Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csonka Emil:1945-1956 XI.rész
  2011-02-06 10:46:58, vasárnap
 
 

Csonka Emil:1945-1956 XI.rész

REFLEXIÓK, KÖVETKEZMÉNYEK


Mitől fosztotta meg a szovjet beavatkozás a magyarságot? | Mai viszonyok
| A második szovjet intervenció okai | Amerika magatartása
| Volt-e világháborús veszély? | A szomszéd népek
| Jugoszlávia és Tito szerepe
| Egy forradalmár és egy filozófus ítélete: Gyilasz és Jaspers
| Az orosz polgárjogi mozgalom és a magyar forradalom hatása





A magyar forradalom gazdag irodalmának számos műve nem tud ellenállni
az intellektuális csábításnak, hogy megvizsgálja: mi történik,
milyen fejlődés következik be Magyarországon,
ha a forradalmat nem tiporják el a szovjet páncélosok?
Nem kevésbé érdekes és szükséges néhány más
aspektus többé-kevésbé reflexió-jellegű vizsgálata,
így például egy-két nemzetközi jelenség szemrevétele,
a Szovjetunió hirtelen fordulata október 30-a után, vagy a Nyugat,
mindenekelőtt az Egyesült Államok magatartása.

A legfőbb kérdés,
milyen fejlődéstől ütötte el a szovjet beavatkozás Magyarországot,
mitől fosztotta meg a magyar népet a győztes forradalom leverésével?
Másként fogalmazva mi lett volna a következmény,
ha a Szovjetunió állja október 30-i szavát és nem avatkozik be Magyarország belügyeibe?

Az első következmény az lett volna,
hogy Magyarország is állja adott szavát: szigorúan semleges állam lesz,
nem csatlakozik a NATO-tömbhöz.
Ez nem az un. tömbön kívüliek státusa lett volna, hanem egyfajta finn,
még inkább osztrák semlegességi státus.
Ez a Magyarország maximális mértékben együttműködött volna a Szovjetunióval,
a gazdasági, kereskedelmi, kulturális élet minden területén.
A maga szerény keretei között jó ügyvédje lett volna Nyugatnak Oroszország felé
s Oroszországnak Nyugat felé. Egyrészt, mert ezer éven át a Nyugat szerves tartozéka volt.
Másrészt, mert az utolsó évtized orosz kapcsolatai sem múltak volna el nyomtalanul,
minden negatív élmény ellenére sem.
Hisz ezek ellenére is kialakultak emberi viszonyok magyarok és oroszok között,
s különösen az a tény, hogy a forradalomban a helyi orosz egységek
az első fázisban rokonszenveztek és sok orosz harcolt a magyarok oldalán is,
megmutatta Oroszországnak azt az arcát, amely addig kevésbé volt ismerős
és Oroszország előnyére szolgált. Ha Moszkva állja október 30-i szavát,
s a forradalom eléri a nemzeti függetlenség célját,
ez Közép-Kelet-Európa történetében nem lebecsülendő orosz-magyar barátság
kialakulásának kezdete lehetett volna. És természetesen teljes szellemi nyitás Nyugat felé,
emberek, eszmék, információk olyan szabad áramlása,
mint ami a kommunizmus előtt természetes volt Magyarország és a Nyugat relációjában.

Hová vezetett volna a belső fejlődés?

Kétfázisos fejlődés következett volna. Az első, átmeneti időszak a választásig, majd a végleges berendezkedés a választások után.

Az első fázis minden bizonnyal a személyekbeni kifejeződést véve alapul
egyfajta Mindszenty-Nagy Imre ,,koalíció" lett volna.
Bár a kormányt az 1945-ös pártok alkották volna, kifejezetten átmeneti jelleggel,
új, szabad választások lebonyolítása céljával, e két kimagasló személy összefogása
és együttes fellépése garantálta volna a rendet, minden túlzás megfékezését,
a helyreállítási munkát, a feltétlenül szükséges általános megszilárdulást és
a nemzeti egységet.
Egy ilyen összefogásra és egyetértésre megvolt az alap a két ember karakterében éppúgy,
mint mindkettőjük átélt tapasztalataiban. Mindkettőt nagyfokú felelősségérzet
és magyarságszeretet hatotta át, különböző világnézeti indításuk és bázisuk ellenére is,
s ehhez járult a történelmi pillanat nagyszerűsége és kényszerítő követelménye.

Annak a parlamentnek, amely 1956. október-novemberében rendelkezésre állt, nem volt semmiféle népi legitimációja, a szabadon választott parlamentekre nem is hasonlított, s nem fejezte ki még csak a négyes koalíció tényleges erőviszonyait sem. Az új, szabad, klasszikusan demokratikus, nemzetközileg ellenőrzött szabad választás minden valószínűség szerint egészen új arcú parlamentet és új politikai színskálát eredményezett volna. Bizonyosra vehető, hogy a választás után Mindszenty éppúgy, mint Nagy Imre visszavonult volna a napipolitika porondjáról, átadva a terepet és a felelősséget az új, többségi párt által alkotott kormány fejének. Mindszenty, kinyilvánított akaratának megfelelően, minden erejét az egész nemzet erkölcsi felépítésének és egyházfői teendőinek szentelte volna. Nagy Imre pedig, minthogy pártja, a kommunista párt egy szabad választáson semmiképpen sem juthatott többséghez, nem lehetett volna miniszterelnök, viszont mivel a forradalom alatt a nemzet oldalára állt, feltehetően megkapta volna azt a bizalmat, hogy egy demokratikus elvek alapján korlátozott s elsősorban reprezentálást kifejező államelnöki tisztség viselője lehessen, vagy, ha reálpolitikai meggondolások ezt megkívánják, mint moszkvai nagykövet vagy külügyminiszter szolgálja az új rendet.

A közhangulat s az elmúlt évtized élményei következtében az új választás lényeges módosulásokat eredményezett volna a pártok erőviszonyaiban. Az 1947-es ,,választás" annyit megmutatott, hogy kíméletlen üldözés ellenére is nagy sikert tudott felmutatni a kereszténydemokrata irányzat. Nagyon valószínű, hogy egy 1957-es szabad választáson ez az irányzat kap tekintélyes, elsődleges többséget. Nehéz helyzetbe került volna a Kisgazdapárt, amely csak akkor válhatott volna újra többé-kevésbé számottevő erővé, ha az átmeneti periódusban hitelesen tudja dokumentálni, hogy síkraszáll egy erős, független, önálló paraszti rétegért. De 1945-ös többségét semmiképpen sem tudta volna megszerezni, erről le kellett volna mondania a kereszténydemokraták javára. A Kisgazdapárt talán egyfajta kis liberális párt funkcióját tölthette volna be. A kereszténydemokrácia mellett nagyobb szerepe lett volna viszont a szociáldemokráciának, nem utolsó sorban azért, mert, ellentétben a kisgazdákkal, ennek a pártnak nemzetközi bekötöttsége és háttere volt, s hasznára vált volna a szociáldemokráciának a második világháború után Nyugaton megszerzett tekintélye és hatalmi lehetősége egyaránt, éppúgy, ahogy a magyar kereszténydemokratáknak a nyugati kereszténydemokrácia. A Petőfi Párt néven jelentkező nemzeti parasztpárt valószínűleg végleg megsemmisül, s a népi írók visszataláltak volna a napipolitikában tett sikertelen kitérőjük után eredeti és méltóbb, nemzetfontosságú feladatukhoz, az íráshoz, ahhoz az őszinte szellemű irodalomhoz, amely 1945 előtt a szociális ébresztés s a szociális lelkiismeret szerepét töltötte be.

A kommunista párt talán elérte volna a Lukács György által feltételezett 5 vagy 10 százalékot, közelebb az öthöz, mint a tízhez. Külpolitikai okokból, tekintettel a Szovjetunióra, valószínűleg komoly erőfeszítéseket kellett volna tenni, hogy a magyar választók legalább mutatóba létrehozzanak egy kommunista pártot. Még egy ún. ,,nemzeti kommunizmust" hirdető pártnak is alig volt esélye. A forradalom napjaiban a nagynevű nyugati író-újságíró, François Bondy budapesti beszélgetései során arra a meggyőződésre jutott, hogy Magyarországon a titóizmus iránt sem volt lelkesedés, s mikor ennek okát kutatta, ezt a választ kapta: ,,Kedves uram, ha Ön 12 évet élt volna a kommunizmus uralma alatt, akkor nem érdekelnék Önt a kommunista árnyalatok, ön is egyszerűen azt mondaná, hogy a pokolba mindenféle kommunizmussal."[1] Az azonban kétségtelen, hogy a forradalom győzelme esetén a kommunista párt is teljes szabadságot élvezett volna minden tekintetben, olyat, mint akármelyik más párt.

Mindent egybevetve, a forradalom utáni első szabad választás emberi számítás szerint olyan politikai képletet eredményez, amely hasonlít a korabeli nyugatnémet vagy osztrák viszonyokra. Vagyis egy nagy kereszténydemokrata és valamivel valószínűleg kisebb szociáldemokrata párt, mint a két legfőbb erőcsoport, továbbá egy harmadik kis párt. Elképzelhető, sőt, valószínű, hogy a nagyobbik győztes párt kereste volna a koalíciót a második erővel, tekintve a forradalom utáni össznemzeti feladatok súlyosságát; viszont valószínű az is, hogy a következő választások után olyan helyzet alakul, amelyben egyik párt vállalja, illetve kapja a kormányzás, a másik az ellenzék feladatát. Vagyis: hamisítatlan demokrácia, parlamenti váltógazdaság.

Az új konstelláció, az új rend mérhetetlen gazdasági és szellemi fejlődést indított volna el. Úgy tűnik, hogy az államosítás az iparban nagyobb, a mezőgazdaságban jóval kisebb mértékben egy ideig megmaradt volna. A kulcsiparok állami kézben maradnak, de a gazdasági ésszerűség megnyitotta volna az utat új, önálló, szakértelemmel és tőkével rendelkező vállalkozóknak, hogy a tisztességes és szociális szempontokkal korlátozott szabadversenyben mozgósítsák azt a mérhetetlen szorgalmat, leleményt, élelmességet, amelyet végeredményben egyetlen társadalom sem nélkülözhet, ha virágzó életet akar. Egészen bizonyos, hogy önálló kis- és középüzemek sora alakul, erős, öntudatában is erős kisiparos és kereskedő réteg, sőt, a magyar technikai zsenialitásra alapozott önálló nagyüzem is. A mezőgazdaságban ugyancsak érvényre jutott volna az önálló paraszti gazdálkodás, a szövetkezeti szektorokban az önkéntesség, bizonyos mennyiségű állami szektorban pedig a konkurrencia következtében az ésszerű és nem protekcionista gazdálkodás. Valószínű, hogy egy szabad Magyarország vagy a szociális piacgazdálkodás irányába megy, vagy egyfajta vegyes gazdasági rendszert létesít. A modell talán Svédország lett volna. Vagy, mint oly sok más vonatkozásban is, Ausztria, ahol az iparban tekintélyes állami hányad van, anélkül, hogy a szabad vállalkozást kizárná vagy bénítaná. A magyar munkás és paraszt — hangzik egy, a forradalom alatti megfigyelés — bár nem kívánja vissza az iparbárók vagy nagybirtokosok korszakát, egész őszintén lelkesedik a szabadgazdálkodásért és az egyéni kezdeményezésért.[2] Akármilyen modell érvényesül is, az egészen bizonyos, hogy az új gazdaságpolitikát nem az ideológiai szempontok szabták volna meg, hanem a gazdasági cél- és ésszerűség. Hisz Budapesten született az a kérdés-felelet formula, amely így hangzik: ,,Mi a szocializmus? Az ideológia győzelme a józan ész felett." A forradalom utáni Magyarország feltétlenül a józan ész tanácsait kívánta volna követni gazdasági téren is.

A szabad sajtó, szabad véleménynyilvánítás, a vallás szabad gyakorlása olyan szellemi reneszánszot és frissességet hozott volna, mint Széchenyi nagy reformnemzedéke a múlt század első felében, s olyan nagyfokú toleranciát, liberális szemléletet, mint a Deák-korszak szabadelvűsége a múlt század második felében — természetesen a 20. század adottságai alapján és annak perspektíváiban. A ,,szabad egyház a szabad államban" felfokozta volna a valláserkölcsi energiákat, a szabad irodalom pedig a termékeny és termékenyítő vitákat. A kommunizmus évtizede túl sok energiát bénított meg, ezek felszabadulván gazdasági, kulturális és szellemi téren egyaránt pezsgő életet hozhattak volna s egy jómódú egzisztenciákban gazdag, művelt, vállalkozó kedvű és eredményes társadalmat, megadván minden rétegnek a szabad érdekképviseletet, a munkásoknak és alkalmazottaknak a sztrájkjogot s az esélyek egyenlőségét. Sőt a társadalmi rétegek egymás mellett élésének a nyugatinál is jobb minőségét nyújtotta volna. Megteremthette volna az évszázadok óta hiányzó erős polgári réteget és az öntudatos, erős parasztságot, a munkást kiemelte volna a proletársorsból s a vagyonképzés, a megelégedettség útjára vihette volna. Olyan világ születhetett volna, amelyben a magyar munkás, paraszt és értelmiségi élete semmiben sem marad el a szabad nyugat-európai paraszt, munkás és értelmiségi élete mögött. Ez a társadalom messzemenően, elvileg és gyakorlatilag osztálytalan társadalom lett volna, és mindenképpen osztályharc nélküli társadalom, amelynek legfőbb kincse éppen a forradalom által megteremtett nemzeti egység és függetlenség, ezt belső probléma vagy külső orientáció kedvéért még egyszer nem tette volna kockára. A forradalom néhány napja alatt napvilágot látott különböző program-megnyilvánulások abban mind egységesek voltak, hogy az ország egyik rétege sem kíván a másik réteg rovására gazdasági vagy politikai monopóliumot. Valóban el lehet mondani: az 1956-os magyar népfelkelés a szó legszorosabb értelmében össznépi forradalom és nemzeti szabadságharc volt.[3] Forradalom, mert a meglévő rendszer gyökeres megváltoztatását akarta, diktatúra helyett parlamenti demokráciát. Szabadságharc, mert idegen függőség helyett önrendelkezési jogot és sorsával való szabad rendelkezést.



A szabadságharc e perspektíváját, e fejlődés bizonyosságát azonban elzárta a szovjet beavatkozás, önálló magyar külpolitika nincs, a magyar kormánynak minden lényeges nemzetközi kérdésben gondolkodás nélkül követnie kell Moszkva instrukcióját. Annyit azonban mégis elért a forradalom véráldozata, s nemcsak a magyarság, hanem a szomszéd népek számára is, hogy a Szovjetunió azóta jobban figyelembe veszi az uralma alá került országok sajátos adottságait, s országonkénti kommunista garnitúrájának egyes lokális kérdésekben több játéklehetőséget biztosít. Magyar vonatkozásban ez a kíméletlen megtorlás kb. öt esztendeje után az utóbbi húsz évben azt eredményezte, hogy kialakult az ún. gulyás-kommunizmus, amely érezhetően jobb, mint a forradalom előtti gazdasági és anyagi viszonyok egésze volt, de érezhetően alacsonyabb rendű élet, mint a nyugati polgár élete. Kereken húsz évvel a forradalom után Magyarországon a havi bér átlagban 2000-2500 forint volt, ez körülbelül csak egyharmada a franciaországi garantált minimális bérnek s körülbelül egynegyede vagy egyötöde a nyugati országokban nyújtott munkanélküli segélynek; s kevesebb, mint pl. a Franciaországban a rászorulóknak fizetett öregségi járulék. Nem is beszélve az Egyesült Államokról.[4] A biztonsági szervek jelenléte nem annyira kiáltó, mint a forradalom előtt volt, de legalább olyan hatásos, egyrészt, mert a társadalmat a cserbenhagyottság és elhagyatottság érzése némává tette, másrészt, mert az idomított társadalmat már automatikusan kormányozzák az aktív rendőrállam emlékei és tapasztalatai.

A jelenlegi rendszer disszidensei tanúsítják, hogy a magyar társadalom éghajlatát ma is szibériai hidegek befolyásolják. ,,Félrevezetően optimista és kifejezetten kártékony az az állítás, hogy Magyarországon az emberi jogok terén előrelépés történt volna. A rendszer lemondott az olyan nyilvános perekről, amelyeknek ismert értelmiségiek lennének az áldozatai, ez azonban nem jelenti azt, hogy névtelen munkások, diákok és más alsó osztálybeli emberek ellen ne járnának el változatlan keménységgel, ha azok a szólásszabadságukat akarnák gyakorolni. Ugyanúgy, mint az ötvenes években, akár egyetlen kijelentés is elegendő a börtönbüntetéshez" mondja az egyik kiemelkedő disszidens. Hozzáteszi, hogy a mai magyar társadalomnál szabadabb a lengyel, egyszerűen azért, mert ott több ember mer és akar öncenzúra nélkül beszélni, cselekedni és élni.[5] Ugyancsak ő közli, hogy ma is jelentős számban vannak politikai foglyok Magyarországon.

A legkeményebb ellenőrzésnek az egyházakat vetik alá, ma is érvényes a forradalom előtt létesített rendszer, amely az Állami Egyházügyi Hivatal révén a szó legszorosabb értelmében rendőri kérdésnek tekinti az egyházak ügyét s a legmagasabb egyházfőtől a legkisebb vidéki káplánig mindenkinek előírja, mit szabad és mit nem szabad a szószéken mondania. A kommunista rendszer dönti el, hogy ki milyen egyházi állásba kerülhet és meddig maradhat, a rezsim dönti el, hogy a püspökök kit szentelhetnek pappá és kit nem. Még azokat az írógépen sokszorosított és kicsi példányszámban kiadott egyházi körleveleket is be kell mutatni láttamozás és jóváhagyás végett, melyekben a püspök kifejezetten lelkipásztori teendőket közöl papjaival.[6] A párizsi ,,Le Monde" Magyarországra küldött tudósítója megvizsgálva az állapotokat, arra a következtetésre jutott, hogy az állam és egyház ,,normalizálása" gyakorlatilag az egyházi közösségeknek a kommunista hatalommal szembeni teljes függőségét jelenti. A cikkíró, Alain Woodrow szerint hiába tanúsítanak azonban az egyházak páratlan engedelmességet az állam iránt, az állam nem mondott le a vallás elleni harcról. Bár a törvény papíron tiltja, a hívőket a hatóságok mégis zaklatják, még a templomon belüli hitoktatást is rossz szemmel nézik. Nemegyszer az iskolában a tanárok figyelmeztetik a diákot: ha hittanórára jár, elvesztheti ösztöndíját, vagy nem kap útlevelet külföldi utazásra. A cenzúra is minden területen érvényesül, mégpedig az öncenzúra módszerével, ahogy valaki lapidárisan mondotta a francia újságírónak: ,,Mindegyikünk fejében ott van egy kis rendőr, a cenzor!"[7]

A jelenlegi magyarországi kommunista rendszert sok elismerés éri ,,liberalizmusáért", amely az utazás szabadságában nyilvánul meg. A valóság azonban az, hogy a fennálló útlevéltörvény szerint a magyar állampolgár csak minden harmadik, jobbik esetben is csak minden második évben utazhat külföldre, s mint a francia tanú mondja, már ettől is eleshetik, ha például az iskolában hittant akar tanulni. A gyakorlatban a külföldi utazás számos akadályba ütközik s a kormányzat nagyon ügyel arra, hogy a Nyugatra utazást korlátozza. A magyar ember szemében csak a nyugati utazás számít igazán kívánatos és szabad utazásnak, ám Nyugatra a lakosságnak csak igen kis százalékát engedik ki. 1977 első tíz hónapjában például ,,tőkés országokba" csak 300 000 ember látogatott el.[8] Ez a lakosságnak mindössze 3 százaléka.

A forradalom óta eltelt negyedszázadban Magyarország több ízben a világlista élére került az öngyilkosság és az alkoholizmus vonatkozásában. Ez a társadalmi közérzület beszédes kifejezője. Viszont egészen hátul, néha a legvégén van a születési arányszám tekintetében, ami ugyancsak a társadalmi viszonyokat és a jövő iránti bizalmatlanságot tükrözi, azon meggondolás alapján, hogy minek szaporítsuk az emberi szenvedést. Ez az általános és évtizedes letargia éles ellentéte annak a bizakodásnak és életkedvnek, amely a forradalom idején az egész népet áthatotta. A gulyáskommunizmus és a gulyásliberalizmus tehát szigorúan megszabott korlátok között működik, a hétköznapokat elviselhetőbbé tette, de a magasabbrendű normális szabad élet viszonyait és garanciáját nem adja. A forradalom és szabadságharc céljai nem valósultak meg. Magyarországon szovjet megszállás van, az országot változatlanul drótsövény, vasfüggöny veszi körül, nincs vallás-, szólás- és sajtószabadság, nincs szervezkedési szabadság, nincs szabad szakszervezet és érdekképviselet, nincsen sztrájkjog, a politikában nem lehet ellenvélemény, nincs meg a pártok megválasztásának lehetősége, nincs szabad választás, nincs parlamenti demokrácia. A jelenleg érvényes rendszer a kormányzottak beleegyezése nélkül kormányoz. Magyarország zárt társadalom, és mint az orosz polgárjogi mozgalom kiemelkedő személyisége, a béke Nobel-díjas Szaharov professzor mondotta, ,,a zárt társadalom már önmagában az emberi jogok megsértése": ,,A closed society is in itself a violation of human rights."[9]



Az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik jelentősége abban áll, hogy teljes egészében és nyíltan feltárta a második világháború után szovjet uralom alá került közép-kelet-európai kultúrnépek igazi vágyát és törekvését, megmutatta, hogy e népek körében alkalmazni kívánt kommunista társadalmi és politikai rendszer és kísérlet a gyakorlatban megbukott. A történelem folyamatában tekintve minden megmozdulás, az 1953-as keletnémet, az 1956-os lengyel és magyar, az 1968-as prágai tavasz, a 70-es évek elejétől erősödő orosz polgárjogi és a 70-es évek végén jelentkező újabb cseh és lengyel mozgalmak egyaránt külön-külön jelentőséggel bírnak s lényegében egyugyanazon történelmi jelenség megnyilatkozásai. A magyar 56 különleges jelentőségét azonban kiemeli nemcsak az, hogy egy egész nép fegyvert ragadott és véres áldozatot hozott a szabadságért, hanem az is, hogy ha csak rövid időre is módja volt kompromisszumok nélkül követelni a hamisítatlan demokráciát, a többpártrendszert, a szabad választást, vagyis az abszolút politikai és társadalmi szabadságot. A prágai tavasz taktikai és stratégiai okokból nem mondta ki a fenntartás nélküli, klasszikus parlamenti demokrácia követelését, s a többi polgárjogi mozgalom is mindig kénytelen tekintettel lenni az érvényes állami keretek közötti korlátokra bár mindegyik pontosan azt szeretné megvalósítani, amit a magyar forradalom nyíltan meghirdetett: a szabad jogállamot.

A magyar forradalom irodalmában, főleg a leveretés hatása alatt, megszülettek olyan tézisek is, hogy a második orosz beavatkozást a forradalomnak ez vagy az a mozzanata, elsietett gesztusa vagy radikális követelése váltotta ki. E tétel szerint október 30-án Moszkva komolyan gondolta, amit deklarációjában ígért, de amikor a forradalom túlfutott az egypártrendszeren, amikor megszólalt Mindszenty bíboros, amikor a kormány bejelentette a semlegességet és Magyarország kinyilvánította szándékát, hogy kilép a Varsói Paktumból, akkor a Szovjetuniónak nem maradt más, mint hogy megindítsa tankjait. Ennek a nézetnek és érvelésnek a tarthatatlansága, ha előbb nem, 1968-ban, a prágai tavasz elfojtásakor végleg bebizonyosodott. A csehszlovákiai reformerek, tán éppen a magyar forradalom leverését tartva szem előtt, nem állították fel a többpártrendszer követelését, nem juttatták élvonalbeli szerephez Berán érseket, nem deklarálták a semlegességet és nem léptek ki a Varsói Paktumból — a vége mégis az lett, hogy a szovjet tankok megindultak és véget vetettek annak a reformkísérletnek is, amely kizárólag kommunista politikusok kezdeményezése volt a teljes szocializmus alapján. A prágai tavaszt a szovjet tankok pontosan azért verték le, amiért a magyar forradalmat is eltaposták Moszkva még egy szocialista Commonwealth gondolatát is elutasítja, zárt társadalmakat és zárt szovjet tömböt kíván, a második világháborús zsákmány totális megtartását, az új orosz impérium teljességét.

Jogos a kérdés, hogy akkor október 30-án miért hirdette meg egész kelet-európai politikája revízióját s november 4-én miért indított mégis támadást Magyarország ellen? Miért változtatta meg szándékát? Mi vagy ki idézte fel a Kreml falai között a fordulatot, a békés megoldás helyébe mi váltotta ki a második fegyveres intervenciót? Történészek és még inkább politológusok halványan bár, de utalnak arra, hogy a szovjet vezetésben viták voltak, egyik fél a Magyarországról való kivonulás, a másik a fegyveres maradás mellett volt, s végül is Hruscsov a radikálisok mellé állt. Tagadhatatlan, hogy a szovjet vezetőség az elemi erejű magyarországi népfelkeléstől megzavarodott, s egy pillanatra bizonytalanná vált. Dilemma elé került: ha túl erélyesen fékezi meg a magyar fejleményeket, még jobban kiélezi az ingatag és még meg sem szilárdult lengyel helyzetet; ha viszont szabad folyást enged a magyarországi szabadságvágynak, ez ,,megfertőzi" a többi közép-kelet-európai szocialista államot is. De ha volt is ilyen dilemma és bizonytalankodás, annak egyszeriben véget vetett Franciaország és Anglia szuezi akciója. Abban a pillanatban, amikor a Kreml látta, hogy a Nyugat figyelme többé nem összpontosulhat kizárólag a magyar kérdésre, továbbá, hogy a Nyugat vezető hatalmai a szuezi kérdés miatt élesen szembekerültek egymással s Washington fő gondja már nem Közép-Kelet-Európa, hanem Anglia és Franciaország megrendszabályozása — világosan látta és halálos biztonsággal tudta, hogy Magyarországgal immár azt tehet, amit akar. Ha a magyar szabadságharc leverésének volt a Szovjetunión kívüli nemzetközi oka, úgy az egyik ilyen ok a Nyugatot a legrosszabbkor megosztó szuezi akció volt.

Az egyik, de nem a legfőbb oka. A szovjet vezetőséget még Szuez sem bátorította fel annyira, mint egy másik körülmény, nevezetesen az, hogy meggyőződött: az Egyesült Államok semmit sem kockáztat Magyarországért vagy a többi közép-kelet-európai nép szabadságáért, a Szovjetunió nyugodtan megindíthatja a támadást, Amerikától nem kell tartania. Ez volt a döntő! Mihelyt Moszkva látta, hogy Magyarország leverése nem jár kockázattal, habozás nélkül megindult. Ennek katonai feltételei egyébként adva voltak, hiszen új hadosztályok már akkor megindultak Magyarország felé, amikor az első hadosztályokat kivonták Budapestről. Tény, hogy már október 30-án tetemes orosz csapatszállítások kezdődtek, ami a deklaráció őszinteségét kétségessé tette.[10] (Ez különben erősíti azt a feltételezést, hogy Moszkva egyáltalán nem gondolt ígéretei megtartására, a magyar szuverenitás tiszteletben tartására, hanem csupán időre volt szüksége, míg a Magyarországon demoralizálódon s a feladat nagyságához mérten alkalmatlan haderejét kicseréli és pótolja friss, ,,fertőzetlen" erőkkel.)



Nyugat, mindenekelőtt az Egyesült Államok tétlensége több okkal magyarázható. A leglényegesebb kétségtelenül az, hogy a magyar forradalom teljesen váratlanul érte Amerikát, ilyen helyzetre lélekben és gondolatban egyáltalán nem volt felkészülve. Az amerikai államférfiak számos választási beszédben vagy egyéb nyilatkozatban évek óta ismételték, hogy szívügyük Közép-Kelet-Európa népeinek szabadsága. Eisenhower és Dulles kormánya kezdettől fogva céljaként jelölte meg, hogy a népek önrendelkezési jogát érvényre juttassa; az amerikai kormány a teheráni és jaltai egyezmények alapján kötelességnek érezte, hogy a kelet-európai államok szabadságát megszerezze. Eisenhower és Dulles ilyen irányú megnyilatkozásaiban nem volt hiány, s Budapesten a felkelők remélték az amerikai segítséget
mondja emlékirataiban Adenauer német kancellár.[11]

A magyar forradalom irodalmának a nemzetközi aspektusokat vizsgáló számos műve olyan eszmefuttatást tartalmaz, amely abból indul ki, hogy nyugati, amerikai katonai beavatkozás nélkül is eredményesen lehetett volna segíteni Magyarországon, ha Amerika diplomáciája erélyesebb, az amerikai elszántság komolyabb s ha Amerika legalábbis katonai erejének és fölényének a tudatában, azzal arányosan kel a magyar ügy diplomáciai védelmére. A magyar szabadság s ezzel a közép-kelet-európai népek szabadságának ügyét azonban Amerika a pszichológiai csatatéren veszítette el. Figyelemreméltó e tekintetben Henry A. Kissinger professzor számos észrevétele. Éppen a magyar forradalom példáján vizsgálva a két szuperhatalom erejét, kifejti, hogy valamely adott helyzetben valamely ország lehet katonailag gyengébb, de pszichológiailag erősebb. 1956-ban Amerika katonailag erősebb volt, mint a Szovjetunió. Mégis, a Szovjetunió félemlítette meg Amerikát és elrettentette attól, hogy beavatkozzék Magyarország mellett, mert Moszkva meggyőzte Washingtont, hogy minden kockázatot vállal magyarországi uralma fenntartásáért. ,,Nem annak a veszélye rettentett el bennünket, hogy esetleg alulmaradunk, hanem az a tény, hogy nem voltunk hajlandók megfizetni a győzelem árát" — mondja Kissinger.[12] Szerinte Amerika jelentős fölényben volt a Szovjetunióval szemben, s abban az időben még általános háborút is megnyerhetett volna elviselhető áron, de a Szovjetunió mégis leverhette Magyarországot, mert a szovjet vezetők azt a benyomást keltették, hogy mindenre elszántak.
,,Az a fél írja Kissinger ,
amelyik hajlandó a nagyobb kockázatra, vagy legalábbis az ellenfélben
azt a benyomást tudja kelteni, hogy hajlandó, az a fél nyeri meg a pszichológiai játszmát,
az a fél van előnyben." Vagyis sok múlt azon, hogy melyik fél tudott hatásosabban fenyegetni vagy ijesztgetni, akkor is, ha fenyegetését nem is akarta beváltani. Példának említi Kissinger:
,,A szuezi válság alatt a Szovjetunió sanda módon azzal fenyegetett,
hogy rakétákkal támad Londonra és Párizsra, s tette ezt, ámbár csaknem biztos lehetett abban,
hogy egy általános háborút elveszítene. A magyar forradalom alatt viszont a Nyugat,
ámbár sokkal erősebb volt, nem tudta elszánni magát arra,
hogy hasonló módon megfenyegesse a Szovjetuniót."[13]

Oroszok, az orosz polgárjogi mozgalom tagjainak véleménye szerint azonban korántsem volt szó arról, hogy háború tört volna ki. Elég lett volna, ha a Nyugat félreérthetetlenül tudtára adja a szovjet vezetőségnek, hogy nem tűri Magyarország eltiprását. Jellemző a belső, orosz vélekedésre, amit A. D. Szinyavszkij, orosz író mondott ebben a kérdésben: ,,A szovjet vezetőség semmiképpen sem kockáztatta volna meg a világháborút. Hiszen éppen azért merte eltiporni a magyar forradalmat, mert biztos lehetett abban, hogy nem lesz belőle háború! És 1968-ban is tudta, hogy Csehszlovákia megszállásával sem kockáztat semmit. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ha 1956-ban a Nyugat aktívabban foglalt volna állást a magyar forradalom mellett, az egészen másként végződik, és semmiképpen sem vezetett volna világháborúhoz. Ellenkezőleg, a magyar nép megmentését eredményezi, hisz ez a nép csak szabadságot és önállóságot követelt. De meg kell jegyezzem: a szovjet vezetőségnek kapóra jött a Nyugat által előidézett szuezi konfliktus, amely elterelte a figyelmet a világot átformáló magyarországi eseményekről."[14]

Az a feltevés és érvelés tehát, hogy a magyar forradalom nyugati megsegítése világháborúhoz vezetett volna, meglehetősen önkényes, s egyformán igazolni akarja a nyugati passzivitást és a szovjet intervenciót. 1956-ban a Szovjetunió még egyáltalán nem heverte ki a második világháború iszonyú pusztításait s az adott helyzetben, 1956-ban, mikor nem volt megtámadott s nem mozgósíthatott volna, mint Hitler ellen, ,,a nagy honvédő háború" hazafias és hatásos jelszavával, aligha szánhatta volna el magát egy újabb világháborúra, amely ez esetben az egész szovjet rendszer belső megingását eredményezhette. Az adott esetben és időpontban a Szovjetunió nagyon is szorult helyzetben volt, háborúja népszerűtlen lett volna, így a tényleges háború veszélye meglehetősen kicsi volt. Ebben a helyzetben a határozott amerikai fellépés nem mulasztotta volna el hatását s Amerikának a háborún kívül egész sor más diplomáciai-katonai eszköz állt rendelkezésére ahhoz, hogy a Szovjetunióra nyomást gyakoroljon: például flottafelvonulás és katonai mozdulatok, nemzetközi konferencia azonnali összehívása, továbbá Magyarország semlegességi státusának elismerése, egybekötve az agresszor elleni fenyegetéssel.[15]

Ehelyett Eisenhower elnök akarva-akaratlanul? közvetve tudtára adta a Szovjetuniónak, hogy nincs mit félnie. Ez abban a formában történt, hogy október 31-én egy, az amerikai néphez intézett beszédében kijelentette: Lengyelország s Magyarország nem tekinthető az Egyesült Államok potenciális katonai szövetségesének.[16]

Az amerikai magatartás, az óvatosság, habozás, tétlenség hármasának amerikai bírálói között figyelemreméltó Thomas J. Dodd demokratapárti szenátor eszmefuttatása. Dodd szerint az Egyesült Államok egész sor célravezető intézkedést tehetett volna, amely más irányt szab a történteknek. Szerinte Amerikának demonstratíve el kellett volna ismernie a Nagy-kormányt mindjárt az ENSZ-hez intézett első üzenete alkalmával; azonnal ENSZ megfigyelők bizottságát küldeni Magyarországra s addig is, amíg ezek megérkeznek, az ottani nagyköveteket megbízni mint ,,pro tem" megfigyelőket; mikor megérkeztek az első hírek az újabb szovjet csapatmozgásokról, Amerikának félreérthetetlenül ki kellett volna jelentenie, hogy a magyarországi inváziót vagy a Nagykormány letételét az Egyesült Államok kormánya 'rendkívül súlyos esetnek' tekintené s ebben az esetben Amerika a legsúlyosabb gazdasági és diplomáciai szankciókkal felel, sőt, katonai rendszabályokat is kilátásba helyez; ennek megfelelően szükséges lett volna, hogy az Európában állomásozó amerikai erőket készültségi állapotba helyezzék, s összehívják a NATO rendkívüli ülését. A szenátor szerint mindez nem idézett volna fel háborút, háború veszélye nem állt fenn, a Szovjetunió tisztában volt azzal, hogy számára a háború valóságos istencsapása volna. A Kreml köreiben azok, akik az újabb magyarországi szovjet támadást ellenezték, éppen azért tették, mert féltek a nyugati reagálástól éppúgy, mint a saját birodalomban mutatkozó következményektől. De a Nyugat reakciója, ahogy valójában történt, végül is inkább felbátorította Hruscsovot és a fegyveres intervenció híveit. A szenátor megállapítja: ,,A magyar forradalom páratlan lehetőséget kínált a szabad világnak, hogy visszaállítsa a szabadság határait a háború előtti alapokon. Elmulasztottuk e kínálkozó alkalom kihasználását s ezzel elkövettük a háború utáni legsúlyosabb politikai hibánkat."[17]

Mint mások, Dodd szenátor is végzetesnek tartja, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa október 28-a és november 3-a között félretette a magyar ügyet. Ebben jelentős szerepe volt Jugoszláviának. Dodd megírja, hogy Belgrád küldötte, dr. Brilej még november 3-án is azt fejtette ki az ENSZ fórumain: a magyarok és az orosz kormány közötti tárgyalások kielégítően haladnak s ezért nem volna okos dolog az ENSZ beavatkozása; ezért indítványozta az elnapolást, ami meg is történt.[18]

Pedig ekkor már Jugoszlávia tudott a tervezett második szovjet beavatkozásról, hiszen Hruscsov és Malenkov november 2-án felkereste Titót Brioni szigetén és tájékoztatta a küszöbön álló támadásról. Jugoszláv részről Tito, Kardelj, Rankovics és Micsunovics követ vett részt a tárgyaláson, amely november 2-án délután 7 órától hajnali 5 óráig tartott. Micsunovics szerint Hruscsov nem Jugoszlávia hozzájárulását, hanem csak megértését kérte. Ez nem volt nehéz, Tito egyetértett az intervenció gondolatával, de katonai eszközök mellett politikai előkészítést is ajánlott. Hruscsov egyébként informálta Titóékat, hogy Kádár János és Münnich Ferenc eltávozott Budapestről és úton van Moszkvába. Hruscsov közölte, hogy Münnichet szándékozik megtenni új magyar miniszterelnöknek, a jugoszlávok Kádárt ajánlották. Szó volt a Nyugatról is, és Hruscsov ilyesmit mondott: azok most éppúgy benne vannak a kátyúban Egyiptomban, mint mi Magyarországon; ezért nem kell tartani a Nyugattól: majd tiltakozik, de különben nem tesz semmit.[19] Titónak jelentős szerepe volt abban is, hogy az Egyesült Államokat visszatartsa az oroszokkal szembeni erélyes mozdulatoktól, a magyar forradalom hatásos megvédelmezésétől. Tito, felhasználva a kommunizmus belső ügyeiben járatlan Nyugat tájékozatlanságát, állandóan riogatta s ijesztgette az amerikai külügyminisztériumot. Leo Mates, Jugoszlávia washingtoni nagykövete verejtékező homlokkal járkált a State Departmentben, hangoztatva: riasztólag hatnak rá azok a hírek, hogy az Egyesült Államok ellenakcióra készül az oroszokkal szemben; s könyörgött amerikai partnereinek, hogy ,,az efféle provokációra ne kerüljön sor".[20]

A korszak és az 56-os napok egyik legjelentősebb amerikai szereplője, Robert D. Murphy külügyminiszterhelyettes megerősíti: az amerikai bénultság egyik legfőbb oka az volt, hogy ezt a forradalmat nem is sejtették. Titóról azt írja: beleszólt a magyar belügyekbe s követelte Rákosi leváltását, de ,,Tito alábecsülte a magyar nép szenvedélyes vágyakozását a szabadság visszaszerzésére". Ami pedig Amerikát illeti, Murphy megmondja: ,,Az Egyesült Államok kormánya sajnos előzetesen nem rendelkezett információval a felkelésről és nem volt semmilyen konkrét terve, hogy mit kellene csinálni."[21] Murphy szerint Amerika egész politikája ebben az ügyben végül is arra a minimális politikai programra szorítkozott, hogy segítséget nyújtson a magyar menekülteknek.
Mindez mondja nem válik Amerika díszére.
Fejtegetéseit így zárja:
,,Visszatekintve az eseményekre, ma is csak azt mondhatjuk,
hogy a Magyarország elleni szovjet agressziót a világ nem fogadja el,
ez ma is elképzelhetetlen.
Mert álnok hitszegés történt és egy szabadságra vágyó bátor nép könyörtelen elnyomása.
Magyarország örökre
a szabadságvágy klasszikus szimbóluma lesz.
A történelem talán bebizonyítja,
hogy a szabad világ igenis beavatkozhatott volna s megszerezhette volna a magyaroknak
a hőn áhított szabadságot.
De itt nálunk a külügyminisztériumban senkinek sem volt meg a tehetsége vagy
a fantáziája ahhoz, hogy utat mutasson."[22]



A magyar forradalom és szabadságharc nemzetközi hatása és jelentősége számos vonatkozásban azonnal megmutatkozott és másoknak több eredményt hozott, mint magának a magyar népnek. A forradalom puszta ténye arra kényszerítette a szovjet kormányt, hogy csatlós-övezetében kevésbé radikális módszereket alkalmazzon. 1956 óta a Kreml egyik politikai maximája volt, hogy még egy Budapest, még egy magyar forradalomhoz hasonló esemény ne történhessék. Ezért az addigi kizsákmányolás mértékét csökkentette, sőt, átmenetileg anyagi támogatással sietett a csatlóskormányok segítségére, amit azok igyekeztek is minél jobban kiaknázni. Ahogy addig a nyugati világban szokás volt, hogy egy-egy állam vezetője a kommunista veszélyre való hivatkozással Washingtonba repült és pénzügyi segélyt kért, úgy most a kommunista vezetők Moszkvában minduntalan ,,a magyar veszélyre" való hivatkozással kérhettek és kértek jobb bánásmódot és anyagi támogatást, hogy eredményesen háríthassák el a magyarországihoz hasonló esetleges felkelés veszélyét. Így aztán 1956—57-ben Moszkva 1,3 milliárd dollár értékű hitelt folyósított a közép-kelet-európai kommunista kormányoknak, ugyanakkor törölt 1,8 milliárd dollár értékű szovjet követelést.[23] összesen tehát 3,1 milliárd dollárt ,,áldozott" újabb magyar mintájú felkelés megelőzésére. A tendencia egy ideig még folytatódott, s magyarországi közlések szerint 1959. január 1-ig Moszkva 28 milliárd rubel értékű összeget folyósított Kelet-Európának gazdasági segély címén.[24]

Nyugaton a népek körében egyöntetű lelkesedés fogadta a magyar nép szabadságharcát, egyszerű emberek és vezető politikusok a rajongás, a részvét és az elismerés hangján nyilatkoztak a magyarságról s megvetéssel a szovjet agresszióról. A nyugati kommunista pártokat a magyar forradalom és annak szovjet letiprása két évtizedre visszavetette. Jelentős baloldali intellektuel csoportok szakadtak le mind az olasz, mind a francia kommunista pártról. Itáliában az eladdig kommunista szövetségben működő Nenni-féle szocialista párt a magyar események hatására hátat fordított Togliattinak, Franciaországban a kommunistákkal rokonszenvező tudós- és művészvilág hite kezdett meginogni a kommunizmusban. A magyar 56-nak egyik történelmi hatása, hogy a nyugati ipari államok munkástársadalma szintén elvesztette hitét a kommunizmusban s felismerte a szabadgazdálkodás és szakszervezet partnerségének előnyeit a szocialista állami mindenhatósággal szemben. Nemzetközi vonatkozásban a magyar forradalom eseményei meggyorsították az európai egyesülés folyamatát is. A magyar forradalom s a nyomában járó szovjet agresszió láttán az akkor még tárgyalás alatt lévő római szerződéseket csakhamar aláírták, megszületett a Hatok Európája, így az európai integrációnak akaratán kívül nagy lökést adott a Szovjetunió, illetve a szovjet magatartást kiváltó magyar népfelkelés.



Last but not least, a magyar fegyveres szabadságharc nagy erkölcsi töltést adott Közép-Kelet-Európa valamennyi népének, s ami a jövőre nézve talán a legfontosabb s egykor talán világpolitikai jelentősége lesz az orosz polgárjogi mozgalomnak.

Németország keleti, kommunista zónájának a lakossága a maga 1953-as felkelésére emlékezett s teljes együttérzéssel fogadta a Budapestről érkező izgalmas híreket, míg a kommunista kormány mindent elkövetett, hogy a magyar hatást elreteszelje, Moszkvát pedig beavatkozásra buzdítsa.

Lengyelország népe fenntartás nélkül lelkesedett a magyar nép felkeléséért. Egyrészt, mert hiszen a forradalmat erősen inspirálta a lengyel október, másrészt, mert a két népet évezredes történelmi barátság s bizonyos jellembeli hasonlóság kötötte egymáshoz. 1956 harcos napjaiban Varsóban és Krakkóban s végig Lengyelországban általános volt a mondás: a magyarok most úgy viselkednek, ahogy a lengyelek szoktak. Hogy a lengyel nép mégsem nyúlt most fegyverhez, annak egészen érthető oka volt: még idegeiben élt és egész tudatát meghatározta az 1944-es varsói felkelés szörnyű leveretése és magárahagyatottsága. (Hasonlóképp a mai magyar társadalomra az 56-os végkifejlődés olyan hatással van 25 év után is, mint a lengyelekre volt 1956-ban a varsói felkelés emléke.) A lengyelek mindenesetre 1956-ban szinte személyes ügyüknek tekintették a magyar nép sorsát, a magyar 56-ot ma is valósággal a lengyel történelem részének tekintik s az 56-os magyar harcok halottak úgy gyászolták, mintha lengyel halottak lettek volna.

Csehszlovákiában az első világháború után Magyarországtól elcsatolt területek egymilliónyi magyar lakossága természetesen szívvel-lélekkel együtt érzett a Budapesten harcolókkal, de nem kétséges, hogy a forradalom győztes napjaiban Magyarországon kialakuló kép a szólásszabadság, vallásszabadság, szabad választás, többpártrendszer csábítólag és vonzólag hatott az ország minden névtelen polgárára, hisz minden közép-kelet-európai nép és polgár kivétel nélkül erre vágyott azóta, hogy a kommunista rendszerek elnyomták a közszabadságokat. Másfelől a prágai kommunista rezsim igyekezett kihasználni a régebbi csehszlovák—magyar ellentéteket és ezzel népszerűtlenné tenni polgárai előtt a magyar szabadságküzdelmet. Harmadsorban megjegyzendő, hogy az 1968-as prágai tavasz fellelhető írásos dokumentumaiban alig fordul elő utalás az 1956-os magyar példára. A cseh reformerek önmaguk előtt is tagadni akartak minden rokonságot a magyar 56-tal. Ennek egyik oka az volt, hogy a csehszlovákiai reformerek valami egészen különleges, egyedülálló jelenségnek szánták megmozdulásukat és el akarták szigetelni az egész közép-európai környezettől. Szinte eltúlozva hangsúlyozták ügyük ,,nemzeti kizárólagosságát", s azt, hogy a cseh mozgalom valami egyedülálló, valami unikum.[25]

A különállás és elzárkózás másik oka taktikai lehetett, nevezetesen az a hit ami aztán illúziónak bizonyult , hogy amennyiben kizárólag a szocializmust hirdetik és önmaguk előtt is letagadják, hogy volt magyar 56, akkor a Szovjetunió tolerálja azt, amit ők úgy neveztek, hogy ,,emberarcú szocializmus". A tévedés csakhamar kiderült. S ha a prágai tavasz intellektueljei őszinték önmagukkal és reálisan szemlélik Közép-Európa 1945 utáni történetét, látniok kell, amit az amerikai professzor így határoz meg: ügyük, az alapokat tekintve, nem különbözött Magyarországétól, strukturális azonosságok voltak, s Csehszlovákia és Magyarország sorsa 1956 és 1968 összefonódott.[26]

De ha a prágai tavasz reformerei ön-altatásból vagy taktikai okokból hallgattak is a magyar 56-ról, Csehszlovákia lakossága éppúgy azokért a szabadságeszmékért lelkesedett, éppúgy hamisítatlan demokráciát akart, mint a magyarok 1956-ban. Csak, ami Magyarországon 1956-ban gyorsan pergő film volt és 13 napra sűrűsödött össze, ugyanaz tizenkét év múlva Csehszlovákiában lassított felvételben került a világ elé. Nem kétséges, hogy szovjet beavatkozás nélkül a cseh reformmozgalom is elvitte volna az országot a magyar 56-hoz hasonló többpártrendszerhez és a szabad választások követeléséhez. Ivan Sviták filozófus, a prágai Károly-egyetem tanára s a prágai tavasz egyik személyisége egyfelől méltatja a magyar munkások 1956-os bátorságát, másfelől leszögezi, hogy Csehszlovákiában 1968-ban a párt által kitűzött programatikus célokat ,,valósággal elsöpörték a polgári szabadságok és az emberi jogok érdekében támadt spontán és független mozgalmak". (Ahogy 1956-ban Nagy Imrét sodorták a nemzeti és munkástanácsok követelései.) Hozzáteszi még Sviták, hogy Csehszlovákiában 1968-ban ,,a folyamat következetesen haladt a polgári szabadságok felé s ennek logikus következménye a demokratikus választási rendszer bevezetése lett volna".[27]

Sviták egyébként 1968 augusztus elején már érezte, hogy a prágai tavasz sorsa ugyanaz lesz, mint a magyar forradalomé volt. A ,,Student" c. folyóiratnak írt, de nyomtatásban már meg nem jelenhetett tanulmányát így kezdi: ,,Az 1956-os magyar forradalom bizonyította, hogy a Szovjetunió vezetői egy szövetséges állam belügyeibe történő beavatkozásukat nemcsak jogosnak tartják, hanem 'testvéri' kötelességnek." Megírja a magyar forradalommal kapcsolatban, mint csehszlovák félelmet: a Szovjetunió, félretéve ünnepélyes ígéreteit, melyek egy nép szuverenitását, egy állam függetlenségét, vagy egy kommunista párt önrendelkezését garantálják, abból indul ki: már az ideológiai különbség is feljogosítja az erősebbet, hogy egy szocialista állam ügyeibe beavatkozzék.[28]

A prágai tavasz másik személyisége, Ludek Pachman pedig nem habozott megvallani mintegy önkritikát gyakorolva maga és sok társa 1956-os magatartásáért , nem vonakodott kimondani, már 1968 szeptemberében, vagyis az oroszok prágai bevonulása után, hogy ,,a magyar 56 a csehszlovákiai szabadságmozgalomnak nemcsak előfutára volt, hanem példaképe is".[29]

Más külföldi megfigyelők érdekes párhuzamot vonnak a magyar 56 és a csehszlovák 68 között szovjet szempontból. Van olyan szemlélet: ha a későbbi évtizedekben Moszkva több viszonylagos ,,liberalizmust" engedélyezett Magyarországnak, mint Csehszlovákiának, annak oka, hogy Moszkva respektálta a magyarok harciasságát 1956-ban. Az, hogy a magyarok komoly veszteségeket okoztak az oroszoknak, odavezetett, hogy attól kezdve Moszkva a magyarokkal jobban csínján bánt, ahogy például mindig jobban respektált egy Adenauert, mint egy Willy Brandtot, s katonailag soha nem támadt neki Titónak, mert tudta, hogy ez az ember harcolni fog.[30]

Romániában, minthogy történelmi magyar területeken, Erdélyben csaknem három millió magyar él, a budapesti felkelés osztatlan rokonszenvet váltott ki. A lelkesedés korántsem csak a magyar lakosságot ragadta magával. Románia minden nemzetisége és minden polgára egyként szenvedett a kommunista rendszertől, s a nép ösztönösen megérezte, hogy a magyarok Magyarországon a diktatúra rendszerét akarják lerázni. Romániában, Erdélyben tüntetésekre került sor. De tény, hogy ezek a tüntetések nem annyira a magyar nacionalizmus, hanem inkább a tiszta antikommunizmus megnyilvánulásai voltak.[31] A magyar forradalom teremtette helyzetet az események után a román pártvezetőség több tekintetben is kihasználta az oroszokkal szembeni függetlensége erősítésére. Gheorghiu-Dej kiaknázta a magyar 56-tal kezdődő orosz-kínai nézeteltéréseket, valamint azt, hogy a magyar forradalom leverése után Hruscsovnak szüksége volt a nyugati kapcsolatok, a ,,békés koegzisztencia" helyreállítására. Mindez segített kialakítani Bukarest ,,független külpolitikai kurzusát".[32]

Jugoszláviában a félmilliónyi magyar lakosság a csehszlovákiai és romániai magyarsághoz hasonló együttérzéssel szemlélte a forradalom és szabadságharc eseményeit; de nemcsak a magyar ajkúak, hanem a jugoszláviai szláv lakosság is egyforma részvéttel és szeretettel fogadta a leveretés utáni magyar menekülőket. A párt, a kommunista államvezetés azonban jól tudta, hogy ha Magyarországon érvényesülnek a polgári szabadságok, akkor Jugoszláviában sem tartható fenn a Gyilasz által ,,új osztálynak" nevezett pártbürokrácia kizárólagos uralma, a párt hatalmi monopóliuma. Tito úgy látta: ha a magyar forradalom győz, Közép-Kelet-Európa többi népe is felszabadulhat, a többi kommunista rendszer is meginog s ezzel a jugoszláv kommunista rendszer is. Tito tehát fenntartás nélkül helyeselte a magyarországi második szovjet intervenciót.[33] Tito e magatartásában Milovan Gyilasz annak bizonyságát látja, hogy a nemzeti kommunizmus sem tudja átlépni a kommunizmus határait, képtelen olyan reformokra, amelyek a kommunizmust fokozatosan átalakítják a szabadság irányába. A nemzeti kommunizmus legfeljebb arra képes, hogy szakít Moszkvával, de aztán, a maga módján és tempójával ugyan, de lényegében ugyanazt a kommunista szisztémát építi.[34] Mindenesetre azzal, hogy Tito helyeselte a magyarországi szovjet beavatkozást, a jugoszláv nemzeti kommunizmus maga adta fel az egyenlőség és be nem avatkozás elvét, amelyen állva pedig Moszkvával szemben a maga sikeres harcát vívta. Gyilasz minden bizonnyal honfitársai túlnyomó többségének a véleményét fejezi ki több megállapításával is. Szerinte 1956 lengyel és magyar eseményeit, jóllehet időben csak napok, valójában egy egész korszak választja el egymástól. Lengyelországban 1956-ban győzött a nemzeti kommunizmus s ezzel új korszak kezdődött a kommunizmus történetében, Magyarországon viszont a nép forradalmával új korszak kezdődött az egész emberiség történetében. Lengyelországban diadalmaskodott a nemzeti kommunizmus, a magyar felkelés azonban ennél több volt, olyan új jelenség, amely jelentőségében nem marad el sem a Francia Forradalom, sem az orosz forradalom mögött.[35] Szerinte a magyar forradalom olyan nagy jelentőségű, olyan nagy történelmi esemény, hogy talán még maguk a magyar szabadságharcosok sem látták, cselekedetük milyen korszakos cselekedet volt: a világ csak ritkán láthatott ilyen példátlan népi-nemzeti egységet és ekkora heroizmust
mondja Gyilasz, a montenegrói lázadó, költő, író s forradalmár.[36]

Gyilasz utal arra is, hogy a szovjet vezetőség nem csupán közép-kelet-európai kihatása miatt verte le a magyar népfelkelést, hanem azért is, mert tudta, hogy a magyar forradalom sikere következtében a szovjet szisztéma visszaszorul a szovjet határok mögé és akkor ott is, az orosz polgárok is elkezdenek elmélkedni, gondolkodni saját helyzetükről és sorsukról.[37]

Amit a jugoszláv író-forradalmár ily módon az orosz nép esetleges magatartásaként jósolt meg, azt a nyugati polgári filozófus szintén lehetségesnek, sőt, kívánatosnak tartja. Karl Jaspers mondja ki, hogy a magyar forradalmat nem szabad elfelejteni s a levert magyar népen egyszer talán segíteni fog — maga az orosz nép. Jaspers szerint minden szabad ember számára lelkesítő és bátorító, hogy korunkban egyáltalán lehetséges volt egy nép felkelése. A magyar forradalom azért volt váratlan, mert mindenki azt hitte, hogy korunkban ilyesmi már nem is lehetséges. E forradalom puszta ténye arra int, hogy ne feledjük el: a lehetetlen is lehetséges. Továbbmenve, Jaspers úgy látja, hogy egy szép napon az orosz nép kezd el gondolkodni sorsáról.
,,Az orosz nép írja nagy, erkölcsös, vallásos, szeretetreméltó nép.
Oroszország nem minden időkre azonos a totalitarizmussal."[38]

Gyilasz és Jaspers víziói óta a világ ma már látja és ismeri ezt a másik Oroszországot, hallja e másik Oroszország hangját a polgárjogi mozgalom Oroszországban immár történeti tény. És e mozgalom, melyet egy Szolzsenyicin és egy Szaharov neve fémjelez, s amelynek számos mártírja van, a maga eszmélésének kezdeteit 1956-ra vezeti vissza. E polgárjogi mozgalom számos külföldre került reprezentánsa tanúsítja, hogy a magyar forradalom rendkívüli nagy hatást gyakorolt rájuk, attól kapták az első impulzusokat.

1956 novemberében Leningrád, Kijev és Moszkva egyetemein, de a Szovjetunió más főiskoláin is diákcsoportok alakultak, röpcédulákat osztogattak, az egyetem folyosóin feliratokat függesztettek ki, melyekben felszólították az orosz népet, nyújtson segítséget a magyaroknak. Sőt, olyan felhívások is napvilágot láttak, melyek a szovjet hatalom megdöntésére szólítottak fel írja az orosz viszonyok egyik legkitűnőbb nyugati szakértője, Cornelia Gerstenmaier.
Ugyanő tanúsítja:
,,Annak idején Oroszországban a magyarországi események mindazoknak,
akiket később mint orosz polgárjogi küzdőket ismertünk meg, igen sokat jelentettek,
nagy hatással voltak rájuk, valósággal megrendítette őket.
A magyar 56 mint szabadságmozgalom is nagymértékben hatott az orosz polgárjogi mozgalom kifejlődésére és további megszilárdulására: a magyar forradalomnak jelentős része volt
az orosz polgárjogi mozgalom keletkezésében.
Sok orosz értelmiségi tudta, miről van szó, szemükben a magyar forradalom mérföldkő volt,
határkő, választóvonal."[39]

Vladimír Bukovszky, aki az elsők között leplezte le, hogy a Szovjetunióban a másként gondolkodókat elmegyógyintézetbe zárják, s akit 1977-ben Nyugatra kerülése után Carter amerikai elnök is fogadott, alig tizennégy éves gyerek volt, amikor Moszkvában hallotta, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Bizonyos, ha ez a tizenéves polgárjogi küzdő Budapesten él, ő is Molotov-koktéllal harcol a szovjet tankok ellen. Mert akkor, Moszkvában, a magyar hírek hallatán mint emlékirataiban mondja lázasan dolgozott gyermekfantáziája, s remélte, hogy rövidesen teherautó érkezik barátaival, akik géppisztolyokat osztanak majd s megindulnak együtt a jólismert mellékutcákon a Kreml felé és letépik a vörös csillagot. Aztán megállapítja, hogy nem történt semmi, Oroszország maradt ,,a halottak birodalma". A magyar forradalom, illetve annak leverése Bukovszkyra és társaira azért is hatással volt, mert megvilágította előttük, hogy a Sztálin halála utáni sok ígérgetés, hogy ti. a múlt hibái nem térnek vissza, valótlannak bizonyult. ,,Most újra halottak, páncélosok, brutális erőszak és hazugság" — így írja le akkori benyomásait. ,,A magyarok helyében én ugyanúgy cselekedtem volna" — mondja Bukovszky.[40] Tízegynéhány éves korában szilárdan úgy látta, hogy ,,nekünk oroszoknak is követnünk kell a magyar utat", de később úgy érezte, hogy az orosz nép erre lelkileg még nem elég érett, mert a Szovjetunióban még nincs közvélemény. Ahhoz, hogy Oroszországban is változás jöjjön, az orosz polgárok lelkében kell megváltozni valaminek, s csak ezután jöhet a szervezett megmozdulás. ,,Remélem, hogy a szovjet ember bensője, öntudata változik s biztos vagyok, hogy ez a folyamat már meg is indult, ez szülte a polgárjogi mozgalmakat s olyan férfiakat, mint Szaharov és Szolzsenyicin" — mondja Bukovszky a magyar forradalommal kapcsolatos nyilatkozatában, néhány héttel azután, hogy kikerült Nyugatra.[41] Néhány hónappal később pedig így beszél: ,,A magyarok felkelése számunkra óriási jelentőséggel bírt. Mert bebizonyította, hogy nem csupán Sztálinban vagy a Politbüro egyes tagjaiban kell keresni a hibákat — a baj gyökere kizárólag a szovjet rendszerben keresendő. Én és baráti köröm azokban az időkben őszintén együtt éreztünk a magyar néppel s éppen ezért a magyarok nemzeti felkelésének a letiprása végtelenül lesújtott bennünket, nagy csapás volt valamennyiünkre."[42]

Dimitrij Panin, Szolzsenyicin barátja és rabtársa, aki néhány hónappal Szolzsenyicin előtt jutott ki Nyugatra, elmondja, hogy ő és hozzá hasonló intellektuelek, akik megjárták az internáló-táborok hálózatát, megszerezték még a szovjet kormány által kiadott fehérkönyvet is, amely a magasrangú funkcionáriusokat tájékoztatta a magyar eseményekről. Ennek adatait összevetve nyugati rádióadásokkal, pontosan értesültek arról, mi történt Magyarországon s ők kivétel nélkül a magyarok oldalán álltak: ,,Minden megmozdulás, amely gyengíti a szovjet rendszert, segíti az orosz népet. A magyarok szabadsága a mi szabadságunk is. Ha lett volna alkalmam, én, s ez áll barátaimra is, elmentünk volna Magyarországra, hogy harcoljunk a magyar nép — és az orosz nép — érdekében. Teljes mértékben így gondolkodott a magyar forradalomról Szolzsenyicin is." Szerinte a magyar 1956 és a prágai tavasz lényegében ugyanarra a törekvésre vezethető vissza: ,,Mindegyiknek két oka és célja volt. Az egyik: országukat megszabadítani a szovjet hegemóniától. A másik: népüket megszabadítani a kommunista diktatúrától. Ez volt az ihlet és ez volt a vágy — minden más hazugság." Ugyanő, mint a magyar forradalom kiemelkedő személyiségéről, rajongva beszél a magyar prímásról: ,,Mindszenty szent. Bámuljuk és szeretjük őt. Amit tett és tesz, azzal az orosz népnek is segít."[43]

Vladimír Maximov, a Dosztojevszkij-erejű orosz író, szintén nagyra tartja Mindszentyt és jelentőségét.[44] Szerinte az orosz polgárjogi mozgalomra a magyar forradalom igen nagy hatással volt: ,,Oroszországban minden a magyar forradalommal kezdődött. Ez volt az első impulzus."[45] Részletesebben kifejtve e kategorikus megállapítást, egy más alkalommal ezeket mondja: ,,Az 1956-os magyar forradalom világtörténelmi jelentőségű esemény volt. Ez adta a tulajdonképpeni lökést az oroszországi belső ellenállási mozgalom megerősödéséhez és forradalmi jellegű átalakulásához. Pszichológiai forradalmat váltott ki, ráébresztve minket oroszokat az elnyomott nemzetek iránti bűnösségünkre és jóvátételi kötelességünkre. Oroszországban számos jelentős személy a magyar forradalom után ismerte fel felelősségét. Egyszerű emberek is rokonszenveztek a magyar forradalommal. Sokan még ma is büntetésüket töltik, mert annak idején megtagadták a parancsot Magyarországon, és nem lőttek a munkásokra és a fiatalokra. Óriási volt a csalódásuk: a világ munkásainak szolidaritását tanították nekik, ugyanakkor parancsot kaptak, hogy lőjjenek a magyar munkásokra. 1956 hatása mindmáig tart. Teljes jelentősége akkor lesz felismerhető, amikor majd Oroszországban győz a demokrácia eszméje."[46]

Ahogy Bukovszky a magyar forradalom hírére arról álmodott, hogy a Kremlről a fiatal oroszok letépik a vörös csillagot, úgy egy másik polgárjogi személyiség, az orosz szamizdat-irodalom egyik terjesztője, Cronid Arkagyijevics Lubárszky 1956-ban egy vidéki városban a KGB központi épülete előtt állt. Egy volt barátja bevádolta, hogy akkor és ott ezt mondta volna: ,,Hát amennyiben nálunk, Oroszországban is kezdődik az, ami most megindult Magyarországon, úgy mi az ilyen épületekkel kell, hogy elkezdjük." Lubárszky: ,,A magyar forradalmat forró és őszinte érzelmekkel üdvözöltem, hiszen együtt éreztem a magyar fiatalokkal, küzdelmükkel és harcukkal." Mint az orosz polgárjogi mozgalom sok tagja, Lubárszky is úgy véli, csak Oroszország felszabadulása hozhatja meg a szabadságot a szovjet elnyomás alatt élő népeknek is.[47]

Natália Gorbanyevszkaja, a nagy költő- és írónő, akit világméretű tiltakozás (143 000 aláírás) szabadított ki a hírhedt szovjet elmegyógyintézet-börtönből, a Szerbszkij intézetből, elmondja, hogy 1956-ban sok fiatal orosz azért tanult meg lengyelül, mert az 1956-os magyar forradalomról a Moszkvába eljutó lengyel lapok többet és igazabban tájékoztattak, mint a szovjet lapok. Gorbanyevszkaja szerint ,,a magyar forradalom, annak ellenére, hogy letiporták, új fejlődés alapjait rakta le, fejlődést jobb irányban, akár akarták ezt a szovjet vezetők, akár nem", így folytatja: ,,A magyarországi forradalom alatt örültünk, ujjongtunk. Magyarországon tört ki az első forradalom! Ám örömünk szertefoszlott, mikor a szovjet tankok hernyótalpai eltaposták a felkelést s Budapesten vérfürdőt rendeztek... Oroszországban országban a magyar forradalom vérbefojtását követően számtalan röpcédula és kiáltvány látott napvilágot. Ismerőseim közül nagyon sokan, részben olyanok, akik mind a mai napig a Szovjetunióban élnek, részben pedig Nyugatra jöttek vagy kényszerültek, tiltakoztak annak idején s emiatt hosszú évekre börtönbe és koncentrációs táborba kerültek. Egy jóbarátomat, Vladimir Telnyikovot egyetemista társaival együtt, egy egész évfolyamot, letartóztatták, mert tüntettek a magyar forradalom eltiprása ellen. De letartóztattak egyetemi csoportokat Leningrádban és Rigában is, és rövid úton ítélkeztek felettük. Tudok olyan esetekről is, amikor a KGB-nek nem sikerült elnémítani vagy kikutatni a magyar forradalmat dicsőítő, vagy annak letiprását elítélő diákcsoportokat. E csoportok plakátjai és röpcédulái közismertté váltak a Szovjetunióban." E diákcsoportokkal fennálló kapcsolata és az 1956-os magyar forradalom élménye serkentette aztán a fiatal orosz írónőt arra a híres epizódra, amelynek nagy drámairodalma is született Nyugaton — ,,Délben a moszkvai Vörös téren" —, hogy tudniillik 1968-ban a csehszlovákiai szovjet invázió ellen néma tüntetést rendezzen a szovjet főváros kellős közepén. A magyar forradalomról szólva elmondja még Gorba-nyevszkája, hogy az orosz polgárjogi küzdők értesültek Nagy Imre próbálkozásairól éppúgy, mint Mindszenty bíboros szerepéről s örültek annak, hogy Mindszenty a forradalom leverése után menedéket talált az amerikai követségen s nem került a KGB kezére. Mindszenty azóta megjelent emlékiratainak egyes részeit sokszorosítják és terjesztik a Szovjetunióban. ,,Írása — mondja — történelmi dokumentum. Azok a ténybeli bizonyítékok, melyekről a kardinális beszámol, megrendítő tanúbizonysággal szolgálnak az utókornak, s ennek a könyvnek nagy jelentősége lesz a jövő alakításában. Mert Mindszenty emlékirata: tanúságtétel. A magyarok 1956-os forradalmáról sokat tudnak Oroszországban, de az 1945—48-as évekről, melyekről Mindszenty beszámol, könyvét megelőzően senki sem tudott semmit. A kép, melyet Mindszenty tár elénk a kommunisták hatalomratöréséről, megrázó. Megrázó, ahogy ecseteli a szovjet okkupációt, vagy ahogy egyesek helytelenül nevezik, a szovjet 'felszabadítást'." Anélkül, hogy ismerné Karl Jaspers vízióját és imperatívuszát arról, hogy a magyar forradalmat majd az szentesíti, ha az oroszok is elkezdenek gondolkodni saját sorsukról — Gorbanyevszkaja mintegy orosz részről igazolja Jaspert. Hivatkozik Tatjána Szergejevna Hodorovicsra, aki a szovjetunióbeli Emberi Jogok Bizottsága egyik vezéregyénisége s aki azt mondotta, hogy az orosz disszidensek nem ,,másként gondolkodók", hanem egyszerűen ,,gondolkodók". S mintha igazolná Gyilaszt is, Gorbanyevszkaja a magyar forradalomról szóló fejtegetésében kijelenti: ,,A 'gondolkodó' ember a Szovjetunióban nagy veszélyt jelent a rendszernek; megpróbálják így vagy úgy elhallgattatni, de semmiképp sem tudják arra kényszeríteni, hogy ne gondolkozzék." Az orosz írónő magát és kortársait így nevezi: ,,Mi a magyar forradalom orosz nemzedéke vagyunk."[48]

André Donátovics Szinyavszkij a moszkvai egyetem irodalomtörténeti docense, Sztálin leányának, Szvetlána Allilejuvának a barátja, később a párizsi Sorbonne és nyugatnémet egyetemek előadója, az orosz szellemi mozgalmak és szabadságtörekvések egyik első elindítója irodalmi téren. Julij Daniel és Szinyavszkij 1965-ös pere, mint ,,cause célebre" megmozgatta az egész szabad világot, Szinyavszkij írásai pedig felkavarták az orosz intelligenciát.[49] A KGB kinyomozta, hogy Abram Terc néven Nyugaton kinyomtatták több írását. Ezért perbe fogták. Szinyavszkij a moszkvai Lefortovo börtönben a vizsgálóbíró előtt kijelentette: ,,Soha nem voltam marxista. Mindig és mindenütt idealistának vallottam magamat."[50] Szinyavszkij perében közvetve szerepet játszott a magyar forradalom is, nevezetesen a perrel kapcsolatos nyugati magatartásban. Salvador de Madariaga, a nagy spanyol író és diplomata, akit sokan ,,a világ lelkiismerete" jelzővel díszítettek, úgy látta: a magyar szabadságharc nyomán a nyugati baloldalnál is megszűntek a Sztálin véres zsarnokságát mentegető szólamok, ,,a magyar szabadságharc annyira kiirtotta az efféle gondolkodást, hogy újabban már egyes kommunista pártok is kénytelenek állástfoglalni a moszkvai bírák Szinyavszkij és Dániel ügyében hozott ítéletével szemben".[51] Mert — mondja egy másik szellemi nagyság, Albert Camus ugyanerről a problematikáról, magyar forradalom és európai baloldali intellektuelek viszonyáról —, mert akinek a magyar október eseményei sem nyitották ki a szemét, annak semmi sem nyitja ki, legfeljebb majd csak a saját országa mártíromsága. Camus szerint a magyar forradalom, illetve annak leverése megmutatta az egész világnak Moszkva ,,egész szörnyű rendszerét, nevetség tárgyává tette a szocializmust és megbecstelenítette a humanizmust".[52] Az 1956-os magyar forradalom tehát nemcsak az orosz polgárjogi küzdőkre hatott, hanem előkészítette a talajt arra, hogy amikor fellépnek és megkezdődik üldözésük, a Nyugat kétkedő intellektueljei is jobban megértsék őket, s gyanakodjanak bíráikkal szemben, mint pl. Szinyavszkij esetében.

Szinyavszkij, később Nyugatra kerülve, mélyrehatóan elemezte az 1956-os magyar forradalmat. Megállapítja: ,,A magyar forradalom világméretű megnyilvánulás volt, igen sok emberre gyakorolt felmérhetetlen hatást, az egyes emberre éppúgy, mint a közösségre, ösztönzőleg hatott a politikai és erkölcsi öntudat felébresztésére... A magyar forradalom feltárta, hogy a szocialista tömböt kizárólag katonai erővel és rendőri erőszakkal tartják életben... A szovjet intelligencia szemében a magyar forradalom, illetve annak letiprása és vérbefojtása újabb bűntett, amelyért azonban nem minket orosz polgárokat terhel a felelősség. Hiszen a nálunk, a Szovjetunióban kezdeményezett emberi jogok mozgalma, a nemzetiségek, az egyes ember és a nemzetek jogainak mozgalma az 1956-os magyar forradalomból meríti létjogosultságát. A magyar forradalom legnagyobb jelentőségét abban látom, hogy nemzeti öntudatra serkentett és ébresztett népeket, Oroszországban, a Balti államokban, Örményországban, Grúziában, Ukrajnában és másutt... A magyar forradalom történelmi mérföldkő."[53]

Andrej Amalrik, az orosz történész, kinek műveit Oroszországban és Nyugaton egyaránt ismerik s aki európai és amerikai egyetemek egyik sokat foglalkoztatott politológusa lett, a magyar forradalomról beszélve, Szinyavszkijtól teljesen függetlenül szinte szó szerint azt mondja, amit Szinyavszkij: ,,A magyar forradalom mérföldkő az önállóan gondolkodó oroszok életében." És megállapítja: ,,Tény és való, hogy az 1956-os magyar események a Szovjetunióban felmérhetetlen hatással voltak a másként gondolkodókra, a polgárjogi mozgalomra."[54] Amalrik a történész hideg elemzésével vizsgálja a magyar forradalom hatását nemcsak Oroszországra, hanem az egész kelet-európai fejlődésre, sőt, a nyugati kommunistákra gyakorolt hatását is. Vizsgálódása eredményét, értékelését, a magyar szabadságharc politikai-történelmi jelentőségét így rögzíti:

,,Szerintem az 1956-os magyar forradalom fordulópont volt a kommunista tömb történetében. A blokk összeomlásához ugyan még nem vezetett — sajnos nem vezethetett —, ahogy a magyar szabadsághoz sem. Mégis megmutatta, hogy az ellenálláshoz két lehetséges út vezet. Az egyik a domináló szovjet kommunizmussal szembeszegülő nemzeti érzés ösvénye. A romániai nemzeti kommunizmus, a szlovákiai liberális mozgalmak 1967-ben és 1968-ban, a Szovjetunión belül jelentkező egyre erősebb liberális-nemzeti indulatok, vagy az eurókommunizmus, ezek mind meglehetősen különböző jelenségek — de egyikük sem jöhetett volna létre a magyar példa nélkül. Az ellenállás másik útja társadalmi-szociális. De sem a ,,prágai tavasz", sem a lengyel munkások lázadozása, sem az Emberi Jogok Mozgalma a Szovjetunióban nem képzelhető el az 1956-os magyar forradalom nélkül. Joggal mondom tehát fordulópontnak, hiszen bebizonyította, hogy az ellenállás igenis lehetséges és hogy a világot meg lehet változtatni. Aminthogy — ha valóban akarják — meg is fogjuk változtatni. Kerüljön bár akárhány hosszú esztendőbe és akármennyi áldozatba. Azt pedig már ma is nyugodtan mondhatjuk, hogy az eddigi áldozatok sem történtek hiába. Magyarország így a keleti tömbön belül viszonylag nagyobb szabadságot élvez. A forradalmat ugyan letiporták, de a magyarok bebizonyították, hogy fegyverrel a kézben is helyt tudtak állni, s ezzel olyan leckét adtak a kommunista vezetőségnek, melyet azok azóta sem tudnak elfeledni. 1956 kelet-európai és szovjetunióbeli eseményei, amelyek a magyar forradalomban érték el tetőpontjukat, kitörölhetetlen nyomot hagytak bennem és kortársaimban. Teljes nyíltsággal és teljes joggal nevezzük hát magunkat az 1956-os esztendő nemzedékének. Mindaz, amit eddig tettünk és az is, amit a jövőben tenni fogunk, ennek a hősies 1956-nak az alapjaira épül."[55]

[1] Bondy, François: Two Days in free Hungary, ,,The New Leader", 1966. nov. 19.

[2] Bondy, François: i. m.

[3] Csernohorszky, Vilmos: Eszmék és emberek, ,,Nemzetőr", München, 1980. márc.

[4] Revel, Jean-Francois: Die totalitäre Versuchung, 1976. Frankfurt. - 196. o.

[5] Haraszti, Miklós: A magyar csoda, ,,Irodalmi Újság", Párizs, 1979. július.

[6] Közi-Horváth, József: A kádári egyházpolitika, ,,Nemzetőr", 1980. március.

[7] Woodrow, Alain: Les croyants en Hongrie, ,,Le Monde", 1979. október 17-18.

[8] Illyés, Gyula: Válasz Herdernek és Adynak, ,,Magyar Nemzet", Budapest, 1978. jan. 1.

[9] Szaharov, Andrej: ,,Newsweek", N. Y. 1977. márc. 14.

[10] Brzezinski, Zbigniew K.: i. m. 249. o.

[11] Adenauer, Konrád: Erinnerungen 1955-1959. Stuttgart, 1967. 233. o.

[12] Kissinger, Henry A.: The Necessity for Choice, 1960. 12-13. o.

[13] Kissinger, Henry A.: i. m. 48. o.

[14] Szinyavszkij, Andrej Donátovics:
A magyar forradalomból nem lett volna háború, ,,Új Európa", 1979. január.

[15] Váli, Ferenc A.: i. m. 365. o.

[16] Documents of International Affairs 1956. London, 1959. 266. o.

[17] Dodd, Thomas J.: Hungary, the missed opportunity, ,,The Hungarian Quarterly",
N. Y. 1961. január, Vol. 1. No. 1.

[18] Dodd, Thomas J.: i. m.

[19] Micunovic, Veljko: Moskovske Godine 1956/1958. Zagreb, 1977 156-163. o.

[20] Murphy, Robert D.: i. m. 525. o.

[21] Murphy, Róbert D.: i. m. 523. o.

[22] Murphy, Robert D.: i. m. 527. o.

[23] Brzezinski, Zbigniew K.: i. m. 306. o.

[24] Habsburg, Ottó: A magyar forradalom nem lezárt esemény, ,,Új Európa", 1962. október.

[25] Zinner, Paul E.: Czechoslovakia, in ,,Retrospect" 118. o.

[26] Zinner, Paul E.: i. m. 122. o.

[27] Sviták, Ivan: A józan ész elnyomása, ,,Új Európa", 1968. október.

[28] Sviták, Ivan: Verbotene Horizonte, Freiburg, 1969. 153. o.

[29] Pachman, Ludek: A magyar forradalom mint példakép, ,,Új Európa", 1979. nov.

[30] Stroehm, Carl Gustaf: Die legende von guten Leonid, ,,Die Welt", 1980. március 10.

[31] Fischer-Galaţi, Stephen: Rumania, in ,,Retrospect". 96. o.

[32] Fischer-Galaţi, Stephen: i. m. 97. o.

[33] Klein, George: Yugoslavia, in ,,Retrospect". 104. o.

[34] Djilas, Milovan: The storm in Eastern Europe, ,,The New Leader", 1956. november 19.

[35] Djilas, Milovan: i. m.

[36] Djilas, Milovan: i. m.

[37] Djilas, Milovan: i. m.

[38] Jaspers, Karl: in Lasky, i. m. 12. o.

[39] Gerstenmaier, Cornelia I.: Magyar és orosz szabadságmozgalmak,
,,Új Európa", 1977. november.

[40] Bukowski, Vladimir: Wind vor dem Eisgang, Frankfurt, 1978. 91. o.

[41] Bukovsky, Vladimir: ,,Sunday Times", Weekly Magazin, 1977. január 9.

[42] Bukovszky, Vladimir: ,,Új Európa", 1977. november.

[43] Panin, Dimitrij: ,,Új Európa', 1974. május.

[44] ,,Frankfurter Allgemeine Zeitung", 1974. március 22.

[45] Maximov, Vladimir a szerzőhöz, München, 1979. május 12.

[46] Maximov, Vladimir: ,,Nemzetőr", 1977. június.

[47] Lubárszky, Cronid: Az orosz polgárjogi mozgalom és Magyarország,
,,Új Európa", 1979. május.

[48] Gorbanyevszkaja, Natália: A magyar forradalom orosz nemzedéke vagyunk,
,,Új Európa", 1977. január.

[49] Gerstenmaier, Cornelia, I.: Die Stimme der Stummen, Stuttgart, 1972. 63-64. o.

[50] Várkonyi-Leber, Ferenc: Halálosan őszinte szavak, ,,Új Európa", 1979. jan.

[51] Madariaga, Salvador de: A szabadság abszolút értéke, ,,Új Európa", 1966. október.

[52] Camus, Albert: The Truth about the Nagy affair, London, 1959. VIII. o.

[53] Szinyavszkij, A. D.: A magyar forradalomból nem lett volna háború,
,,Új Európa", 1979; január.

[54] Amalrik, Andrej, A. hangszalag-nyilatkozata Várkonyi-Leber Ferencnek,
München, 1977. március 3.

[55] Amalrik, Andrej A.: A magyar példa, ,,Új Európa", 1977. július.

Amalrik, Andrey A.: Letter to the Editor, in ,,Retrospect". 85-86. o.



 
 
0 komment , kategória:  Csonka Emil:1945-1956 XI.rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 690
  • e Hét: 3645
  • e Hónap: 14796
  • e Év: 280011
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.