Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csonka Emil:1945-1956 IX.rész
  2011-02-06 10:12:06, vasárnap
 
 
Csonka Emil:1945-1956 IX.rész

A FORRADALOM FELÉ



Sztálin halála | Az új szakasz | Nagy Imre és Rákosi
| Az osztrák államszerződés | Az írók memoranduma
| A XX. pártkongresszus | A Petőfi Kör | Rákosi bukása
| Az ,,Irodalmi Újság" | Kucsera elvtárs | Rajk temetése





Az a szovjet vezetőség,
amely így gondolkodott, lényegesen különbözött attól a Kreml-garnitúrától,
amely az elmúlt tíz, illetve az utolsó öt évben Magyarország sorsát is megszabta.
A lényeges különbség: Sztálin nincs többé.
A diktátor 1953 tavaszán bekövetkezett halála,
ha nem is hozott gyökeres változást a szovjet rendszerben,
módosította a legfelső vezetés felfogását és főleg szaporította problémáit.
Az egyszemélyi vezetés helyére lépett, legalábbis elvben és egyelőre,
a kollektív vezetés elve,
de közben folyt az utódlási harc és mind a személyi,
mind az elvi ellentétek megoldásra vártak.

Malenkov került az élre,
de mellette ott volt még Berija, Hruscsov pedig még nem volt új egyeduralkodó.
A Malenkov-politika, bár a sztálinizmus folytatása volt, némileg enyhítette a sztálinizmust.
Anélkül, hogy a politikai rendszert meg akarta volna változtatni,
gazdasági vonalon új kurzust hirdetett. Malenkov kormánya kilátásba helyezte,
hogy ezentúl többet invesztálnak a könnyűiparba, emelik a kolhozparasztok jövedelmét,
szem előtt tartják az életszínvonalat, gondoskodnak több közszükségleti cikkről.

Úgy tűnt, hogy az oroszországi ,,új szakasz" érvényességét Malenkov
ki akarja terjeszteni az egész csatlós-övezetre.
Ekkor, 1953 júniusában a magyarországi helyzet további alakulását
illetően fontos fejlemények történtek Németország keleti zónájában.
Szemjonov, a kommunista zóna főbiztosa június elején Moszkvába utazott
s mikor onnan visszatért, a keletnémet kommunista vezetőség önkritikát gyakorolt
s reformokat helyezett kilátásba: mérséklik
a mezőgazdasági termékek beszolgáltatási kötelezettségét,
enyhítik az adóterheket, magasabb életszínvonalat biztosítanak,
ennek érdekében 1,7 milliárd keleti márkával csökkentik a nehézipari beruházásokat,
bátorítják a magánkereskedők tevékenységét és kisebb amnesztiát hirdetnek.
Ezek a változások rendkívül esedékesek voltak,
s valójában későn is jöttek: június 17-én
a keletnémet elégedetlenség felkelésben robbant ki.
Mindkét keletnémet jelenség a lazítás ígérete, s az,
hogy a kelet-berlini lakosság puszta kézzel rohant a szovjet tankoknak
nagy benyomást gyakorolt Magyarország népére is.

A kelet-berlini felkelés ténye csak megerősítette a Malenkov-kurzust,
Malenkov és köre úgy látta: ez is igazolja,
mennyire szükséges és sürgős a reform.

Magyarországról a Kreml ebben az időben olyan jelentéseket kapott,
melyek alapján attól kellett tartania: itt is megismétlődhetik,
esetleg országos méretekben, ami Kelet-Berlinben történt.
A Szovjetunió magyarországi nagykövete, Danilovics Kiszeljov jól érzékelte
az ország hangulatát s az új Kreml-vezetőséget abban az értelemben informálta,
hogy a magyarországi helyzet rendkívül válságos.
Így aztán a kelet-berlini felkelés után a magyar párt vezetőségét
Moszkvába rendelték.
Révai kivételével tagja volt a delegációnak a ,,négyesfogat":
Rákosi, Gerő, Farkas Mihály;
de benne volt Nagy Imre is, valamint a volt kisgazda politikus,
Dobi István, a kommunisták megbízható bábja.

Rákosi Mátyás nemrégiben, alig másfél hónappal korábban még
nagyon rózsásnak ítélte meg a magyarországi állapotokat.
Május 10-i parlamenti beszédében még úgy vélte, a gazdasági tervek végrehajtására
nagy tartalékok és lehetőségek vannak, a következő ötéves tervben kétszeresen
lehet emelni az acél-, szén- és energiatermelést,
a mezőgazdaságban megmutatkozik a szocialista termelés fölénye,
kulturális téren a szocialista Magyarország maga mögött hagyta
a kapitalista országokat, gazdasági téren pedig rövidesen túlszárnyalja.
Mindehhez hangoztatta szükséges a további éberség és osztályharc.
,,Lépjünk fel kíméletlenül azok ellen,
akik boldogabb jövőnk építését szabotálják" mondotta Rákosi.[1]

Nos, a Kreml új vezetősége egészen másként vélekedett, mint ez az önáltató diagnózis. A Kreml, s nemcsak Malenkov, hanem az egész Központi Bizottság úgy látta, hogy a magyarországi pártvezetőség ,,a katasztrófa szélére sodorta Magyarországot" és ,,a népi demokrácia rendszerét alapjaiban ingatta meg". Úgy látta Moszkva, hogy ha Magyarországon nem vezetnek be radikális reformokat, a magyar nép felkeléssel válaszol. Hruscsov a maga szemléletes modorában azt mondotta: nem sok kell ahhoz, hogy a magyarok vasvillával kergessék ki a kommunista vezetőket. Hruscsov tudta, mit és miért mond: akkor már Magyarország középső tájain, az Alföldön ,,aggasztó tömegtüntetések" zajlottak le, s ,,a helyzet egyre fenyegetőbbé vált".[2]

A magyar kommunista vezetők és a Kreml urainak a ,,tárgyalása" meglehetősen drámai volt. Rákosival, aki tíz éven át minden esztelen szovjet utasítást vakon végrehajtott, most úgy beszéltek, mint valami rossz cseléddel. Amit mondtak neki, abban igazuk volt s a helyzet súlyosságáról alkotott diagnózisuk megfelelt a valóságnak, csak éppen illetéktelen volt a szemrehányás azok részéről, akik elsődleges okai voltak a magyar helyzet vészes megromlásának. A Kreml szegte meg a jaltai megállapodást s rendelte el a szabad választás eredményének megsemmisítését, ő kívánta a diktatúra bevezetését és az ország erőtartalékainak szinte háborús igénybevételét. A szovjet KGB irányította a magyar ÁVO társadalomellenes hadműveleteit, Moszkva kultúrpolitikája sekélyesítette el a magyar szellemi életet. De mindezzel mit sem törődve, Malenkov, Kaganovics, Mikoján, Molotov és Berija alaposan legorombították magyarországi helytartójukat. Nem kímélték Gerőt és Farkas Mihályt sem. Berija, a titkosrendőrség mindenható főnöke különösképpen hevesen rontott neki Rákosinak:

Idefigyeljen, Rákosi! Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon volt török szultán, Habsburg császár, erdélyi fejedelem, de még azt nem, hogy zsidó király is lett volna. Maga, úgy látszik, az akart lenni. Vegye tudomásul, hogy ezt sohasem fogjuk megengedni magának.[3]

Moszkva tehát, Kelet-Németország után, Magyarországon is elrendelte a kurzusváltozást, az új szakasz bevezetését, nagyjában a keletnémet reformok s a szovjet új szakasz vonalán. Végrehajtására Nagy Imrét szemelte ki, akinek főleg agrárpolitikai elképzelései, pl. a kolhozosítás lassúbb végrehajtása, régen ismertek voltak a Kreml új urai előtt. De a moszkvai recept mégsem bizonyult jónak, mert alapjában véve a legrosszabb megoldás volt: félmegoldás. Már személyi részében is: Nagy Imrének adta a miniszterelnökséget, a kormányfelelősséget, de Rákosit meghagyta pártfőtitkárnak, vagyis az ő kezén hagyta azt az orgánumot, amely kommunista államban parancsol a kormánynak is. Ezzel olyan személyi dualizmust teremtett, amely a következő években aláásta és megingatta a pártegységet, s a kitűzött politika belefulladt a két rivális, Nagy és Rákosi versengésébe. A rendezés másik alapvető hibája volt, hogy gazdasági reformokra törekedett, de nem reformálta meg a politikai keretet: a Magyarországon immár lehetetlenült politikai szisztéma fenntartásával akart gazdasági változásokat. Ez nem funkcionálhatott. E dualizmus, e felemás rendezés következtében Magyarország politikai élete az elkövetkező három évben afféle hideg-forró szauna volt, a párt, s alatta a magyar nép reform és visszakanyarodás, enyhülés és feszítés, remény és kétségbeesés között hánykolódott. S a vége a forradalom lett.

A magyarság, az ország népe a legfelső szinten és Moszkvában lezajló izgalmas fejleményekről semmit sem sejtett. Még a párttagság sem tudott arról, mi történt valójában. Mindössze kb. hatvan személy volt többé-kevésbé tájékoztatva arról, hogy mi készül, mert a delegáció Moszkvából történő visszatérése után június 27-ére összehívták a párt Központi Vezetőségének plenáris ülését. Itt, általános megdöbbenést keltve, egymás után önkritikát gyakorolt Rákosi, Révai, Gerő, Farkas Mihály. Rákosi nem kímélte magát, elmondta, hogy megengedhetetlen személyi kultuszt engedett meg magának, hogy a figyelmeztetéseket elengedte a füle mellett, a kritikákra türelmetlenül reagált. Gerő Ernő arról beszélt, hogy ő is hibás, lebecsülte a munkásosztályt, irányítása alatt helytelen gazdaságpolitikát hajtottak végre, a túlzott ipari beruházások miatt csökkent az életszínvonal. Révai József elismerte az ideológiai dogmatizmus hibáit és a kulturális élet elmaradottságát. Farkas Mihály is önbírálatot gyakorolt, de konkrétumokba nem bocsátkozott.[4]

Az ülés határozata alapján a párt Politikai Bizottságából kimaradt Révai és Farkas Mihály, Rákosi főtitkár mellé pedig két fiatal s Rákosit felette tisztelő titkárt választottak Ács Lajos és Végh Béla személyében. Nagy Imre, mint miniszterelnök, a párt legfelső szerveiben ezután is kisebbségben volt, bár ezt a kisebbséget Moszkva támogatta.

A kommunista önkritikák legjellemzőbb sajátossága, hogy valaki éveken át hibát hibára halmoz, akkor ezt önkritikával beismeri, aztán ugyanő, mintha mi sem történt volna, ugyanazon a poszton maradva, folytatja a politikát. Lényegében ez történt Magyarországon és Rákosi esetében is. Ráadásul Rákosi önkritikája nem is volt őszinte, bensőleg meg volt győződve arról, hogy ahogy eddig csinálták, annál jobban nem is lehetne csinálni. Az ,,új szakaszt" kellemetlen provizóriumnak tekintette s várta a végét. Ezért aztán a konfliktusok Nagy Imrével szaporodtak Az ország népe Nagy Imre július 4-i parlamenti beszédéből értesült az új kurzusról, nem is sejtve, hogy a kulisszák mögött, a Kreml falai közt és a budapesti központi vezetőségi ülésen milyen drámai események előzték meg ezt a beszédet. Nagy Imre beszéde lényegében a június 27-i párthatározat által elfogadott programot ismertette. Miután bírálta az elmúlt évek hibáit és ismertette a nyilvánvaló bajokat — jogrend felborulása, életszínvonal csökkenése, tervek túlfeszítettsége stb. — rátért a tervbe vett változásokra: a nehézipari beruházások csökkentése, több közszükségleti cikk gyártása; a termelőszövetkezeti mozgalom lassítása, a tsz-ből kilépni akarók távozásának elősegítése a gazdasági év végével, olyan tsz-ek feloszlatása, ahol azt a tagság többsége kívánja, a kulák-lista eltörlése; enyhítés a kultúrpolitikában; a gyárakban az indokolatlan túlóráztatás csökkentése, a pénzbüntetés eltörlése, a munkások 'fegyelmezésének' megszüntetése; az árak csökkentése és béremelés; nagyobb türelem az egyházpolitikában; az internáló-táborokat feloszlatják, a deportálásoknak véget vetnek; részleges amnesztia.[5]

Kétségtelen, ezek a bejelentések alkalmasak voltak arra, hogy kiengedjék a szelepet, levezessék a feszültséget, lélegzethez jusson mind a társadalom, mind pedig a társadalom szinte sercegő gyűlöletétől szorongatott párt. Ez az utóbbi igen jelentős szempont volt: mert amíg a pártvezetőség többsége Rákosihoz húzott, az egyszerű párttag maga is áhítozott valamiféle változást. Nagy Imre és köre felismerte, hogy a kisebb párttagok és kisebb funkcionáriusok félnek a nép haragjától s ezért üdvözölték az új kurzust.[6]

A funkcionáriusok nagyobbik része azonban másként reagált. Ezek attól féltek, hogy az új kurzus az egész párthatalom összeroppanását jelentheti s akkor vége a hatalom gyönyörének, ha az önkritika még tovább megy, előbb-utóbb jön a felelősségrevonás is.

A nyugtalankodókat aztán csakhamar megnyugtatta Rákosi Mátyás, aki a budapesti pártaktíva-értekezleten, egy héttel Nagy Imre beszéde után, július 11-én megerősítette ugyan az új szakasz politikáját, de utalt arra, hogy az irányítás, tehát a kormány irányítása is, a párt kezében van. Itt már eléggé letompította az önkritikát, csak általánosságban beszélt ,,a múlt hibáiról".[7]

A funkcionáriusok többségének az volt az érzése,
hogy Rákosi sokat visszaszívott abból, amit Nagy Imre bejelentett;
de még akik nem így látták, azok is úgy vélték:
Rákosi mindenesetre úgy állította be az egész fordulatot,
mintha semmi különös nem történt volna, s egész fellépésével
,,elaltatta a felelősségtudatot s megteremtette a visszahúzó erők bázisát".[8]

Alig egy hónap múlva, augusztus végén a Politbüro kiadta
a júniusi párthatározat végrehajtási irányelveit.
Ezekből mindenki azt a benyomást kapta, hogy
a régi módszereket nem likvidálták; az augusztusi irányelvek
,,azok malmára hajtották a vizet, akik az új politikáért nem tudtak lelkesedni".[9]

Végtelen huzavona kezdődött s e birkózás közben
a vezetők mindig Moszkvába szaladtak.
Csakhogy Moszkva sem tudott következetes vonalat képviselni,
mert még ott sem dőlt el a hatalmi harc.

Július elején Beriját és 8 társát letartóztatták és likvidálták;

Rákosinak ez könnyebbséget hozott,
hisz eltűnt az a Berija,
aki őt ,,zsidó király"-nak nevezte.

Ám, hosszabb távon, Berija eltüntetése inkább ártott Rákosinak,
mert e Kreml-hatalmasság kiiktatása az egész keleti blokkban gyengítette
a titkosrendőrség hatalmát;
hisz vetélytársai épp azért szánták el magukat Berija ledöntésére,
mert a KGB hatalma már annyira megnőtt, hogy a szovjet párt dolgaiba is beleszólt.
Ha 1953-ban Magyarországon még nem robbant ki a forradalom,
azért nem, mert a rendőrség hatalma még intakt maradt,
az ÁVO-tól való rettegés még nagyobb volt, mint az iránta való gyűlölet.
Berija bukása s a szovjet rendőrség hatalmának korlátozása azonban,
párosulva a júniusi új programmal, előbb-utóbb aláásta a terrorszervek
belső biztonságát, a hatalmi harc bomlasztó hatása kiterjedt erre
az organizációra is.
Talán ez volt a júniusi fordulat egyik legdöntőbb eleme,
bár akkor ezt még senki sem látta.

Rákosi augusztusi, az irányelvek kiadásával végrehajtott szúrására Nagy Imre októberben döféssel válaszolt: kezdeményezésére a Központi Bizottság megbírálta a főtitkárt ezért a lépéséért. Rákosi azonban nem tágított. Kezére járt, hogy fontos lépések vagy küzdelmek idején Nagy Imre mindig megbetegedett. Így volt ez 1954 tavaszán, majd így 1955 februárjában.

1954 március-áprilisában Rákosi, kihasználva a beteg Nagy Imre távollétét,
a Politbüróval határozatot fogadtatott el,
amely az új szakasz hibáit elítélte s a felelősséget Nagy Imrére hárította.
Ezzel a határozattal a kezében Moszkvába akart utazni, mert úgy vélte,
a moszkvai Politbüróban is vannak támogatói, pl. Molotov,
akik segítenek eltávolítani, vagy legalábbis fékezni Nagy Imrét.
E belső küzdelem miatt az április 18-ra kitűzött pártkongresszust el
kellett halasztani május 28-ra, a magyar vezetőket pedig,
Rákosit és Nagyot együttesen, ad audiendum verbum,
Moszkvába idézték. Itt ismét megmosták Rákosi fejét, felszólították,
hogy ,,bolsevista módra, bátran és férfiasán egyszer
s mindenkorra szakítson a múlt hibáival".
Rákosi tartsa tiszteletben a kollektív vezést hangzott a verdikt ,
de végül is megállapították,
hogy ,,a párt vezetése nem nélkülözheti Rákosi elvtársat".[10]

Maradt tehát az ártalmas dualizmus: Moszkva megerősítette Nagy Imrét és nem ejtette Rákosit. Ennek megfelelően a májusi pártkongresszuson a szovjet küldött, Vorosilov marsall sem szolgált világos útmutatással, hanem csak megerősítette ezt a felemás helyzetet, ezzel a semmitmondó megállapítással: ,,Mindnyájan tudjuk, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának új feladata nem könnyű."[11]

Rákosi megszívlelte a moszkvai dorgálást, ettől kezdve bírálta a hibákat, ám a régi hibák mellett már az új szakasz hibáit! 1954 októberében a Központi Vezetőség plénuma megvizsgálta az ,,új szakasz" eredményeit s megállapította, hogy az 1953-as júniusi határozatok végrehajtásánál ,,kétkulacsosság jelentkezik". A kétkulacsosság azután az élet minden vonalán éreztette hatását. Az életszínvonal nem emelkedett, a gazdasági vezetést a kapkodás jellemezte, a lakosság szükségleteit továbbra sem tudták kielégíteni, az export nem volt alkalmas a bevételek fokozására, a mezőgazdasági gépállomások deficittel dolgoztak.

Az írókat a Nagy Imre-vonal megfeddette, hogy a múltban nem tárták fel a hibákat, mikor viszont azok kimentek a falvakba s visszajőve megpróbálták a sanyarú valóságot ábrázolni, a Rákosi-vonal megfeddette őket ezért a túlbuzgóságért. A kommunista írók tábora sem lelkesedett egyértelműen Nagy Imre és az új szakasz programjáért, közülük sokan, mint a pártapparátus tagjai, féltek, hogy a kurzusváltozás lavinája véget vet az egész párturalomnak. Voltak írók, akik őszintén rámutattak saját hibáikra is, de még inkább voltak, akik szerint a sokat emlegetett ,,múlt hibái" nem is olyan súlyosak; ezek, hihetetlen vaksággal megverve még mindig arról beszéltek, hogy ,,a párt és a nép összeforrott". 1954 elején a párt egyik irodalmi értekezletén Rákosi kifejtette, hogy az írók ne a saját, a kommunista rendszert bírálják, hanem a Horthy-rendszert; ne a párttitkárokat csúfolják, hanem az arisztokratákat, bankárokat, csendőröket.[12]

Ez a beszéd azonban ekkor már alig győzött meg értelmes írót,
az érvelés primitív és otromba volt, merő anakronizmus,
hisz Horthy-rendszer, arisztokrácia és csendőrség már tíz éve nem létezett.

Rákosinak már nem mindig volt sikere minden párttagnál és minden funkcionáriusnál. 1954 őszén Nagy Imrének végül is sikerült felülkerekednie, az októberi plénum megerősítette politikáját s elvetette Gerő gazdasági terveit, melyek új normarendezést, az életszínvonal fékezését, a ,,gazdasági egyensúly" helyreállítását követelték. Rákosi ezúttal csendben maradt s Gerő is meghajolt a döntés előtt.

Erre szükség is volt, mert ha egy újabb szigorú gazdasági tervet hirdetnek meg, bizonyos, hogy az ország népét újabb elkeseredés keríti hatalmába. Már így is forrongó volt a hangulat, mert Gerő egy cikke ,,Készüljünk fel a télre" a régi hangon újabb áldozatokat követelt. Forrongást váltott ki egyébként egy másik, sajátos esemény: a labdarúgó világbajnokságon, amelyre az egész ország lelkesen figyelt, a már-már világbajnok magyar csapat elvesztette az utolsó mérkőzést, kikapott Németországtól s oda volt a várva várt győzelem. A vereség éjszakáján, s még két napon át Budapest népe heves tüntetést rendezett a központi sportújság szerkesztősége előtt. Újságokból fáklyát gyújtottak és az állami sportvezetőséget szidva, közvetve szidták azt, amit nyíltan és direkt nem lehetett szidni: az államot, az egész rendszert. Ez már határozottan prerevolucionáris epizód volt: a tömegek megmozdulása. Éber megfigyelők pedig már figyelmeztetésnek vehették.

Az ,,új szakasz" kétségtelenül legpozitívabb intézkedése
az internálótáborok feloszlatása volt. Ez megkönnyebbülést eredményezett,
akárcsak az amnesztia. De teljesen megnyugtató ez sem volt,
nagyobb politikai foglyokra nem terjedt ki, s a börtönökben még mindig nagy
számban voltak politikai foglyok. Grősz érseket kiengedték,
de Mindszenty szabadon bocsátását csak bejelentették,
aztán továbbra is fogva tartották. Idővel kiengedték a kommunista bebörtönzötteket,
mint pl. Kádárt, Kállait, a legtöbb szociáldemokratát és a ,,rajkisták" csoportját,
de már a rehabilitálás vontatottan ment s elsősorban csak
a kommunista vezetőknél gondoskodtak tényleges anyagi jóvátételről is,
ott sem mindig. A parasztok nagy része élt a július 4-i program adta lehetőséggel és a termelőszövetkezetek nagy hányada feloszlott.
Az első hat hónapban 200 000 tsz-tag lépett ki, a tagok kétötöde.
Egy év múlva pedig már a tagság 51 százaléka hagyta ott a kolhozt,
a tsz-ek 12 százalékát fel kellett oszlatni.[13]


De mindjárt utána új ,,szocialista kampány" indult e folyamat megállítására,
írókat és katona-agitátorokat küldtek a vidékre a kolhozrendszer megmentésére és
újabb népszerűsítésére. Ebben a felemás világban
a sok reménykedésbe sok újabb sérelem és bántalom is vegyült.

Nagy Imre elkövetett néhány hibát a személyi politika síkján. Például azt, hogy nem tudta, vagy nem akarta megakadályozni Gerő Ernő belügyminiszteri kinevezését. Másik melléfogása volt, amire pedig a Kreml nem is kényszerítette, hogy már 1953-ban visszavette a Politikai Bizottságba Farkas Mihályt. Farkas ugyanis Péter Gáborral vetekedett kegyetlenségben és dölyfösségben, s fiával, Vladimírral együtt személyesen szokott részt venni politikai foglyok megkínzásában. Személyesen asszisztált a vallatott Kádár János verésénél, s egyszer felhozatta a cellából Mindszentyt, itallal kínálta s mikor az elutasította a gúnyos vendéglátást, Farkas a prímás arcába loccsantotta pohara tartalmát. Ilyen embernek újbóli élreállítása nem használt az új szakasz hitelének. Farkas aztán egyike volt az elsőknek, akik Nagy Imrétől újra átpártoltak Rákosihoz.

Nagy Imre nem használta ki eléggé az októberi plénumon aratott győzelmét sem, s nem volt eléggé éber Rákosiékkal szemben. Pedig 1954 októberében magasan állt Nagy Imre csillaga s a párt értelmisége kezdett felzárkózni melléje és mögéje. Déry Tibor, a legrangosabb kommunista író a legrangosabb kommunista lap, az ,,Irodalmi Újság" hasábjain ünnepelte Nagyot s a kommunista elit feltétlen bizalmáról biztosította.[14]

Ezt a bizalmat azonban Nagy Imre nem tudta megszerezni a funkcionáriusok táborában, s októberi diadalát alighanem olyan babérnak tekintette, amelyen a hatalmi harcok során megpihenhet. ,,Októberi győzelme után tétlen maradt, s ez nagyon emlékeztetett korábbi éveinek eredménytelenségére, mikor is nem tudott energikus vezetőnek bizonyulni" hangzik egy megfigyelő megállapítása.[15]

A felemás helyzet, a ,,júniusi út" elposványosodása, a pártapparátus további sztálinista merevsége lassan a közvélemény szemében is megingatta az ,,új szakaszba" vetett reményeket és a Nagy Imre iránti várakozásokat. A közhangulat, egy jószemű kommunista szerint, ez volt: ,,Lehet-e bízni az ígéretekben? Íme, nem lehet, úgy látszik, ez a kormányprogram sem ér egy fabatkát sem, hiába ígért fűt-fát Nagy Imre a végén kiderült, hogy ő is olyan mint a többi..."[16]

Mindent egybevetve, az ,,új szakasz" nem hozott kielégítő eredményt s az ország siralmas állapotán nem változtatott. Nem is csak azért, mert Rákosi és Nagy Imre marakodása paralizálta a fejlődést, vagy mert az új elvek és a régi pártapparátus szembenállt egymással; hanem azért is, mert minden újítási szándék csak egy kis, vékony rétegre alapozódott, nevezetesen a pártra. A párton kívüli magyar társadalom erőinek felszabadítására, erejének bevonására csak akkor számíthatott volna az új politika, ha a pluralizmust is meghirdeti, ha megadja legalább a reményét annak, hogy nem egyetlen párt, a kommunista párt akarata érvényesül csupán. Nagy Imre megpróbálkozott ugyan a Hazafias Népfront felélesztésével, de ezt egyrészt a párt nézte gyanús szemmel, másrészt a közvélemény csak szemkitörlést látott benne. Bizalom keltésére a Népfront nem volt alkalmas, az ilyen Front mindig csak a Párt egyeduralmának szolgált spanyolfalul. Az új szakasz és Nagy Imre sem tért le az egypártrendszer alapjáról s az a párt, amely az 1945-ös választás eredményét felrúgta és megsemmisítette, majd kizárólagos uralma öt évében szinte teljesen szétmorzsolta a társadalmat s a tönk szélére juttatta az országot ez a párt továbbra is egyeduralkodó akart maradni. Ez a párt így látta a nép 1954 -55-ben is annyit vétett a nép ellen s oly rossz politikát folytatott, hogy annak jóvátételére az új szakasz félengedményei nem lehettek elégségesek. A lélektani helyzet az volt, hogy a párt - Rákosival és Nagy Imrével egyetemben - ragaszkodott a maga hatalmi monopóliumához, a magyar nép pedig ezt a monopóliumot ha lehet, most még jobban elutasította, mint a fordulat éve, 1949 elején, hisz egy fél évtized alatt a párt végleg bemutatkozott és végleg leszerepelt, s most a hibákért még csak a koalíciós pártokat sem okolhatta. Az új szakasz tehát nemcsak a Rákosi-Nagy párharc miatt nem sikerülhetett, hanem amiatt, amit Brzezinski professzor, helyesen, úgy határozott meg, hogy az új szakasz által meggyógyítani kívánt gazdasági bajok magában a kommunista szisztémában gyökereztek, s a gyógyítás lehetetlen volt az egész szisztéma éles bírálata nélkül.[17]

A nép azért sem bízott, nem bízhatott sorsa jobbrafordulásában,
mert látta, hogy még az engedményeket meghirdető
Nagy Imre is a Szovjetunió függvénye s érezte, hogy amíg a Szovjetunió a korlátlan úr,
lényeges és végleges javulásra nem lehet számítani.
Nagy Imre ekkor még korántsem kapta meg a magyar néptől azt a bizalmat,
amely 3 év múlva, a forradalom idején, feléje irányult.
A lakosság szemében ekkor még Nagy Imre is az a Nagy Imre volt,
aki július 4-én
a parlamentben a szovjet mondókát mondotta:
,,A szabadságot fiainak vére hullásával a szovjet nép hozta meg nekünk azért,
hogy szabad és független országot, dolgozó népünk számára pedig jómódú,
boldog életet teremtsünk. Így lett minden sikerünk és eredményünk forrása
a Szovjetunió, a kis népek önzetlen barátja, a béke és a szabadság bástyája."
A magyar nép igazán nem tudott sikerről,
eredményről s arról, hogy a Szovjetunió a kis népek önzetlen barátja lett volna;
ennek mind az ellenkezőjét tapasztalta.
Helyes politikai ösztönnel mindenki megértette ugyan,
hogy Nagy Imrének ilyeneket el kell mondania, hogy helyzete szilárd legyen
a Kreml hatalmasai előtt, mégis, a szavak mindenképpen keserű szájízt okoztak,
hisz durva valótlanságot tartalmaztak.
Bár tudomásul vették, hogy a politikai opportunitás megkívánja,
mégis, ahogy mondani szokás, ,,a gyomor nem vette be",
nem tudták megemészteni s az ilyen megnyilatkozások miatt
az egyéb okok mellett
az új szakasz soha nem tudott kilábolni a kétértelműségekből.

De az 1953-as program mindenképpen megbukott és eltemetődött. Eltemették azok, akik létrehozták: a Kreml vezetői. Ott is megtörtént ugyanis a nagy fordulat: 1955 januárjában a moszkvai ,,Pravda" hasábjain megjelent Sepilovnak, az új vezetőség kiemelkedő tagjának a cikke. Ez meghirdette a visszatérést a nehézipar elsőbbségéhez. A cikk bombaként hatott valamennyi csatlós-államban és csatlós-pártban, Magyarországon pedig a Nagy Imre kurzus és így Nagy Imre lába alól is kihúzta a talajt. Moszkvába hívták és megdorgálták. Rákosi pedig, ezt könyörtelenül kihasználva, végleg felülkerekedett. A Szovjetunióban februárban megbukott Malenkov. Attól kezdve a ,,Pravda" ismét Rákosit dicsérte. Márciusban Szuszlov Budapestre jött s jelenlétében elítélték Nagy Imrét. 1955. április 14-én kizárták a Politbüróból és a Központi Bizottságból s leköszönt mint miniszterelnök. Néhány nap múlva a budapesti rádió közölte az ország népével a volt miniszterelnök ,,bűneit": pártellenes, antimarxista és leninellenes nézetei voltak, s elhanyagolta a szocializmus legfőbb célját, a termelékenység fokozását.[18]

Rákosi Mátyás teljes diadallal tért vissza a hatalomba, csakhogy ez a hatalom már nem volt a régi! Nem volt, nem lehetett.

Nem lehetett, mégpedig bel- és külpolitikai okok együtthatása miatt. Belpolitikai tényezők: a párt belső egységének jóvátehetetlen megbomlása, a párt tekintélyének rohamos csökkenése, nem utolsó sorban az önkritikák miatt. Külpolitikai okok: a titóizmus és Tito rehabilitálása, Hruscsov és Bulganyin Canossa-járása Belgrádban; s last but not least, az osztrák államszerződés megkötése, a szovjet csapatok kivonulása Ausztriából s e ténynek rendkívül nagy hatása a magyar népre. Mindez 1955-ben történt. A párt egységét Rákosi nem tudta helyreállítani. A bukott Nagy Imrét, leghívebb barátai kivételével, magára hagyták ugyan és elkerülték a párttagok és vezetők, de ezzel még nem lelkesedtek újra Rákosiért. Az öreg bolsevik tekintélyét erősen megtépázta annak nyilvánvalósága, hogy adott esetben ő is megbukhat. És természetesen fenekedtek rá azok a kommunisták, akik éppen csak hogy szabadultak a börtönökből, ahová az ő jóvoltából kerültek. Gyülemlett Rákosi ellen a gyűlölet a párt soraiban is.

A sok nyilvános önkritika pedig a párt egészének ártott, tekintélyét megingatta még kommunisták előtt is. A magyar ember a kommunizmus előtt nem volt hozzászokva sem a bizantinikus személyi kultuszhoz, sem az önkritika keleti rituáléjához. Számára ez idegen, furcsa, hamis, sőt, nevetséges volt. Így aztán egy-egy kommunista vezető nyilvános önbecsmérlése nem azzal a hatással járt, hogy ,,lám, belátja bűneit", hanem azzal, hogy ,,lám, igazunk volt, mindig mondtuk, hogy téved". S azok után, ami az elmúlt évtizedben és félévtizedben történt, valamint az új szakasz másfél éve, a viszonylagos könnyebbedés reménye után most megint ugyanaz áll az élen, aki a szakadék szélére sodorta az országot? nem, ezt lélektanilag nem lehetett megemészteni. Ha egy cégvezető csődbe viszi a céget, akkor józan ésszel lehetetlen, hogy újra őt bízzák meg továbbra is a cég vezetésével az utca embere így összegezte magában a történteket, s minden kommunista önkritika bumerángnak bizonyult.

Ugyanilyen hatással volt Magyarország népére Hruscsov és Bulganyin belgrádi Canossa-járása is. (1955. május 26-június 2.) Ezúttal ,,a nagy testvér", a ,,nagy Szovjetunió" volt kénytelen elismerni, hogy nagyot tévedett. Hruscsov bűnbánó zarándoklását Titóhoz nem a nagyság jelének vették, hanem a politikai bukfenc újabb esetének, ami még jobban ráirányította a reflektort a Szovjetunió hihetetlen bakugrásaira. Hát nem azért küldtek börtönbe, végeztek ki embereket Magyarországon is, mert állítólag titóisták voltak? Micsoda rendszer az, amely ma akasztat azért, amit holnap ünnepeltet? Maga a titóizmus egyébként Magyarországon soha nem játszott lényeges szerepet. Maguk a kommunisták valójában sohasem értették, mi az a titóizmus, a magyar nép pedig abban is csak kommunizmust látott, ami kevesebbet ér, mint a nyugati demokrácia. Legfeljebb azért respektálták Titót, hogy ki tudta harcolni országa függetlenségét a Szovjetunióval szemben. Különben azonban Tito kommunizmusa soha nem gyakorolt vonzóerőt a magyarokra, és érthetően mindig is idegesítette őket, ha valaki, mint ezt Nyugatról gyakran tették, a Sátánt a Belzebubbal akarta kiűzni s a kommunizmus alternatívájaként titóizmust kínálgatott s a nemzeti kommunizmust ajánlgatta demokrácia és szabadság helyett. Hruscsov belgrádi látogatása azonban a tekintetben mégis jelentős volt, hogy az eladdig gátlástalanul Tito-gyalázó Rákosi Mátyás biztonságérzetét megingatta, mert nem tudhatta, Tito mikor követeli az ő fejét és Moszkva mikor adja oda.

A legnagyobb horderejű esemény azonban -
a magyar társadalom hangulatát és reményeit tekintve
nem a szovjet-jugoszláv barátkozás volt, hanem az osztrák államszerződés.
Ennek aláírására közvetlenül
Nagy Imre bukása és Rákosi újabb győzelme után került sor:
1955. május 15-én. Azzal, hogy október végéig a szovjet csapatok kivonulnak Ausztriából,
a meglévő nemzetközi szerződések értelmében
a Szovjetunió elvesztette minden jogalapját arra,
hogy Magyarországon továbbra is csapatokat tartson.
Az emberek tehát, elvben, várták és elvárták 1956-ra ,
a minden baj forrásának tekintett szovjet megszállás végét.
És különben is Ausztria volt a vonzó és követendő példa.
Fellángolt ismét a sóvárgás a szabadság után s erősen jelentkezett
a belső vágya, követelése annak, hogy úgy élhessenek,
ahogy az ,,osztrák sógor" élhet: azt, ugyanazt, szabad választást,
igazi parlamentet, szabad gazdálkodást s gazdag kis-egzisztenciáknak
ugyanazt a rendszerét óhajtotta a magyarság ebben a pillanatban,
ami Ausztriában van.
E közhangulatról ,,ellenforradalmár" törekvésnek bélyegezve
még a párttörténet is ezt írja:

,,...magasztalták a szabad választásokat, a polgári parlamentáris rendszert,
a nyugati jólétet, valamint mind nyíltabban és féktelenebbül támadták
a Szovjetuniót, illetőleg általában a szocialista viszonyokat".[19]

Az abszolút közeli példa: ez a virágzó és a történelmi múlt alapján valósággal rokon kis ország most megszabadul még a részleges orosz megszállástól is, s utána nálunk is szabad rendszer lesz és nálunk is jön az oroszok kivonulása. Ezeket a gondolatokat ültette el, ilyen lélektani hatással járt Magyarországon az osztrák államszerződés megkötése. Ekkor ekkor újra megfogalmazódott az, ami alig másfél év múlva a barikádokra vitte a magyar népet: nem titóizmus, nem nemzeti kommunizmus, nem ilyen vagy olyan szocializmus, hanem egyszerűen szabadság és függetlenség. Ha az 1956-os forradalmat a néplélek ösztönös mozgásai és törvényei alapján vizsgáljuk, azt kell mondanunk: 1956. október 23-a egyik legjelentősebb külpolitikai tényezője az osztrák példa, az 1955. május 15-i osztrák államszerződés volt.

Az oroszok kivonulásának ez a hirtelen, új perspektívája ha Rákosi tudta is, hogy Moszkva nem gondol erre olyan lelkiállapotot teremtett Magyarországon, ami a kommunista uralom végét is jelenthette. A közhangulat az volt, amit akkor szerte az országban népszerű fogalmazásban így fejeztek ki, így mondogattak: kimennek az oroszok s addig már guggolva is kibírjuk. Ténylegesen ebben a várakozásban élt a magyarság, s az a tény, hogy a Varsói Paktum ürügyén (1955 május) a Szovjetunió újabb jogcímet teremtett a maradásra csak fokozta az elkeseredést és a gyűlöletet. Valójában az 1955-ös évben nyilvánvalóvá lett, hogy Moszkva és a kommunizmus újra és kétszeresen becsapta a magyar népet. Becsapásnak bizonyult az új szakasz ígérete, és becsapás történt az orosz megszállás meghosszabbításával. E kettős csalódás aztán kicsírázott és siettette azoknak a napoknak az eljövetelét, amelyekben az egész ország azt visszhangozta: ,,Ruszki haza!"

Ilyen körülmények között Rákosi Mátyás nem kormányozhatott ugyanúgy,
mint az új szakasz előtt
mégis, ugyanúgy kormányzott. Ez a zseniálisnak tartott ember nélkülözött minden
zsenialitást:
ugyanúgy erőszakkal és rendőrhatalommal, ugyanazzal az intoleranciával,
sőt,
felfokozott bosszúérzettel kívánt uralkodni, mint annak előtte. Nem volt fantáziája,
s túlzás nélkül lehet mondani, hogy a Bourbonok jóval többet tanultak és többet felejtettek,
mint Rákosi Mátyás.
És ez is a kép teljességéhez tartozik a pártapparátus és a párt egésze,
a legfelső vezetőség és az országos pártgépezet megint
és mindenben hozzá hasonlóan viselkedett.

Rákosi azonban ebben az időben mégis tett valami hasznosat: akaratán kívül, sőt, akarata ellenére felépített egy Nagy Imre nimbuszt. Nagy Imre és az új szakasz csak reményeket ébresztett az országban, tényleges változást azonban nem hozott, csupán az atmoszférát enyhítette, de magát a struktúrát változatlanul hagyta s megmaradtak az alapvető bajok is: alacsony bérek, a begyűjtési rendszer stb. Nagy Imre személye a rövid intermezzo után talán el is halványult volna — ha Rákosi nem emlegeti folyton, kárhoztatva, őt okolva, jobboldali elhajlással vádolva állandóan. Ezáltal Nagy Imre alakja egyre nőtt, felépült, szimbólummá vált, egyszóval: távozása után Nagy Imre népszerűbb lett, mint hivatalviselése alatt volt, s ebben Rákosi örökös támadása jelentős szerepet játszott.

Az új szakasszal történő 1953-as szelepnyitás csak mintegy három évvel odázta el a forradalom kirobbanását, de semmit sem tudott tenni végleges feltartóztatására. A tíz esztendeje folyó kommunista machináció és csődpolitika túlságosan mély sebeket vágott a magyar társadalmon. A pártra és különböző szerveire nehezedő népi nyomás nem szűnt, csak egyre fokozódott. A nép elégedetlensége, itt-ott megnyilvánuló elszántsága, főleg azonban szívós passzív rezisztenciája egyrészt megbénította a párt- és államgépezet hatásosságát, másrészt kikezdte, ,,megfertőzte" a hatalom különböző szerveit is. A gyári párttitkár, a falusi párttitkár, a hivatali párttitkár kénytelen volt érezni a feléje sugárzó megvetést, az emberek szinte sistergő gyűlöletét. A budapesti gyárakban a munkások csapatostul léptek ki a pártból, a falun erőszakolt újabb tagtoborzásoknak semmi sikere nem volt. A párt legfelső vezetésében dúló belső viszály hírei kiszivárogván, a pártapparátus elbizonytalanodott, a lakosság pedig nem titkolt kárörömmel és az alsóbb pártszervek iránti gúnnyal reagált a kommunista istenek vetélkedésére. A népharag, az elkeseredett nép azonban mindaddig nem válhatott a rendszert eredményesen leküzdő közvetlen erővé, sikeres forradalom kirobbantójává, amíg nem akadt támasza és szövetségese magának a diktatórikus hatalomnak a gépezetében. A forradalom előkészítője és majdan tényleges hordozója, nem kétséges, maga a nép, a kommunizmus által meggyötört nép volt, hisz az uralkodó párt e népnek kivétel nélkül minden rétegét kihívta maga ellen. De ahogy mint már utaltunk rá a Francia Forradalom kirobbanásához is szükséges volt az uralkodó osztály fontos elemeinek, így pl. a Palais Royal orleánista csoportjának meghasonlása saját rétegével, ahogy a királyné elleni pasquillusokat arisztokraták írták vagy ők szolgáltatták hozzá az anyagot úgy Magyarországon is a forradalom létrejöttéhez szükséges volt a kommunista hatalmi elit, az új osztály, a szocialista arisztokrácia bizonyos komponenseinek meghasonlása a párttal, valamint szolidaritása az elnyomott néppel, meghajlása a népi nyomás előtt.

Két ilyen réteg, két ilyen komponens volt Magyarországon egyik a hadsereg, másik a párt írói alapszervezete, a kommunista írók és újságírók előbb kisebb, majd nagyobb csoportja. Mindkettőt a néppel való közvetlen érintkezés sarkallta forradalmi magatartásra.

A hadsereg a kommunista rendszernek édes-, majd mostohagyermeke volt.
Hogy mi történjék vele, azt elsősorban nem a Kommunista Párt,
hanem a Szovjetunió szabta meg.
A ,,magyarok" szerepe a hadsereg ügyeit illetően áttételes szerep volt,
de szükségét, nagyságát, minőségét, irányítását a szovjet érdekek diktálták.
Valamennyi magyar intézmény közül a hadsereg volt az, melyet a legerősebben,
totálisan integráltak a szovjet szisztémába.[20]

Ez a körülmény már önmagában is alkalmas volt arra, hogy a hadsereg tagjainak nemzeti önérzetét sértse s válságos periódusokban ezt az érzékenységet alaposan felborzolja. A háború utáni új, ,,szocialista tisztikarra" is ráerőltették a politikai szemináriumokat, ezeken állandóan a ,,nagy Szovjetunió" követendő példáját hallották, s ezzel párosult a magyar történelmi múlt, nemzeti értékek automatikus lebecsülése, semmibevétele. Az eredmény éppen az ellenkezője volt: ,,...a tisztikarban, főleg a fiatal tisztekben mind jobban felébredő és uralkodó nemzeti öntudat... az erőszakos oroszosítás dacára, vagy éppen annak eredményeképp annyi év mesterséges elnyomása után 1955/56 telén a felszínre tört s napról napra erősödött."[21]

A hadsereg minősége sem volt a legkiválóbb.
A régi, Horthy-hadsereg tisztjeit részben ellenségnek tekintették és üldözték,
részben csak addig vették igénybe, amíg nélkülözhetetlenek voltak.
Ezért folyt a ,,munkás-paraszt rétegekből" történő tiszt-toborzás,
új tisztikar felépítése. A magyar paraszt és munkás nagy többségében értelmes
és gyakorlati eszű ember, de tisztté formálása ún. gyorstalpaló tanfolyamokon
és elégtelenül történt. Hasonló elsietettség nyilvánult meg a hadseregszervezésben is.
Ha a moszkvai politika úgy kívánta meg, a legrövidebb időn belül kellett felállítani,
elővarázsolni újabb hadosztályokat.[22]

Máskor viszont, ha a Szovjetunió politikája fordult egyet, például a Titóval történt kibékülés után, megint villámgyorsan csökkenteni készültek a ,,szövetséges" hadseregeket. Így volt Magyarországon is éppen a forradalom előtti kritikus évben: igen nagyszámú, nagynehezen kiképzett s eladdig jól fizetett tisztet készültek elbocsátani, üzemi vagy mezőgazdasági munkára késztetni, amihez azok nem értettek. Ez erősen demoralizálta a tisztikart s a hadsereget: ,,Ezeket a tiszteket erősen áthatotta a széles körben elterjedt elégedetlenség a szovjet ellenőrzés és a hazai totalitárius despotizmus miatt."[23]

Az új tisztikart eleinte édesgették magasabb fizetésekkel.
Amíg egy községi kistisztviselő, segéderő havi 250 forintot kapott,
addig egy tisztitanfolyam hallgatója máris 800 forintot;
amíg egy tanító csak havi 400 forintot keresett,
egy éppencsak felavatott tiszt 1200 forintot.[24]

Ez a kedvező irányzat azonban idővel csak kivételezettekre állt,
akik jobb lakást s számos más előnyt kaptak
s az új osztály szellemében igyekeztek nem elmaradni a különben kárhoztatott
,,Horthy-idők" ugyancsak becsmérelt ,,úri élete" mögött.
A minden téren tapasztalható esztelen szervezés,
az összevisszaság következtében azonban a hadseregben
is minden normális méretet meghaladó örökös áthelyezés következett,
sok tisztet elszakítottak családjától, vagy ha családjával helyezték át,
az új helyen nem tudtak megfelelő lakást biztosítani.
Így aztán előfordult, hogy egy-egy helyőrségben három tiszti családnak jutott
egyetlen háromszobás lakás, három család járt egy WC-re,
egy konyhára. A fiatal tisztek fizetése az évek múlásával nem nőtt arányosan,
ezért ezek, főleg ha családosak voltak, különleges eszközökhöz folyamodtak,
pl. katonáiknak pénzért adtak el távozási engedélyt.
Megtörtént eset, hogy egy tiszt, sokgyermekes családapa,
egyik vasárnap egész szakaszának eltávozást adott,
hogy így a szakasz déli húsadagját hazavihesse a családjának.[25]

A legénység hangulata kritikán aluli volt. A munkás- és paraszttisztek között nemcsak értelmes és rátermett tiszti anyag volt, hanem sok volt a pöffeszkedő, neveletlen és művelődni sem akaró bugris. Ezek kapták a jobban díjazott és kellemesebb posztokat, mert politikailag ezek voltak a legmegbízhatóbbak, ugyanakkor lefelé ezek jeleskedtek a ,,sikanírozásban". Őszi sárban kilométeres kúszásokat parancsoltak katonáiknak, aztán vigyázzba állították őket órák hosszat, hogy rájuk fagyott a ruha, vagy gázálarcban és teljes felszereléssel lövészteknőket ásattak velük a fagyott földbe. Az ilyen kommunista tiszteket nevezte aztán a legénység csak így: ,,fanatikus vadállat", ,,veszett ember", ,,szimatoló, alamuszi ember".[26] Ilyen típusokkal volt tele a Néphadsereg legfőbb irányító szerve. A vezetőtípus Farkas Mihály honvédelmi miniszter volt, a legfőbb pöffeszkedő. S a színvonalra jellemző, hogy a vezérkar főnöke, sőt, miniszter lehetett az a Bata István, akiről a honvédelmi miniszter helyettese maga állapította meg, hogy ,,ehhez a funkcióhoz mérten kínosan tudatlan ember", s akit saját minisztere, Farkas, gátlástalanul megalázott a budapesti katonai akadémián, vagyis saját, Bata beosztottjai és tanítványai előtt.[27]

A tisztikar s általában a hadsereg ,,morálját" természetesen éppúgy aláásta a magasrangú tisztek ma félistenek, élet-halál urai, holnap pártellenségek körében végzett tisztogatás (Pálffy, Sólyom stb.), ahogy a pártvezetőket megrendítette a Rajk-ügy. Minél magasabbra került egy tiszt, annál jobban kellett aggódnia, hogy egy szép napon, anélkül, hogy tudná miért, magas polcról mély pincebörtönbe kerül.

De a hadsereg elbizonytalanodását s a kommunista rendszerrel való szembefordulását végül is a legfontosabb tényező okozta: a párt országos politikája. A parasztból és munkásból katonatisztté lett fiatalok természetesen hazajártak falujukba vagy munkáskörnyezetükbe. Ott aztán zúdult rájuk a panasz: apák, anyák, testvérek elsírták sérelmeiket, bánatukat. Az egyik tiszt azt látta, hogy rokonát deportálták, a másik, hogy apját elhurcolták a kuláküldözés során. Egy őrnagy paraszt-édesanyja öngyilkos lett, mert bár felajánlotta kis földecskéjét a tsz-nek, mégis földadót vetettek ki rá, agyonnyomorgatták.[28]

A legénységbeliek közül pedig olyanokat, akik ,,osztályellenség",
vagy ,,kulák" gyermekei voltak, katonai szolgálatuk idején egészségtelen
és megalázó ,,munkaszolgálatra" kényszerítettek, többnyire bányába,
szénbányába.[29]

A munkássorból származó tisztek is láthatták,
hogy dolgozó apjukat agyonhajszolják a gyárban, kisajtolják belőle a munkaerőt
s mégis oly nyomorultul él, mint azelőtt még a kapitalizmusban sem.
Ezekre a katonákra s ezekre a tisztekre a kommunista rendszer nem számíthatott
de ezt a párt nem akarta tudomásul venni, vagy ami még valószínűbb,
elbizakodottságában, 1956 októberéig, nem is realizálta.

E döntően fontos szociális tényező mellett hasonlóan nagy szerepet játszott
a már említett nemzeti érzés, amely különösen felfokozódott a hadsereg körében
az osztrák példa láttán.
A magyar hadtörténész erről
ezeket mondja: ,,Az Osztrák Államszerződés után 1955 nyarán megkezdődött
Ausztriából a szovjet csapatok kivonása.
A katonavonatok egy része a Győr-Budapest-Miskolc-i vonalon hagyta el Magyarországot.
A Magyar Néphadsereg katonái e kivonulást szemlélve először tették fel maguknak
a kérdést:
vajon ha Ausztriából kivonul a szovjet, miért nem vonul ki tőlünk, Magyarországról is?
S ha a pártlap (a Szabad Nép) értékelése szerint Ausztriának
oly előnyös a semlegesítése, a katonai tömbökön kívüli állapota,
miért nem tudjuk ezt vajon mi is követni?"[30]

Végül, a döntő időszakban, a Néphadsereg katonáira és tisztjeire egyre jobban hatott
az intellektuel réteg, az írók megmozdulása. A fiatal s elégedetlen tisztek
mohón vetették magukat azokra a titokban terjesztett,
vagy később már nyomtatásban megjelent írásokra,
amelyek az általános elégedetlenséget és szabadságvágyat sugározták.

Mert a hadsereg mellett a kommunista rendszer másik saját komponense, amely szembefordult a párttal, a kommunista írók tábora volt. Az új szakaszban, mint láttuk, az írók nemcsak hogy engedélyt, hanem utasítást kaptak, hogy ismerjék meg a valóságot. Hogy hogyan nem ismerték meg addig — az érthetetlen. Lehetetlen, hogy ne látták volna egy egész ország kínlódását, s lehetetlen, hogy erkölcsi érzéküket nem bolygatta meg az összeesküvési per és a Kovács Béla-ügy förtelme, a Mindszenty-per rémsége, sőt, a saját soraikat tizedelő Rajk-per s annak hajmeresztő hazugságegyvelege. Szomorú, hogy nem látták a paraszt nyomorgatását, hogy vállrándítva mentek el a deportálások mellett, nem vették észre a vallásüldözést, a sztahanovizmus csalásait, a munkáskizsákmányoló bérezést, s abszurdum, hogy lenyelték az irodalom gúzsbakötését, a cenzúrát, a sematizmust. Bármi lett légyen is azonban e magatartás oka — ideológiai vakság egyfelől, anyagilag és társadalmilag kivételezett helyzetük s elkényeztetettségük másfelől, vagy a kettő együttesen —, a jobb későn mint soha alapján örvendetes jelenség volt, mikor a kommunista írók mégis megszólaltak jó értelemben, megmozdult a lelkiismeretük s hallgattak is e lelkiismeret szavára. Az 1953-as új szakaszt a kommunista értelmiség először jóindulatúan fogadta, de sok ilyen intellektuelnél a kezdeti lelkesedés szalmalángnak bizonyult. Sokan hamar visszakoztak, attól tartottak, hogy a hibák őszinte feltárása bajokat okozhat. Egyrészt féltek, ahogy mondották, a ,,reakció visszatérésétől", másrészt az ,,ideológiai zűrzavartól".[31] De mégis, voltak, akik fenntartás nélkül ráléptek az új szakasz ösvényeire, lelkiismeretesen megvizsgálták a falu helyzetét s elmondták, amit láttak. Csoóri Sándor, fiatal költő, akit a párt küldött egyetemre, kiváltságos fővárosi élete után, mikor hazament falujába, megrettenve látta, milyen ott az élet. S visszatérve, megrázó, bűnbánó önvallomást vetett papírra: ,,Csodás számokban, szép eredményekben — éltem rajongva, s nem láttam, miképpen — hordja, cipeli vállain a népem — sorsának nehéz, túl fárasztó terhét — ...Nem ért fel hozzám az őszinte panasz — mely arról szol, hogy kévésül a bér — hogy a paraszt, ki terményét leadja — bizalmatlan és szűkölködve él." Az őszintén feltárók kis csapatjához szegődött Kuczka Péter is, a nem tehetségtelen, de véghetetlenül pártos költő, a par excellence pártköltő. ,,Nyírségi Naplója" beszámol megrendítő élményeiről, elmondja, hogyan találkozott átkozódó parasztasszonyokkal, akikből kitört a keserűség:

Mert zokogott már. Rázta tehetetlen

dühe és mindenféle fájdalom,

hogy nem tud gyógyszert adni a gyereknek,

s nem lesz öregségére oltalom.

Sok kommunista író rádöbbent ekkor, hogy szerepe az irodalmi börtönőr szerepe volt, hogy a kommunisták által létesített, Magyarországon merőben újfajta intézmény, az Írószövetség a maga 500 tagjával — ebből 300 kommunista — szellemi téren hosszú időn át azt a szerepet játszotta, mint a kiherélt szakszervezet a munkásfronton, nevezetesen, hogy a párt meghosszabbított karja s az irodalmi világ pártos idomítója lett. Déry Tibor megvádolta a kultúrpolitika irányítóit, hogy az írókat udvari bohóccá alacsonyították és csörgősapkát adtak a fejükre. Ezeket a kommunista írókat az új szakasz s még inkább a felfedezések hatására szégyenkezés fogta el s szégyenükben szívszorító vágyat éreztek, hogy jóvátegyék, amit ők maguk is bűnüknek tartottak. Így lett — erről finoman cizellált esszét lehetne írni —, így lett a szégyenérzet egy forradalom kirobbanásának egyik nem lebecsülendő eleme. Ezeket az írókat égetni kezdte, hogy egy kegyetlen diktatúra őket is cinkosaivá tette s hogy megfeledkeztek írói etikájukról s tulajdonképpeni írói lényegükről. A koronatanú, a kommunista írói elit kiemelkedő személyisége erről így vall, így beszél: ,,Az írók szégyelltek azt, amit megírtak és azt, amit nem írtak meg.

Undorral néztek a könyvespolcaikon díszelgő könyveikre, amelyeket valaha oly büszkén simogatott végig tekintetük, amelyekért elismerő kritikákat és Kossuth-díjakat kaptak; szerették volna soha-meg-nem-írottá varázsolni őket. És keserűen mart a szívükbe, hogy nem írtak arról, amiről érdemes: a szerelemről, a tavaszról, az alkonyairól a Balaton partján és egy pohár vörösborról, a valódi életről." Most már ezeknek az íróknak is eszükbe jutottak a deportálások; s fájt, hogy akkor hallgattak arról, hogy védtelen öregembereket elhurcoltak lakásukról. Szégyelltek magukat rokonaik és barátaik előtt s most úgy érezték, valamit tenniök kell.
,,Ez volt az alap mondja a koronatanú ,
a pártéletből a morális életbe visszatért nemzedék legszentebb és legégetőbb feladata.
Ők, akik esztendőkön át dédelgetett kedvencei voltak a rendszernek,
félelmetes szenvedéllyel vetették bele magukat a jóvátétel küzdelmeibe."
Vagy ahogy az egyik feleszmélt s bátran feleszmélt költő látta e feladatot,
lelkiismereti parancsot:
,,halálomig vívni a lehetetlent, jóvátenni a jóvátehetetlent".[32]

A jóvátétel önkéntes feladatát ezek a kommunista írók derekasan vállalták is,
s vádolták régi önmagukat, amikor még dicsőítettek gyalázatokat,
s lehetetlenné tették magukat az olvasók előtt is.[33]

Csatlakoztak hozzájuk sőt, részben előttük jártak e magatartásban a pártlap, a ,,Szabad Nép" újságírói közül is néhányan. Az újságírók megcsömörlöttek attól, hogy mást írjanak, mint amit látnak, s fellázította őket, hogy nem írhatták meg, amit tapasztaltak. A szerkesztőség 1954 októberi taggyűlésén egymásután kifogásolták megkötöttségüket. Egyikük például látta: az Orczy téren többezres tömeg meg akarta akadályozni, hogy a rendőrség egy üzlethelyiségből kilakoltasson egy állapotos asszonyt, s mikor a rendőrök a trolibuszok sofőrjeivel akarták fellazítani a tömeget, azok megtagadták az engedelmességet. A szemtanú újságíróra ráparancsoltak, hogy ezt ne írja meg. Egy másik szóvá tette, hogy miért börtönöznek be még elvtársakat is, mint Kádár Jánost, de erről is hallgatniok kellett. Egy harmadik nem írhatta meg a gyárakban szerzett élményeit. Amikor a pártlap dolgozóinak taggyűlésén ezek a panaszok elhangzottak, a résztvevő 150-200 főnyi munkatárs lelkesen tapsolt. A ,,Szabad Nép" egyik ilyen lázadója úgy véli: ,,Azt hiszem, nagyobb túlzás nélkül mondhatom, hogy a rendszer belső bomlása 1954 októberében ... e taggyűlésen kezdődött."[34]

Több újságírót ekkor kitaszítottak a szerkesztőségből, vidékre,
vagy külföldre helyeztek
(pl. Kende Péter, Kövesi Endre, Szilvási Lajos és Méray Tibor).
Egy évvel később még nagyobb megmozdulás történt,
ami,
főleg a hatalomnak erre következő ostoba reakciója folytán,
még jobban megbontotta a párt egységét s nagy lökést adott annak a folyamatnak,
amelynek során az írók nemcsak emancipálták magukat
a párt parancsolgató gyámkodása és védelme alól,
hanem lassan de biztosan kíméletlenül szembefordultak
a mindenható pártvezetéssel is.

Memorandumot terveztek a nagyobb írói és szellemi szabadság érdekében, mégpedig a párton kívüli értelmiség bevonásával. A memorandumot vagy a Szovjetunió kormányához, vagy az ENSZ főtitkárához akarták eljuttatni. Nagy Imre, a félreállított miniszterelnök és baráti köre azonban erről lebeszélte az írókat. Nagy Imre féltette a pártegységet s úgy vélte, hogy a memorandumnak meg kell maradnia a párt keretein belül és a dolgot semmiképpen sem szabad nemzetközi üggyé szélesíteni. Tehát még a nem kommunista írók is maradjanak ki az akcióból s a memorandum párttagoktól a párthoz tartsa meg a pártszerű nyelvezetet. Így is történt. A memorandum teljesen a pártzsargonban íródott, mégis, politikailag ügyes mű volt, mert az adott hatalmi helyzethez igazodva sarokba szorította a hatalom birtokosait. Hatása, mondanivalóján kívül, abban állt, hogy éppen a kommunista rendszer által kitüntetett, Kossuth-díjakkal és más dicséretekkel elhalmozott írók szegezték neki a kommunista rendszer mellének. 59 író, művész, zenész és értelmiségi írta alá Lukács György nem. A memorandumot sikerült titokban tartani — mily csoda , s az írószövetség pártszervezetének 1955. november elejére összehívott taggyűlése elé terjeszteni, a funkcionáriusok Andics Erzsébet, Horváth Márton nagy megrökönyödésére.
Zelk Zoltán,
a neves költő olvasta fel, napirend előtti pontként.
Felsorolta a kommunista írók sérelmeit:
az Irodalmi Újság főszerkesztőit (Molnár Miklós, Hámos György) egymás után leváltják,
cserélgetik;
a lap egy-egy példányát elkobozzák valamely cikk miatt;
több író (Kónya Lajos, Benjámin László, Nagy László) kéziratának kiadását megtagadják;
állandóan megsértik az írószövetség autonómiáját;
az írói bírálatot adminisztratív eszközökkel elnyomják;
napirenden vannak az erőszakos, bürokratikus beavatkozások;
a kulturális életet bénítják az antidemokratikus vezetési módszerek.
Szóvá tette a memorandum a pártlap újságíróinak megbüntetését
s az Írószövetség aktívaértekezletén bátrabban felszólalók száműzését.
Jelentős volt, hogy ez az emlékirat egy vonatkozásban mégis kilépett
a pártkeretek közül s az egyetemes magyar szellemi életért is szót emelt.
Felpanaszolt ugyanis három kultúrbotrányt:
Az ember tragédiája, Németh László Galilei c. darabja
s Bartók Béla Csodálatos mandarinja ügyét.
Az új szakasz kezdetén, oly sok évi elhallgattatás után,
a Nemzeti Színház bemutatta Madách művét,
de a párt végül is újra levétette a műsorról,
s egy Budapesten járt szovjet újságíró, bizonyos Krusinszkij nevezetű
azt írta a Pravdában, hogy a magyar munkások ezt az intézkedést helyeselték,
mert a művet idegennek érzik maguktól. Németh darabját azért száműzték,
mert feszegette az igazság és dogma kérdését,
s mert Galilei fizikai megkínzatásának bemutatása a színpadon esetleg
az ÁVO-kínzásokra emlékezteti a közönséget.
Végül Bartók világszerte ünnepelt remekművét a párt ,,dekadens"
és ,,formalista mű" jelzőkkel illette s újrabemutatását megtiltotta.

A memorandum dátuma: 1955. október 18. Déry Tibortól Háy Gyulán keresztül Aczél Tamásig, Devecseri Gábortól Juhász Ferencig, Méray Tibortól Hámos Györgyig minden ismert kommunista író-újságíró aláírta, úgyszintén szín- és filmművészek, zeneszerzők, irodalomtörténészek.

A párt kettős ellenoffenzívával válaszolt. Először hízelgéssel-fenyegetéssel rávette a résztvevőket, hogy aláírásukat vonják vissza. Hatalmi helyzete folytán ezt el is érte. De mégis, az 59-ből nyolc ellenállt és aláírását nem vonta vissza: Déry Tibor, Zelk Zoltán, Benjámin László, Aczél Tamás, Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza és Szervánszky Endre. A párt aztán december 6-án a Vasas Székházban megrendezte 2000 pártfunkcionárius tömeggyűlését, itt aztán boszorkányper hangulatában elítélték az írók magatartását és megmozdulását. Egy pártbíróság a kitartó írókat szigorú megrovásban részesítette, részben kizárta a pártból, részben közlési tilalmat rendelt el ellenük s egzisztenciális fenyítékkel sújtotta őket. Amit később Csehszlovákiában a Charta 77 aláírói ellen műveltek, azt Budapesten a párt már 1955-ben megtette: Aczél Tamás például ezután hosszabb ideig sofőrködéssel, személyfuvarozással kereste kenyerét.[35] De e kegyvesztett írók némelyike megkönnyebbüléssel vált meg a párttól. Ismét a koronatanú: ,,A pártkorlátoktól szabadult, s végre magukra talált emberek nemcsak lelkük nyugalmát, valódi természetét találták meg ebben az időben, hanem újból felfedezték a világot, melyet annyi éven át oly homályos és hazug szemüvegen keresztül szemléltek... Ez volt a nagyobb öröm, ... ismét lélegzetet vehettek a szabad, friss levegőből."[36]

Az írók e lázadása, egy évvel a forradalom előtt, szintén sokat ártott a párt egységének, moráljának, tekintélyének. A párt minden más intellektuális rétege és intézménye is lassan de biztosan szembefordult a párttal, az önkénnyel, s igyekezett levetni az ideológiai kényszerzubbonyt. Az írókat követték az értelmiségiek, aztán a hadsereg fiatalabb káderei, munkáskáderek, majd a párt egyetemi szervezetei. Nógrádi Sándort 1955 decemberében a honvédelmi minisztériumból a párt Agitációs és Propaganda Osztálya élére hívták, hogy feltartóztassa a pártfegyelem és a pártszellem szétesését. Ő maga vallotta be, hogy a hadseregben a tisztek unták a nevelőmunkát, s ő tanúsítja az 1955-56 körüli helyzetről: ,,Az igazság az, hogy sem én nem tudtam, sem más nem tudta volna akkor megállítani az eszmei és politikai szétesés folyamatát."[37]

A párt bomlása, amely kezdődött a munkások tömeges kilépésével és folytatódott az írók lázadásával, újabb nagy lendületet kapott azzal, hogy a párt legfőbb vezetője, Rákosi Mátyás kutyaszorítóba került, s moszkvai háttámasza, bázisa megingott. Rákosi Achilles-sarka a Rajk-ügy volt, egyrészt, mert a párton belül megjelentek a Rajk-per áldozatai, másrészt, s talán ez volt a döntő, a Rajk-per fővádlottja annak idején Tito volt. Tito most, hogy Moszkva a keblére ölelte, revansot követelt. Rákosi jól érezte ezt, kereste a közeledést Belgrádhoz. Tito hagyta lelkesen ugrándozni, mint a szó szoros értelmében , mint valami kiskutyát, sőt, látva a magyar diktátor szorult helyzetét, még óriási pénzt is kisrófolt Magyarországból. S Rákosi adott a magyar nép vagyonából, hogy ezzel mentse a saját bőrét. Vállalta, hogy Magyarország öt éven belül 85 millió dollárt fizet hadikárpótlás és a Tito-Rákosi viszály idején elmaradt kamatok, illetve veszteségek címén.[38] Aztán 1955-től kezdve Rákosi majd minden beszédében hangoztatta a ,,jugoszláv elvtársakkal való testvéri együttműködést". Tito azonban hideg megvetéssel válaszolt. Amikor 1956. május 30-án vonaton elindult Moszkvába, viszonzandó Hruscsov 1955-ös belgrádi látogatását, kikerülte Magyarországot, s amikor Moszkvában megkérdezték, miért a hosszabb utat választotta, azt felelte, akkor se utazna Magyarországon át, ha az háromszorosan megrövidítené az útját.[39]

Moszkva sokáig ellenállt Tito követelésének, hogy ti.
Rákosit távolítsák el Magyarország éléről.
A Kreml már korábban is minden esetben azt válaszolta,
hogy Rákosi nem nélkülözhető, ha őt elmozdítanák, földindulás kezdődnék.
Mindenesetre 1956 tavaszán Szuszlov Moszkvából Magyarországra utazott
állítólag magánemberként és pihenni
s tájékozódott a helyzetről. Két, ellentétes verzió is van arról,
hogy mit végzett. Az egyik szerint Szuszlov megerősítette Rákosit,
a párt többi vezetőjét is Rákosi iránti hűségre intette.[40]

A másik verzió a következő:
Hruscsov kifejtette Titónak,
hogy Rákosi után Magyarországon jönne a felfordulás, a káosz;
annyit azonban mégis megtett Tito kedvéért, hogy Budapestre küldte Szuszlovot;
a szovjet Politbüró tagja aztán azzal jött vissza,
hogy Rákosi menesztése után talán káosz lenne,
de ha Rákosi marad, biztos, hogy káosz lesz.[41]

Lehet igaz különben mindkét verzió, Szuszlov Budapesten dicsérhette
és erősíthette Rákosit a magyar pártvezetők előtt,
Moszkvában pedig elmondhatta félelmeit és aggodalmait.
Néhány hónap múlva mindenesetre kiderült,
hogy a második verzió járt közel a valósághoz.

Addig azonban szédületes forgás és körforgás kezdődött a magyar belpolitikában s a párt ereje hónapról hónapra jobban hanyatlott, a nép pedig hétről hétre jobban felemelte a fejét.

A Rajk-ügyben Rákosi egyre jobban védekezésbe szorult a hazai fronton is. A kiszabadult rajkisták szorongatták, hogy Rajkot tessék nyilvánosan rehabilitálni. De mivel Rákosi 1949-ben ország-világ előtt dicsekedett, hogy Rajk leleplezése az ő érdeme, most, ha rehabilitál, nem mondhat mást, mint hogy a leleplezés az ő bűne volt. Ha Rajk ártatlan, akkor azok, akik felakasztották, gyilkosok. Gyilkos Rákosi, s mindenki más, aki részt vett ebben az akkori ,,leleplezésben". A párt és Rákosi tehát kénytelen volt más bűnbakot keresni s az egész Rajk-ügyet ráfogták két halott meg egy börtönben lévő emberre, két orosz meg egy magyar személyiségre. A párt központi vezetőségének 1955. novemberi ülésén Rákosi azt magyarázta: Rajk a szovjet Berija és Bjelkin, valamint magyar cinkosuk, Péter Gábor lelkén szárad. De azért Rajkot nem mentette fel, elmagyarázván azt is, hogy Rajk nem volt bűnös ugyan Tito vonatkozásában, de bűnös volt a Horthy-rendőrségnél vállalt szerepében. Mégis, Rákosi kénytelen volt lépésről lépésre hátrálni: 1956. március 27-én Egerben már arról beszélt, hogy a Rajk-ügy provokáción alapult, május 18-án Budapesten már hangoztatta, hogy ő maga is felelős a személyi kultuszért és a törvénysértésekért. A legnagyobb bárd aztán 1956 nyarán sújtott le Rákosira, amikoris a Petőfi Kör egyik vitaestjén felszólalt Rajk özvegye, Rajk Júlia. Elmondotta, hogy az ügy idején nemcsak férjétől, hanem csecsemő-gyermekétől is elszakították, s hogy lábbal tiportak mindent, ami tisztességes és emberi. Itt és ekkor mondotta ki Rajk Júlia azt a mondatot, amely másnap végigszárnyalt az egész párton és az egész országon: ,,A gyilkosokat nem bírálni kell, hanem megbüntetni."[42]

Hozzátette még:
,,És nem nyugszom meg addig, amíg azok, akik tönkretették az országot,
a pártot, az emberek ezreit pusztították el,
millióit boldogtalanságba taszították,
el nem nyerik büntetésüket."[43]

Akárki más,
még akkor, 1956 nyarán is, bárki más mondja ezt, Rákosi azt azonnal börtönre veti. De Rajk Júliát nem lehetett most már másodszor is bebörtönözni. Ez jelezte egyben azt is, hogy Rákosi ereje egyre gyengül, a diktátor már fogatlan oroszlán. A pártban nem volt igazi hatalma többé, s nemsokára kiderült az is, hogy a pártnak meg a nép felett nem volt többé tartós hatalma.

Ami még volt, azt lassan, de biztosan kikezdte egy furcsa halál. Sztálin második halála. Magyarországon a földindulás, a diktatúra meglazulása első fázisában 1953-ban kezdődött, amikor Sztálin meghalt. Mérhetetlen, titkos öröm áradt el a szívekben s ekkor kezdődött a rémuralomban megdermedt nép dermedtségének felolvadása. Most pedig, 1956 februárjában ugyanezt a Sztálint másodszor is eltemette, radikálisan elítélte volt munkatársa és utóda, Hruscsov. A XX. szovjet pártkongresszus és Hruscsov Sztálint leleplező beszéde ismertté vált Magyarországon, ámbár a Moszkvából hazatérő pártdelegáció ezt mind a párt, mind az ország közvéleménye előtt titkolta. De külföldi rádiók tolmácsolták a vasfüggöny mögé nyugatról, amit a kommunisták elhallgattak keletről. Hruscsov minden elképzelhető rosszat elmondott az évtizedeken át istenített Sztálinról, személyi kultusszal, hitvány cselszövéssel, erőszakoskodással, munkatársaival szembeni durvasággal vádolta, fejére olvasta a deportálásokat, egész néprétegek elhurcolását. Rákosi szempontjából a katasztrofális az volt, hogy amit Hruscsov mondott Sztálinról, azt szóról szóra el lehetett mondani magyarországi vonatkozásban róla, Rákosiról. Hruscsov: ,,Sztálin a vezetésben és a munkában egyáltalán nem tűrte a munkatársi viszonyt, durván erőszakos volt mindazzal szemben, amiről úgy vélte, hogy ellenkezik felfogásával." Hruscsov: ,,Sztálin mérhetetlen hatalmat összpontosított kezében." Megint Hruscsov: ,,Ha valaki szembefordult véleményével, azt elkerülhetetlenül a vezető kollektívákból való eltávolítás és később az erkölcsi és fizikai megsemmisülés várta." Újra Hruscsov: ,,Egy ember önkényes magatartása másokat is felbátorít önkényeskedésre. Tömeges letartóztatások és sokezer ember deportálása, a tárgyalás nélküli kivégzések és a nyomozás semmibevétele olyan légkört teremtettek, amelyben a bizonytalanság, a félelem, sőt, sokszor a kétségbeesés uralkodott."[44]

A párttagok Magyarországon azt mondták minderre, lám, Rákosi is ezt tette a párttal, a nép meg azt mondta, lám, a párt is ezt tette a néppel. Hruscsovnak az a kísérlete, hogy a szovjet rendszer rettenetes évtizedeiért, a Gulag-szigetvilágért egyedül Sztálint tegye felelőssé, vagy magyar pártköröknek az az igyekezete, hogy mindenért egyedül Rákosit okolják ez a kísérlet nem sikerülhetett, mert mindenki a bőrén érezte az elmúlt évtizedet és tudta, hogy nem áll a hirtelen kitalált szólás-mondás, hogy a párt is csak egy ember. De kétségtelen, hogy Rákosi személyének lebontása egyben bontotta, tovább bontotta a pártot magát is.

Lélegzetvisszafojtva figyelte az ország, meddig marad, mikor bukik Rákosi? A XX. szovjet pártkongresszus hatalmas fegyvert adott az ellenzék kezébe. Mert most már formálisan ellenzékről lehetett beszélni, a diktatúrában is. Többpártrendszer és parlamentarizmus híján az ellenzék szervezkedése nem pártokban és nem a törvényhozásban történt, hanem az egyetlen keret, a Párt különböző alszerveiben és intézményeiben. Ilyen lehetőséget nyújtottak a különböző értelmiségi és szakmai klubok, mint Budapesten a Kossuth Klub, vagy vidéken maguk a pártszervezetek. A pártgyűlésekre 1956 nyarán már mindenütt több ember ment el, mint ahány párttag volt, s a hivatalosan engedélyezett vita során már vaskos igazságokat vágtak oda és kényes kérdéseket tettek fel. Javaslat vagy hozzászólás formájában például már országszerte elhangzott a pártgyűléseken a követelés, hogy a jugoszláv határ után bontsák le a drótakadályokat, a vasfüggönyt a nyugati, az osztrák határon is. Megkérdezték, miért nincs még szabadon Mindszenty bíboros és miért nem mond le Rákosi Mátyás?! A népi ellenállás tehát ebben a stádiumban benyomult a meglévő keretekbe és az egyetlen engedélyezett politikai szerv, vagyis a párt fórumain bírálta a pártot. A párt és Rákosi defenzívába került, mert szünedezőben volt a félelem.

Értelmiségi körökben és a fővárosban legnagyobb jelentősége a Petőfi Körnek volt, amely kezdetben a Kossuth Klub helyiségeiben ült össze, majd váltakozva egyre nagyobb termekben és épületekben, mert a hallgatóság hétről hétre nőtt, ezrekre dagadt. Hivatalosan tehát ez is párt-szerv volt, vezetői okosan és taktikusan a kommunista ifjúsági szervezet, a DISZ társegyesületeként jelentkeztek. Ez azért volt lehetséges, mert a Petőfi Kör szervezői a Győrffy-kollégium egykori diákjaiból kerültek ki s volt társaik, barátaik, elvtársaik, mint pl. Hegedűs miniszter (majd miniszterelnök), vagy a Tervhivatal új elnöke, Szálai Béla szintén Győrffy-kollégisták voltak. Ezek ,,a harmincévesek" elnevezés alatt váltak ismertté s a pillanatnyi politikai felfogásokon túl bizonyos szolidaritás és kollegialitás tartotta őket össze. 1955. november 15-én, tehát az írók memorandumának nagyjelentőségű esete után a Kossuth Klub egyik sarkában nyolc ,,harmincéves" elhatározta, hogy vitakört alakít. 1956. március 16-án megtörtént a DISZ jóváhagyása. A DISZ azért járult hozzá, mert taggyűléseit már senki sem látogatta s úgy vélte, ha a Petőfi Kör mint DISZ-részleg vonzza a fiatalokat, akkor ez statisztikailag jól fest. A Petőfi Kör megválasztott titkára, Tánczos Gábor pártkapcsolata rendezett volt. (Huszonhárom évvel később, 1979-ben, mivel aláírta a cseh ,,Charta 77" tagjai érdekében szerkesztett memorandumot, a magyarországi rendszer üldözőbe vette és öngyilkosságba kergette Tánczost.) A Petőfi Kör a forradalom alatti elnökének véleménye szerint — valószínűleg sohasem játszhatta volna el későbbi történelmi szerepét, ha nem következik el a nemzetközi ,,olvadás" második fázisa, s ha Hruscsov nem mondja el XX. Kongresszus-i beszédét.[45]

A Petőfi Kör tagjai ettől kezdve minden mondókájukat azzal kezdték, hogy ,,a XX. pártkongresszus szellemét" idézték aztán beszéltek a magyar valóságról. 1956 májusában a túlfeszített iparosítást és a nehézipari megalomániát vették górcső alá az ún. közgazdasági vitán. Ezután semlegesebb témát választottak, hogy a párt gyanakvását elaltassák. De nemsokára rá, június 1-én ,,történelmi vitát" rendeztek s ebből elsőrangú politikum lett. Ahogy akkoriban megállapították, ,,hihetetlen dolgok" történtek a vitán. Felvetettek olyan, a párt által anatémának tekintett kérdést, mint az első (és második) világháború utáni trianoni békediktátum, továbbá azt, hogy a hivatalos történetírás és csak ilyen volt! ,,túlértékelte" a Szovjetunió szerepét. A párt történész-diktátorát, Andics Erzsébetet kegyetlenül sarokbaszorították: szemére vetették, hogy a párttörténet történelemhamisítások egész sorát követte el. Június 14-én a ,,filozófiai vita" csúcspontja egy drámai jelenet volt. Lukács György egykori tanársegédje, Szigeti József, aki a Révai-Lukács vita idején megtagadta Lukácsot, most önkritikát gyakorolt és az óriási publikum előtt ünnepélyesen kijelentette: szégyelli magát volt mestere elárulásáért. A következő ülésen került sor Rajk Júlia megrázó fellépésére. Később a magyar természeti kincsekről folyt vita, amely ki nem mondva a szovjet ellen is irányulhatott. Vita következett a zenéről, amelyen Kodály Zoltán is megjelent. Június 27-e a legnevezetesebb nap: az irodalmi vita napja. Déry Tibor és más felszólalók könyörtelenül megbírálták a hivatalos irodalompolitikát, majd felszólalt a börtönből szabadult Losonczy Géza és fennhangon kimondta a kiátkozott politikus nevét: Nagy Imre. Ő mondotta Losonczy, és a sorrendnek óriási jelentősége volt ,,jó magyar és jó kommunista". Ezrek voltak ott és ezrek követelték, hogy Nagy Imrét vegyék vissza a pártba.

Másnap Budapest lázban égett. A Petőfi Kör irodalmi vitájának eseményei futótűzként terjedtek el a fővárosban és az országban. Forradalmi volt a hangulat és ekkor, ezen a napon, június 28-án Lengyelországban, Poznanban kirobbant a munkásfelkelés. Budapesten híre járt annak is, hogy a lengyel katonaság nem volt hajlandó lőni a lengyel munkásokra. Ez felvillanyozólag hatott.

Poznan-Posen kapóra jött Rákosinak legalábbis azt hitte , mert ennek ürügyén újra radikális módszerekhez folyamodhatott: betiltotta a Petőfi Kört, több felszólalót, pl. Déryt, Tardos Tibort, kizáratott a pártból és több vezetőt önkritikára kényszerített. De most már minden ilyen győzelme csak olyan vergődés volt, mint a fába szorult féregé: minél jobban fészkelődön, annál szorultabb helyzetbe került. Még egy utolsó, nagy sujtásra készült: összeíratott a közélet minden területén 400 nevet, ezek viselőit le akarta fogatni, s ezzel végetvetni a ,,jobboldali elhajlásnak", ,,anarchizmusnak", ,,cinizmusnak", ,,pártellenes viselkedésnek". Erről a szándékáról azonban Rákosi háta mögött informálták a budapesti szovjet követséget, az pedig Moszkvát. Közben Tito is megtette a magáét, s mivel Hruscsov-nak a maga terveihez szüksége volt Titóra Rákosi elveszett. Anasztáz Mikoján, a Kreml örmény tűzoltója Budapestre jött és elhozta Rákosinak a selyemzsinórt.

1956. július 18-án közölte a pártsajtó,
hogy Rákosi Mátyás, megromlott egészségi állapotára való tekintettel,
felmentését kérte, önkritikát is gyakorolt, aminek már semmi értelme,
de semmi hitele sem volt. Egy repülőgép Moszkvába szállította Rákosit,
Mikoján pedig Budapestről továbbutazott Belgrádba. Vitte az ajándékot.

Magyarországon nagy volt az öröm, de az emberek szájaíze hamarosan megkeseredett, mint a méz, ha morzsa hullik belé. Ez a morzsa Gerő Ernő volt. Rákosi helyére nem Nagy Imre került főtitkárnak, hanem az az ember, aki a hároméves és az ötéves tervekkel felidézte a gazdasági csődöt. ,,Eben gubát cseréltünk" ez volt a közvélemény egyik megállapítása, a másik pedig, hogy ,,csöbörből vödörbe jutottunk".

A párt központi vezetőségébe felvették
a ,,börtönösöket",
Kádárt, Kállait, Marosánt, a Politbüróba visszavették Révait.
Kizárták a Központi Vezetőségből Farkas Mihályt, sőt, a pártból is.
Rákosi és Farkas lett tehát feláldozva, ők lettek a bűnbakok.
Gerő Ernő aztán egyik első felszólalásában gyorsan azt javasolta,
hogy ,,nyissunk tiszta lapot". Vagyis úgy gondolta, ami volt, felejtsük el,
a nép pedig lásson munkához. Kilátásba helyezett néhány kisebb,
de a helyzetet nem orvosló intézkedést, mint pl. a minimális bérek némi felemelését és
a békekölcsön megszüntetését. Ez azonban, tekintve az egész rendszer szerkezeti hibáit
és az egy évtizeden át felhalmozott bajokat, csak olyan volt, mint mikor aszpirinnel akarnak gyógyítani tüdőgyulladást. Rákosi bukása után természetesen revideálni kellett a diktátor legszembetűnőbb utolsó intézkedéseit. Engedményt tettek az íróknak, a kiszabott büntetéseket ,,elengedték", Madách és Bartók műveit bemutatták. Az Írószövetség új közgyűlésen új vezetőséget választott, kibuktatta az ortodox kommunistákat s nagyobb szerepet biztosított a nem-kommunista íróknak is.
A Petőfi Kör újra megkezdte működését.
De az intézkedések e téren is, mint gazdasági téren, elégtelenek
és nehézkesek voltak.
Mert például Déry Tibor és Tardos Tibor kizárásának illetve visszavételének
ügyét halogatták. Nagy Imrével pedig úgy tárgyaltak, mintha mégis csak ő tévedett volna,
nem a Rákosi-Gerő-Révai együttes.
A párt azt mondta Nagy Imrének, visszaveszi, ha szakít környezetével
(Losonczy, Vásárhelyi, Gimes stb.).
Aztán azt kívánták, ismerje el, hogy hibázott, frakciózott. Az igazság persze az volt,
hogy Nagy Imre az egész új szakasz idején irtózott minden frakciózástól,
ettől állandóan óvta fiatalabb híveit. Beavatottak szerint inkább az volt a baj,
hogy ,,Nagy Imrének nem volt frakciója;
az is lett a veszte, hogy nem mert idejében összeesküdni Rákosi ellen".[46]

A volt miniszterelnök közvetlen Rákosi bukása után,
júliusban kapta az első ajánlatot a visszavételre, augusztusban a másodikat.
Október 4-én Nagy Imre írásban kérte újrafelvételét, kijelentvén,
hogy a párt határozatait kötelezőnek tartja magára nézve,
de a múltakért nem hajlandó önkritikát gyakorolni, viszont hajlandó arra,
hogy a ,,hibákról" nyilvánosan vitázzanak.
Nagy Imre visszavétele ügyében érvényesült bizonyos jugoszláv nyomás is,
Gerő Ernő október elején Jaltában találkozott Titóval.
Október 13-án megtörtént Nagy Imre visszavétele a pártba.

Amíg a tárgyalások folytak, az országban erősödött egyrészt a szabadságvágy,
másrészt a felismerés, hogy biztos javulást csak gyökeres változásoktól lehet várni.
A sajtóban csodálatos tüneteket lehetett észlelni: száz virág kezdett virágozni.
Az ,,Irodalmi Újság" hasábjain feltámadtak a régi, diktatúra előtti magyar sajtó legszebb,
évszázados hagyományai, a legmagasabb színvonalon.
Szatírák születtek, allegóriák, parabolák, de nyílt követelések is:
mind, mind a szabadságot áhítozta és árasztotta.
Ez az újság már májusban megkockáztatta kétségbevonni
a szocializmus abszolút érvényességét, egyik cikkírója,
Keszi Imre kifejtette: nincs külön szocialista igazság és burzsoá igazság,
csak igazság van és csak hazugság.[47]

(1956 tavaszán egyébként azon a címen, hogy hozzászólnak
a második ötéves terv kiadott irányelveihez, tízezrek bombázták levelekkel a pártot,
35 000 hozzászólás érkezett, s közgazdászok
már a piacmechanizmus bevezetését kívánták és megkérdőjelezték
magát a szocialista tervgazdálkodást.[48])

Az ,,Irodalmi Újság" cikkei egész nyáron ironikus hangon mutatták meg a hibákat. Nagy feltűnést keltett Háy Gyula, az európai hírű drámaíró egyik szeptemberi cikke, amely ugyan ragaszkodott még a népi demokrácia rendszeréhez, de már nem fogadta el a szocializmus mindenre és mindenkire kötelező érvényét. Legyen szabad írta marxista módra gondolkodni, de legyen szabad gondolkodni nem marxista módra is. Egész sor ilyen ,,legyen szabad" párhuzamot sorolt fel, pl. legyen szabad szeretni Sztálinvárost s legyen szabad Sztálinvárost nem szeretni. Legyen szabad Istent tagadni, de legyen szabad hinni Isten mindenhatóságában.[49]

Az ,,Irodalmi Újság" hirtelen kisarjadzott szabad szellemisége és szellemi szabadsága (általános sajtószabadság még távolról sem volt) már a szó szoros értelmében forradalmi jelenségnek, a szenzációk szenzációjának számított. Az újságos bódéknál minden pénteken, a hetilap megjelenésekor sorban álltak és ökölre mentek az emberek, egy-egy példányt tízszeres, feketepiaci áron is megvásárolták, cikkeit másolták kézzel, géppel, sokszorosították, ahogy lehetett. A pártvezetőség még nem ocsúdott fel és nem szokott hozzá egészen, hogy Rákosi nélkül működik, egyelőre nem tudott kötőféket vetni az Irodalmi Újságra, de azért amit lehetett, megpróbált, igyekezett fékezni az írókat. Egy augusztusi párt-író értekezleten a Politbüró új tagja, Kádár János, ostorozva a sajtó ,,pártellenes" hangját, így leckéztette a szerkesztőket és főszerkesztőket:
,,Az írók azt hiszik, hogy a júliusi változást (Rákosi bukását) ők csinálták.
Hát vegyék végre tudomásul, hogy ezt a változást a párt központi vezetősége csinálta...
Az írók olyanok, mint a légy, amelyik rászáll a kocsirúdra és azt hiszi,
ő húzza a kocsit".[50]

Az írók úgy látták, hogy a pártapparátus most sem változott, ahol csak lehetett, szabotálta a fejlődést, kissé háttérbe vonult ugyan, de mindent elkövetett, hogy lassítson, visszahúzzon. A Rákosi-Gerő csere s a július óta lezajlott fejlemények nem sok jóval biztattak. Ami a társadalmat s az írókat is aggasztotta, az volt, ,,hogy az ország vezetése továbbra is a leghitványabb figurák kezében maradt, semmi biztosíték nincs arra, hogy a múlt bűnei és hibái nem ismétlődnek meg hamarosan".[51] A régi funkcionárius-gárda országosan megmaradt, s várta, álmodta vissza a régi szép napokat, amikor a párt egy szavára egy egész falu, járás, megye és ország megrettent és parírozott. Október elején aztán Háy Gyula egy újabb szatírája tollhegyre tűzte, ,,a funkcionáriust", megalkotta, egyetlen személybe sűrítve minden párttitkár egyéniségét, megmintázta a híres ,,Kucsera elvtársat". ,,Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?" — tette fel a kérdést, aztán elmondta annak minden tulajdonságát, anyagi mohóságát, parvenűségét, dilettantizmusát, feltárta a pártvezetők luxusvilláinak és nyaralóinak életét. Kucsera azt mondja, ,,pártegység", és érti önmagát, Kucsera azt mondja ,,szocializmus", és érti azt, ami őt illeti. Kucsera számára a hazugság nem hazugság, a gyilkosság nem gyilkosság, a jog nem jog, az ember nem ember. ,,Ezért nem szeretem Kucsera elvtársat" zárta ragyogó gúnyolódását Háy Gyula.[52] A cikk megjelenése után az író rengeteg gratuláló és nagyszámú fenyegető levelet kapott, de a cikk mérhetetlen hatását leginkább az mutatja, hogy a belügyminisztériumhoz számos, ténylegesen a Kucsera nevet viselő magyar állampolgár nyújtott be kérvényt nevének megváltoztatására.[53] Az ,,Irodalmi Újság" e hónapjaival beírta nevét a magyar sajtó néhányszázados történetébe. Hangja olyan bátor volt, hogy a magyarországi lakosság 1956 nyarán és kora őszén elsősorban már nem az eladdig verhetetlen müncheni Szabad Európa Rádiót hallgatta, mert kommentárjait nagyon óvatosnak tartotta, hanem inkább olvasta az Irodalmi Újságot, mert az merészebben bírált.[54] Pálóczi-Horváth György író a lényegre mutatott rá, mikor az ,,Irodalmi Újság" sikerének titkát, egyben a csodás jelenség jelentőségét így határozza meg: ,,Egy hetilap egy országban, amely formailag még mindig egy pártdiktatúra uralma alatt él, hétről hétre nyíltan, szisztematikusan megmutatja és ábrázolja a rendszer erkölcsi, politikai, kulturális és gazdasági csődjét."[55]

Októberben a Gerő-vezetés két olyan ,,gesztust" tett, amelyről azt hitte, alkalmas lehet a szabadságlavina feltartóztatására. Azt hitte, ,,koncot dob az éhes oroszlánnak". Bejelentette, hogy letartóztatták Farkas Mihályt; de mindjárt korlátozta is az intézkedés jelentőségét azzal, hogy ügyében nem nyílt, hanem titkos tárgyalást hirdetett meg. A másik bejelentés: teljes mértékben rehabilitálták Rajk Lászlót.

Október 6-án Budapesten dísztemetést rendeztek Rajknak és társainak.

Ez a temetés kísérteties volt. Ugyanazok a pártnagyságok, akik halálba küldték Rajkot, most a nyitott sírnál mártírként ünnepelték áldozatukat. És volt az egészben valami vérforraló: mint hősökről beszéltek Rajkról és társairól, beismerve a ,,tévedést", de egyetlen szóval sem ismerték el, hogy tévedtek Kovács Béla vagy Mindszenty s a többi igaztalanul meghurcolt ügyében is; és még csak célzás sem volt arra, hogy ezt is jóváteszik, őket is rehabilitálják.

A Rajk-temetést tehát bizonyos értelemben csupán a kommunisták házi gyászünnepségének szánták s csupán saját hatalmi harcaik áldozatait óhajtották úgy-ahogy rehabilitálni, kiszorítván a jóvátételből a rémuralom egyéb, nem kommunista áldozatait. Ez a magatartás, ez az attitűd ismét élesen megmutatta, kiáltóvá tette a szakadékot, amely a pártot és a népet elválasztotta. Sőt, még jobban elmélyítette azt, mert sebeket szaggatott fel és hagyott nyitva s az emberekben végleg megérlelte azt a meggyőződést, hogy ebben az országban még mindig csak azt tekintik bűnnek, sérelemnek, amit kommunisták ellen követtek el, de a nem kommunisták sérelmei nem számítanak, a nemzeti érzület igazi képviselői eddig is, ezután is a totalitárius rezsim prédája lehetnek.

A Rajk-temetés lényeges szerepet játszott a forradalom közeli kirobbanásában, egyrészt, mert a kommunista rendszer tévedhetőségének nyilvános és látványos beismerése volt, másrészt, mert kommunista egyoldalúságával provokálta a társadalom érzéseit. Harmadsorban pedig azért, mert hatóságilag engedélyezett lehetőséget nyújtott, akaratlanul is, nagyszabású tömegmegmozdulásra, tüntetésre, egy kommunista kudarc melletti tömeges tanúskodásra. A Rajk-temetésre ezrek vonultak ki, ezrek tüntettek — de ez a tüntetés már nem a volt rendőrminiszter elővarázsolt hamvainak szólt, hanem a szabadságnak.

Október 6-át írtunk. Három hét sem telt belé, elérkezett 1956. október 23.

A csodák napja.

[1] "Szabad Nép", Budapest, 1953. május 11.

[2] Nagy, Imre: Politisches Testament, Kindler, München, 1959. 130. o.

[3] Aczél-Méray: i. m. 144. o.

[4] Nógrádi, Sándor: i. m. 201-204. o.

[5] "Szabad Nép", Budapest, 1954. július 5.

[6] Brzezinski, Zbigniew K.: i. m. (Der Sowjetblock) 231. o.

[7] "Szabad Nép", Budapest, 1954. július 12.

[8] Nógrádi, Sándor: i. m. 206. o.

[9] Nagy, Imre: i. m. 348. o.

[10] Nagy, Imre: i. m. 345-346. o.

[11] Research Report: Hungarian Party Congress, May 24-30.
1954. München, Radio Free Europe. 5. o.

[12] Aczél-Méray: i. m. 199. o.

[13] News Behind the Iron Curtain, New York, RFE, July 1954. 53. o.

[14] "Irodalmi Újság", Budapest, 1954. október 22.

[15] Zinner, Paul E.: i. m. 177. o.

[16] Aczél-Méray: i. m. 213. o.

[17] Brzezinski, Zbigniew K.: i. m. 181. o.

[18] "Szabad Nép", Budapest, 1954. április 18.

[19] A magyar népi demokrácia története. 268. o.

[20] Váli, Ferenc A.: i. m. 80. o.

[21] Gosztonyi, Péter: A néphadsereg a forradalomban, in Tanulmányok. 156. o.

[22] Darnóy, Paul: Ungarn als Mitgliedstaat des
"Warschauer Paktsystem", in Köilz: Wehrkunde, München, 1956. 562. o.

[23] Király, Béla: Military aspects, in: The Hungarian Revolution in retrospect, Béla K. Király és Paul Jónás szerkesztésében, Columbia University Press, NY. 1978. — 62. o.

[24] Szondi, József: Hozzászólás a
"Néhány szó a magyar Néphadsereg bomlásának okairól" című cikkhez.
Honvéd Űjság, Budapest, 1967. február 12.

[25] Gosztonyi, Péter: i. m. 152. és 248. o.

[26] A magyar néphadsereg szerepe a szabadságharcban,
1956. Free Europe Press, New York 8. o.

[27] Nógrádi, Sándor: i. m. 195-496. o.

[28] Nódrádi, Sándor: i. m. 194. o.

[29] A magyar néphadsereg szerepe. 8. o.

[30] Gosztonyi, Péter: i. m. 248. o.

[31] Molnár, Miklós-Nagy, László: Imre Nagy, reformateur ou revolutionnaire?
Geneve-Paris, 1959. 88. o.

[32] Aczél
Méray: i. m. 236-237. o.

[33] Major, Ottó, Irodalmi Újság, Budapest, 1956. szeptember 29.

[34] Kende, Péter: i. m. 121. o.

[35] Zinner, Paul E.: i. m. 185. o.

[36] Aczél-Méray: i. m. 313. o.

[37] Nógrádi, Sándor: i. m. 217. o.

[38] Váli, Ferenc A.: i. m. 222. o.

[39] Zinner, Paul E.: National Communism and Popular Revolt in
Eastern Europe, New York, 1957. 520. o.

[40] Molnár, Miklós-Nagy, László: i. m. 128. o.

[41] Mikes, George: The Hungarian Revolution. 64. o.

[42] Jónás, Pál: A Petőfi Kör szerepe. Új Európa, München, 1966. okt.

[43] Aczél-Méray: i. m. 352. o.

[44] Nyikita Szergejevics Hruscsov beszéde
a XX. szovjet pártkongresszus titkos ülésén,
1956. február 24. Free Europe Press, N. Y. 1956.

[45] Jónás, Pál: i. m.

[46] Kende, Péter: i. m. 120. o.

[47] "Irodalmi Újság", Budapest, 1956. május 12.

[48] A magyar népi demokrácia története. 270. o.

[49] "Irodalmi Újság", Budapest, 1956. szeptember 8.

[50] Aczél-Méray: i. m. 380. o.

[51] Aczél-Méray: i. m. 381. o.

[52] "Irodalmi Újság", Budapest, 1956. október 6.

[53] Hay, Julius: Geboren 1900, Erinnerungen, Hamburg, 1971. 321. o.

[54] N. N., jelenleg is Budapesten élő újságíró a szerzőhöz, Bécs, 1956. október 14.

[55] Pálóczi-Horváth, George: in: Tragödie eines Volkes. 107. o.


 
 
0 komment , kategória:  Csonka Emil:1945-1956 IX.rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 29
  • e Hét: 1479
  • e Hónap: 4850
  • e Év: 387886
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.