
A moszkvai ,,Pravda" cikksorozatot kezdett a magyar szociáldemokraták baloldalának
a dicséretére. A koronát azonban maga Sztálin tette fel,
mégpedig Szakasits Árpád fejére.
A nagyválasztmány által megkopasztott Szakasitsnak ugyanis a generalisszimusz
személyesen küldött dísztáviratot, magasztalva kiválóságát.[136]



Ez volt az egyik ellenhúzás,
a másik aztán már vérre menő: megmozdították az utcát. Szervezett bandák hatoltak be a Szociáldemokrata Párt székházába s kórusban gyalázták a mérsékelt vezetőket:
,,Vesszen Kéthly! Vesszen Szélig!" A párt oroszbarát baloldala aztán,
mivel a munkásság nem állt melléje, a kommunistáktól kapott bandákat és tömegeket. Ilyen ,,kölcsönkapott tömegek" vonultak fel például a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom (SZIM) kongresszusára, hogy a baloldal javára befolyásolják a tisztikari választást.

Orosz fenyegetés,
valamint az utca mozgósítása után a párt baloldalának kellett nyíltan kilépnie a színre.
Ez meg is történt, az ún. szilveszteri határozattal. A párt budapesti főcsoportja közleményt adott ki
s ebben felhívta a szociáldemokratákat a baloldal és a Szovjetunió ,,fenntartás nélküli" támogatására.
A ,,tömegeket" ismét Rákosiék szállították, ezen gyűlések sorozatán követelték,
hogy a Szociáldemokrata Pártból távolítsák el ,,a munkásosztály árulóit."
Évtizedes, elsőrangú szocildemokratákra és szakmunkásokra sütötték rá
,,a munkásosztály árulója" bélyegét.
A rendőrség is működésbe lépett, százával tartóztatott le régi szociáldemokratákat.

A kisgazdákat megnyomorító ,,összeesküvési"-pernek megszületett
a szociáldemokrata megfelelője, a ,,Kelemen-per."
Kelemen Gyula az iparügyi minisztérium államtitkára volt,
vagyis Bán után a legfontosabb ember.
És ahogy a kisgazdák esetében először nem Nagy Ferencet,
az első embert lőtték le, hanem a másodikat,
Kovács Bélát, most ugyanez ismétlődött meg a szociáldemokrácia jobboldala ellen:
Bán helyett egyelőre Kelement vették tűz alá.
Az iparügyi minisztériumot a kommunista sajtó jóideje azzal vádolta, hogy korrupt,
sőt ami ennél súlyosabban esett a latba, szabotálja a termelést
és külföldi fegyverkiajánlásokkal foglalkozik.[137]

Kelemen Gyula a Szociáldemokrata Párt Végrehajtó Bizottságának is tagja volt,
letartóztatása tehát nyílt, véres hadüzenet volt a független szociáldemokratáknak.
Rövidesen egy halálos és egy életfogytiglanra szóló ítéletet hoztak,
hogy tökéletes legyen a szociáldemokraták megfélemlítése,
hogy
a párt ,,tanuljon meg reszketni."
Ebben az időben alakult újjá a kommunisták nemzetközi szervezete,
a Kominform is, amely nemzetközi szinten heves támadásokat intézett
a nyugati szocialista pártok vezetői ellen. Magyarországon a baloldal
ezt is felhasználta a jobboldal ellen.
A Kelemen-per mellett nagy rendőrségi előkészület folyt egy másik,
a szociáldemokrácia legrégibb gárdáját sújtó per létrehozására is:
Peyer Károly ellen terveztek bírósági akciót.[138]

Peyert a párt centruma kilépésre kényszerítette,
mivel 1947 tavaszán 4 képviselőtársával együtt memorandumban szólította fel
a pártvezetőséget, hogy vessen véget a Baloldali Blokk támogatásának.
Peyer és köre igyekezett a pártot visszavinni a kisgazdákkal
1943-ban kötött megállapodáshoz s következetesen hangoztatta,
hogy Magyarországot a jelen helyzetben csak
a kommunistákkal szembeni egységfront mentheti meg a totális bolsevizálástól.[139]

A párt centruma (Kéthly, Böhm Vilmos, Szélig, Bán) ekkor elkövette ugyanazt a hibát,
mint annak idején a Kisgazdapárt Sulyok kizárásával: távozásra szólította fel a párt régi,
évtizedes veteránját,
Peyert, s a 47-es választáson megtagadta tőle még a képviselői jelölést is.
így került Peyer a radikális párt listáján a parlamentbe.
A kommunisták addig, amíg Peyer a pártban volt, elsősorban az
ő személyében mindig támadták nem a Szociáldemokrata Pártot,
hanem annak ,,jobboldalát." Mihelyt azonban a centrum kizárta Peyeréket,
a kommunista propaganda egyszerre a centrumot nevezte ki ,,jobboldalnak",
s a polarizáció ezzel egyszerű és tökéletes lett: jobboldal és baloldal.
A centrum ezzel tért vesztett és nehéz helyzetbe került.[140]

A Peyer-csoportot a rendőrhatóságok kémkedéssel vádolták.
Peyer Károly még időben külföldre menekült,
de 1948 tavaszán 14 személyt állítottak bíróság elé.
Egy halálos ítélet született, egy tizenöt évre szóló, s több kisebb büntetés.
Peyer Károlyt távollétében 8 évre ítélték.
A budapesti amerikai követség egyik tisztviselőjét is elítélték.
Az ügyet egyben felhasználták a sajtószabadság elleni akcióra is:
kiutasították Magyarországról John McCormack kitűnő újságírót,
a ,,New York Times" tudósítóját, aki előzőleg már
a kisgazda ,,összeesküvési" per idején is
a való helyzetet ábrázoló jelentéseket küldött lapjának.
A Peyer-per néven lebonyolított akció célja is az volt,
hogy megtörjék a szociáldemokrácia gerincét.[141]

Ezzel az egész mechanizmussal végülis sikerült
fokozatosan háttérbe szorítani a centrumot és előtérbe hozni a baloldalt.
Ennek kulcsszemélyisége, Szakasits Árpád állítólag nem szívesen adta fel
a független szociáldemokrácia gondolatát, de jellemgyengesége és zsarolhatósága
következtében a kommunisták foglya volt.[142]

Rákosiék ugyanis összegyűjtötték Szakasitsnak a háború alatt,
a német győzelmek idején írt szovjetellenes cikkeit s közölték vele,
hogy a gyűjtemény alapos. A baloldal másik főszemélyisége
a jó demagóg Marosán György volt,
akit hiúságánál fogtak meg: a hajdani péksegédet (mester sohasem lett belőle)
az orosz tábornokok barátságukkal tüntették ki,
Puskin nagykövet pedig elhitette vele, hogy őt tekinti legfőbb politikai tanácsadójának,
s hogy hízelegjen neki, nemcsak a magyar belpolitikáról kérdezősködött nála,
hanem világpolitikai kérdésekben is tanácsát kérte...[143]

Riesz István, a vérgőzös igazságügyminiszter[144]

eleve a kommunisták pórázán függött s mert szerette a kényelmes életet,
jó eszköznek bizonyult a kezükben.[145]

Rónai Zoltán pedig már 1945-ben kommunista párttagságot kért, de Farkas Mihály,
a moszkovita főfunkcionárius rávette, hogy színleg maradjon szociáldemokrata.

Ez a baloldali négyesfogat
Szakasits,
Marosán,
Riesz,
Rónai
1948 februárjában elérkezettnek látta az időt a párton belüli puccs végrehajtására.
Szakasits bizonytalankodott, nem merte átlépni a Rubikont,
nem merészelte ország-világ előtt kimondani,
hogy a Szociáldemokrata Pártnak meg kell szűnnie.
Ezért Puskin és Marosán úgy intézte, hogy Szakasits meghívót kapott a Szovjetunióba
s azzal kecsegtették,
hogy maga Sztálin is beszélni óhajt vele. Szakasits elutazott, Marosán pedig kézbevette a gyeplőt.
Február 18-ra
meghirdette a nevezetes sportcsarnoki gyűlést. Úgy rendezték,
hogy pártigazolványt nem kell felmutatni,
s így nagy tömegekben kommunisták vonultak fel
az arénába és megszállták a jobb helyeket.[146]

Az ő kiáltozásuk szolgáltatta aztán a helyeslést azokhoz a bejelentésekhez,
hogy
11 pártvezetőségi tagot kizárnak és 35 szociáldemokrata képviselőt
(a 67-ből) eltávolítanak a parlamenti frakcióból.
Mindezt, még a nagygyűlés előtt, mint a párt egyik főtitkárhelyettese,
Marosán György vitte véghez, a pártvezetőség több tagjának kijátszásával
vagy mellőzésével.

Szakasits Árpád közben Moszkvában szívélyesen diskurálgatott Sztálinnal.
A ravasz georgiai úgy játszott vele, mint macska az egérrel,
s egy kedélyes pillanatban elejtette a mondatot Szakasits előtt,
hogy
,,Magyarországnak szüksége van egy erős szociáldemokrata pártra."
Szakasits hazatérvén Budapestre,
s nem tudván,
hogy Marosán milyen fait accompli-t teremtett, első nyilatkozatában fennen hangoztatta:
,,Azzal a meggyőződéssel térek vissza Moszkvából,
hogy a magyar szociáldemokrácia nem veszett el, hanem jövője van."[147]

Ekkor azonban Puskin nagykövet hamar észretérítette, megmagyarázta neki,
hogy Sztálin csak mint udvarias házigazda akart kedveskedni Szakasitsnak
s amit a generalisszimusz mondott, az nem érvényes Magyarország vonatkozásában.
Szakasits Árpád erre nem sokat teketóriázott,
hanem mindjárt másnap írt egy lendületes cikket a szociáldemokrata pártlapban,
amelyben megmagyarázta,
hogy a szociáldemokráciának Magyarországon nincs jövője s az egyetlen út:
fúzió a kommunistákkal.[148]


A fúzió!
Elegánsan így nevezik a tényt, hogy a kommunisták likvidálták a Szociáldemokrata Pártot.
A fúzió azonban több volt, mint egyesülési aktus:
guillotine volt, politikai nyaktiló.
Február 18-át követte március 6-a, a párt kongresszusa, amely most már formálisan is,
elvben kimondotta a fúziót.
Március 6-át követte június 12-e, amikor a két párt, kommunista és szociáldemokrata,
ünnepélyesen összeölelkezve egyetlen párttá olvadt össze Magyar Dolgozók Pártja néven.
A dátumok között aztán dolgozott a nyaktiló:
először kizártak a Szociáldemokrata Pártból 40 000 tagot,
ez volt az eljegyzési ajándék a kommunisták számára. Aztán kizártak újabb 50 000-et, ez volt a nászajándék.
Ezt követte 200 000 régi szociáldemokrata kizárása a közös pártból.
A kizárás automatikusan állásvesztéssel járt.
A felfalt párt volt funkcionáriusai közül többet rendőri felügyelet alá helyeztek,
a centrum vezéregyéniségét,
Kéthly Annát háziőrizetbe vették.

Bán Antalt és Szélig Imrét emigrációba küldték,
a 67 főnyi képviselőcsoportnak több mint a felét kiebrudalták, megfosztották mandátumától.
Az új, egyesült párt vezetőségében a szociáldemokratákat a tehetetlen kisebbség
sorsára kárhoztatták:
az MDP Politbürójának 14 tagjából csak 5 volt szociáldemokrata,
a 66 tagú Központi Bizottságban pedig csak 20.

De még évekig folyt a ,,munkásság", a ,,munkásosztály" megtisztítása
az ,,áruló" szociáldemokratáktól.
Külön fejezet,
mint majd látni fogjuk, milyen dicstelen véget értek s mily nagy árat fizettek
a kommunistákat kiszolgáló Szakasits, Marosán és Riesz.
Ennél fontosabb azonban, hogy mikor Rákosiék azt hitték, diadalmaskodtak, látniok kellett,
hogy csak a Szociáldemokrata Pártot sikerült megölniök, de nem a szociáldemokráciát.
Ezért 1950-ben
újabb hajtóvadászatot rendeztek a ,,munkástestvérek" ellen.
Rákosi Mátyás a nyár elején bejelentette, hogy az üzemeket,
üzemi tanácsokat meg kell tisztítani a szociáldemokratáktól.
Egy gyűlésen követelte, hogy ,,az árulókat érdemük szerint meg kell büntetni."[149]

Nem sokkal ezután bebörtönözték Kéthly Annát,
és titkos letartóztatásokkal kivonták a forgalomból a régi szociáldemokrata gárdát
(Szeder Ferenc, Valentiny Ágoston, Takács Ferenc, stb.).
Állítólag ezer embert vettek őrizetbe.[150]

Rákosi Mátyás az újabb szociáldemokrataellenes kampányt azzal indokolta,
hogy ezek az ,,árulók" kémkedést folytatnak az angol Labour Party megbízásából.
A fúziót annak idején létrehozó baloldaliakat pedig megvádolta,
hogy csak taktikából csatlakoztak az egyesült párthoz, azért,
hogy belülről bomlasszanak és szabotáljanak.
Most már, hogy nem volt Szociáldemokrata Párt,
Rákosi a szociáldemokráciát kárhoztatta s azt fejtegette,
hogy a ,,szociáldemokrácia a kapitalizmus ügynöke a munkásmozgalomban."[151]


1948. június 12-ét, a kikényszerített fúzió napját a kommunista rendszer ,,történelmi sorsforduló"-nak nevezte s a pártsajtó egyöntetűen hangoztatta: e napon dőlt el véglegesen, hogy Magyarország a szocializmus útjára lépett. Kéthly Anna ugyanerre a napra azt mondotta: ekkor dőlt el végleg, hogy Magyarország lelép a demokrácia útjáról.[152]


1948. június 12-e óta Magyarországon nincs szociáldemokrata párt.
A párt, amely a kommunisták által feudálisnak fémjelzett Magyarországon,
Ferenc József császár és király monarchiájában megalakulhatott, szervezkedhetett és politikai küzdelmeket vívhatott; amely a ,,fasiszta" Horthy-korszakban független párt volt a parlamentben és irányíthatta a szabad szakszervezeteket; ez a párt, a Magyar Szociáldemokrata Párt a ,,haladó" kommunizmusban, a munkásállamban megszűnt létezni.

Életét kioltották. Nincs többé. Fuit.



A Nemzeti Parasztpárt vége


A Kisgazdapárt lemorzsolása és megjuhászítása
s a Szociáldemokrata Párt megszüntetése után már csak gyerekjáték volt
és pusztán idő kérdése,
hogy mikor temetik el a koalíció negyedik,
s a Baloldali Blokk harmadik pártját, a Nemzeti Parasztpártot.

A párt legnagyobb formátumú politikusa,
Kovács Imre
1947 február 25-én, azonnal Kovács Béla elhurcolása után levelet írt pártja elnökségének,
egyenesen Veres Péternek,
s bejelentette, hogy kilép a pártból. Kovács Béla elhurcolását a parasztpárti főtitkár
a magyar szuverenitás olyan megsértésének tekintette,
mint előzőleg az 1944. március 19-i német megszállást.
,,Többé nem akartam közösséget vállalni azzal a koalícióval,
amely a hazaárulás útjára lépett"
állapította meg Kovács Imre.[153]


A 47-es választáson a Balogh-párt listáján, de mint független képviselő indult.
Kísérletet tett a maradék kisgazdák és a Balogh-párt összegyúrására s a koalíción belüli,
ezúttal a kommunistákat a szélsőbalra leszorító blokk létrehozatalára,
de ez meghiúsult. Néhány bátor parlamenti felszólalás után,
1947 nov. 4-én a ,,Szabadság" című kommunista lapban
ezt olvasta:
,,Kovács Imre összeesküvése Pfeiffer Zoltánnal a népi demokrácia megdöntésére."
Még aznap este
egyik volt barátja megjelent nála s elmondotta, most jön az Andrássy-út 60-ból,
ahol három hete kínozták és ellene, Kovács Imre ellen gyűjtöttek terhelő adatokat.
Ezekután november 18-án a Nemzeti Parasztpárt egyik alapító tagja,
Kovács Imre, Prágán keresztül Svájcba menekült.

A párt elnöke,
Veres Péter hosszú időn át azt magyarázta pártja elégedetlenkedő elemeinek,
akik a kommunistákkal való szövetkezés megszakítását kérték,
hogy legyenek türelemmel,
rövidesen eljön az idő, mikor ,,megcsináljuk a sasszét jobbra."[154]

De közben a párt egyre inkább balra csúszott,
a pártvezetőségben vagy a szélesebb körű pártfórumok előtt mindig Veres Péter volt az,
aki végülis elfogadtatta Rákosiék kívánságainak teljesítését.
Az összeesküvési perben néhány parasztpártit is letartóztattak.
Ellentétben a szociáldemokratákkal, Veres Péter nem szegült szembe,
hanem vállalta a hallgatást.
Hallgatásáért a kommunisták miniszteri tárcát ígértek neki.[155]


Meg is kapta, honvédelmi miniszterré nevezték ki.
Ez a kinevezés felért egy nyilvános szerencsétlenséggel,
mindenekelőtt Veres Péter és pártja számára.
A katonai szakértelemmel egyáltalán nem rendelkező parasztíró a honvédelmi miniszter
székében a gúnylapok célpontja lett és köznevetség tárgya, valószínű,
hogy a kommunisták célja éppen ez volt, a Nemzeti Parasztpárt elnökének lejáratása.
(Akkoriban járta az a vicc Magyarországon,
hogy az éppen folyó arab- izraeli háborúban nagy fordulat várható az arabok javára,
mert
Izrael Veres Pétert hívta meg fővezérnek.)

A kétesértékű jutalmazás azonban csak szemfényvesztés volt,
a jutalmat csakhamar követte a bunkó, amellyel lesújtottak Veres Péterre,
s amellyel agyoncsapták a Nemzeti Parasztpártot is.
A bunkót Rákosi Mátyás és a Parasztpártba beépített két szimpatizáns,
Erdei Ferenc és Darvas József népi író fogta marokra.

A párt tagjai mindig is gyanakodtak,
hogy Erdei és Darvas tulajdonképpen a kommunisták megbízottja.
Kovács Imre nyíltan megvádolta csoportjukat, hogy alávetették magukat a kommunista pártnak
és a Nemzeti Parasztpártot a kommunisták leányvállalatává degradálták.[156]

Erdei és Darvas politikája,
melyet a pártelnök, Veres Péter sohasem ellensúlyozott megfelelően,
a párttagok és a választók körében is visszatetszést szült s így a párt döntő pillanatokban
mindig ájult maradt s kétértelmű helyzetéből nem tudott szabadulni.[157]

Amikor 1946 tavaszán ez a párt is csatlakozott a Baloldali Blokkhoz,
akadtak a pártban, főleg azonban a Parasztszövetségben,
akik szerették volna létrehozni
a ,,parasztegységet",
más szóval a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt közeledését.
Ez logikus társulás lett volna,
mindkettő a parasztság különböző rétegeit egyesítette a még mindig erősen
agrárjellegű Magyarországon.
De Veres Péter, hosszas tárgyalásokon, megakadályozta a parasztegység létrehozását.
Veres
már 1945-ben inkább éket akart verni a Kisgazdapárt és a Parasztszövetség közé.[158]


Míg egyfelől arról beszélt,
hogy a parasztegység kívánatos, másfelől leszögezte, hogy ez lehetetlen.
Veres állásfoglalása végső kihatásában a kommunisták malmára hajtotta a vizet,
mert polarizálta a paraszti társadalmat,
vagyis paraszti fronton segítette Rákosi megosztó taktikáját és technikáját.
A nagy belpolitikai válságok idején Veres és köre mindig a pártegység megőrzésének
szent és sérthetetlen elvét hozta fel érvül ahhoz,
hogy végülis egy-egy kommunista követelést teljesítsenek.
Inkább engedjünk,
de ne veszélyeztessük a pártegységet ez a jelszó volt az a mechanizmus,
amely ezt a jobb sorsra hivatott pártot végül is azzá tette,
amivé
Erdei és Darvas kezdettől fogva akarta:

a kommunista párt leányvállalatává.



A párt tagjai között s a párt ideológiai hátterét jelentő írói világban sokan voltak olyanok,
akik a magyar megváltást sohasem várták a bolsevizmustól;
voltak kiváló és becsületes elmék, akik egy szabad Magyarországon egészséges
és demokratikus átalakulás és új rend oszlopai lehettek volna.
Voltak, akik a koalíciós viharok közepette is, e pártra támaszkodva kiváló munkát végeztek,
például a kultuszminiszterré kinevezett Keresztury Dezső.
Ő még a párt befolyásos köreivel szemben is igyekezett akadályozni
a katolikus iskolák elleni kommunista rohamot.
Sikerült neki, toleranciájával és
higgadtságával jó kapcsolatokat teremteni az egyházakkal is.[159]

Keresztury valamikor az időközben az ország prímásává emelkedett
Mindszenty József tanítványa volt s a prímás most is,
s még évtizedek múlva is, kitüntette jóindulatával, később pedig,
már mint száműzött bíboros,
így emlékezett róla:
,,A történeti hűségnek tartozunk annak megállapításával, hogy Keresztury Dezső a ravasz pártmesterkedések közben mindig dicséretes magatartást tanúsított
s inkább megvált a miniszteri tárcától, mint hogy bábszerepet töltsön be
a kommunisták szolgálatában."[160]

A miniszter lemondása azonban nem automatikusan történt,
annak számos előzménye volt, nevezetesen,
hogy a kommunisták és szociáldemokraták hevesen támadták
kiegyensúlyozott iskolapolitikáját.
Ellenfelei támadták, saját pártja viszont nem védelmezte elég erélyesen,
ezért nem tudott maradni az oly fontos feladat, a közoktatásügy élén.
Csak egy évig lehetett miniszter.

A Nemzeti Parasztpárt
legjobbjai között is voltak, akik hittek abban, hogy a 45-ös konstrukcióval a kommunisták,
ha akarták,
ha nem, a demokrácia ügyét is szolgálták, így pl. a földreform létrejöttével és a tanácsrendszer bevezetésével. Előbbi mondották feloldotta a paraszttársadalom évszázados dermedtségét,
utóbbi pedig
a ,,századokig bürokratákkal kormányzott népet az önkormányzat iskolájába íratta be."[161]

Ez a szemlélet,
bármily tisztességes látásmódból fakadt is, a Parasztpártban megkönnyítette azok dolgát,
akik a többségi párthoz, a Kisgazdapárthoz való közeledés helyett a kommunistákkal szembeni engedékenység útjára akarták vinni a pártot. A pártnak a kommunisták mellé sodródásában
a fő mozgató persze az infiltráció volt (Erdei), majd a karrierizmus (Darvas),
végül a megfélemtítés (összeesküvési per).
De szerepet játszott a minden önzéstől vagy egyéni számítástól mentes,
tisztára ideológiai meggyőződés is, idealista, fiatal népi-kollégista,
paraszti származású intellektuelek parasztradikalizmusa, a radikális társadalmi reform
szükségességének szent meggyőződése.
A legkitűnőbbek között is voltak, akik úgy vélték,
hogy 1945-tel Magyarország ezeréves feudális abroncsoktól szabadult,
s a főellenség ez a múlt, ennek visszatérését kell megakadályozni;
vagyis:
a főellenség a reakció és a főfeladat a múlt maradványainak felszámolása.
Ennek révén ideológiailag és terminológiailag is befutottak a kommunisták utcájába,
taktikailag pedig melléjük szegődtek, aztán fogságukba estek.
Az ezeréves feudális múltra szegezve tekintetüket,
nem vették észre, hogy a jelenben olyan birkózás, olyan hatalmi harc folyik,
a kommunista hatalomátvétel olyan borzalmas korszak kezdete,
amely mögött ezer esztendő minden negatívuma elbújhat.
A paraszt-radikalizmus eszméi még antikommunista parasztpárti politikusok is arra vezettek,
hogy az 1918-as orosz bolsevista forradalmat haladásnak tekintsék:

,,Az egész szovjetforradalom nem más, mint az összes közbülső keleteurópai népek
idevágó erőfeszítéseit sikeresen túlhaladó nagy történelmi vállakózás
az orosz népnek a keleti társadalmi fejlődés zsákutcájából való kihozására."[162]


Ezek a parasztpárti gondolkodók elvetették
ugyan a Szovjetuniónak való behódolást, de hittek abban,
hogy a kommunista pártban igen nagy azoknak a száma,
akik a magyar függetlenségi gondolat legteljesebb és legőszintébb hívei.[163]



A demokráciát váró jóhiszemű elemek azonban a pártban mindinkább háttérbe szorultak
s Rákosi machiavellizmusának a talaján elképzeléseik jámbor óhajjá váltak.
Ezek a parasztpárti idealisták valószínűleg éppúgy nem tanulmányozták
vagy nem tanulták meg az oroszországi parasztmegváltó forradalmárok,
a narodnyikok történetét,
ahogy a szociáldemokraták elfelejtették a mensevikek kálváriáját.
Így aztán a Baloldali Blokkhoz való csatlakozásával ez a párt is,
alapítóinak jobb meggyőződése ellenére,
Magyarország
bolsevizálásának egyik csavarja lett.
Mikor pedig a mór megtette kötelességét, Rákosi Mátyás könyörtelenül lesújtott
és végetvetett a parasztradikalizmus álmodozásának.

Az okot,
az ürügyet éppen Veres Péternek egy, 1948 nyarán megjelent könyve szolgáltatta.
Bizonyos persze,
hogy a könyv csak ürügy volt, s ha nem jelenik meg, akkor is bekövetkezik,
ami készült a parasztpárt likvidálása.
Hiszen befejeződött a Szociáldemokrata Párt eltemetése,
soron volt a koalíció utolsó pártocskája.
Veres Péter ,,A paraszti jövendő" című könyvében világosan állást foglalt amellett,
hogy a jövendő a szocialista jövendő.
De szükségesnek vélte,
hogy a nagy államosítások mellett maradjon valamelyes magánszektor is;
arról írt,
hogy a kisparaszti gazdálkodásnak teret kell biztosítani. Egészében véve Veres Péter
a szocializálások és a szocializmus szellemében beszélt,
hasonló írások akkoriban tucatjával jelentek meg Magyarországon,
ezért tehát nem lett volna olyan ,,felháborító",
mint amilyennek a kommunisták csakhamar deklarálták.
De
Rákosi Mátyás személyesen támadt neki az új Veres-könyvnek,
s ahogy a kisgazdák elleni roham idején ott megszólalt a Fórum-csoport,
s a szociáldemokraták elleni hadjárat kezdetén náluk is megfújta a harsonát
a Szakasits-csoport, úgy most itt,
Rákosi visszhangjaként nekitámadt Veres Péternek Darvas és Erdei.
Darvas látszatra védett,
de úgy megvédte Veres Pétert, hogy az belesántult.
Veres Péter írta Darvas nem rokonszenvez a nagyparasztokkal, kulákokkal,
jó szocialista, de rosszul fogalmaz, kétértelmű és homályos.[164]


Erdei nem volt ilyen szofisztikus, nyíltan helytelenítette Veres tételeit
s leszögezte, hogy csak a mezőgazdaság teljes kollektivizálása,
csak a teljes szocialista út járható.[165]


A támadások hatására
Veres Péter nagy részében visszavonta tételeit s elkedvetlenedve üdülni ment.
Ott aztán, ,,procul negotiis", a Bakony-hegység bukolikus magányában ez
a változatos életű parasztíró úgy döntött, hogy lemond miniszterségéről.
De a pártelnökségről nem mondott le, hanem nevét adta ahhoz,
hogy ezután már minden úgy történjék,
ahogy Erdei Ferenc és Darvas József akarja.

Egy év sem telt belé,
1949. február 1-én a Nemzeti Parasztpárt megszűnt létezni.


Rövid rekviem


1949 februárjában Magyaroszágon elhatározták,
hogy létrehoznak egy új intézményt, amelynek a neve:
Magyar Függetlenségi Front.
Ebbe az organizációba olvasztották be a többi pártot, ez volt a közös fedél,
amely alá betámolygott a Kisgazdapárt is.
Ez az aktus gyakorlatilag az egykor független pártok autonómiájának a teljes feladását jelentette.
A Magyar Függetlenségi Front alakulási indulója a független pártok gyászindulója volt.
Egyben a parlamenti demokrácia, a többpártrendszer végleges temetése.

Az 1945. november 4-i választás óta még csak három év s négy hónap telt el. Ha történelmi távlatból s az akkori történések alapos ismeretében vizsgáljuk ezt a csaknem három és féléves sorsdöntő időszakot, arra a végkövetkeztetésre kell jutnunk, hogy annak legvégzetesebb eseménye vagy dátuma nem a Sulyok-kizárás, nem is az összeesküvési per, nem is a szocialisták megsemmisítése a fúzióval, s nem a Nemzeti Parasztpárt szertefoszlása. Mert mindez csak következmény volt. Elkerülhetetlen következménye egy másik dátum által jelzett aktusnak. A dátum: 1946. március 5. Az esemény, amely e napon történt: a Baloldali Blokk létrehozása.

Hogy ez megtörténhetett, az a koalíciós időszak, de a háború utáni egész magyar történelem sorsát is végzetes irányba terelte. Mert ekkor lett először és döntően meghamisítva az 1945-ös választás eredménye, a valódi népakarat. A nép akarata volt, hogy a kommunista párt és a kommunizmus kisebbség legyen. A Baloldali Blokk ezt a helyzetet tökéletesen megfordította: a többségi pártot nyomta kisebbségi helyzetbe, s többséggé dagasztotta a kis kommunista pártot. A Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt ezzel a csatlakozással cserbenhagyta saját választóit is, akik azért szavaztak rájuk, mert szociáldemokráciát akartak és nem kommunizmust, józan parasztpolitikát és nem kommunista kollektivizálást. A szavazók a kommunizmussal szembeni védelmet várták ettől a két párttól, amikor neki adták szavazataikat, nem azt, hogy a kommunista párt stratégiáját támogassák parlamenti- és kormányvonalon. A Baloldali Blokkhoz történt csatlakozásuk egyben saját pártjaik függetlenségének az aláaknázása volt, akár tudták, akár nem tudták, hogy mit cselekszenek. E két párt vezetőinek, a higgadtabb ítélők szerint történelmi tévedése, a vérmesebbek szerint történelmi bűne, hogy pártjukat a kommunista párt szekeréhez kötötték a Baloldali Blokk létrehozásával. Mindegy, hogy taktikai vagy ideológiai szempontok vezették-e őket. Taktikának rossz volt, ideológiának helytelen. A végeredmény: a két párt megsemmisült. De magával rántotta a magyar parlamenti demokráciát.

És történelmi tévedésről
a sajátjáról beszél a Kisgazdapárt elnöke is a Baloldali Blokkal kapcsolatban.
Nagy Ferenc, visszapillantva a küzdelmes évekre, úgy látja, neki,
mint miniszterelnöknek s a többségi párt fejének nem lett volna szabad elfogadnia
a Baloldali Blokk megalakulását,
annak bejelentését vissza kellett volna utasítania.
Szószerint:
,,Láttam, hogy első súlyos hibám volt a baloldali tömörülés engedélyezése.
Nem lett volna szabad engednem, hogy a koalíción belül külön szövetség jöjjön létre...
Ki kellett volna jelentenem,
hogy a kormányt csak azzal a feltétellel vezetem,
ha minden egyes párt megtartja tökéletes függetlenségét.
Nem kétséges ugyan,
hogy a Szovjetunió beleszólt volna a vitába,
de talán nem utasította volna a Kommunista Pártot olyan hamar,
hogy nyíltan szakítson velünk, hogy törésre vigye a dolgot."[166]


Rövid rekviem egy szabad választásra.



[1] Nagy, Ferenc: i. m. 160. o.

[2] Bullitt, William C: Hogyan vesztettük el a békét? ,,Új Európa", München, 1967. 17. o.

[3] Nagy, Ferenc: i. m. 163. o.

[4] Nagy, Ferenc: i. m. 164. o.

[5] Vida, István: A Független Kisgazdapárt politikája.
1944-1947. Budapest, 1975. 110. o.

[6] Országos Széchenyi Könyvtár: Aprónyomtatványok 1945-46:
Az 1945-ös választások, V. kötet.

[7] Vida, István: i. m. 121. o.

[8] Auer, Pál: Fél évszázad 249. o.

[9] Nagy, Ferenc: i. m. 169. o.

[10] Nagy Ferenc: i. m. 170. o.

[11] Auer, Pál: i. m. - 253. o.

[12] Auer, Pál: i. m. 335-336. o.

[13] Nagy, Ferenc: i. m. 86. o.

[14] Nagy, Ferenc: i. m. 89. o.

[15] Nagy, Ferenc: i. m. 166-167. o.

[16] Auer Pál a szerzőhöz, Párizs, 1975. szept. 27.

Mindszenty József a szerzőhöz, Bécs, 1972. márc. 26.

[17] Mindszenty, József: i. m. (Emlékirataim) 154. o.

[18] Czupy Bálint kisgazdapárti képviselő a szerzőhöz,
München, 1971. december.

[19] Vida, István: i. m. 155. o.

[20] Czupy Bálint a szerzőhöz, München, 1971. december.

[21] Mindszenty, József: i. m. 103. o.

[22] Varga-Kovács: i. m. 489. o.

[23] Vida, István: i. m. 140. o.

[24] Hóman, Bálint és Szekfü, Gyula: Magyar történet,
Budapest, 1943. V. kötet. 438. o.

[25] Szinai, Miklós és Szűcs, László: Horthy Miklós titkos iratai,
Budapest, 1962. 327. o.

[26] Mindszenty, József: i. m. 105. o.

[27] Nemzetgyűlési Napló, Budapest, 1946. I. kötet. 117. o.

[28] "Kis Újság", 1946. január 1.

[29] Vida, István: i. m. 142. o.

[30] Nagy, Ferenc: i. m. 171. o.

[31] Saláta Kálmán a szerzőhöz, Walchsee b. Kufstein, 1948.

[32] Mindszenty, József: i. m. 120. o.

[33] "Független Magyarország", Budapest, 1946. január 10.

[34] Csonka, Emil: Habsburg Ottó, München, 1972. 188. és 358. o.

[35] Mindszenty József a szerzőhöz, Róma, 1971. október 21.

[36] Nagy, Ferenc: i. m. 171. o.

[37] Balogh, Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon,
1945-1947. Budapest, 1975. - 159. o.

[38] Nagy, Ferenc: i. m. 172. o.

[39] Kovács, Imre: i. m. 286. o.

[40] Kovács, Imre: i. m. 285. o.

[41] "Független Magyarország", 1946. január 28.

[42] Nagy, Ferenc: i. m. 177. o.

[43] Sulyok, Dezső: A magyar tragédia I. Newark, N. J. 1954. - 572-573. o.

[44] "Szabad Nép", 1946. február 9.

[45] "Kis Újság", 1946. február 8.

[46] Sulyok, Dezső: i. m. 573. o.

[47] "Kis Újság", 1946. február 13.

[48] Nemzetgyűlési Napló, 1946. I. kötet.

[49] Veér Imre: i. m. 203-205. o.

[50] Vida, István: i. m. 149. o.

[51] Vida, István: i. m. 155. o.

[52] "Kis Újság", 1946. március 1.

[53] Sulyok, Dezső: i. m. 597. o.

[54] Mindszenty, József: i. m. 120. o.

[55] Minisztertanács Irattára, Jegyzőkönyvek 1945-46.

[56] "Magyar Nemzet", 1946. február 8.

[57] "Szabad Nép", 1946. március 7.

[58] Saláta Kálmán a szerzőhöz, Walchsee b. Kufstein, 1948.

[59] "Szabad Nép", 1946. március 3.

[60] "Debrecen", 1946. március 6.

[61] Vida, István: i. m. 157. o.

[62] "Szabad Nép", 1946. március 10.

[63] Vida, István: i. m. 162-163. o.

[64] Nagy Ferenc a szerzőhöz, München, 1955.

[65] Sulyok, Dezső: Lm. 589. o.

[66] Nagy, Ferenc: i. m. 197. o.

[67] Kovács, Imre: i. m. 288-289. o.

[68] Balogh, Sándor: i. m. 178. o.

[69] Molnár, János:
"A munkás- és paraszttömegek harca a Párt vezetésével a reakció ellen",
Budapest, 1955. - 340-351. o.

[70] Vida, István: i. m. 174. o.

[71] Országos Levéltár.
Népi Demokratikus Osztály. Nagy Ferenc miniszterelnök félhivatalos irata, 1946-47.

[72] Nagy, Ferenc: i. m. 315. o.

[73] Nagy, Ferenc: i. m. 320. o.

[74] Nagy, Ferenc: i. m 320. o.

[75] Nagy, Ferenc: i. m. 313. o.

[76] Seton-Watson in Lasky: i. m. - 20. o.

[77] Nagy, Ferenc: i. m. - 314. o.

[78] Nagy, Ferenc: i. m. - 320. o.

[79] Vida, István: i. m. - 249. o.

[80] Vida, István: i. m. - 250. o.

[81] "Szabad Nép", 1947. január 5.

[82] "Szabad Nép", 1947. január 12.

[83] "Népszava", 1947. január 14.

[84] "Szabad Szó", 1947. január 16., 18., 19.

[85] "Kis Újság", 1947. január 9.

[86] "A reggel", 1947. január 13.

[87] Nagy, Ferenc: i. m. - 321. o.

[88] Dálnoki Veress, Lajosné: Szabadság nélkül, München, 1978. -80. o.

[89] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. - 80. o.

[90] "Magyar Nemzet", 1947. jan. 16. és "Kis Újság", 1947. jan. 17.

[91] Saláta Kálmán a szerzőhöz, Walchsee, 1948.

[92] A szerzőhöz:
egy jelenleg is Magyarországon élő volt kisgazda képviselőre hivatkozva közölte
Soós Géza (Magyar Közösség), Walchsee b. Kufstein, 1949.

[93] "Új Sopron", 1947. január 21.

[94] "Hétfői Független Magyarország", 1947. január 20.

[95] "Kis Újság", 1947. január 31.

[96] Vida, István: i. m. - 257. o.

[97] "Kis Újság", 1947. február 2.

[98] "Kis Újság", 1947. február 3.

[99] "Népszava", 1947. február 5.

[100] Nemzetgyűlési Napló, 1947. V. kötet. - 95-114. o.

[101] "Kis Újság", 1947. február 8.

[102] Nemzetgyűlési Napló, 1947. V. kötet. -253-254. o.

[103] Vida, István: i. m. - 260. o.

[104] Nagy, Ferenc: i. m. - 363. o.

[105] "Népszava", 1947. február 8.

[106] "Szabad Szó", 1947. február 18.

[107] Kovács, Imre: i. m. -285-287. o.

[108] "Szabad Nép", 1947. február 23.

[109] Nagy, Ferenc: i. m. - 263. o.

[110] "Hírlap", 1947. február 21.

[111] Varga, Béla: i. m. - 493. o.

[112] Varga Béla a szerzőhöz, New York, 1979. október 9.

[113] Kovács, Imre: Magyarország megszállása, Toronto, 1979. - 352. o.

[114] Fehérváry, István: Börtönvilág Magyarországon,
USA, 1978. - 57-58. o.

[115] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. -104. o.

[116] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. - 100. o.

[117] Dálnoki Veress, Lajosné: i. m. - 105. o.

[118] Fehérváry, István: i. m. - 59. o.

[119] Fehérváry, István: i. m. -59. o.

[120] New York Times, 1947. április 13.

[121] New York Times, 1947. május 15.

[122] Nagy, Ferenc: i. m. - 394. o.

[123] Varga, Béla: i. m. - 494. o.

[124] Nemzetgyűlési Napló, 1947. június 19. - 850-851. o.

[125] Szenátusi Napló, Washington, 1947. június 13. - 7072. o.

[126] Nemzetgyűlési Napló, 1947. július 1. - 290. o.

[127] László, T. László: A Keresztény Demokrata Néppárt megalakulása,
"Katolikus Szemle", Róma, 1978/2. - 105. o.

[128] László, T. László: i. m. - 105. o.

[129] László, T. László: i. m. - 106. o.

[130] Kemény György volt szociáldemokrata államtitkár a szerzőhöz, München, 1955.

[131] Szélig, Imre: "A munkásegység születése Magyarországon",
"Népszava", London, 1965. áprilisi szám.

[132] Bán, Antal: in "The Curtain falls", ed. by Denis Healey,
London, 1951. - 69. o.

[133] Révész, László: Wie man sozialdemokratische Partner liquidiert.
Zeitbild, Bern, 13. Dezember 1978.

[134] Bán, Antal: i. m. - 73. o.

[135] Haas, György: A magyar szociáldemokrata párt felszámolása.
Magyar Híradó, Bécs, 1973. április 1.

[136] Bán, Antal: i. m. 74. o.

[137] Szélig, Imre: "Népszava", London, 1963. április.

[138] Szociáldemokrata Szemle, Stockholm, 1976. okt.-dec.-i szám.

[139] Peyer Károly közlésére hivatkozva Eckhardt Tibor a szerzőhöz
. - München, 1969. szeptember 5.

[140] Bán, Antal: i. m. - 70. o.

[141] Baltimori Értesítő, 1979. I.

[142] Kéthly Anna a szerzőhöz, München, 1966.

[143] Kemény György a szerzőhöz, München, 1955.

[144] Kovács, Imre: i. m. (Magyarország megszállása) - 353. o.

[145] Bán, Antal: i. m. - 73. o.

[146] Haas, György, Magyar Híradó, i. m.

[147] Bán, Antal: i. m. - 81. o.

[148] "Népszava", Budapest, 1948. február 29.

[149] "Szabad Nép", Budapest, 1950. június 18.

[150] Bán, Antal: i. m. - 80. o.

[151] "Szabad Nép", Budapest, 1950. október 28.

[152] Vass, Vilmos: Harminc év után - Szociáldemokrata Szemle,
Stockholm, 1978. jún.-aug.-i szám.

[153] Kovács, Imre: i. m. - 353. o.

[154] K. P., az NPP ifjúsági tagozatának tagja a szerzőhöz, 1949. Walchsee.

[155] Kovács, Imre: i. m. - 351. o.

[156] Borbándi, Gyula: Der ungarische Populismus,
München, 1976. - 248-249. o.

[157] Borbándi, Gyula: i. m. - 251. o.

[158] "Esti Szabad Szó", Budapest, 1945. június 9.

[159] Borbándi, Gyula: i. m. - 246. o.

[160] Mindszenty, József: i. m. - 128. o.

[161] Szabó, Zoltán in Bibó István: Harmadik út, London, 1960. - 14. o.

[162] Bibó, István: Harmadik út, London, 1960. - 181. o.

[163] Bibó, István: i. m. - 78. o.

[164] "Szabad Szó", Budapest, 1948. augusztus 28.

[165] Erdei, Ferenc: Fórum, 1948. VII.

[166] Nagy, Ferenc: i. m. - 191. o.



 
 
0 komment , kategória:  Csonka Emil:1945-1956 IV.rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 227
  • e Hét: 4464
  • e Hónap: 11185
  • e Év: 376675
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.