Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csonka Emil:1945-1956VIII.rész
  2011-02-06 10:10:30, vasárnap
 
 

Csonka Emil:1945-1956VIII.rész

A TÁRSADALOM SZÉTMORZSOLÁSA


Általános viszonyok | A parasztság: a föld elvetése, kolhozítás,
kuláküldözés, begyűjtés, termelési csőd | A munkásság: államosítások, kisipar,
feszített tervek, munkahajsza, gigantománia, szakszervezetek, bérviszonyok,
az ipari termelés csődje | Az életszínvonal
| A deportálások | Újabb egyházüldözés, szerzetesek,
a Grősz-per, a protestáns egyházak, a zsidó egyház, a békepapok
| A szellemi élet elsekélyesítése, írók elnémítása és járomba fogása
| A rendőrállam és áldozatai | Péter Gábor | Kommunista frakciós perek
| Az orosz kizsákmányolás: módszerek és adatok





A Kommunista Párt a nagy perek után egyeduralkodó lett
s Magyarországon az élet ekkor gyökeresen megváltozott. Parasztság, munkásság, kispolgárság, középosztály élete átalakult, ahogy a pártirodalom nevezte, Magyarországon új történelmet írtak.

Az új történelem néhány epizódja 1950 és 1953 között.

Dunántúlon, Dorog közelében, Csúcs községben javaslat hangzott el illetékes részről, hogy el kell hurcoltatni két parasztasszonyt; egyiket azért, mert ,,nem teljesítette tejbeadását", a másikat, mert ,,vetetlenül hagyott egy lánc földet".

Az egyik bányavidéken a rendőrség őrizetbe vett egy 50 év körüli bányászt, mert kis házát és picinyke telkét nem volt hajlandó felajánlani az államnak s ,,szabad idejében ezen a telken kertészkedve annyira kifáradt, hogy másnap a bányában csak ímmel-ámmal dolgozott".

Szolnok közelében egy hatvan körüli házaspárt, cipészmester és felesége, letartóztattak és internáltak, mert szembeszegültek a háztulajdonok államosítását végrehajtó közegekkel. A házaspár 40 éven át dolgozott éjjel-nappal műhelyében és üzlethelyiségében, s mert jól dolgozott, első mester volt a környéken, összekalapált magának egy emeletes házat, amelyben öt kétszoba-konyhás lakást kiadott bérbe: úgy tervezték, ha megöregszenek s már nem tudják tartani a kaptafát, majd szépen megélnek a lakbérből. De mire megöregedtek, jött a munkás-paraszt állam s a két munkás öregtől elvették a házat. Nem akarták hinni, hogy ez megtörténhet, az elkeseredett asszony seprővel, a férfi dikiccsel támadt a végrehajtókra s azóta többé nem alhattak a saját házukban.

Budapesten, egyik éjjel egy kiváló egyetemi tanár ablaka alatt rendőrségi teherautó állt meg. Nagyban folyt az értelmiség deportálása. A professzor megrettent, hogy íme, most ő van soron. Nem akarta megvárni, míg őt is elhurcolják, kétségbeesésében kihajította magát az ablakon és szörnyet halt. Később kiderült, hogy nem érte jöttek, csak a teherautó kapott defektet s így épp a ház előtt kellett megállnia.

Íme, csak néhány pillanatkép néhány év történetéből: a totális államban megkezdődött a társadalom kerékbetörése.

Emlékezhetünk, hogy az 1945-ös választás előtt a Kommunista Párt, magának sajátítva ki a földreform érdemét, ország-világ, s főleg a magyar paraszt előtt hangoztatta: a kommunisták adják a földet. Az 1947-es választás előtt aztán a Kommunista Párt igyekezett megnyugtatni a parasztot, hogy a föld továbbra is az övé marad, Magyarországon nem vezetik be a szovjet agrárpolitikát, amely a földet elveszi a paraszttól s a parasztot betereli a termelőszövetkezetbe, a kolhozba. Húsz nappal a választás előtt Révai József hatalmas cikket írt, melyben többek között ezeket mondotta: ,,Ha a kommunisták győznek, suttogják a gaz rágalmazók, jön a kolhoz! Ha a kommunisták győznek a választáson, terjesztik a bitangok, akkor felszántják a mesgyét, egy nyájba terelik a parasztokat... A kolhoz orosz szó, közös gazdálkodást jelent a föld közös megművelésére. De abból, hogy a kolhoz kell a szovjet parasztnak, nem következik, hogy kell a magyar parasztnak is... Ezt mi kommunisták tudjuk és méltányoljuk legjobban. Balgák, őrültek volnánk, ha nem vennénk számba, hogy a mi parasztságunk az egyéni gazdaság megszilárdítása útján akar boldogulni... Valljuk, meg kell szilárdítani a paraszti magántulajdont. Aki a kolhozmesével izgat a kommunisták ellen, az a reakció ügynöke, az farkas, akármilyen báránybőrbe bújik is."[1]

Révai, amikor e szavakat leírta, tudhatta, hogy a kolhoz az orosz parasztnak sem kellett, hiszen Sztálin milliószámra gyilkoltatta le a kolhozosítással szembeszegülő parasztokat. De Révai azt is tudta, hogy amikor a magyar paraszt megnyugtatására leírta, miszerint a magyar kolhoz csupán a reakció meséje, a Kommunista Párt máris dolgozott a kolhozosítás előkészítésén. Még egy fél év sem telt el Révai cikke után, amikor 1948 februárjában a párt már körvonalazta elveit ,,a mezőgazdaság szocializmusba vezető" terveiről, majd júniusban az Országos Szövetkezeti Értekezlet meghirdette a kolhozosítást. Először hangoztatták az önkéntes belépés elvét és a türelmességet, a lassú kolhozosítást. De már néhány hét múlva a párt tájékoztató irodája követelte a gyorsütemű kolhozosítást és az ún. ,,kulákok", ún. ,,gazdagparasztok" elleni osztályharc kiélezését. Amikor a hatalom totális birtokában lévő állam az állampolgárok egy rétege ellen osztályharcot hirdet, az ennek a néprétegnek a halálos ítélete. Kereken egy évvel Révai választási cikke után, 1948. augusztus 20-án Rákosi Mátyás Kecskeméten mondott beszédet, s pontosan az ellenkezőjét mondotta annak, mint amivel Révai hitegetett; a pártvezér most már kolhozosítást sürgetett, hevesen és türelmetlenül. Ugyanezen év november 27-én a Kommunista Párt Központi Vezetősége meg is hozta a határozatot a kolhozosításról, a párt vezetője ekkor szó szerint ezeket mondotta: ,,Nekünk ezt a kérdést 3—4 éven belül oda kell vinnünk, hogy a parasztság 90 százaléka ... szocialista közös társas művelésben művelje földjét." ,,Földjét" — mondotta Rákosi, holott ezzel a határozattal elvben már el is vették a parasztság 90 százalékának a földjét. A párthatározatot követte az új ötéves terv mezőgazdasági része, amely 1949 márciusában úgy tervezte, hogy 1952—53-ra a szántóterület 55—60 százalékán már kolhozok legyenek. Aztán még ezt is kevesellték, a terven még egyet csavarintottak s egy év múlva a pártkongresszus kimondta: 1953—54-re a szántóterület csaknem 82 százaléka legyen kolhoz.[2] De a tervezett időpontra nem érték el a célt, mert a párt egész parasztpolitikája csődöt mondott s a legnagyobb erőszakkal is csak oda jutottak el, hogy a megművelhető föld 26 százalékán tudták bevezetni a kolhozt s ehhez járult az állami gazdaságok 13,2 százalékot kitevő területe.[3] Ezt a tervcélok mögött messze elmaradó eredményt is olyan áron érték el, hogy azzal szinte egyedülálló módon gazdagították az emberi, a paraszti szenvedés történetét.

A párt azzal akarta elérni célját, hogy osztályharcot szított a falun, a paraszti társadalmat rétegekre osztotta s egyik réteget a másik ellen uszította. Kis-, közép- és gazdagparasztság — így tagolta fel a kommunizmus a falu népét. Kisparaszt, akinek maximum 5 kat. holdja van, középparaszt, akinek 10—25 holdja, s gazdagparaszt, kulák, akinek 25 holdon felüli birtoka. A szegényes kisparasztság 1949-ben a mezőgazdasági népesség kb. 79 százalékát tette ki, a középparasztság kb. 18 százalékát, a gazdagparasztság kb. 3 százalékát. A párt úgy vélte, ennek a 3 százaléknak a tönkretételével lehet megtörni a parasztság gerincét, felszámolni a kolhozosítással szembeni ellenkezést s ezután az egész parasztságot meg lehet fosztani önállóságától. A gazdagparaszti réteg 47 000 birtokon gazdálkodott s az egyéni gazdaságok 16,5 százalékát jelentette.

A párt Központi Vezetőségének 1949 márciusi ülésein kimondották, hogy az állam vaskézzel sújtson le a kulákokra, elhatározták, hogy ezt a réteget a magyar társadalomból ,,ki kell iktatni".[4] Nagy Imrét, aki a mezőgazdaság szocialista átszervezésének a tempóját túl gyorsnak, a kulákság likvidálását pedig még korainak tartotta, e felfogása miatt az év szeptemberében kizárták a Politikai Bizottságból.

A ,,kiiktatás" az ún. ,,kuláklista" felállításával kezdődött. Még saját határozatukat is túlszárnyalták a kommunisták, mert nemcsak azt tették rá a kuláklistára, akinek 25 holdja vagy annál többje volt, hanem jóformán mindenkit, aki jól gazdálkodott és szorgalma, ügyessége alapján vitte valamire.[5] A kolhozosítási politika legnagyobb akadálya a független paraszti életforma volt. Ezért a legnagyobb ,,ellenség" a független paraszt, s hogy ennek a falura gyakorolt befolyását megtörjék, ,,a legkülönbözőbb nyomást gyakorolták rá, az 'adminisztratív' zaklatástól kezdve egészen az internálásig, bebörtönzésig, sőt, a kivégzésekig".[6] A megbélyegző és életveszélyesnek számító ,,kulák" jelzőt ráragasztották mindenkire, akinek a gazdasága jövedelmező volt, vagy aki mezőgazdasági munkásokat nagyobb számban foglalkoztatott. A kényszermunkára, építkezésre, Sztálinvárosba kivezényelt kulákok hátára piros csíkot húztak, ahogy a hitleri időkben a zsidókra sárga csillagot ragasztottak.

Mikor aztán a ,,gazdagparasztok" a rendőri intézkedések következtében ,,elfogytak", mert elmenekültek s bányában vagy gyárban dolgoztak, vagy bekerültek az internálótáborok drótsövényei mögé, akkor a párt egyszeribe kiderítette, hogy a középparasztok is kulákok, mert ,,megfertőzöttek". A középparasztok birtokolták — a gazdagparasztok 16,5 százaléka mellett — az egyéni gazdaságok csaknem 35 és fél százalékát. De az is megtörtént, hogy ,,kisparasztok gazdaságait, pontosabban tulajdonosaikat vették fel a kuláklistára".[7] Vagyis nemcsak a kb. 3 százaléknyi gazdagparasztot s a kb. 18 százaléknyi középparasztot, hanem a kisparasztok tetemes részét is, ,,kulákság" címén, üldözőbe vették. A ,,kuláklista" később arra is jó volt, hogy munkásokat, akik valaha falun éltek, vagy még most is faluról jártak be a nagyüzemekbe, vagyis ,,kétlakiak" voltak — kuláknak nyilvánítva büntessenek vagy elhurcoljanak. Gyakorlatilag az egész paraszti társadalmat s a paraszti származásúak nagy rétegét sújtotta a ,,kuláküldözés". Annál is inkább, mert a Kommunista Párt ,,osztályharca" nem járt eredménnyel. A kisparasztok is teljes szolidaritást vállaltak az üldözöttekkel, lett légyen az un. középparaszt vagy gazdagparaszt.

A hatóságok és rendőri szervek rendkívül leleményesek voltak abban, hogy okot találjanak egy-egy kulák letartóztatására. Ha feljelentés érkezett, hogy egy módos paraszt nem eteti rendesen az állatait, minden felülvizsgálat nélkül szabotálás vádjával elhurcolták. Egy elkeseredett szó a paraszt részéről s máris elvitték államellenes izgatás címén. Elég volt, ha a kocsmában olyan régi szép magyar nótát énekelt, amelynek szövegét a népi demokrácia ,,reakciósnak" nyilvánította, például olyanokat, hogy ,,volt nekem két ökröm", vagy amiben ,,hatökrös gazdáról" esik szó. Kulákot már azért meg lehetett fosztani a házától és földjétől, már azért börtönre vetettek, ha hatósági engedély nélkül levágta a saját disznóját, vagy kiásta a saját gyümölcsfáját, vagy a földjét nem vetette be időben.[8]

Minden ilyen és hasonló esetben az elhurcolás előtt először még megbírságolták a kulákot. A ,,normális" adó is szigorúan sújtotta az egyéni gazdát, e bírságolások külön, járulékos adóterhet jelentettek. A következő fokozat az volt, hogy a teljesíthetetlen adó- és bírságolási terhek következtében felgyülemlett ,,hátralék" miatt végrehajtották a kulákot, vagyis lefoglalták, elkobozták gépeit, állatait, földjét, házát, öt év leforgása alatt, 1953-ig a kulákoktól a párt és az állam 6300 lakóházat és 16 000 gazdasági épületet vett el.[9] Külön fájdalmas volt, hogy a mezőgazdasági gépeket is elkonfiskálták s átadták a kialakuló termelőszövetkezeteknek. Ezeknek a kegyetlen intézkedéseknek kettős célja volt. Egyik, hogy a párthatározatnak megfelelően ,,kiiktassák", vagyis likvidálják, megsemmisítsék ezt a réteget. A másik, talán még fontosabb, hogy bebizonyítsák: az egyéni gazdálkodás nem eredményes, az egyéni gazda nem boldogul. Az eredményességet, a boldogulást azonban mesterségesen akadályozták, mert a zaklatásokon és elhurcolásokon, vagyis a paraszt kikapcsolásán kívül még korlátozták is az egyéni gazda munkáját. Például rendelettel tiltották, hogy kulák hasznot hajtó állatot neveljen, kulák nem tarthatott apaállatot. E sok tudatos és kártékony korlátozás ellenére ez a réteg, míg teljesen meg nem semmisítették, lényegesen többet termelt, mint a kolhozok, s mikor a teljes likvidálás bekövetkezett, az ország közellátása először majdnem, majd végleg összeomlott. Végezetül a kulákságot különösen szigorúan sújtotta az, ami egyébként minden parasztot, akár egyéni, akár kolhozparaszt volt, teljesen tönkretett: a begyűjtés, a kötelező beszolgáltatás rendszere. De erről később.

Hogy jöttek létre, hogyan szerveződtek s hogyan funkcionáltak a termelőszövetkezetek, a szocialista mezőgazdasági üzemek? Tulajdonképpen ez is a ,,kulákok" megtépázásával kezdődött, mert az első társulásokhoz úgy szereztek földterületet, hogy a gazdagparasztok által bérelt földeket elvették. Rendeletet hoztak ugyanis, hogy a saját föld és bérelt föld együttesen nem lehet több 40 holdnál, a többletet le kellett adni — s ez volt a bérlet. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy jó gazda által művelt jó földet vettek el szocialista kísérletezés céljaira.

A termelőszövetkezetekhez a tagokat türelmetlen és kíméletlen toborzással szerezték, rendőri eszközökkel hajtották be őket. Mert magától jóformán egyetlen paraszt sem kívánkozott a kolhozba. A párt arra számított, hogy a nincstelenek és törpebirtokosok vagy kisparasztok majd tömegével áramlanak a tsz-be. A számítás arra alapult, hogy az 1945-ös földreform óta alig tettek valamit a földhözjuttatottak támogatására. Földet adtak, de megfelelő tőkét, szerszámot, állatállományt, vetőmagot ritkán, vagy egyáltalán nem. Ez az elhanyagolás szándékos volt, a későbbi, vagyis mostani, a tulajdonképpeni cél érdekében, hogy ti. a paraszt, lehetetlenülvén új földecskéjével, ne lásson más kiutat, mint hogy földjéről lemondva bemenjen a kolhozba. Most vált világossá, hogy a nagy vívmányként kikiáltott földreform a paraszt számára egyszerűen csak gazdacsere lett; a régi földesúrtól elvették a földet s odaadták a régi nincstelennek, most aztán, kolhoz ürügyén, elveszik tőle is. A paraszt a kolhozban nem társtulajdonos lett, hanem csak mezőgazdasági napszámos egy mezőgazdasági gyárban, nagyüzemben, s mint csakhamar kiderült, szegény, véghetetlenül szegény agrárproletár. A kisparaszt, jól sejtve ezt, a végsőkig vonakodott lemondani 45-ben kapott kis földjéről. A magyar paraszt — kicsi, nagy, szegény vagy gazdagparaszt — mérhetetlen szeretettel csüngött kis parcelláján, látástól vakulásig szívesen dolgozott, még a rezsim-adta szűk keretek között is. Pedig a földhöz juttatott kisparasztok szándékos elhanyagolása embertelen viszonyokat teremtett. Előfordult, hogy igásállat híján a paraszt maga állt az eke elé és barom módjára vontatott, míg felesége tartotta az eke szarvát. A 45-ös földosztás utáni paraszti hősiesség — és keserűség! — irodalmi megörökítésének egyik példája, tanúskodása így hangzik: ,,Aztán föld volt, és szerszám semmi! Mit kezdjen véle a paraszt, mit ér neki, ha övé a föld, s nincs mivel szántani? ... A cselédségből kilépett a nép, földje volt: s mehetett a cselédsorba megint! Egész esztendőre nem bújt ki a napszámjából, mit ősszel s tavaszon meg a nyárba szerzett, hogy a kenyere meglegyék. A földtelen nyomorúságból bele a másikba; amikor földje van, s mégsem a maga gazdája, nem a maga ura! ... Ott a föld — s marad a nyomorúság, marad a veríték..."[10]

A kisparasztság, e nehéz viszonyok ellenére is, ameddig csak tehette, távol tartotta magát a kolhoztól. Úgyannyira, hogy még az első nagy beszervezőkampányok után is, 1949 tavaszán a 45-ben földhözjuttatottak 62 százaléka nem volt hajlandó belépni, sem csábítás, sem fenyegetés nem használt, 62 százalék ellenállt a kolhoznak. Pedig ezek egyáltalán nem voltak ,,gazdagparasztok, kulákok". A gazdasági nyomás és a falun folytatott rendőrterror azonban évről évre fokozódott s végül a kis- és középparasztság egyre nagyobb számban kényszerült a kolhozba. A ,,gazdagparasztok" már likvidálva voltak. A középparasztság gerincét és függetlenségét pedig megtörték az ún. tagosítással. Ez a ,,földrendezés" egyfajta erőszakolt cserebere volt a földekkel: a termelőszövetkezet földjeit egy tagba összpontosították, egymás közelébe hozták, úgy, hogy a paraszttól elvették a legjobb földeket, s ,,kárpótolták" más földdel, amelynek a minősége sokkal rosszabb volt és ráadásul a házától sokkal távolabb esett, mint régi, saját földje. Mindez szintén nem ment zaklatás, feljelentés, erőszakoskodás és emberi tragédiák nélkül.

Jóllehet a termelőszövetkezetek ily módon a legjobb földeket kapták, s az egyéni gazdálkodók rovására és a szocialista gazdálkodás felsőbbrendűségének bizonyítására számos kedvezményben részesültek, mégsem váltak sikeres gazdaságokká. A szocialista szektor egyszerűen nem működött. Elsősorban azért nem, mert a társulás nem lévén önkéntes, a tsz-tagok munkakedve egyenlő volt a nullával. Annak a parasztnak, akitől elvették az oly szeretettel művelt földecskéjét, sem munkakedve, sem munkaerkölcse nem lehetett. A maga kis nadrágszíj-földjén csodát is művelt, de mikor ettől megfosztották, mindegy volt neki, ha a rábízott gabona behordatlanul rohad a földön. Míg maga termelt s értékesített, szívét-lelkét, testét-idegét beleadta a munkába, most ímmel-ámmal dolgozott, a burgonya felét nem szedte ki, a kukorica nagy részét töretlenül hagyta a földeken. A szisztéma sikerrel törte meg a gerincét.

A termelőszövetkezetek eredménytelenségének másik, lényeges oka a vezetés hozzá nem értése és tapasztalatlansága volt. A párt már politikai okokból is kénytelen volt nélkülözni a szakszerű vezetést a kolhozokban. Mert például akadtak kitűnő, módosabb gazdák, akik a kezdet kezdetén úgy gondolták: ám legyen — ők is szövetkezetet, termelőszövetkezetet alakítanak. Az ilyen önkéntes társulás valódi parasztok tapasztalt vezetésével gazdaságilag is jól működött volna. De a párt mindenáron ki akarta irtani a kulákot s ellentétben hangosan hirdetett elveivel, nem engedte érvényesülni az önkéntességet, ezért az ilyen termelőszövetkezeteket betiltotta: a tsz-mozgalom elején az új tsz-ek kb. 13 százalékát hatóságilag feloszlatták, hogy megakadályozzák a ,,kulák és kapitalista" befolyást. A tsz-ek élére aztán igen sok esetben városi embereket, vagy kifejezetten ,,munkásokat" küldtek, többnyire olyat, aki ,,munkásnak" sem volt jó, de pártérdemeket szerzett. Ezeket a falu — az egész falu — idegennek, jövevénynek, vagy inkább jöttmentnek tekintette. És sértett önérzettel ,,lumpenproletárnak" minősítette.[11] Tekintélye az ilyen vezetőnek már csak azért sem volt, mert hiányzott a szaktudása, mezőgazdasági ismerete. Hibát hibára halmoztak ezek a kolhozvezetők, akiknek egyetlen képesítésük az volt, hogy a párt bízott bennük. A szakszerűtlenség egy példája. Pusztaszabolcsban az állami gazdaságnak előírták, hogy gyapotot termeljen. Néhány év után megállapították, hogy a vidék erre alkalmatlan, ekkor abbahagyták. Viszont közben már a gyapottermeléshez szükséges vetőmagot rendeltek Oroszországból, s ezt át kellett venni, ha kellett, ha nem. Nem kellett, tehát — odadobták a halaknak, egyék meg azok.[12]

Nemcsak a vezetők e tapasztalatlansága okozott károkat és tette ráfizetésessé a kolhozgazdálkodást, bajokat okozott a kolhoztagság belső ellenségeskedése is. A jól dolgozó és szorgalmasabb, eleinte még igyekvő parasztokat felháborította, hogy a kolhozba becsődített és beterelt tömeg nagy része nem dolgozott s helyette is neki kellett megfogni a munkát.

Ártott a termelőszövetkezeteknek az a körülmény is, hogy — jóllehet az egyéni gazdálkodókkal szemben kedvezményezettek voltak — a mezőgazdaság általában a kommunista rendszer mostohagyermeke volt. A hároméves tervben például az összberuházásnak csak 15 százalékát fordították a mezőgazdaságra; az ötéves terv idején ez a tendencia folytatódott. Ebből a kevésből aztán kevés jutott még a szocialista mezőgazdaságnak is. A terv például 1953 közepére 11 milliárdot irányzott elő a mezőgazdaságnak, de addig csupán 5 milliárd forint értékű mezőgazdasági beruházás realizálódott.[13]

A termelőszövetkezetek vergődtek a tapasztalatlanság és a tőkehiány hálójában, de más tényezők is akadályozták fejlődését. Az egész gazdasági rendszer és szemlélet, a terv és a központi irányítás ugyanis számtalan béklyót rakott a kommunista agrárpolitikának még erre az édesgyermekére is. A tsz-ek irányításába mindenki beleszólt, pl. az állami bankok, melyek a tőkét folyósították, vagy az állami kereskedelem, amely kikötötte, milyen árut termeljenek, mert csak azt veszi át.

Megsínylették a tsz-ek a géppark hiányát: az un. gépállomások ugyan kisajátítottak minden gépet, de a mezőgazdasági gépekre szánt beruházás alacsony összege miatt így sem volt elegendő gép. A gépállomások aztán önkényesen adtak vagy nem adtak egy-egy tsz-nek gépet, vagy későn adtak, mikor már nem lehetett használni, mert aratógép híján a termés lábon maradt, traktor és behordás híján pedig megrohadt az is, amit learattak. A géppark, a gépállomások növelése nem tartott lépést a tsz-területek növelésével: oly gyorsan és meggondolás nélkül szaporították a tsz-eket, hogy a gépesítés messze elmaradt; kialakult a nagyüzemi gazdálkodás, annak technikai előfeltételei nélkül. Ezt is az ember sínylette meg: óriási táblákon emberi erő és izzadtság végezte a gépek munkáját is.

Ilyen körülmények között a szocialista termelési forma, a tsz országosan is rendkívül ráfizetésesnek bizonyult és a tsz-ben dolgozók jövedelme, a szétosztásra szánt bevétel oly kicsiny volt, hogy a mezőgazdasági bérmunkássá lett paraszt fizetése a létminimum alá került. Még a párttörténetírás is elismeri: ,,A termelőszövetkezetekben végzett munkából származó jövedelem most már a hajdan legszegényebb embereket sem elégítette ki."[14]

A falu, a paraszt, az egyéni gazdaság vagy a kolhozgazdaság számára egyaránt a legsúlyosabb csapás, a legélesebb ostor egy kétágú ostor volt: a kötelező beszolgáltatás és az árpolitika.

Az ötvenes évek elején az a Révai József, aki 1947-ben ,,reakciós mesebeszédnek" minősítette a kolhozosítás tervét, a kolhozosítás kellős közepén kénytelen volt elismerni, hogy a kommunista állam adóval és a beszolgáltatással úgy kifacsarta a parasztot, hogy alig maradt valamije, amiből megéljen.[15]

Révai ezúttal az igazat mondta, de amit mondott, csak halvány vetülete volt mindannak, ami a faluban a valóságban lejátszódott. Az állam arra kötelezte mind az egyéni gazdaságokat, mind a termelőszövetkezeteket, hogy a termés nagy részét szolgáltassák be az állami felvásárlóknak, hordják be az erre kijelölt begyűjtési központba. Nem lett volna baj, ha a földből kiizzadt, kemény munkával megtermelt áruért az állam tisztességes árat fizetett volna. Hisz mindenki azért termel, hogy eladja s keressen vele. Csakhogy a szocialista államban a kereskedelem is az állam kezére került, s a párt, amely a régi, kapitalista világban bírálta a kereskedők mohó nyerészkedési vágyát — most túltett minden kapitalistán és minden uzsoráson. A termény felvásárlási árát oly alacsonyan szabta meg, hogy az sokszor a termelés önköltségét sem fedezte. A szocialista állam 300—400 százalékos haszonra akart szert tenni, de nem volt ritkaság az sem, amikor 500 százalékos profittal dolgozott. Az őstermelőtől például 2 forint 40 fillérért vitte el a bor literjét — a fogyasztónak ezt már 15—20 forintért adta tovább. A parasztoktól 30 fillérjével vásárolta fel a tojás darabját — a fogyasztó ugyanezt a tojást 2 forint ötvenért kapta kézhez. Az állatok vételárát az állami kereskedelem oly alacsonyan szabta meg, hogy a paraszt számára az állattartás nem érte meg, így nem is nevelt állatot. Persze ,,felvásárlásról", ,,kereskedelemről" aligha volt szó, mert a falu köteles volt eladni, amit termelt, s a vételárat nem több, különböző kereskedő konkurrenciája alakította, hanem az egyetlen nagykereskedő, vagyis az állam szabta meg.

Először csak 17 mezőgazdasági terméket soroltak a kötelező beszolgáltatás alá, aztán nemsokára 37-et. A beszolgáltatás mértéke és a felvásárlási ár fordított arányban állt egymással: minél alacsonyabban szabták meg az átvételi árat, annál magasabban szabták meg a beszolgáltatás mértékét. Ez nem mehetett erőszak nélkül. Ún. elszámoltató bizottságok járták a falvakat, személy szerint számoltattak el mindenkit, egyéni gazdát vagy tsz-elnököt arról, ki mennyit termelt. A bizottságok legfőbb tulajdonsága a gyanakvás, legfőbb feladata pedig a gyanúsítás volt. Minden parasztban ellenséget láttak, aki titkolja, mennyit termelt. Állandóan ,,szabálysértéseket" fedeztek fel, még a rossz termés, rossz időjárás hónapjaiban és éveiben sem hitték el, hogy a parasztnak nincs többje, mint amit bejelentett. A bizottságok rendőri kísérettel jártak. A legkisebb gyanú alapján is bírságoltak: elkobozták a cséplőgépet, lefoglalták a termeléshez szükséges szerszámokat, kártérítést írtak elő elmaradt beszolgáltatásért. Az elmaradásokat 5 vagy 10 százalékos kamattal sújtották, s ahol ,,kiderítették", hogy a gazda, vagy a tanácselnök tudtával a termelőszövetkezet ,,feketézett", ott az illetőket egyszerűen letartóztatták s a törvény öt évig terjedő börtönbüntetést engedélyezett.

A szigorú beszolgáltatási előirányzat s a begyűjtést kísérő rendőri intézkedések nyomán kiürült a paraszt éléskamrája, kiürült a hombár, a hatóságok kiseperték a paraszt padlását, kiszedték a krumplit a veremből. Aki, vagy ami, egyéni paraszt vagy szövetkezet, nem tudott eleget tenni az előírásnak, azt kötelezték: vásároljon másutt, szerezzen, ahogy tud, de az előírt beszolgáltatásnak tegyen eleget. Ezt egy 1952 áprilisi párthatározat rendelte el s ezzel — ezzel is! — visszatért a középkor, amikor a földesúr arra kényszerítette a jobbágyot, hogy ha nem termelte meg a kivetett tizedet, a dézsmát, akkor dolgozzon éjjel is vagy lopjon, de szerezze meg, kétszeres verejtékkel, amivel ,,tartozik." Kommunista tankönyvekben sok ilyen esetet lehetett olvasni a régi földesurakról. A ,,tartozás" most, Magyarországon, az ötvenes évek elején, egyre nőtt. Az adóteher 1949 és 1953 között a háromszorosára emelkedett. Ha egyik évben jobb volt a termés és a paraszt, a falu már remélhette, hogy most egy kis levegőhöz jut s a terméséből neki is marad valami — akkor a párthatározat újra srófolt egyet és a beszolgáltatási kvótát magasabban állapította meg; ha viszont rosszabb termés következett, nem csökkentette a mércét, hanem meghagyta az előző, jobbtermésű év kvótáját. Még hivatalos adatok szerint is 1952-ben több mint háromnegyedmillió parasztcsaládnak nem maradt télire való gabonája, kenyere, vetőmagja.[16] Megtörtént az, amire emberemlékezet óta nem volt példa, hogy a magyar falun nem volt kenyér és nem volt burgonya.[17]

A rendszer mezőgazdasági politikája, kuláküldözés, középparasztság beverése a kolhozba, szakszerűtlen vezetés, kizsigerelő munkatempó, kötelező beszolgáltatás, uzsorásokat megszégyenítő, profithajhászó állami kereskedelem, — mindez feltartóztathatatlanul vitt a csőd felé, mind emberi, mind közgazdasági téren.

Kisebb-nagyobb parasztlázadások ütötték fel a fejüket. Az elszámoltató bizottság elől elbarikádozták magukat a parasztok, de előfordult, hogy vasvillával kergették ki őket a faluból. De végülis mindig a karhatalom bizonyult erősebbnek. Napirenden voltak az egyéni parasztdrámák. Sánta Ferenc ,,Húsz óra" c. könyve szemléletesen ír le egy ilyen tipikus és gyakori esetet. Balogh Antal és családja, akinél ott lakott ötéves unokája is, éhezett, mint a paraszt akkoriban, 1952 táján, általában. ,,Olyan esztendő volt az, hogy 30 deka kenyeret kapott akkor a parasztember, s egy hétre kellett azt beosztania, az asszonyok vágták a csalánt az árokpartról, és azt főzték, azt ette a család..." Balogh Antal egy rokona, győri vasutas, valahonnét szerzett 30 kiló lisztet s elküldte Baloghnak, merthogy az ott lévő unoka az ő keresztfia volt. Már aznap délben megérkezett a Balogh portára a tanácstitkár, egy tanácstag és egy rendőr: Balogh adja át a lisztet, amit délelőtt kapott, mert ,,halmozni" tilos. ,,Amíg én az unokámnak nem tudok rendesen enni adni, addig ide senki ne tegye be a lábát!" — jajdult fel és tiltakozott a paraszt. Erre azt mondták neki, hogy ,,a nép ellensége." Balogh Antal ekkor baltát ragadott, hogy agyonüti, aki csak egyet is lép. A felesége rohant rá, hogy visszatartsa, s a szerencsétlen paraszt akkor sírni kezdett, tehetetlen dühében-fájdalmában saját fejét verte a falba s véres fejjel rohant végig a falun: ,,Ide lőjél, kommunista rendőr, ide lőjél!" A történet vége: a paraszt lisztjét elvitték, kapujára írást ragasztottak, hogy ,,ebben a házban az imperializmus ügynöke lakik", s Balogh Antalt a párttitkár feljelentette ,,izgatásért meg erőszakért."[18]

Ilyen viszonyok között a termelés lehanyatlott, majdnem megállt, nemcsak az egyéni gazdaságokban, hanem a szocialista termelők szektorában is. A kolhozosítás és az agrárpolitika következtében például rakásra hullottak el az állatok: takarmány nem volt, a vágási tilalom miatt viszont az éhező állatot sem volt szabad levágni, — tízezrével és húszezrével pusztult el ló, marha, juh és disznó. 1950—54-ben sokkal alacsonyabb volt a kenyérgabona-termés, mint például negyven évvel korábban, 1911—1915-ben, s ehhez meg kell gondolni, hogy azóta a lakosság 25 %-kal növekedett.[19]

A termelőszövetkezetek 1953 elején már nem tudták eltartani a benne dolgozókat, a parasztok otthagyták a falut s az iparba mentek, városi proletárnak. Mióta megindult a kolhozosítás, a rendszer minden eszközzel és kíméletlenül ragadta el a földet a paraszttól, kényszerítette, hogy ,,ajánlja föl a földjét." Elvette a földet a kuláktól, a kétlakitól, a vasutasoktól, falusi születésű munkástól. ,,Földfelajánlás" címén néhány év alatt csaknem kétmillió katasztrális holdra tette rá a kezét, — aztán nem tudott vele mit kezdeni. Még a termelőszövetkezetek is — ezek valóban önként — földfelajánlások útján igyekeztek szabadulni a földektől, melyeket nem tudtak megművelni. 1953-ban Magyarország eljutott oda, hogy óriásira nőtt az elhagyott, megműveletlen földterület: ,,összesen 3—3.5 millió katasztrális hold maradt gazdátlan az országban."[20]

Három, három és fél millió hold. Annyi, illetve több, mint amennyit 1945-ben a földosztáskor kiosztottak. A ,,földhözjuttatottak" kezéből így vették ki újra a pár éve juttatott földet. Kivették, kifacsarták.

A Kommunista Párt első írásai, vezetőinek beszédei, 1945-ös választási programja biztatta a gyár- és üzemtulajdonosokat, hogy vágjanak neki bátran az újjáépítés munkájának, a háborúban megrongálódott gyáraikat állítsák helyre. ,,Azokat a kapitalistákat, akik az újjáépítésben segítenek, nem tekintjük ellenségnek" — ez volt a pártlap s a pártsajtó alapmotívuma. Ezzel az ígérettel a kommunisták előcsalogatták a bizalmatlan tőkét s megindult az ipari termelés.

Rákosi Mátyás több beszédében biztatta a kisiparosokat és kiskereskedőket is, hogy ne féljenek a kommunizmustól: a párt becsüli a kétkezi munkát s ,,a kommunista párt támogatja, sőt, elősegíti a becsületes kiskereskedelmet".

Néhány év sem telt el, a tulajdonosoktól elvették a nagy költséggel felépített, kitatarozott gyárakat; a kisiparosokat beterelték un. kisipari szövetkezetekbe, vagyis önálló műhelyek helyett megteremtették a mesteremberek kolhozát; a kiskereskedőket elnevezték kiskapitalistáknak s kimondották a halálos ítéletet a kisebb-nagyobb sarki fűszerüzletekre is.

A kommunisták a koalíciós partnerek nagy részével, a munkásság és a társadalom jelentős elemeivel sikeresen fogadtatták el, már a legelső periódusban, hogy ,,bizonyos fokú" államosítás mind a gazdasági fellendülés, mind a szociális igazságosság szempontjából hasznos és kívánatos. Az ún. ,,kulcsipar" államosításának gondolata sok intellektuel fejében pozitívumnak számított. A munkásságot pedig egy időre félrevezette a kommunista- és a szociáldemokrata párt kezdeti politikája, amely addig, amíg a gyárak magánkézen voltak, keresztülvitte a magasabb bért és — legalábbis elvben — kedvezőbb munkaviszonyok megteremtését. Jóformán senki sem gondolta meg, hogy az államosítás hová vezet s mi lesz a munkás sorsa, amikor nem több kisebb-nagyobb munkaadó, hanem egyetlen munkaadó, konkurrencia nélkül álló, egyben rendőri hatalommal is korlátlanul rendelkező munkaadója lesz csupán, nevezetesen a totális állam. Voltak, nem kevesen, akik hittek a szocialista szisztéma legalapvetőbb gazdasági tételében, az államosításban.

1945 végén államosították a bányákat, 1946 novemberében öt nagy ipari vállalatot. Pontosan rá egy évre, 1947 novemberében az országgyűlés elfogadta (XXX. tc.) a nagybankok államosítását. Pár hónap telt csak el, máris következett, 1948. március 25-én a nagyszabású államosítás: állami tulajdonba vettek minden, száznál több személyt foglalkoztató üzemet, vállalatot, összesen 594 üzem került állami kézre, 160 000 munkás lett állami alkalmazott. A bányászat és kohászat 100 %-ban, a többi jelentős ipar 90—98 %-ban lett egyetlen munkaadó tulajdona. Csupán a könnyűiparban maradt meg némi magánvállalat, egyes iparágakban, mint az élelmiszer- vagy papíripar, de ezen a téren is a magántulajdon lecsökkent 77 %-ról 25 %-ra, például a gumiipar 100 %-ról 6.5 %-ra.[21]

1949 decemberében pedig csaknem teljesen felszámolták a magánszektort: a tíznél több személyt foglalkoztató üzemeket is állami tulajdonba vették. Legalábbis 10 személyről beszélt a törvény. A gyakorlatban azonban a helyi pártszervek és hatóságok rálicitáltak a törvényre, hatalmas lendülettel és karhatalmi segítséggel olyan atmoszférát teremtettek, amelyben még a két-három alkalmazottal dolgozó kisüzemet is felszámolták. A levegőben volt, hogy mindent ,,túlteljesítsenek", ezen a téren is alapos munkát végeztek tehát: felszámolták a kisipar és kiskereskedelem döntő hányadát. Ebben politikai számítás volt: Magyarországon ez a réteg a csekély vagy hiányzó nagypolgárságot helyettesítette s a társadalmi egyensúly, valamint a felfelé törekvés tényezője volt, szorgalmas, leleményes, kultúra iránt érdeklődő és módos, önálló, független egyedek összessége. Ahogy a földosztással az arisztokráciát, az egyházüldözéssel a papságot, a föld visszavételével a parasztságot, az államosítással a munkásságot, úgy a kisipar- és kiskereskedelem felszámolásával ezt a réteget is meg akarták fosztani a talajtól, melyben gyökerezett, s a gyökerektől, melyek éltették. Nekik is vagyontalan, levegőben lógó, az állam kénye-kedvére kiszolgáltatott rétegnek kellett lenniök. Ahogy a parasztságot a kolhozokba, úgy a kisiparosokat az un. kisipari termelőszövetkezetekbe terelték be. Egy életen át szorgalmasan, szaktudással, verejtékkel dolgozó és kuporgató elsőrangú kisiparosokból állami alkalmazottat, bérmunkást csináltak. S mivel e szorgalmas kisiparosok és kiskereskedők jobbára háztulajdonosok is voltak, nagyrészt ellenük irányult a házak állami tulajdonba vétele is.

A korszak egyik legjelentősebb írója, valójában a legnagyobb élő magyar író, Márai Sándor, külföldön közreadott könyvében jól ábrázolja az egész államosítási művelet módját, jellegét, lefolyását. ,,A régi tulajdonosok — írja — reggel már nem léphettek be a gyárépületbe, melyet nem ritkán ugyanegy család két, három nemzedéke épített fel. Vagy, ha lakásuk volt a gyárban, el kellett hagyniok az épületet és nem vihettek magukkal mást, csak a ruhát, amit éppen viseltek." Márai ezután leír egy egyéni esetet, szemléltető példát: ,,Ez történt annak a nyomdavállalatnak és liberális lapnak tulajdonos-főszerkesztőjével, akit reggel elkergettek az épületből, ahol apja, nagyapja alkotott egy nagy, tehetségesen tervezett és vezetett, többszáz nyomdásznak, hivatalnoknak, újságírónak kenyeret, hivatást adó intézményt. A tulajdonos-főszerkesztő — csendes, fegyelmezett, kevés szavú ember — szótlanul engedelmeskedett a kiutasító parancsnak. Az új ,,vállalatvezető" a kapuig kísérte, ott megparancsolta a kapusnak, motozza meg gazdáját, nem visz-e magával valamilyen zsebben elrejtett értéktárgyat, — pénzt, értékpapírt, egyszóval valamit, ami tegnap még a tulajdona volt, — nem vett-e magához valamit a sajátjából?... A kapus — hegyesre viaszkolt bajszú, alföldi öreg paraszt, aki kölyök korától szolgált a vállalatnál — reszkető kézzel engedelmeskedett. Megmotozta a gazdáját, de e művelet közben hüdésesen megbénult a keze, sírni kezdett. Minthogy ez népellenes magatartás volt, a vállalatvezető szigorúan megrótta a kapust és aztán sajátkezűleg végezte a motozást. A tulajdonos mozdulatlanul állt a kapuban, megvárta, amíg engedélyt kap a távozásra, és aztán szótlanul kilépett az utcára, elhagyta az épületet, ahol száz év munkájával alkotott meg családja egy jelentős vállalatot. Ilyen közjátékok mindennaposak voltak." Ez, így, az író szemével.[22]

Az ábrázolt eset még a ,,szelídebbek" közé tartozik. Kisiparosokkal, kiskereskedőkkel, ügyvédekkel, orvosokkal a házak államosítása során még kegyetlenebbül bántak el. Az egyik alföldi városban a lefoglalok, akik a cselédlánytól előre értesültek, hová falazta be néhány megmentett aranyát a háztulajdonos, kőművessel bontatták fel a lakást s e dráma közepette az orvos felvágta ereit. Ez is ,,mindennapos közjáték" volt azokban az időkben.

Az államosítás, a totális állam rendszerének bevezetése nem korlátozódott a gazdasági életre, követte, mint láttuk, az iskolák államosítása, az állam oktatási-nevelési monopóliuma, majd a rendkívül fontos terület, a könyvkiadás államosítása, a színházak, filmgyártás és a mozik állami tulajdonba vétele. A pluralizmus felszámolása minden téren, politikai, gazdasági és szellemi vonatkozásban egyaránt.

Semmivel, az égvilágon semmivel sem indokolható e monopólium megteremtésének erőszakos módszere és folyamata, amellyel a Kommunista Párt véghezvitte ezt a totális kisajátítást. De teoretikusok, szociológusok, szociálromantikusok vagy fanatikusok mindig találnak s végül maga a magyar társadalom is talált volna mentséget és igazolást a történtekre, ha a végeredmény emberségesebb társadalom, magasabb életszínvonal, jól működő gazdasági élet és virágzó kultúra lett volna. Vannak társadalmak és intellektuelek, akik ennek fejében elfogadják s eltűrik a szabadságjogok korlátozását is. Magyarországon azonban, és másutt a szocialista országokban, ez az alternatíva nem létezett, a szabadságjogok elkonfiskálását és a machiavellista hatalomátvételt nem követte gazdasági jólét és igazságos szociálpolitika. A kommunizmus-szocializmus — ez a magyarországi tanulság — erre nem képes, nem alkalmas, mindezt nem nyújthatja. A szociális megváltást várók Magyarországon végzetesen csalódtak.

Hogyan volt ez lehetséges?

Az egypártrendszer csakhamar bevezette a tervgazdálkodást. 1947—1949-ig a hároméves terv, 1950—-1954-ig az első ötéves terv volt hivatott meghozni és bebizonyítani a szocialista gazdálkodás felsőbbrendűségét. Kiderült azonban, hogy a terv elsősorban arra való, hogy túlteljesítsék és idő előtt befejezzék. A hároméves tervet nem sokkal elindulása után átdolgozták s kimondották, hogy a tervcélokat két és fél év alatt kell elérni. Az első ötéves tervet szintén menetközben módosították, hisz már megindulása előtt is komolyan foglalkoztak a gondolattal, hogy a tervet 1954 helyett 1951-re kellene teljesíteni. Ilymódon a terv minden alkalommal ,,feszített terv" lett, s ez a szédületes iram, ez a természetellenes ,,ugrás" csakhamar megbosszulta magát, szembekerült mind a gazdasági törvényszerűséggel, mind a munkásság, a ,,dolgozók" érdekeivel. Az ötéves terv módosításának néhány jellemző adata: az eredeti terv 186 százalékos emelést irányzott elő, a tervmódosítást ezt felemelte 310 százalékra. A nehézipar növelését 1949-ben 204 százalékra tervezték, a tervmódosítás után már 380 százalékra. Új gyárak létesítését, gyárfejlesztést, felszerelést, illetve ennek növekedését 438 százalékban szabták meg.[23] Ez a nagyszabású és gyorsütemű fejlesztés, egybekapcsolva a gigantomániával, kiemelkedő nagyipari létesítmények gyors elővarázsolásával, általában jellemző volt a kommunista rendszerekre, melyek követték és másolták Sztálin tételét, hogy ti. a szocializmus alapja a nehézipar. De egyik szomszédos kommunista országban sem volt olyan szédületesen nagy az iparosítás erőszakolása, mint Magyarországon. Az ötéves terv itt, összesítve és végeredményként, 210 százalékkal növelte az ipari termelést, ugyanakkor, mikor például Lengyelország 158, Csehszlovákia 98, Kelet-Németország 92,3, Románia 144, Bulgária 120 százalékos növekedést mutatott fel.[24] A jóval kisebb csehszlovákiai és kelet-németországi számokat érthetővé teszi, hogy ezek korábban is fejlettebb és nagyobb iparral rendelkeztek, tehát magasabb szintről indultak el. De éppen ez mutatja a magyar iparfejlesztés gyors ütemének irrealitását: ez a program egy mezőgazdasági országból akart máról holnapra mindent túlszárnyaló ipari államot kifejleszteni, egy tipikus agrárállamból, agrárország adottságai mellett akarta kiformálni, mint Gerő mondotta, a vas és acél országát, ahol nem volt kellő mértékben sem vas, sem acél.

A gigantománia mellett a másik hiba a beruházások aránytalansága volt. Magán az iparon belül is aránytalanul sokat fordítottak a nehéziparra a könnyűipar és fogyasztási ipar rovására, általánosan pedig az ipar kedvéért, mint láttuk, aránytalanul elhanyagolták a mezőgazdasági beruházásokat. Az iparon belül a beruházás 9 tizedét a nehézipar kapta.

A tervek nagyságához szükséges arányban azonban nem állt rendelkezésre, az iparban sem, megfelelő tőke. A finánctőkét tehát a kommunista állam ,,élőtőkével" pótolta, vagyis a munkás testi-lelki erejével, verejtékével. A munkásállamban megkezdődött a munkások maximális igénybevétele, valósággal kifacsarása. Elegendő ,,munkatőke" érdekében elrendelték a ,,rejtett tartalékok" felszínrehozását. Nagyszabású mozgósítás kezdődött, egyrészt nagy — és tanulatlan — munkástömegeket tereltek az iparba, másrészt elhozták a munkaerőt a faluról, a mezőgazdaság nagy kárára. A nehézipari megalománia áldozata lett a minőségi munkára nevelt kisiparosság is, amelyet ez a munkaerő-mozgósítás kiszívott a műhelyekből és képzettsége félretételével csatasorba állított a nehézipar frontján. A ,,rejtett tartalék" azonban nem csak új gyárimunkás rétegek elővarázsolását jelentette, ,,rejtett tartalék" volt, kommunista felfogás szerint, magának a munkásnak az ereje, tartaléka is. Eszerint: minden munkás lényegesen többet tudna dolgozni, mint eddig dolgozott, tehát többet is kell dolgoznia. A hivatalos pártzsargonban ezt így mondották: ,,fokozni kell a munkaintenzitást."

A ,,munkaintenzitás fokozása" a gyakorlatban a munkaidő jobb kihasználását, a munkafegyelem szigorítását jelentette, — többet és gyorsabban. Ez teremtette meg a munkaversenyek, munkafelajánlások rendszerét, a munka- (és munkás-) hajszát, s olyan termelési és bérezési módszerek bevezetését, melyek csak a régi kapitalizmus idején léteztek, s melyeknek a modern kapitalizmus ebben az időben már jórészt búcsút mondott. 1947 közepén, amikor Magyarországon az ipar még nem volt államosítva, a kommunista ,,Szabad Nép" dörgedelmes cikket írt a darabbér ellen, ostorozva, mint a kapitalisták munkásellenes szisztémáját.[25] Az államosítás után azonban a kommunizmusban újra felvirágzott a teljesítményi bér, az akkordmunka, a Bedeaux-rendszer, a darabbér, a munkáskizsákmányolás egyik legfőbb eszköze. Azzal a különbséggel, hogy a kommunista munkahajcsárok rálicitáltak a kapitalista munkavezetőkre is. Megszületett a munkanorma, a ,,norma" fogalma. Kikísérletezték, hogy valamely munkát nagy iramban, percnyi szünet nélkül, teljes bevetéssel hogyan tud valaki elvégezni egy óra alatt. Ezt a teljesítményt állapították meg, mint mindenkire kötelező normát. A normákat oly magasan szabták meg, hogy ahhoz hasonlót a szabadpiaci gazdálkodás rendszerében ma már lámpással sem lehet találni. A kapitalista Bedeaux-rendszer például egy vasúti kocsi elektromos hegesztésére 1300 munkaórát írt elő; a kommunista Magyarországon ugyanennek a munkának az elvégzésére csak 460 munkaórát engedélyeztek, s ha a munkás nem végezte el ennyi idő alatt, hanem pl. 1300 órát dolgozott a munkán, akkor is csak 460 óra után kapott bért. Kapitalista munkaviszonyok közepette egy bányász 5—6 csille szenet volt köteles felhozni egy ,,siht", egy műszak alatt, a magyarországi szocializmusban 10—11 csillét volt köteles megtölteni.[26] A tervpolitika irányítói bevezették a ,,permanens normarendezést", vagyis egyre gyorsuló ütemben mindig szigorúbb teljesítményt követeltek. 1948 végén már általánosan megkívánták — üzemtől, munkástól egyaránt —, hogy 100 százalékon felül teljesítse a normát. 1949 elején már az előző évi okt.—nov.-i teljesítmények 105 százalékában állapították meg az új, kötelező normát.

A normaszigorítás elterjedt, gyakorlati és agitációs módszere volt a munkaverseny, részben a kitűzött terv idő előtti teljesítése, részben kimagasló teljesítmények produkálása, hogy az általános, átlagos teljesítményt is ehhez a mesterségesen kiugratott eredményhez igazítsák, kötelező módon. A munkaversenyben részt vettek az üzemek, az üzemeken belül pedig egyes munkások, az ún. sztahanovisták. A párt központi vezetőségének 1950 januári határozata indította el az ,,önkéntes munkafelajánlások" hullámát, önkéntességről azonban szó sem volt, aki önként kijelentette, hogy ellene van a munkaversenynek, az karhatalmi kérdés lett. Munkafelajánlásra a legkülönbözőbb dátumok adtak okot és indokot. Az első nagy felajánlást április 4-e tiszteletére tették; április 4-e a nap, amikor a Vörös Hadsereg végleg ,,felszabadította", vagyis birtokba vette Magyarország egész területét. Mindjárt ezt követte a ,,május elsejei" felajánlás: a Csepel Vas- és Fémművek ,,versenyre hívta ki" a diósgyőri munkásságot az évi terv idő előtti teljesítésére. Ezen belül csakhamar szokássá lett a negyedévi, a havi, vagy a heti terv korábban történő befejezése, a nyert időben aztán nem szünet vagy pihenés volt, hanem további túlteljesítés. Általános volt a ,,hétvégi hajrá", hóvégi stb. hajrá. Jogcím, ürügy mindig volt újabb ,,versenyre". Külön kellett izzadni és hajszolni magát a munkásnak a ,,koreai műszak" keretében, vagyis az észak-koreai kommunista állam megsegítése címén; a régi Szent István nap, újabban az ,,Alkotmány ünnepe" éppúgy ürügy volt munkaversenyre, mint az oroszországi októberi forradalom kerek vagy egyáltalán nem kerek évfordulója, pl. a 33-ik. Kedvelt dátuma volt a felajánlásoknak természetesen Sztálin születésnapja vagy Rákosi Mátyás életének egy-egy eseménye. Munkaverseny volt abból az alkalomból, hogy tíz éve szabadult Rákosi a szegedi Csillag-börtönből. Mindent homályba borított aztán Rákosi 60. születésnapja 1952-ben. Ország-világ zengett a nagy sztahanovisták élenjáró felajánlásaitól. A kispesti Textilgyár munkásprimadonnája, Peresíts Károly bejelentette a rádióban, hogy Rákosi születésnapja előtt néhány nappal máris befejezte az ötéves terv végére előirányzott munkáját. A másik nagy sztahanovista, Pióker Ignác, s a harmadik, Csanádi József, mindkettő esztergályos, közölte 1952 februárjában, hogy a tervteljesítésben már 1956-nál tart.[27]

A sztahanovizmus nagy elkeseredést szült a munkásság soraiban, a sztahanovistákat munkásárulónak nevezték, mert kimagasló teljesítményük túlnyomórészt csaláson alapult. A kiszemelt vagy felkínálkozott sztahanovista ugyanis kezére dolgozó segédmunkásokat kapott maga mellé, a legjobb nyersanyagot és a legjobb szerszámokat kapta, ezzel és így ért el csúcsteljesítményt, amit aztán példaképül állítottak az átlagmunkás elé, aki segédmunkások hada nélkül, rossz anyaggal és gyenge szerszámmal vagy géppel volt köteles elérni vagy megközelíteni a sztahanovista teljesítményt.

A sztahanovizmus egyik mozgató rugója a szándékosan alacsonyan szabott munkabér volt. Aki többet teljesített, jutalmat, prémiumot kapott. Az alacsony bérek miatt minden munkás, ha akart, ha nem, kénytelen volt többet dolgozni a prémium reményében. Ez mozgatta a rekordhajhászást, de az újabb rekord csakhamar ,,normális norma" lett, s aki ezt a teljesítményt nem tudta nyújtani, végül is még kevesebb bérrel ment haza, mint korábban.[28] A munkaverseny rendszere ily módon oda vezetett, hogy először több munkáért kaptak ugyanannyi bért, később több munkáért kevesebb fizetséget. Három-négy év leforgása alatt a normaemelés 50—60 százalékos volt, a munkások reálbére viszont kevesebb lett.[29] A kommunista állam bérpolitikája különben is antiszociális volt. Már 1949 elején, új bértarifák bevezetése alkalmával, csökkentették bizonyos kategóriák alapbérét, ami hátrányosan hatott ki a munkások bérére minden vonalon. A vasipari munkások olyan felháborodással fogadták az intézkedést, hogy ott a rendezést el is kellett halasztani. A bérpolitikát súlyosbította az árpolitika, az időnkénti drágulás, melyet a béremelések sohasem tudtak utolérni. 1952-ben pl. a bérindex (átlagos) emelkedése 58,2 százalék volt 1949-hez viszonyítva, ugyanezen periódusban viszont a fogyasztói árindex 87 százalékkal emelkedett. 1952-re a munkások és alkalmazottak egy keresőre jutó reálbére, még hivatalos kimutatás szerint is, lényegesen csökkent, egész pontosan 17,7, illetve 20,3 százalékkal volt alacsonyabb, mint 1949-ben.[30]

A Kommunista Párt totális hatalomátvétele után három—négy évvel a magyar munkásság elszegényedett, soraiban nem volt ritka az éhezés, nélkülözés, a legreménytelenebb proletársors. A párt és a tervgazdálkodás a munkásság szipolyozásában nem ismert mértéket, újabb és újabb ötletekkel vette igénybe nemcsak munkaerejét, hanem fizetőképességét is. Így például a sok különféle kényszerkölcsön — koreai kölcsön, békekölcsön stb. —, amely papíron önkéntes, a gyakorlatban kötelező volt, sokszor egy félhavi, vagy néha egész havi fizetést is elvitt. A magyar munkás tehát mindent egybevetve egy évben valójában 13 hónapot dolgozott, de csak 11 havi fizetést kapott. Amíg egyfelől a rendszer tartóoszlopa és rettegett szerve, a politikai rendőrség dúskált az anyagiakban, másfelől az iparban dolgozók a létminimum határán, vagy az alatt küszködtek. Egy ÁVO-tiszt havi fizetése legkevesebb 5000 forint volt, egy gyári mérnöké csak 1300—2200 forint. Egy ÁVO-közlegény 2000 forintot kapott, egy gyári művezető mindössze 1400 forintot. A szakmunkás nem vitte többre havi 800—1100 forintnál, a nagy többség, a segédmunkás fizetése pedig 650—800 forint között mozgott. Egy másfajta összehasonlítás: amíg Angliában a munkás egy kiló kenyérért 14 percig dolgozott, a magyar munkás ugyanezért 45 percig. Egy pár cipőért az angol munkás 10 órát, a magyar 70 órát dolgozott. Egy kiló burgonyáért az angol 5, a magyar 20 percig, egy férfiöltönyért az angol 41 órát, a magyar 240 órát dolgozott.[31]

A munkásnak és munkaerőnek ez a kizsigerelése azonban egyáltalán nem hozta meg a terv és az iparosítás sikerét. Az ötéves terv 1953-ra gyakorlatilag összeomlott. Egyrészt a tervgazdálkodás rugalmatlansága miatt, amely a hibák gyors és ésszerű kijavítását nem teszi lehetővé; másrészt a nagyarányú bürokrácia miatt, amelynek eltartása többe került, mint maga a termelés; harmadsorban pedig a terv eredeti túlméretezettsége, nagyzási hóbortja miatt.

A gigantomániás elképzelések több objektuma, óriási veszteséggel, félbemaradt. Legkiáltóbb példája volt ennek — s ésszerűtlensége mindenki számára látható — a budapesti földalatti vasút építése. Ezzel a moszkvai metrót akarták utánozni, s természetesen szovjet szakembereket hoztak. Ezek nem vették figyelembe, hogy a Budapest alatti talaj más, mint a moszkvai, artézi kutak forrásaival van tele. A szovjet mérnökök orosz hadiszempontokra ügyeltek, s ezért az észak—dél irányú vonal helyett kelet—nyugati vonalat terveztek, hogy háború esetén az orosz járműveknek Duna alatti összeköttetése legyen akkor is, ha a hidakat lebombáznák. Két évig dolgoztak a terven, kerek egymilliárd forintot öltek bele, de semmi hasznot sem hajtott, mert a szovjet technika csődöt mondott, s a tervet 1953-ban, befejezetlenül, abbahagyták.[32] Hasonló kudarccal járt több más nagyszabású elképzelés a terv születési hibája és a szervezés tökéletlensége miatt. A tiszalöki nagy erőművet elkezdték, aztán leállították. Mint a szocializmus nagy diadalát harangozták be a kazincbarcikai ipartelep megépítését, de már hat hónappal a megnyitás után átmenetileg be kellett zárni, hogy általános reparálást hajtsanak végre; a gépek 30 százaléka ugyanis tönkrement, miután előzőleg igen sok üzemi balesetet okozott.[33] A mohácsi kombinátról, mikor elkészült, kiderült, hogy rossz helyre építették. A lengyeltóti olajföldeken, tervtúlteljesítés címén, rablógazdálkodást folytattak, nem hallgattak a szakemberekre, akik elszörnyedtek a mértéktelen kiaknázás láttán; az eredmény az lett, hogy a rákövetkező évben az előző évinek csak 30 százalékát tudták kitermelni. A korábban egy keresztény szentről elnevezett Dunapentelén, melyet az új korszak átkeresztelt Sztálin városnak, nagy acéltelep építését kezdték meg. Valóságos botrány volt ez az új szocialista város. Először, mert a toborzott és odahajtott munkások olyan embertelen körülmények között éltek, hogy arra a korai kapitalizmus sötét évtizedeiben is alig akadt példa s egy Dickens tolla sem tudta volna leírni az ott uralkodó lakásviszonyokat és az erkölcsi züllöttség állapotát. Másodszor, mert a közelben nem volt megfelelő nyersanyag, s főleg az oroszországi, távoli pontokról szállították a szükséges vasat. Harmadszor: ezt is szovjet szakemberek tervezték, mégpedig jó 20—25 évvel korábbi modell alapján, tehát már a kezdet kezdetén negyedszázaddal elavult üzemet létesítettek. Az oroszok ugyanis egy 1928—29-es típusú amerikai gyárat másoltak le s ennek nyomán tervezték meg a magyarországi gyárat. Megépítése négyszer annyi időbe telt, mint helyes, normális technikai szakismeretek figyelembevétele mellett telt volna.[34]

Két bírálat és ítélet a szocialista Magyarország akkori állapotáról. Egyik nyugati, a másik keleti. A nyugati, amerikai vélemény magva: a tervgazdálkodás, mely a kapitalista gazdaságot jellemző állítólagos társadalmi anarchiának akart véget vetni, nélkülözte a szabadgazdálkodás hatásosságát és a szocializmusban majdnem teljes anarchiát eredményezett.[35] A keleti észrevétel a magyarországi párttörténetírás utólagos megállapítása a munkaversenyről: ,,1952-ben már annyi országos versenykampány zajlott, hogy a szervezők jóformán nem is tudták számon tartani... a szervezés teljesen adminisztratív útra terelődött, és a részvétel minden önkéntességet nélkülözött, formálissá vált. A versenyfeladatok elbírálásánál egyoldalúan a mennyiségi szempontok domináltak. A mennyiségi szemlélet sajátos megnyilvánulása volt a terv ún. globális teljesítése, ami legtöbbször anyagpazarlást jelentett, hiszen a vállalatra kirótt termelési tervet sokszor hatalmas tömegű eladhatatlan termék legyártásával 'teljesítették'. Ily módon a termelés összértékének gyakori 'túlteljesítése' a valóságban a legszélsőségesebb tervszerűtlenség forrása lett."[36]

A tervgazdaság e tervszerűtlensége és az említett mennyiségi szempont igen sok szubjektív és objektív romlást eredményezett. Kialakult a normacsalás módszere, trükkök alkalmazása, munkaütemek kihagyása a gyorsítás és annak érdekében, hogy a munkás teljesítménye minél nagyobbnak lássék. De kialakult a kollektív csalás, becsapás és önbecsapás, amikor a gyárak, üzemek készítettek hamis tervjelentéseket felfelé, a központ felé, amely képtelen volt ellenőrizni az adatok valódiságát vagy valótlanságát. Ezt a műveletet nevezték köznyelven a tervjelentések ,,kozmetikázásának", vagy a ,,lakkozásnak".

A tervgazdálkodás tervszerűtlensége nemcsak súlyos szerkezeti hibákat okozott, hanem súlyos emberi szenvedéseket is. A gigantikus tervcélok érdekében 650 000 új munkaerőre volt szükség — papíron —, vagyis majdnem háromnegyed millió munkást kellett az új ipari központokba és a fővárosba terelni. De a lakáskérdést nem tudták megoldani, az elszállásolás és az étkeztetés egyaránt embertelen körülmények között történt. Még az a munkás járt jól, aki — családjától távol — egy bútorozott szobát bérelhetett; erre azonban nem volt esélye, mert ilyen szoba többnyire havi 500—1000 forintba került akkor, amikor a szakmunkás keresete az 1000 forint körül mozgott. Így a munkástömegeket leírhatatlanul zsúfolt és piszkos munkásszállásokon helyezték el. Meglehetősen sovány volt a koszt, az üzemi kantinok étele alig rendelkezett tápértékkel. A pesti munkás akasztófahumora ekkor nevezte el az üzemi levest Zilahy-levesnek, mert az eléje tett lötty pontosan olyan volt, amire ráillett a nagy bestseller-író regényének a címe: ,,Valamit visz a víz".

A tervszerűtlenségre, kapkodásra, zűrzavarra jellemző, s egyben az embertelenségre is, ahogy az ún. kétlaki bányászokkal bántak. A bányavidékek falvaiban ugyanis sok olyan bányász élt, akinek picinyke háza és kicsinyke földje volt. Volt tehát módja jobb lakásra, a hiányos koszt kiegészítésére pedig veteményeskertje. Mégis, 1950. november 22-én egy párthatározat kényszeríteni akarta a bányászokat, adják bérbe, vagy adják el az államnak földjüket, s ők maguk költözzenek bányásztelepekre. Amíg egyfelől nem tudtak tisztességes lakást biztosítani a munkásoknak, másfelől meglévő lakások elhagyására késztették a bányászt. Az eljárás mögött az a kizsákmányoló feltételezés lappangott, hogy a ,,kétlaki" munkás — mert nemcsak bányászokról volt szó — esetleg inkább földecskéjén dolgozik s akkor a bányában vagy munkahelyén fáradt, s nem teljesít eleget és nem teljesít túl.

A munkaerőmozgatásnak számos más embertelen velejárója is volt. Nagy számban mozgósítottak és vontak be a munkába nőket, a legsúlyosabb fizikai munkát is el kellett végezniök, építkezéseken éppúgy, mint a földeken. Ilyen körülmények között gyakran a fiatalok foglalkoztatását és a gyermekmunkát tiltó rendelkezéseket sem vették figyelembe, a munkahajsza, munkaverseny és tervteljesítés szempontjainak mindent és mindenkit alárendeltek. Igénybe vették, nevetségesen alacsony bér mellett a börtönben lévők és internáltak munkáját is, sőt, a circulus vitiosus törvényei szerint a tömeges letartóztatások egyik indítója olcsó munkaerő szerzése volt, ahogy ez a Szovjetunióban, a Gulág szigetcsoport életében oly ,,példaadóan" kialakult.

Elképzelhető, hogy az ilyen módszerekkel toborzott munkaerő mit ért és mennyire volt, illetve nem volt tartós és megbízható. Jóllehet a toborzók külön prémiumokat ígértek, a munkába állók csakhamar prémiumot és munkahelyet egyaránt otthagytak s elszivárogtak a munkástelepekről. Egy 1953-as adat, a kommunista ifjúsági szervezet lapjának egyik cikkéből: ,,A Dorogi Szénbányászati Tröszt területén február 1-től július 31-ig eltelt félesztendő során, a statisztikai adatok szerint 97 százalékos volt az elvándorlás. Ez azt jelenti, hogy minden száz toborzott közül csupán három emberből lesz bányász, aki Dorogon telepedik le és ott ereszt gyökeret." Kiderül ugyanebből a riportból, hogy pl. Tokod-Altárón a két munkásszálláson 118, illetve 94 fő lakik, olyan tarka, vegyes társaság, amelynek nagy része bányamunkára vagy akár egyszerűen fizikai munkára, alkalmatlan. A kép egyben szomorú képe annak is, hogy a totális állam rendszere mennyire felforgatta az egész magyar társadalmat. Kik toborzódtak össze a bányatelepen? Földművelő, kubikos, keszonmunkás az abbamaradt pesti földalattiról, kosárfonó, matróz, kereskedő, kulák, templomfestő, analfabéta és kizárt egyetemista, fegyházból szabadultak, jampecek és idős emberek, férfiak és nők egyaránt. A munkásszállót elözönlötték a könnyű hölgyek. E kép láttán felteszi a kérdést a kor egyik szemtanúja: ,,Miféle társadalom lehet az, amely a kényszermunka egyvelegébe tereli a tisztes családanyát a vihogó prostituálttal, a megszalasztott professzort a jampeccel, a földjéről elvert gazdát a kalandorral?"[37] Íme, látlelet és csendélet Magyarországon, anno Domini 1953.

És ezenközben a szocializmus útjára lépett Magyarországon nem volt senki és semmi, ami a dolgozókat, a munkásokat megvédje az ilyen viszonyoktól. Nem volt, mert megszűnt az érdekképviselet. A szakszervezet a párt meghosszabbított karja lett, s munkája nem arra irányult, hogy magasabb béreket, elviselhető munkakörülményeket sürgessen, hanem éppen ellenkezőleg, feladata abban merült ki, hogy a munkást rászorítsa a fizetetlen túlóráztatásra, a vasárnapi munkára, az ünnepnapi műszakok vállalására megfelelő különdíjazás nélkül. Eltörölték a sztrájkjogot, s a szakszervezet, megcsúfolva eredeti feladatát, a munkahajsza kíméletlen eszköze lett, a munkástársadalmon belül a spicli, a denunciáns a fegyelmező szervek felé, egyben az egyetlen munkaadó korbácsa, az államhatalom tranzmissziós szíja csupán, a tervtúlteljesítés elsőszámú felügyelője. Sok régi szakszervezeti vezető szégyellte magát emiatt, de még több akadt, aki vállalkozott a megszégyenítő feladatokra. Régi munkások, mint a párt kegyeltjei, csakhamar felcserélték a munkapadot az íróasztallal, s azon a címen, hogy ,,munkásállam vagyunk", olyan vezetőposztokat kaptak, vállaltak, amelyre teljesen alkalmatlanok voltak. Ez további elégedetlenség forrása volt az üzemekben. A munkások, főleg a régi, bevált szakmunkások egyszerre látták, hogy a párt által kinevezett új gyárigazgató, egykori munkás, nem tud megbirkózni feladatával. Mert az élreállítás szempontja nem a hozzáértés volt, hanem a politikai megbízhatóság, a párt iránti vak lojalitás. Az ilyen ,,munkás-vezérigazgató" felett ráadásul ott állt a gyárba kivezényelt párttitkár. Ez parancsolt az igazgatónak is, és éppúgy nem értette a dolgát, mint amaz. A hozzá nem értés, a dilettantizmus vált uralkodóvá, óriási gyártelepeket tulajdonképpen két laikus irányított, az ország és a dolgozó társadalom nagy kárára. De az egész gyár kénytelen volt zokszó nélkül, bíráló észrevétel, vagy halk szaktanács nélkül engedelmeskedni e két laikusnak. Mert ők, ,,proletár ösztönükkel" kellő iskoláztatás nélkül is jobban tudták, mit hogyan kell csinálni, mint a polgári származású szakemberek és mérnökök.[38]

Ilyen körülmények között érthető az államosítási politika, a tervgazdaság, az ötéves terv és a kommunista gazdaságirányítás számos és számtalan jóvátehetetlen hibája, az egész politika közgazdasági és emberi kudarca. Nagy Imre, a későbbi miniszterelnök mutatta ki, politikája védelmében Rákosiékkal szemben, hogy ,,az 1953 előtti évek felelőtlen politikája csaknem 120 milliárd forintot nyelt el" értelmetlenül.[39] Ugyancsak Nagy Imre tanúsítja, hogy évi két milliárd forinttal kellett megtámogatni a nagy deficittel dolgozó, szakszerűtlen külkereskedelmet. Az abnormális munkabevetéssel, elpazarolt tőkével és inhumánus munkaviszonyokkal létrehozott új nagy létesítmények nem bizonyultak jövedelmezőnek. Az ötéves terv idején 75 új vállalat létesült, de ez a teljes ipari termelésnek még öt százalékát sem tudta biztosítani.[40] A hivatalos kommunista kimutatások az egész helyzettel kapcsolatban mentségül hozzák fel, hogy minden hiba és kudarc ellenére az iparosítási program 1950 és 1954 között megkétszerezte a magyar ipari termelést és megszüntette a munkanélküliséget. Ám: nem beszélve arról, hogy ezt milyen áron, micsoda pazarlással és emberi szenvedéssel érte el, az előbbi adat (75, ill. 5 százalék) világosan tanúsítja, hogy az iparfejlődés tetemes és eredményes részét, a termelés növekedését a régi, a kommunisták által átvett és készen kapott gyárak és üzemek biztosították.[41] Magyarországnak nem nagy, de jólműködő, fejlődő és főleg a finommechanikában viszonylag modern ipara volt a kommunizmus előtt, s ez az ipar, már csak a háborús szükségletek miatt is, mindvégig, az oroszok bejöveteléig hibátlanul működött. Éppen a háborús kívánalmak teljesítése miatt ezenkívül előállt az a helyzet is, hogy Magyarországon a negyvenes évek elejétől nem volt számottevő munkanélküliség, sem az iparban, sem a mezőgazdaságban. Ráadásul a magyar iparnak kitűnő szakemberi gárdája volt. Zinner amerikai professzor mutat rá, hogy a kommunizmus előtt Magyarország nem volt az az iparilag primitív állam, amelynek a ,,gigantizmushoz" kellett volna folyamodnia. Az országnak ha nem is nagy számban, de olyan közgazdászai voltak, akik a világ legjobbjainak mondhatók.[42] De a kommunizmus ezeket háttérbe szorította burzsoá megbízhatatlanságuk és származásuk, ,,születési hibájuk" miatt.

Nagy Imre említett védekező bírálata apodiktikusan megmondja, hogy ez a kommunista gazdaságpolitika nem vette figyelembe ,,az emberi lényt", nem törődött magával a társadalommal. A korszak egyik hétköznapi tanúja pedig, a kisember szemével vizsgálódva arra a következtetésre jut, hogy a korszak magyar embere, polgára vagy munkása a kezdet kezdetén nem is sejtette, hogy a kommunista munkaadó végül is oly mértékben zsákmányolja ki a munkást, ahogy azt a legzsugoribb kapitalista, vagy a legzsarnokibb középkori várúr soha nem is merészelte volna.[43]

A Terv szigorúsága, a kolhozosítási és agrárpolitika csődje, a túlfeszített terv és munkahajsza az iparban, a rendszer roppant nyerészkedési vágya, valamint a magyar népgazdasággal szembeni orosz igények mohósága szükségképpen odavezetett, hogy Magyarországon fokozatosan, majd rohamosan csökkent az életszínvonal. A párt az ötéves terv elején azt ígérte, hogy a reálbér s ezzel az életszínvonal 35 százalékkal emelkedik; ezzel szemben 15—20 százalékkal csökkent.[44]

Az ipari beruházás egyoldalúsága a nehézipar javára, a fogyasztási ipar elhanyagolása, valamint a munkakedv elkerülhetetlen csökkenése a gyárakban és a földeken, mindez azt eredményezte, hogy a közfogyasztási és közellátási javak és árucikkek egyre jobban hiányoztak s a termelt áru minősége erősen romlott. Olyan injekcióstűket gyártottak például, amelyek használat közben meghajoltak. Az operált betegeknél a sebek fertőződését 50 százalékban az orvosi műszerek alkalmatlansága és antiszeptikus kezelés hiánya okozta.[45] Mivel az iparban a tervteljesítés bálványozása csak a mennyiségi szempontra törekedett, a gyárak olyan cikkeket gyártottak, melyeket kevés munkával gyorsan lehetett előállítani — de nem volt rájuk semmi szükség. Az ily módon felhalmozódó eladhatatlan cikkeket azonban az állami kereskedelem, mely szintén szép tervteljesítési számokat akart felmutatni, mégiscsak el akarta adni. Ebből született az árukapcsolás állandó művelete, mikor a boltban a vevő csak akkor kapott neki szükséges árut, ha megvásárolt olyasmit is, amire nem volt szüksége. A túlfeszített terv következménye lett a sok selejtes áru, amit szintén igyekeztek rásózni a vevőre. A selejt miatt sok külföldi cég megtagadta az exportra szánt magyar áru átvételét — ezt is a hazai fogyasztó nyakába akarták varrni. Két új fogalom született, amit a magyar társadalom addig nem ismert: selejt és hiánycikk. Vagy rossz áru volt, vagy semmilyen. A hétköznapi élet legegyszerűbb cikkei hiányoztak. Nem lehetett kapni teaszűrőt (igaz, gyakran teát sem), varrótűt, cérnát vagy zsilettpengét. A népi demokrácia arisztokratái a pártfunkcionáriusok mellett egy ideig az élsportolók voltak, akik külföldi útjaikon a nyugati áruházakban beszerezhették ezeket a Magyarországon álomnak számító apróságokat.

A falvak népének ismert vegzálása folytán hamar beköszöntött az élelmiszerhiány. A paraszt maga is éhezett, az éhség kerülgette a munkást és a városi polgárt is. A párt politikája azonban e téren is az ellenkezője volt annak, mint amit vártak. A párt kiderítette ugyanis, hogy az élelmezési és fogyasztási cikkek hiányának oka nem a rossz terv és termelés, hanem ,,a fogyasztók megnövekedett igénye". Az 1950. április 31-i párthatározat tehát, hogy ,,a fölös vásárlóerőt" korlátozza, áremeléseket rendelt el, a párt agitációs osztálya pedig kiadta a jelszót a ,,jogtalan vásárlások" ellen. Ennek megfelelően a rendőrség is akcióba lépett s megkezdődött a hajsza az ,,árurejtegetők" és a ,,halmozók" ellen. A ,,leleplezettek" büntetési átlaga ötévi börtön volt.

Rossz tervezés és rendőrterror azonban nem javíthatta a közellátást, és Magyarország a totális kommunista uralom harmadik évében (és hat évvel a háború befejezése után) eljutott oda, hogy be kellett vezetnie a jegyrendszert. 1951 elejétől az év végéig adagolták az élelmiszereket, mint a háborúban, ismét vásárlási jegyekkel kellett bajlódni. Maximálták egyes cikkek forgalmazását: egy személynek csak 5 kiló lisztet, 1 kiló zsírt, 5—10 kiló burgonyát volt szabad kiadni. Ez a tilalom azonban csakhamar elméleti lett, mert a boltok annyira kiürültek, hogy még ez a csekélyen megszabott adag sem jutott mindenkinek. Félóráig, majd órákig kellett sorbaállani az élelmezési alapcikkekért: liszt, kenyér, cukor, zsír. De gyakran akkor fogyott ki az áru, mikor egy-egy sorbanálló háziasszony eljutott az üzlet ajtajáig, épp akkor lehúzták az orra előtt a rollót és mehetett haza üres kézzel. A munkásnak gyakran az sem volt meg, ami a legáltalánosabb proletáreledel volt, a zsíroskenyér, mert se zsír, se kenyér. Az 1951-es esztendő adagolási rendszere nem segített, a következő években még válságosabbra fordult a helyzet. ,,1952 folyamán és 1953 első hónapjaiban igen komoly élelmiszerhiány mutatkozott" — írja maga a párttörténet.[46]

Az élelmiszerhiány létrejöttében szerepet játszott a külkereskedelem tervtúlteljesítése is: a hazai piacról elvontak jóformán mindent, ami külföldön, jó valutáért értékesíthető volt, vagy amit, presztízs okokból ,,testvéri" népi demokráciákba kellett szállítani. Ezért tűnt el például a magyar boltokból egy időben a sajt. A magyaróvári sajtgyár munkásai még a maguk és családjuk számára sem jutottak hozzá ehhez a sok mindent pótolni tudó élelmiszerhez; a munkások úgy tudták, Németország keleti, kommunista zónájába szállították el, de — ez is figyelemreméltó — cirillbetűs papírba csomagolták, hogy a keletnémet kommunisták mint szovjet ajándékot vagy exportcikket kapják kézhez.[47] Egyiptomban például tízszer olcsóbban lehetett kapni magyar töltőtollat, mint Budapesten.[48] Vagy fordítva: a magyar töltőtollat a pesti embernek tízszer annyiért kellett megvennie, mint az egyiptomi polgárnak.

A ,,vevő", a vásárló polgár rovására ment az is, hogy a kereskedelmi alkalmazottat rendkívül rosszul fizették, még rosszabbul, mint a munkást. Fizetése havonta legfeljebb 600—700 forintra rúgott, ebből nem lehetett megélni. Ily módon a boltokban megpreparálták a mérleget, s ha valaki tíz deka sajtot vett, holtbiztos, hogy csak 8 dekát kapott. A hentesüzletben az egy kilóként eladott húsnak majdnem a fele csont és egyéb mészárszékhulladék volt.[49] Jó vastag papírba csomagoltak, a papír súlya is beleszámított a 10 dekába vagy az egy kilóba.

Így a társadalom tagjai, ha akarták, ha nem, kénytelenek voltak mások rovására segíteni magukon, egyik réteg a másik kárára védte önmagát, s együttesen fordult szembe az államvezetéssel. Ez a közerkölcsök példátlan romlására vezetett. Nemcsak a boltok mérlegét preparálták, hanem általánossá vált az üzemi lopás, mindenféle eltulajdonítás, hogy a hihetetlenül alacsony életszínvonal következményei alól legalább részben kivonják magukat. A közfelfogásban az ilyen eltulajdonítása hullám már nem számított a 7. parancsolat elleni vétségnek — a kommunisták különben is eltörölték a Tízparancsolat erkölcsi szabályozását —, hanem jogos önvédelemnek. Még a gyerekek szemében is természetes volt, ha üzletben, vagy ahol tehették, eltulajdonítottak valamit, s tízéves gyerekek fogalmazták meg, a cserkészet helyére állított kommunista úttörőmozgalom fiatal tagjai ezt a szólásmondást: ,,Az úttörő nem lop, csak hiányos készletét kiegészíti." A munkás pedig, akit a kommunista propaganda azzal áltatott: ,,Tiéd a gyár, magadnak dolgozol" — a munkahajszára azzal felelt, hogy a gyárból, ami úgyis az övé, kivette a magáét, vitte haza az anyagot, szerszámot, amit csak lehetett. Az életszínvonal abszurdumai, a közállapotok ide juttatták a közerkölcsöket.

A budapesti akasztófahumor még ezekben a rettenetes években sem hiányzott. Ez a humor talán mindennél élesebben világítja meg a helyzetet. A kétségbeesés szülte ezt a gúnyolódó kérdést: ,,Ez, ahogy most élünk, már a megvalósult munkásparadicsom, vagy lesz ez még rosszabb is?"

Rendkívül megromlott a lakáshelyzet. A kormányzat elhanyagolta a szociális lakásépítést, bevezette az ún. társbérletek rendszerét, amikor két vagy több család jutott egy lakásra, több háziasszony egy konyhára. Ez megoldhatatlan súrlódásokra és összeveszésekre vezetett. A széntermelés válsága nyomán időnként beállt a tüzelőanyaghiány, ilyenkor csak a kényelmetlen összezsúfoltság jelentett, az idegen szagokkal együtt, némi meleget.

Az életszínvonal csökkentését intézményesen mozdította elő a már említett kényszerkölcsön-jegyzések szocialista találmánya. A fizetésből és bérből történő levonás — tervkölcsön, békekölcsön, koreai kölcsön stb. — alaposan megapasztotta a keresők pénztárcáját, de a megfélemlítéssel járó kölcsönjegyzési pártagitáció olyan hatásos volt, hogy az egzisztenciájukért remegő emberek gyakran még túl is jegyeztek, mert a kiadott és kötelező jelszó az volt, hogy szükséges az ,,áldozatvállalás". Ilyen módszerekkel elérték, hogy az első ötéves terv érdekében hozott ,,áldozatvállalás" folytán a dolgozók 50 százalékkal több kölcsönt jegyeztek.[50] A budapesti kultúrvilág egyik kimagasló egyénisége, a kiváló színművész például, mikor megérkeztek az agitátorok a színházba, hogy jegyeztessenek — kéthavi fizetését ajánlotta fel. Mikor az agitátorok távozása után kollégái megrökönyödve kérdezték tőle, hogy: Te, aki nem is vagy kommunista, miért ajánlottál fel ennyit? — a művész meggyőző őszinteséggel egy Shakespeare-dráma szorongatott királyának hangján kiáltva ezt válaszolta: ,,Mert félek!"

Az önálló kisiparosság és kiskereskedelem felszámolása is az életszínvonal rovására ment. Megromlottak a szolgáltatások. Ha elromlott a vízcsap, hónapokig, félévekig sem javították meg. Csőrepedés után hetekig nem volt víz a házban, a letörött kilincs helyén évekig madzag lógott, festésre gondolni sem lehetett. Évekig kellett spórolni egy melegebb kabátra, a ruházkodás puszta gondolata luxusnak számított. A kommunizmus 1945-ben azt hangoztatta, hogy ,,kivetkőztetjük a magyar parasztot és a munkást a feudalizmus és kapitalizmus rongyaiból". Ehelyett az történt, hogy csaknem az egész társadalom lerongyolódott. Magyarország kopott ország lett.[51]

Kulturális igények kielégítésére nem telt, még egy-egy könyv, egy új nyugati lemez is megvásárolhatatlanná vált. Minden, amit külföldről kellett behozni, évekre eltűnt. Budapest utcáin nem lehetett többé látni déligyümölcs-standokat, a mandarin, a banán napfényre emlékeztető vidám színének nyoma sem volt ebben a kopott országban. Mikor Rákosi Mátyás egy fényes pártfogadáson egyszer megkérdezett egy elégedetlenkedő kommunista írót, hogy mi a baja, miért duzzog, hiszen a párt mindent megad a hűséges íróknak, az illető a pompás fogadási terem asztaláról felemelt egy narancsot s így válaszolt: ,,Mert a fiam már hat éves, és még nem látott narancsot!"

Mindezzel éles ellentétben állt s csak fokozta az elégedetlenséget, hogy ugyanakkor a magasabb pártfunkcionáriusok nagypolgári vagy éppen arisztokratikus életet éltek, luxusvillákban laktak s a közember számára elérhetetlennek tűnő autókban parádéztak. Az új osztály nem kért a proletársorsból. Farkas Mihály honvédelmi miniszter egy park közepén épült luxusvillában úgy élt, mint valami amerikai milliomos, miközben az öntudatos proletár igéit hirdette. Egy alkalommal itt akart fogadást adni a néphadsereg új tábornokainak, de végül is lemondott erről, mert félt, hogy a munkásszármazású tábornokok megütköznek vagy irigykednek ennyi pompa láttán.[52]

Később, néhány héttel az 1956-os forradalom előtt, amikor a forradalom már a levegőben volt s az elégedetlenség csak úgy sistergett, a párt egyik közírója, aki már átállt a barikád másik oldalára, papírra vetett egy vallomást, megírván, hogy amikor az elmúlt években azt hirdették, emelkedett az életszínvonal, akkor nem a nép igazságát hirdették, hanem — mondotta őszintén — ,,egyszerűen hazudtunk".[53]



Éjjel három óra harminc perc volt. Az egyik budapesti bérház második emeleti lakásában élesen felsikoltott a csengő. Egy másik ház földszintjén, az udvari lakás ajtaján heves dörömbölés kezdődött. A főváros száz és száz házában furcsa zajok verték fel az éjszaka csendjét, homályos csoportok trappoltak a lépcsőházban, ablakok, ajtók nyíltak, kócos fejek tekintettek ki rémülten a folyosókra s látták, hogy a szomszédos lakásba rendőrosztagok nyomulnak be.

1951. május 21-e volt. Megkezdődött a háború utáni ,,békeévek" egyik legkegyetlenebb aktusa: az értelmiség, a középosztály, a polgárság deportálása.

Ezen az éjszakán, s utána hónapokig, minden héten háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken, éjjel fél négy s reggel hat óra között megszólalt a csengő vagy kezdődött a dörömbölés. Csúcspontját érte el a ,,csengőfrász", e korszak életének szerves tartozéka. A magyar nép úgy élt éveken át, hogy félnie kellett: ha csengetnek, az nem a tejes vagy a postás, hanem a politikai rendőrség.

Már egy évvel előbb elkezdték kidolgozni a deportálások tervét s 1951 májusától esetenként 4 rendőr jelent meg a kiszemelteknél. Kitelepítési végzést adtak át, amely az illető személyére és családjára vonatkozott. A végzés közölte, hogy 24 órán belül el kell hagyniok a főváros területét s a kijelölt vidéki faluba, vagy táborba, vagy bányatelepre kell költözködniük — 24 óra múlva teherautókkal jönnek értük, ötszáz kilogrammos csomagot vihetnek magukkal. Lakásukat át kell adni ,,közcélokra".

A gyakorlat még ennél a kíméletlen papírosnál is kíméletlenebb volt. A foganatosító közegek 500 kiló helyett csak 30 kilós csomagot engedélyeztek. Nagyon sok érintettnek pedig, akit ,,politikailag megbízhatatlannak" nyilvánítottak, nem 24, hanem mindössze 12 óra készülődési időt adtak, sőt, voltak, akiket azonnal magukkal vittek. Budapest különböző pályaudvaraira terelték össze az embereket, itt marhavagonokba gyömöszölték őket s a vonatok megindultak — Kelet felé. Már az irány jeges rémületet okozott. A megadott deportálási helyek mind az ország keleti részében voltak, a szovjet vagy a román határ közelében. Ugyanaz az irány, az az útvonal, amelyen a háború végén tíz- és százezrek indultak el Szibéria felé, ahonnét százezreknek nem volt visszatérés.

A jeges rémület, a bénító félelem átcsapott drámai jelenetekbe. A rendőrök sorfala közt jajveszékelő asszonyok, síró gyerekek, támolygó öregek, megzavarodott apák jártak fel-alá a lakásban, kapkodva, keresve, mit vigyenek, mit hagyjanak. Ősz aggastyánok térdenállva könyörögtek fiatal egyenruhás suhancoknak, ne tegyék ezt, kíméljék, engedjék otthonában maradni legalább alább a beteg nagyanyát vagy feleséget. Minden hiába, a parancs nem irgalmazott. A nagyobb gyerekeket deportálták, a kisebbeket legtöbbször elvették a szülőktől.

Június 6-án hajnalban egy háromtagú családnak kézbesítették a deportálási végzést. Apa, anya, kisgyerek. A szülők könyörögnek, hadd vigyék magukkal a picit is. A rendőr válasza: ,,A gyerekről az állam fog gondoskodni!" A gyereket máris elviszik, mire anyja ott a helyszínen öngyilkos lesz, a szerencsétlen apát meg elhurcolják a marhavagonokhoz. Egy öngyilkosság az öngyilkosságok hosszú sorában, ami még ezután következik.[54]

Hosszú hónapokig tartott a feszültség. Akiket már elvittek, egy-egy hazajuttatott levélben leírták siralmas sorsukat, akiket még nem hurcoltak el, azok szinte még jobban rettegtek, megreszkettek minden szokatlan zajra, elállt a szívverésük is, ha csengő szólalt vagy kopogtak, vagy pedig autó állt meg a ház előtt. Ekkor lett öngyilkos a híres pesti egyetemi tanár, aki a háza előtt defektet kapott autó láttán kivetette magát az ablakból. Testi fogyatékosságra, betegségre nem voltak tekintettel. Egy korabeli beszámoló néhány sora: ,,Józsi bácsi súlyos beteg, szívtrombózis. Ahhoz túl gyenge, hogy bevigyék a klinikára, állandó láza van. De ez nem elég. A szomszédban lakó mérnök szólt Józsi bácsinak, készüljön el mindenre, készüljenek, mert a házbizalmi látta a rájuk vonatkozó deportálási végzést, ők is rajta vannak a listán s a következő transzporttal menniök kell."[55]

A deportáló közegek igen gyakran házkutatást tartottak s ebből kifolyólag többeket, akik nem is estek a deportálás hatálya alá, letartóztattak. Az egyik budapesti lakás lakóit négy napig karanténban tartották, négy napig senki nem hagyhatta el a szobákat, folyt a házkutatás. Egyik családtagot, egy 36 éves asszonyt aztán őrizetbe vettek — mert két levelet találtak nála, melyet korábbi férje, egy tüzérszázados írt neki még a háború alatt a frontról, tábori pecséttel. Ez ,,gyanús" volt, a címzettet elhurcolták. Egy másik családnál az özvegy édesanyát vitték el egyenesen az Andrássy út 60-ra, és, mint később kiderült, megkínozták. Azért, mert találtak nála két fényképet, mely a háborúban, 1944-ben a Szovjetunióban elesett két fiát ábrázolta.[56]

A deportálások okát és célját illetőleg számos magyarázat van, s valamennyi feltevés együttesen érvényes. A kommunista pártok s a Szovjetunió egyugyanazon intézkedéssel néha több, különböző célt is követ. Kétségtelen, hogy a deportálás elsősorban az értelmiségi réteg, főleg a volt művelt középosztály tagjai ellen irányult. Igyekeztek kitépni környezetéből mindenkit, aki a kommunizmus előtti múltban vitte valamire, az előző korszakban pozíciót, rangot kapott. Ugyanilyen mértékben gyanús volt, aki műveltségre vagy vagyonra tett szert. Tipikus, visszatérő jelenség volt például, hogy deportáltaknak a durva közegek nem engedték meg, hogy könyvet vigyenek magukkal. Feltűnően sok volt a deportáltak között olyan, akinek rokona, ismerőse élt Nyugaton, vagy ő maga valaha, jobb időkben sokat utazott nyugati országokban. E réteg megfélemlítése és megrokkantása mindenképpen az egyik cél volt. A másik cél azonban, legalább ugyanennyire, a munkaerő-szükséglet fedezése kellett legyen. A kolhozok és a gyárak munkaerőt, olcsó munkaerőt igényeltek s a legtöbb deportáltat végül is bányában s főleg kolhozokban dolgoztatták. Csakhamar megkezdődött, a budapesti értelmiség tagjai mellett, a kulákok összefogdosása és deportálása. Volt a pártvezetőségben olyan elképzelés is, melyet aztán a tervgazdaság általános kudarca miatt nem tudtak százszázalékosan kivitelezni, hogy — Sztálin példáját követve — az egész kulákságot deportálják s így gyorsan végrehajtják a teljes kolhozosítást s letörik a falu passzív rezisztenciáját.[57] Végezetül, a feltehető s tényleges okok között a legkézenfekvőbb volt, hogy a rendszer a deportálásokkal akarja megoldani, legalábbis némileg enyhíteni a budapesti lakásproblémát.[58] Akkoriban százezrek özönlöttek a fővárosba a szorongatott falvakból városi munkára, Budapest lakossága erősen megduzzadt. Legegyszerűbbnek látszott tehát a legbarbárabb megoldás: elvenni a lakást olyanoktól, akiknek évtizede van s akik amúgy is a régi ,,átkos Horthy-korszakban" jutottak lakáshoz.

A lakásproblémát azonban csak lakásépítéssel lehet megoldani, de erre már az ötéves terv túlfeszítettsége mellett nem gondolhattak. S mivel a deportáltak lakása a tömegek kielégítésére úgysem volt elég, hát inkább kielégítették magukat a párt kedvencei, különböző párttitkárok, mindenekelőtt a biztonsági szervek tisztjei. A volt horthysta tiszt lakásába beköltözködött az új rezsim tisztje, a volt fővárosi tisztviselő otthonába a tanácstag. S éppen ezért a deportálandó személyek közé besoroltak számos olyat, akinek a lakását jó előre kinézte magának valamely funkcionárius. Egy-egy jobb lakás birtoklása már elég volt arra, hogy valakit deportáljanak. A deportáló közegekkel együtt már nemegyszer megjelent a leendő lakástulajdonos, illetve lakó is, s a deportálttal nyilatkozatot írattak alá, hogy lakásáról ,,önként" lemond az illető javára. E felháborító kívánság s művelet közepette a régi lakó nemegyszer ott helyben öngyilkosságot követett el, a holttest eltávolítását a rendőrség az új lakóra bízta.[59]

Minden más módon is folyt a deportálandók kifosztása. Ez a réteg, a régi középosztály egyáltalán nem volt túlságosan gazdag. Műveltsége nagyobb volt vagyonánál, de lakását ízléssel s szeretettel rendezte be. A volt arisztokrácia és nagypolgárság lakásait és bútorait már nagyrészt igénybe vették a főfunkcionáriusok, az Erdei Ferencek és hasonlók. Most az új bürokrácia középrétegét kellett elhelyezni ,,rangjukhoz" méltó lakásba, ezt a réteget kellett hozzájuttatni, olcsón, némi ,,luxushoz". Az állam rendeletet adott ki ún. csereüzletek, csereraktárak létesítésére s tudtára adta a leendő deportáltaknak, hogy ingóságaikat, bútoraikat eladhatják ezeknek az üzleteknek. A megriadt, kétségbeesett, bizonytalan sors elé néző emberektől aztán potom pénzen vásárolták fel egy egész életen át szeretettel gyűjtött javaikat. Lélektani nyomást is gyakoroltak rájuk, mondván, hogy jobb, ha most olcsón eladják, amijük van, mert ha elviszik őket, akkor soha nem látják viszont ingóságaikat. Így kellett elkótyavetyélniök majd mindenüket, ez volt az értelme és célja annak is, hogy a papíron engedélyezett 500 kiló helyett a deportálandó csak 30 kilós csomagot vihetett magával: így több holmitól kellett megválnia — fillérekért. Egy erre vonatkozó dokumentum tanúskodása: ,,A budapesti városi tanács engedélyt adott ki több kereskedőnek, hogy ruhát, edényt, ágyneműt vásároljon olyan személyektől, akiknek a deponálási intézkedések következtében el kell hagyniok lakásukat. Ezek a kereskedők az ÁVH ügynökei, akik minimális készpénzzel fizetnek. A holmija eladására kényszerült individuum köteles ezt az összeget minél előbb átvenni a Budapest IX. kerület Ferenc körút 12. sz. alatti Kelengyeboltban. Egy 500 forint értékű női kabátért 10 forintot fizettek, száz forintos lepedőért öt forintot."[60] Egy 2000 forintot érő férfiöltönyért a deportálandó nem kapott többet 3—400 forintnál, 500 forintos cipőért 80 vagy 100 forintot. Műtárgyakat vagy antik bútort ennél is jobban leértékeltek, ezeket a szó szoros értelmében fillérekért vették át.[61]

A szélsőséges demagógiával dolgozó és állandóan az alacsony ösztönökre építő kommunista agitáció ennek a deportálásnak mintegy ,,erkölcsi" igazolást akart és vélt is adni ország-világ előtt azzal, hogy azt magyarázta: csak a ,,horthysta" tisztviselők, csak az ,,arisztokrata" réteg, csak a ,,kapitalizmus hordozói" ellen irányul az intézkedés. E minden morális fogalmat megcsúfoló okoskodás azért vált szükségessé, mert a nagyvilág felháborodott a Magyarországról érkező hírek hallatán. Tiltakozott az amerikai elnök és a római pápa, a francia és az angol kormány, a holland külügyminisztérium és a nyugati szakszervezetek, s komoly lépések történtek, hogy az ügy az Egyesült Nemzetek Szervezete elé kerüljön. A kommunista rezsim a belső és külső nyugtalanságot tehát a ,,forradalmi igazságszolgáltatás", az ,,osztályharcos igazságtevés" ezüstnek hitt, de piszkos papírjába csomagolt indokolással akarta ellensúlyozni. A belügyminisztérium a sajtón keresztül ilyen közleményeket terjesztett: ,,1951. május 21-től június 15-ig Budapestről a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki: hat volt herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót, valamint hozzátartozóikat, 10 volt horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta tábornokot, 324 volt horthysta törzstisztet, 67 volt csendőr- és rendőrtörzstisztet, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedőt, 105 volt nagybirtokost, valamint hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg."[62]

Természetesen ez az okoskodás éppoly képtelenség, mint maga a deportálás, elvi forrása minden jogtalanságnak, homlokegyenest ellenkezik az emberi jogok kodifikált deklarációjával. A Deklaráció 11. cikkelye pl. kimondja: ,,mindenkinek joga van magát ártatlannak tekinteni, amíg nyilvános tárgyaláson be nem bizonyították a törvény szerinti bűnösségét". Nos, a deportáltakat soha nem állították bíróság elé, mert bűnösségnek mégsem lehetett elfogadni azt, amit a belügyminisztériumi közlemény megadott, hogy ti. valaki valamilyen rendszerben tisztviselő volt, vagy foglalkozására nézve bankár, vagy tábornok. Minden civilizált társadalomban és rendszerben érvényesek ezek az alapvető elvek: minden egyes embernek joga van emberségre, fajra, felekezetre, társadalmi helyzetére, nemzetiségére vagy foglalkozására való tekintet nélkül; egyetlen személy sem fosztható meg otthonától, személyes javaitól vagy mozgási szabadságától, pusztán mert valamely előző rezsimben tisztséget viselt. Még szörnyűbb jogszegés volt a deportálások során — ha egyáltalán lehet fokozni —, hogy a vádaskodást és elhurcolási végzést kiterjesztették a családtagokra is, nemre és korra való tekintet nélkül. Így történt, hogy elhurcoltak egy 102 éves öregasszonyt, mert a fia valamikor Budapest polgármestere volt.

Az országos és nemzetközi felháborodás láttán megszólalt a pártlap is, a deportálás szót kerülve kitelepítésről beszélt, ,,Kitelepítés és imperializmus" címmel. Mint a cím is mutatja, ,,a bűnös" az imperializmus volt. A cikk szerint az amerikai imperialisták rá akarják szorítani az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy béke helyett a háborút propagálja. Amerikai, angol és francia háborús uszítók általános fogalmakban az ,,emberi jogokra" utalnak — írja a lap —; de — folytatja — lássuk csak, hogy kinek, kiknek az ,,emberi jogait" védik ezek a háborús uszítok? És a pártlap megkezdi a diffamálásnak szánt névsort: Rakovszky Iván, Lázár Andor, a Horthy-rendszer miniszterei; Éliássy Sándor, Bezzegh-Huszágh Miklós, a Horthy-rendőrség kapitányai; Rapaich Richárd és Kárpáti Camillo, Horthy tábornokai; Eszterházy, Hunyady, Keglevich és Hoyos grófok és Montenuovo herceg. Íme a lista! — kiált fel a pártlap cikke, majd hozzáteszi: Truman és Acheson urak, angol és francia szolgáikkal együtt Horthy tábornokait és csendőreit védik, mint pl. Radocsay László, Purgly Emil... és így tovább. S a párt, amely eltörölte a nemesi címeket, ebben a cikkben újra bevezeti azokat, mert nem mulasztja el egyetlen névhez sem odatenni, hogy az illető bárónő vagy gróf vagy herceg.[63]

Ezek a közlemények, cikkek egyértelműen mutatják, hogy a kommunista rendszer éppúgy büntetendő ténynek tekintette a származást, mint a hitleri nemzetiszocializmus, s ahogy a hitleri megszállás Magyarországon 1944-ben a zsidókat préselte vagonokba, családjaikat tépte szét, lakásukat rekvirálta el s ingó- és ingatlan vagyonuktól fosztotta meg őket, mert zsidónak születtek, most, 1951-ben a kommunizmus hasonló kálváriás útra indította azokat, akiknek ,,születési hibájuk" volt.

De a belügyminiszteri közlemények és pártcikkek nem is mondtak igazat. Az sem jog elhurcolásra, hogy valaki kékvérű, vagy valaha magasrangú volt — de a deportáltak egyáltalán nem csak ezek soraiból kerültek ki. Sújtotta az egész középosztályt, sőt, mint láttuk, a parasztság jelentős szektorát, továbbá a szintén likvidálásra szánt önálló kisiparos-kiskereskedő réteget is. Csak néhány jellemző adat, néhány eset a sok közül. Budapest ismert prímabalerináját Mezőberénybe deportálták. A budapesti Operaház balett-táncosát Szolnok mellé telepítették ki. Deportálták a nagynevű publicistát, aki Auschwitz haláltáborából került vissza Budapestre. Deportálták az egyik szociáldemokrata napilap volt főszerkesztőjét éppúgy, mint a Hitler-ellenes mozgalmakban vezető szerepet játszott egyetemi tanárt, aki most 80 éves volt s feleségével együtt szállították el egy Hajdú megyei faluba. Elűzték a fővárosból a 70 éves írónőt, aki soha még csak politikával sem foglalkozott, de elhunyt férje valamikor miniszteri rangban lévő tisztviselő volt. Tiszaföldvárra deportálták a nagytehetségű zongoraművészt, feleségével együtt, a művésznek napi 11—12 órai nehéz testi munkát kellett végeznie, 60 esztendős korában. Egy volt budapesti liberális lap kiadóját Tiszadobra deportálták, s mikor látta, milyen viszonyok közé került s úgy érezte, sorsa teljesen kilátástalan, öngyilkos lett.

Kiterjesztették a deportálást a papságra, különösen sok szerzetest hurcoltak el. Folytatódott a sor mérnökökkel, jogászokkal, bírókkal, ügyvédekkel, közjegyzőkkel. Budapestről deportálták az Arany János utcai optikust, a Fő utcai fodrászt, két Fő utcai vendéglőst. A Dózsa György utcai állatboltost Pusztaföldvárra vitték családostól, Tildy Zoltán volt elnöki villája közelében elhurcolták a kis fűszerest feleségestül, két gyerekével együtt.[64] A deportáltak sorsára jutott igen sok órás és ékszerész, elgondolható, hogy miért! S az igazsághoz tartozik még, hogy a pártlap beállítása, tendenciája a ,,grófok", ,,tábornokok" stb. jelzőkkel nem is felelt meg a korabeli valóságnak, mert a deklasszált rétegnek ezek a tagjai a deportálás időpontjában nagy részükben már régen fizikai dolgozók voltak, gyári munkások, háztartási alkalmazottak vagy órabéres munkát végző egyének.

Ha hitleri volt a kommunista deportálás ideológiája, hitleri volt a végrehajtás brutalitása is. A deportáltak munkaképes gyerekeit elválasztották a szülőktől és a rizsföldekre vitték munkára. Idős embereket is munkába fogtak s nevetséges bérért dolgoztattak. Elszállásolásuk, ellátásuk embertelen viszonyokat teremtett. Azok jártak jobban, akik falura kerültek, mert a parasztok, akik maguk is üldözöttek voltak s maguknak is kevés betevő falatjuk volt, ahol lehetett, segítették őket. Ez sok vigaszt és enyhülést jelentett a vigasztalan viszonyok között.

A deportálás miatt a kijelölt falvakban túlzsúfoltság keletkezett, egyes falvak lakossága 20—30 százalékkal megnövekedett. Öreg házaspároknak a szabad ég alatt vagy csak a tornácon jutott fekvőhely és éjszakai pihenés. Fűtési lehetőség nem volt, a ruházat gyenge, s kemény tél következett. Mikor a hatóságok látták, hogy a parasztok segítik a deportáltakat, őket is megbüntették, s előfordult, hogy a parasztot, aki saját ágyát ajánlotta fel egy szerencsétlennek, szintén deportálták, elvitték falujából, a deportáltat pedig visszakergették az istállóban lévő fekhelyére. Egy-egy ötször-hatméteres szobában általában öt deportált családot zsúfoltak, átlagban 15 személyt, öt kilométeres körzeten kívül nem volt szabad mozogniok, ha a legközelebbi patika messzebb volt, mint öt kilométer, nem jutottak gyógyszerhez. Orvosi ellátásról a hatóságok nem gondoskodtak. A táborszerű munkahelyeken, vagy sátrakban legtöbbször a puszta földön kellett aludniok, jó, ha egy kis széna vagy szalma jutott a derekuk alá.

A deportáltakat anyagilag is kizsákmányolták. A napi bér — nem órabér — a kolhozokban 8—10 forint volt, amikor egy negyedkiló vaj szabadpiaci ára 14 forint. Ekkor az esztelen kolhozosítás miatt már általában kevés volt az élelem, ez még inkább súlyosbította az ilyen kitaszítottak sorsát. Már érvényben volt a jegyrendszer, s a deportáltaknak gyakran nem adtak élelmiszerjegyet sem. A munkahelynek kijelölt kolhoz sokszor másfélórás gyalogúira volt a lakástól, reggel hatkor kellett kezdeni a munkát, amely este hat óráig tartott, kereken napi 12 órát. A munkát rendőrök ellenőrizték; 15-től 60 évig mindenkinek dolgoznia kellett, olyan munkálatokon például, ami még az ahhoz szokottaknak is nehezükre esett. A 20 év alatti és 50 feletti deportáltnak pl. naponta 4 kubikméter földet kellett elhordania, 20 és 50 év közöttiek napi normája 6 kubikméter. Rendkívül gyakori volt a napi 12—14 órai munka, a bérekből különféle címen levonásokat eszközöltek, előfordult, hogy egy deportált tíz napi munka után mindössze 11 forint 40 fillért kapott kézhez.[65]

A deportálás puszta gondolata, valamint a végrehajtás brutalitása kimerítette a kényszermunka és a népgyilkosság fogalmát. Ezt nemcsak az akkor külföldön működő magyar politikai szervek állapították meg, nemcsak a New Yorkban székelő Magyar Nemzeti Bizottmány s elnöke, Varga Béla.[66] Hanem Magyarországon élő vezető intellektuelek is, akik pedig kezdetben szorosan együttműködtek a kommunista rendszerrel. Szekfű Gyula, a világhírű történészprofesszor, aki 1945 után Magyarország első moszkvai nagykövete volt, most, amikor 1955-ben bekövetkezett haláláig már csak néhány éve volt, szintén így vélekedett, népgyilkosságról beszélt, s a kort, melyre utolsó évei estek, a pogány törökök hódítási korszakához hasonlította.[67]

Hivatalos adatok szerint 30 000 személyt deportáltak, nem hivatalos becslések szerint 100 000-et. Az utóbbi a hihetőbb, mert a deportálásokat időközben kiterjesztették több vidéki város lakosságára is, valamint a nyugati és déli határszélre. A rendszer propagandája ekkor, hogy gazdasági céljai túlteljesítésére minden vonatkozásban nagy erőfeszítéseket csikarjon ki, háborús pszichózist keltett s minden kényszerintézkedését a közelgő, imperialisták által szított veszéllyel indokolta. A deportálások vonatkozásában is gyakran hivatkozott a ,,háborúra", amely Ausztria és főleg Jugoszlávia felől fenyeget. Ezért végig az osztrák és jugoszláv határ mentén deportáltak mindenkit, akit meg lehetett gyanúsítani azzal, hogy disszidálókat, menekülőket segített. A deportálás nagyobb számú adatát erősíti az is, hogy a kormányzat mindig kevesebb adattal szolgált, mint a valóság. Amikor például, az elején, nemzetközi megfigyelők szerint 15 000 embert deportáltak, a pártlap augusztusban azt közölte: 4281 személyt telepítettek ki.[68] A deportálások pedig augusztusban nem értek véget, gyakorlatilag 1952 elején is folytak.

De, bár fontos, nem is a számszerűség a döntő, hanem maga a tény, a deportálás jogtalansága, mely számos embert kergetett öngyilkosságba és még több ember lelki gyötrődését, fizikai és lelki szenvedését, majd halálát okozta. Az Egyesült Nemzetek által 1948. december 9-én elfogadott, népgyilkosságra vonatkozó határozat, a ,,Genocide Convention" a népgyilkosság ismérvei közé sorolja a bármely társadalmi csoport megsemmisítésére irányuló szándékot és aktust. A II. cikkely szerint népgyilkosság valamely csoport, réteg tagjainak nemcsak a meggyilkolása, hanem az is, ha valamely csoport tagjainak fizikai vagy lelki-szellemi gyötrődést okoznak, vagy ha gyerekeket erőszakosan kiszakítanak a csoportból. A III. cikkely büntetendőnek nyilvánítja nemcsak a bekövetkezett népgyilkosságot, hanem annak kísérletét, vagy a benne való részvételt is.

Külön kötetre rúg a deportálásban íródott levelek mérhetetlen száma. E sorok megrázó élményekről, aggodalomról, fizikai és lelki gyötrelemről tanúskodnak.

Csak két példa.

Az egyik: ,,Feleségemmel és a két gyerekkel egy istállóban helyeztek el bennünket, velünk lakik a tehén, a ló, a baromfi, két kutya és a legyek özöne. Mindenünk hiányzik, még kenyerünk sincsen... A parasztcsalád be akart engedni bennünket a házába, de a hatóságok ezt megtiltották."[69]

A másik: ,,Édes Nővérem... Mindenkit és mindenünket el kellett hagynunk, fájdalmunk leírhatatlan. Innen mi már sohasem kerülünk haza. S lehet, hogy még tovább visznek bennünket... Szegény Klárit és Lacit elvitték bányába... Nem tudjuk, mi volt a bűnünk, talán csak az, hogy egyáltalán megszülettünk.. ."[70]

A lehangoltság, kétségbeesés, reménytelenség szavai. Szó, mondat, kiáltás a sötétségből.

Kiáltás a mélységekből.

De profundis.



Már megindult a deportálás, amikor 1951 májusában letartóztatták, bíróság elé állították, majd június 28-án 15 évi börtönre ítélték Grősz József kalocsai érseket. Éppúgy kirakatper volt, mint Mindszenty bíboros pere.

Mindszenty elítélése után rövid ideig nyugton hagyták az egyházat, sőt, a sajtó dicsekedett is, hogy íme, a párt békés és türelmes, még azt is megengedi, hogy az iskolákban folytatódjék a hitoktatás. Ez volt a helyzet 1949 első felében. De augusztus 20-án életbe léptették a népi demokrácia új alkotmányát. Ennek 54. cikkelye a vallás szabad gyakorlását hirdeti s kimondja a lelkiismereti szabadságot. Ha valaki azt gondolja, hogy az ilyen szabadságot, szabad lelkiismeretet biztosító szép mondatot totalitárius rendszerben szó szerint kell értelmezni, az csalódik. Helyesebb, ha épp az ellenkezőjét várjuk. Így történt most is. Pár hét múlva kezdődött az új iskolaév, s ekkor a kormány rendelettel jelentette be: az alkotmány 54. cikkelye értelmében a kötelező vallásoktatást eltörlik. Ezzel egyidőben megkezdődött az agitációs brigádok munkája: házról házra, iskoláról iskolára jártak, fenyegetéssel és hízelgéssel rá akarták beszélni a szülőket, hogy gyerekeiket ne írassák be hittanra. Ebben nyilvánult meg a ,,lelkiismereti szabadság". Ennek ellenére a szülők, minden felekezetből, a gyerekek 95 százalékát beíratták hittanra.[71] Ekkor újra megkezdődött a kenyér hideg terrorja: állami alkalmazottakat állásvesztés terhe mellett rákényszerítették, hogy gyerekeik hittanbeíratási kérvényét vonják vissza. Ez sokat használt az állam céljainak, sokan, fogcsikorgatva, engedtek.

De ez nem volt elég, a hittantanítás megnyomorításának más eszközéhez is folyamodtak, nevezetesen a hittantanárokat vették célba. A legkülönbözőbb ürügyekkel bírósági eljárást indítottak a tanárok ellen, nemegyszer fajtalankodás gyanújával őrizetbe vettek paptanárokat, vagy felírták őket a deportálandók listájára és de facto elhurcolták őket, sokat közülük egyenesen a Szovjetunióba. Ezzel nagyon megritkult a tanárok sora, sok iskolában volt ugyan még mindig elegendő diák, aki hittanra jelentkezett, de nem volt hittanár, aki tanítson. Ahogy a kulákokat különféle ürügyekkel vegzálták, úgy zaklatni kezdték a szerzetesrendeket is. Egy-egy kolostorkertet lefoglaltak azon a címen, hogy nem termelnek eleget és jól. (Európában a szerzetesrendek teremtették meg az okszerű gazdálkodást.) Tűzrendészeti okokra hivatkozva elkoboztak missziós otthonokat vagy lelkigyakorlatos házakat. Kápolnákat kisajátítottak ,,közösségi célokra".

A szerzetesrendek felszámolására is megindult a hadművelet. A polarizálás és a deportálás kombinációjával igyekeztek megbontani a szerzetesek sorait. Egyeseknek csábító ajánlatokat tettek jól fizetett, magasrangú állami állásokra, másokat letartóztattak. Mikor ez nem járt kellő eredménnyel, az addigi egyes rendőrakciók helyett megkezdték a tömeges lefogásokat. 1950. június 10-én éjszaka a rendőrség körülvette a dunántúli kolostorokat és kereken ezer szerzetest tartóztatott le s indított útnak az ország keleti tájaira, férfiszerzeteseket és apácákat vegyesen. A püspöki kar azonnal tiltakozott s a párt akkor közölte a püspökökkel: a szerzeteseket szabadon bocsátják, ha az egyház elfogad és aláír egy, az állam által ajánlott ,,szerződést". A püspökök érthető módon kijelentették: így, ilyen nyomás alatt semmiféle egyezkedés sem lehetséges. A kormány ekkor — június 19-én — újabb ezer szerzetest vett őrizetbe, egyben elterjesztette a hívek és a papság körében, hogy a lefogott papokat Szibériába viszik. Vagyis: revolvert szegeztek a püspökök mellének s újra felszólították őket az államegyház szerződés elfogadására. A püspökök, hogy megmentsék az apácák és szerzetesek életét — számuk akkor 11 000 volt Magyarországon —, aláírták a megállapodást.

Az 1950. augusztus 31-1 ,,megállapodás" lényegében állami diktátum. Az állam ,,adománya" ez volt: visszaad 8 szerzetesi iskolát azok közül, melyeket 1948-ban államosítottak. Ez töredéke volt az egyházi iskoláknak. Az állam megígérte bizonyos egyházi intézmények anyagi támogatását a következő 18 évre, leszögezve, hogy az állami juttatást ötévenként 20 százalékkal csökkenthetik. E juttatás még töredéke sem volt annak, amit az egyház célvagyonából az állam korábban elvett. Az egyháznak viszont köteleznie kellett magát arra, hogy támogatja a kormány ,,békepolitikáját" és a kolhozok bevezetését, akadályozza ,,a hivők vallásos érzületének államellenes célokra való felhasználását", s ,,támogatja a Magyar Népköztársaság államrendjét". Ez az államrend akkor már döntően istentagadó, ateista államrend volt s teljes egészében rendőrállam. Vallásellenes és népellenes rendszer — s a püspököket ennek elismerésére kényszerítették. A rendőrállam az egyház palástját kívánta magára borítani s az egyház erkölcsi befolyását felhasználni pl. az embertelen kolhozosítási politika érdekében, önkéntes, meggyőződésből fakadó ,,megállapodásról", mindkét oldalról szabad akarattal létrehozott megegyezésről tehát szó sem volt, az egyháznak is, mint régebben a pártoknak, előírták az öncsonkítást és önmaga megalázását. Ezt hivatalosan úgy nevezték, hogy ,,szétválasztják az államot és egyházat", valójában azonban minden addiginál jobban összekötötték: az egyházat odaláncolták az ateista államhoz. Ugyanilyen ,,szerződéssel" bilincselték meg a többi hitfelekezet egyházát is.

A ,,megállapodásnak" az a része, amely a ,,békepolitika" egyházi támogatására vonatkozott, csapda volt: ennek címén az állam rá akarta venni a püspököket az ismert ,,békepapi mozgalom", vagyis egy egyházi szakadármozgalom elismerésére. Ezt azonban a püspökök nem vállalták, nem is vállalhatták. Az 1950. augusztus 31-i szerződés időpontjában a rendszer minden anyagi támogatása és lélekvásárló tevékenysége ellenére is mindössze kb. 100 pap csatlakozott csak a mozgalomhoz, nagy részük olyan volt, akit az internálótáborokban a rendőri szervek gyúrtak meg, majd engedtek szabadon, hogy ,,békepapként" működjék.

Az állam folytatta a vallásüldözést, még a maga által kikényszerített ,,megállapodást" is semmibe vette, a vallást s az egyházak működését egyre jobban nem kulturális, még csak nem is politikai, hanem rendőri kérdésnek tekintette. A parlamentben elfogadtatott egy törvényt ,,Állami Egyházügyi Hivatal" felállítására. Helyesebb lett volna ennek az ,,Állami Egyházellenes Hivatal" nevet adni, mert a Hivatal legfőbb irányítói Moszkvában kiképzett politrukok, megyei szintű képviselői pedig ÁVH-tisztek voltak. (Ez a szerkezet és rendőri jelleg mind a mai napig érvényben van.) Most már rendőri segédlettel folyt a ,,békepapi mozgalom" támogatása, a püspököktől pedig megkövetelték, hogy a békéről prédikáljanak. Ez az egyháznak a hívek előtti kompromittálását célozta, mert a ,,békekampány", ,,békekölcsön", ,,szocialista béketábor" kommunista jelszavai ezt a nemes tartalmú szót fülsértővé és gyűlöletessé tették Közép-Kelet-Európa minden polgára, a magyar polgár előtt is. A hierarchia vezető tagjai ezért óvakodtak attól, hogy nyilatkozataikat a hívek úgy értelmezzék: most már ők is ,,békepüspökök" lettek. Hogy e vonakodást megtörje, az állam végül is megismételte a Mindszenty-ellenes kampányt Grősz érsek ellen is, így került sor a prímás után rangban legmagasabb magyar főpap perére.

A Grősz-perben a vád majdnem szó szerint az volt, mint a Mindszenty-perben: a kalocsai érsek összeesküvést szőtt a népi demokrácia ellen, hogy Habsburg Ottót trónra juttassa; a kalocsai érsek valutaüzérkedést folytatott; az érsek segédkezett abban, hogy a népi demokrácia ellenségei külföldre szökjenek stb. A vádlottnak az utolsó szó jogán mondott beszédét is a per konstruktőrjei írták, s olyan kifejezéseket adtak az érsek szájába, amelyek a komikum és a tragikum határán mozogtak. A 64 éves főpap arról beszélt: börtöncellája magányában elmélkedve belátta, milyen veszedelmet készített elő a dolgozó nép számára, bánja bűnét, s csak reméli, hogy paptársai nem követik őt a helytelen úton, hanem tanulnak az ő példájából és tartózkodnak minden káros cselekedettől... és így tovább. Ez a mesterséges ,,beszéd" semmiben sem maradt el az agymosó műhely korábbi produktumai mögött. A tizenöt évre ítélt érsekkel együtt nyolc más személyt is elítéltek.

A Grősz-per megfélemlítő hatásával aztán a párt kicsikarta, hogy néhány héttel a per után a püspöki kar letegye az esküt az ateista államra. Ezzel meg is szűnt a püspöki kar már addig is erősen korlátozott önállósága. Az állam komisszáriusokat küldött az egyházmegyékbe; a püspököt mindenütt kényszerítették, hogy vikáriusát és titkárát bocsássa el; helyettük a kizárólag ateisták soraiból kikerült főbiztosok, képzett rendőrtisztek ültek be a püspökök előszobájába s ezek irányították az ordináriusok, az egyházmegyék tevékenységét. Ezek az állami megbízottak magukhoz vették a kulcsokat és pecséteket, s ha egy püspök nem engedelmeskedett, őrizetbe vették. Az egyházmegyék e civil és ateista irányítóit a népnyelv elnevezte ,,bajszos püspököknek". Feladatuk és céljuk az volt, hogy az önálló egyházszervezésnek véget vessenek, az egyházfők ténykedését akadályozzák, szentbeszédeiket cenzúrázzák (sőt, maguk írják), továbbá, hogy a hittantanítást fokról fokra a minimumra szorítsák, a papi utánpótlást pedig elsorvasszák.

Hogy ez az újabb egyházüldözés mennyire kíméletlen volt, érzékelteti még a kommunista párt későbbi történetírása is, amely, semmit sem szólva ugyan a brutalitás részleteiről, azt mondja, hogy az 1950-es megállapodás ellenére az állam és egyház viszonya nem javult. Majd megjegyzi ehhez: ,,De ennek most már nem egyedül a katolikus konzervatív körök változatlan bizalmatlansága és elutasító magatartása volt az oka, hanem az állami egyházpolitikában elkövetett hibák szintén megnehezítették e téren a kibontakozást. Mindenekelőtt a vallásszabadság erőszakos korlátozását célzó megnyilvánulások, és Grősz József kalocsai érsek — a megállapodás megszületésében közreműködő egyházi küldöttség vezetője — ... letartóztatása és értelmetlen bírósági meghurcolása mérgesítette el az amúgy sem békés viszonyt."[72]

E 28 évvel későbbi beismerés persze semmit sem változtat azon, hogy 1950-ben és utána minden eszközzel mindent megtettek az egyház, a vallás, a papi rend és a hívek tönkretételére. A Grősz-per után élrekerült Czapik Gyula egri érsek számos gesztust tett az állam felé, az állam ezt mindig a gomblyukába tűzte és dicsekedett vele, ugyanakkor egyik csapást a másik után mérte az egyházra. 1951-ben megkövetelte a fiúszemináriumok feloszlatását: kereken ezer papnövendéket kellett elbocsátani. 1952-ben megszüntették a budapesti egyetem teológiai fakultását s több teológiai és papnevelő intézetet. A misére járó híveket zaklatásoknak tették ki s a kommunista párt ifjúsági szervezete kampányt indított a hitoktatás ellen, gúnyt űztek a hittanra járó gyerekekből, az ilyenek szüleit pedig állásukban, hivatalukban vagy hátramozdították, vagy előmenetelükben akadályozták, többször el is bocsátották, mígnem a hittantanítást csaknem teljesen megbénították.

A szerzetesrendeket már az 1950-es ,,állam-egyház megállapodás" után feloszlatták. A deportálásból s internálásból a legtöbb papot kiengedték, de előzőleg presszióval igyekeztek rávenni őket, hogy lépjenek ki a rendből, egyáltalán az egyházból. Sok fiatal, még csak növendéksorban lévő papot így eltántorítottak, de ez a kisebbség volt. A kórházakból kiparancsolták a szerzetes ápolónőket, a feloszlatott rendtagokat szétszórták. Mindössze 400 kapott engedélyt, hogy egyházmegyei szolgálatba lépjen.[73] Egész Európa legjobb tantestületei, a magyar tanítórendek ebek harmincadjára kerültek, a felnövekvő új magyar generációk nagy erkölcsi és művelődési kárára. Több szerzetesrend szinte teljes egészében emigrációba kényszerült.

Czapik érseknek, ha akarta, ha nem, asszisztálnia kellett a kommunista állam megalázó ünnepségein. Neki kellett eskütételre vezetni a püspöki kart abba a Parlamentbe, amely már nem volt Parlament, mert se választott képviselő nem volt benne, se szabad vita. 1955-ben Czapikot is kivezényelték a Helsinkiben rendezett kommunista békevilágkonferenciára, hogy főpapi fényt és színt adjon a szovjet gyülekezetnek.

A katolikus egyházra rákényszerített megállapodáshoz hasonló ,,szerződéssel" láncolták le már korábban a többi, a protestáns és zsidó egyházat is. Az evangélikus egyház a német ajkúaknak a háború után történt kitelepítése, deportálása után számban is megfogyatkozott. Jobban tudott ellenállni a református egyház, amely csak Ravasz püspök ismert eltávolítása nyomán, s akkor is csak nagy belső vívódás után és csak kis többséggel szavazta meg az iskolák államosítását. A református egyház alól azonban ezzel kihúzták a talajt: 1117 iskolától fosztották meg, csak mintegy nyolcat hagytak egyházi igazgatás alatt. A Ravasz László helyére került új püspököt, Bereczky Albertet Karl Barth, a kálvinista ,,pápa" is támogatta; 1946-ban ezért egyenesen Budapestre utazott, de néhány év múlva már Barth is levélben feddte meg Bereczkyt, aki lényegileg mindenben fenntartás nélkül támogatta a kommunista törekvéseket. A Bereczky-féle őrségváltással a magyarországi református egyház a kommunista politika rabja lett, s mint egyik nagy kálvinista író mondotta, ez a politikum ,,a kálvinizmustól és a magyarságtól egyaránt idegen,... s lassan benőtt mindent".[74] A beteg és fáradt Bereczky körül egy 8—10 tagú csoport alakult ki. Közülük kiemelkedik kettő, mint a kommunista célok útjának egyengetője, Kádár Imre és Péter János. Kádár Imre az 1919-es magyarországi kommün idején Szamuely Tibor kivégző osztagaiban tevékenykedett, ezért a kommün bukása után Erdélybe menekült, ott kálvinista teológiát hallgatott s idővel a kolozsvári színház igazgatója lett. A második világháború után került vissza Budapestre, ahol a kálvinista egyház szemináriumi könyvtárában ülve meglehetős hamar jelentéseket írt a papok kommunistaellenes kijelentéseiről s véleményéről.[75] Péter János Tildy Zoltán támogatásával emelkedett magasra a háború után, s tíz éven át a Szovjetunió egyik szívesen szerepeltetett személyisege lett a kommunista békemozgalomban.

A magyarországi zsidó egyház Kádár Imréje és Péter Jánosa egyszemélyben Stökler Lajos volt, akinek segítségével a kommunisták eltávolították a kiváló Hevesi főrabbit. A zsidóktól is elvették iskoláikat. 1946-ban bebizonyíthatóan a Kommunista Párt állt több antiszemita tüntetés mögött, mert a szorgalmas és leleményes ,,kispolgári" zsidó rétegben ellenséget látott. Mindhárom keresztény felekezet kiállt a zsidók védelmében, Mindszenty bíboros tudatosan hirdette, hogy ,,vallásos katolikusok és vallásos zsidók megértik egymást".[76] Stökler Lajos állandóan azt emlegette a magyarországi zsidóság felé, hogy a Szovjetunióban ideális a zsidók helyzete. Ha Rákosi a Szovjetuniót ,,munkásparadicsomnak" nevezte, Stökler nem akart elmaradni mögötte, ő a Szovjetuniót ,,zsidóparadicsomnak" nyilvánította. 1953. január 17-én aztán, a moszkvai zsidó orvosper idején, jelentés látott napvilágot, hogy Stöklert őrizetbe vették. A kommunista jelentés ezt azzal indokolta, hogy Stökler ,,nagyiparos" volt. De akkorra már a zsidó egyházi szervek is teljesen kommunista nyomás és ellenőrzés alá kerültek. A mór, Stökler megtette kötelességét, Stöklert letartóztatták.[77]

Ahogy Czapik katolikus érseknek, úgy kellett a többi vallásfelekezet vezető tagjának is támogatnia a szovjet ,,békepolitikát". Péter János is — ő teljes bevetéssel és odaadással — Helsinki magasztalója volt s azokban az időkben mondotta: ,,A Szovjetunió kezdeményezésében a világ népei meggyőző példát kaptak arra, hogyan lehet tárgyalás útján rendezni a vitás kérdéseket." E nyilatkozatokat természetesen kenetes kifejezésekkel kellett felruháznia, Péter János így ,,hálát adott Istennek", hogy ilyen tevékenységet folytathat: ,,Hálaadásunk személyes vonatkozásait az az élmény gazdagítja, hogy a világhelyzet kedvező alakulása során Isten munkatársai lehettünk az irgalmasság jeleinek ápolgatásával."[78]

A ,,békét" — a ,,pax sovietica" tankokkal teremtett békéjéről van szó — propagálták a békepapok is. E mozgalom állapotára, tagjaira, lelkületére jellemző, hogy az egyház állami nyomorgatása, gyötrése idején hálát adtak a zsarnokságnak és dicshimnuszt zengtek a zsarnokról. Horváth Richárd volt cisztercita szerzetes, a legismertebb ,,békepap", aki élenjárt a püspökök nyilvános denunciálásában és megfenyegetésében s például nyíltan agitált Péteri püspök letartóztatásáért, Horváth Richárd a ,,békebizottságok országos értekezletén", 1952 elején nagy beszédet mondott. Ebben többet idézte Rákosi Mátyást, mint a Hegyi Beszédet, gyakrabban hivatkozott Sztálinra, mint a Bibliára. Horváth Richárd egy mondata a permanens egyházüldözés idején: ,,Mély és bölcs emberség, komoly erkölcsiség vonul végig Rákosi Mátyás egész beszédén. Minden ízében keresztény ez az erkölcsiség, ez a megértő, de ugyanakkor következetes és komoly emberség."[79]

E himnusznál jobban semmi sem jellemezheti, mit művelt a rendszer a papokkal, mit tett az egyház ellen, milyen sorsot szánt, mit követelt meg, hová akarta juttatni a vallás egész intézményét. Azt a szerepet szánta neki, azt a sorsot, amelyre Madách szava illik: ,,Te őt dicséred, ő téged kitart."

Ez már nem is a puszta terror volt, hanem annál is több: az egyház lelke ellen irányuló merénylet.

Ez is visszaütött 1956 októberében.



Láttuk, hogy 1946—47-ben még kisgazdapárti politikusok is, amikor valami formás ,,haladó" javaslattal akarták túlszárnyalni a kommunistákat, a hitoktatás szűkítésére gondoltak. Még inkább ,,haladásnak" vélték a baloldali intellektuelek és pszeudo-progresszív polgáriak azt, hogy 1948-ban államosították az iskolákat, kiiktatták az egyházi tanintézeteket. De ezzel meg is kezdődött a kulturális-szellemi élet bolsevizálása, ,,haladás" címén. Ám, nem haladás, nem fejlődés, hanem visszafejlődés az, ha bárhol is a szellemi életet monopolizálják, a sokrétűséget megszüntetik. Ráadásul a magyarországi kommunista rendszer, ahogy a mezőgazdasági struktúrát szétverte s helyébe nem tudott működésképes szerkezetet adni, ahogy a gigantikus ipari vállalkozások érdekében felszámolta a kiskereskedő, kisiparos réteget s nem tudta ellátni a szolgáltatásokat, úgy nevelő-oktató szinten sem tudta pótolni a keresztény hitfelekezetek tanerőire alapozott szakszerű iskoláztatást. A következmény a színvonal süllyedése lett. Azoknak az éveknek a diákjai nem tanulták meg tisztességesen a helyesírást, s főleg, elmaradtak a nyugati műveltség mögött. A Tízparancsolat erkölcsi kódexe nem volt többé érvényes, a hittantanítás lefaragása következtében pedig a felnövekvő generáció ismeretanyagából hiányzott pl. ,,az irgalmas szamaritánus", ,,a bábeli torony", a pilátusi ,,mosom kezeim" stb. fogalma, nyelvi-kulturális közkincse. Az új iskolai oktatás, az állami indoktrináció el akarta vágni az új magyar nemzedékeket egyrészt Nyugattól, másrészt a magyar történelmi múlttól. A tankönyvek államosítása után olyan tankönyvek születtek, amelyek az államalapító első nagy király, Szent István cselekedeteinek lényegét csak abban látták, bizonyos helytelenítő hangsúllyal, hogy az ősmagyar közösségekbe bevezette a magántulajdon fogalmát s Magyarországot a feudális Európa részévé tette. Mátyás király, a nagy Corvin Mátyás egyes tankönyvek szerint elsősorban a Nyugat talpnyalója volt. Számtanórákon az éppen időszerű kommunista militarizmus szellemében ilyen példák voltak: két ágyú meg három ágyú az öt ágyú. A matematikába is belekeverték Lenint, a biológiába Sztálint. Bevezették az orosz nyelv kötelező oktatását, de ez egyrészt szakszerűtlen volt, mert nem rendelkeztek képzett orosz nyelvtanárokkal, másrészt csak az oroszgyűlöletet táplálta, mert az intézkedést egybekötötték a nyugati nyelvek tanításának a korlátozásával. Különben is, az iskolák a szovjetbálványozás propagandaműhelyei lettek s a tananyag a magyar múltat és a nyugati műveltséget lefokozta s elferdítette.[80]

Az oktatás színvonalának feltétlenül ártott az a szemlélet, hogy a régi vezetőrétegek gyerekeinek tanulmányi előmenetelét akadályozták, teljesítményüket igazságtalanul és előnytelenül osztályozták, viszont a ,,paraszt- és munkásállam" jelszavának érdekében felértékeltek alacsonyabb rendű teljesítményt, ha egy diák ,,jó káderrel" rendelkező szülők gyermeke volt. Ez nemcsak a magas színvonalú, eredményes oktatást hátráltatta, hanem aláásta a felnövekvő generáció igazságérzetét és erkölcsi értékmérőit is. Egyetemre nem iratkozhattak be ún. ,,osztályidegen" szülők gyermekei. A bolsevizálás folyamatában a kultúrpolitika és a nevelés a párt, az ideológia fegyvere lett s az iskolákba is bevitte az osztályharcot, annak minden káros következményével. Az iskola, a közép- és felsőoktatás szintje is, egyetlen keskenymedrű ideológia, a marxizmus—leninizmus szempontjainak lett alárendelve.[81]

Megszűnt a szabad sajtó, a szabad tájékoztatás. A nagy hírközlő szerv, a Magyar Távirati Iroda élére olyasvalaki került, aki oroszországi emigrációjában a szovjet hírszolgálati iroda, a TASZSZ alkalmazottja volt, s most is, Budapesten, fontosabb hírek kiadása előtt még csak nem is a magyar pártközponthoz, hanem külön telefonon a moszkvai TASZSZ-hoz fordult tanácsokért, utasításokért. Az újságokat is ,,gleichsaltolták". Más és más címek alatt mindig és mindenben ugyanazt a konklúziót írták meg a lapok, hogy ti. a Pártnak és Sztálinnak mindenben igaza van. A pártlap, a ,,Szabad Nép" számára erőszakos előfizetés-gyűjtő kampányokat indítottak, ezt a lapot a kis Magyarországon hétszázezres példányban adták ki, bár önkéntes olvasója alig akadt. A ,,Szabad Nép" szolgaian utánozta a moszkvai Pravdát, jellegében ahhoz kellett idomulnia. Ez a pártvezetőség kifejezett kívánsága volt.[82]

A színházakat elözönlőitek olyan darabok, amelyek a kulák ,,elvetemültségét" ábrázolták, a filmek a traktoroslányok, a férfi-munkát végző nők diadalát énekelték gyerekes dramaturgiával, még a slágerek szövege is a munka és a túlteljesítés szépséget zengte. Sajtót, rádiót, filmet, színházat hatalmába kerítette az agitáció nyelvezete, a prózába benyomultak a rosszul fordított és lefordíthatatlan orosz fogalmak és kifejezések, egyáltalán, a kultúra egész világát egyfajta jelszó-halmazat, frázis-dzsungel, plakát-művészet, reklám-szókincs jellemezte, minden fórum a marxizmus—leninizmus és a pártcélok eladhatatlan áruját akarta árusítani. A magyar kultúra többágú sípja egyetlen sikító síppá, szinte rendőrsíppá változott, az új rendszer hegedűjén csak egy húr maradt, a szellemi élet dallama fülsiketítő propagandává silányult A jó iskola és az igazi kultúra helyére a pártszeminárium és ideológiai indoktrináció lépett, sőt, az olvasni, művelődni vágyó embernek arra sem maradt ideje, hogy elmenjen a könyvtárba, vagy könyvet vegyen a kezébe, mert igénybe vették, agyonfárasztottak a kötelező szemináriumi hajszák.

A színházi világot, de az egész kultúrtársadalmat s a mozilátogatók széles tömegeit is megrázta két nagy színművész öngyilkossága ezekben az években. Bajor Gizi, a nagy klasszika orvosprofesszor férjével együtt ment az önkéntes halálba; Somlay Artúr, a nagy öreg, egy ,,Bánk bán" előadást követően szintén mérget vett be, a deportálások idején, miután emiatt éles szóváltásba keveredett Révai művelődési miniszterrel. A Párt mindegyik művész temetésén szép beszédet mondott, Révai koszorút küldött Somlay sírjára. A közvélemény mindkettőt a rezsim kultúrpolitikája, a diktatúra áldozatának tekintette.

A szellemi élet vizsgálatán belül külön fejezet az irodalompolitika s ezen belül is a kommunista írók szerepe, magatartása. A kultúrpolitika az irodalomban meg akarta teremteni az ún. ,,proletár hegemóniát", valamint a szovjet hegemóniát. Ennek érdekében el kellett hallgattatni — vagy beállítani a sorba — még a parasztirodalmat, a falukutató szociográfiát is, amely a kommunizmus előtti évtizedekben oly virágzó volt Magyarországon s a szociális lelkiismeret ébresztését végezte. A szovjet kultúrdiktátor, Zsdánov csodabogara, a ,,szocialista realizmus" lett a vezérlő csillag, mindennek és mindenkinek ehhez kellett igazodnia, pedig valójában senki sem tudta, mi is az a szocialista realizmus?! Magyar kommunista írók egy csoportját egyszer elvitték Moszkvába, ahol a nagy bálvány, Fagyejev tartott nekik szemináriumot erről a magasrendű irodalmi irányzatról. ,,Ifjú gárda" című saját regényén át magyarázta, hogy ez a könyv akkor vált jó regénnyé, amikor ő a párt tanácsait követve átdolgozta s jobban kidomborította benne a párt vezető szerepét a Donyec-medence ifjúsági partizánmozgalmában. Ugyanez a Fagyejev később, évek múlva azt mondotta szovjet írótársának, Solohovnak, a ,,Csendes Don" szerzőjének, hogy nem tudja, mi az a szocialista realizmus, illetve, hogy ,,az ördög tudja, mi az".[83]

Az új kultúrpolitika Magyarországot a Szovjetunió kultúr-gyarmatává igyekezett tenni, huszadrangú szovjet művészek, írók, tudósok, etc. érkeztek Budapestre s oktatták a magyar művészeket. Egy Hrennyikov nevű esztéta megbírálta Bartókot, egy Finogenov nevű szobrász kioktatta a magyar képzőművészeket. Le Corbusier művészi hatását nem engedték érvényesülni, a szovjet építészet cukros remekeit — Zuckerbäcker-stílus — példának állították. Mindez oktalan volt és mélyen megalázó.

Az irodalomnak is a pártot kellett szolgálnia. Különösen nagy súlyt fektetett a párt arra, hogy régi, ismert írók szóljanak az új nyelven, rafinált módon úgy írjanak, hogy az kicsengésében a pártnak használjon. Aki erre nem volt hajlandó, azt kíméletlenül elhallgattatták, új művei nem jelenhettek meg, régi műveit kivonták a forgalomból s zúzdába küldték. Oly nagy írók, mint Németh László, Kodolányi János vagy Tamási Áron, olyan nagy költők, mint a klasszikus Szabó Lőrinc, a nagy lírikus, Weöres Sándor, mint a népi Sinka István, vagy a XX. század Petőfije, a népi líra mesteri művelője, Erdélyi József, karanténba kerültek, nem szólalhattak meg. Illetve, mikor szólni engedték őket, meg kellett fizetniök az adót a Mammon, a Párt előtt, s például Erdélyi József első beköszöntő verse ünnepelte a falu villamosítását, a szocializmus áldását: villanypóznák ott, ahol régebben nem voltak.

A párt kultúrpolitikája később az elnémítás helyett a kisajátítás eszközéhez folyamodott. Hasznosabbnak ítélte, ha a nem kommunista írók írnak, mint ha nem írnak; hisz mást, mint ami engedélyezett, úgysem vethetnek papírra s ha mégis papírra vetnének, úgysem adják ki, mert a könyvkiadás államosítva van. Viszont ha megszólalnak, puszta megszólalásukkal igazolják a kommunista rendszer létjogosultságát és véglegességét. Ez elől a perspektíva elől távozott aztán külföldre a korabeli magyar próza és modern regényirodalom legnagyobb alakja, Márai Sándor, aki Thomas Mann útját — és problematikáját — választotta. Vállalta a száműzetést, ami egy rokontalan nyelvű nép — mint a magyar — írója számára sokkal nagyobb áldozat, mint egy világnyelv írója esetében. Márai Sándor egyike a nagy tanúknak, akik diktatúra és író viszonyát kitűnően ábrázolják s híven elmondják a kínlódást, amely egy írót emigrációra kényszerít. Egyben jól jellemzi a magyarországi kommunizmus irodalompolitikájának a fojtó levegőjét. Egy Moszkvából hazajött idősebb magyar íróval vitatkozva Márai, akkor még magyar földön, kifejtette, hogy amibe nem lehet beleegyezni, az ,,az ember államosítása, ami tűrhetetlen, a szellem államosítása". Idézte Renant, hogy ,,csak az igazság tud forradalmi lenni". Partnere érdekesen viselkedett. ,,A fény — írja Márai —, amely az 'igazság' említésére felvillant szemében, hamar kilobbant. Megint a fegyelmezett, dialektikus ember beszélt — arról, hogy a kommunizmus a föltétlen társadalmi igazság és minden más részletigazság ebből következik." A polgári író megkérdezte a marxista írót: Van-e mód a szovjetben arra, hogy valaki hallgasson? ... Végül is, ahol szabadság van, ott a hallgatás is egyike a szabadságjogoknak! A másik — olvassuk — ,,gyanakodva nézett, óvatosan felelt". Így aztán nem jutottak tovább, a dialógus belefulladt a dialektikus közhelyek tócsáiba.[84]

Kiderült Magyarországon is, hogy az éppen megszerzett hatalom gyümölcseit élvező kommunizmus ismeri az elhallgattatott írót, de nem tűri meg a hallgató írót. Mikor feltűnt neki, hogy a legnagyobb modern magyar író hallgat, piszkálni kezdték Márait, a kultúrfunkcionáriusok üzengettek, sürgették, szólaljon meg. Márai ekkor jegyezte fel: ,,Nem kellett különösebb éleslátás hozzá, hogy megértsem, mi a szíves noszogatás értelme: kommunista jelszavak hangoztatása nélkül ugyan, de igazoljam a rendszert — éppen én, a polgári, párton kívüli író —, bizonyítsam, a megszólalás tényével, hogy a kommunista hatalom most már végleges. A kezdeti hibák bírálata nem volt tilos, lehetett kritizálni személyeket, intézményeket, csak éppen nem volt szabad egyetlen szóval sem bírálni, aminek minden a következménye volt: a szovjet rendszert, a kommunizmust. Ahhoz, hogy a jóhiszeműség és spontánság illúzióját keltsék, szükségük volt a fogatlan, ártalmatlan kritikára is. Ez volt az az idő, amikor megértettem, hogy el kell mennem az országból — nemcsak azért kell elmenni, mert nem engedtek szabadon írni, hanem elsősorban és még sokkal inkább azért, mert nem engedtek szabadon hallgatni."[85] Márai éles szemmel és kérlelhetetlen pontossággal írja le a kommunizmus írókat is idomító könyörtelenségét, mely az írót és a gondolkodót a lenini—sztálini recept szerint kinevezi ,,a lélek mérnökeinek" s a rezsim s az ideológia szolgálatába kényszeríti. Ez elől menekült el, ez volt az igazi veszély, ennek bekövetkeztétől félt, ebben nem akart részt venni: ,,Mindennél veszedelmesebb volt, hogy ittmaradok és egy pillanatban már nem emlékezem arra a másik 'én'-re, akinek nemrégen még volt ereje és akarata tiltakozni. Elkövetkezik a pillanat, amikor már nem tudok — belülről, némán sem — tiltakozni valami ellen, amit emberellenesnek, népellenesnek és emberietlennek ismertem meg." És folytatja a tépelődés nyomában járó világos felismerést, a szellemi internáltság vészes következményét: ,,Ebben az internáltságban ... elkövetkezik egy pillanat, amikor az egyéniség már nemcsak idomított, kondicionált fogoly egy erőszakos rendszerben, hanem önkéntes segítőtárs és cinkos, mert kiégett benne a szabadulás szükségességének utolsó tudatszikrája."[86]

Minden rangos író vonakodott megadni magát annak, ami jön, a behódolásnak, annak, hogy kirakati műtárgy legyen a szellemi erőszak korszakában. De a párt annál inkább igyekezett magához láncolni a vonakodót, minél jobban vonakodott. Faludy György, Villon zseniális fordítója is szemet szúrt a pártnak amiatt, hogy hallgat, nem adja oda a nevét különböző kiadványokhoz. Faludy a szociáldemokrata párt tagja volt, de volt ennél fontosabb tagsága is: az írók családjához tartozott és a szépség volt a hitvallása. Ezért nem tudott íróként kooperálni azzal, ami ,,párt", viszont a Párt ebbe nem tudott belenyugodni. A Kommunista Párt még azt sem akarta megengedni, hogy egy baloldali író mint egyéni partizán harcoljon ,,az ellenség" ellen, megkövetelte, hogy ezt mint ,,katona" tegye. Kommunista írók, barátok vagy pályatársak, hogy óvják, mentsék Faludyt a párt előbb-utóbb bekövetkező haragjától, felajánlották neki, kérték: vállalja el egy készülő nagy antiklerikális irodalmi antológia szerkesztését. Ha elvállalja, ez a legjobb módja, hogy eloszlassák a félreértéseket, a gyanakvást — gondolták barátai. Faludy, aki híres antiklerikális volt — most elutasította. Mert ekkor már folyt a papok deportálása, lezajlott a Mindszenty-per, s Faludy ilyen körülmények között a jó ízléssel nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy támadjon valakit vagy valakiket, akiket üldöznek s akik nem tudnak védekezni.[87] Nem sokkal utóbb Faludyt letartóztatták, s hogy az irodalom akkortájt már mennyire rendőri kérdés volt, mutatja, hogy csakhamar börtönbe került az a két író-újságíró is, aki neki az antológia szerkesztését felajánlotta.

Pontosan, szó szerint bekövetkezett, amit Márai megjósolt, s amitől a Faludyak féltek: a magyar irodalom vagy a diktatúra szekere elé került vontatólónak, vagy kasztrálttá vált, s nem volt szava az országon végigvonuló szenvedésről. Amikor éjjelente ezrével hurcolták el az embereket, amikor a parasztot nyomorgatták a beszolgáltatással, a munkásnak a velejét is kiszívták a munkahajszával, a magyar írónak nem volt, nem lehetett szava. ,,Az írástudók árulásáról" kellene beszélni, ha nem szolgálna mentségül, hogy az író, ha megszólalt volna, a szó legszorosabb értelmében életével fizetett volna. De ez nem változtat azon, hogy ez a rendszer az írói lelkiismeretet elaltatta, gúzsba kötötte, a szellemi, irodalmi életet kiherélte. De ennél is szomorúbb — s erre aligha van mentség —, hogy az író megszólalt a zsarnokság védelmében és hozsannázóit a zsarnoknak. Babits Mihály az előző korban még megírhatta a lapítokról, hogy ,,gyilkosok közt cinkos, aki néma", most azonban nem volt szabad még némának se maradni, most ujjongani kellett. 1952-ben, amikor Rákosi Mátyás 60 éves lett, egy díszkötésű könyvet állítottak össze: ,,Magyar írók Rákosi Mátyásról". E kötetben s e köteten kívül írások tucatjai ünnepelték a diktátort, nemcsak, mint az emberiesség bajnokát, hanem úgy is, mint aki ,,a költői ihlet forrása". A magyar szellem mélypontja volt, magyar földön ilyen hízelgést nem írt le magyar toll ezer éven át, véreskezű gyilkost így még nem dicsőítettek, mint most ezek az ,,anti-velszibárdok". Köztük — fájdalom — nem kommunista írók, a legnagyobb nevek viselői is.

A kommunista írók helyzete és szerepe sajátságos volt. Ők erősítették legvehemensebben és teljes vaksággal az embernyúzó rezsimet, de az ő soraikból kerültek ki, akik — nagy késéssel és bizonyos szelekciós érzékkel ugyan — kinyitották a szemüket. Majd — idővel —, a szájukat. Ők borultak le elsőnek a mindenható Párt előtt, de ők szólaltak fel elsőnek a pártvezetőség ellen.

A kommunista írók között volt néhány igazi tehetség és sok volt az irodalmi salak, a karrierizmus, stréberség terméke. Voltak Moszkvából hazatért veteránok és hazai új, lelkes fiatalok, akik hittek a szocializmus építésének szent és sérthetetlen céljában. Az öregek, akik látták a Szovjetunió különböző pereit, tisztogatásait, lélekölő és irodalomsorvasztó periódusait, felvilágosíthatták volna a fiatalokat, de nem tették. A Szovjetunióban, a szocializmus élenjáró országában megélt élményeikről mélyen hallgattak. Hallgattak, mert egyrészt kiégtek, másrészt, mert azért jöttek haza, hogy nyugodtan éljenek, autóval, villával, állami apanázzsal. A Szovjetunióban megtanulták, hogy az őszinteségnek könnyen börtön és halál a vége. Jellemző, hogy legtöbbje csak visszatérése után 8—10 évvel vallotta be, hogy a Szovjetunióban börtönben is ült. Illés Béla, a legjellegzetesebb moszkovita író 1956 nyarán, mikor már a közelgő forradalom szelei jelezték a drámát, zokogva kiáltott fel fiatalabb írók előtt: ,,Ti, fiúk, nem tudjátok, hogy mennyit féltünk és mennyit hazudtunk mi harminc éven át odakint!"[88] De ezek az írók aztán tíz éven át, hazajőve, hazudtak Magyarországon is. Ha mással nem, éppen ezzel a hallgatással.

A fiatalok aztán — a salakról, a stréberekről, karrieristákról most ne beszéljünk —, az idealista kommunisták így vakon követték a pártvonalat, amely egy egész népet döntött romlásba. Jó néhányuknak el kell hinnünk, mert hitelesen elmondják, hogy őszintén lelkesedtek, nagyot tévedtek és őszintén csalódtak. Elismerik, hogy ideológiai rajongásuknál, a ,,haladásba" vetett hitüknél, meggyőződésüknél csak a tapasztalatlanságuk volt nagyobb. E kommunista nemzedék egyik legtehetségesebb írója, a Sztálin-díjas Aczél Tamás írta meg később, hogy ő és társai Magyarország határát egyszer sem lépték át nyugati irányba, Nyugatot, a nyugati demokratikus berendezéseket nem ismerték s elhitték, hogy ,,a demokráciának magasabb formája az, amikor nincs demokrácia". A párt erőszakosságai láttán a francia forradalom jelszavát idézgették magukban, amely szerint ,,nincs szabadság a szabadság ellenfeleinek".[89]

Abban, hogy a kommunizmushoz oly sok fiatal tollforgató lelkesen csatlakozott, szerepet játszott egy nemzetközi tekintély, Lukács György puszta léte. Vonzóvá az tette, hogy nemcsak Moszkva tartotta nagyra, de a művelt Nyugaton is volt visszhangja, s vitán felül hírneves esztéta volt. Ha ő is odatartozik, ti. a párthoz, dicsőség odatartozni — vélték a fiatalok, a marxista ifjak, akik úgy járultak ,,Gyuri bácsi" zsámolyához, mint valaha Voltaire elé tanítványai. Lukács tudott különbséget tenni jó polgári és rossz szocialista költészet között s az előbbit felsőbbrendűnek tartotta. De mindenkor megtalálta a totalitárius rendszer irodalmifilozófiai igazolásának a finom módjait is, és hirdette, hogy az író legfőbb feladata az irányzatosság. Lukácsot, valószínűleg irigységből, megbírálta az irodalom rendőrminisztere, Révai. Azt írta, hogy Lukács kritikai realizmusa árt a szocializmus fejlődésének. Révai kevesellte Lukácsnak még azt az eléggé jakobinus nézetét is, hogy az író az irányzatosság szolgálatában legyen partizán. Nem, Révai szerint az író legyen több: ,,a pártmunka kereke és csavarja". Ma már — mondotta Révai — az irodalom legfőbb elveként nem elég az irányzatosság, a legfőbb elv a pártosság. Jellemző a kor politikai és irodalmi viszonyaira egyaránt, hogy amikor a százszázalékos kommunista Lukácsot megbírálta az a kommunista értelmiségi, aki ráadásul miniszter is volt — lelkes tanítványainak nagy része megtagadta Lukácsot. S jellemző az is, hogy Lukács — önkritikát gyakorolt. Nyilvánosan beismerte, hogy rosszul ítélte meg a szocialista fejlődés tempóját. Az idős világtekintély egy megdorgált iskolásfiú alázatosságával meakulpázott, amiért nem foglalkozott kellő mértékben a legújabb szovjet irodalommal s felfogásával ideológiai zavart okozott... Lukács önkritikát gyakorolt, mert a szellemi kényuralom idején is meg akart maradni az uralkodó establishment kényelmében. Később maguk a fiatalok is felismerték a Mester magatartásának rugóit és negatív következményeit. Felismerték, s elmondották Lukácsról: ,,Az öreg, mire öreg lett, megtanulta, hogy taktikázni kell, mosolyogni kell, jó arcot kell vágni a rossz tréfákhoz is, iszonyatok előtt is szemet kell hunyni, kisebb és nemcsak kisebb kérdésekben nemegyszer meg kell alkudni, ha életben akar maradni és ráadásul még dolgozni is akar." Lukács György, mint ez a diagnózis a továbbiakban mondja, ,,nevével és tekintélyével, kiállásával és fellépésével nagy nemzetközi kongresszusokon nemcsak egy eszmét terjesztett, amelyben hitt, hanem fedezett szörnyű bűnöket is, amelyekről pedig ha valaki, akkor ő tudta, hogy bűnök; hallgatott hazugságokról, amelyekről mindig tudta, hogy hazugságok... Nemcsak vitapartnereivel szemben volt türelmes, hanem... igazságtalanságokkal szemben is..."[90]

Lukács nemzetközi szereplése, tekintélye mindenekelőtt a nyugati marxista-baloldali intellektuelek körében meghosszabbította azt a hiedelmet, hogy a kommunizmus valóban progresszív és valóban megváltás. Lukács, aki harcosan hirdette, hogy a nyugati, kapitalista, imperialista társadalmakban létező conditio humana hamis, nyugati útjain hallgatott arról, hogy pl. Magyarországon a conditio humana a gyakorlatban a földjétől megfosztott paraszt, az agyonhajszolt munkás, a megcenzúrázott és elnémított író. Lukács, a többi marxista filozófussal együtt, Marx, Engels, Lenin, Trockij nyomán vallotta, hogy az utolsó emancipálandó kategória, a proletariátus a burzsoázia áldozati báránya, s egy megfeszített Krisztus erényeivel rendelkezik; Lukács írásai szerint is a proletariátus emancipálása révén véget ér az embernek ember által történő kizsákmányolása s megszületik az ,,igazi" emberi társadalom.[91] De nyugati útjain elhallgatta, hogy mind a Szovjetunióban, mind pedig most Magyarországon látta a proletárdiktatúra valóságát, az állam elhalása helyett a rendőrállam megszületését és a kapitalista Bedeaux-rendszert megszégyenítő szocialista bérrendszert, hogy látta az egész társadalom s benne a proletár kizsákmányolását az emancipált proletárképviselet, a diktatúra által. Minderről nem szólt Lukács a nyugati intellektuális kongresszusokon. Ahogy az egykori tanítvány becsületesen megmondotta: ,,fedezett bűnöket... hallgatott hazugságokról".

Révai József vitába szállt egy másik kommunista íróval, Déry Tiborral is. Déry ragaszkodott ahhoz, hogy az író igyekszik megvédeni azt a jogát: arról írjon, amiről akar. Révai ezt ,,polgári moralizálásnak" nevezte s kijelentette: a mi világunkban az írónak ez a joga nincs meg: nem ismerjük el azt az esztétikai tételt, hogy az író ízlése és ítélete a legfőbb kritériuma annak, mit és hogyan kell megírnia.

Ez világos beszéd volt — Magyarországon nem az írók döntöttek arról, hogy mit és hogyan írjanak. És persze a Révai—Lukács, a Révai—Déry vita sem jelentette, hogy Magyarországon irodalmi vita lehetséges. Mert az ilyen vitákból, leszámítva a kommunista establishment tagjait, az egész magyar irodalom ki volt rekesztve. Pontosabban, az egész szellemi vita le volt szűkítve oda, hogy 300 kommunista ,,író" vitatkozhatott arról: irányzatosság vagy pártosság, Déry vagy Révai. De hogy a nem kommunista szellemi nagyságok felvethették volna a kérdést: szocializmus vagy nem szocializmus? Vagy hogy megírják: a szocializmuson kívül van az emberi kultúrának más kincse is, amelyhez tán igazodni lehetne! — erről szó sem lehetett.

Ilyen viszonyok között az irodalmi élet elsekélyesedett, a szabad szellem meghalt. Uralkodóvá vált az ún. sematizmus. A sablon-írások tucatjai, kongó, üres, terméketlen művek árasztották el a könyvpiacot. Az író, akár a párt kegyeltje volt, akár nem, bármiről írt, mindig centiméterre és milliméterre, dekára vagy grammra kimérte, hogy eléggé, kellő mértékben dicsérje a szocialista építést. Az írás ebben az értelemben és ebben a korszakban — mértani és számtani művelet lett.

A nagy könyvtárakból kivontak olyan szellemi alkotásokat, melyek ártalmasak lehettek az uralkodó ideológia szempontjából. Egy időre bevonták, epurálták például Dante Divina Commediáját. S gyanús volt az, aki többre tartotta Dantét, mint a szovjet Alexej Szurkovot.[92]

A Nemzeti Színház műsoráról hosszabb időre letiltották a magyar Faust, az ,,Ember tragédiája" előadását, mert a falanszterjelenet víziója nagyon emlékeztet a szocializmus sivár világára; s nyilvánvalóan azért is, mert Madách vallja ebben a műben: család s tulajdon lesz a világnak kettős mozgatója.

Amikor régi nagy írók nem vehettek tollat a kezükbe, vagy száműzetésbe kényszerültek, akkor Magyarországon az irodalmat Sztálin összes művei pótolták. Százezres példányokban vitték piacra, nagy költséggel és kis haszonnal.

Miközben a Biblia nyomtatását minimálisra redukálták, sőt, egy időben meg is tiltották, a szovjet párt történetét 530 000 példányban adták ki egy olyan országban, amelynek a lakossága még tízmillió sem volt. A Liber Librorum, a Könyvek Könyve helyett a szovjet párttörténet. Micsoda emelkedés! Ennél magasabbra már igazán nem lehetett zuhanni!



Az ötvenes években történt.

Budapest egyik útvonalán rendőrségi autó száguldott és szirénázott. A többi autó, főleg teherautó, mert személygépkocsi akkoriban még nem igen jutott a közönséges halandónak, tágult jobbra-balra. Az egyik teherkocsi sofőrje azonban nem tudott időben félrehúzódni s így elzárta a rendőrautó útját. Abból kiszállt egy magasrangú személyiség, dühödten nekiesett a teherautó vezetőjének, személyesen pofozta, agyba-főbe verte, ahogy csak tudta. Az eset után saját sofőrje megkérdezte tőle: — Tábornok elvtárs, miért csinálta ezt? Hisz ez egyszerű munkás volt. — Nagy szamár vagy — felelte a tábornok kedélyesen —, tanuld meg, hogy a rendőrséget tisztelni és félni kell; szükséges, hogy az emberek remegjenek már attól, hogy meglátnak egy rendőregyenruhát.[93]

Ez a tábornok Péter Gábor volt, a politikai rendőrség, az államvédelmi osztály, az államvédelmi hatóság mindenható feje, a kommunista rendszer rettegett erőszakszervének első főnöke. Az ÁVO, majd ÁVH fejének ez a felfogása, lelkülete, a ,,fejtől büdösödik a hal" igazsága alapján érvényesült az erőszakszerv minden intézményében és személyénél, tisztektől lefelé az utolsó fogdmegig. Létalapja és filozófiája az volt, hogy — rettegtek tőle.

Amikor ez az eset történt, Magyarország már körül volt kerítve drótsövénnyel és aknazárral. Már állt a vasfüggöny, amelynek munkálatait 1947 nyarán kezdték meg s 1949 elején fejezték be. Magyarország történetében erre sem volt példa. Most először történt meg, a 20. század közepén, hogy az országhatárt hermetikusan lezárják, intézményesen és véglegesen, pontosan úgy, ahogy egy börtönt vagy egy internálótábort. A szűkszavú hivatalos közlések arról beszéltek, hogy a határon ,,műszaki zár" készül. A határvidék lakói viszont megdöbbenve látták s nem akartak hinni a szemüknek, amikor két és fél évvel a háború befejezése után katonai egységek óriási munkálatokat indítottak: cementcölöpöket vertek le, szögesdrót huzalokat feszítettek ki, robbanóaknákat telepítettek a magyar—osztrák határ vonalán. Aztán az első dróthuzal mellett párhuzamosan második drótsövényt építettek s újabb aknasávot létesítettek. Végül őrtornyok szökkentek a magasba, gémlábú csúf lények, az őrtornyokba ÁVO-katonák géppisztollyal és gépfegyverrel, az egész hihetetlen építmény mellett pedig, végig, községről községre, erdőtől erdőig őrjáratok cirkáltak, hosszú pórázra eresztve a lihegő vérebeket. Az osztrák határ után következett a jugoszláv határ. Ahol nemrég még eleven forgalom, vidáman porzó utak, ahol út menti gyümölcsfák virítottak, ott most meghalt az út, elvágta a drótakadály és az akna, elvágták a Nyugatra vezető ütőereket, elnéptelenedett a vidék, bezárult valami: börtönbe került egy egész ország.

Ez a körülkerített ország a szó legszorosabb értelmében rendőrállam lett. S minden cselekedet alfája és omegája: a félelem. Péter Gábor organizációja büszkén így nevezte magát: a demokrácia ökle. Ennek az ökölnek örök lengése senkit és semmit nem kímélt: ez sújtott le háborús bűnösség címén a két háború közti vezető rétegre; ez hajtotta végre a politikai pártok likvidálását, az összeesküvési pert, a Mindszenty-pert, a Rajk-pert; ez vonult végig a falvakon s kuláküldözés címén kirángatta a falu gyökereit, a mezőgazdasági lakosság kerek egyharmadát telepítve át és összevissza; ez csengetett és kopogott a pesti polgárok lakásán s bonyolította le a deportálást; a gyárakban ez szervezte meg a besúgóhálózatot, ez emelte ki a régi szociáldemokratákat és szakszervezeti vezetőket, vagy az iramot nem bíró munkásokat; ez tört be a kolostorokba s cipelte el ezrével az apácákat és papokat. Jogos és találó a megállapítás, hogy kis túlzással azt lehet mondani: Magyarország 1945 utáni története az ÁVO története.[94]

A demokrácia öklétől rettegett az egész ország s végül rettegett tőle önmaga is, a rendszer, amelynek védelmére létesült. A mai vallatok holnap vallatószobákba kerültek s tegnapi kollégáik vallatták őket. Aki, magas helyen, íróasztalánál ma aláírt egy letartóztatási parancsot, holnap ott találhatta íróasztalán azt a végzést, amely az ő letartóztatását rendelte el. A rendszer megteremtette a rendőrapparátust, s aztán — mint minden kommunista rendszer — ennek az apparátusnak a függvénye lett. A rendszer önmaga biztonságát remélte a rendőrgépezettől, ám mégis, ez a rendszer örökös bizonytalanságban élt.[95]

Az ÁVO az évek folyamán valóságos állam lett az államban. A fővárosban egész épületcsoportokat foglalt el, a hírhedt Andrássy út 60. körül rátette a kezét egész háztömbökre, erődrendszert épített ki magának az Akadémia utcai pártszékház szomszédságában, birtokába vette a fogházakat és internálótáborokat szerte az országban. Személyzetét óriásira duzzasztotta. Az ötvenes években a létszám meghaladta a 80 000-et, majd megközelítette vagy elérte a 100 000-et.[96] Ha ehhez hozzávesszük a kb. 40 000 főnyi államrendőrséget, akkor látjuk, hogy a kommunista rendszernek, mely demokráciára és szocializmusra hivatkozott, csaknem 140 000 főnyi karhatalomra volt szüksége. A kommunisták által oly sokat kárhoztatott Horthy-rendszerben a rendőrség és a vidéki közrendre vigyázó csendőrség együttes létszáma sem haladta meg a 40—45 000 főt.[97]

A hírhedtté vált kommunista organizáció, az ÁVO — Péter Gábor szellemében — a legrövidebb időn belül elérte, hogy nevének puszta hallatára remegni kezdtek az emberek. Jellemző az a keserű tréfa, amely a rezsim rendőrszervére és általános politikájára vonatkozik. Két ember beszélget a pesti utcán, két régi jó barát. Az egyik megkérdezi a másikat, mi a véleménye a koalícióról? A másik hallgat. Mit szól Mindszenty bíboros magatartásához? A másik hallgat. Hogy látja az államosítási problémákat? Hallgatás, hallgatás. Az újabb kérdésre, hogy mi van vele, talán megnémult — így válaszol: — Nézd, én ab ovo nem politizálok, ah avo meg félek!

A félelem tökéletes volt s rövid idő múlva és hosszú évekre még az akasztófahumor is meghalt. A módszerek, fogások, melyeket az 1945-ben még Politikai Rendőrség néven ismert organizáció akkoriban alkalmazott, az ÁVO-korszakban egyre szaporodtak, terebélyesedtek, ezrek után tízezreket, majd százezreket nyomorítottak meg. Nem volt család Magyarországon, amelynek valamely tagja ne került volna be a hírhedt rendőrségi épületekbe, börtönbe vagy internálótáborba. A toll nem alkalmas az átélt borzalmak, elkövetett embertelenségek ábrázolására. Az áldozatok idegtépő szorongását, lelki gyötrődését, fizikai kínoztatását, az erőszakszervek elvetemült leleményességét, tizenhárom próbás szadizmusát alig lehet szavakba öltöztetni, mert a legerősebb kifejezések használata is csak halvány kópiája annak, ami történt, amit emberekkel műveltek. S a szerző, aki fogolynaplók s élményleírások százait tanulmányozta át, iszonyodik attól, hogy a rendelkezésére álló néhány oldalba sűrítse a legiszonyatosabb cselekedeteket, amelyek Magyarország börtöneiben 1945 után lezajlottak.

Ebben a kis közép-európai országban 1945 és 1953 között nem kevesebb, mint 199, vagyis egy híján 200 fogházat, börtönt és internálótábort tartottak üzemben, miközben a jóval nagyobb és ugyancsak kommunista Lengyelországban 97-et.[98]

Ez a 199 börtön, ezek a ,,nevelőintézetek", ahogy az ávósok előszeretettel becézték, a rémuralom visszataszító műhelyei voltak. Aki ide bekerült, az megjárta az élet minden kálváriáját. A vallatók mindent kipréseltek az áldozatokból, amit csak akartak, a legszörnyűbb és legképtelenebb valótlanságot is. A módszer nem is mindig a fizikai tortúra volt, hanem a zsarolás módszere. A vallatott rabot hozzátartozóik sorsával zsarolták. Egy újságíróra pl. a vallató ráripakodott: ne tagadjon, mert ,,itt van a kezem mellett a telefon, ha okoskodik, csak egy szavamba kerül és félórán belül itt van a felesége is"! Aztán egyetlen szó: ,,Akarja?"[99] Egy nagy író, mikor az első vallatások alkalmával azt kérdezte a vallatóktól, hogy mi történik, ha nem ismeri be nemlétező bűneit, ezt a választ kapta: ,,Akkor vége a játéknak, s addig verünk, amíg bevallod. S ha ez nem segít, s ha közben tévedésből s véletlenül nem ölünk meg, akkor idehozzuk szerelmesedet, Zsuzsát. Aztán az anyádat. Még a sz...-t is kiverjük belőlük. De ne számíts rá, hogy láthatod őket. Csak hallani fogod, a szomszéd szobából, sikoltozásukat."[100]

Az ilyen nyitányoktól aztán olyan kálváriás út vezetett börtöncellákon át sok esetben egyenesen az akasztófáig, hogy az a történelem majd minden válogatott tortúráját homályba állítja. Egy pszichológiai tanulmány szerint minden adott társadalomban él kb. 5 százalék szadista. Magyarországon ez az öt százalék jól fizetett állásokba került. Goethe azt mondotta: nincs olyan bűntény, amelynek elkövetésére ne erezné magát képesnek. Goethe tévedett: amire az ÁVO-személyzet képes volt, arra ember nem volt képes.

Nedves, büdös cellák, zsúfolt barakkok, keskeny kazamaták, orvosi ellátás gyérsége vagy teljes hiánya, a fényűzésnek deklarált higiénia mellőzése, a gyenge táplálék, az őrök durvasága, mind, mind együtt járt a rabélettel, s amiről igen sok rab panaszkodik: a válogatottan aljanép-őrszemélyzet sértő, trágár, embert alázó modora, beszéde, párosulva a teljes kiszolgáltatottság érzésével. A vallatótisztek és a börtönőrtisztek, altisztek, közegek mindjárt a fogság kezdetén, a rabélet elején s a fogság minden fázisában minden reménytől meg akarták fosztani az áldozatot. Hóman Bálint, a nagy történész valósággal éhen halt a börtönben, a normálsúlyban 110 kilós embert rendszeresen éheztették, amíg majdnem 50 kilóra fogyott s mikor már éppen csak hálni járt belé a lélek, a börtönorvos a váci rabkórházban így ,,üdvözölte": ,,No, Hóman, még mindig nem döglött meg?"[101] A sok internálótábor között a leghírhedtebb volt a recski tábor, ahol az élelmezés szándékos gyatrasága, a kőtörés nehéz munkája és az általános embertelen viszonyok következtében a bekerült fogoly átlagos élettartama mindössze két év volt.[102] Aki nem kerülhetett ki onnan időben, annak ez a tábor élete utolsó állomása volt.

Egy politikai fogoly elmondja emlékezésében, hogy a budapesti gyűjtőfogházban a rabok sokszor éjjeleken át nem tudtak aludni, mert köröskörül a cellákban a rendőrök verték társaikat s azok sikongása egész éjszaka hallatszott. Az őröknek joguk volt kényük-kedvük szerint verni és kínozni a rabokat. A kínzások az őrök temperamentuma szerint változtak, s az őrök szeszélye szerint kaptak a rabok kurtavasat vagy sötétzárkát vagy extrabüntetést, a legkülönbözőbb nyomorgatásokat.[103]

Egy másik börtönemlék is beszámol arról, hogy az elítélteket soha nem hagyták nyugodni, a nyomozók még ott is újabb és újabb adatot igyekeztek kipréselni belőlük ,,bűntársaik" ellen. A zárkákban lehallgatókat szereltek fel, a rabok közé kémeket építettek be. A vallatott elítélteket, ha nem vallottak, ,,konok" magatartásuk miatt ,,éheztetni kezdték, külön sújtották, s ha továbbra sem kooperáltak, elmegyógyintézetbe zárták, hogy ott azután jobb belátásra bírják őket".[104]

Megvolt tehát minden a magyarországi börtönökben: zsarolás a hozzátartozókkal; a rendőrség túszként kezelte a rokonokat, vagyis volt túsz-szedés; és már akkor megvolt az orosz disszidensek hírhedt üldözésének a módja, az elmegyógyintézet.

Ugyanez a börtönnapló a továbbiakban így emlékezik: ,,Éhség, vérhas, a tüdőkre támadó fagyos hideg rendszeres módon tizedelte a rabokat. A fogház udvarában naponként lehetett látni halottvivőket, akik a hullaház felé siettek fogolytársaik ponyvával letakart tetemeivel. Az éhségtől vánszorgó sétálókra — akiket durva fenyegetésekkel és ocsmány kiszólásokkal hajszoltak szaporább léptekre — golyószórók meredtek az emeletről és a padlás nyílásaiból."[105]

A háború alatti és utáni magyar nemzedékek felnövekvő, fiatal társadalma valóban az embertelenségek korszakába született bele. Látta a zsidók sárga csillagos megjelölését, deportálását, halálba hurcolását, majd látta a kommunizmus vérengzését. A kor egyik szenvedő alanya így számol be e nemzedék életérzéséről: ,,Szemtanúként látott sárga csillaggal megalázott embereket a halálba menni, látott a humanizmus jegyében keretlegényeket lámpavasra akasztani, látott nyilvános, helyjegyes akasztásokat, látott cigarettával megégetett melleket, emberi testbe tört üvegdarabokat, dinnye nagyságúra vert heréket, meggyötört és egy életre nemtelenné kínzott nőket." S hozzáteszi e vigasztalan képhez azt is, ami vigasztal: Hogy — mondja —, hogy ez a fiatalság mégis megmaradt humanistának, azt bizonyítja, hogy 1956-ban, a szabadságharc alatt a börtönökből kitörő rabok egyetlen fegyőrt sem bántalmaztak.[106]

Arra, hogy a kommunista börtönökben milyen volt az élet és a bánásmód, álljon itt a kommunista rémuralom egyik kommunista áldozatának a tanúskodása. Rajk Júlia, Rajk László özvegye, aki maga is éveken át raboskodott — Rajk Júlia 1956-ban, még a forradalom előtt, a Petőfi Körnek a Magyar Néphadsereg Tiszti Házában tartott gyűlésen, ahol ,,régi illegális kommunisták találkozója" volt, nyíltan kimondta: 1944-ben, a fasizmus éveiben is börtönt viselt, de az ott elszenvedettek közelébe sem jöhetnek az ÁVH-tömlőcök embertelenségeinek.[107]

A rendőrállam puszta léte és munkája megmérgezte a magyar társadalom egész légkörét. Az ÁVO óriási besúgóhálózatot szervezett és igyekezett közerkölccsé tenni a denunciálást. Az élet minden szektorába s a társadalom, sőt, saját állama minden szervezetébe beépítette kémeit. Olcsó, hitvány jellemeket állított a maga szolgálatába, s erős, kiváló jellemeket kényszerített, presszióval, árulkodásra. A házakban a házmester, a hivatalban a portás vagy a hivatalfőnök, az iskolában a tanár vagy a diák, a családban a szülő vagy testvér, vagy — ez sem volt ritkaság — a gyerek lett átformálva vádaskodóvá, spiclivé, feljelentővé. Az ÁVO behatolt a családi szentélybe, felforgatta a családi békét. Árgus szemekkel figyelte a magánéletet s ezért megszűnt a magánélet. Régi barátok, kedves ismerősök, rokonok kerülték egymást, nem ismerték meg egymást az utcán s mindenki gyanús volt, aki él. Soha senki nem tudhatta, hogy a leghívebb barátja nem árulta-e el az ÁVO-nak. A besúgóhálózat megkísérelte, hogy egyformán zsoldjába kényszerítse a tisztességes családanyákat és a prostituáltakat, a hitvány spicliket vagy a gyónási titokra esküdött papokat. A ,,pressziónak" ez a félelmetes világa, párosulva a rettegéssel, hogy holnap őt jelentik fel és őt hurcolják el, ez a félelem nemegyszer felért a börtönben elszenvedett kínokkal is. Jól jellemzi ezt egy korabeli feljegyzés, amely megörökíti, hogy mikor egy börtönből szabadult asszony találkozott volt főnökével, ő, a volt rab ezt kérdezte: — Mondja, ugye rossz volt szabadlábon?[108]

Hogy az ember mennyire nem volt szabadlábon akkor sem, ha szabadlábon volt, arra szolgáljon például Szekfű Gyula esete, amely egyben példa arra is, mily rafinált módon végzik a kommunista szervek a Nyugat félrevezetését, a ,,misinformation" műveletét. Julien Benda, a híres mű, ,,Az írástudók árulása" szerzője, Rajk kivégzése után Párizsból Budapestre utazott, hogy megtudja — az igazságot. Remélte, hogy megcáfolhatja a ,,hamis" nyugati híreszteléseket, hogy ti. a Rajk-per tiszta machináció. Julien Benda több vezető magyar értelmiségivel beszélt, többek között Szekfűvel is. Kivétel nélkül mindegyik hangsúlyozta előtte, hogy nem tagja a kommunista pártnak és sok mindenben nem ért egyet a kommunistákkal. Ezek előrebocsátása után aztán mindegyik elmondotta neki, hogy — Rajk igenis bűnös volt, igenis volt összeesküvés, és hogy az ilyen közönséges bűnözők tetteivel szemben minden állam köteles védekezni. Julien Benda, miután így beszéltek neki a kommunizmusban élő írástudók, szentül meg volt győződve, hogy íme, ez az igazság. És el volt szánva arra, hogy visszamenvén Párizsba, könyvet ír s kimutatja: lám, hogy rágalmazták Nyugaton a fasiszták a magyar népi demokráciát. Mindezt a Bristol szállóban elmondotta régi ismerősének, a Nyugaton is jól ismert Faludy Györgynek. A beszélgetésen azonban jelen volt két tolmács, akikről Benda nem, csak Faludy tudta, hogy az ÁVO megbízottai. Így aztán Faludy semmit sem mondhatott el Julién Bendának abból, amit közben gondolt. Nem mondhattam el — írja —, hogy azok, akikkel Benda beszélt, egytől egyig un. ,,hivatásos nem kommunisták". Vagyis feladatuk éppen az, hogy a külföldi látogatók előtt hangsúlyozzák, ők nem párttagok. Nem mondhatta el, hogy ezeket, mielőtt találkoztak Bendával, a párt sajtóosztálya alaposan kioktatta, mit mondjanak. El akartam mondani — folytatja Faludy —, hogy Szekfű Gyulát a párt zsarolja, engedelmességre kényszeríti, mert élete azoktól az orvosságoktól függ, amelyeket csak külföldről lehet beszerezni, s ha nem engedelmeskedik, nincs orvosság.[109]

Ez a világ sok hasonló aljasságot szült és sok szadistát szabadított rá a társadalomra, mérhetetlen szenvedéseket okozott. De ugyanakkor volt példája a nagylelkűségnek és nemeslelkűségnek is. Voltak megdicsőült rabok és emberséges börtönőrök. A cellákban sok régi politikai ellenfél nyújtott kezet egymásnak, megszületett egy, a jövőre tett nemzeti egység fogadalma. Volt hűtlenség, de volt bajtársiasság is, volt gyáva élet és heroikus halál.

A börtönvilág polgárai egy életen át őrizték egy-egy halálba induló rabtársuk búcsúszavait s egész irodalom született olyan mondatokból, melyeket utolsó órájukban a siralomházban, vagy utolsó percükben a hóhér kötele alatt rebegtek el a halálraítéltek. Egy 22 éves fiatalember kivégzése előtt Villon ,,Az akasztottak balladája" c. versét szavalta. Egy ősz ezredes azt kiáltotta: ,,Éljen a Szent István-i, kommunista mentes Magyarország!"[110] Az egyik halálraítélt szent Ferenchez könyörgött, a másik így búcsúzott feleségétől: Ne feledj bennünket, drágám — odafent úgyis találkozunk!

A háború után szentté avatták Maximilián Kolbe pátert, aki a német koncentrációs táborban egyik rabtársa, egy családapa helyett ment a halálbarakkba. Kolbe páter példája tovább élt a kommunista KZ-ekben is, számos példája volt, hogy apák, fiúk vagy testvérek magukra vállalták a másik ,,bűnét", hogy amazt megmentsék a haláltól.[111] A mélységek és a magasságok világát teremtette meg a rémuralom Magyarországon.

A rendőrgépezet figyelme kiterjedt mindenre, hiszen végeláthatatlan sorban teremtették és kreálták a pereket s ehhez anyag kellett. A gépezet szerteágazó munkájára és korlátlan lehetőségeire jellemző például, hogy külföldön is nagy munkatársi gárdát tartott s még a követségek életét is figyelte: a párizsi magyar követség fogalmazási osztályának 12 beosztottja közül 9 ÁVH-tiszt volt.[112] De megfigyelőket tartott a rendőrség a Budapesten működő külföldi képviseleteken is. Ennek megfelelően nemsokára sor került követségi alkalmazottak elleni vádakra és perekre is, e perek egyaránt igyekeztek sújtani a követségek magyar alkalmazottait és magukat a külföldi államokat, melyeket képviseltek. Ezek a perek is a Nyugattól való teljes elzárkózást, illetve az ország elzárását célozták, egyben az imperialista Nyugat és a kapitalista világ elleni propagandaszólamokat igyekeztek ,,igazolni". De nincs az a réteg, intézmény, amely ellen ne rendeztek volna pert, nincs az a rendőri-bírósági műfaj, amelyet meg nem írtak volna, s nem volt az országnak olyan zuga, ahová nem jutott el a rendőrség és a kommunista ,,igazságszolgáltatás" keze. Csak egy kurta pillantás a perek végtelen sorára. Az ismert, nagy perek mellett voltak a ,,kisebb" perek tízével, húszával, százával, ezrével: a földművelésügyi minisztérium pere, nemzeti bankosok pere, ,,rongyos gárda" ügye, MAORT-ügy, Dőry Pál és társainak hűtlenségi ügye, Dózsa Attila és társainak ügye, Standard-ügy, Kővágó József és társai ügye, volt repülősök ügye, karcagi-hernádi ügy, Miskolc-Diósgyőr vasgyári összeesküvések 1948—1956, csepregi fegyveres összeesküvés, zalai összeesküvés, hódmezővásárhelyi orosházi csoport ügye, piliscsabai crédo-ügy, kispapok-ciszterek bokorugrási pere, antibolsevista gárda, magyar ellenállási mozgalom ügye, premontreiek pere, pálos-per, bencés-per, jezsuiták elítélése, szaléziánusok pere s a Grősz-per számos mellékpere, a pálosszentkúti ügy, farkasfai összeesküvés, izraeli követség elleni per, műegyetemi összeesküvés, Farkas Ferenc hűtlenségi pere, a soproni kémkedési per, magyar földalatti front pere, pártőrség pere, piaristák pere, Eger-kiskunlacházi szervezkedés, Bécs—Budapest ügy, jobbágyi ,,csokoládégyár" szabotázs-pere, debreceni ügy, mozgópostások ügye, magyar ellenállási mozgalom, Szelepcsényi-per, Büki Péter és társainak ügye, bajai összeesküvés, kesztölcei összeesküvés stb. stb. Se vége, se hossza.

A perek sok címszava ,,szervezkedésre", ,,összeesküvésre", ,,mozgalomra" utal. Felvetődik a kérdés: valóban volt-e ilyen szervezkedés, összeesküvés, mozgalom? A válasz: nem és igen. A vád értelmében nem volt összeesküvés, vagy nagyszabású szervezkedés, erre egyszerűen nem is volt mód. De általános értelemben volt: ellenállás. A magyar társadalom védekezett, mert erre kényszerítette a rendszer támadása. Magyarországon volt, az első perctől kezdve a forradalom leveréséig, volt ellenállás. A paraszt, aki kétségbeesésében átkozta a rendszert, vagy felgyújtotta állami rablásra kiszemelt asztagjait, védekezett. A munkás, akinek éhbére nem futotta családja ellátására, s sztrájkjog híján lassította a munkát, védekezett. A politikai idealista, aki nem nyugodott bele a népakarat meghamisításába, tervezgetett, készülődött jobb időkre, és védte eszméit, a pap, aki tilalom ellenére kiszolgáltatta a szentségeket, védekezett. Mindez védekezés és ellenállás volt — egy törvénytelen rendszer minden cselekedetével szemben. Mert a magyarországi kommunista párt magatartása az 1945. november 4-i választás másnapjától kezdve — illegális volt. Attól a pillanattól kezdve, hogy a választáson megnyilvánult népakarattal homlokegyenest ellenkező politikát kezdett s ennek érdekében erőszakot alkalmazott pártok, politikusok, társadalmi rétegek és individuumok ellen — a Kommunista Párt az abszolút törvénytelenség útjára lépett s automatikusan törvénytelen volt minden eljárása, amely mások cselekedeteit törvényellenesnek minősítette. Ez a politika egészében tekintve illegális volt, amellett gonosz, ráadásul pedig buta. Buta, mert éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart: a politikai és társadalmi ellenzéket akarta kiirtani, de ezzel ő maga szülte, teremtette meg az ellenzéket, sőt, az ellenállást. Rajta is beteljesedett a totalitárius rendszerek és erőszakszervezetek végzete, a magyarországi bolsevizmus ebben is hasonlított a szovjet bolsevizmushoz: a vezetők már nem is álmodhattak arról, hogy az elnyomás gépezetétől megváljanak, s a politikai gépezet cselekedetei a rendszerrel szembeni potenciális ellenzéket még nagyobb és veszedelmesebb ellenzékké kovácsolták, mint a rendőrség excesszusai nélkül történt volna.[113]

A magyarországi kommunista állam sohasem adott ki megbízható statisztikai adatokat arról, hogy ennek az óriási rendőrgépezetnek a létrehozása és fenntartása mekkora összegekbe került, az 1956-os forradalom néhány szabad napja pedig kevés volt ahhoz, hogy ezt kinyomozzák és megállapítsák. Kétségtelen azonban, hogy a vasfüggöny megépítése 1947 és 1949 között többmilliárdos befektetést igényelt. Egy 1956-ban mégis napvilágra került helyi adatból pedig következtetni lehet az országos méretekre. A forradalom alatt külföldi megfigyelők megvizsgálták az ÁVH győri kirendeltségét, a vallató-, besúgó- és figyelőközpont szupermodern berendezését. Megállapították, hogy csak ennek a helyi ÁVO-nak a berendezkedése mintegy 35 millió forintot igényelt, akkor, amikor a magyar munkás átlagos havi keresete mindössze 650 forint volt.[114] Ha a rendőrség országos létszámához hozzávesszük az internálótáborok és börtönök személyzetét, kereken 200 000-re tehető az erőszakszervek által foglalkoztatottak száma, s ha figyelembe vesszük, hogy ezeknek hozzátartozóik voltak, azt mondhatjuk, hogy körülbelül félmillió ember ,,megélhetését" biztosította a rendőrállam működtetése. Ez évi többmilliárd forint kiadás volt, s ha az emberi szenvedés aspektusát elhagyjuk s csupán közgazdasági szempontból vizsgáljuk — merőben improduktív ,,beruházás". Ahogy mondani szokás: a népgazdaság, a dolgozó nép súlyos megkárosítása.

Még súlyosabb, ha az emberi aspektust nézzük. A rendőruralom áldozatairól hosszú ideig nem adtak ki megbízható statisztikát. Ha ilyesmi mégis készült, magánkezdeményezésből született, s a hivatalos adatok teljes vagy részleges eltitkolása miatt inkább alul- mint túlbecsüléseken alapult, s nem tartalmazza a bírói eljárásokon kívül végrehajtott hatósági önkényeskedések áldozatait s az önkényes kivégzéseket, agyonveréseket stb. A dolog természeténél fogva a korai statisztikák adatai nem is fedik egymást tökéletesen. De mindegyik magas számokkal szolgál, s figyelembe kell venni, hogy e magas számok egy kis, akkor nem egész 9 milliós (8 989 000) nép társadalmára vonatkoznak.

Sulyok Dezső könyvet írt az 1945—47-es évekről s ennek adatai szerint 1945-től 1947 szeptemberéig 60 000 ügyben indult eljárás, népbírósági eljárás 32 159 ügyben. A halálos ítéletek számát 277-re, a kivégzések számát 133-ra teszi.[115]

Kovács Imre parasztpárti főtitkár kinyomtatott adatai: 1947 őszéig 34 874 ember került bíróság elé, 286 kivégzést hajtottak végre.[116]

Korom Mihály igazságügyminiszternek egy moszkvai jogászkonferencián tett nyilatkozata szerint 1948 márciusáig a népbíróságok 80 000 esetet kezeltek.[117]

Dr. Berecz János, az MSZMP Központi Bizottsága külügyi osztályvezetőjének ,,Ellenforradalom 1956-ban tollal és fegyverrel" c. könyvéből kiderül, hogy a későbbi években még jobban fokozódott a rendőruralom, különösen erősödött legsajátosabb eszköze, a denunciálás bátorítása. A könyv szemérmesen ,,az ellenség keresésének és az adminisztratív módszerek túltengésének" nevezi a jelenséget, de sokatmondó adatokkal szolgál: ,,1952 és 1956 között, tehát négy év alatt, 1 136 434 ember ellen tettek feljelentést és indítottak vizsgálatot. A feljelentett személyek 45 százaléka, 516 708 fő ellen ... hoztak elmarasztaló ítéletet."[118] Vagyis csak az 1956-os forradalmat közvetlenül megelőző négy esztendő alatt több mint félmillió embert ítéltek el.

Végül az 1978-ban az Egyesült Államokban, Pennsylvaniában megjelent ,,Börtönvilág Magyarországon" című, Fehérváry István által összeállított dokumentációs munka becslése szerint Magyarországon 1945 és 1956 között, tehát békeidőben, 15 000 embert pusztítottak el politikai okok miatt.[119]

A statisztika hasznos, szükséges — bizonyos értelemben azonban veszedelmes. Mert akaratlanul is eltakarja a számok mögötti emberi tragédiát, csökkenti az egyéni szenvedés elevenségét, mintegy ,,ad acta" teszi a tönkretett életeket. De ha politikai értelemmel és emberi részvéttel éljük át a statisztika adatait, még ha a legkisebbet fogadjuk is el érvényesnek, azonnal érthetővé válik, mi történt Magyarországon 1945 és 1956 között, s hogy 1956-ban a magyar forradalomnak miért kellett kitörnie.

A társadalom és a potenciális ellenzék könyörtelen és szisztematikus megtizedelése után a párt rátért a saját ,,tisztogatásokra" is, a harmincas évek nagy szovjet akcióihoz hasonlóan. A klasszikus meghatározás, ,,a forradalom felfalja saját gyermekeit", ez esetben nem jó s nem kifejező definíció, mert Magyarországon a kommunizmus nem hozott forradalmat, hanem kezdettől fogva felülről, az abszolút hatalom birtokában és eszközeivel diktálta az életet. Amit saját tagjaival s társutasaival szemben tett, az inkább belső hatalmi harcoknak minősíthető s morális értékelése is elsősorban erre alapozható.

A kommunista koncepciós perek a Rajk-perrel indultak meg és egymást követő hullámokban 1953-ig tartottak, hogy a végén elérjék magát a hullámzás kormányosát, Péter Gábort is.

Ez az ember beírta nevét a magyar történelembe: a legsötétebb lapjaira. A nyolc esztendőn keresztül, amíg az ÁVO—ÁVH élén állt, olyan terror uralkodott, amelyre Magyarországon addig nem volt példa. 1911-ben született. Szabósegéd volt. Már a Horthy-korszakban tevékenykedett az illegális kommunista pártban, rendőri jellegű tevékenységet folytatott a Horthy-rendőrség félrevezetése céljából. Jóllehet nem volt moszkovita, teljes egészében bírta mind Moszkva, mind a magyar moszkovita gárda bizalmát. Alacsony, bajuszos, jól öltözködő és kínosan higiénikus egyéniség volt. Törtetése, hatalomvágya mérhetetlen, ezt csak hideg cinizmusa múlta felül. Jól beszélt németül és oroszul. Élvezte a nagylelkű gesztusokat, de a triviális tréfákat is. Magánélete erkölcstelen volt, dőzsölt és pazarolt, szeretőket tartott és eltűrte felesége mindkét nem irányába történő félrelépéseit, különösen hogy az asszony magas pártkitüntetésekben részesült. Munkatársait lenézte, embereiért nem állt ki, beosztottjait a legkisebb mulasztásért is szigorúan büntette. Egy barátaival folytatott tivornya alkalmával felhozatta cellájából a már jó ideje raboskodó Mindszenty bíborost, csuhásnak titulálta és gúnyt űzött a főpap rabruhájából és állapotából. Mikor Faludy Györgyöt, aki 1942-ben Amerikában élt s 1945 után kezdett újra írni Magyarországon, vallatta, megvetően odavetette neki: Hát maga olyan hülye volt, hogy Amerikából hazajött ebbe a sz...ba! Mindvégig büszkélkedett azzal, hogy egyszer Sztálin is fogadta, sőt, magához ölelte és megcsókolta s dicsérte munkája szakszerűségét.[120] De Sztálin lett a végzete, mert — mint láttuk —- végül is Sztálin életének utolsó nagy gyanakvása és cionistaellenes iránya adott ürügyet arra, hogy Péter Gábor hatalmát megdöntsék. Még ő volt a teljhatalmú úr, de ellenfelei már 1952 tavaszán kezdték gyűjteni ellene a vallomásokat, mégpedig a börtönökben, általa odaszállított politikai foglyoktól, természetesen a legnagyobb titokban és a rabokra rárótt hallgatási kötelezettség mellett.[121] Végül is a letartóztatást kiváltó ok, illetve ürügy az volt, hogy Péter Gábor, aki mindig ápolta a szovjet MVD-hez és NKVD-hez fűződő kapcsolatait, időnként ezt Rákosi megkerülésével, sőt, ellenére tette. Egy alkalommal jelentést küldött Berijának, ebben bírálta Rákosit is, de Abakumov ezt a jelentést visszaszármaztatta Rákosihoz. Volt tehát bűnjel Péter Gábor bűnére. Így aztán Sztálin halála után sem engedték szabadon, Rákosi és köre jobbnak látta életfogytiglani börtönre ítélni, hogy adott esetben bűnbaknak használják a maguk védelmére. Ez meg is történt akkor, amikor elkerülhetetlenné vált Rajk rehabilitálása: Rákosi ekkor a felelősséget szerette volna áthárítani Péter Gáborra. Az 1956-os forradalom alatt, jóllehet a forradalmárok ismerték Péter Gábor börtönét, nem esett bántódása, a szabadságharcosok annyira vigyáztak a forradalom tisztaságára, hogy még ezzel az egész ország által szörnyetegnek tartott személlyel szemben is az önmegtartóztatás erényét gyakorolták. Később, a Kádár-rezsim idején Péter Gábort tanúnak használták Kádár volt megkínzóival szemben, s e tanúskodás jutalmaként a Kádár-rendszer 1958-ban szabadon bocsátotta.[122] Könyvtárosi állást kapott.

Addig azonban, amíg nem került maga is a gépezet kerekei alá, Péter Gábor százával juttatta börtönbe a párt számára kellemetlenné vált társutasokat és párttagokat. Még egy év sem telt el a Rajk-per után, a kommunista párt meg akart szabadulni azoktól a szociáldemokrata vezetőktől, akik készségesen kiszolgálták Rákosit a fúzió megteremtése, a több mint félszázados magyar szociáldemokrata párt megfojtása során. Szakasits Árpádot a bebörtönzésre szánt első államelnök, Tildy Zoltán állásával jutalmazták, de mint a köztársaság második elnökét, már 1950 áprilisában lemondatták, majd őrizetbe vették. Marosán György, aki Szakasitsnál is vétkesebb a szociáldemokrata párt megsemmisítésében, még a fúzió előtt pártja veteránjának, Böhm Vilmosnak a hozzájárulását igyekezett megszerezni a fúzióhoz. Böhm ekkor figyelmeztette: ,,Hiszel te a Kommunista Párt vezetőinek?" Marosán kérdéssel felelt: ,,Miért ne hinnék?"— ,,Szóval hiszel?" — kérdezte újfent Böhm. Marosán határozott igennel felelt, s Böhm, aki tudta, hogy a kommunisták az egyesülés után lenyelik, elsöprik a szociáldemokratákat, megkérdezte még Marosántól: ,,És ha becsapnak?" Erre Marosán: ,,Miért csapnának be?"[123] Marosán György aztán 1950 augusztusában lett a kommunisták becsapottja. A fúzió után még könnyűipari miniszterséggel jutalmazták, aztán leváltották, eltüntették, kivonták a forgalomból s bebörtönözték, egyes hírek szerint a Szovjetunióba vitték, ahonnan csak később került vissza. Még 1949 nyarán lefogták és elítélték a harmadik nagy ,,egyesítőt", Horváth Zoltánt. És 1950 júniusában börtönre vetették a negyedik ,,fuzionistát", Riesz István igazságügyminisztert. Riesz, míg hatalmon volt, rettegést keltett a politikai rabok körében, mert miniszterként gyakran látogatta a börtönöket s végigjárva a halálraítélteket, nem egytől megkérdezte: ,,Mi van, magát még nem akasztották fel? Nem tudom, mire várnak magával?"[124] Riesz borzalmas véget ért: mindig szeretett enni-inni, ezért az ÁVO Andrássy úti pincéjében agyonéheztették s a szó legszorosabb értelmében agyonverték. A hivatalos jelentés szerint ,,vesebajban" halt meg.

A társutas és kommunistabarát szociáldemokratákkal párhuzamosan, tisztogató pereket hajtottak végre a hadsereg soraiban is. Ennek olyan régi képzettségű katonatisztek estek áldozatul, akik a kommunizmus első éveiben mindenben kezére jártak a párt törekvéseinek s nem kis részük volt a totális hatalomátvétel rendőri feltételeinek megteremtésében és végrehajtásában. Az áldozatok között volt Sólyom László, Illy Gusztáv, Kuthy László, Révai Kálmán.

A szociáldemokrata és a katonavezetők likvidálásánál nagyobb megrökönyödést és megdöbbenést váltott ki a kommunisták táborában a saját párt egy jelentős csoportjának, az ún. debreceni csoportnak a felszámolása, amelyre 1951-ben került sor. Ennek tagjai között magasrangú személyek voltak. Többek között Haraszti Sándor, a pártakadémia régi tanára, valamint veje, a tiszántúli papfiúból már a Horthy-időszakban kommunistává lett Losonczy Géza. Losonczy még a Horthy-időkben, mikor Rákosiék moszkvai emigrációban éltek, Párizsból Magyarországra hozta az emigráns Révai egy tanulmányát s Kállai Gyula neve alatt kinyomtatta. Révai ezért a hatalomban miniszterhelyettességgel jutalmazta. De amikor Losonczy már maga is felismerte a rezsim kegyetlenségeit és furdalni kezdte a lelkiismeret, őt is proskribálták és bebörtönözték. Hozzá hasonló, volt debreceni diáktársak, az első óra kommunistái is követték a börtönbe, Donáth Ferenc, Újhelyi Szilárd, mindmegannyi vezetőállású kommunista. Egy további hajdani diáktárs, Zöld Sándor, aki Kádár János utóda volt a belügyminiszteri székben, nagyon ismerhette a belügyi szervek módszereit, mert amikor az egyik minisztertanácson úgy érezte, hogy személyét is célba vették, nem akarva saját minisztériuma kezei közé kerülni, mindjárt a kormány ülése után hazament, kiirtotta családját, és végzett önmagával is.

Ebben az évben, 1951-ben került sor két másik miniszter, a Kádár—Kállai kettős lebuktatására. Sohasem lehetett biztosan megtudni, hogy e két, mindenkor megingathatatlan Moszkva-hű és párthű kommunista, aki ráadásul mindig óvatos duhaj volt és soha nem kockáztatott semmit önálló véleménnyel vagy kiállással, mit és mikor vétett a párt ellen. Kállai volt az, aki Horthy alatt nevét adta a Révai-cikkhez, s Rajk lefogása után elfoglalta a külügyminiszteri széket. Ez a szék veszedelmes volt, onnan került Rajk is a bitófára. A belügyminiszteri szék is hasonló tulajdonságokkal bírt: abban Rajk utódja Kádár volt, Kádáré Zöld Sándor. Kállai vagy Kádár, s hozzájuk hasonló tőrőlmetszett párttagok kikapcsolására azonban nem is kell specifikus magyarázatot keresni, megtalálható az a kommunista tisztogatások történetében és lélektanában. Ez pedig nem egyéb, mint amit a politika amerikai professzora, Kelet nagy szakértője, a Keletről jött nyugati politikus és politológus, Zbigniew Brzezinski mond: ,,a tisztogatás értelme, hogy megfélemlítse azokat, akiknek feladata, hogy másokat megfélemlítsenek."[125]

A magyar társadalom, amennyiben a Rajk-per után egyáltalán értesült a vezető kommunisták letartóztatásáról, ezt más kategóriába sorolta, mint tízezrek és százezrek üldözését. Nép és párt viszonylatában a magyar nép, érthetően, így gondolkozott: mink és ők. Vagy még plasztikusabban, a pártról és pártemberekről így beszélt: ,,ezek". Ily módon a börtönbe került kommunista funkcionáriusok ügyét is úgy kommentálták, hogy ,,ezek" ölik egymást. De az érem másik oldala, hogy a társadalom még a börtönbe zárt főfunkcionáriusok és annyi szenvedésért felelős kommunista rabok hozzátartozói iránt is részvétet érzett, szolidaritást mutatott és irgalmasságot gyakorolt. Ha tudta is, hogy az elhurcolt vezetők kommunista rendszere okozta az ország nyomorúságát, a kívülmaradt hozzátartozóban, anyában, gyerekben, testvérben szánandó embert látott s együttérzését, segítőkészségét nem vonta meg tőle.

E tisztogatásoknak a kisebb-nagyobb pártfunkcionáriusok sorából — e tekintetben is csak rész-adatokra épülő becslésekre támaszkodhatunk — mintegy 1000—1200 áldozata volt, de lehetséges, hogy valamivel több. Egy adat szerint csak a Rajk-per következtében 597 személy került börtönbe s vagy megmenekült, vagy agyonverték, vagy felakasztották.[126] Egy másik adat beszámol arról, hogy Gerő Ernő, már mint pártfőtitkár, 1956-ban bejelentette: a ,,rehabilitálások" során eddig 474 a párt számára fontos személyiség ügyét vizsgálták felül.[127]



Az ún. koncepciós pereknek kommunistákra is történő kiterjesztése — a párton belüli rivalizálások és személyi leszámolások szempontján túl — tipikusan szovjet jelenség volt, a szovjet minta utánzása, a ,,permanens tisztogatás" bolsevista elvének magyarországi alkalmazása.

A szovjet minta, a szovjet példa vak, kritikátlan és gátlástalan, kötelező követése volt egyébként is az a jelenség, amely párosulva az ország szovjet kizsákmányolásával, végleg és jóvátehetetlenül szembefordította Magyarországot a kommunizmussal és megteremtette a szovjetgyűlöletet.

Az évek múlása némileg talán elfeledtette volna az orosz bevonulás emlékeit. Talán elhalványodott volna a ,,kicsi robot", a ,,davaj csaszi", a ,,dokument jeszt" zűrzavaros világa, ha maga a kommunista propaganda nem emlékeztet ezekre — azzal, hogy folyton tagadja, s ugyanakkor a valósággal homlokegyenest ellenkező módon dicsőíti az orosz katonát és a Szovjetuniót. A múló évekkel az emberek szemléletében valamit enyhült a szovjet katonákról alkotott kép. A magyarok már nemcsak arra emlékeztek, hogy az orosz katona ivott az angol W. C-ből, hanem arra is, hogy egy-egy orosz tiszt levette a magyar otthon könyvespolcáról a német nyelvű Schillert vagy Faustot. És sokat formált, előnyösen, az orosz katona, az orosz ember képén, hogy a magyarok itt-ott felfedezték: a zubbony alatt, a katonaing alatt nemegyszer ott rejtőzik a nyakba akasztott kereszt vagy a szűzmáriás érem.

Ez a folyamat, a megítélés átformálódása, a megértés azonban nem bontakozhatott ki, mert mindjárt az elején elakadt a párt ostoba propagandája miatt, amely megkövetelte a legprimitívebb szovjet jelenség legmagasztosabb beállítását is. A kommunista funkcionáriusok — a faragatlanja butaságból, a műveltebbje szervilizmusból — túllicitálták egymást a Szovjetunió dicsőítésében, s a magyarság nagy, közvetlen, negatív élményeivel ellentétes képet akartak festeni a ,,felszabadítókról", mit sem törődve azzal, hogy a valóság nap mint nap cáfolta a dicsőítő propaganda minden állítását. Jellemző, amit egy baloldali intellektuel, aki kézenfekvő okokból reménykedve várta az oroszok megérkezését, mond el a kommunisták bornírt szovjet-magasztalásáról, mégpedig már három évvel a háború befejezése után. Így tanúskodik: ,,Mikor a szociáldemokrata pártot 1948-ban beolvasztották a kommunista pártba, engem is bekérettek egy beolvasztó káderezésre. A származásom részletes kifaggatása után (amely gondosabb volt, mint amikor 1944-ben a hatóságok árjaságomban kételkedtek), feltették nekem a következő keresztkérdést: 'És hogyan viszonylik az elvtárs a nagy Szovjetunióhoz?' (Sic!) Nem tudom, hogy hányan estek bele a csapdába és mondták rá, hogy 'Köszönöm, rosszul.' 'Én mindenesetre nem. Sőt, őszinte érzéssel így feleltem: 'Én zsidó anyámat a német deportálás elől két hónapig egy fáspincében bújtattam, magam is mint botcsinálta félvér éppen a zsidómesgyén voltam. Egyszóval mi az életünket köszönhetjük a bevonuló szovjet csapatoknak.' 'Hogyan mondja az elvtárs?' — csattant fel vésztjóslóan a bizottság kérdezője. 'Kinek köszönheti?' 'Hát a Vörös Hadseregnek' — javítottam a fogalmazáson, mert megéreztem, hol a hiba. De nem eléggé. 'Talán a Dicsőséges Felszabadító Vörös Hadsereget gondolja az elvtárs?!' 'Pontosan' — feleltem megadóan. A bizottság hanyag kispolgári viselkedésem miatt csupán tagjelöltnek vett át az egyesült pártba."[128] Az esetnek — s a kornak — ugyanez a tanúja így értékeli a magyarországi kommunista-szovjet propaganda súlyos tévedéseit: ,,A magyarság alapvető élmény anyagára építettek rá, jobban mondva furkósbottal vertek rá egy történelmileg párját ritkító orosz imádatkultuszt... A munkahelyek, a házak falára felkerült a Szovjet Ember, a Szovjet Rend elvont fétisképe, s vele a hódolatkötelezettség olyan elképesztő formái, külsőségei, melyek néha egy abszurd komédia irrealitását is túlszárnyalták."[129]

A ragyogó szovjet ,,image" feletti őrködés valósággal nevetséges és kicsinyes formákat öltött, s például magyar hírlapírók történetek százait mondják el erről a hivatalos éberségről. Ha egy megbízható kommunista újságíró kiment a Szovjetunióba s visszajőve lelkendező, dicsérő riportot írt, ez korántsem jelentette, hogy a lap rovatvezetője azzal meg volt elégedve. Előfordult, hogy a riportban volt egy mellékmondat, hogy pl. Moszkvától keletre hepehupás úton ment az autó. A felettes szerkesztő ezt azonnal kijavította úgy, hogy ,,pillanatnyilag" hepehupás út; de a főszerkesztő még erre is ráduplázott s beleíratott a cikkbe egy kis elmélkedést a kapitalista országok rossz útviszonyairól.

A kommunista vezetőknek a Szovjetunió iránti szolgai hódolat közben nem volt érzékük a magyar néplélek érzelmeinek a figyelembevételére. A legfájóbb seb az 1944—45—46-os megbecstelenítések, meggyalázások emléke volt. A legtöbb újságíró is, mikor egy-egy szovjetimádó cikket írt, akarva-akaratlan erre gondolt és keze megrándult, lelkiismerete megmozdult, mielőtt a magasztaló sorokat leírta. Eleinte még próbálkoztak is, hogy felfelé, főszerkesztők és párt felé utaljanak erre, s ennek nyomasztó voltát érzékeltessék. A pártvezetők, nyomukban pedig a kisebb funkcionáriusok azonban elhessegették ezeket a kifogásokat. Rákosi Mátyás például egy újságíró-tanácskozáson ezeket mondotta: ,,Ugyan hagyják ezt a marhaságot... Magyarországon van 3000 falu. Mondjuk, hogy falunként megerőszakoltak 3 nőt. Az összesen 9000 nő. Ez olyan sok? Ezért kell olyan nagy zajt csapni?"[130]

A tények és azok ilyen könnyelmű felfogása, ahogy a szovjetkultusz is, súlyos ellentétben állt a valósággal. Ez szükségképpen arcpirító és megalázó hazudozáshoz vezetett, megalázta a népet is, amelynek a szemébe mondtak és írtak nyilvánvaló hazugságokat, s megalázta az írókat is, akik e hazugságokat papírra vetették. Ezenfelül a Szovjetunió örökös istenítése egyre jobban sértette a nemzeti öntudatot is. Sértette már a puszta ténnyel, hogy sokkal alacsonyabb szovjet értékeket jobban kellett tisztelni, mint magasabbrendű magyar értékeket. Még kisebb jelenségekben is ragaszkodtak a szovjetizáláshoz. Így például bántotta a szemet és a nemzeti önérzetet is, hogy a magyar katonát szovjetmintájú egyenruhába bújtatták, a szovjet tányérsapka visszataszító volt a magyar Bocskay- vagy huszársapkák után. Az iskolában a megszokott osztályzást megfordították: amíg addig a legjobb jegy az egyes volt és a legrosszabb az ötös, most fordítva, a legjobb tanuló ötöst kapott, mert így van ez a Szovjetunióban is. Az iskolák tananyagát is elöntötte a szovjetkultusz. Ezt legjobban jellemzi a budapesti humor egyik ,,összehasonlító" története. Arról szól, hogy négy ország, Franciaország, India, a Szovjetunió és Magyarország iskoláiban a diákok dolgozatot írnak. Mindenütt ugyanaz a téma: az elefánt. A feladat egyik része, hogy a dolgozatnak címet is kell adni, a diák maga adja. Melyik országban és hogyan? A francia diák adta cím: ,,Az elefánt szexuális élete". Az indiai diáké: ,,Legszentebb állat, az elefánt". A szovjet dolgozat címe: ,,Az elefánt őshazája, a Szovjetunió." A magyar diák pedig ezt írja címként: ,,Példaképünk a Nagy Szovjet Elefánt."

A gyakorlatban persze a helyzet s a nagy Szovjetunió jelenléte korántsem volt ilyen tréfás. A szovjet nagylelkűségről úton-útfélen beszélni és hallani kellett, akkor, amikor vagy durván, vagy rafináltán folyt az ország orosz kiszipolyozása. Kezdődött mindjárt a háború után a zabrálásokkal egyéni szinten, és a hadisarccal országos, állami szinten. A hadikárpótlásból a Szovjetunió nem engedett, de még ennek a teljesítését is megnehezítette azzal, hogy mindjárt az első hónapokban a magyar gyárak berendezéseit leszerelte és elszállította. Közmondásossá vált Magyarországon a ,,záhonyi kapu" kifejezés, utalva az országhatár keleti vasútállomására, amelyen át a magyarországi gépekkel, cikkekkel megrakott szerelvények elhagyták az országot Oroszország felé. A népnyelv így nevezte el Záhonyt: a ,,kincses kapu". Kincses — a Szovjetnek. Tudomására jutott egyébként a magyar társadalomnak, hogy az elrabolt magyar gyárfelszerelések odakint nemegyszer ebek harmincadjára kerültek, mert nem állították fel azonnal, hanem nyílt helyeken, a szabad ég alatt raktározták, így azok megrozsdásodtak, tönkrementek. Erre a sorsra jutott például a Magyar Pamutipar RT. teljesen modern, 1939-ben felszerelt fonodája, így pusztultak el a világhírű Gamma RT. egyedülálló precíziós műszerei.[131]

Mindjárt a ,,felszabadulás" kezdetén a szovjet tanácsadók fontos, döntő pozíciókat kaptak a kulcsipar vállalatainál s létrehozták a közös magyar—szovjet társaságokat, a ,,vegyes vállalatokat", ahol a döntő szó, a papíron lefektetett 50—50 százalék ellenére is, mindig az oroszoké volt. Külön fájdalmas história az ún. ,,német vállalatok" orosz kisajátítása. A potsdami egyezményre való hivatkozással a Szovjetunió egyszerűen birtokába vette azokat a gyárakat, üzemeket, amelyeket korábbi német érdekeltségnek nyilvánítottak. E kinyilvánítás egyrészt önkényes volt, mert ide sorolták például a Magyar Francia Cérnagyárat is, vagy olyan ősrégi, még az Osztrák—Magyar Monarchia idején létesült virágzó osztrák—magyar vállalatokat, mint a Haas Fülöp és Fiai céget, vagy a magyar városi társadalom kedvelt és elsőrangú üzlethálózatát, a Meinl Gyula csemegeüzleteket. Másrészt még ,,vitathatatlanul" német érdekeltségek németsége is több mint vitatható volt, mert azok nagy része teljesen magyar alkotásként született, csak a hitleri III. Birodalom gazdasági és politikai nyomása révén vált német tulajdonná, jórészt a német megszállás alatt, amikor a Weiss Manfréd, Chorin stb. családokat életveszélyes fenyegetéssel kényszerítették, hogy üzemeiket eladják, pl. a Göring-műveknek. A Szovjetunió ezzel mit sem törődve, rátette a kezét a magyar nehézipar egy jelentős részére: összesen 69 magyarországi vállalatot vett el azon a címen, hogy az ,,német tulajdon", tehát őt illeti. De ezzel még nem volt vége. Minthogy a megszállás első hónapjaiban a legtöbb gyár gépi berendezését ők, az oroszok elvitték, a ,,német" tulajdon átvételénél kötelezték a magyar államot, hogy a hiányzó gépeket pótolja. De még ezzel sincs vége a történetnek. 1952-ben ugyanis ezeket a ,,német" gyárakat a Szovjetunió eladta a magyar államnak. 1952 szeptemberében jelent meg a nyilatkozat erről az ,,adásvételről", vagyis Magyarország most már harmadszor fizetett saját gyáraiért. A megállapodás egyébként bejelentette a magyar—szovjet vegyestársaságok folytatását.[132]

A Szovjetunió egyszerűen gazdasági gyarmatának tekintette a meghódított közép-kelet-európai országokat, köztük Magyarországot is. A gyarmati kizsákmányolás korszerű módját teremtette meg a külkereskedelem és árucsere sajátos rendszerének kiépítésével. Sokan ,,rafináltnak" mondják ezt a rendszert, mert leplezi, takargatja a kizsákmányolást. Valójában azonban végtelen egyszerű, egyszerűségében pedig durva: a Szovjetunió ezeket a kereskedelmi tárgyalásokat mellnek szegezett revolverrel folytatta s a másik fél, ha akarta, ha nem, mindent aláírt. Rafináltságról legfeljebb abban az értelemben beszélhetünk, hogy e műveletnek a szépen csengő megegyezés nevet adták, de ezen belül kiszipolyozó trükköket alkalmaztak. A módszer lényege: amit a Szovjetunió vásárolt ezektől az országoktól, azt a világpiaci ár alatt vette meg, amit viszont ő adott el ezeknek az országoknak, azt a világpiaci ár fölött adta el. Lényeges tartozéka továbbá e módszernek, hogy amit a Szovjetunió az egyik csatlósállamától olcsón megvásárolt, azt jóval drágábban eladta a másik csatlósállamnak, legtöbbször úgy, hogy az áru magát a Szovjetuniót nem is látta.[133] Harmadik eleme e műveletnek a valutaárfolyam önkényes, a Szovjetunió számára kedvező megállapítása.

Lássunk néhány példát — kicsit és nagyot. Egy 500 forintba kerülő magyar gyártmányú kerékpárt a Szovjetunió 60 forintért vásárolt meg. 5000 forint értékű prémért 1000 forintot fizetett. Egy magyar gépért, amelynek előállítási költsége 20—25 000 forintra rúgott, a Szovjetunió mindössze 4000, a legjobb esetben 5000 forintot volt hajlandó fizetni.[134] Magyarországról a Szovjetunió 4,90 dollárért vitt el egy tonna szenet, ugyanezt eladta Csehszlovákiának és Kelet-Németországnak 10,80 dollárért. Viszont Magyarországnak, ha például orosz szintetikus gumit vásárolt, 13 százalékkal a világpiaci ár fölötti vételárat kellett fizetnie; a szovjet ólomért pedig 34, sőt, 70 százalékkal magasabb vételárat. Ugyanakkor nem engedték meg Magyarországnak, hogy egy-egy szükséges importcikket ott vásároljon meg, ahol olcsóbb. Ezért például nem vásárolhatott gyapotot Angliától tonnánként 822 dollárért, ehelyett a Szovjetunióhoz kellett fordulnia, amely a gyapot tonnáját 986 dollárért adta el Magyarországnak.[135]

A világpiaci árral történő e manipulálások mellett gyakran alkalmazott a Szovjetunió két másik fogást. Az egyik: a megrendelt árucikkről az átvételkor a szovjet fél megállapította, hogy elmarad a kívánt minőség mögött s ezért csak fele árat hajlandó fizetni, annyit, ami a selejtért jár. Senki sem mert ellentmondani. A másik: Moszkva tudatosan túlzottan rövid szállítási terminusokat szabott, amit képtelenség volt teljesíteni; akkor aztán, a ,,késedelem" miatt újabb súlyos százalékokkal lecsavarta az árat, büntetéspénz, pönálé címén.[136]

A valutaárfolyam önkényes megállapítására pedig jellemző az alábbi példa: ha a Szovjetunió vásárolt magyar árucikket s dollárral fizetett, illetve abban számolt el, akkor magasra értékelte a dollárt, azt mondta: 1 dollár 50 forintot ér. Ha viszont, fordítva, ő adott el árut Magyarországnak s Magyarország fizetett dollárral, alacsonyra értékelte a dollárt, ragaszkodva ahhoz, hogy egy dollár csak 11 forintot ér.[137] Vagyis, amíg pl. egy 5000 forint értékű magyar árucikkért a Szovjetunió 100 dollárt fizetett, addig egy 5000 forint értékű szovjet cikkért Magyarországnak kb. 454 dollárt kellett fizetnie.

1945 és 1956 között a Szovjetunió ezekkel a módszerekkel kereken egy milliárd dollár haszonra tett szert Magyarországgal folytatott kereskedelmében, magyarán, ennyit sajtolt ki az országból.[138] Mit jelent ez magyar pénzben? Vegyük a magyar—szovjet relációban Moszkva által használt két önkényes kurzust. Ha az 1 dollár =11 forintos árfolyamot vesszük, akkor a szovjet kizsákmányolás 11 milliárd forint, ha az 50 forintos kurzust, akkor 50 milliárd forint. Ha pedig a 11 és 50 közötti középarányost vesszük, akkor is azt mondhatjuk, hogy a szovjet gyarmatosítás kereskedelmi praxisa a megszállás kezdetétől az 1956-os forradalomig 30— 31 milliárd forint értékben zsákmányolta ki Magyarországot.

Csaknem öt évvel az abszolút kommunista hatalomátvétel után a rendszer csőd előtt állt. A politikai pártok szétverése miatti belső háborgás, a parasztság meghurcolása, a kiszipolyozó bérpolitika és feszített terv az iparban, az életszínvonal nagymérvű süllyedése, a deportálások, a vallásüldözés, a szellemi terror, a rendőrterror, a szovjet kizsákmányolás — mind ennek következtében 1953 elején és közepén Magyarország érett volt a forradalomra.

Hogy nem robbant ki, ennek oka a félelem s a nyomában járó apátia volt, de ez sokáig nem tarthatott s a Kreml vezetői úgy látták, valamit tenni kell, mert Magyarországon zavarok és zavargások támadhatnak. A szovjet vezetőség Magyarországon haladéktalanul reformokat sürgetett, hogy megakadályozza a nyugtalanságok kitörését.[139]

[1] "Szabad Nép", 1947. augusztus 10.

[2] A magyar népi demokrácia története. A kötet szerkesztői: Balogh Sándor, Jakab Sándor. — A kötet szerzői: Balogh Sándor, Birta István, Izsák Lajos, Jakab Sándor, Korom Mihály, Simon Péter. — Budapest, 1978. — 184. és 189. o.

[3] Helmreich, Ernst C: Hungary, New York, 1957. — 239. o.

[4] A magyar népi demokrácia története — 187. o.

[5] Mikes, George: The Hungárián Revolution, London, 1957. Andre Deutsch. — 50. o.

[6] Vali, Ferenc A.: Rift and Revolt in Hungary, Harvard University Press, Cambridge, 1961. — 87. o.

[7] A magyar népi demokrácia története. — 187. o.

[8] Tatár, Mária, in: Tragödie eines Volkes. Szerzők: Faludy, György — Tatár, Mária — Páloczi-Horváth, György — Európa Verlag, Wien, 1957. — 90. o.

[9] A magyar népi demokrácia története. — 188. o.

[10] Sánta, Ferenc: Húsz óra, Budapest, 1965. — 60—61. o.

[11] Zinner, Paul E.: Revolution in Hungary, Columbia University Press, New York, 1962. — 122. o.

[12] Columbia University Research Project on Hungary (CURPH) New York, 1957. Interview no. 402.

[13] A magyar népi demokrácia története. — 191. o.

[14] A magyar népi demokrácia története. — 189. o.

[15] Mikes, George: i. m. — 50. o.

[16] A magyar népi demokrácia története. — 194. o.

[17] Mikes, George: i. m. — 50. o.

[18] Sánta, Ferenc: i. m. — 121—124. o.

[19] Balassa, Béla, in: This is Communist Hungary, Róbert Finley Delaney szerkesztésében, Chicago 1958. — 228—233. o.

[20] A magyar népi demokrácia története. — 196. o.

[21] A magyar népi demokrácia története. — 129. o.

[22] Márai, Sándor, Föld, Föld! — Vörösváry-Weller Publishing, Toronto, 1972. — 298—299. o.

[23] Helmreich, Ernst C.: i. m. — 294. o.

[24] Zinner, Paul E.: i. m. — 120. o.

[25] "Szabad Nép", 1947. július 4.

[26] Tatár, Mária: i. m. — 88. o.

[27] Mikes, Imre: Reflektor — Üjváry-Griff, München, 1977 — 15—16.0.

[28] Négy nap szabadság, Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége, Brüsszel, 1958. J. H. Oldenbroek előszava. — 205. o.

[29] Zinner, Paul E.: i. m. — 118. o.

[30] A magyar népi demokrácia története. — 181.0.

[31] Négy nap szabadság — 36—37. o.

[32] CURPH, Interview no. 152 és 466

[33] Mikes, George: i. m. — 54—55. o.

[34] Helmreich, Ernst C.:i. m. — 302. o.

[35] Zinner, Paul E.: i. m. — 121. o.

[36] A magyar népi demokrácia története. — 177. o.

[37] Mikes, Imre: i. m. — 57—58. o.

[38] Tatár, Mária: i. m. — 87. o.

[39] Nagy, Imre: On Communism: In Defense of the New Course, New York, 1957. — 57. o.

[40] Adatok és adalékok a népgazdaság fejlődésének tanulmányozásához — 1949—1955. — Budapest, 1957. — 79. o.

[41] Zinner, Paul E.: i. m. — 120. o.

[42] Zinner, Paul E.:i. m. — 122. o.

[43] Tatár, Mária: i.m. — 84. o.

[44] Helmreich, Ernst C: i. m. — 226. o.

[45] Mikes, George: i. m. — 49. o.

[46] A magyar népi demokrácia története. — 180. o.

[47] Vali, Ferenc A.: i. m. — 531. o.

[48] Balassa, Béla: i. m. — 235—236. o.

[49] Tatár, Mária: i. m. — 88. o.

[50] A magyar népi demokrácia története. — 179—180. o.

[51] CURPH, Interview no. 616.

[52] Nógrádi, Sándor: Üj történet kezdődött, Budapest, 1966. — 197—198. o.

[53] "Béke és szabadság", Budapest, 1956. október 3. (Gimes Miklós)

[54] Mikes, George: i. m. — 57. o.

[55] Black Book, concerning the Mass-Deportation in Hungary. Edition Hungária, München, 1951. Letter Extract No. 5. — 17. o.

[56] Black Book — 16—17. o.

[57] Vali, Ferenc: i. m. — 83. o.

[58] Zinner Paul E.: i. m. — 112. o.

[59] Mikes, George: i. m. — 56. o.

[60] Black Book, Description of Facts No. 4. — 15. o.

[61] Black Book — 14. o.

[62] "Kis Üjság", Budapest, 1951. június 19.

[63] "Szabad Nép", Budapest, 1951. augusztus 7.

[64] Black Book — 22—26. o.

[65] Black Book — 33—37. o.

[66] Varga, Béla: Genocide by Deportation, Hungárián National Council, New York, 1951.

[67] Gogolák, Louis, in Francis S. Wagner: The Hungárián Revolution in Perspective. Washington DC 1966. — 131. o.

[68] Black Book. — 11. o.

[69] Mikes, George: i. m. — 57. o.

[70] Black Book. — 16. o.

[71] Eisenring, Felix, in Vecsey: Kardinal Mindszenty. — 266. o.

[72] A magyar népi demokrácia története. — 162—163. o.

[73] Eisenring, Felix: i. m. — 268. o.

[74] Gombos, Gyula: i. m. — 44. o.

[75] Shuster, George N.: In Silence I speak, New York, 1956. — 162. o.

[76] Shuster, George N.: i. m. — 157—158. o.

[77] Shuster, George N.: i. m. — 161—162. o.

[78] Gombos, Gyula: i. m. — 92. o.

[79] Mikes, Imre: i. m. — 26. o.

[80] Váli, Ferenc A.: i. m. — 51. o.

[81] Paul, Ilona: The Education Weapon, in Delaney: This is Communist Hungary. — 141—164. o.

[82] CURPH, Interview no. 563

[83] Aczél—Méray: Tisztító vihar, Újváry—Griff, München, 1978. — 130—131. o.

[84] Márai, Sándor: i. m. — 178—179. o.

[85] Márai, Sándor: i. m. — 279—280. o.

[86] Márai, Sándor: i. m. — 286—287. o.

[87] Faludy, George: My happy days in hell, Andre Deutsch, London, 1962. — 263—268. o.

[88] Aczél—Méray: i. m. — 29. o.

[89] Aczél—Méray: i. m. — 45. o.

[90] Aczél—Méray: i. m. — 63—64. o.

[91] Molnár, Thomas: Kampf und Untergang der Intellektuellen, München, 1966. — 134. o.

[92] Faludy, George: i. m. — 265. o.

[93] Páloczi-Horváth, George: Sinister Profiles, 5, The Sunday Times, London, 1957. április 21.

[94] Mikes, George: A Study in Infamy, London, 1959. — 23. o.

[95] Brzezinski, Zbigniew K.: The permanent purge. Harvard University Press, Cambridge, 1956. — 175. o.

[96] Mikes, George: i. m. (Study) — 77. o.

[97] Fehérváry, István: Börtönvilág Magyarországon. De Kalb Pike, PA, USA, 1978. — 121. o.

[98] Brzezinski, Zbigniew K.: Der Sowjetblock. Köln, 1962. — 111. o.

[99] Borbély, László: Halálraítélt. Anonymus, Róma, 1958. — 18. o.

[100] Faludy, George: i. m. — 276. o.

[101] Krupa, Sándor: i. m. — 129. o.

[102] Mikes, George: i. m. — 55. o.

[103] Ignotus, Paul: Political Prisoner, London, 1959. — 99—100. o.

[104] Mindszenty, József: i. m. — 326. o.

[105] Mindszenty, József: i. m. — 327. o.

[106] Fehérváry, István: i. m. — 117. o.

[107] Gosztonyi, Péter: in Tanulmányok: Az ÁVH és a forradalom. — 20. o.

[108] Nódrádi, Sándor: i. m. — 189. o.

[109] Faludy, George: i. m. — 244—245. o.

[110] Borbély, László: i. m. — 196. o.

[111] Fehérváry, István: i. m. — 12. o.

[112] Gosztonyi, Péter: i. m. — 104. o.

[113] Kennan, George D.: The Sources of Soviet Conduct, Foreign Affairs, 1947. július.

[114] Mikes, George: i. m. — 48. o.

[115] Sulyok, Dezső: i. m. — 546. o.

[116] Kovács, Imre: i. m. (lm Schatten) — 239. o.

[117] Fehérváry, István: i. m. — 122. o.

[118] Berecz, János: Ellenforradalom 1956-ban tollal és fegyverrel, Budapest, 1969. — 30. o.

[119] Fehérváry, István: i. m. — 44. o.

[120] Mikes, George: i. m. — 42. o.

[121] Kővágó, József: You are Ali Alone. New York, 1959. — 73—78. o.

[122] Mikes, George: i. m. — 103. o.

[123] Marosán, György: Az úton végig kell menni. Budapest, 1972. — 388. o.

[124] Fehérváry, István: i. m. — 120. o.

[125] Brzezinski, Zbigniew K.: i. m. (Purge) — 28. o.

[126] Gosztonyi, Péter: i. m. — 20. o.

[127] Zinner, Paul E.: National Communism and Popular Revolt in Eastern Europe. New York, Columbia University Press, 1956. — 351. o.

[128] Szécsi, Lajos: A nagy szovjet elefánt, Űj Európa, München, 1970. április.

[129] Szécsi, Lajos: i. m. — uo.

[130] Aczél—Méray: i. m. — 92. o.

[131] Négy nap szabadság. — 25. o.

[132] Mikes, Imre: i. m. (Reflektor) — 43—44. o.

[133] Váli, Ferenc A.: i. m. — 88. o.

[134] Tatár, Mária: i. m. — 85. o.

[135] Wszelaki, Jan: Communist Economic Strategy: The Role of EastCentral Europe, Washington, 1959. — 60—61. o.

[136] Mikes, George: i. m. (Study) — 53. o.

[137] Tatár, Mária: i. m. — 86. o.

[138] Wszelaki, Jan: i. m. — 68—77. o.

[139] Brzezinski, Zbigniew K.: Der Sowjetblock. — 181. o.


 
 
0 komment , kategória:  Csonka Emil:1945-1956VIII.rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 260
  • e Hét: 4497
  • e Hónap: 11218
  • e Év: 376708
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.