Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csonka Emil:1945-1956 V.rész
  2011-02-06 09:32:50, vasárnap
 
 
Csonka Emil:1945-1956 V.rész


KÜLPOLITIKAI ASPEKTUSOK



A Nagy Ferenc időszak kritikája | Amerika erélye és erélytelensége
| Irán és Magyarország | Nyugati tiltakozás és nyugati rezignáció
| A közép-kelet-európai népek



Ha Nagy Ferenc ilymódon önbírálatot gyakorolt, még élesebb kritika érte őt saját pártja soraiból és a magyar közvélemény részéről. A Tildy-Nagy Ferenc rezsim bírálói végkövetkeztetésként és általánosságban azt vetik e vezetők szemére, hogy nem éltek, nem jól sáfárkodtak a választók adta többséggel; ott is engedtek a kommunista követeléseknek, ahol a Vörös Hadsereg jelenléte erre nem kényszerítette őket; sőt, például a hitoktatás elleni akciójukkal rálicitáltak a kommunistákra, több vonatkozásban a kommunisták számára, helyettük végezték el a munkát, amely a magyar demokráciát gyengítette. Szemükre vetik, hogy kormányzásuk, illetve az általuk dominált pártvezetés hosszú ideig fedezte a kommunisták törvénytelen üzelmeit, így mind a belföld, mind a külföld felé megadta a legalitás látszatát a kommunista kisebbség erőszakos manőverezéséhez; nem leplezte le megfelelő módon és kellő mértékben az orosz nyomás tényeit abban az időszakban, vagyis 1946-ban és 1947 elején, amikor a nemzetközi helyzet ebben a térségben még egyáltalán nem dőlt el egyoldalúan és véglegesen a Szovjetunió javára. A bírálatok hibául róják fel a pártnak a saját állag könnyelmű levagdosását, továbbá akarati és taktikai ellenállás hiányát a kommunista akarattal és taktikával szemben. A belpolitikai appeasement, vagyis meghátrálás a kommunisták előtt már a nyugati appeasement előtt következett be, jóval azelőtt, hogy a Nyugat, pontosabban az Egyesült Államok meghátrált volna a Szovjetunióval szemben, hangzik a bírálat.

Nagy Ferenc, mint önbírálata mutatja, maga sem tagadja, hogy hibák és rövidlátás, mint pl. a Baloldali Blokk akceptálása a miniszterelnök részéről, siettették, előbbre hozták mind a kommunista diadalt, mind pedig a Szovjetunió azon eltökéltségét, hogy a parlamentarizmust felszámolja Magyarországon s a Nyugatra többé ne legyen tekintettel.

Való igaz az is, hogy 1946-ban, vagyis az 1945-ös választás nagy antikommunista többségének érvényessége idején az amerikai külpolitika Kelet-Európában, ha nem is volt annyira aktív, mint a keleteurópai népek szerették volna, még nem volt annyira passzív, mint aztán a későbbi években.

Másfelől e bírálatok talán nem veszik eléggé figyelembe a Vörös Hadsereg jelenlétének pszichikai velejáróit, melyek a polgári állam- és pártvezetésre megfélemlítőleg hatottak. Igaz ugyan, hogy nyíltan erőszakos, nagy politikai akcióra az oroszok Kovács Béla lefogásáig nem vállalkoztak, s mikor ezt mégis megtették, a nyugati hatalmak erélyesen tiltakoztak. De Magyarország nem nyugati, hanem orosz megszállás alatt élt. És bár a Kelet-Európáért folyó nagyhatalmi birkózás még nem fejeződött be s ezért az ottani belpolitikai tényezők magatartása, jó vagy rossz politizálása nem volt közömbös a további fejlődés szempontjából, Nyugattól e tényezők csak morális biztatásban részesülhettek, míg a kommunista párt a Vörös Hadsereg részéről konkrét támogatást kapott.

Amíg tehát egyfelől a Tildy-Nagy rezsim bírálóit erősíteni látszik a körülmény, hogy az 1946-os perspektíva, vagyis az orosz megszállás várható megszűnte, erélyesebb, okosabb, elszántabb és sikeresebb magatartást kívánt volna meg s a 45-ös választók akaratának hathatósabb megvédelmezését a kommunistákkal szemben, addig másfelől a Tildy-Nagy politikát mentesíteni látszik a Vörös Hadsereg tényleges jelenléte és annak lélektani súlya. De talán azt lehet mondani, hogy a magyar nép a Vörös Hadsereg jelenléte ellenére is bátrabb volt, mint választott vezetői.

Világpolitikai erők ütközési pontján élő népek sorsa azonban mindig tragikus, és főleg kisnépek vezetőinek idegen megszállás vagy nyomás árnyékában űzött politikáját sohasem lehet sommásan elítélni. Mindig legalább annyi és olyan jó ok van a megértésre és felmentésre, mint a kárhoztatásra és elítélésére. Tildy és Nagy Ferenc a történelem ítéletében talán felmentést nyer, éppen az idegen megszállás ténye miatt; ezt a felmentést legfeljebb csökkenti az a körülmény, hogy éppen ők semmi mentséget sem találtak az előző, német megszállás alatti magyar vezetőpolitikusok ténykedésére, holott ezek is érezték egy nem kevésbé erőszakos és totalitárius rezsim és nagyhatalom nyomását, s nekik is külpolitikai támaszuk a Nyugatban csak épp annyira volt vagy nem volt, mint Tildyéknek 1945 után. A tanulság mindenesetre az, hogy végleges bírálatokkal és végső ítélettel csínján kell bánni, különösen ott, ahol a nemzeti szuverenitás nem gyakorolható maradéktalanul.

Ahogy a dunamenti kisnépeknek a háború előtt a nyugati nagyhatalmak nem nyújtottak sok és konkrét támogatást, hogy Hitlerrel szemben helytálljanak, s e népek egymás után Berlin égisze alá és hadiszekere elé kerültek, úgy 1945 után a nyugati támogatás nem volt hathatós Moszkva erőszak-politikájával szemben sem.

Magyarországon a jaltai egyezmény ígéreteinek a Szövetséges Ellenőrző Bizottság volt hivatott érvényt szerezni, elvben tehát sok függött attól, hogy a SZEB nyugati tagjai a helyszínen, Budapesten, milyen instrukciókat kapnak kormányaiktól, vagy azoknak mit jelentenek és javasolnak. Franciaország súlya a háború után, nyugati partnerei mellőzése folytán is, nem volt döntő. Anglia és szerepe a közép-kelet-európai kérdésekben nem volt olyan aktív, mint egy hajdani világbirodalomtól várták. Anglia például 1947-ben, a válságoktól és kommunista nyomástól fenyegetett Görögországban is úgy döntött, hogy kivonja onnan erőit, melyek a kommunista hatalomátvételt lennének hivatva megakadályozni, s átengedte, sőt, kérte, hogy átengedje a terepet és felelősséget, a görögök megsegítését Amerikának. S ha Anglia olyan hagyományos kliensét, mint Görögország, nem tudta önmaga megvédeni, elképzelhető, hogy még kevésbé volt aktív a számára nem annyira eminensen fontos Magyarországon. Ilyen körülmények között a Szovjetunió tényleges ellenlábasa a magyarországi terepen is, 1945—46-ban és azután, csak az Egyesült Államok lehetett. Vagyis: Magyarország, Magyarország is, Kelet és Nyugat mérkőzését tekintve, Amerika felelőssége alá tartozott.

Amerikának ezekben az években a térségben folytatott politikáját sokan így nevezik: non-policy. Vagy, a történelmi ,,splendid isolation" fogalmára utalva így: policy of splendid aloofness - a ragyogó tartózkodás politikája.[1]
Mindkét meghatározásban van igazság, de százszázalékosan egyik sem fedi a tényleges helyzetet. Kétségtelen, hogy Amerika budapesti képviselete a kommunista erőszakosságok láttán legtöbbször visszahúzódott a be-nem-avatkozás szép elve mögé és a maga részéről nem foganatosított olyan konkrét lépéseket, melyek egyenrangúak lettek volna a Szovjetunió akcióival, abban a hitben, hogy a végkifejlődés úgysem lesz olyan tragikus. De ez nem minden szakaszban volt így, az amerikai magatartás váltakozó volt, egyes pillanatokban elégedetlen a magyar belpolitikai erők, főleg Tildy magatartásával, máskor olyan, hogy a magyarság joggal lehetett elégedetlen az amerikai magatartással. Volt eset, amikor Amerika gerincesen viselkedett, sőt, a Kovács Béla eset után felvillant a határozottsága is, de akkor már késő volt.

Egy pillantás erre az aspektusra.

Deák István, a Columbia egyetem professzora, a budapesti amerikai képviselet Washingtonba küldött jelentéseinek tanulmányozása alapján megállapítja, hogy az amerikaiak jól voltak tájékozva és tisztán látták, mi folyik Magyarországon. Látták a kommunista célokat és manővereket. ,,Az amerikaiak sokat tudtak és meglepően jól megértették a helyzetet" mondja.[2]

Frederick T. Merrill, a budapesti amerikai misszió tisztviselője például már 1945 nyarán jelentette: a Szovjetunió minden szándéka arra irányul, hogy az országot alávesse Moszkva politikai és gazdasági diktátumának, szovjet mintájú osztálytalan társadalmat hozzon létre s egyetlen, Moszkva által ellenőrzött párt diktatúráját vezesse be.[3]

1946-ban a jelentések világosan rámutatnak a tényleges helyzetre, hogy e cél érdekében az oroszok nem annyira a Vörös Hadsereget használják, mint a Kommunista Pártot. Az oroszok igyekeznek tartózkodni erőszakos, katonai eszközöktől, gondosan kerülik a frontális összecsapást, mert nem akarják, hogy az ilyesmi növelje a magyarok határozott ellenállását. Az oroszok tudják, hogy a magyarok nem szeretik őket s ezért agyafúrt, alattomos módon törnek előre.[4]

Céljaik takargatására mondja a jelentés alkalmas a kormánykoalíció.[5]

A kommunisták politikai- és magánerkölcséről az amerikai megfigyelők sötét képet rajzoltak, de képességeiket pozitívan ítélték meg. Ezzel szemben a kisgazda vezetőpolitikusoknál különösebb képességet nem láttak, de emberi alkatukról éppoly rossz véleményük volt, mint a kommunistákéról. Az amerikai megfigyelők ítéletében például Tildy Zoltán rendkívül negatívan szerepel. Az egyik észrevétel: ,,A köztársaság elnökének nincs tekintélye a magyar nép előtt, valósággal köznevetség tárgya apró-cseprő anyagi ügyei miatt; megjelenésében s egyéniségében nincs semmi lelkesítő."[6]

A többségi párt vezetőiről általában úgy vélekednek, hogy hiányzik belőlük az államférfiúi képesség, politikai tapasztalat, éleselméjűség; kifogásolják, hogy nem elég kemények a kommunista és orosz nyomással szemben, a kommunisták követelésének folytonosan engednek, a kommunisták megfélemlítési kísérleteivel szemben nagyon sebezhetők, csak azon aggódnak, hogy hivatalukban megmaradhassanak; a kommunistákkal nem szállnak szembe határozottan s a nép egyre jobban kiábrándul belőlük e politikai szolgalelkűség miatt.[7]

Nem bizonyos, de nem is lehetetlen, hogy a továbbiakban az amerikai támogatás konkrétummá válhatott volna, ha Magyarországon általuk alkalmasabbnak tartott garnitúrára találnak. A Columbia-egyetem történészprofesszora mindehhez megjegyzi: ilyen körülmények között viszont nem világos, hogy az amerikai misszió miért nem kereste a Kisgazdapárt fiatalabb, tehetségesebb és jóravaló elemeivel a kapcsolatot?[8]

Kétségtelen tény azonban, hogy az amerikai megfigyelők megítélése szerint a Kisgazdapárt vezetőségének engedékenysége megütközést keltett. Másfelől azonban az amerikai misszió tartózkodott attól, hogy a kisgazdapárti vezetőséggel elégedetlen s határozottabban antikommunista magatartásra hajlamos politikai tényezőket a legkisebb mértékben is bátorítson, vagy segítsen. Ha az antikommunista erők részéről s ez volt a tényleges többség bármiféle közeledés történt, az amerikai misszió visszahúzódott ama bizonyos ,,ragyogó tartózkodás" ,,Splendid aloofness" kényelmes magatartásába. Különösen Amerika budapesti követe, H. F. Arthur Schoenfeld tűnt ki az előkelő visszahúzódásban. Amikor Teleki Géza köznevelési miniszter a kommunisták excesszusairól beszélt neki s a demokratikus erők valamiféle támogatását kérte, Schoenfeld azt mondotta, hogy az efféle társalgás őt zavarba hozza..., máskülönben pedig a magyarok bízzanak ,,a szövetségeseinkkel kötött jaltai nyilatkozatok alkalmazásában."[9]

Amikor viszont később Mindszenty bíboros éppen a jaltai ígéretekre s a szövetségeseknek a háború alatt vállalt kötelezettségeire emlékeztette a diplomatát s felhívta a figyelmet a magyar függetlenség folyamatos aláaknázására és a közszabadságok elrablására, Schoenfeld elméleti fejtegetésekbe bocsátkozott, kifejtvén: kormányának régi, jól bevált politikája, hogy nem avatkozik be más országok belügyeibe s a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a legjobb garanciája a spontán, erőteljes és igazi demokratikus fejlődésnek...[10]

Nem világos, hogy ez a magatartás mennyiben volt Schoenfeld egyéniségének lecsapódása, annak kiszűrődése, hogy a magyarokat talán nem szerette túlságosan, vagy mennyiben tükrözte a tényleges amerikai külpolitikai szándékokat.

Mindenesetre van jele annak, hogy az Egyesült Államok egy-egy döntő kérdésben erélyesen lépett fel a magyar érdekek védelmében, hol eredménnyel, hol eredménytelenül. Amikor az orosz megszállás első hónapjaiban a Szovjetunió kísérletet tett a magyar gazdasági élet nagymérvű kisajátítására, (50 %-os orosz részvétel a nagyvállalatokban), az amerikai tiltakozás ezt, hivatkozva a már említett 1925-ös amerikai-magyar kereskedelmi egyezményre, meghiúsította. 1945 őszén a választás előtt az erélyes nyugati demars rákényszerítette a Szovjetuniót, hogy mondjon le a közös lista tervéről, a demokráciát eleve meghamisítani akaró Vorosilov-féle próbálkozásról. Ezzel Amerika nagy adut adott a Kisgazdapárt, a többségi párt kezébe. 1946-ban, a párizsi békekonferencián Amerika kérte, hogy a Magyarországra kiszabott 300 millió dolláros háborús jóvátételt legalább egyharmaddal csökkentsék s csak 200 millióban állapítsák meg. Ezt a Szovjetunió elutasította. Ugyancsak Párizsban, az Egyesült Államok szembeszállt, ezúttal eredményesen, azzal a Szovjetunió által támogatott cseh kívánsággal, hogy az első világháború után Magyarországtól elvett, Csehszlovákiához csatolt területeken élő magyarság tetemes részét, 200 000 magyart telepítsenek ki Csehszlovákiából. Hála az amerikai fellépésnek, nem fogadták el a cseh javaslatot s kétoldali magyar-cseh tárgyalásokat rendeltek el.[11]

1947 januárjában, a londoni külügyminiszteri konferencián pedig Amerika sürgette, hogy csökkentsék a Magyarországon állomásozó szovjet haderő létszámát, s Lengyelországban 20 000, Magyarországon legfeljebb 5 000 szovjet katona állomásozhasson csupán.[12]

1946 végén a budapesti amerikai misszió jelentette: a kommunisták végső nagy hatalmi harcra készülnek, hogy már birtokon belül legyenek addigra, amíg a szovjet csapatok Magyarországon vannak.[13]

Mint tudjuk, ezután következett az összeesküvési per, majd Kovács Béla elhurcolása. Ekkor Amerika kilépett tartózkodásából. Ekkor került sor Weems tábornoknak, mint a budapesti SZEB (ACC) amerikai tagjának a tiltakozására, mely az eseményeket a magyar belügyekbe történő jogosulatlan beavatkozásnak minősítette, a Kovács Béla elleni vádakat alaptalannak deklarálta. Weems március 5-i levelére Szviridov március 9-én válaszolt. Sajnos, hivatkozhatott arra, hogy ,,az alkotmányellenes összeesküvés tényét... maga a Független Kisgazdapárt is elismeri." ,,Erről a párt hangzik a levél több ízben a sajtó útján is nyilatkozott. Ugyanígy nyilatkozott több ízben a párt vezére, Nagy Ferenc is... Maga a Független Kisgazdapárt elismerte a soraiból kikerült összes összeesküvő bűnösségét és önként beleegyezett abba, hogy megfosszák őket mentelmi joguktól és a bíróság elé kerüljenek." Kétségtelen, hogy Szviridovnak ebben, és formailag, igaza volt s megmutatkozott az a könnyelműség, annak vészes következménye, hogy kisgazda vezetők jó taktikának tartották azt a rossz taktikát, hogy elismerjék az összeesküvés tényét. Most bumerángnak bizonyult Nagy Ferenc 1947 március 28-i nyilatkozata: ,,Meg kell mondanom, hogy igenis készült összeesküvés a demokrácia és a kormány ellen... s az összeesküvők befészkelték magukat a nagy politikai és társadalmi szervezetekbe, elsősorban a Független Kisgazdapártba." Szviridov élesen visszautasította a nemzetközi kivizsgálásra vonatkozó amerikai, nyugati javaslatot s Weems Kovács Béla ügyében kifejezett kívánságát így jellemezte: ,,...nem tekinthetem másnak, mint olyan kísérletnek, mely a szovjet megszálló hatóságok azon törvényes joga ellen irányul, mely a Magyarország területén lévő szovjet fegyveres erők védelmét szolgálja..."[14]


Az Egyesült Államok nem hagyta ennyiben a dolgot. 1947 március 17-én újabb jegyzéket intézett Szviridovhoz: a szovjet tábornok magyarázatát nem fogadja el s ragaszkodik annak leszögezéséhez, hogy a Magyar Kommunista Párt vezetése alatt álló kisebbségi csoportok alkotmányos eljárás keretein kívül, taktikázással kísérlik meg a hatalom átvételét. Emlékeztet az amerikai jegyzék a jaltai kötelezettségre, mely az összes aláíró hatalmat köti; újra javasolja a magyar kérdés együttes kivizsgálását, mivel az ,,oly alapvető fontosságú kérdésben a szovjet és az amerikai kormány véleménye eltér." Végül leszögezi a jegyzék: az amerikai érdeklődés nem sérti a szovjet hatóságok megszálló jogait.[15]

E két amerikai jegyzék kétségtelenül erélyes volt, de hiányzott belőlük valami, amit pedig előzőleg, amikor a jegyzékek még a status nascendi állapotában voltak, az amerikaiak még mérlegeltek. Még március 1-én az Európai Ügyek helyettes amerikai igazgatója, John D. Hickerson, erélyes akciót követelve, az új külügyminiszterhez, George C. Marshallhoz küldött memorandumában javasolta: amennyiben az oroszok nem járulnak hozzá közös vizsgálathoz, helyezzék kilátásba, hogy a magyar ügyet az Egyesült Nemzetek elé terjesztik.[16]

Ezzel a magyar kérdés nemzetközi kérdéssé vált volna. De ez az elképzelés a Weems-levelekbe már nem került be, vagyis Amerika lemondott arról, ami tiltakozásának erőt adott volna s a Szovjetuniót talán meghátrálásra késztette volna, mint ahogy pl. egy évvel előbb Amerika erélyes magatartása az iráni kérdésben kikényszerítette a szovjet csapatok visszavonulását.

Vajon George C. Marshall személyes döntése lett volna, hogy az ENSZ-fegyver bevetésére nem került sor? Az Iránra való utalás nem merő találgatás, mert például Marshall közvetlen elődje, James F. Byrnes, aki 1947 január 20-ig volt amerikai külügyminiszter, az iráni amerikai magatartást követendő példának állította az USA kelet-európai politikája elé is.

Az iráni helyzet mindenképpen alkalmas a párhuzamra, hisz ott, a Közép-Keleten történt az első szovjet kísérlet egy csatlósállam megteremtésére. A háború idején Iránba külföldi csapatok jöttek, hogy biztosítsák az Amerika által a Szovjetuniónak küldött óriási hadianyag zavartalan szállítását. Irán északi tartományában, Azerbejdzsánban szovjet erők állomásoztak, s szovjet segédlettel kommunista ízű bábkormányt juttattak hatalomra. Az iráni központi kormány csapatokat küldött az illegális tartományi rendszer ellen, de a szovjet erők feltartóztatták a törvényes kormánycsapatokat. A Nyugat, elsősorban Amerika azonban sarkára állt s nem fogadta el azt a szovjet érvelést, amely az orosz haderő biztonságára és jogaira hivatkozott. A teheráni kormány 1500 főnyi seregével szemben 30 000 szovjet katona volt Azerbejdzsánban, Moszkvának tehát éppúgy nem kellett féltenie katonái biztonságát, mint ahogy 1945-46-ban Magyarországon sem, ahol számottevő magyar haderő, vagy reguláris karhatalom nem is létezett, tehát például Kovács Béla és semmiféle összeesküvő se volt, aki támaszkodhatott volna valamire. Ami Iránt illeti, az Egyesült Államok az Egyesült Nemzetek Szervezete elé vitte a kérdést, amely akkor sokkal hathatósabb organizáció volt, mint a későbbi évtizedekben. Az ENSz-ben a Szovjetunió mindent megpróbált, Gromikó szovjet ENSz-delegátus tüntetőleg ki is vonult az ülésteremből. A végeredmény azonban az lett, hogy a nemzetközi közvélemény mozgósítása, az ENSz-nyilvánosság láttán Moszkva visszariadt s Sztálin végül is elrendelte csapatai kivonását Azerbejdzsánból, ahol a kommunista bábkormány ezután csakhamar összeomlott. ,,Firmness and the United Nations won" ,,a szilárdság és az Egyesült Nemzetek Szervezete győzött",[17]

írja Byrnes 1947 tavaszán, vagyis a kritikus magyarországi hetek idején, mikor — külügyminiszteri távozása után azonnal megkezdte emlékiratai írását. Emlékezik arra is, hogy mikor aztán szövetséges megfigyelők Azerbejdzsánba mentek, a lakosság nagy örömmel és éljenzéssel üdvözölte őket. ,,Olyan lelkesedés volt ez mondja , amit a most következő hónapokban és években nem volna szabad elfelednünk." Byrnes, az eredményes iráni fellépésre utalva rátér Közép-Kelet-Európára, megismételve, hogy ,,bátorságot meríthetünk az ENSz keretében tanúsított határozott és pozitív akcióból", majd így folytatja: ,,Hasonló határozottságra van szükség Magyarország esetében is, similar firmness is required in the case of Hungary."[18]

Ezekben a hónapokban kulminált a Szovjetunió másik jogsértése is, nevezetesen a görög polgárháború kirobbantása, a görög kommunisták hatalomátvételi törekvése, fegyveres harca. Truman elnök ekkor hirdette meg a híres doktrínát (1947. március 12.), amely anyagi és katonai segítséget, védelmet biztosított Görög- és Törökországnak. Sztálin a Kreml görög politikájával maga borította fel a nagyhatalmaknak a befolyási övezetekre vonatkozó hallgatólagos egyetértését. Amíg a nyugati hatalmak a szovjet övezetbe került országokban, mint Magyarországon is, a ,,splendid aloofness" vagy a ,,non-involvment" politikáját folytatták, Sztálin megszegte azt a Churchillnek tett ígéretét, hogy Görögország brit befolyási övezet lehet.[19]

Truman most nemcsak Görögországra gondolt, amikor az amerikai Kongresszus előtti beszédében kijelentette: ,,Támogatnunk kell a szabad népeket abban, hogy saját sorsukat sajátmaguk, önmaguk módján intézzék."

Byrnes, már nem lévén külügyminiszter, azt írja Magyarországgal kapcsolatban: ,,Nem tudom, hogy az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság mit fog tenni. De tudom, hogy mit kellene tenniök." S ezután, leszögezve, hogy Magyarországon szovjet általi jogsértés történt, kifejti: fel kellene szólítaniok az ENSz Biztonsági Tanácsát, vizsgálja ki, van-e vagy nincs folyamatos agresszió és ha igen, követelni kell, hogy a hatalmat adják vissza annak a pártnak, amely a néptől 57 százalékot kapott; ezt, vagy ehhez hasonló akciót kell végrehajtani, amely a magyar népet biztosítaná, hogy a szovjet kormány kényszerítő nyomásától mentes, független életet éljen. Ha cselekszünk a várható törökországi és görögországi agresszió esetében, folytatja , miért ne cselekedjünk Magyarország esetében, ahol a Szovjetunió már megtette azt, amit feltételezésünk szerint majd megtesz Görög- és Törökországban? Utalt Byrnes arra, hogy Molotov is aláírta a magyar békeszerződést. Végül kijelenti: ,,Úgy vélem, Magyarország ügye Truman elnök Görögországgal és Törökországgal kapcsolatos politikai nyilatkozatának a szellemiségéhez tartozik. Nem maradhatunk tehát tétlenek, nem teremthetünk precedenst a tétlenségre."[20]

Byrnes okfejtése logikus volt s az egyetlen helyes politika, amely az adott esetben eredményt is hozhatott volna. Annál is inkább, mert ha Sztálin támadónak bizonyult Görögországban, Amerika fel volt mentve a tartózkodástól Magyarországon és másutt Közép-Kelet-Európában, mintegy szabadkezet kapott, nem is beszélve arról, hogy Jalta amúgyis jogokat biztosított a nyugatiaknak a térségben és a SZEB-en keresztül. Amerika azonban ezekkel a jogokkal nem élt. Amerika elfeledte a Byrnes által említett iráni lelkesedést, amikor egy nép ujjongott szabadsága visszanyerésén és megőrzésén. Nem alkalmazta sem az iráni ügyben tanúsított ,,firmness" eredményes politikáját, sem a Truman doktrína szép elveit. Az ENSz-ben Amerikának akkor még döntő befolyása volt, s ha mint Irán esetében most is mozgósít, reménye lehetett a sikerre.

Igaz, annak idején, jó egy évvel korábban, az iráni kormány maga kérte az ENSz beavatkozását. Most, a megfélemlített, illetve kommunista dirigálás alá került budapesti kormány ilyent természetesen nem kért; de ehhez ragaszkodni a meglévő helyzetben csak formai bűvészkedés volt. Mert az új kormánynak, a szabad választás szempontjából nézve, nem volt legalitása. Viszont a még legálisnak tekinthető korszak kormányának még mindig aktív washingtoni nagykövete, Szegedy-Maszák Aladár június 2-án beadvánnyal fordult az amerikai külügyminisztériumhoz. Kifejtette, hogy Magyarországot elnyeléssel fenyegeti a szovjet és kommunista expanzió. Sürgette az amerikai kormányt, tegye meg a szükséges és megfelelő lépéseket a függetlenség és demokrácia helyreállítására Magyarországon. Hivatkozott arra, hogy az Egyesült Államok tagja a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak, részese a Jaltai Szerződésnek, és állandó tagja az ENSz Biztonsági Tanácsának. Szegedy-Maszák természetesen utalt arra is, hogy a Magyarország érdekében történő lépést indokolná az ENSz Alapokmánya, a Jaltai Szerződés, a Fegyverszüneti Megállapodás, valamint a Truman elnök által éppen nemrég meghirdetett ,,nemeslelkű elvek."[21]

A washingtoni külügyminisztérium középszintű fórumain ez a beadvány pozitív felfogással találkozott. Az európai osztály ügyvivő igazgatója már másnap, június 3-án memorandumot szerkesztett Marshall külügyminiszterhez, javasolva, hogy a magyar ügyet vigyék a Biztonsági Tanács elé, ,,megfelelő akció érdekében." Ha pedig ilyen akció szükségessé válik, s ez valószínű, akkor ezt az aktust az amerikai kormány ,,hajtsa végre a leghatározottabb szívóssággal, nem törődve szovjet vétóval." Szuggerálja még a beadvány, hogy az ügyet vigyék tovább az ENSz közgyűlése elé is, és használják fel az egész keleteurópai szovjet politikai ténykedés elítélésére.[22]

Ezt a lépést azonban az amerikai kormány nem tette meg. Június 4-én, majd 11-én ugyan újabb leveleket intézett a budapesti SZEB orosz elnökéhez, ismét követelte a hármas bizottság vizsgálatát, mint márciusban. De ezúttal is tartózkodott szankciók kilátásba helyezésétől. A márciusi levelektől ezek annyiban mégis különböztek, hogy utaltak az ENSz elé bocsátás lehetőségére, de ezt olyan homályos és bizonytalan fogalmazásban, hogy a Szovjetunió megérthette: végül úgysem lesz amerikai ENSz-akció.

Ez már az 1947 márciusában kezdődő és hat hétig tartó moszkvai külügyminiszteri konferencia után volt. Ezen a konferencián Amerika minden lényeges kérdésben merev szovjet elutasításba ütközött. Megkezdődött a ,,njet"-korszak. Molotov ebben az időben utasította vissza keleteurópai államokra is ráparancsolva a Marshall-terv áldásait, gazdasági jótéteményét, melyet egyszerűen ,,az imperializmus új formájának" minősített. Robert D. Murphy, az amerikai külpolitika kimagasló személyisége, aki Marshall külügyminiszter és John Foster Dulles, a Republikánus Párt külügyi szakembere társaságában részt vett a hathetes kötélhúzásban, úgy véli, hogy ez a moszkvai konferencia, amely tökéletes kudarc volt, fordulópontnak számít: ettől kezdve az amerikai-szovjet viszony szemmel láthatólag romlott, szédületes gyorsasággal kiéleződött a hidegháború és a vasfüggöny ekkor valóban leereszkedett.[23]

Ami a magyar és középkeleteurópai sorsot illeti, el kell fogadnunk a Columbia professzorának retrospektív diagnózisát: ,,Az amerikai külpolitika lemondott felelősségéről s feladta érdekeit Kelet-Európában. Kelet-Európa eléggé fontos volt az Egyesült Államoknak s ezért nem hanyagolta el teljesen, de nem volt annyira fontos, hogy kiváltsa a teljes amerikai involválódást."[24]

De ez, ámbár igaz, mégiscsak retrospektív összegezés. Magán a helyszínen, s abban az időben, a napi események és azok szereplői még nem ismerték későbbi politológusok és történészek apodiktikus megállapításait. A Duna, a Moldva és a Visztula partján folyt a létért való küzdelem, a középkeleteurópai népek még nem akarták hinni, nem tudták elhinni magukrahagyatottságukat, s ha sejtették is, vonakodtak azt tudomásul venni, mert hajtotta őket egy soha végleg ki nem irtható belső erő: a függetlenség és szabadság vágya.

Magyarországon is még jelentős erők küzdöttek tovább, még nagy bástyák álltak a totális kommunista győzelem útjában. A ,,leereszkedett vasfüggöny" mögött folyt a lelki és szellemi ellenállás, folytatódott a történelem.

A nyugati nagyhatalmak már rezignáltak, a középkeleteurópai kisnépek még nem.

[1] Deák, István: The United States and the Communist Takeover of Hungary
in the Light of New American Documents. Columbia University,
New York, 1978. Kéziratos tanulmány. 8. o.

[2] Deák, István: i. m. 3. o.

[3] Review of events in Hungary during the first phase of armistice, February-June,
1945. (Továbbiakban: Review) Report by the U.S. mission in Hungary. 20-21. o.

[4] Review 1946. 39. o.

[5] Review 1946. 12. o.

[6] Review 1946. 39. o.

[7] Deák, István: i. m. 7. o.

[8] Deák, István: i. m. 7. o.

[9] Schoenfeld to the Secretary of State, May 28, 1945: 864.00/5-2845

[10] Schoenfeld to the Secretary of State, January 8, 1947: 864.00/1-847

[11] Kertesz, Stephen D.: Peacemaking in the Dark Side of the
Moon: Hungary 1943-47. In The Review of Politics, University of Notre Dame,
Vol. 40. Oct. 1978. - 496. o.

[12] Byrnes, James F.: Speaking frankly, New York, 1947. - 166. o.

[13] Review of events, 1946. 25. o.

[14] Mindszenty, József: i. m. 168. o.

[15] Mindszenty, József: i. m. 169. o.

[16] John D. Hickerson to the Secretary, March 1, 1947: 864.00/3-147

[17] Byrnes, James F.: i. m. 304. o.

[18] Byrnes, James F.:i. m. 304. o.

[19] Murphy, Robert: Diplomát unter Kriegern, 1964, Berlin 374. o.

[20] Byrnes, James F.:i. m. 305. o.

[21] Deák, István: i. m. 16. o.

[22] Acting Director, Office of European Affairs to the Secretary,
June 3. 1947: 864.00/6-347

[23] Murphy, Robert: i. m. 375. o.

[24] Deák, István: i. m. 18-19. o.
 
 
0 komment , kategória:  Csonka Emil:1945-1956 V.rész   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 128
  • e Hét: 589
  • e Hónap: 3960
  • e Év: 386996
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.