Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 82 
Az "utolsó igazi tél"
  2019-03-09 12:45:39, szombat
 
 







AZ "UTOLSÓ IGAZI TÉL"


Hogy melyik volt az?


Idősebbek és fiatalabbak azonnal rávágják a választ, ha fölmerül a kérdés. Természetesen mindenki az 1987-es januári nagy havazásra gondol. Akár kisgyerek volt, akár felnőtt a válaszoló, nosztalgiával emlékszik vissza azokra a napokra. Akkor átélni azt a havazást és következményeit, azonban nem csupán öröm és boldogság volt.


Az utolsó igazi tél Foto MTI

Link



Tél - képek MTI

Link



Budapest, 1987. január 12. Lángszórós, M62-es, Szergej bevenevű mozdonyok melegítik a váltókat a Déli pályaudvaron, ahol - a napok óta tartó rendkívüli havazás miatt - nagy erőkkel dolgoznak a vágányok megtisztításán



Debrecen, 1987. január 14. A havazást követő ónoseső tovább nehezítette a MÁV dolgozóinak munkáját.



Soproni határőrkerület, 1988. március 3. Lovas járőrök szolgálatban. Naponta több kilométert megtéve, gyalog, lóháton, kutyát vezetve őrzik a nyugati országhatárt a téli havazásban, néhol magas hóban járva határőreink.




Soproni határőrkerület, 1988. március 3. Kutyával járőröző határőrök éjszakai szolgálatban. Naponta több kilométert megtéve, gyalog, lóháton, kutyát vezetve őrzik a nyugati országhatárt a téli havazásban, néhol magas hóban járva határőreink.



Budapest, 1987. január 14. Egy férfi havat lapátol az utcán hajnalban. Az intenzív havazás miatt az utcán parkoló autókat belepte a hó, a kenyérellátás akadozik.



Budapest, 1987. január 12. Személyautók a hó fogságában egy fővárosi utcán. Budapest útjait 30-50 centiméteres hó fedi, többnyire csak a főbb útvonalak járhatók.




Budapest, 1987. január 12. A napok óta tartó rendkívüli havazás igencsak próbára teszi a főváros mintegy 2 millió lakosát is. Budapest útjait 30-50 cm-es hó fedi, többnyire csak a főbb útvonalak járhatók, a bekötőutakon vastag hólepel áll, a gépkocsik többsége is a hó fogságába került. Gépek és emberek teljes erővel dolgoznak az utak megtisztításán



Budapest, 1987. január 12. Nők gyermekeiket fölemelve haladnak a csúszós, 30-50 cm-es hóval betakart járdán a fővárosban.



Budapest, 1987. január 15. Gyalogosok a Ferenc körúton egy gyalogátkelőn, ember magasságig érő hótorlaszok között kelnek át a körúton.




Budapest, 1987. január 12. 30-50 cm-es hó fedi a főváros egyik főútját, szélén egy Skoda személygépkocsi parkol félig behavazva.



Budapest, 1987. január 12. Az utcai hőmérő -17 Celsius-fokot mutat a 30-50 cm-es hóval betakart Marx (1990-től Nyugati) téren. Jobbra, a Nyugati pályaudvar épületének a részlete.



Budapest, 1987. január 12. Az utcai hőmérő -17 Celsius-fokot mutat a 30-50 cm-es hóval betakart Marx (1990-től Nyugati) téren. Jobbra, a Nyugati pályaudvar épületének a részlete.




Budapest, 1987. január 15. Takarítják a havat a Rákóczi úton, ahol a csaknem embermagasságig érő hókupacok között nehéz gyalogosan közlekedni.



Budapest, 1987. január 12. Lapátolják a havat a lakók, hogy a hó fogságába esett személyautókat kiszabadítsák. Budapest útjait 30-50 centiméteres hó fedi, többnyire csak a főbb útvonalak járhatók.



Budapest, 1987. január 12. Az utcai hőmérő -17 Celsius-fokot mutat a 30-50 cm-es hóval betakart Marx (1990-től Nyugati) téren. Jobbra, a Nyugati pályaudvar épületének a részlete.










 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Dr. Kéri Katalin: Halk szonáta négy tételben
  2019-02-13 21:45:51, szerda
 
 








Dr, Kéri Katalin: HALK SZONÁTA NÉGY TÉTELBEN


/Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens/


TAVASZ




Fehér virágokat tárnak ki a bokrok,
Sárga szirmaikat hullajtják a fák,
Messze csalogatnak citromos illatok,
Pompás tavasz van, miért gondolok rád?



Zöldes messzeségek, hullámzó tengerek,
Édes narancstól roskadozó ágak,
A napjaim mind vidámak, melegek,
Boldog lehetnék, de egyre csak várlak.


NYÁR




Hej, regö-rejtem,
Olyan szarvast leltem,
Gyöngy a szeme,
Hajaszála
Csillagokhoz lebben.
Kényes-fényes fajta,
A szerelmem rajta,
Hogy megleltem,
Elvesztettem,
Soha utol
Nem érhetem,
Hágott tavaszomra.

Hej, regö-rejtem,
Nevedet elrejtem,


Szívemet elejtem,
Röpíts égig engem!

Messze-messze nézek,
Fogott-e az ének?
Nevemmel igézlek,
A nyomodba lépek,
Ha más mezején
Járnál,
Akkor is kívánjál!
Regö-regö-rejtem.


ŐSZ




Minden tudta már,
hogy ők jönnek.
A fapallók nyikorogva
meghajoltak.
Biccentett kalapjával
a vén torony,
a padok köszöntőt
sóhajtottak.

Senki sem tudta még,
hogy miért jönnek.
Ámulva nézték őket
apró bogarak.
Közelebb hajoltak


az ágak, és
alacsonyan szálltak
a madarak.

Csak ők tudták,
hogy hová mennek.
Az őszben lelkük
egy cseppet pihent.
Csupa zene volt a
hallgatásuk,
nélkülük mindenre
rászakadt a csend.


TÉL




Fehér hó takarja megint az utakat,
De nemcsak ezért nem talállak.
Többé nem szerethetlek már téged,
Havas rétemen rút varjak járnak.

Hull, szakad a hó, betemet,
Lelkem képzelt völgyedben szánkáz.


Neved a vihar kéményembe fújja,
Véd, de el is zár tőled ez a ház.

Síkos a jég, fagyott a világom,
Esik a hó, s most nem kell énekelnem.
Ha tavasz lesz, tán végre megértem:
Az Egyetlen Érzést meg kell érdemelnem...







Egy esztendő negyven másodpercben





Link



Évszak-kergetőző





Link








Balázs Fecó: VÁLTOZNAK AZ ÉVSZAKOK






Link



Calendar Song (January, February, March...)





Link


















 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Baka István: Évszakok
  2019-01-09 21:00:16, szerda
 
 







Baka István: ÉVSZAKOK



TAVASZ





Márciusban még kisbaba, de gyorsan
kibújnak hóvirág-tejfogai,
áprilisban kamaszodik - az arca
rügyek pattanásaival teli,



s májusra nagylány - napsugár-sütővas
bodorítja orgona-fürtjeit,
egész nap magát cicomázza, s éjjel
a hold tükre előtt biggyeszkedik.



NYÁR
.




Hajtják a szél csikósai a búza
kalász-sörényes, vad méneseit,
s már dől a zápor, s fürge tűi a
rét ingét virágosra hímezik.



De most a felhő köpenye a villám -
varrás mentén megreccsen s fölhasad,
s házából, hol duzzogva ült, a rongyot
összesöpörni kiszalad a Nap.



ŐSZ
.




Tegnap még puha tenyere a Szélnek
kérges lett mára, a simogatásnak
nem örül senki, - hát dühbe gurul,
és végigpofozza a tájat.



Tegnap zöld volt a lomb, s a fák között
tarkán cikázott a madárhad,
tarkállik most a lomb, de közte már
nem szállnak, csak az árnyak.


TÉL
.




Varjakkal gombolt hó-kabátba
bújt a rét, de csak didereg,
ránk a forgószél teker sálat,
mégis majd megvesz a hideg.



Míg be nem fed a hó, s az orrunk
répává nem dagad vöröslőn,
szánkóval, sível ki a dombra! -
ott fölmelegszünk rögtön.







Egy esztendő negyven másodpercben





Link



Évszak-kergetőző





Link








Balázs Fecó: VÁLTOZNAK AZ ÉVSZAKOK






Link



Calendar Song (January, February, March...)





Link

















 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Fagylalt vagy jégkrém?
  2018-07-20 18:00:40, péntek
 
 










"FAGYLALT VAGY JÉGKRÉM?"


Magyarországon az egy főre eső jégkrém fogyasztás átlaga évente kb. 3-4 liter. Ez az Egyesült Államok 26 literes egy főre eső éves fogyasztási adataihoz képest szerény adat, a táplálkozási ajánlásokat is figyelembe véve nem feltétlenül jelent lemaradást.







A jégkrém fogyasztásról


Magyarországon az egy főre eső jégkrém fogyasztás átlaga évente kb. 3-4 liter. Ez az Egyesült Államok 26 literes egy főre eső éves fogyasztási adataihoz képest szerény adat, a táplálkozási ajánlásokat is figyelembe véve nem feltétlenül jelent lemaradást.

A jégkrémvásárlások év közbeni eloszlása erős szezonalitást tükröz. A hazai jégkrémfogyasztás jellemzően időjárásfüggő, ezért nem véletlen, hogy a melegebb nyarakon nagyobb a jégkrémek iránti kereslet.

A Nielsen Piackutató adatai szerint a jégkrémszektor éves forgalma - nem számítva a vendéglátást és a szezonális egységeket, a gombócos fagylaltokat, fagylaltalapú süteményeket, illetve fagylaltporokat - az utóbbi években meghaladta a 17 milliárd forintot. Adataik szerint a forgalom több mint harmadát tették ki a pálcikás, tölcséres, szendvics, stb. - összefoglaló néven - impulz jégkrémek, kétharmadát pedig a családi, nagy kiszerelésű termékek.

A GfK Hungária Piackutató Intézet a háztartások privát fogyasztását mérő ConsumerScan adatai szerint 2009-ben a magyar háztartások negyven százaléka, míg 2010-ben a magyar háztartások közel fele vásárolt családi kiszerelésű jégkrémet. A hazai jégkrém vásárlási szokásokra jellemző, hogy gyakoribb a nagyobb alapterületű üzletekben történő vásárlás, ahol a termékek ára kedvezőbb, mint a kisebb boltokban. Ilyenkor általában a családi jégkrémek vásárlási gyakorisága magasabb, mint a pálcikás jégkrémeké. Utóbbit inkább a kisebb üzletekben vásárolják. A GfK szerint a fogyasztók körében a vegyes ízesítésű jégrémek a legnépszerűbbek. Az egyféle ízesítést tartalmazó termékek között továbbra is a klasszikus vanília és csokoládé íz a sláger.







A fagylalt és a jégkrém története


A jégkrém története a fagylalt történetével kezdődik. Fagylaltot valószínűleg először a kínaiak készítettek, mintegy ötezer évvel ezelőtt már hóból, tejből és gyümölcsökből. Vélhetően egyiptomi közvetítéssel került a földközi-tengeri országokba. A történelem sok fagylaltkedvelő hírességet tart számon, így például Nagy Sándor a katonáinak szolgáltatta fel a jeges édességet élénkítő hatása miatt, Hippokratész betegeinek ajánlotta gyógyírként, Nero császár több száz kilométerről is képes volt jeget hozatni a különleges édesség elkészítéséhez.

Az első, ízesített jégkását az arab kultúrákban gyárthatták, majd ez a frissítő különlegesség később átkerült a spanyol konyhaművészetbe is. A spanyolok amerikai hódításaik során eljuttatták a recepteket a tengeren túlra, de a francia konyhaművészet elengedhetetlen kellékévé is váltak a jeges finomságok. Medici Katalin és Henrik orléans-i herceg esküvőjének menüjén is szerepeltek jeges finomságok, amelyekre rengeteget áldozott a Napkirály is. Történetek keringenek arról, hogy az ókori kínai birodalomban fejlesztették ki az első fagylaltokat, amelyeknek receptjeit később, a korai középkorban Marco Polo juttatta el Európába. Magyar földre olasz közvetítéssel került először a fagylalt, Mátyás király felesége, Aragóniai Beatrix, gazdag udvartartásának udvari sütő- és cukrászmestereinek közreműködésével. Magyarországon az 1900-as évek elején már minden szakácskönyvben szerepelt fagylaltrecept.

A kézműves fagylalt hagyományos alapanyagokból készül, természetes ízesítő-, színezőanyagok és gyümölcsök, csokoládék felhasználásával, ilyenkor a késztermék mikrobiológiai tisztaságát maga a főzési eljárás szavatolja. Létezik már sült fagylalt is. A különlegesnél különlegesebb ízek és díszítő technológiák fejlődése határtalan, ebben kiválóak a magyar cukrászok, akik az utóbbi években korszerű gépekkel, berendezésekkel a legkülönfélébb alapanyagokból gyártják ezt a csemegét.

A hosszú gasztronómiai evolúció során az ízesített jégkása és jeges-vizes keverék a mindannyiunk által kedvelt krém állagú, hűtött édes készítménnyé vált. A gombócos fagylaltok előállítása az olaszoktól származik, jégkrémet pedig Amerikában állítottak elő először, amikor is a XIX. század második felében elkezdte termelését az első hivatalos jégkrémgyár.

A fagylalt történetével együtt lehet említeni a fagylalt hatósági szabályozásának és ellenőrzésének történelmét is, hiszen a 60-as, még a 70-es években is jellemző és ismert volt e hűvös csemege elfogyasztása után a tömeges fagylalt mérgezés. Ekkor kezdték a hatóságok bevezetni a fagylalt készítők szigorított ellenőrzését, elrendelték minden nyári fagylaltszezon előtt a próba fagylalt főzéseket. Készült fagylalt szabvány és azt követték a fagylalt rendeletek, amelyek szigorúan meghatározták, hogy miből és hogyan lehet fagylaltot készíteni. Ettől kezdve például tilos volt a kacsa és libatojás felhasználása. A fagylaltkészítés technológiai fejlődése mellett időközben mára már a fagylalt szabályozás is egyszerűsödött.







Fagylalt vagy jégkrém?


A ,,fagylalt" és a ,,jégkrém" szavakat gyakran szinonimaként használják a hétköznapokban, pedig alapvető különbség van a kettő között előállításukat tekintve.

Fagylalt: A fagylalt cukrászati technológiával, speciális fagyasztással, jellemzően a fogyasztás helyszínén készülő, vendéglátó-ipari termék. Előállítható pasztőrözéssel, vagy hideg eljárással, fagylaltporból, sűrítményből, pasztából, tejjel vagy vízzel, élelmiszer-adalékanyagok (pl. habosítók, sűrítők) és járulékos anyagok (pl. gyümölcs, dió, mandula, pisztácia, gyümölcskonzerv stb.) hozzáadásával.

A szakemberek megkülönböztetik a hagyományos, kézműves fagylaltot, amelyet a cukrászmester készít, a porfagylaltot, amelyet iparilag előállított porkeverék vízzel hígítása után fagyasztanak le, és nem sorolják a fagylaltok közé a kanállal adagolt jégkrémeket, bár ezek a felületes szemlélődő számára a kínáló pultban külső megjelenésükben hasonlóak a fagylalthoz.

Jégkrém: A jégkrém üzemi körülmények között, meghatározott összetevőkből (zsiradék, fehérjék, gyümölcsök, ízesítő anyagok, zselatin, stb.) hőkezeléssel, zárt technológiával, rendszerint homogénezéssel, szükség szerint érleléssel és hűtött állapotban végzett habosítással, majd fagyasztással készül. Szilárd vagy pépes szerkezetű, csomagolt élelmiszeripari termék, amelyet fagyasztott állapotban tárolnak, szállítanak, árusítanak és fogyasztanak. A vendéglátóhelyekre kész állapotban szállítják ki.







A fagylalt


A fagylalt összetétele (magas folyadék-, fehérje tartalma, és más gyorsan romló összetevők) miatt kiváló táptalaja a gyomor-bél rendszert megbetegítő baktériumoknak. A fagylalt csomagolatlan élelmiszer, ezért könnyen szennyeződhet (pl. cseppfertőzéssel, piszkos kéztől, adagolókanáltól, díszektől, környezetből). Állandó hűtést igényel, mert néhány °C hőmérséklet emelkedés a felületén, olvadáshoz, gyors romláshoz, baktériumok fokozottabb szaporodásához vezethet.

Jó tudni, hogy hazánkban évtizedek óta nem volt fagylaltmérgezés, amely a szakemberek hozzáértésének, a fagylalt kezelés szigorú szabályozásának, a fagylalt forgalmazás hatósági felügyeletének, továbbá a széles körben elterjedt biztonságos technológiának, korszerű gépek alkalmazásának köszönhető.

Mint minden élelmiszer vásárlásakor, a fagylalt esetében is érdemes körültekintően vásárolni. Fontos, hogy az árusítópult környezete legyen rendezett, tiszta, pormentes, és a fagylaltpult biztosítsa a termék kellő hőmérsékletét (legalább -8 C) és védelmét. A jól üzemeltetett fagylalt adagolópultban a fagylalt állaga láthatóan nem túl lágy, nem olvadt, továbbá a termékre közvetlenül ráhelyezett díszítések ehetőek, ízlésesek, tiszták és harmonizálnak a fagylalttal. Fontos, hogy folyó vizes kanálöblítőt, vagy minden tégelyben külön adagoló eszközt, spatulát használjanak és a leöblített kanalat ne a pultra helyezett szivacsra, törlőruhára ütögetéssel víztelenítsék.

A jó minőségű fagylaltban nincsenek jégdarabok, mert az a megolvadt fagylalt visszafagyasztásakor keletkezhet. Az igényesen üzemeltetett fagylaltozóban a frissen készült fagylaltot nem töltik a korábban készült fagylaltra, a tölcsért védik a szennyeződéstől, és kiszolgáláskor szalvétával adják át a kiválasztott nyalánkságokat a vásárlónak. A jól üzemelő fagylaltozóban a kiszolgáló személyek ápoltak, megjelenésük higiénikus, hajuk, ruházatuk tiszta és rendezett, kezük is tiszta és kézékszereket nem viselnek, bőrükön nincsenek sérülések, elváltozások.

A mozgó fagylaltárusok esetében is hasonlóak az elvárások. Vásárlás előtt győződjünk meg arról, hogy kifüggesztették-e jól olvashatóan a fagylalt előállítójának, vagy árusítójának nevét és címét.







A jégkrém


A jégrémmel kapcsolatban kialakult magyar szokásokat és az ezekből következő fogyasztói elvárásokat a Magyar Élelmiszerkönyv tartalmazza.

A jégkém összetétele (magas folyadék-, fehérje tartalma, és más gyorsan romló összetevők) miatt szintén kiváló táptalaja lehet a gyomor-bél rendszert megbetegítő vagy romlást okozó baktériumoknak, ezért egyik legfontosabb élelmiszerbiztonsági tulajdonsága a hőmérséklete. A jégkrémet -18 °C -on vagy annál alacsonyabb hőmérsékleten kell tárolni és szállítani.

A jégkrém élelmiszerbiztonsági megítélésénél fontos szempont még annak állaga, (jégkristályosodása, deformálódása) különösen azért, mert ennek alapján megállapítható, hogy előzőleg már felolvadt-e, és előfordulhatott-e az újrafagyasztása. További fontos információt ad a termék biztonságosságáról a csomagolás sértetlensége. A csomagolás sértetlensége, és a termék hőmérséklete kellő élelmiszerbiztonsági garanciát ad a magas élelmiszerbiztonsági követelményekkel, zárt és ipari technológiával előállított jégkrémek esetében.


A jégkrémek csoportjai


A jégkrémek a fogyasztói csomagolási egység tömegétől, térfogatától, az árusítás, a fogyasztás körülményeitől függően a következőképpen csoportosíthatóak:

- adagonként csomagolt (ún. impulzus) jégkrém:
mennyiségét tekintve egy személy által, rendszerint a vásárlást követően rövid időn belül elfogyasztandó jégkrém

- családi (ún. take home) jégkrém:
mennyiségét tekintve általában több személy által, a vásárlást követő esetleges ,,otthoni" tárolás után elfogyasztandó jégkrém

- vendéglátó-ipari (ún. catering) jégkrém:
kizárólag vendéglátó-ipari egységek (éttermek, cukrászdák stb.) részére egy csomagolási egységben, nagyobb mennyiségben eladott, a fogyasztók igényeinek megfelelően adagolható jégkrém


A jégkrémek jellemző összetevői alapján 7 különböző jégkrémcsoportot különböztetünk meg. A tejjégkrémekre vonatkoznak a legszigorúbb összetételi követelmények, míg a vizes jégkrémek összetétele a legkevésbé szabályozott. A kereskedelemben kapható jégkrémek többsége a ,,jégkrém" csoportba sorolható.

Tejjégkrém: olyan jégkrém, amelynek meghatározó összetevői a tej és/vagy tejfehérje tartalmú termékek (pl.: tejpor) és a tejzsír. A tejjégkrém zsír- és fehérjetartalma csak tejeredetű lehet, tehát pl.: növényi eredetű zsírt nem tartalmazhat. A tejjégkrém tejeredetű zsírtartalma legalább 5% (m/m). Előállításukhoz víz nem használható, kivéve a vízelvonással készült anyagok víztartalmának visszaállításához használható víz.

A tejzsír gyorsan szívódik fel, könnyen emészthető energiaforrást jelent az emberi szervezet számára és sok biológiailag fontos összetevőt tartalmaz, mint pl. foszfolipideket, triglicerideket, koleszterint, fehérjéket, karotinoidokat, zsíroldékony (A-, D-, E- és K-) vitaminokat. A tejzsírt az emberi szervezet jobban emészti, mint a különböző növényi olajokat vagy a margarint.

Tejes jégkrém: olyan jégkrém, amelynek meghatározó összetevői a tej és/vagy tejfehérje tartalmú termékek és a tejzsír. A tejes jégkrém zsír- és fehérje-tartalma csak tejeredetű lehet. A tejes jégkrém tejeredetű zsírtartalma legalább 2,5% (m/m), zsírmentes tejszárazanyag-tartalma legalább 6,0% (m/m).

A tejfehérje egy összetett fehérje, amelynek két alkotóeleme a tejsavó (20%) és a kazein (80%), amelyek különböző összetételi és szerkezeti felépítése eltérő tulajdonságokat eredményez. A tejsavó-fehérje magas aminosav-tartalmú, alacsony kalóriatartalmú, legkönnyebben emészthető fehérjeforrás. A tejfehérje esetleges allergiás tüneteit általában a lassabban felszívódó kazein fehérje okozza.

Tejes gyümölcsjégkrém: olyan jégkrém, amelynek meghatározó összetevője a gyümölcs mellett, a tej és/vagy tejfehérje-tartalmú termék és a zsiradék. A tejes gyümölcsjégkrém fehérjetartalma csak tejeredetű. A tejes gyümölcsjégkrém összes zsírtartalma legalább 1,5% (m/m), gyümölcstartalma - néhány kivételtől eltekintve - legalább 15% (m/m).

A szárazanyag valamely anyag nedvességének eltávolítása után kapott része. Ha szárazanyag-tartalomról esik szó ez alatt főleg szénhidrátokból, zsírokból, fehérjékből, vitaminokból, ásványi anyagokból és antioxidánsokból álló részt kell érteni. A tej és a tejtermékek szárazanyag-tartalmát leginkább a tejzsír mennyisége határozza meg. 1 liter tejben 87,9% víz és 12,1% a szárazanyag-tartalom.

Gyümölcsjégkrém: olyan jégkrém, amelynek meghatározó összetevője a gyümölcs. A termék gyümölcstartalma -néhány kivételtől eltekintve - legalább 15% (m/m).

Szorbé (Sorbet): olyan gyümölcsjégkrém, amely hozzáadott zsiradékot nem tartalmaz. A termék gyümölcstartalma - néhány kivételtől eltekintve - legalább 25% (m/m).

Jégkrém: olyan termék, amelynek meghatározó összetevői a fehérje és a zsiradék, amely származhat tejből vagy tejtermékből, de lehet növényi eredetű is.

A gyümölcsjégkrém és a tejes gyümölcsjégkrém gyümölcstartalma 10%-ra, a szorbé gyümölcstartalma 15%-ra csökkenthető, amennyiben citrusfélét (pl. citrom, narancs), egyéb savas gyümölcsöt vagy erős ízű és jellegzetes állagú, egzotikus illetve különleges gyümölcsöt használtak fel hozzá (pl.: ananász, banán, kiwi). A gyümölcsjégkrém és a tejes gyümölcsjégkrém gyümölcstartalma 5%-ra, a szorbéé 7 %-ra csökkenthető diófélék és dió-készítmények felhasználásakor.

Vizes jégkrém: olyan jégkrém, amely sem hozzáadott zsiradékot, sem hozzáadott fehérjét nem tartalmaz.







Mire figyeljen a fogyasztó a jégkrém jelölésén vásárláskor?

A jégkrémet előszeretettel fogyasztjuk hűsítő tulajdonsága miatt nagyobb mennyiségben a melegebb nyári napokban, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy akár a többi édességnek, egyes jégkrémfajtáknak viszonylag magas az energiatartalma.

A boltokban sokszor lehet olyan jégkrémekkel találkozni, amelyeknek a nevéből nem derül ki pontosan, mit is rejt a csomagolás. Ezek az úgynevezett ,,fantázianevek", de ezek mellett a termék pontos megnevezése is megtalálható. A szabályozás szerint a jégkrém neve a fent említett valamely csoportnévből és az ízesítésre utaló szavakból kell állnia (pl.: vaníliajégkrém, eper és málna gyümölcsjégkrém).

Abban az esetben, ha a megnevezésben az ,,...ízű" szót találjuk, az azt jelenti, hogy a jégkrém ízesítése kizárólag aromával történt, pl.: málna ízű jégkrém esetén a málna ízt aromával érte el a gyártó. E szabály alól csak a puncs és a vanília képez kivételt. Továbbá a kizárólag aromát tartalmazó jégkrémek jelölése nem tartalmazhat olyan képet, vagy grafikai elemet, amely a gyümölcstartalomra utal, pl.: a málnaízű jégkrémen nem szabad málnáról grafikai képet elhelyezni.

Ha esetleg a jégkrém rendelkezik alkoholtartalommal, azt is fel kell tüntetni rajta.

-Gondot okozhat a vásárlónak a ,,csokoládés" és a ,,csokoládé ízű" jégkrém megkülönböztetése. A különbség a kettő jégkrém között az, hogy a ,,csokoládés jégkrém" legalább 2% (m/m) kakaót tartalmazó kakaó- vagy csokoládéterméket tartalmaz és nem tartalmazhat kakaó és csokoládé ízű aromát vagy barna színt erősítő színezéket, míg a ,,csokoládé ízű jégkrém" csak csokoládé ízű aromát tartalmaz.

Ha a jégkrémen a "light" felirat szerepel, ez magyarul megegyezik a ,,csökkentett" kifejezésre meghatározott feltételekkel, vagyis ilyenkor pl.: utalhat arra, hogy csökkentett energiatartalmú a termék (legalább 30%-kal csökkentett az energiatartalom pl.: mert kevesebb cukor van benne), vagy utalhat csökkentett zsírtartalomra (legalább 30%-kal csökkentett a zsírtartalma egy hasonló termékhez képest).

Magyarországon, mint minden élelmiszeren kötelező feltüntetni a termék megnevezése mellett a gyártó vagy forgalmazó nevét, a nettó mennyiséget, az összetevőket és a minőség megőrzési időt.

A minőségmegőrzési idő az ép és bontatlan termékekre vonatkozik, melyet -18 fokos vagy annál alacsonyabb hőmérsékleten tárolnak. Felolvadt jégkrémet nem szabad visszafagyasztani.


Fagylalt és jégkrém: mi a különbség?

Link























 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Február 2. - Groundhog Day /Mormota nap/
  2018-02-02 18:30:36, péntek
 
 







Február 2. - Groundhog Day


Groundhog Day - mormota és medve mint időjósok


Teljesen érthető, hogy a nagy hidegben is kell a kanadaiaknak és amerikaiaknak egy kis jókedv és szórakozás. Nekem legalábbis ez jut eszembe a Groundhog Dayről (magyarul Mormota Nap - február 2.).

Ami nekünk európaiaknak a medve, az amerikaiaknak a mormota. Ők a mormotát figyelik, hogy február másodikán előbújik-e barlangjából és meglátja-e a saját árnyékát. Ha meglátja, akkor visszabújik, mert még 6 hétig tél lesz. Ellenben, ha felhős az idő, akkor itt a tél vége.

A mormota napját - angolul Groundhog Day - a hagyomány szerint 1841 óta ünneplik; azóta minden évben előrángatják az állatot február másodikán. Ha a mormota meglátja a saját árnyékát, az azt jelenti, hogy hosszú, még legalább hat hétig elhúzódó télre számíthatunk.

A néphit szerint ugyanis ha süt a nap és az előjött mormota meglátja a saját árnyékát, akkor marad továbbra is a tél még hat hétig. A mormotanap sok város életében a legnagyobb esemény, mindenki a mormotafesztiválon ünnepel.

Idén is, helyi idő szerint reggel fél nyolckor előbújt vackából a mormota és a felhős idő ellenére meglátta árnyékát, így idén még hat hétnyi telet jósolt.







Az ünnep eredete Európába vezethető vissza, nálunk pl. a Gyertyaszentelő Boldogasszony napjához kapcsolódik a legszélesebb körben elterjedt időjóslás. Eszerint ha a medve, felébredve téli álmából kijön a barlangból és meglátja árnyékát, akkor vissza is cammog és hosszú télre számíthatunk. Ha viszont nincs napos idő, akkor kinn marad és korán jön a tavasz.:

Jókai Mór az Új Földesúr című regényében így ír erről a napról:

"Van aztán egy napja a télnek, aminek "gyertyaszentelő" a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban, az még a természetbúvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van! Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megfogulnak; ha lágy, hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve - visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát, s még negyven napot aluszik tovább; - mert ez még csak a tél kacérkodása; mint a régi rendszer minisztériuma szabadelvű program mellett.

Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút, zimankós förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, sohasem lesz többet nyár; a tél megígérte nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet, fújatjuk, amíg nekünk tetszik; a nap megvénült, nincs többé semmi ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! - Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarázos szakálláról; ha a farkas ordít az erdő mélyén: akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza többet odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek. Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőteti haragját, annál hamarább vége lesz. S a medvének mindig igaza van."

Nálunk úgy néz ki, a meteorológia ma délelőtti hazai Felhőtérképe alapján szinte az egész ország borult volt, és szinte mindenütt esett az eső. A medve nem ment vissza már az odújába, hanem nekiindult elszánt jókedvvel az erdőnek! A medve tehát itt kinn maradt és a téli sportok szerelmeseinek nagy bánatára idén korán jön a TAVASZ! Mert a medvének mindig igaza van!!!







Kányádi Sándor: FEBRUÁR HÓNAPJA


Február hónapja
azért olyan kurta,
fogyatékján már a
kolbász meg a hurka.

Márpedig a télnek,
azt mindenki tudja,
nemcsak kívül, bévül
is kell a jó bunda.

Addig tart tehát, míg
akad a padláson,
minek jó étvággyal
a nyakára hágjon.

De ha már se gömböc,


se kolbász, se hurka,
február hónapja
magát összehúzza.

Mintsem hogy tengődjék
spenóton, salátán,
inkább egy-két nappal
hamarabb odébbáll.

Fölül az utolsó
ródlira, szánkóra,
nehogy még a hó is
kifogyjon alóla.







Simola Teréz Csilla: FEBRUÁR


Itt van végre február,
Másodikán medve jár.

Dirmeg-dörmög, nincs jó kedve,
Nyarat várja epekedve.
Medve koma, mondd meg nekem:
Temethetjük már a telet?

A tél vége messze van még,
Eltelik még jó néhány hét!
Ezzel bement a vackára,
Rágondolni jó almára.

Árnyékát látta a medve,
Attól múlt el a jókedve.








Weöres Sándor: A MEDVE TÖPRENGÉSE


Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél:
- Kibújás, vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok:
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
fák közt szétfürkésszek-e?
lesz-e málna, odu-méz?
ez a kérdés de nehéz!







 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
A tél szépsége
  2018-01-16 15:00:31, kedd
 
 













A TÉL SZÉPSÉGE




Téli versek


Minden évszaknak megvan a maga öröme. Csend van, de néha hallani lehet a madarak csicsergését, és látni lehet ahogy megrázzák tollaikat a hideg miatt. Messze, a nagy fehérségben kitűnik a csipkebogyótermés a bokrokon, látni lehet, hogy megcsípte a dér. Esteledik. Az erdőre friss hótakaró hull. Az ezüstös holdfény úgy esik a földre, mint a legfinomabb selyemből szőtt fátyol.
A hidegnek, a fagynak is vannak kellemes pillanatai, melyek feledtetik velünk, hogy jégcsappá vált az orrunk, vagy esetleg a szempillánkon hópihék díszelegnek. Gyerekkorunk élményei villannak be, és főként az, hogy akkor sosem fáztunk?

A tél csodákra is képes. Valóságos ékszerként ragyogó jégvirágokat rajzol ablakunkra, és "Mint menyasszony, talpig csillogó fehérben, úgy öltözteti a tél a tájat"

És hogy ne csak a reggeli jégvakarás maradjon meg az emlékezetünkben a télről... Íme: egy szép csokor kedvenc költőink kedvenc verseiből

A tél a legnagyobb magyar költőket is megihlette. A megnyugtató csend, a tél hófehér, érintetlen szépsége az átlagembert is elvarázsolja, nem meglepő, hogy a legnagyobb magyar költőket is megihlette. Egy szép csokor /hát/ Tőlük.







ESS HÓ, ESS!

Ess hó, ess három napig!
Vagy egy hétig egyfolytában!
Öltöztesd szűzi-fehérbe a tájat!
Mint a tiszta gyermeki lélek,
mit nem fertőzött be a földi mocsok,
úgy ragyogjon fehéred, bármerre nézek,
mindenhol!

Ess hó, ess! Ne is egy hétig:


egy hónapig! Térdig szeretnék gázolni benned,
mint a gyermek, ki voltam,
hógolyóztam és szánkóztam!
Feledtesd el, hogy a hó alatt
feketeség van... latyak lesz belőle,
Kiábrándító...

De most... most szeretnék megállni...
csak állni a hóesésben,
megtisztult lélekkel
a hófehér térben...







Ady Endre: TÉLI MAGYARORSZÁG


Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.


Vajon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, télen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.







Aranyosi Ervin: A TÉL MARKÁBAN


Hópaplan takarja szerte a vidéket,
minden élő bújik, keres menedéket.
Fagyos öleléssel fog át a tél karja,
az élő szíveket kitépni akarja.

Jéghideg a Föld most, gyenge fény pislákol,
eltűnt a melegség a kinti világból.
Csak egy helyen találsz fényt és melegséget,
ami belülről fűt, s át melegít téged.

Ott, a szívek mélyén, ott van az elrejtve,
s talán, hogyha hagynánk, hosszú útra kelne,
s biztos megtalálna elesettet, gyengét,
te is a dolgodat szíved szerint tennéd.

Öltöztesd a szíved te is tiszta fénybe,
szeretet melege szálljon a sötétbe,
szeretet melege gyújtson tiszta lángot,
melegítsd hát szebbé a megtört világot.







Áprily Lajos: TÉL INTEGET


Hajnalban deret hint az égi kék.
Eltűntetek már, mókusok, pelék?

Befogadott-e régi odvatok?
Dióimtól szörnyen meghíztatok.

Vajjon szigoru lesz-e teletek?
Szeretnék elaludni veletek.

Csak lelnék barlangot, mely befogad,
hogy zsibbadásba öljem gondomat.

Sziklás, védő odut, hol alhatom,
hol nem tudom: van háború s atom.

Aludnám, míg indul a hó-zene,
éber patakszó felébresztene,

a betömött odut kibontanám,
kilépnék és új nap ragyogna rám.







Babits Mihály: AZ ELŐKELŐ TÉL


Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,


fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.

Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.







Babits Mihály: EMLÉKEZÉS GYERMETEG TELEKRE


Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.

Parasztszagú éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bugyolált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbújtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.

Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok visszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.

Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakísérni
s én hallgattam az egész úton.

De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur, versre lengtem a csípős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak lábam, de szívem se győz.

Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.

Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a múlt.







Bella István: HOGY DIDEREG A HÓ


Hogy didereg a hó, s a hóban
az eszméletlen fehér.
Mintha hullana a valótlan:
sárgaráncú gyerektenyér;
rézpénz a szemre, szeptemberlevél.

Hogy didereg a tó, s a tóban
a fehér ráncai.
Mint egy kihűlő fény elaluvóban,
nem akar látszani
másnak, mint ami.

Hogy didereg a jó, s a jóban
az, ami emberi.
Mint egy eltévedt űrhajó,
ahogy a Föld, e Trójai Faló
velünk: foglyaival
a végtelent szeli.







Benedek Elek: AZ ERDŐ TÉLEN


Oh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, a fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

Hogy nyergel át a szél hókebleden,
Te meg sem mozdulsz, alszol csendesen:
Hahó! Hahó! Vadászok kürtje szól.
Mit bánod azt te? Tovább aluszol.

Nem, nem, nem alszol, te csak álmodol,
S a lelked messze, messze jár, ahol
Örök tavasz van, rózsák nyílanak,


S dalos erdőre mosolyog a nap.

Hej, a te álmod milyen bús lehet!
Némán szenvedi át a zord telet!
Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt
Száraz levél csak, az is a hó alatt!

Szenvedsz és hallgatsz, oh, e némaság
Az emberek közt milyen ritkaság!
Üvölt a szél, s tűröd fenségesen,
Vársz a tavaszra nyugton, csendesen.

Oh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.







Benedek Elek: HÓNAPOK - részlet


Január

Száll az idő, száll fölöttünk,
Sebesebben, mint a madár,
Gyűlnek az évek mögöttünk.
S vajon, hol a véghatár:
Nem tudja ezt a halandó,
Csak annyit tud, hogy mulandó
Minden itt az ég alatt -
Életünk egy pillanat.


Február

Félre innét, gond, búbánat,
Most vigadjunk, vagy soha!
Táncra perdülnek a lábak,
Szöknek ide meg oda.
Öregek is pattintgatnak,
Ifiakra kacsintgatnak -
Ez az élet! Ó be kár,
Alig kezded s vége már...


December

Erdőt, mezőt hó takarja,
A földanya szendereg.
Sem ekevas nem zavarja,
Sem dalos madársereg.
Betlehemnek tájékárul
Csillag ragyog sugarárul
Messziről megismered -
Örvend szülő és gyerek.







Csorba Győző: HÓ-HÍVOGATÓ


De jó volna ha volna
ha hó hullna halomba
ha már fű sincs levél se
betakarna a tél mindent fehérbe

Kétkarácsony utolján
ünnepnapok kihunytán
fakó végén az évnek
de jólesne kevés derű a szívnek

Hét álló nap havazna?
Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna

Kevés derű mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte
ami sajgott úgysem engesztelődne

Azért mégis ha így is
ez csöppet segít is
de jó volna ha volna
ha a friss hó falut-várost bevonna.







Csukás István: HIDEG SZÉL FÚJ


Hideg szél fúj, hogy az ember
majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
hóembernek!

Szeme szénből, az orra meg
paprikából,
lába nincs, de minek is, ha
úgysem táncol.

Ütött-kopott rossz fazék a
tökfödője,
megbecsüli, hiszen jó lesz
még jövőre;

seprűnyél a nagyvilági
sétapálca,
el is mehetne, ha tudna,
vele bálba.

Ilyen ő, az udvarunkon
nagy gavallér,
bár rajta csak ujjal rajzolt
az inggallér,

mégse fázik, mikor minden
majd megdermed,
el is mennék, ha lehetne,
hóembernek!







W. H. Davies: A TÉL SZÉPSÉGE


Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh- és virágzene?

És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog
vagy sarkunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.

Köszöntlek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.







Devecsery László: ITT A TÉL


Szakállából hull a hó,
fehér öröm: csuda jó!
A hóember nem fázik,
lyukas pipán pipázik.

A madár-nép didereg,
egy picit sem csicsereg.


Jégcsapok az ereszen:
összebújnak csendesen.

Csillog-villog a világ,
s ablakon a jégvirág;
a fák ágán dér-levél,
havat hoz az esti szél.







Dsida Jenő: TÉL KÖZEPÉN


Csörren a cserfák csupasz ága,
Kegyetlen a hideg!
Csikorgó tél van, s zordon éjjel,
S a világ didereg;
Gyémántmezőket lát az ember,
Amerre elhalad;
A hókristályok ezre csillog,
Ropog a láb alatt.

Mint oszlop, mely a természetnek
Ékíti templomát,
Halvány, fehér füst száll magasra
A messzeségen át;
Felette néma fenségében
Az ég hatalmas boltja,
S a tájra titkos szürke fényét
A hold világa ontja.

Ó, fantasztikus, égi festmény! -
Az apró csillagok
Pislogó szeme - mint megannyi
Kis gyertyaláng - lobog,
Oltára fent a havas orma
A büszke szentegyháznak,
És zúgó dalt a rengetegben
Viharok orgonáznak.

A szünetek közt néma csend lesz,
Nem rezzen semmi hang,
Egy szárnycsapás sincs fent a légben,
Egy lépés sincs alant...
De mégis!... Vagy csak látomás tán?...
A sápadt holdvilágnál
Prédáját lesve jő egy ordas
és meglapulva járkál.







Fehér a hó, fehér a ház
fehér a gondolat, mi rám talál.
Az első hó fedte, nyugalmas táj
békével tölt el, s rám kiabál:
megállj!

Tedd le most gondod, békítsd meg lelked!
Pihentesd tested, tárd nagyra szíved!
Szorongó fájdalom szálljon most messze.
Suhanjon kavargó, fehér pihével.
Űzd el a bánatod hótakaró alá!
Minden rosszat fedjen,
s hozzon jót és áldást!

Fehér a hó, fehér a táj...
Fehér a lélek... fehér varázs...

(szerző ismeretlen)







Gazdag Erzsi: HÓEMBER


Udvarunkon, ablak alatt
álldogál egy fura alak;
hóból van keze-lába,
fehér hóból a ruhája,
hóból annak mindene,
szénből csupán a szeme.
Vesszőseprű hóna alatt,
feje búbján köcsögkalap.

Honnan jött, tán Alaszkából
vagy a déli-sarki tájról,
hol a jegesmedve él,
s télen-nyáron úr a tél?
Uramfia, ki ehet?
Mondjátok meg, gyerekek!
"Sem a Péter, sem a Pál,
egy hóember álldogál."

Cézár kutya sunyít, lapul.
Rá nem jönne, ki ez az úr.
Mert hogy úr, az bizonyos.
Olyan kövér, totyakos.


Tisztességgel megugatja.
Meg se billen a kalapja
a nagy úrnak. Rá se néz.
Hej, de bátor, de vitéz!

Cézár most már tiszteli;
borjúcsontot visz neki.
Az csak sután áll a hóban.
Nem hallgat az okos szóra.
Nem eszik, és nem beszél.
Szegény Cézár, jaj, de fél!

Szederfánkon ül a veréb.
Ő ismeri meg legelébb.
Könnye csordul, úgy nevet,
s nevetik a gyerekek.
"Ejnye, Cézár, hát nem
látod?
Hóember a barátod!
Ne félj tőle nem harap!







GAZDAG ERZSI: JANUÁR


Január, január
Mindig hócsizmában jár
Jégbajusza, jégkabátja
Zúzmara a jóbarátja.

Január, január
Palotája nyitva
Jégtükörű padlóján
Korcsolyázik fiú, lány.

Áll a tánc, áll a bál
Kicsi szánkó csengve száll
Meg sem áll tán tavaszig
Mindaddig, míg havazik.







Gazdag Erzsi: TÉL A FALUN


Hófehér most a határ.
Kinn a réten kánya jár.
Nincs az úton semmi nyom,
csak amit a kánya von:
finom krikszkraksz a havon

Hósuba van mindenen,
mint a fázó emberen.
Mint a csőszön zord időn,
kicsi házon, háztetőn,
suba van a temetőn.
Subás házban emberek.
Padkán cica szendereg.
A sarokban kapanyél.
Nagyanyóka most mesél:
"Jaj, gyerekek, itt a tél!

Itt a tél, s lám itt a a hó;
habfehér, mint a cipó.
S nézzetek csak ide, hej,
olyan habos, mint a tej,
mit az Örzse néni fej."

A kemence sustorog.
Hallgassuk meg, mit morog!
"Én mindenkit szeretek;
adok egy kis meleget,
jertek körém, gyerekek!"

Most a falu kiscsibe,
pihés hó rajt a pihe.
Tél az anyja, takarja;
szárnya alatt altatja.
- Hadd ébredjen tavaszra!







Gábor Andor: HULL A HÓ - Részlet


"...Ablakokon jégvirág van,
művészkedő hideg csípte
Domb lejtőjén hóból dunna,
faágakon hóból csipke.

Képzelhetsz-e ennél szebbet,
szemnek, szívnek ékesebbet?


Ékesebbet? édesebbet?
ennél békességesebbet?...

Élni ilyen környezetben,
ó milyen szép, ó be jó!
Hull a hó, hull a hó,
hull a... hull a... hull a hó!"...







Gárdonyi Géza: TÉLI NÓTA


Esik a hó! Nincs mán virág!
Temető az egész világ.
Én is a főd alatt vagyok:
a pintzébe búslakodok.

Sárga levél az faágon.
Elmúlik az ifjúságom!
Sárga levél fődre lehull.
Az én kedvem de beborul!

Mikor én még legény vótam,
hermanyikás tsizmát hordtam;
hét tulipány a szűrömön;
Fodor Ilka a szivemön!

Ha beléptem a kotsmába,
hej kotsmáros, ami drága!
Tsókot adtam a Martsának,
ötforintost a Kátsának.

Vén asszony mán az én Ilkám.
Botskor a szép legény-tsizmám.
Vájogvető lött a Kátsa.
Hej! ez a világ fojása!







György Emőke: JANUÁR, JANUÁR


Hideg téli Január,
Vajon reánk még mi vár?
Borzongató jeges hideg,
Csak szívünkben van még meleg?

Nincsen virág, nincsen zöld,
Nagyon meztelen a föld
Kihűlt lelke jéghideg, holt,
Az égen is reszket a hold

Ágon egy fagyott madár,
Nem melegíti semmi már
Etetőben finom magvak,
Körötte szállnak a varjak

Zord a táj és színtelen,
Hideg ordít szüntelen
Farkas szalad el, vonítva,
Bőszen fogát vicsorítva

Didereg a természet,
Sok szép ünnep ért véget
Szeretetláng sem éli túl,
Kialszik és hóba hull...

Élessz tüzet január,
Kell a szeretetsugár
Egész évben szerethessünk,
Hogy így boldogok lehessünk!







Heltai Jenő: DECEMBER


Nem pesti hónap: budai hónap,
Kisvárosi, falusi hónap,
Nem jazzal, rádióval hangos
Vásáros, mai hónap:
Százévelőtti, régimódi, biedermeierhónap,
Gyermekéveink hónapja,
A szülei ház hónapja és a nagy téli szünidőé,
A Megfagyott Gyermek hónapja,
És Andersen kis gyufaárus lányáé,
A fehérszakállú Mikulásé
És a küsded Jézusé,
Jóság és szeretet hónapja,
A megfogyatkozott jóságé és a
megcsappant szereteté.
Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön,
Nincs, aki újra befűtse.
Didereg az Ember,
Haldoklik a világ.
Ez a melegségre szomjas jégvilág,
Mely időtlen idők óta koldusan nyeli
Az áldott Nap maradék-tüzét,
A türelmes föld gyérülő szenét
És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit.
Hová lett az isteni kenyér,
Mely azért volt, hogy mindenkinek
Jusson belőle egy karéj?
Alig maradt belőle egy decemberre való
Egy napra való
Egy estre való,
Egy karácsonyestre való!
Talán imádkozni kellene!
Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van,
Megfogni egymás kezét,
Összebújni, egymást megölelni
És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi,

Új tüzet rakni új jövőhöz
És friss kenyérsütéshez.










HULL A HÓ, HULL A HÓ


Dalszöveg

Hull a hó hull a hó
Mesebeli álom
Télapó zúzmarát
Fújdogál az ágon

A kis nyúl didereg
Megbújik a földön
Nem baj az ha hull a hó


Csak vadász ne jöjjön

Parányi ökörszem
Kuporog az ágon
Vidáman csipogja
Süt még nap a nyáron







Jobbné Nyilas Ildikó: NEM VAGY SEHOL


Fagyos télen, hideg szélben,
lábam visz egy kis ösvényen,
szívem hevesen dobog,
érzem mindjárt ott vagyok.

Felvillannak az emlékek,
már csak egy perc, s odaérek,
utam egy parkba vezet,
hol régen együtt voltam Veled.

Az a kis pad most is ott áll,
talán ma is kettőnkre vár,
lekotrom a havat róla,
s leülök egy pillanatra.

Körülnézek, nem vagy sehol,
könnycsepp csordul az arcomon,
fájdalmas a felismerés,
soha többé nem látlak én.

Elvitt tőlem a zord halál,
lelkem mint sebzett kismadár,
nem szárnyalhat soha többé,
párját siratja örökké.

Hull a könnyem a kis padra,
felnézek a csillagokra,
kézen fogom a bánatot,
s lassan hazaindulok.







József Attila: TÉL


Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!:







Kacsó Sándor: ENYEDI TÉL


Nagyenyedi szőlők felett
Varjú károg, szarka csereg.
Valaki ott valahol
Valamiért bujdokol.

Lába nincsen - elkopott.
Szája nincsen - befagyott.
Ködköpenye, jégszeme
Nem is ő, csak szelleme.

Nyög a köd az Őrhegyen,
Sápad az arc idelenn,
Bethlen utcán tétován
Sír a szív a szó után.

Édes vérem, Sándorom,
Könny karmol a torkomon,
Míg kerestél odaát -
Így vesztettél egy hazát.

Rettent kemény tél nesze,
Ha pattan a venyige,
Dardzsiling árnyéka vet
A lelkekre felleget.

Kollégium ablakán
Most kitekint valahány
Jó diák van, mélyszemű,
Nyughatatlan szellemű.

Tág fülükbe súg a szél,
Látod, látod, mit tevél,
Csomakőrös nagy fia?
Rajtunk fekszik Ázsia.

(1942)







Kamarás Klára: TÉL KÖZEPÉN


Még túl hosszú a tél:
ez január,
s beláthatatlan a hóförgeteg.
Világunk álma mély,
és dermedő
minden tavaszra váró gondolat,
de hinni kell,
mert egyszer minden bánat végetér.
Legyen bár hóözön,
jég, fagy, lavina, köd:
a Nap előbb-utóbb kisüt,
és az ágak között
bimbózik a remény.







Kálnoky László: HÓ


Lágy szél fúj nemsokára.
A télidő halála
szívet szorongató.
Születve és kimúlva,
fogyó időnk tanúja
a hó, a hó, a hó.







Kányádi Sándor: AKI FÁZIK


Aki fázik, vacogjon,
Fújja körmét, topogjon,
Földig érő kucsmába,
Nyakig érő csizmába!

Burkolóddzék bundába,
Bújjon be a dunyhába,
Üljön rá a kályhára,
Mindjárt megmelegszik!







Kányádi Sándor: BETEMETETT A NAGY HÓ


Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.

Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.







Kányádi Sándor: FEBRUÁR HÓNAPJA


Február hónapja
azért olyan kurta,
fogyatékján már a
kolbász meg a hurka.

Márpedig a télnek,
azt mindenki tudja,
nemcsak kívül, bévül
is kell a jó bunda.

Addig tart tehát, míg


akad a padláson,
minek jó étvággyal
a nyakára hágjon.

De ha már se gömböc,
se kolbász, se hurka,
február hónapja
magát összehúzza.

Mintsem hogy tengődjék
spenóton, salátán,
inkább egy-két nappal
hamarabb odébbáll.

Fölül az utolsó
ródlira, szánkóra,
nehogy még a hó is
kifogyjon alóla.







Kányádi Sándor: TÉL DEREKÁN


Összenőtt a föld az éggel,
csupa fehér, csupa szürke.
Ég és föld közt oszlopokként
feszül a kémények füstje.

Farkasordító hideg van.
Csattog a fagy, mint a fejsze.
Kibújni a jó melegből
kinek van kedve, mersze?

Szégyen volna mégis-mégis
egész nap bent rostokolni:
mire való a jó csizma
meg az a sok meleg holmi?

Lám, a varjú milyen bátor,
se csizmája, se bundája,
mégis kiült károgni a
fehér lombú diófára.







Kányádi Sándor: ÜL A TÉL A HEGY TETEJÉN


Ül a tél a hegy tetején.
Fehér kucsma van a fején.
A hátán meg fehér suba.
Készülődik a faluba.
Tápászkodik, fölkel s jövet
fehér terveket szövöget.
Szórja, hinti, hol elhalad,
két marokkal a friss havat.
Fehéredik domb és lapály.
Olykor-olykor a tél megáll.

Gondos gazdaként széttekint,
aztán munkába fog megint.
Ahol kilátszik a vetés,
vet oda egy marokkal, és
mire a mi falunkba ér,
mögötte már minden fehér.
Egy kicsit még tipeg-topog,
befagyasztja a patakot.
Lepihen és a szürkület
csöndjében füstöt ereget.







Komáromi János: ŐSZBŐL A TÉLBE


Őszi zöldek vörösbe,
Sárgába vegyülnek.
Levelek az ágakról
A fák tövébe ülnek
Párás sötét felhők
A magasban úsznak,
Az ég csatornái
Meg-meg csordulnak
Szél zöget kopaszodó
Fa-csontvázakat,
V betű vonul az égen
Távozó madárcsapat.
A fények fátyolosak,


Opálos-mélabúsak,
A virágos kertek
Tej-nedves ködbe burkolódznak
A Napkorong nem izzik,
Csak fáradtan parázslik.
Fénye gyakran nehéz,
Sűrű párákon át látszik.
Dér csípte meg
A barna naspolyát,
Reggelente hó nélkül
Hófehér a határ.
A Nyár heve messze,
Az ősz szendereg.
Minden a télre vár,
Pedig már megérkezett.







Kormos István: TÉLI ESTÉN


Tél van,
Nagy, kemény, hideg tél.
Szürke a határ,
Süvölt a szél.
Ülök a szobámban
Ablakom előtt,
Nézem a tájat,
Melyet lassan betakar az éj.
Egy-két lámpa villan
Távol a messzeségben,
Kigyulladnak a fények
Az utcákon, a téren.
A sok kis apró házból
Szürke füst csíkok úsznak,
Melyek lassan eggyé válnak,
Fenn a magasban.
Szertenézek
E néma szürkeségben,
Nem látni embert
Sehol a vidéken.
Nocsak egy hópehely
Párkányomra hullik,
Még egy, s még egy,
És ezernyi többi.
Hull már a hó
Halkan, csendben, szépen,
S takaróvá gyűlik
A kopár vidéken.
A tél fehér leple
Telepszik a tájra,
Betakar mindent,
Maga alá zárva.
Nézem a gomolygó,
Csillogó pelyheket,
Amint elsuhannak
A lámpafény alatt.
Messzi arrább,
egy kis dombot hordott össze a szél,
Lassan építheti,
Ki tudja, miért.
Gyönyörködöm, gondolkodom,
Bárcsak ilyen volna minden,
Fehér és tiszta,
Mint ezen a tájon.







Krecsmáry László: HÓEMBER


December, december-
Nézzétek csak hóember!

Hóból van a pocakja,
hóból van a kobakja,
hóból van a nadrágja,
hóból van a kabátja,
hóból van a keze, lába,
hóból van a nyaka, válla,
hóból van a füle, szája.

Csak az orra répa,
csak a szeme szén,
s egy nagy lyukas lábas
csücsül a fején!







Kosztolányi Dezső: TÉLI ALKONY


Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.







Kosztolányi Dezső: SZERENÁD


A kormos égből lágy fehérség
szitálja le üres porát.
Didergve járok ablakodnál
a hófehér nagy úton át.
S amint megyek itt éji órán,
lépésem mégsem hallható,
mert zsongva, súgva, és zenélve
halkan szitál alá a hó.

S körülvesz engem, zordon árnyat
egy hófehér, szelíd világ:
angyalpárnáknak tollpihéje,
zengő, szelíd melódiák,
habpárna selymén szunnyadó arc,
mit angyalok fényszárnya ó,
minek szelíded altatóul,
halkan zenél a tiszta hó.

Oly mély a csend, a város alszik,
mind járjatok lábujjhegyen!
Pihék, zenéljetek ti néki,
hogy álma rózsásabb legyen.
Egy hófehér hálószobává
változz át csendes utca, ó!
Fehér rózsákként hullj az éjben
reá, te szálló, tiszta hó!







Kovács András Ferenc: ERDÉLYI TÉL


Mindent befújnak, fednek zord havak.
Jégcsap-szakáll csüng bölcs kunyhó-ereszrül:
Karmos szelek zimankót hordanak
Aggult időben, Erdélyen keresztül.
Vén fák az erdőn fölcsikorganak,
Hunyt csillagképek régi fénye rezdül,
S az égi órák visszaforganak...
Aggult időben, Erdélyen keresztül
Karmos szelek zimankót hordanak,
Jégcsap-szakáll csüng bölcs kunyhó-ereszrül:
Mindent befújnak, fednek zord havak.







Kulik Tamás: TÉL


Nagy pelyhekben hull a hó,
Kopár, zimankós a táj,
Fehér lepel takar mindent,
Fagytól csillog a határ.

Tél van ismét, zord és ködös,
Mégis oly szép évszak ez,
Zúzmarás fák közt sétálva,
Szíved örömtáncba kezd.

Elbüvöl e buja szépség,
Foglyul ejt a pillanat,
A tél ezer szépségétöl,
Lélegzeted elakad.

Sosem láttad még ilyennek,
Meseszépnek a telet,
Gyönyörével elvarázsolt,
Rabul ejté szívedet.







Kun Magdolna: DECEMBER


Fagyos ez a december,
már levél sincs az ágon,
s egyre jobban közeledik
a hófehér Karácsony.
Elmerengve nézem odakinn
a frissen esett havat
és arra gondolok,
nincs már, aki elhozza a nyarat.
Ablakomra jégvirág szirmával
festek neked szívet,
és tűzből éledt fényszikrákat
csókkal rálehelek,
hogy a benne lévő melegség
újra hozzád érjen,
akkor is, ha elmentél már
nagyon-nagyon régen.
Kutatom a lábad nyomát,
mely az emlékeket őrzi,


de csak sárral telt útra lelek,
mi az érzést is felőrli.
Most köd homály tölti be
a reménytelen napokat,
melyek sötét árnnyal burkolják
a kettétört vágyakat,
s én hiába keresem a megújuló tavaszt,
csak a szállingózó hó szemcse az,
mi kezeimre tapad.
Pedig még érzem,
ahogy az erdő felől fenyőillat árad,
és egy-egy tovatűnő alkonypír is
újra téged láttat,
de mikor a narancssárga felhők
szakadozni kezdenek,
csak a hideg szél szárítja
könnyező szememet.







Kun Magdolna: TÉLI KÉPEK


Jeges az út, szürke az ég,
amott egy meglódult szán útra kélt.
Libben a lány, szeme talány,
csillog a hó pirult arcán.
Százéves fenyőn ezernyi ág,
ugráló mókus friss utat vág,
ahogy lábával töri a hóakadályt.
Őz lépked bátran, megy a határban,
megáll a hóban rémültté váltan.

Jön a vadász, puska a vállán,
szalad az állat, oda a zsákmány.
Csobban a víz, merül a vadász,
rohan a kutya, ő most a halász,
s kihúzza fogával az embert a barát.
Zizzen a bokor, vaddisznó röfög,
akit egy sündisznó oldalba bökött,
mert csúszik a jégen, kedve vidám,
ilyen az élet a tél folyamán.







Lupsánné Kovács Eta: TÉL


Dér palástja hullt a fákra,
foszlott volt és szaggatott;
zúzmarává lett a pára,
mit a hajnal ott hagyott.

Tél a rónát fogva tartja,
a szél fákat feszeget,
kopár pusztát dér takarja,
jég őrzi a hideget.

De a tavasz hamarosan
nyújtja fényes tenyerét,
zöld rügyekkel óvatosan
gyógyítja a fák sebét.







Lupsánné Kovács Eta: TÉLI KÉP


Ó, de jó,
ó, de szép,
szikrázik
már a jég!
Hull a hó a háztetőre,
friss levegő a tüdőbe!
Harsog, zúg a szélduda,
nyomot hagy az őzsuta;
ide lép,
oda lép,
előtte
szakadék,
átugorja Ő naponta,
amikor zöld a falombja,
az erdő nagy sétatér,
de most minden hófehér;
hideg kék,
téli kép,


ó, de jó,
ó, de szép,
fa mögül a nyuszi kiles,
mező, s bokor csupa deres,
de van vastag bundája,
így a telet nem bánja.







Majtényi Erik: HÓPEHELY


Hópehely, csillogó,
hull a földre millió,
táncra perdül szüntelen
táncos kedvű ünnepen.

Hópehely, csillogó,
hull a földre, jaj de jó,
vígan készül villogó
kékszegélyű takaró.

Hó alatt a lágy mező,
hó alatt a háztető,
pehely lebben, könnyed
táncos
bálterem az egész város.

Elcsitul a fagyos szél,
hej, ilyenkor szép a tél,
jégvirága lombosodik,
hóvirágról álmodozik.







Marosi Ágnes: TÉL


Gyönyörű a havas táj,
kis hópihe táncot jár.
Sok pihéből fehér takaró,
nagy az öröm, hull a hó!

Nézem a végtelen hótengert,
gyere építsünk hóembert!
Elő a szánkót, korcsolyát,
vívjunk meg egy hócsatát!

Kicsi dombos szánkópálya,
minden gyermek alig várja,
hogy leessen az első hó,
a hóban játszani csuda jó!

A meleg szobából is szép,
ahogy hótól csillog a rét.
Télen a hónak van ideje,
sárnak, latyaknak nincs helye!







Mentovics Éva: A HÓEMBER


Álldogál egy vidám legény,
jégcsap lóg az orra hegyén.
Hó a keze, hó a lába,
deres minden porcikája.

Körülötte mély a hó,
pocakja vagy hét akó.
Messze virít répa orra,
cakkos sálját vígan hordja.

Éjfekete szén a szeme,
vasfazék a cilindere.
Füléig ér mókás szája,
a hófúvást büszkén állja.

Egy cseppet sem didereg,
jól bírja a hideget.
Söprűnyél a sétapálca,
hómezőket azzal járja.







Móra Ferenc: A KÍVÁNCSI HÓPELYHEK




A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.

- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.

Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.

- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.

A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.

- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a háztetőket is.



Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták látni.

- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket - mondták a falura, mezőre hulló test­véreik­nek. - Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.

Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.

De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból, így járták meg a kíváncsi hópelyhek!

Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.







Nemes Nagy Ágnes: HÓESÉSBEN


Szakad a hó nagy csomókban,
veréb mászkál lent a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.

Nem is ugrálsz, araszolsz,
hóesésben vacakolsz.
Fölfújtad a tolladat,
ázott pamutgombolyag.

Mi kell neked? Fatető!
Fatető!
Deszka madáretető.







Orgoványi Anikó: JANUÁRI VACOGÓS


Fázik a Január lába,
tipeg, topog, de hiába,
vacog foga, keze, álla,
libabőrödzik a háta.

Ne vacogjál Januárka,
inkább még ma kezdj mozgásba,
pattanj fel a hódeszkádra,
csusszanj át a Februárba!







Osváth Erzsébet: MENNYI APRÓ TÉLAPÓ!


Hull a hó, hull a hó
mennyi apró télapó!

Igaziak, elevenek,
izgő-mozgó hóemberek.

Nagykabátjuk csupa hó,
honnan e sok télapó?

Kik ezek, kik ezek az
apróka télapóka emberek?

Óvodások mennek sorban,
záporozó habos hóban.







Osvát Erzsébet: TÉLKERGETŐ


Fuss, te tél!
Fuss, te tél!
Jön a Tavasz, utolér.
Jön óriás
sereggel,
hóolvasztó meleggel.


eső dobol
hátadon,
a Nap sem lesz pártodon.
Hányszor mondjam,
tűnj el gyorsan,
szépszerivel, míg lehet.
Mert ha vársz - hát jaj neked!







Pete László Miklós: RÖPKE JANUÁRI TAVASZ


Sápadt napfény,
Kemény szél;
Januárban
Szabadságra ment
A Tél.

Méltóságos, szép hitek,
Talán mégsem lesz hideg.

Hideg hajnal,
Fényes ég;
Fájdalmasan integet
A Messzeség.

Vén ködös felhő-zárvány,
Csapdában a szivárvány.

A meleg sál
Kelendő;
Súlyos felleg fölöttünk
A Jövendő.

Békét könnyez ránk az ég,


Ám a tavasz messze még.

Nem tudjuk még,
Hogy mi vár;
Ezért hozott
Röpke tavaszt
Január.

Sok jót talán nem várunk,
Ha elesünk, felállunk.

Esti felhő
Bozontos,
A világnak
Az életünk
Nem fontos.

Röpke téli Kikelet,
Isten szava szól veled.

Tavaszias január,
Nem nyomasztja a lelkünket
Most se a hó
Se a sár.

A világ a fagyos telet rettegte,
Januári tavaszt kaptunk helyette.

Ha félnénk most a világunk romlását;
Isten ritkán eszi forrón a kását.







Petőfi Sándor: A PUSZTA TÉLEN


Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondtalan rossz gazda:
Amit a kikelet
És a nyár gyűjtöget,
Ez nagy könnyelműen mind elfecsérli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémúltanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közül,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Így sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház:
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz:
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vízébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul: -


S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sm fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben, magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök bírkozni szemközt jő.

Alkonyat felé, ha fáradtan elülnek,
A rónára halvány ködök települnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiüzött király országa széliről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz mégegyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér szeme a túlsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.







Petőfi Sándor: TÉLI ESTÉK


Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
,,Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!"

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol.
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj' a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába'
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?







Petőfi Sándor: TÉLI VILÁG


Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

A napszámos, napszámosné
Tuskót fürészel és hasít;
Daróc pólyában gyermekök
A szélvésszel versenyt visít.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Jár nagy léptekkel föl s alá
A katona az őrhelyen,
És számlálgatja lépteit;
Kínjában mást mit is tegyen?
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

A hosszulábu drótostót
Kopott gubáját cepeli;
Az orra érett paprika,
S hidegtől folynak könnyei.


Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Barangol a vándorszinész
Egy falutól a másikig;
Meleg ruhája nincs ugyan,
De mindazáltal éhezik.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Hát a cigány?... vacog foga
A rongyos sátorok alatt;
Kopogtat a szél és bemegy,
Bár a cigány nem szól: szabad!
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.

Megölte valaki magát,
Az hozta ezt a rút időt.
Fuj a szél, táncol a tányér
A borbélyműhelyek előtt.
Hol a boldogság mostanában?
Barátságos meleg szobában.







Pósa Lajos: A HÓ


Kiszakadt az angyaloknak
Párnája, dunnája,
Hull a pehely az udvarra,
Erdőre, pusztára.
Nyisd ki, baba, tenyeredet!
Fogd meg jól, fogd meg jól!
Vigyázz, vigyázz, el ne szálljon
Rózsás kis markodból!

Megy a baba pelyhet szedni
Párnába, dunnába:
Jól megfogja, de elolvad
Rózsás kis markába.


Álmélkodik, bámészkodik
A baba, a bohó -
Nem pehely az, kis báránykám,
Hanem hó, hanem hó.

Nini! nézd csak, de szépek a
Mezőcskék, hegyecskék!
Az angyalok fehér hóval
Behúzták, befedték.
Száll az égből, szállingózik,
Hull a hó, hull a hó -
Szegény földnek a hidegben
Jó meleg takaró!







Pósa Lajos: IMÁDSÁG


Uram, ki a földet
Teleszórod hóval,
Betakarod vele,
Mint egy takaróval,
Hogy a vetés ki ne vesszen,
Hogy kenyerünk megteremjen:

Dicsőség nevednek,
Gondos jó kezednek!
Minket is, óh, Atyám,
Tarts meg kegyelmedben,
Adj meleg ruhát
A téli hideg ellen!

Kemencénkben láng lobogjon,
Szívünk hozzád feldobogjon,
Zengve zengjen ajkunk!
Légy a mi oltalmunk!
Könyörülő szívet
Adj a gazdagoknak!

Hadd segítsék, akik
Fáznak, nyomorognak!
Jótevőt a sok árvának,
Menedéket a madárnak!
Énekben, imában
Dicsérünk mindnyájan.







Radnóti Miklós: NAPTÁR - részlet


JANUÁR

Későn kel a nap, teli van még
csordúltig az ég sűrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.


FEBRUÁR

Újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó;
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.


DECEMBER

Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.







Radnóti Miklós: TÉLI NAPSÜTÉS


Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sült tökök.

A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égre néz.

S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevés beszédű lettem
s ritkán vitatkozó.

Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?

Árnyékom rám tekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.







Reviczky Gyula: TÉLEN


Hópelyhek szállnak, szálldogálnak,
Megint egy évet sírba zárnak.
Lágy szemfedője hólepel,
Bent lobogó láng fénye mellett
Talán a szép nyárról csevegnek,
Kiket fagy, hó nem érdekel.
Ha zúg a szél, havat söpörve,
Megtérnek csöndes házi körbe,
Feledni szélvészt, zúzmarát.

Ha künn a vihar egyre jobban
Tombol, megfér egy kis sarokban
Az ellenség s a jóbarát.
Óh, mindig igy van e világba'!
Kiket baj ér vagy sors csapása,
Együtt busúlnak rendesen.
Boldog, kinek van púha fészke,
Ki, ha bu gond szállott fejére,
Egy kis sarokba' megpihen.





https://s3.images.www.tvn.hu/2017/01/18/21/05/www.tvn.hu_067dc66b8168162c6a76e7f5 63e438be.jpg


Schvalm Rózsa: SZÉP EZ A VILÁG!


Oly gyönyörű, szépséges a tél,
mikor minden csillogó, fehér.
Szél szárnyán hópelyhek repdesnek,
álomszép orma a hegyeknek..

Káprázatos, szép ez a világ,
legyen ősz, tél, tavasz, nyár akár.
Felfoghatatlan ennyi szépség,
Isten szeretete a mérték.

Mely a világot körülveszi,
teremtményeit kényezteti.
Zamatos gyümölccsel táplálja,
gyönyörű otthont ad számára.



S az ember nem óvja, rombolja.
lelketlenül kizsákmányolja.
Mértéktelen, önző igények
rombolják, létét a jövőnek.

Hála Neked azért, Istenem,
hogy gondoskodó szereteted,
fenntartja még a mindenséget,
formáld embertermészetünket!

Hogy megköszönve kegyelmedet,
kíméljük meg környezetünket,
hogy élhető élete legyen,
a jövő nemzedékeinek!







Szabó Lőrinc: ESIK A HÓ


Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót:
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomba.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,


lisztet prüszköl hegyre-völgyre.
Fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a puszta,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye
és reggel az utca, a puszta, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!


Szabó Lőrinc - Esik a hó

Link








Szalai Borbála: MESEVILÁG


Fehér lett a kert, az udvar,
fehér lett a
nagyvilág!
Mesebeli kristályoktól
mesések a kerti fák.

Csakhogy nem hó hullott rájuk,
nem is dér és
nem dara...
Mesés kertbe mesés fákat
varázsolt a
zúzmara.







Széles Kinga: HIDEGBEN...


Télidőben sosem fázva
Élvezem a hó hűsét,
Mert az idő nálam hagyta,
S
Mindörökre nekem adta,
Egy régi szép nyár melegét...







Szép Ernő: HÓ


Ó, de szép,
Ó, de jó,
Leesett
Nézd, a hó!
Hull a házra, hull a fára,
A lámpára, a járdára,
Mint az álom, oly csuda
Fehér lett Pest és Buda.

Ó, de szép,
Ó, de jó,
Gyúródik
Hógolyó.
Fiúk, lányok meg nem állják,
Egymást vígan hajigálják,
Olyan harc ez gyerekek,
Amit én is szeretek.







Szilágyi Domokos: JANUÁR


Csíp a dér, fagy az ér,
csupasz ég feketéll,
pihenő cinegék
szeme még feketébb,
s a nyitott kapunál
didereg január.







Szuhanics Albert: FEBRUÁR JEGES SZELE


Dermesztő hideged
csontig hat február.
Hiába hiteget
a csábos napsugár.

Jég csillan a fényben,
sziporkázik a hó.
Sarki szél kezében
ostor leng... csattogó...

Korbácsolja testem
észak éles szele.
Nem véd meg most engem
ruhám több rétege.

Arcomba havat hord,
karmaival has'gat.


Úgy ül győzelmi tort,
fát, bokrokat szaggat.

Békülj meg február,
látod ajkam lila.
Ne legyek végre már
a fagyhalál fia!

Enyhüljék a kemény
orkánok ereje.
Kezdődjék új remény,
s olvadás ideje!

Csorduljék az eresz,
napsugár melegíts.
S hogyha nagyon szeretsz,
új tavaszba repíts!







Szuhanics Albert: TÉL


Egy hópehely az arcomra hull,
Újra itt a tél.
Sok könnyű pihe száll a földre,
Már minden fehér.

A faágakon maradt egy-két
Sárga falevél,
Az autóbusz mély nyomot hagy
Az úttest közepén.

Átöltözött a rét mi zöld volt, fehér már,
Szürke gúnyába bújt a látóhatár.
Hósapkát kap a fa, háztető, kerítés,
Eljött a nagy téli állomba merítés.

Kéményfüst imbolyog, messze... ott a város,
Fenn varjúhad károg, odatart az már most.
Boldog gyermeklárma, szánkózás, s más egyéb,
A havas fákon gubbaszt néhány fázós veréb.







Tompa Mihály: A TÉL


Felhők borongnak a magas bérc tetején;
Virágok ünnepe - s az oltárok helyén
A tél uralkodik, s törvénye oly kemény!
Aludjatok! - kiált a föld erőihez -,
Napfény, ne légy meleg! harmat, ne permetezz!
Foganást, születést irígyen ellenez.

Ibolya kis virág, szine halványlila,
Nem hozna ő tavaszt a tél pusztáira,
S ha kidugná fejét: meg kéne halnia!
Tücsökszó nem tüzes, magas pacsirtadal,
Nesz, mit nem a határ, csak a barázda hall;
Mezők órája te, hallgass el! még hamar!

Deli volt a bokor, s állt zölden, csokrosan,
- Dal s szerelem lakott keblében titkosan -
Most talpig meztelen: regény, dísz oda van!
Magas tölgy lombjait letépték a szelek,
Hogy idegen földön hányatva vesszenek...







Tóthárpád Ferenc: A szél és a hóember


Szól a szél: - Hát jöjj velem
csillagszórós éjjelen!
Én játszom a lombokon,
te csúszkálsz a dombokon.

A hóember válaszol:
- Látsz tollat a hátamon?
Ezt a rétet szeretem,
itt a legjobb énnekem.

Hiába hívsz, nem megyek,
sötétek a fellegek.
Véled sosem szaladok,
hiába csalsz, maradok!

Egy lépést sem mozdulok,
még csak meg se' moccanok.
Lábam fagytól nehezül:
szaladgálj csak egyedül!







Tóthárpád Ferenc: TÉLI CSEND


Jég ül a fákon,
fagy dala cseng.
Csend van a földön,
s csend odafent.

Hó-puha réten
Roppan az ág,
büszke agancson
Fagy muzsikál.

Szökken a szarvas,
s szétveti az
ég peremén a
csillagokat.







Ujvári Lajos: TÉLI KÉP


Megfagy a harmat a jégfogú tájon,
Zúzmara jajdul lógva az ágon.
Szárnyaszegetten ül a madárka,
Jégben a fészke, fagyva a párja.

Szél dere dermeszt hóra palástot,
Tél szava kondul jégben a sás most.
Mélyen a vízben halkan halaknak
Álma igéz, már tavaszt akarnak.

Reggel a Napnak csillog a háza
Fényfuvoláján izzik a táj ma.
Oldja a fagynak szürke bilincsét,
Szól kikeletnek szín-teli kincsért.







Váji László: TÉLI TÁJ

Emlék


Eljött a Tél megint.
Havas már a tájék,
hóval takart fenyő
a téli ajándék.

A kis széncinegék
vidáman röpködnek,
fittyet hányva hónak,
fagynak és a ködnek.

Fákat és bokrokat
betakarja a hó.
Mint kis unokáját
a jó, öreg nagyanyó.

Megfagyott már a víz,
s a jeges föld nem ázik.
A havas buckák között
hideg szél tanyázik.

Néha föl-föl ébred,
és fújja a havat.
Jéggé dermeszti
az öreg halastavat.

Fagyott dér lepi el
a száraz akácot,
János bácsi vígan fütyül,
mert éppen disznót vágott.

Forr az abálólé
a hatalmas üstbe`,
öltöztet a Tél
szikrázó ezüstbe.

Az ágakat szorítják
a dérből font jégpántok,
szórják a fényüket,
mint sok pici gyémántok.

Hó lepi, s szél süvít
a halvas puszta fölött.
A réti varjú kényszerből
a városba költözött.

Feketén kavarog
a fehér házak felett.
Hangosan károgja
a hideg, fagyos telet.

De nem sokáig tart ez,
mert egy-két hónap múlva.
Kizöldül a vidék,
és Tavasz lesz újra.







Várady Lilly: TÉLI SZÉP!


Bandukolni térdig érő hóban,
gyönyörködni hósapkás oromban,
utazni kedves, csilingelő szánon,
ez az igazi téli álom.

Hóembert rakni kinn a kertben,
részt venni havas, téli örömökben,
siklani szikrázó, fényes havon,
ez az igazi téli vigalom.

Csúszkálni fényes korcsolyákon,
nevetni fehér hólabdákon,
nézni szállongó hópihét
ez az igazi téli szép!







Várnai Zseni: HULL A HÓ


Hull a hó, hull a hó,
lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.

Vastag hóbunda alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.







Vitó Zoltán: TÉLI MONDÓKA


Vastag, nehéz hó-paplanok
alatt a föld most tetszhalott;
vagy havasálmú sóhajok
között alszik egy jó nagyot.

Most én is hó-ruhát kapok:
s a szívem tán azért sajog,
azért ily árva, elhagyott,
mert olyan tiszta, jó vagyok,
ahogyan csak a hó ragyog; -
de majd telnek a hónapok,
s ha engednek a zord fagyok,
a bánatom eloldalog,
én is, én is "felolvadok",
sugárba, fénybe roskadok, -
s megkönnyeznek - a csillagok...







Wass Albert: TÉL


Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg...



Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgybon,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.







Weöres Sándor: A MEDVE TÖPRENGÉSE


Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél:
- Kibújás, vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok:
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
fák közt szétfürkésszek-e?
lesz-e málna, odu-méz?
ez a kérdés de nehéz!







Weöres Sándor: NŐL A DÉR, ÁLOM JÁR


Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Én is, ládd én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.







Weöres Sándor: TÉL


Hó a mező takarója,
hűvös a nap, fogy a láng.

Délen a fecske, gólya
gondol-e ránk?

Nincs dal az ég hidegében,


károg a varjusereg.

Mégis a szán fut a jégen,
gyerekek!







Zelk Zoltán: HÓVIRÁG


Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág -
zúzmarás a fán az ág.

Ám télután egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák -
Isten hozott, hóvirág!







Zelk Zoltán: TÉLI FÁK


Nem fáztok, ti téli fák,
Mikor meztelen az ág?
Eldobtátok a nyári zöld
S az őszi aranyruhát.

Ejnye, ejnye, téli fák,
Ez aztán a furcsaság:
Hideg télben levetkőztök,
Nyáron viseltek ruhát!







Zelk Zoltán: ZÚZMARA


Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végülis megadja magát,
ha a szív már nem s nem akar feledni.

Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökcirpelés
most ér a csillagokba.







Zsigmond Tibor: TÉLI EMLÉK


Lágy hó szitál
Komor téli tájon,
Minden utca kihalt
E hűvös délutánon.

Egy földre hulló pehely
Megpihen a szélben,
Bármerre is nézünk
Körül fehér minden.

Nyugalom száll alá
A behavazott tájra,
Rá sem lehet ismerni
Az út menti fákra.

Közelít az este
Fáradt már a szél,
Zord téli éjszakán
Nyugovóra tér.

Elcsendesül minden
A nyugalmat érzem,
És az otthon melegében
A téli tájat nézem.







Davies, William Henry: A TÉL SZÉPSÉGE


Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh-, s virág-zene?

És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy markunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:


öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,

s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed

ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

Ford: Szabó Lőrinc







Vivaldi - Tél
A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el.
Albert Camus

Link



Hull a hó - ST.MARTIN

Link



A tél szépsége

Link



ITT VAN A TÉL ITT VAN ÚJRA

Link



Vivaldi - Tél

Link



A fehér tél.

Link



Wass Albert: Tél

Link



Szabó Lőrinc - Esik a hó

Link



VERSEK A TÉLRŐL

Link


























 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Gyurkovics Tibor: Négy évszak
  2018-01-13 22:30:31, szombat
 
 










Gyurkovics Tibor: NÉGY ÉVSZAK




1
. . . .



Valakitől én azt tanultam,
a szeretetnek nincs határa,
nagy kék kabátban volt, hajára
hó hullt a sál mellett csokorban
s kiment a ház nagy udvarába.

Ment lefelé a hóesésbe
a lépés örök ütemével,
mint aki tudja, sose ér el


a tájba csúszó feledésbe,
de az ablakba mégse néz fel.

A sárgakockás sál világít
a szürkületben, mint lámpa,
lebeg a szélbe kék kabátja
s úgy halad tovább fától-fáig,
amíg a szem még visszarántja.


2
. . .



Tavasszal aztán mit sem értve
figyeltem a virágokat kint,
hogy nyílnak-e olyan nagyot, mint
ahogy valaki megígérte,
ki vállalta a legnagyobb kínt.

Azt mondta, hogy a szeretetnek
szabálya nincs, de mint a rózsa
kinyílik egyszer s elborítja


az utakat, a fát, a kertet
s levelét az ajtóba dobja.

Még óvni sem lehet a kíntól,
tövisek közt fog vágyakozni,
a földben nyugszik, százezernyi
kapától, daltól meg nem indul,
- egyszerűen fog fölfakadni.


3
. . .



A nyár úgy fekszik, mint a róka
a kert végében összegyűrve,
leégve aranyra, vörösre,
prémmé és szőrré kunkorodva,
a kertbe feküdt, mint egy ölbe.

A méz pedig öblös pohárban
áll a verandán tétovázva,
szilárdan s könnyen, mint egy ábra,


melyben jövő és elmúlás van
ikrás anyaggá összezárva.

Ki jöhet itt? Ki érti ezt meg?
A teljesült virág sem édes?
Az ember hitvány életéhez
kapott kölcsönbe kis szerelmet,
amit aztán holtáig érez?


4
. . .



Ne mondd, ne mondd! Az ősz kitárva
mint egy kapu, a távoli
mezőkre és utakra ki,
a szeretetnek nincs határa,
ezt mondta egyszer valaki.

Virágok borítják a kertet
és azután a hóesés,
ott megy valaki. Lépked és


nagy ára van a szeretetnek,
nemcsak könny, nemcsak szenvedés.

Az udvarból az útra érünk,
ahol a kertek vége van,
mit meg kell tennünk, bárhogyan,
míg arra az ösvényre lépünk,
ahonnan már határtalan.






Évszak-kergetőző





Link








Balázs Fecó: VÁLTOZNAK AZ ÉVSZAKOK





Link



Calendar Song (January, February, March...)





Link










KELLEMES SZÉP TÉLI HÉTVÉGÉT!





 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Rudnyánszky Gyula: Évszakok
  2017-10-16 20:00:05, hétfő
 
 
















Rudnyánszky Gyula: ÉVSZAKOK




TAVASZ




Itt a fecske, itt a gólya,
Napról-napra új sereg.
Pelyhes fészek kis lakója
este, reggel csicsereg.
Pillangó és napsugár
Csókolózni sorra jár:
Zöld vetésben pitypalatty:
Kicsi párom, el ne hagyj!


A patakvíz malma zúg,
Szól az erdőn a kakuk:
Pacsirtát is hallani -
S nézd a földnek mosolyát:
Gyöngyvirágok, ibolyák
A kikelet dalai.


NYÁR




Érik a búzakalász, a nap éget.
Köszönt a világ, tűz szelleme, téged!
Senki se bánja a sok veritéket:
Mind amit a szive vár,
Meghozza a nyár.
A lombok alatt
Menekülve szalad,
Akit a zápor elér:
Villámlik az ég, felhők dübörögnek,


De megmarad ős áldása a rögnek:
A barna kenyér!
Üdvöt szül a föld anyavemhe,
A rózsa kinyílt szerelemre,
Gyülekeznek a víg aratók, -
Zendül a nyár dala, ríme a csók.


ŐSZ




Sárga lombok lassan hulldogálnak:
Vége, vége a virágos nyárnak!
A haldokló természetben
Permetező
Őszi eső
Szitál egyre csendesebben.
Puszta már az erdő tája,


Árva minden fészke, fája:
A letarlott, bús mezők fölött
Mozdulatlan áll a köd.
De az ősz ködén keresztül
Rőzselángok villanása rezdül.


TÉL




Fenséges nyúgalom,
Kápráztató fehér világ!
Rezegve csillan a havon
Az égi csillagmiriád.
Fehér a nap, fehér az éj:
Se képzelet, se szenvedély
Izzása nem piroslik, -
A lét fehér sejtésbe oszlik.


A szintelen
Kietlenen
Csupán a bölcsesség
Fehér hegyorma ég:
A végtelenbe veszve
Sugárzik, él az eszme.







Egy esztendő negyven másodpercben





Link



Évszak-kergetőző





Link








Balázs Fecó: VÁLTOZNAK AZ ÉVSZAKOK






Link



Calendar Song (January, February, March...)





Link

















 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Őszi versek
  2017-10-13 14:30:58, péntek
 
 











. .







ŐSZI VERSEK
















Ady Endre: PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ


Párisba tegnap beszökött az Ősz
Szent Mihály útján suhant nesztelen
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok.
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és sugott valamit,


Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.







Ady Endre: AZ ŐSZ DICSÉRETE


"Egyszer csak, észrevétlenül
A fa alá avarszőnyeg kerül.
Megállsz a mélázó napsütésben,
Gyönyörködhetsz az őszi ködben.
Ezer színnel festett képek,
Mind a szívedbe égnek..."







Arany János: NEM KELL DÉR...


Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.

Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszül:
Bú nekűl is, gond nekűl is
Nyugalomra készül.

Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő:
Hogy' pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő!...







Arany János: ŐSZ FELÉ


Oh, mint szeretném újra élni
Az ifjuság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
Hosszú reményeim sorát, -
Hévvel haladni a tetőnek,
Borítaná bár köd, homály -
Míg fénybe' most, a lejövőnek
Ragyogva, de mögötte áll!







Arany János: ŐSZ VÉGÉN


Ki, ki a mezőre! nem állhatni ellent:
Gyönyörű idő van, a lég enyhe, tiszta:
A csapodár tavasz megbánta, hogy elment,
Az jött ujra vissza.

Tavaszi sugárral a megifjodott nap
Fénybe öltözteti a világos eget;
Fehér gyolcs ruhában jőnek, udvarolnak
Távol a föllegek.

Hallom indulóját költöző madárnak
A végtelen ürből, mely fölöttem kékül.
Nyár és kikelet van, a tavasznak, nyárnak
Szeszélyei nélkül:

Sem a változó nap, mint a beteg ember,
Nem siratja minden pillanatnyi kedvét;
Sem a rekkenő hév, váratlan dörejjel,
Tűz-kanócot nem vét.

Harmatos mezőben, hol ezüst ér ballag,
Nem sápad halálra a legyilkolt fűrend;
Virul a rét újra, öltözik a parlag.
Minden újul, örvend.

Csak te nem derülnél, fátyolos kedélyem?...
Tavaszod megtértét soha ne reméljem?...

(1852)







Arany János: ŐSSZEL


Híves, borongó őszi nap;
Beült hozzám az únalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán...?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, síma tengerarc,
Élénk verőfényes vidék -
Óh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb;
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhak s tulkok sereggel -
Minő kép ez!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.







Arany János: TOLDI ESTÉJE - részlet


Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,


És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: ,,benneteket várlak!"...







Aranyosi Ervin: NE BÁNTSD AZ ŐSZT!


Itt van az ősz, s a színes tájba
vidámságot csak mi viszünk.
A szél csak sír, akár ha fájna,
mégis örül a mi szívünk.
Mert bár a természet megfáradt,
s hullatja könnyét, levelét,
belőlünk még a jókedv árad,
mert ez a világ csoda szép!

Amíg van kivel kergetőzni,
s élvezni boldog perceket,
amíg a szív képes legyőzni,
mert benne él a szeretet,
addig az ősz csak hazug vándor,
s nem hat ránk bús, konok szava.
s nem érdekel, ha százszor ránk szól,
hogy közeleg a tél hava.

Az élet körforgás a földön,
csak megállók az évszakok,
s ha életem örömben töltöm,
történhet bármi, én vagyok!
Bíz én vagyok maga az élet,
s visszatükrözöm szép Napom,
míg együtt itt lehetek véled,
addig mindig lesz szép napom!

Itt van az ősz, s mi elfogadjuk,
mert minden kornak bája van.
S bár változunk, önmagunk adjuk,
s a lét így már határtalan.
Az élet csak egy társasjáték,
s a táblán mindig lépni kell!
A jutalom, a szép ajándék,
s mi együtt fogjuk kérni el !







Arany-Tóth Katalin: HAJNAL


Hajnali fénylő napsugár
ezüstport hint a tájra,
teríti az ősz asztalát
ködpára bársony fátyla.

Reggeli friss harmatvarázs
tükröt állít az égnek,
csillognak benne tompán
az ébredező fények.

Lassan oszlik a ködfoszlány,
álmot bont a pirkadat,
simítja fáradt sóhaját
az ősz színű pillanat.







Ábrányi Emil: KEDVES, NÉZD!..


Kedves, nézd! A sáppadó lomb
Sorra mind alá-pereg...
Elsárgultak a mezők, mint
A haldokló emberek.

De ne félj a hervadástól,
Mosolyogva nézd velem;
Nézhetjük, mert szívünk mélyén
Nem hervad a szerelem!

Lelkem könnyű és derűlt, bár
Mindent hullni, halni lát;
Temetőben játszó gyermek
Igy ugrál a síron át.

Ősz van most s nekem tavasz nyit
A kipusztult föld felett...
Mosolyodban minden percben
Visszatér a kikelet!...










Áprily Lajos: KÖDÖS ÉVSZAK ELŐTT


Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.










Áprily Lajos: OKTÓBERI SÉTA


Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

A partot füzek testőrsége óvja,


a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.


Gyönyörűséges őszünk / Áprily Lajos sorai - Bach zenéje

Link








Áprily Lajos : RAGYOGÓ HERVADÁS


Ragyogsz, ragyogsz, októbervégi ég,
megtündökölsz, lombhullató vidék.
Völgyem, tombold ki végső örömöd,
mielőtt szürke gyászba rejt a köd.







Áprily Lajos: ŐSZ


Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.







Áprily Lajos: ŐSZI TÜKÖR


A bükkösnek már rozsdafoltja van,
rozsdállik már a fű a réteken.
Nézem az őszi tükörben magam:
jaj, csupa rozsdafolt az életem.







Áprily Lajos: SZEPTEMBER FÁK


Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.







Babits Mihály: BÁLTEREM MOST AZ ŐSZ...


Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.

Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyürődnek...

Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.



Sűrű, kemény zene fáraszt,
milió hegedü hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.

Lenge lankadás, minden könnyü!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.

1930. ősz







Babits Mihály: ŐSZI CSENGŐ


A drótcsengő a parkban megszólal
lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány, de sárgul,
hulldogálván fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa a földön:
őszi levél.
S a csengő csengve
mindég mert rázza durva vendég,
hívatlan északi szél,
bejő a zárt kapun át,
s hordozva hosszú gúnyát söpörget,
sárga levél.







Babits Mihály: A VERANDA HŰVÖS MÁR


A veranda hűvös már
vadszöllőlomb vörös már.

Fanyar bor az asztalon
Lelkünkben az unalom.

Megtörött a bor színe
mint a haldoklók szeme.

Iszunk apró kortyokat
hallgatunk rá nagyokat.

Nézzük a vén telkeket
a vetkőző kerteket.

Aki maradt, bús levél,
fázik mind és fáj és fél.

Fázik mind és fél és fáj
valami rossz vándort vár.

Jön a vándor mogorván
köpönyegét vonszolván.

Köpönyege föllege
betakarja az eget.

Lehellete csúnya szél
akit ér az meg nem él.

Jaj levelek, hol bújjunk?
Mit csináljunk, lehullunk.







Babity Mária : SZÖKÖTT NAPSUGÁR


Aznap este minden más volt.
Másképpen jött az alkonyat,
az árnyék is másképp táncolt
a hosszú törzsű fák alatt.
Csoda rezdűlt sejtelmesen,
éreztem: az idő megáll...
Egyszer csak a tenyeremen
megcsillant egy napsugár.
Alkonyatkor bújdosott el
a Naptól, s hozzám repült,
s én csak sírtam, úgy öleltem
két karommal, míg kihűlt







Baranyi Ferenc: MINDNYÁJUNK KÉNYSZERE


Mert nemcsak lombhullás az ősz,
nemcsak szüret, nemcsak merengő
séták a csábos aranyerdő
ösvényein, hol elidőz
az életkedv az elmúlás
alig sejlő gondolatával,
amit a hervadó madárdal,
futó hangulattá aláz -
nem. Súlyosabb az ősz. Halált
nemcsak sejdít, de oszt is bőven,
ha az esztendő elmenőben
a vakvágányra visszavált,
akkor a pörgő levelek
úgy záporoznak ránk, akár a
dühödt lángnyelvek Sodomára -
és menekülnünk se lehet,
mert mindnyájunknak kényszere
visszanézni, mint Lót nejének,
felmérni, ami odaégett.

És együtt pusztulni vele.







Benedek Elek: ŐSZI ÉNEK


Búsan járok-kelek a szürke avaron,
Léptem alatt zörög a sárga falevél.
Kis madár énekét immár nem zavarom
Erdő víg dalnoka, ó, hová lettél?

Hervadva búsul egy-egy kései virág,
Hiába nyílt ki: egy-két napot, ha él.
Nemcsak én vagyok bús, bús az egész világ.


Ím a szellő is szomorú dalra kél.

De félre, bánat, félre! Leszen tavasz még,
Erdő, mező, tudom, újra kizöldül.
Fejünk felett újra mosolyog majd az ég,
S illat, melegség árad ki a földbül.

Szép lesz az erdő, ó be szép lesz ismét,
Fölcsendül benne a víg madárdal.
S járván az erdőt bolyongva, el sem hinnéd,
Hogy egykor küzdött a szörnyű halállal.







B. Huszta Irén: ŐSZI ALKONY


Harangszó zendül, este van.
Szökőkút adta halk moraj
Kíséri mély magányomat,
S a szeptemberi alkonyat.

Nem várok én már herceget,
Csak annyit, hogy beszélhetek
Gondról - örömről véletek,
Ti varázslatos emberek!

Boldog vagyok, hogy rám tekint
Egy őszi napsugár megint,
Mielőtt végleg eltűnik...
Amott fönn már a hold virít.

Nem mondhatom el - nincs kinek -
Apró, de mély örömömet,
Hogy lelkem zenével tölti meg
Az őszi nap, mely rám nevet.







Böröczki Mihály: ŐSZI TOR


Mint palettát a szétfutott színek,
a földet tarka báj teríti meg,
a félig fonnyadt-száraz hullt levél
az őszi torra pózt vált, színt cserél.

A zöld a sárga tónusába fut,
tapad-zizeg a tarka-barka út,
a nap tétován méláz szerteszét,
és fénybe mártja sugár-ecsetét.

Egy csupasz ág már megadta magát,
óvón lesi teremtőjét, a fát,
ki - bár megadón áll az ősz elé -
egy ághegyet még kedvvel döf belé.







Burns: LEVÉLHULLÁSKOR


Borong a hegyormon a lomha homály,
az ér kanyarogna, de köd lepi már,
hogy sápad az év, s komorúl a vidék,
ha tél veszi át a vig ősz örökét.

Barnák a mezők, meredeznek a fák,
eldobta a nyár a vidám cicomát;
bolyongva hadd hordom a bút egyedül:
hogy üldöz a sors az időm de röpül!

Mily hosszú az élet s hogy kárba veszett,
mily röpke csupán, ami még a tied,
mily képeket ölthet az ősi idő,
mily szálakat tép el a sors, a jövő.

Mily ostoba vagy, mig a csúcs hivogat,
fentről csupa árny, csupa kín az utad!
Silány ez a sors! - de a sír nem a vég,
kell még mibe bízzon az emberiség.

(Ford: Fodor András)










"Az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik."

Albert Camus







Csanádi Imre: BÚCSÚZVA KÖSZÖNTŐ


Szállj, szállj,
ökörnyál,
jön az ősz,
megy a nyár, -
megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.







Csanádi Imre: LEVÉLSÖPRŐ


Köd szitál,
hull a dér,
lepörög a
falevél:
földre szökik, szemétnek,
aki éri, ráléphet, -
sziszegő szél
söpri-hajtja,
hullongó hó
betakarja.







Csanádi Imre: ŐSZKÖSZÖNTŐ


Szállj, szállj,
ökörnyál,-
jön az ősz,
megy a nyár.
Megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.







Csanádi Imre: SZÜRET UTÁN


Pihen a prés.
Mustszag bódít.
Zenél a csönd,
hallgatom.
Szőlőszem és
részeg darázs
hempereg az
udvaron.







Csokonai Vitéz Mihály: NOVEMBER


Eljött már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zöld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg eső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése..."







Csukás István: EGY KIS ŐSZI MÉLABÚ


Csengőt ráz az ősz: befele táskás népek,
szappanszagúak, vizes fésűvel fésült szépek,
a zsebben bújik kavics, bicska, gesztenye,
csúzli, szög, de hiába minden, nyomás befele,
a szívetek csipogó madárfészek, benne szárnyak
csapkodnak, de minden hiába, vége a nyárnak;
sodródom köztetek e fátyolos reggelen,
szívem egy régi-régi iskola felé megyen,
míg vadul ugatnak a felingerelt kutyák,
a régi csaholás zengedez a csaholáson át,
s a régi csapat üget, levegőben a lába,
a levegőben lebegő régi iskolába,
s vonulunk duplán, megsokszoroz az emlék
vagy a könnyes szem, vagy a félelem, hogy nemrég
még arasznyira dobogott szívünk a földtől,
s arasznyira leszünk nemsokára, ha testünk eldől;
csenget az ősz: lefele levelek, vége a nyárnak,
a temetőkapuban illedelmesen elálldogálnak
az öregek, hunyorgó szemmel még megsimogatnak,
majd hátat fordítanak a szeptemberi napnak;
itt a kanyarnál gyorsan én is elfordulok,
ti csak vágtassatok villamoson vagy gyalog,
rám száz gond, ezernyi dolog vár még,
ne feketüljek köztetek, mint csúnya árnyék,
délig kitart vagy tán délutánig is, amit kaptam:
átvonult szívemen valami, ami halhatatlan!







Csukás István: ŐSZI ÉNEK


Forróságok, lobbanások után szelíd
mámorral hozza kincsét
a kifáradt ősz. Hallod érveréseit,
a monoton ritmust? Ne még!
- kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit,
nézed üveges, tört szemét:
hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid.
S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz,
zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!

E kettős képletű sors kísér, míg élek!
Kettős tükörben vibrál
életem, minden moccanásom s cserélnek
forró kézzel a lét s a halál.
És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek
beleszédül néha, mint ki áll
fortyogó mélység fölött, se földön, se égen -
És összegomolyog szívemben múlt s jövő,
s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.

Tisztán élni magamért s az életért!
A hemzsegő s összekoccanó
kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!
Felelősség, amely a szót
kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!
Az egymásra halmozódó
életekben lenni biztos ész, irányzék!
Így állok a világ kereszttüzében: mérnek!
Nyugtass meg, táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.







Dobos Attila: ŐSZI ESŐ

Dalszöveg

Tegnap szinte még nyár volt,
tűző nap fénye lángolt.
Július volt, éreztem én,
július volt szeptember végén.

Arcomra hull az őszi eső,
csendesen hull, csak permetező.
Néma az út, csillog a fény,
senkise jár, csak egyedül én.
Egyre csak hull, mint halk zokogás,
homlokomon így múlik a láz.
Épp olyan hűs, mint puha kéz,
simogató, s csak téged idéz.

Messzire száll most a gondolatom,
rólad álmodozom, ajkam csókodra vár.
Úgy vár, mint ahogy soha még,
szívem újra tiéd, újra itt van a nyár.

De arcomra hull az őszi eső.
Hol van a múlt, a boldog idő?
Kérdezem én, s nincs felelő,
egyre csak hull az őszi eső.
Még jön egy új, boldog idő,
könnyeimet, mosd le őszi eső!
Őszi eső.

Németh Lehel - Arcomra hull az őszi eső - Őszi eső

Link








ELMÚLT MÁR...


Elmúlt már a forró nyár,
langyos lett a napsugár.

Lombok között szelíd fénysugár,
lassan aranyba öltözik a táj.

Üres lett a fecskefészek,
nem szól már a rigóének.

Hulló levél halkan zenél,
lassan lopakodik már a tél.







Emily Dickinson: MINT BÁNAT, ÉSZREVÉTLENÜL...


Mint bánat, észrevétlenül
Elmúlt a nyár megint.
Oly érzékelhetetlenül,
Hűtlenségnek se tűnt.
Nyugalom áradt szét,
Mint rég jött alkonyon,
Vagy mint ha délután a táj
Magányosan borong.
Korai est köszönt be,
Idegen virradat,
Mint menni vágyó vendég,
Kit bánt, ha nem marad.
S így, bár hajó se vitte,
Nem röpítette szárny,
Nyarunk a szépség bűvkörébe
Átsiklott könnyedén.

(Fordította: Tábor Eszter)













Dsida Jenő: ŐSZ


Mért van, hogy a szívem
Csupa, csupa bánat? -
Siratom halálát
A gyönyörű nyárnak.

Siratom halálát
A hulló levélnek,


Lassú hervadását
A virágos rétnek.

Siratom halálát
Égő forró könnyel...
...Csicsergő madárdal
Tavaszi virággal
Csak mégegyszer jöjj el!


Dsida Jenő - Ősz /Zene: St. Martin - Kell, hogy várj/

Link








Dsida Jenő: ŐSZI DAL


Őszi levélke
Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak,
Berepül rajta;
Sápadt kezemre
Leül pihenni...
Pihenj levélke
Nem zavar senki!

Amíg ringatlak,
Amíg becézlek,
Aludj és álmodj
Tündérmeséket;
Aztán menj tovább
Csendesen, halkan...
Hogy itt tartsalak,
Nincsen hatalmam.

Te előtted már
Lehullt a fátyol
Arról a titkos
Sejtett világról,
Ahonnan senki
Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok
Levéltestvérkét.

Lesznek közöttük
Kikért remegtem,
Kik után vágytam,
Kiket szerettem
S kiket a zord ősz
Elragadt mégis...
Súgd meg nekik, hogy
Megyek már én is...

1923







Dsida Jenő: ŐSZI NAPOK


Tegnap virágos volt a rét, mező,
Felette egy vidáman repkedő,
Színes pillangó, zúgó méh-sereg.
Tegnap minden vidám volt és meleg.

Ma már borult az ég, metsző a szél,
A fáról hull az elsárgult levél;
A sok virágfej búslakodva int,
A dértől vannak elhervadva mind.

Tegnap meleg volt még a nagy határ,
Miként a forró, nyári napsugár;
Ma már a földre szemfedő borul,
S a fák felett az őszi szél dudol.







Dsida Jenő: SÚGÁS AZ ŐSZNEK


Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.

Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető
.
Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.

Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:

Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik.







Dsida Jenő: SZEPTEMBER


Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.

Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.

1934







Falu Tamás: ŐSZ


Fekete varjak
Feketén szállnak,
Szemfödeléül
Őszi határnak.

Kátyús a dűlő,
Tört kerék benne,
Mintha a tűnt nyár
Keresztje lenne.

Kései pipacs
Bíbora lebben,
Piros pillangó
Sem repül szebben.

Száll a rőt köpeny
Ezere, száza...
Piros virágnak
Piros a gyásza.

1910







Fekete István: SZEPTEMBER


Őszi hálót szőnek már a pókok,
vizek tükrén vándor csillagok.
Bokrok árnyában üresek a fészkek,
mint az erdő szélén nyári kis lakok.


Szőlőhegyen a rizling meg a saszla
cukrot szűrnek a napsugárból.
Hasad már a diók szagos héja,
jegenyenyár csúcsán öreg varjú szól.

Levegőben seregélyek járnak,
harkály rikkant, lepke tántorog,
kinyílik a zsúpos présházajtó,
s régi mámort lehel vén garádtorok.

Völgybe ér a délutáni árnyék,
hűvös az est, harmatos a rét.
Köd lebeg a patak fényes selymén,
teljes csillagporral tündöklik az ég.

Aztán elvesznek majd mind az utak...
Nem marad más, csak a csend és álom,
mohos tetőkön ásít a kémény,
halott levél kereng a pókfonálon.







Fésűs Éva: ŐSZI DÚDOLÓ


Mít síratsz te kismadár?
Elrepült a dárga nyár.
Búzaszem nem terem,
Köd szitál a földeken.
Tarka lepke merre jársz?
Véget ért a lenge tánc.
Itt az ősz, csendes ősz,
lopva lép a fürge őz.
Béka mondja: kutykurutty!
Kis porontyom, menj,aludj!
Jó gyerek nem brekeg,
Téli álom lepte meg!







K. M. Fofanov: ŐSZIDŐ, DE SZÉP, DE GYÖNYÖRŰ VAGY!


Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak -
a lelket álom s bánat babonázza,

őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.

Megyek a kertbe - hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...

Vagy a folyóhoz megyek - csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek...

Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet...
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek...

Lator László fordítása







Galambos Bernadett: BÚCSÚZÓ


Őszi szél susog a fáknak:
elviszem a nyarat,
itt marad a bánat!
Szomorkodik minden
megbarnult levélben,
lepottyant dióban,
szelíd gesztenyében.
Játszik még egy kicsit,
röpteti az avart,
felhők mögé szökik,
esőcseppel szalad.
Űzi egyre, hajtja
nyughatatlan vére,
míg a téli, zord szél
nem kergeti messze.







Geisz László: CSODÁLATOS ŐSZ


Csodálatos őszi kora este,
ezer színben pompázik a táj.
Az ég alján a Nap fáradt teste,
fejét lehajtva,
pihenne már.

Őszi szellő suhan át a téren,
meglebbentve fák rőt levelét,
és az egyre halványuló fényben,
dallamát zengi,
erdő és rét.

Lábam alatt lyukas dió roppan,
enyhe szellő ringatja a fát.
Árokszélen vadgesztenye koppan,
levetni készül,
tüskeruhát.

Nap sugarát szűk marokkal mérik,
harang kondul a domb tetején.
Őszi lankán édes szőlő érik,
nem éhezik már,
a seregély.

Őszi égen felgyúlnak a fények,
levelet már nem kerget a szél.
Éjféltájban elhalkul az élet,
és a természet,
pihenni tér.







Geisz László: ŐSZI VERS


Ősz kószál a dombokon,
rozsdabarna lombokon
szellő lebben, ringató.
Búcsúzik a nyárutó.
Fényevesztett subáját,
fák lehullott ruháját
fújja a szél, táncra kél.
Hajnaltájban jő a dér.
Hordóban a hegy leve,
már pihenni kellene.
Meg is tenném, nem lehet.
Meg kell várni a telet.
Fél árbócon lóg a nap,
gólyák szárnyat bontanak.
Eső koppan, hallgatom,
őszre zárom ablakom.







Gősi Vali: KÜLÖNÖS, ŐSZI ESTE


Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így, bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit mégis itt hagyott
örökül, végül, mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól, - akár fiú a hajlott anyától,
egy virradatkor - örökre búcsúzott.

Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak,
valami búcsúzó táncot talán...

Néztem a hajlongó táncseregre,
mikor egy libbenő kis levelecske
pördült fölöttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt;
megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve - mint egy lepke,
aki párjának előbb még
hívón a szárnyát billegette -
elszállt, messze.

Fényárban úszott az ég,
s csak szárnyalt egyre,
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána: meg-megrebbent
törékeny levél-teste,
és egy csillag - mint aki föntről leste -
éppen kigyúlt.

Különös volt ez az aranyló,
őszi este.







Gyóni Géza: ŐSZ VAN


Ősz van. A zöld, lombos ligetből
Csak puszta, zörgő gally maradt...
Oh visszasírom sokszor, sokszor
Az eltűnt, elszállt szép nyarat.

Ahogy a hűs akácsorban
Kísértelek, én kedvesem -
Csak a nyarat éreztük akkor
S haladtunk szótlan, csöndesen.

Még nem vallottuk meg szerelmünk,
Még akkor nem is tudta más -
De oh köröttünk tisztán szólott
A legékesebb vallomás.

A kis kerítésen kihajlott
Egy-egy kíváncsi rózsafa
Szerelmet ontott rózsák kelyhe,
Madár csicsergő ajaka.

Csak épp szívemre nem borultál,
Csak épp meg nem csókoltalak -
Oh visszasírom sokszor, sokszor
A csóktalan elszállt nyarat.







Gyóni Géza: ŐSZI HANGULAT


Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, - szerelem?...

Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény -
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.

És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban -
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, -
Ki tudja - miért?...
Gyóni Géza aláírása







Gyulai Pál: AZ ŐSZ


Bosszus festők, bús poeták
Szegény őszt elrágalmazták.
Festik bágyadt-, haloványnak,
Gyász szinével a halálnak.
Zengik róla: vége, vége,
Oda ég s föld minden éke,
S romjain mi föl-föltámad,
Csak az emlék, csak a bánat.

Mind hiába rágalmaznak.
Kedves őszem, el nem hagylak;
Régi hived vagyok immár,
Szebb vagy nékem a tavasznál.
A tavasz száz vágyat ébreszt:
Izgalomban a természet,
Ég megújul, föld feléled,
Mindenütt forr, küzd az élet,
Szétszakítja rabbilincsét,


Pazarolja összes kincsét;
Minden fényes, oly sugárzó,
Föl-fölcsattog víg madárszó,
Rügy kipattan, nyit bimbója,
Rengeti a szellő csókja,
De szellőből vihar támad,
Összetör sok hiú vágyat,
De a fény is gyakran éget,
Hervasztja a reménységet,
S a föld keble, az ég napja,
Mennyit igért, meg nem adja.

Kedves ősz, te nem igérsz, adsz,
Amit hoztál, mindent itt hagysz.
Nincs aszályod, nincsen vészed,
Bölcs közép az osztályrészed;
Sátrad az ég szelid kéke,
Csendes, vidám, mint a béke;
Fényed egy nyájas mosolygás,
Nem zavarja a csalódás,
Mert való lett már a vágyból:
Érett gyümölcs a virágból.
Ott piroslik, kékűl, sárgul,
Harmattul és napsugártul,
S ameddig a szem csak ellát,
Nyújtja gazdag koszorúját.
Mennyi összhang a sok színben,
Hogy' kibékül benned minden.
Köd meglebben, de eloszlik,
Észrevétlen szerte foszlik;
Halkal itt-ott a levél hull,
Önként, nem a fájdalomtul;
A szellő is méla zajjal,
Suttog, mint az altató dal,
S mintha édes nyugalomban,
Szenderegne félálomban,
Meghatná lágy, enyhe érzet:
Álmodozik a természet.

1886







Gyulai Pál: ŐSZI DÉLUTÁN


Oh mi kedves őszi napfény!
Jőj a kertbe, jőj velem
Kies ősszel, délutánként
A sétát úgy kedvelem.

Halld a hulló lomb sohajját,
Bús és mégis oly szelíd,
Nézd a napfény ragyogását,
Bágyadt, mégis melegít.

Halványul a kert viránya,
Mégis benne mennyi zöld;
Nyílik még egy-két virága,
S mily mosolygó arcot ölt.

Nem halljuk már a pacsirtát,
Mégis cseng-bong még a lég;
Meglebbenti a köd fátylát,
Mégis tiszta kék az ég.

Látszik, hallik az enyészet,
Mégis itt-ott mennyi báj!
Álmodozik a természet,
S elálmodja, ami fáj.

Ülj le, kedves, itt az aljban,
Hadd mélázzunk egy kicsit,
Ahol vígan szedtük hajdan
A tavasz virágait.

Elhanyatlik ifjúságunk,
Itt van őszünk nem soká,
Bár nem érzi boldogságunk,
Szívünk nem gondol reá.

Oh de eljő észrevétlen,
Loppal lépve, csendesen;
Már fehérlik egy-egy fürtem,
Tied is fog, kedvesem!

De ne búsulj: akkor is lesz
A virányon enyhe zöld,
Meg-megcsendül egy édes nesz,
Fel-felvidul ég s a föld.

Nyílik akkor is virágunk,
S a hervadó levelen
Ott ragyog meleg sugárunk,
Örök fényed, szerelem!

1865







Gyulai Pál: SZÜRETEN


Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide űltünk,
Hull reánk a falevél.

Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.

Komoran űl a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy teremtette,
De sem tréfa, sem mosoly.

Rá-ráhuzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog,
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjusága a vidéknek -
Hol és hol nem - oda van.

Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány.
Szeméből könnyet törűl ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sirját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.

Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a multakról,
A szó gyakran megreked...
Lelkünk hosszan el-elgondol
És felszítjuk a tüzet.

Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt oda fenn...
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.







Hárs Ernő: ŐSZI MADRIGÁL


Csak szín, csak illat vagy mindössze emlék -
már nem tudom, valóban mi vagyok -
sugárba vonnak őrült naplementék,
s beharmatoznak józan hajnalok.

Minden virágot magamba temetnék,
mely csak a földből lázként kicsapott:
lugas rózsáját, tópart nefelejcsét,
szigorú nárciszt, léha pipacsot.

S két kézzel szórnám hervadt szálaim
az éjszakába, hadd találjanak
romhalmazuk taposva vissza hozzám

a régi árnyak, kiknek vállain
csontig való kifosztottságomat
a szirmok néma nyelvén elzokognám.







Hárs László: LEVÉL AZ ERDŐBŐL


Az erdőből egy levelet
hozott a posta reggel,
egy száraz tölgyfalevelet,
néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,
a nyáridőnek vége,
most már a néma télre vár
az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,
elköltöztek a fecskék,
a tisztásoknak zöld füvét
lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;
nagy most a tücskök gondja,
és újdivatú kalapot
nem visel már a gomba.

Szétosztotta a körtefa
a fanyar vackort régen,
nincsen levél a bokrokon,
és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,
Üres az erdő, árva.
S a szélső fán egy tábla lóg:
"Téli szünet van, zárva."







Helen Bereg: ŐSZI HANGULAT


Öleld magadhoz nyár
Gyengülő melegét!
Hangtalan jön az ősz.
Tegnap

még zöld levél
Nap-nap után érzi,
Mint festi sárgára
Ősz ecsetje, a dér.

Sárga lombkorona
Vöröses színre vált.
Rövid átmenet csupán,
S barnára aszalja
Az őszi elmúlás.

Hangtalan jön az ősz,
Ködfátyolt borít
Reggelente a fákra.
Harmat csillogása
Reszketve esik
Hidegen didergő,
Rongyos lombruhára.

Lassan minden levél
Avarrá csendesül,
Hajdanvolt zöldjét
Emlékképként őrzi
Szem írisze ott belül.

Nyirkos hajnali szél
Elfújja napsugár
Gyengülő melegét.
Öleld magadhoz!
Rejts ruhád alá!







Heltai Jenő: ŐSZ


Szürke ég, őszies...
Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
A meleg fényt, sugarat.

Süss ki még, nyári nap,
Simogasd az arcomat,
Melengesd a szívemet,
Míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,
Míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
Nem sokáig lesz enyém.



Szürke ég, szürke vég,
Be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
Sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz
Bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
Integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,
Hideg szél fujdogál,
Hideg szél, őszies...
Ősz, ősz ne siess!










Heltai Jenő: ŐSZ


Nyomon kisér az éjszakában
Valami halk, sejtelmes ének.
A csöndességben az öreg fák
Egymásnak titkokat mesélnek.

Szelíden egymáshoz simulnak
A mesemondó, karcsú ágak
És mintha mindnek lelke volna,
Suttognak, sírnak, muzsikálnak.

Majd elhallgatnak. Bántja őket
Az őszi éjjel szörnyű csendje
S reszketve, félve összebújnak,
Mintha a lelkük dideregne.

A szél suhogva vág közéjük,
A sok levél sóhajtva rezdül -
A hervadás fehér tündére
Most megy az éjszakán keresztül.







Hervay Gizella: ŐSZ


Emberhez méltó fájdalmat hordozok
idegeimben.
Több ez, mint az ösztönök öröme;
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.
Zeng az ősz is,
mély kürtön felharsan a tél, a közelgő;
nincs szükségem rá, hogy behavazza kínjaimat.
Fájdalmaim arra hajtanak,
amerre a társadalmat hajtja az idő,
fájdalmaim íjként kifeszítenek,
s előrehajítanak,
pontosan abba az irányba,
amerre a társadalom hajtja az időt.
Mint villamosok a reggelekben,
vibrál bennem az izgalom,
érzem, amint sejtekké alakul
bennem a teremtő akarat,
nyitott szívvel állok az ablak előtt:
kint zeng a reggel,
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.







Hirth Éva: ŐSZI ERDŐ


Szeretem, ha már nem éget a nap,
az erdőben sétálok,úgy megnyugtat.
A fák között át szűrődik a nap sugara,
Bőröm, kellemesen simogatja...

Szeretem, ha susognak a fák,
szeretem hallgatni, olyan lágy,
szeretem, ha a szellő beletúr hajamba,
szeretem, mikor összekuszálja!

Száraz leveleken lépkedek,
felreppennek,s lebegnek,
a vékony ágak, talpam alatt reccsenek,
zavarják , e nyugtató békés csendet.

Oda érek az erdő pereméhez,
a tisztáson ki patak csörgedez,
elsodorja az apró kavicsokat,
itatgatja az állatokat, bogarakat.

A fű is felhúzta őszi ruháját,
már nem járja a szellővel táncát,
befejezte vele nyári románcát,
elfeküdve várja... a hó takaróját...

Szeretek ősszel sokat sétálni,
hagyom a lelkem békésen szárnyalni,
a madarak is hangosabban énekelnek,
készülnek a télre... helyet keresnek...







Hollósy Tóth Klára: CSENDVILÁG


Bánatosan búcsúzik az erdő,
egymásra borulnak szomorún a fák,
a lámpák fényködébe rebbenőn
lebeg ide-oda egy-egy kósza árny.
Köszöntelek téged ősz, te kedves,
s titeket, ti hulló, sárga levelek,
szívem veletek, mint ti, úgy remeg meg,
most rakjátok le életterhetek.

Vigyázod vándorod te néma világ,
kiket levegőd éltet, szelíd fényed,
elsiratgatjuk létünk fénykorát,
kecsegtetett csak, de meg nem értett.
Az idő nem áll meg, csak fut tova,
tavaszarcodat jobban szerettem én,
lelkemnek víg nyarad volt otthona,
jövőre megújulsz, nem úgy, mint én.

Kopaszodó fák közt bolyong a csend,
otthonát félti az örök Jelenlét,
a vetkező fa oly alakot vett,
mint sóhajlelkem, mely sok mindent megért.
A béke vagy te, néma csendvilág,
ki tudja, hányszor találkozunk mi még,
Ő, ki kezében tartja a csodát,
e világot, létet, emberek hitét.







HOVÁ SIETTEK...


Hova siettek őszi délutánok?
- Ti már csak letarolt utakon jártok
Lábaitok avar, hulló falevél
Eső könnyeitek csapkodja a szél
Komoly a léptetek, megfontolt s biztos
Nem vezet máshoz csak az elmúláshoz.

Hova siettek évek, órák, percek?!
Istenből a múltba ki mehet véletek
Elvisztek vágyat, vigaszt, örömet
Hagyjátok itt a hitet, a lelket
Ha még megmarad, várhatunk jólétet
Hittel remélhetünk örök üdvösséget...

Hova siettek gyermekek és ifjak?
Titkos jövőbe, szemlélve sok jókat
Ábrándos vágyatok, délibábos útjá
Miért siettek úgy hiú dicsvágy után
El nem érhetitek, nem is maradandó
Csak Krisztustól jöhet az egyedüli jó.

Hova siettek elkésett emberek?
Csalódott múltakból mi maradt veletek?
- Görnyedt hát, fehér hajfürtök komor őszi képe
Itt áll meg az ki a lelkét nem építette
Annak más a vége ki hitt Istenben
A földi lét után él fönn a mennyekben.

Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.

Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,

Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.

Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.













Jeszenyin: BOKRAINK KÖZT


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.



Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Rab Zsuzsa

Szergej Jeszenyin: Bokraink között

Link








Szergej Jeszenyin:: ŐSZ


Csönd lepi borókás partok meredélyét.
Az ősz, a pej kanca, fésüli sörényét.

Folyamszegély hűs leple felett
patkói kék csengése lebeg.

Remete szél, óvakodva, lassan
avart tapos útkanyarulatban.

Égő-piros csipkebokorra hajolva
láthatatlan Krisztus sebeit csókolja.

(Weöres Sándor fordítása)







József Attila: A FÁN A LEVELEK...


A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
s konnyadt, puha.

Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája
volna a fa.

Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked
egy némaság.

Szállhatnék - nem merek.
Meghajlik, remeg
a gally, vár és lépked
a némaság.




-


József Attila: ŐSZ


Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvű oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.







Juhász Gyula: ÉNEK


Az alkony oson már
Fák lombja alól.
A nyár hegedűjén
Ősz bánata szól.

Fák lombja alól
Táncolva az ősz jön


S a rőt koszorút
Megrázza a törzsön.

Táncolva az ősz jön
S mint felleg a hegyre,
Vállamra borulnak
Az ősz meg az este.
Az ősz meg az este.







Juhász Gyula: FÁK


Oly mozdulatlanul nyugodtak
A kerti fák az őszi fényben.
Talán a nyárról álmodoznak,
Csak egy levél hull néha szépen.

Az élet csöndje ez a béke,
A nyugalom e nagy tenyészet,
Örök erők szent szövedéke,
Lehullt levél én, elenyészek.

Avar leszek majd az avarban,
Míg fölöttem a fiatal fák
A lombjaikat diadallal
Az örök égnek fölmutatják.







Juhász Gyula: NOVEMBER


Nem is búcsúzott, elment szótalan,
Az ifjúságom, íme odavan.

Nem is tudtam, hogy valaha volt,
Hisz mindig búról és gondról dalolt.

Nem is szerettem fanyar új borát,
Asszonytalan és pénztelen sorát.

Nem is sirattam el, csak csöndesen
Elbámulok az eltűnt éveken:

És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:
Holt ifjúságom most élni akar!







Juhász Gyula: ŐSZ


Opálos színei bágyadt ködében
Leszáll reám a kora alkonyat,
Kései tűzrózsák nyílnak a réten
S az égen a mély csöndesség fogad.
Nagy topolyafák gallya hullong gyéren
És sötétben hallgat a tó
S a kolomp úgy méláz a lomha légben,
Mint altató.

Hűs szele húz át az ősznek a réten,
Fázik a lelkem, érzi a deret,
Keresnék valamit a messzeségben,
Kihunyt fényt, elnémult üzenetet...
Oly hirtelen borult az est fölébem
S az ősz oly gyorsan rámtalált,
Úgy állok itt a hervadó vidéken,
Mint a topolyafák.







Juhász Ferenc: A KERTEKRE LESZÁLLT A DÉR


A kertekre leszállt a dér,
kékülten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.

Lassú, nehéz esők jönnek,
és megcsapkodják a földet,
s ha a hűs felhők elfogynak,
a sárban barmok tocsognak.

Nézd, ez az ősz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég.
Kék füst száll, csöndes a vidék.







Juhász Magda: NYÁRUTÚ



Nincs szebb, nincs szebb a nyárutónál,
mikor utolsót csillan még a fény,
mikor a fa levelek az ágról
utolsó mosolyt küldenek felénk,
s az őszi lombhullásban még egyszer,
kezünk vágyódva összeér.

Nincs szebb, nincs szebb a nyárutónál,
nincs igazabb ragyogás, mint mikor
már minden menni készül, s amikor
nem vársz semmi jóra már, hirtelen
áttör a fény az őszi fákon, s hull
szívedre, nyári napsugár.







Jung Károly: SZUNNYADÓ MEZŐ


Szélirányba bólogat
A kukoricaszár,
Esőverte dűlőúton
Már senki se jár.

Ördögcérna bokorban
Fácántyúk lapul,
Messze nyúló barázdából
Iramlik a nyúl.

Hétmérföldes léptekkel
Közeleg a tél,
Égbe nyúló villanydróton
Muzsikál a szél.







Kamarás Klára: OKTÓBER VÉGÉN


Most rőt avarban járok gondolatban,
az út szélén tört, haldokló virág...
Néha lecseppen fentről egy-egy vízcsepp,
sírnak a fák.... sok didergő faág.

Rohantál, ősz volt, nem tudom, mi hajtott.
Valami lázas, öldöklő vihar?
Csapzott hajad a szél arcodba fújta,
s olyan volt, mint itt, ez a rőt avar.







Kamarás Klára: ŐSZI ILLÚZIÓK


Ősz van megint, lehulló levelek
varázsát nézem. Szívem megremeg.
Sodorja szél, aztán a földre hull,
de akad köztük, ami nincs sehol,
mert újra, s újra fel, magasba száll,
nem is levél, boszorkány, vagy halál?
Vagy álom, mely csak a lelkünkben él?
Köd? Látomás? Mégis mindent megér.
Felejtenéd, de többé nem lehet,
bár híre sincs, s nem jön más üzenet
csak ősz, csak fény, csak hulló levelek.
Töppedt avart rugdosva lépkedek.

Tőlem panaszt ne halljon senki.
Amíg van út, tovább kell menni.
Avart rugdosva? Foszló álmokat


számolni? Évet , hetet, napokat?
Mérlegre tenni, hogy mit értem el?
Nem érdemes. Az idő másra kell.

A meglévőnél százszor többet ér
az, ami csak a képzeletben él,
mert álmaidban mindig visszajár
mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár,
mint őszi csend, mint szálló csöpp levél,
utána kapnál, több a semminél...
Kérdezheted, csak álmodban felel.
S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!
Hajnaltájt megszorítja torkodat...







Kamarás Klára: ŐSZI LEVÉL...


Ez már a másik ősz... a fáradt.
Szél kerget tört virágot, ágat.
Hová lett az arany lomb,
lángoló, szép levelek
tarka varázsa?

Elmúltak... mint az idő,
lásd, együtt süllyedtek a sárba.
Dér fedi már a mezőt,
mint szívem a bánat...
Fázós köd fekszik a tájon...

Vágyom utánad...







Kamarás Klára: ŐSZI ÓRÁK


Álmaimat belepi majd a hó...
de ma még őszi szél visong a tájon,
ezüst szálak feszülnek tört virágon:
parányi pókok-szőtte kis hajók...

Emlékek közt bóklászom óraszám.
Míg nézem a halódó kertet némán,
didergő köd hull lassan rád és énrám,
s úgy érzem sosem oszlik el talán ...

Segíts nekem, ölelj magadhoz kedves!
Melengesd, mint régen, fázós kezem...
Emlékezz, ahogy én emlékezem...

Fut az idő... az ősz is elszalad,
de ha van még dédelgető szavad,
szemem csak ködtől, nem könnyektől nedves.







Kálnay Adél: ŐSZI REGGELEK


Ó jaj, az őszi reggelek!
Az ember szíve megremeg,
mert hív a táj, mert húz a táj,
maradni többé nem lehet.

Ó jaj, az őszi reggelek!
Melyet, ha festők festenek,
csak látszat az, csak látomás,
nem moccan rá a képzelet.

Ó jaj, az őszi reggelek!
Vörösen izzó napkelet,
messzi az ég, távoli kék
madarak viszik lelkedet.

Ó jaj, az őszi reggelek!
A súlyos lomha fellegek,
ha rád szitál az égi víz,
arcodra könnyet permetez...

Ó jaj, az őszi reggelek!
Kerengve hulló levelek,
a rozsdaszín, a törtarany
avarból készül szőnyeged.

Ó jaj, az őszi reggelek!
Bőrödbe csíp a morc hideg.
A dér hava, s a zúzmara
üvegágakról rád pereg.

Ó jaj, az őszi reggelek!
Köd lebeg a táj felett,
a krizantém és gyertyaláng
illata végül eltemet...







Kányádi Sándor: ELJÖTT A SZÜRET


Eljött a szüret.
Itt van.
Jó pohár mustot
ittam.

Lepényt is ettem,
édest,
igazi túrós
bélest.

Kongatják, kong a
donga.
Indulok ki a
dombra.

Hátamon öblös
puttony.
S még a Napból is
must foly.







Kányádi Sándor: ELMENT A NYÁR


Elment a nyár,
itt az ősz,
reggelente párát lehel
a kis őz.

Elment a nyár, megjött az ősz,
fosztogat,
gyéríti a sápadozó
lombokat.

Reszket a lomb, remeg az őz:
fél, de fél:
pedig nem jár vad erre más
csak az őszi szél.













Kányádi Sándor: JÖN AZ ŐSZ


Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-meg-áll, lombot ráz.


Lombot ráz,
diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
s harapja, kurtítja,
a hosszú napokat.







Kányádi Sándor: NOVEMBERI VERSELŐ


Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régtől nem kelepel
kéményen a gólya.

Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.

Pedig fúj, ahogyan
fújni tud November,
birkózik a csupasz
hegyekkel, vizekkel.

Bömböl a szél, süvölt,
dühében már jajgat:
túlcsárogják dühét
a csókák s a varjak.







Kányádi Sándor: ŐSZ VOLNA MÉG


Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.

Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.



Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.

Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.







Kányádi Sándor: ŐSZI BIZTATÓ


Utolsókat kondul
a hegyen a kolomp:
itt nekünk már semmi,
de semmi keresnivalónk.

Borzong a boróka,
a fenyves fölzokog
csordákba verődve
futnak őzek és szarvasok.

Szajzik a patak is:
hártyavékony jeget
csipkéznek szélire
a deres, fagyos reggelek.

De a kikericsek,
a bátor őszikék
arra bátorítnak:
ne félj, nincs minden veszve még.

Tavasz jöttével, ha
megzendül a kolomp,
lesz megint idefönn,
lesz nekünk keresnivalónk.







Kányádi Sándor: ŐSZVÉGI JÁTÉK


kopár
határ
zörgő
erdő
rojtos
bojtos
ide-
oda
lengő
felhő
síró
rívó
dúló
fúló
morgo-
lódó
rideg
szél


fejre
kucsmát
lábra
csizmát
hátra
bundát
ágyba
dunyhát
jön a
jön a
hideg
tél.







Kányádi Sándor: VALAMI KÉSZÜL


Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,


bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.







Kiss Benedek: SZÜRET


Megüli a por a fákat,
kondor hajat, szempillákat,
megüli a pocsolyákat,
leveleket, levélszárat.

Piszkos az ég, piszokszürke:
lomha ezüstpók bemássza.
Roggyan ló és ember lába.
Hálót dob a nap fejünkre.

Vénasszonyok, vénemberek
szőlőtőkéket tojóznak,
bütykösen fogják a földet
a venyigék. Meglapulnak.

Így készül az ihaj-csuhaj!
Még kihúzzák eddig-addig.
Pókhálós és poros a haj,
fakó őszből tarba hajlik.







Kis István Mihály: CSAK A SZÓRA


Őszi eső hull a fákra,
eljön a fagy nemsokára.
De addig a csupasz ágon
átsuhan a nyári álom,

amikor a smaragd lombon
napfény csorgott, lankás dombon
szállt a szellő, s fenn az égen
fátyolt húzott nem is régen,

menyasszonyi ruhájában
papot várt nagy csuhájában,
s a boldogság poharából
kortyintott az italából...

...álom volt-e, vagy valóság,
tudja csak az örök Jóság...
de most eső hull az ágra,
s eljön a fagy nemsokára.

Jeges sátrat terít a tél,
éles füttyel kerít a szél,
dermed a szív, üt az óra,
s el nem olvad, csak "a szóra."







Kopányi László: ŐSZI VERS


Őszi reggel gyerekek,
színesek a levelek.
Sárga, vörös, barna mind,
az erdőjáró fázik kint.

Szivárvánnyá vált az erdő,
vízmosta lett minden lejtő.
Csörgő zörgő avar lepel,
őszi szellő fagyot lehel.

Barlang mélyén morcos medve,
nem készül már nagy tettekre.
Búsan nézi nyárnak hátát,
behúzza a fázó lábát.

Tücsök s bogár bezárkózik,
daluk halkan ringatózik.
Gyere vissza tavasz testvér,
két jó barát együtt megfér.







Kormányos Sándor: ŐSZI SÓHAJ


Már nem hallom a suttogásod
s e néma csend, úgy szíven üt,
a dér belepte őszi réten
téged sejtlek mindenütt.

Ha a szél-tépázott fák alatt
még édes arcod feldereng,
átérzem hogy a mulandóság
miért fáj, és mit jelent.

Már nem hallom a suttogásod,
csüggedten állok, mint a fák
amikor az őszi sóhaj
szárnyra kél a tájon át.







Kormányos Sándor: ŐSZI SZÉL


Csak hallgatunk, én itt, te ott,
s a percekbe szőtt kis csodák
szétfoszlanak, míg szemlesütve
rohannak el az éjszakák.

Messze vagy, a sóhajok közt
csókjaink emléke meglapul,
de tűnő álmok nem ringatnak,
csak vágyak fáradt csendje hull.

Most hallgatunk, én itt, te ott,
s ha némaságunk összeér,
majd eltűnődve von szemünkre
könnyű fátylat az őszi szél.







Komáromi János: NYÁRVÉG


száraz levelet lök odébb néha az őszi szél
fordul egyet-kettőt, majd billenve megáll a kis levél
nyárutó-fénye pihen meg bágyadtan rajta
tudja, hogy vége már mindennek, de elfogadni nem akarja

még zöld-mosolyú tavaszra emlékezik
még ereiben áramlani érzi az erőt
még tagadni próbálja a hideg szeleket
de már magába szívja a nyirkos levegőt

nedves lesz és szinte elfolyik az esőben
nem tehet már semmit, a Tél van születőben
igyekszik a földre simulni és feloldódni benne
úgy érzi, mintha az új tavasz az Ő újjászületése is lenne







Kovács István: ŐSZI KRIZANTÉMOK HERVADNAK A KERTBEN


Őszi krizantémok, hervadnak a kertben
Színes leveleket festett az ősz csendben.
Sepregeti a szél az átfestett tájat,
A sok színes levél búcsút int az ágnak,
Szelek szárnyán szálnak a színes levelek,
Messze viszik újra az üzeneteket.
Madarak az égen kiáltozva szállnak,
Vége van a nyári tündérszép világnak!
Vándormadár elszállt, messze új hazába,
Őszi dalra táncol a fa minden ága.
Fújja a szél sípját, sápadó határban,
Dér harmat csepp csillog őszi a napsugárban.
Vitorlázva lehull a sok színes levél,
A múltnak emléke sok szívben újra él.
Sepregeti a szél, sápadt őszi tájat,
Befed hulló lombbal sok kis öreg házat.
Színes falevelek zizegő hullása,
Megfáradt öregek búcsúzó nótája.
Néma kerti utat befedi a levél,
Nem jár rajta senki, sepregeti a szél.







Lányi Sarolta: NAGYON CSENDES SZERENÁD


Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.

Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.

Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
...ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.







Lengyel Jolán: ŐSZI PILLANATKÉP


Lépéseim hangját elnyeli az avar...
Csend van körülöttem, semmi nem zavar.
Sűrű erdőben, a ritkult lombok alatt,
az őszi szél sárgult leveleket hullat.

Egyre vastagabb lesz a levéltakaró,
rozsdásbarna színével, szemet nyugtató.
Még vannak virágok, nézegetem őket.
- Mily csodás világot alkot a természet.

Törékeny a szirmuk, vékony, mint a hártya,
a szél fuvallata, meghajtja, tépázza.
Még sincs sérülése, már újra díszeleg,
egyenes szárán, egy kicsit még remeg...

Ágak között benéz a bágyadt nap fénye,
Aranyköddel veszi körül, ő az erdő éke.
Csak csodálom, s gyönyörködöm benne...
nem szedek virágot, neki itt a helye.







Lermontov: ŐSZ


Most a föld lomboktól sárga,
Őszi szél fut szerteszét,
Már csak a fenyőfa rázza
Haragoszöld levelét.
Szántóvető sem hever le
Szirt alá, ha nap vakít,
Hogy virág közt kipihenje
Félnap fáradalmait.
Vadak félve kóborolnak,
Mind jó rejtekhelyre les,
Ködön át a sápadt holdnak
Lágy ezüstje permetez.







Ligeti Éva: ŐSZBE FORDUL


levél-halommá vált nyári képek
kopott emlékek rozsdái gyűlnek
tört-avarba fúlt álmokon lépek
hulló vágyaim már elévülnek

borús hangulat időnként lever
de intenek még megmaradt lombok
sokszínű kincsük a földön hever
szürkén szállnak fel a vadgalambok

üresen várnak megfakult padok
hűvös a szél, ahogy mendegélek
gyűrtvágyaimmal magam maradok
s várom a tavaszt, ameddig élek







Ligeti Éva: ŐSZI VARÁZS


Mintha csak Föld haját
fésülné a szél
- bokrok, fák hajolnak -
hozzájuk beszél,
súg nekik valamit,
aztán átkarol,
gyöngéden simogat,
- talán udvarol?

Hervadó vadvirág
előtt ácsorog,
csodálja, ahogy a
napfény rácsorog.
majd szedelődzködik,
indul is hamar,
futtában földön gyűlt
avart felkavar.

Talpa alatt szárad
egykor zöld föveny,
lankás lejtők hátán
foltozott köpeny,
színes pillangóknak
tűnő levelek,
szellő sóhajára
táncot lejtenek.

Az ég szomorú lesz,
könnye is pereg,
eget tartó ágon,
kövön hempereg,
s nyarat hátrahagyva
érkezik az ősz,
lassan poroszkálva,
mint egy szelíd őz.










HŰVÖS ŐSZI ESŐ


Hűvös őszi eső,
se vége, se hossza,
a fázós bokrokat
mossa, egyre mossa.
Mossa a pázsitot,
az ösvényt, a fákat,
utcákat, tereket
s külön minden házat.

Csüng az eső ezer
vékony cérnaszála,
nincsen az az olló,
amelyik elvágja.
Neki-nekilendül
vadul záporozva -
hűvös őszi eső,
se vége, se hossza.







Márkus Katalin: ELSZAKADT A FÁTÓL...


Elszakadt a fától
a megsárgult falevél.
Véget ért élete,
megcsípte a dér.

Pörögve, forogva
érkezik a földre.
Keserves, fájó
panasz tör ki belőle.

Nemrég volt tavasz
s én fiatal levélke.
Napfényben fürödtem,
táncoltam a szélben.

Ezüstös ruhát kaptam
a holdsugártól.
Aranyos zöldet,
a tündöklő naptól.

Ha poros voltam,
esőben fürödtem.
Majd a nap sugaraival
törölköztem.

A harmatcseppek,
mind igazgyöngyök,
tündököltek rajtam.
És én boldog voltam,
nagyon boldog voltam.

Hallottam a gyerekek
vidám kacagását.
Láttam a szerelmesek
ábrándos mosolyát.

A fáradt bogárkák,
rajtam pihentek.
Hosszú útjukról,
szívesen meséltek.

Most mindennek vége,
lehullok a földre.
Száraz avar leszek,
mint a többi levélke.







Mentovics Éva: ŐSZKÖSZÖNTŐ


Halk motozása hallik a Nyárnak,
sóhaja csendes, lépte már fárad.
Megsimít néhol bokrokat, erdőt,
lankadó vándort, kócos tekergőt.

Emlékek ezrét szívébe rejtve
búcsúzik vígan, s indul nevetve.
Így szól az Őszhöz: - Jöjj csak, már várnak!
Légy gondos gazda, őrizd a tájat!

Hű barátságban felhőkkel, Nappal,
égi szelekkel, áramlatokkal.
Érjen a szilva, az alma, a körte,
gazda a hordóit mind tele töltse!

Bújjon ki földből zeller, a répa,
krumplival, babbal teljen a véka!
Nap-ragyogásban, rőt avaringben
járja a táncát mostantól minden!

Altatót dúdolj mindnek, mi fáradt,
dús avardunnán vess nekik ágyat!
Ám, ha a környék dermedten ébred,
sétabotod majd add át a Télnek!

2014. október 02.







Mentovics Éva: ŐSZI KINCSESTÁR


Megzörren a rőt falomb,
díszes inget ölt a domb,
s nézd a tölgyek üstökét!
Makkot hullat szerteszét.

Ha a napfény rákacsint,
ökörnyálak szála ring,
s a pincénél - mily remek!
tőke érlel kincseket.

Mosolygósat, ragyogót,
aranyfényű, szép bogyót.
A szilva is megérett,
dió potyog temérdek.

A rigó is rákapott.
Amint a Nap ráragyog,
alma virít; piros, sárga...
szedd le fürgén, tedd kosárba!

Kemény héjú mandula,
szilva, körte, naspolya...
Mennyi íz és mennyi illat!
Kamraajtók, pincék nyílnak,

telik a polc, hordó, láda,
must aranylik a pohárba'.
Reméljük, még itt időz
sokáig a kincses ősz.

Erdő, mező átöltözött,
szél dúdol az ágak között.
Suttognak a nyírfagallyak,
vége-hossza nincs a dalnak.







Mentovics Éva: SZÜRETI KALANDOK


Szép az őszünk, csuda remek,
ragyognak a szőlőszemek.
Ősz apóka azt üzente,
készülhetünk a szüretre.

Seregélyek hada jár ma
csivitelve a határba.
Neveletlen egy madárhad!
Nem kötöztek, nem kapáltak,

nem műveltek szőlőskertet,
hívatlanul szüretelnek.
Csősz füttyére fittyet hányva
lakmároznak óraszámra.

Jöjj füttyögve, kiabálva,
hisz dobpergés, ricsaj, lárma
ijeszti el a nagy hadat,
a kártékony sok madarat!

Ha eltűnt a seregélynép,
markold meg a munka végét,
hogy az esti lakomára
must csorduljon a pohárba!







Mentovics Éva: TÁNC AZ ŐSZI AVARBAN


Nézd, a hárs mily tarka már,
és nézd, a tó amott
az őszi napfény búcsújánál
lám csak, hogy ragyog!
Aranyló pendely ring emitt,
a lengő ághegyen,
úgy zsong a park, a víz mögött,
akár egy bálterem,

hisz fürge táncba fognak ott,
s a ritmus jön velem,
s egy dalt dúdolva lépdelek
az őszi szőnyegen.

Kerengve száll a rőt levél,
majd mélán andalog,
s a nyárfák lenge ága közt
aranyló Nap ragyog.

Forogj velem, te őszi hárs,
lendüljön ágkarod,
mert itt, a szőnyeg lágy ölén
már te is láthatod,

hogy mily csodás a búcsúzás,
ha táncra kél veled
az ősz a tarka fák alatt...
lám, te is élvezed.







Mentovics Éva: ÜNNEPI ÁLOM


Almafa nyújtózik árván,
rozsdaszín, foltos az inge,
csipkebokor deres ágán
élelmet csipked a cinke.

Őszül az erdő, a rét is,
reszket a hűvös magánytól,
ködfalat dönget a szél is,
lebben az özvegyi fátyol.

Csillagot fürdet a csermely
gyöngyöző, hűs vizű habja,
Hold fénye kúszik a hegynek,
zegzugait betakarja.

Napsugár lebbenő fénye
elpihen őszi avarban,
ágya a rozsdaszín szőnyeg -
rejti a süppedő paplan.

Hófehér, vattaszín álca
nyújtózik körbe a tájon,
hópelyhek ringó románca -
vár ránk az ünnepi álom.










Móra Ferenc: A CINEGE CIPŐJE


Vége van a nyárnak,
hűvös szelek járnak
nagy bánata van a
cinegemadárnak.

Szeretne elmenni,
ő is útra kelni.
De cipőt az árva
sehol se tud venni.

Kapkod fűhöz-fához,
szalad a vargához,
fűzfahegyen lakó
Varjú Varga Pálhoz.

Azt mondja a varga,
nem ér ő most arra,


mert ő most a csizmát
nagyuraknak varrja.

Darunak, gólyának,
a bölömbikának,
kár, kár, kár, nem ilyen
akárki fiának!

Daru is, gólya is,
a bölömbika is,
útra kelt azóta
a búbos banka is.

Csak a cingének
szomorú az ének:
nincsen cipőcskéje
máig se szegénynek.

Keresi-kutatja,
repül gallyrul gallyra:
"Kis cipőt, kis cipőt!"
- egyre csak azt hajtja.







Móra Ferenc: KERTEM ALJÁN


Kertem alján
lombot ontva
vén akácfa vetkezik,
ablakomba
búcsút mondva
nyújtogatja ágkezit.

Ha szükellő
őszi szellő
simogatja sudarát,
gallya rebben,
halk zörejben
sírja vissza szép nyarát.



Puszta ágad
bármi bágyadt,
bármi búsan bólogat,
vén akácom,
e világon
nincsen nálad boldogabb!

Viharával,
nyomorával,
átaluszod a telet-
új virággal,
lombos ággal
kelteget a kikelet.










Móra Ferenc: LEVELEK HULLÁSA


Tegnap reggel, amint kinyitottam az ablakot, odaesik a párkányra egy száraz falevél. Ősz a küldője, szélpostás a hozója. Megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan mintha ezüst porral volna behintve. Olvasni pedig ezt lehet róla:

Kergetem a falevelet,
hátamon hozom a telet,
Mosolygós a születésem,
Lucskos, sáros temetésem.


Hát ez így igaz. Az ősz az egyik kezével a nyárba fogódzik, a másikkal a télbe kapaszkodik. Az egyik szeme mosolyog, a másik szeme sír. Ahogy kinézek a ligetre, látom, hogy ezüstbe, aranyba, bíborba öltöztek a fák. De ez a nagy pompa nem tartós. Lekopaszítja a fákat egy szellőlebbenés, és a zörgő leveleket szerteszét hurcolja. Azokkal küldi az ősz az üzenetet embernek, madárnak.

Az embernek azt üzeni:

- Itt az ideje a gyümölcsszedésnek, kukoricatörésnek. Megérett a szőlő, lehet szüretelni, szántani, vetni.

Jön a köd, jön az ősz, jön a nátha, jön a köhögés. Jó lesz előszedni a meleg ruhákat.

A madaraknak küldi az ősz a legsürgősebb postát:

Készüljetek, fecske, gólya:
Itt az óra indulóra!

Szomorú a kert. Bánatosak a virágok, érzik hervadásukat. Róluk írta Petőfi Sándor:

Búsulnak a virágok,
Szegénykék betegek,
Nincs messze már halálok,
Mert a tél közeleg.

Mire a tél megjön, már csak egy-egy levél lebeg az ágak hegyén.







Móricz Eszter: NOVEMBER


A virágok színe
már megkopott,
őszi lombok
deresednek.
lenyűgöző őszi
varázsuk már
elillant.
A parkok sétányán
meddig virít
még az a néhány
kóbor virág?
Csendben hervadnak
a novemberi
virradatban.
Amott egy macska
rohan, nesztelen
hazafelé...
Egyre deresebbek
a hajnalok,
egyre fázósabbak
a nappalok, -
egyre jobban
szürkül a táj,
de még hősiesen
ellenáll virág,
fa, lomb, napsugár...







Móricz Eszter: ŐSZ


Nemrég még
rózsaszín volt
a nyár.
Csoda-szirmok
integettek
a légben.
Méz-ízű szél
elvarázsolt
illatával.
Most az elárvult
fák üzennek
a fagyos széllel,
az ősz jaja
az elhult
virágot
siratja.







Móricz Eszter: SZEPTEMBER


A szeptemberi fény
ezer képpel néz le rám.
Csodálom a színeket,
a tarka-arany ragyogást.
Bronzbarna ligetek
itt-ott vörös ruhát öltenek.
Tarka lomb-esők
köszöntik az őszülő
szeptembert.
Néhol még felcsillan
a remény, mosolyt ölt,
kacérkodik a vénasszony.
Most szednék tarka,
bíborló levél-esőt,
gyűjtögetném illatos,
sápadó leveleim.
De felkapja őket
langyos szellő, s elkapnám,
de nem érem utol.
Most maradnak a szavak,
maradnak a versek, és
elsiet az ősz, aztán újra
itt a tavasz, a nyár. -
Az ősz még tarka
levél-esőt melenget,
aztán maradnak a szavak -
szedem színes betű-leveleim.







Nadányi Zoltán: AZ ŐSZT SZERETEM


Az őszt szeretem, fény és dal halálát,
Mikor a napfény egyre hidegebb,
Mikor a varjak a rétet beszállják,
Varjak a rétet, felhők az eget.

Az őszt szeretem, mikor az égbolton
Távozó gólyák tábora tolong
S dalol, dalol kacagva, sírva, folyton
A szél, e síró-kacagó bolond.

Az őszt szeretem, amikor a lomha,
Nagy ködök ülnek völgyre, hegyre le;
Reáfuvall egy sóhaj fűre, lombra
S a fű, a lomb mind elsárgul bele.

Az őszt szeretem, amikor a fákon
Dér csillog és csörömpöl a bokor;
Mikor eső szemerkél egyre... S látom,
Hogy más is hervad, más is haldokol...







Nagy László: DIÓVERÉS


Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.







Nádor Tamás : SZEPTEMBER


Aranylabda szisszen:
leereszt a nap,
hegy mögé szuszogja
a hulló nyarat.

Kiürült a pálya,
nincs nézősereg:
szélbe szállingóztak
a falevelek.

Csak a sárga gyep van,
rajta tűz nyoma,
nyár üszkét szaglássza
egy ázott kutya.







Nádudvari Nagy János: ÓHAJTÁS ŐSSZEL


Egy kis melegség kéne még
a gyorsan tűnő nyári fényből,
a lelkem borzadva fél
a közelgő tél zord hidegétől.

Egy kis gyöngédség kéne még,
felvidító, igazi jóság,
hiszen élni kell akkor is,
ha nem hajt a vágy, a csók-mohóság.

Egy kis megértés kéne még,
nem zord szavak hideg pengéje,
amik úgy döfnek belém,
mint bárány szívébe a hentes kése.

Egy kis szeretet kéne még,
hisz ez az élet íze, sója:
mi lényünket a végső úton
a nagy bukásoktól megóvja.







Nemes Nagy Ágnes: HULL A BODZA


A mi utcánkban kicsi utca,
van benne egy hosszú bodza.
Ősz felé már hull a bodza,
kis bogyóját dobja, dobja.

Kis bogyóját dobja, dobja,
lila lesz az utca-hossza,
kiabál is Bandi bácsi,
az autóját szappanozza.

Nem gondolok semmi rosszra,
de örülök, drága bodza:
tarthatom a gumitömlőt,
míg az autót szappanozza.

Őszi fényes napsütésben,
víztől fényes járdaszélen
szappanozza és lemossa -
hull a bodza,
hull a bodza.







Orgoványi Anikó: ŐSZ


Őszi szél táncol,
forog, susog,
tácolnak véle
az angyalok.

Moccan az avar
sün bújik ott,
téli odvába
bevackozott.

Hol van a gólya?
Elvándorolt!
Visszajön tavaszra,
ne sírjatok!

Kabátot húzott
a nagyvilág,
puha bunda alól
mosolyog rád!







Orgoványi Anikó: ŐSZI SZÍNEK


Ősz apóka előveszi
festővásznát, ecsetét,
színesíti a lombokat,
ebben leli a kedvét.

Minden zöld volt még a nyáron,
most tobzódik ezer szín,
sárga, narancs, barna, bordó,
bíborvörös, élénk pír.

Arany a dió levele,
halványsárga a kőris,
izzik már a galagonya,
lángol a vadszőlő is.

Ősz apóka elégedett,
elkészült a színes kép,
így pompázik, míg szél úrfi,
mindent szépen le nem tép.







Osvát Erzsébet: JÖTT ŐSZANYÓ HIDEG TÉLLEL


Jött őszanyó
hideg széllel,
aranysárga
vízfestékkel,
sárgák lettek
a levelek,
fújtak, fújtak
őszi szelek.

Fújtak, fújtak
őszi szelek,
lehullottak
a levelek.
Ott vannak
a fák alatt.
Látod a sok
aranyat






Őri István: A FA ÉNEKE A LEHULLÓ LEVÉLHEZ


elengedlek...
most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod...
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod...
mesélj majd,
merre jártál
s hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor,
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked


ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?
itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol...
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.










Petneki Jenő: SZÁLLNAK...

Dalszöveg


Szállnak, szállnak, peregnek a levelek,
Erdő, mező lakóinak puha ágyat vetnek.

Szállnak, szállnak, peregnek a levelek,
Erdő, mező lakóinak puha ágyat vetnek.







Petőfi Sándor: BESZÉL A FÁKKAL A BÚS ŐSZI SZÉL


Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,


Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.







Petőfi Sándor: BORÚS, KÖDÖS ŐSZI IDŐ...


Borús, ködös őszi idő;
A nap nem is pillant elő.
Hidegen jár a nap
Sötét felhők megett;
A kandalló tüze
Ád egy kis meleget.

Ajtóm, ablakom bezárva,
Üldögélek a szobába'.
Bánatosan nézek
Kandallom tüzére,
Gondolván életem
Elmult idejére.

A mult idő nagy mezein
Hervadt lombok emlékeim;
Összeszedem őket,
Kötöm egy csomóba,
Úgy vetem bele az
Égő kandallóba.

Mint füstölnek, mint füstölnek!
De nem csoda, mert nedvesek;
Nedvesek, de nem az
Ősznek esőjétől,
Hanem szemeimnek
Sokszor folyt könnyétől.

Egy könny most is pillámon áll...
Barna lyányka, ha itt volnál,
Letörlenéd-e azt
Egy selyemkendővel,
Édes mosolygásod
Selyemkendőjével?













Petőfi Sándor: ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN ÚJRA...


Itt van az ősz, itt van újra,
S szép, mint mindig énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? De szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpendítem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. -

Kedvesem, te ülj le mellém,
Ülj itt addig szótlanul,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonul.

Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.







Petőfi Sándor: KELLEMETLEN ŐSZI REGGEL


Kellemetlen
Őszi reggel.
Kedvtelen, borús idő.
Hulldogál az
Elvirított
Őszi tájra az eső.

A szobában
Ketten űlünk
Együtt: én s az unalom.
Terhes vendég!
Mint malomkő
Csügg rajtam. De megcsalom.

Szépen titkon
A szobából
Kiröpítem lelkemet.
Szállj, lelkem, szállj
Messze, messze...
Útad napnyugatra vedd.

Napnyugatra
Vannak, akik
Én előttem kedvesek:
Agg szülők és
Ifju lyányka
S mind, akiket szeretek.

Járd be őket,
Járd be sorra,
S jőj meg késő est felé
Édességgel
Megterhelve,







Petőfi Sándor: ŐSZ ELEJÉN


Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára


A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl... ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?










Petőfi Sándor: SZEPTEMBER VÉGÉN


Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.


Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból


Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!







Pilinszky János: KALANDOZÁSOK A TÜKÖRBEM - Részlet


...Gyönyörű,
olyan gyönyörű volt, és mégis
olyan szomorú, mint egy hervadó
őszi liget, mely csupa szín,
és mégis csupa hervadás,
csordultig színekkel és mégis
színültig halállal tele...







Pilinszky János: ŐSZI VÁZLAT


A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,


a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.







Polgár István: SZEPTEMBERI VENDÉG


Hull az eső. Monoton
kopogását hallgatom.
Vendég kopog, ismerős:
bebocsátást kér az ősz.







Pósa Lajos: ŐSSZEL


Atyám, a te kezed soha el nem fárad.
Tele rakta megint gyümölccsel a fákat,
Szőlőtőre fürtöt
Szép sorjába tűzött,
Ki ne magasztalná isteni munkádat!
Mennyei jóságod bőségét kitárja:
Hegy-völgy az emberek gazdag élés tára.
Áldás mosolyog ránk,
Felvidámul orcánk,
Édesen legyinti az örömnek szárnya.
Porszem vagyok én csak ezen a világon,
De kegyelmed érzem, nagyságodat látom,
Dicsérve dicsérlek
Mindig, amíg élek,
Fejemet meghajtva, szent nevedet áldom.







Püspöki Árpád: ŐSZI DAL


Hullanak a levelek,
Csupaszok az ágak:
Fütyül a hideg szél
Szomoru nótákat,
Jajgat az erdő,
Sir a határ,
Zokog a táj:
Be kár!
Be fáj!

Mezőn a virágot
Repiti a szellő,
S keserű humorral
Csöpörög az eső:
Jajgat az erdő,
Sir a határ,
Zokog a táj:
Be kár!
Be fáj!

Mindenütt utolsót
Hörög a természet.
Mindent kegyébe vesz
A gyászos enyészet:
Jajgat az erdő,
Sir a határ,
Zokog a táj:
Be kár!
Be fáj!







Radnóti Miklós: OKTÓBER


Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.







Radványi Sándor: ŐSZ


Az akácfákon dideregve
Rezeg a sok száradt levél,
A tarlott, fonnyadt határon
Fel-felsikolt az őszi szél.

Ködpárás reggel hullt a tájra,
Mely láthatatlan betetőz...
A kis virágok haldokolnak,
Itt az ősz!







Reichard Piroska: ŐSZI ÜDVÖZLET


Borulj rá enyhe őszi napsugár,
ragyogd körül szomorú homlokát,
ha elmélyedve egymagába jár.

Hulljatok elé arany levelek,
őszi virágok nyiljatok neki,
tudom, hogy titeket ő is szeret.

Lágyan simogasd zúgó őszi szél,
szivében úgy is az örök vihar
reménytelen enyészetről beszél.

Ti mélyülő őszi alkonyatok,
magános lelkek gyilkos rémei,
legyetek hozzája irgalmasok.

És ti végtelen őszi éjjelek,
ha nagyon fájna néki a magány:
álmába szőjetek be engemet...







Reményik Sándor: A NAGY PIKTOR


Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel.







Reményik Sándor: ŐSZI ERDŐN HAMVADÓ PARÁZS


Te szép, te szomorú, te tiszta láng!
Most már: avarba hamvadó parázs,
Én nem gyujtottalak,
Én nem oltottalak
Az őszi erdőn úgy gyúltál, magadtól.
Arra jártamban
Megcsapott messziről a meleged,
Tovább mentem,

Nem éleszthettelek.
Most hát elalszol.
Aludj.
Békesség neked.
Takarjon be a diadalmas Ősz,
A csend,
S a nesztelenül hulló levelek.







Román Antal: ŐSZ


A nyár emlékét idézi még a gyengélkedő napsugár,
De érezzük már, minden szép nap lassan-lassan tovaszáll.
Ritkulnak a fák lombjai, avar lepi be a tájat,
A lemenő Nap vörös fénye elnyújtózva ásít párat.

Elmúlik minden, mi szép volt, búcsút intve e világnak,
Lehullik a levelekkel minden öröm, s minden bánat.
Helyükön csak sivár ágak hirdetnek egy szebb világot,
Egy életteli, nyüzsgő létet, mit szem eddig csak ott látott.

Hűvös szellő suhan végig, borzolja az emlékeket,
Felkap néhány falevelet, s egy másik helyre teszi őket.
Minden perc és minden óra így kerül le egyre mélyebb
Rétegébe emléküknek, s így lesz minden emlék még szebb.

Mert az idő elfeledtet minden rosszat, mi csak érhet,
S ha visszanézünk majd a nyárra, nem látunk mást, csakis szépet!
És bár tudjuk, előttünk van még egy hosszú, hideg tél is,
S hó és jég fed minden szépet, minden jót, de tudjuk mégis,

Eljő majd a tavasz fénye, s életet lehel a tájba,
Felolvad a jég s a hó, gyógyírt adva szomjúságra,
Új levele nő a fáknak, langyos szellő suhan csendben,
Simogatva viszi a hírt: új világ van születőben.

Minden szép, mi elmúlt ősszel, s hullott levélként a földre,
Minden jó, mit eltemettünk mélységesen emlékünkbe,
Minden rossz, mi megfakulva lapul lent az avar mélyén,
Minden jég, és minden hó, mi elolvadt, s immár víz lévén

Táplálja az új világot, erőt ad a folytatáshoz,
A dermedt tájra új életet, új reményt és megváltást hoz,
Hogy bátran nézzünk elébe a tavasznak s egy újabb nyárnak,
S ne sajnáld, hogy ismét ősz lesz, része ez a körforgásnak.







Sarkadi Sándor: LOMB LEHULLOTT, MÁK KIPERGETT


Lomb lehullott,
mák kipergett,
őszi ágat szél diderget.
Hidegebb már
a sugár is,
elment a fecskemadár is.
Máris, máris,
oda van a nyár is.







Sárhelyi Erika : ŐSZI DAL




Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,
falevél szőnyeg lepi a tájat.
Álmosan moccan égen a felhő,
Fa kérge roppan - őszül az erdő.

Gesztenye hullik, hangtalan puffan,
elnyeli hangját rőtszínű paplan.


Szalad a szellő, fák között surran,
kacsint a napfény innen és onnan.

Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,
szépül a fészek, rebben a repkény.
Szusszan az avar, gyolcspuha bölcső,
Mélyül a homály - készül az erdő.







Sárhelyi Erika: ŐSZI KÉRDÉS


Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó
Nap sugarában rejtőző meleget?
Hová menjek érte, ha elér majd a hó -
hiszen az ősz is oly korán meglepett.

Bőrömről lassan elpereg a nyár minden
íze, illata záporokba fullad,
fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,
s a naptárlapok lábam elé hullnak.

Az augusztusi csillagok hamvait is
rég messze fújta a szeptemberi szél,
csak áltat a fény, az ég kékje is hamis -
léptem az avarban októbert beszél.

Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,
a narancsszínben játszó hajnalokat?
Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,
míg majd világom a télből kiszakad?




szüret


Sárkány Erika: MÁMOROSAN


Ha a bor a társaságom,
A világot másképp látom
A rosszra fátyol borul,
A bánat elhalványul.

Jó vörös bor jó barát,
Ha akarom megtalál
Elmélkedem halkan csendben,
Pohár borral a kezemben.

Elmondom mi szívem bántja,
Úgysincs más ki meghallgassa
Amilyen széles e világ,
Oly sok benne a magány.

Egyedül voltam én is mindig,
Így lesz ez már a végsőkig
Nem találtam meg az utam,
Borba fojtom bánatomat.







Sárosi Árpád: NOVEMBER


Kapukra, horpadt háztetőkre
Drapériákat szögez a November...
És ablakunk alatt az eső
Muzsikál nékünk szerelemmel.

A levelek: az erdők gyásza,
Riadt sikollyal hírvivőkül mennek.
Nekünk a nyári éjszakáról
Csengő, csodás meséket énekelnek.

Az emberek, fagyos, bús kedvvel:
Vad kergetői a lidércjavaknak,
Ha este ablakunkhoz érnek,
Mint gondtalan vándorok, úgy kacagnak.







Schvalm Rózsa: SZERETEM AZ ŐSZT


Szeretem az őszt, színeit és fényeit.
Magukban az elmúlás titkát rejtik.
Élet és halál örök körforgását,
elmúlásban, az új tavasz varázsát.

Szeretem az őszi ég ragyogását,
hófehér, bárányfelhők száguldását.
Sárgult levelek zizzenő hullását,
lombjukat vesztő fák, csöndes sírását.



Szeretem az őszi erdő illatát,
fáiról hulló makkok koppanását.
Az erdő lelkének néma sóhaját,
ágak közt átvillanó, napsugarát.

Szeretem az őszi szél fuvallatát,
fuvallatának, rejtett sugallatát.
Csodálva nézem szabad suhanását
hallgatom szelíd, néha vad zúgását.







Seress Rezső: VÉGE A VILÁGNAK - Részlet


Dalszöveg

Ősz van és peregnek
a sárgult levelek,
Meghalt a földön az
emberi szeretet.
Bánatos könnyekkel
zokog az őszi szél,
Szívem már új tavaszt nem
vár és nem remél...







Signor István: ŐSZ


Minden arany már, a Napsugár is,
mely ontotta kincsét egész Nyáron át
nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik
az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...

Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,
társuk a lomb alig takarja őket
várják a sorsuk, s egy szeles nappalon
lehullva földre, adnak új életet...

Arany tutajként sodródik a vízen
hajtva a széltől egy árva falevél,
táplálta anyját rövid kis életében,
most letette sorsát... tovább már nem remél...

Szép most az Ősz. Akárha köddel
érkezik egy hűvös hajnalon,
s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben,
a Föld készül. Mereng új Tavaszon..







Sík Sándor: AZ ŐSZ DALOL


Síró fuvalmak
Zörgőn kavarnak
Hűs éjszakára
Port az avarnak
Hantja alól.
Halovány árnyak
Zokogni járnak
Ravatalára
Az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.

Sápadtra sárgul
S a szürke ágrul
A lomb lezördül
S egy volt világrul.
Mesét mesél.
Bús esti pírba
Bámulok sírva
S a könny úgy gördül
Szemembül, mint a
Halott levél.

Mert minden sír ma.
Holt szegfű szirma,
Halott szerelmek,
S mely dalaimra
Borul, a dér.
És sír a fény is,
A nap szemén is
Könny könnyre dermed
És sírok én is.
Mert minden él,
És minden elmegy.







Sík Sándor: ŐSZELŐ


Rozsdabarna őszi lombok
Hulló pelyhe közt bolyongok
És a hullást hallgatom.
Rozsdabarna bú a fákon,
Barna bánat, őszi mákony
Édessége ajkamon.

Régi módon andalogni:
El-elnézek egy maroknyi
Késve nyíló kankalint.
Zördül lelkem mély avarja,
Hogy az őszi szél fanyarja
Hűvösével megsuhint.

És a zörge rőt avarból
Fölkacsint egy elcsavargó
Elmaradt arany sugár.
S fák közül egy ritka vendég:
El sem könnyezett növendék
Ifjú énem kandikál.

Nézem, nézem nedvesülő
Szemmel, mint egy ágon ülő
Szárnyalibbentő rigót.
Csak a már-már rebbenőnek
Súgom el, hogy őszelőmnek
Ez legelső könnye volt.







Sík Sándor: AZ ŐSZ DICSÉRETE


Fiatal arcnál, fiatal szemeknél
Láttál-e szebbet a vén nap alatt?
A lánynak mondja: Rózsafán születtél!
És a világnak: Én megváltalak!
De jár az év, és teljes lesz a rózsa,
Tejes tavaszból tüzet szív a nyár:
Gyermek apára, tengerek hajósra,
Isten és ember férfiúra vár,
Aki szeret, de nem hogy őt szeressék,
És cselekszik, mert szent a kötelesség.

De legzengőbb a lomb zenéje őszkor,
Bimbó-, s virágnál mézebb a gyümölcs.
Elzúg a harc és elzajong a hőskor:
Harcosnál, hősnél emberebb a bölcs.
Ó lombos erdők őszi orgonája
Milyen teli-mély a te muzsikád!
Ezer sípod egyszerre intonálja
Az emberlét ezernyi dallamát.
Tavasz illata, nyarak szenvedelme
S a tiszta tél kristály nyugalma benne.

Ó emberélet édességes ősze,
Te vagy az összhang és az árnyalat.
A tavasz benned fanyarát legyőzte,
Erdőtüzeket, aszályt a nyarak.
Magára ismer benned mind a kettő
S te mind a kettőt áldod, érleled.
Piros nyaradnak nem volt lángja meddő
S magtalan nem lesz szép fehér teled.
Mert a szivárvány színei megérve
Elsimulnak a ránctalan fehérbe.







Sík Sándor: SZEPTEMBERI LOMB


Várj még, ne siess, szeptemberi lomb,
A hegyeken még szól a kolomp,
Még messze a tél.
A te helyed még fenn van a fán:
Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány?
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!

Várj még, ne siess, szeptemberi szív,
Hiszen érted már, hogy a szél hova hív:
Nincs messze a tél.
Kell még holnap is, aki énekel:
Az énekléshez élni kell.
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!

(1961)







Simola Teréz Csilla: ELMÚLT SZERELEM


Hullik a falevél az ágról,
Nemrég búcsúztunk el a nyártól.
Szép, színes köntöst vesz fel a táj,
A tücsökzene hiánya fáj.
Az éjszaka hosszú és hideg,
A nyári pad most olyan rideg.
Kabátban járom már az utat,
Egyik fa visszafelé mutat.
Szinte látom a nyári lábnyomot,
Mint cipőnk talpa a kőre rányomott.
Itt a pad a nyári beszélgető`,
Lesz még nyár, ez bizton remélhető.
Sétálok, most az ősz fogja kezem,
Csókot ad a vad, őszi szél nekem.







Simon István: FALEVELEK A FÖLDÖN


Megrázza magát, nézd, a sok fa,
hullik le a száraz levél,
s mint távoli, arany vitorla,
úgy lebeg, ha fújja a szél.

Pirosan ellepi a földet,
vastag, fekete sárra hullt.
S tőle lett már színpompás szőnyeg
fasorok oldalán az út.

Szántáson magányos diófa,
alatta kerek tócsa vér.
S a deret rózsaszínné oldja
a hulló, száguldó levél.

Kopog az ősz arany esője,
kalapom tetején pereg.
Úszik a folyón is előre
a levél, a kivénhedett.

Rázza magát, nézem, a sok fa,
mintha akarva ejtené
öregségét, hogy rőt vitorla
vigye az enyészet felé.

De ág-karjukat égre tartják -
mint naphoz esdeklő kezek,
kérnek vissza már, fiatalság,
tavasz, virágzás, tégedet.







Somlyó Zoltán: ŐSZI VERS


Megérted az őszt... a rövidült napok
susogó alkonyát, levelek rozsdabarna
szinét s a piros estet, melynek leple alá
vonul álom felé ember és minden barma.

Megérted: rádesik az ablakon keresztül
a napsugár: az égnek szőke, tömött haja.
És mustszagot lehelve és mámorát kínálva
nyílik meg lábad előtt a pince ajtaja.

Be jó is, hogy megérted. Helyetted most ki inná
gyümölcsök sárga mézét és vágyódó rimek
aromás teáját a csöndes kis szobában,
amelynek ablakán a függöny széltül remeg.

Vedd a mosolygó almát és a csengő barackot,
és vedd a szóló szőlőt s áldd meg a pillanat
mennyei tisztaságát s csillagát életednek,
mely akkor lesz legfénylőbb, amikor leszalad...




-


Szabolcsi Zsóka: KÖNNYCSEPPEK AZ ELMÚLÁSÉRT


Sárgászöld színek, összeolvadó tarkaság,
aranyra érett levelek, kopárodó őszi ág.
Ködön áttűnő halvány fények,
ködös virágok illata,
habos felhők, száradó pázsitok,
barna csend, s madarak halk dala.
Áll az idő, állok az időben én.
Csend van, csak a szellő susog.
Felhőt növeszt fölém a csend,
s aprószemű eső csurog.







Szabó Lőrinc: ŐSZI FÁK


Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot a kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az ujszülöttek keze.

Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr vagy öreg papír zörögsz,
ha a szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.

Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyujtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.

Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vigan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele, -
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.

Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
igér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! - Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.







Szabó Lőrinc: PANNON ŐSZ


Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; - mért is volna? - és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van... Szép ősz... A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök...
Ősz van... Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!... A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti...
Ősz van!... Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést...
Párás a fény... Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai... De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat...
Ősz van! Szép ősz!... Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! - kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.







Szeibert Éva: ŐSZI ELÉG(IA)


Ködbevesző hajnalhasadások,
mögöttetek fényt én sose látok.

Könnyem hull a sárguló levélre,
sajgó lelkem elköltözne délre.

Kopasz bokron hervadt rózsaszálak,
sápadt napban hosszabbak az árnyak.

Felsír az ősz, levélözön árad.
Lassú szívem a bánattól fáradt.

Viharos szél örjöng, vágtat, tombol.
Elegem van az őszi napokból.

Az elmúlás könnyem apassza el!
Kétségemre még az Úr sem felel.







Szécsényi Barbara: AZ ŐSZ ÖLÉBEN


Elosont a nyár. Az út-széli fák
sorfalat állnak. Csupasz ág-bogokkal
feszülnek az égnek - sóhajt a táj -
elmúlásunk szelei kaszálnak.

Az erdők öles magányán csillan
még gombányi pír, pár zöld moha;
s az avarrá hamvadt koronák
közt reszket a harmatok mosolya.

Varázsos az ősz. Illatos szőnyeget
terít a földre halk szavú esők nyomán,
kápráztat még nyár-meleg reményeket -
ám telet dajkál hűs ölén a holdsugár.







Szilágyi Domokos: ŐSZI RÓZSÁK


Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.







Szilágyi Domokos: ŐSZI TÁJ


reszketnek a szélben a fák
őszi világ őszi világ
szerelmüket vesztik a fák
őszi világ őszi világ
szerelmet vall ma az avar
őszi vihar őszi vihar
a csók úgy is teremt ha fáj
őszi világ szép őszi táj







Szirmay Endre : ŐSZ AZ IDŐ


Már ősz az idő; a rétek
ájultan feketéskékek,
fakó a lomb,
ezüstöt szórnak a fények,
s oszlopot emel az égnek
messze a domb.

Lelkemben lucskosra ázott
a tegnap tájra bogárzott
mézragyogás,
bánatot kormoz az este,
szétrezgő árnyék a teste,
vak lobogás.

Jövendő szárnyas álma
gyökérbe, magba bezárva
csöndben borong,
születő tavaszok vágya
biztató melegre várva
szívemben zsong.







Szuhanics Alberth: HA TE IS AKAROD


Kertek alatt az ősz lopódzik,
míg tétován belép.
Karcsú fa ágába fogódzik,
s lerázza levelét.

Sóhajt a fa, lombot könnyez,
koronája tar.
Lábam alatt megvastagszik,
a puha, rőt avar.

Rőt avar, de van sárga benne,
s halványzöld levél.
Léptem nyomán halkan zörren,
surrogón zenél.

Kopog az ősz ablakomom,
ujja hideg eső.
Szél-karmester koppanásból
ritmust csal elő.

Hajnali köd, csodás szőttes,
fákról csöppenő.
Mily sejtelmes, milyen szürke
a messzi hegytetető...

Ám ha kitisztul az egünk,
sok csodás szín ragyog.
Gyönyörűség ez a látvány,
s már boldog is vagyok,

Őszi szellő símogat most,
s bágyadt napsugár.
Mint nagyszülő kis unokáját -,
lásd, elmúlt a nyár...

Elmúlt a nyár, de te ne félj,
s hagyd a bánatot.
Az ősz is tud sok szépet adni,
ha te is akarod...







Takáts Gyula: SZÜRETI VERS


Szüretelnek, énekelnek,
Láttál-e már ennél szebbet?
Dió, rigó, mogyoró,
Musttal teli kiskancsó.
Sose láttam szebbet!
Akkora fürt, alig bírom,
Egy fürtből lesz akó borom.
Dió, rigó, mogyoró,
Csak úgy nevet a kancsó.
Az sem látott ilyet.
Az öregnek aszú bor jár,
A gyereknek must csordogál.
Dió, rigó, mogyoró,
Szüretelni, jaj, d jó!
Igyunk erre egyet!!!







Tarbay Ede - ŐSZANYÓ


Kontyos kendős ősz-anyó
Söpröget a kertben,
Vörös arany falevél
Ripeg-ropog zörren,
Reggel-este ruhát mos,
Csupa gőz az erdő,
Mosókonyha a világ,
A völgy mosóteknő.







Tasnádi Varga Éva: ŐSZI VERS


Esti virágok
csöndben csukódnak,
udvar fénylik
mézsárga holdnak.

Némák a fák is,
levél se rebben,
tücskök beszélnek
szép őszi kertben.

Kút vize hallgat,
néha megloccsan,
bogárhad alszik
fázó bokorban.

Halkan harangoz
katángok szára:
- Hó hull fejünkre
majd nemsokára!







Tompa Mihály: ŐSSZEL


Ültem a rét zöld pázsitján,
Hol a csermely omlott tisztán;
Illatos fű, nyílt virágok...
Szemem alig nézett rájok.

Völgyek árnyán elmulattam,
Támadáskor, alkonyatban;
Lelkemhez szólt a madárdal,
Mély, de gyorsan múló bájjal!

A mennyet borongni látom,
Dér-harmat függ a faágon;
Fogy az élet észrevétlen,
Lassúbb, lassúbb érütésben!

Rétek halvány kis virága!
Hulló lombja a bereknek!
Némuló dal, mért szeretlek?
Elveszítlek nem sokára!










Tompa Mihály: ŐSZI TÁJNAK


Őszi tájnak hervadása!
Őszi napfény ragyogása!
Hervadásból, fényből támad
Lelkemen e kedves bánat.

Omlik a lomb, hallgat a dal;
Visszatérek gondolattal
A tavaszra,... ah de annál
Betegebbnek tetszik a táj!

Ez a rét volt olyan ékes?
Ez a határ olyan népes?
Ez a halom, völgy és tájék...
Mintha a sirkertben járnék!

Lemegy a nap nem sokára...
Haldoklásnak szent országa!
Olyan édes forró vággyal
Ölel téged lelkem által!

Az elmulás bája rajtad,
Lelkemen vesz mély hatalmat;
S bár meghalni kéne véled:
Mégis, mégis szeretnélek!

Néma a táj, arca sápadt,
Rá derengő napfény árad;
Ah, mi vonzó szép halál van
E mosolygó hervadásban!

Édes terhed, édes álom
Szinte érzem szempillámom;
Hogy lehajtsam, szinte vonja
Fejem a fák hulló lombja.

A fák lombja csendesen hull!...
Nem küzdéstül, fájdalomtul;
Itt a végharc ösmeretlen:
Lehet-e meghalni szebben...?!

Nem ilyen az ember élte!
Ah csak annak volna vége:
Őszi napfény ragyogása,
Őszi tájnak hervadása!*







Tordon Ákos: KIS ŐSZI VERS


Csiga-biga, kisbogár,
Jön az ősz, megy a nyár.
Hűvös eső permetez,
Házatokon nincs eresz!

Csiga-biga, kisbogár,
Fagyos lett már a határ.


Fütyül a szél, hulla hó,
Házatokon nincs ajtó!

A kis csiga nem beszél,
Bogárka sem döngicsél,
Búvik földbe, fa odvába,
Levéldunnát vesz magára.

Szervusz világ!-
Azt se mondja,
Úgy elalszik,
Mint a bunda










Tóth Árpád: EZ MÁR NEM A NYÁRI ALKONYAT...


Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen,
Elkomolyodik a világ, -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsóvárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínütlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt, szegény,
Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kísérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Óh, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókrahajló lomb közűl lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél,
Az ördögszekér megáll az uton,
És feljajdúl a szél.










Tóth Árpád: ŐSZI BESZÉLGETÉS


Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Üres berek
Fölé lehajló
Vaksi öreg.

Hej, égi testvér,
Didergő bolygó,
Tüzet keresnél,
Vén, őszi golyhó?
Lenyomva orcád
Földhöz közel,
Bámulod holtát,
S nem hiszed el?

Vagy csöndes őszbe
Halkan leszállván,
Megbújni jössz-e
A bús Föld vállán:
Két hűlő csillag,
Két régi bú,
Egymáshoz ballag,
S meghalni bú?

Míg hulló lombok
Rőt fénye rebben,
Ó, mit is mondtok
Egymásnak ketten?
Hold mondja: "Már csak
Jegem ragyog",
Föld mondja: "Várj csak,
Fáradt vagyok".

"Várj türelemmel,
Jövök már, meglásd,
Átkom, az ember,
Kiirtja egymást,
És csend lesz aztán,
Mély, őszi csend,
S az égi pusztán
Holt por kereng..."

Nézem a pöffedt
Holdat, mily sárga
Bánattal töpped
Az őszi fákra:
Hamuszín tarló,
Sötét terek,
S öldöklő, gyarló,
Rossz emberek...







Tóth Árpád: ŐSZI KÉRDÉS


Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, út menti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve: jaj! Ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?







Túrmezei Erzsébet: ŐSZ


Uram, búcsúzik az élet,
mert a gyümölcsök megértek,
meleg nyárnak vége lett.
Elszáll a vándormadár is,
és megborzong a virág is.
Hullanak a levelek
aranyszínű szemfödélnek.
Egyre csendesebb az ének.
De borongós ég alatt
most az őszért áldalak.

Üzensz sárguló levélen,
és elém írod az égen
vándormadarak jelét,
hogy mélyen szívembe rejtsem,
vándorvoltom ne felejtsem,
vándoroljak Tefeléd.
Mind korábban itt az este.
Megért a szőlő gerezdje.
Hadd mondjak, Uram, neked,
mindezért dicséretet.

Köszönetet a ködért is,
a lehulló levélért is,
minden gyümölcsért a fán.
Röptéért vándormadárnak.
Hirdessétek, könnyű szárnyak,
hogy van melegebb hazám!
Át a ködön, át az éjen
édes zengéssel kísérjen
dérbelepte réteken
őszi hálaénekem!







Túrmezei Erzsébet: Őszi KÉK ÉG


Az őszi kék ég mint selyemfátyol,
húzódik egyre fáig a fától
s én nem látom elejét, végét.
Végtelenül kék az őszi kék ég...
az őszi kék ég.

Harcos, vad szelek tépő csapatja
a leveleket szárnyra kapja.
Táncolva viszi az úton végig,
táncolva csapja egész az égig,
a kéklő égig.

Szárnyára kapott az élet engem.
Amerre sodor, arra kell mennem.
Nagy, poros úton hánytorgat egyre.


Oly ritkán kap fel kéklő egekbe...
kéklő egekbe.

Pedig én oda, fel, oda vágyom!
Oda a szívem, oda az álmom.
Unom, utálom a poros földet.
Kereső szemem az égen zörget,
Az égen zörget.

Oda vágyom. A porfátyolon által
oda, fel repül a lelkem vággyal.
Szívja az égnek végtelenségét
és átöleli az őszi kék ég...
az őszi kék ég.








F. Tyutcsev: A SZÉP ŐSZI ESTÉBEN


A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

/Szabó Lőrinc fordítása/







Váci Mihály: ŐSZ


A fecske az égbe nyilalt,
mégis a szívbe hasít.
Az égen a kékszinű dal
könnyű búra tanít.

Zizzen. Valami közeleg,
s valami távolodik.
Szíved a hűs delejek
közt remeg, ingadozik.

Állsz suhogó szárnyak alatt,
szíved a tenyereden.
Sóhajtsz. - Hova állj, ha maradsz?
s ha mégy, milyen fény fele menj?







Várnai Zseni: ŐSZI DAL


A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget,mint a láng
csak simogat,mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű,enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Az ősz szerelme,mint a kósza szél,
hol lágy zene,hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk,e hullámzó folyó,
még kék az ég,de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varju száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj,minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul..










Várnai Zseni: VÉNASSZONYOK NYARA


Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.

Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.

Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.

Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk... ugye, kis ősz anyák?!










Várnai Zseni: VIRÁGOS ÁG AZ ASSZONY ÉLETE...


Virágos ág az asszony élete
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei
virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyűt
pillék és méhek zsongják őt körül
szellő ringatja, eső öntözi
s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik
reszket, amikor tépázza a szél
de nedvei forrók, akár vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó
s belengi őt e puha takaró
már újra szép, és arról álmodik
hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan
ezernyi szép, feslő virága van
őbennük éli újra tavaszát
s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő.
kikél a földből, húzza őt a fény
újjászüli az örök televény.

S ha teste, már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...







Paul Verlaine: ŐSZI CHANSON


Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.

S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél
Kong, csak sírok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...

1923

Ford: Tóth Árpád







Paul Verlaine: ŐSZI DAL


Ha az ősz fuvolál,
szomorú dala száll,
néha lehullva.
Bágyadt hangjainál
a szivem sebe fáj;
tépdesi újra.

Hogy fullaszt a magány!
Szinem oly halovány
s nincs bizony írja.
Csak idézem a mult
puha ködbe borult
árnyait, sírva.

Már mindjárt ideér,
fölkap s visz-visz a szél
messze magával -
hisz a fák terüjén
csak avar vagyok én,
mely tovaszárnyal.







Wass Albert: DAL


Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és bíztatott és kérdezett...
Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.







Wass Albert: HA JÖN AZ ŐSZ


Ha majd az ősz,
összegyűjt minden bánatot, s vele
a lelkemet behinti csendesen:
eljössz-e vigasztalni, kedvesem?

Eljössz-e akkor simogató szóval,
mikor a lelkem többé nem nevet,
s mesélsz-e majd, mikor a könnyem éget,
hajnal-fényből szőtt, színes-szép meséket,
amiket egyszer én mondtam neked?

Ha akkor eljössz:
áld`ni fogom a lábaid nyomát,
s áldott legyen a rózsaszínű út,
az út, melyen menni fogsz tovább,
áldott legyen a szív, mely erre kerget,
s áldott legyen, áldott legyen a lelked,
legyen a boldog álmok temploma.

Hanem azért
áldani foglak téged akkor is,
ha nem gondolnál rám többet soha.


Wass Albert - Ha jön az ősz

Link








Wass Albert: ŐSZI DAL


Elmentek már a madarak, a fecskék
Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték
Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

De elmentél, veled a nyár, az álmok.
Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Neked nagyon hideg volt itt az élet,
Nem jött bíborral már az alkonyat.
S megsemmisült sok délibáb-reményed
Csillagtalan nagy éjszakák alatt.

De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
S nem kérek tőled semmi, semmi mást,
Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem
Körülötted az őszi hervadást.

1925


Wass Albert Öszi Dal

Link








Wass Albert: ŐSZ


Valahol már az ősz dalolgat,
és hullanak a gesztenyék,
vad szél-fiuk lombot karolnak,
s kacagva hintik szerte-szét,

valaki jár a szürkületben,
s szívében őszi dal fakad,
valaki búcsúval köszönti
a messze-szálló darvakat,

valaki áll a fenyves alján,
s a szeme könnyel lesz tele...
szél sír a park arany-avarján,
s koppanva hull a gesztenye.

1927







Wass Albert: ŐSZ LESZ


Tudom: egyszer majd messze száll a szellő,
s a lomb homályban többé nem nevet.
Ősz lesz.
És ősszel hullanak a levelek.

Eljárok majd a temetőkbe,
és álmodó leszek, és kedvtelen.
Bánat kísérget: lomha, őszi bánat,
és felhő lesz, és Csend, a lelkemen.

Megnézem majd a régi fákat,
és elbúcsúzom utoljára.
Megkérdezem: melyikük fáradt?
Megkérdem: vágynak még a nyárra?

Szívem az őszt még megcsodálja,
de a halált már vele érzi;
mert minden nyár csak tarka álom,
s az álmok sorsa: elenyészni.

És látom majd: nincs több virág.
S a holt mezőkről én is elmegyek.
Ősz lesz: nagy Ősz.
És ősszel hullanak a levelek.

1926







Wass Albert: ŐSZI SZERELMI DAL
Szeretett feleségemnek, Erzsébetnek


Add a kezed! Jöjj, ott a halmon
nézzük, hogy száll ránk az alkony.

Elfújta a ősz a nyarat,
de lám, egy szép esténk maradt,

örülni a csodás világnak,
arany juharnak, nyírfaágnak,

hogy megtettünk, amit lehet,
felnőttek már a gyermekek.

Sok örömet adott a munka,
míg utunkat jártuk naponta,

kóbor kutyákat összeszedtünk,
hajléktalant gondunkba vettünk,

restnek, ravasznak, aki kért,
adtunk, nem kérdeztük, miért.

Hogy összegyűlt sok drága emlék:
a szerelem, a tiszta, gyengéd,

egy dús élet! fejünk felett
aranyizzás, az út meleg,

amint megjárjuk kéz a kézben,
körülvesz a világ egészen,

s az alkony hajnal már, új élet,
új munkát lel megint a lélek...

Add a kezed, szép asszonyom,
fehér hajadra álmodom

a hunyó nap színét az őszben,
míg kéz a kézben, ráérősen

lépünk az alkonyati fény
izzásában, csak te meg én.










Wass Albert: ŐSZI HANGULAT

Mikor a hervadás varázsa
megreszket minden őszi fán,
gyere velem a hervadásba
egy ilyen őszi délután!

Ahol az erdők holt avarján
kegyetlen őszi szél nevet,
egy itt felejtett nyár-mosollyal
szárítsuk fel a könnyeket!

Hirdessük, hogy a nyári álom
varázsintésre visszatér,
s a vére-vesztett őszi tájon
csak délibáb-varázs a vér!

Hirdessük,hogy még kék az égbolt,
ne lásson senki felleget,
hazudjuk azt, hogy ami rég volt,
valamikor még itt lehet!

Ha mi már nem tudunk remélni,
hadd tudjon hinni benne más;
hogy ezután is lehet élne,
hogy tréfa csak az elmúlás!

A nyári álmok szemfedője
övezze át a lelkedet,
amíg a tölgyek temetője
hulló levéllel eltemet!

1925


Wass Albert: Őszi hangulat /Zene: Richard Clayderman - What a wonderful world

Link








Wass Albert: ŐSZI VÁGY


Oly jó volna ma messze menni,
s elenyészni a semmiségbe,
ha értem jönne most a párom,
s egy őszi útra elkísérne..

Egymást szép halkan átölelnénk,
úgy mennénk át egy furcsa hídon..
s a hídon megcsókolnánk egymást,
nagyon halkan és nagyon titkon.








Weöres Sándor: GALAGONYA


Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.










Weöres Sándor: MARASZTALÁS


két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még,
mert e tájék
sötétben marad.

Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!







Weöres Sándor: ŐSZI MELÓDIA


Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bujnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbujnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csipik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este.







Zagyi G. Ilona: NYÁRSIRATÓ


Lassan dereng a kép, a nyári szép szökik.
A kereten átlép, könnyekkel küszködik...
Csak még utoljára... ne legyen oly komoly,
haragvó arcára kell egy széles mosoly.

Hiszen játszana még izzó szenvedéllyel,
de már csak maradék mit kínjában érlel...
melengetett színek, megízlelt hóbortok,
megkísérelt csínyek... bénítják ködfoltok.

Megküzd gyöngesége békülő látszattal,
csábos szelídsége szétdobált haraggal...
A hűlő vágy kevés, mélabús életjel...
csak búcsú ölelés, árvult szerelemmel.










Zelk Zoltán: EZ MÁR AZ ŐSZ


Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közeleg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -
elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit. -
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!







Zelk Zoltán: LEVÉL


Nézzétek csak, mit hoz a szél,
nem akármilyen falevél:
nem itten hullt le a fáról,
gólya küldi Afrikából.

Gólya küldi a levelet,
szél leejti falu felett,
füstölgő kémény felkapja,
gólyaírást elolvassa.

A levélben mi is lehet?
Elmondom én, figyeljetek:


"Megérkeztem Afrikába,
örök napsütés honába.

Mégis, mégis csak azt várom:
az idő tavaszra váljon,
kis falumba visszatérjek,
kéménytetőn rakjak fészket."







Zelk Zoltán: NYÁR ÉS TÉL KÖZÖTT


Nyár és tél között úgy vándorol
Október, November,
mint a poros országúton
két szomorú ember.

Kertek, lankák körül jönnek,
mennek havas tájra,
búsan integet utánuk


egy kopár fa ága.

Mint rossz gyerek, a szél őket
sárral megdobálja,
utánuk fut, ruhájukat
s hajukat cibálja.

Nyár mögöttük, tél előttük,
néha meg-megállnak
s búcsút intenek a hervadt,
búslakodó tájnak.







Zelk Zoltán: OKTÓBER


Kisöccsétől, Szeptembertől
búcsút vesz és útra kél,
paripája sűrű felhő,
a hintója őszi szél.

Sárga levél hull eléje,
amerre vágtatva jár,
félve nézi erdő, liget,
de ő vágtat, meg se áll.



Hová, hová oly sietve,
felhőlovas szélszekér?
Azt hiszed tán, aki siet,
aki vágtat, messze ér?

Dehogy hiszi, dehogy hiszi
hiszen nem megyen ő messze,
csak addig fut, míg rátalál,
a bátyjára, Novemberre.







Zelk Zoltán: ŐSZI DAL


Nyári esték, víg cigány,
apró tücsök, ég veled!
Így búcsúznak a fűszálak,
virágok, falevelek.

Avar lepi hegedűdet,
köd takarja már vonód,
kikeletig nem hallhatjuk
a víg tücsök-nótaszót...

Be szép volt! A csillagok is
azt hallgatták odafenn,
s talán néha táncoltak is
égi aranyréteken.

Így búcsúztak a tücsöktől...
Szél zúg, jő a zivatar:
nyári tücsöknóta után
búcsúztató őszi dal.







Zelk Zoltán: ŐSZI MESE


Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

- Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. -Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!

A falevél erre sírva fakadt.

- Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!

A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.



Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.

De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

- Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

De a falevél bizony nem tudta.

Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

- Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

- Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

- Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.


Autumn - Ősz (2)
/Zelk Zoltán: Őszi mese... /

Link








Zelk Zoltán: VARJÚNÓTA


Elmúlt a nyár,
kár érte, kár.
Sárgul a táj,
kár érte, kár.

Röpülni kél
nagyszárnyú szél,
messzire száll
e csúf madár.

A hegy mögül
felhő röpül -
meg-megered,
már csepereg.

Őszi eső,
fát verdeső -
fázik a táj,
kár érte, kár.





























 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
Hulló falevél
  2017-10-05 21:15:42, csütörtök
 
 














HULLÓ FALEVÉL


Dalszöveg


Arcába mondtam, hogy nem szeretem,
Lestem, hogy erre majd mit mond nekem.
Gyötörtem, kínoztam szüntelenül,
Féltékeny voltam oly kegyetlenül.
Hazudtam néki, hogy más férfi vár,
Ha estére randevúnk volt.
Szerettem volna, ha könnyet ejt már,
De ő csak kacagva fölém hajolt,
Azt mondta: "szeretsz te engem,
Szíved enyém, érzem én."
S én ellöktem magamtól durván,
S ő döbbenten nézett reám.

A két szemét még most is látom,
Könny nélkül sírt, csak nézett vádlón.
Egy percig állt, sebzetten, bénán,
Nem szólt egy szót, csak elment némán.
Hervadt falevél lehullt a fáról,
S elvitte őt az őszi szél,
Mégis minden este visszavárom,
Mert szívem csak őérte ég.

Elmúlt a tavasz és elmúlt a nyár,
Szomorú szívem csak őreá vár.
Beláttam, hibáztam! Megbántam én!
Él bennem mégis egy halvány remény,
Visszatér hozzám, ha eljön az ősz,
És rájön, hogy szeretem őt.
Szerelmünk emléke mindent legyőz,
S éppen úgy szeret majd, mint azelőtt.
Már érzem a csókját a számon
És látom a lágy mosolyát.
A vétkemet százszor is bánom,
És várom a hívó szavát.

A két szemét még most is látom,...







A világon szinte mindenki ismeri a Hulló levelek - eredeti francia címén: Les Feuilles mortes - dallamát, sokan különböző szövegeit is (ahány nyelv, annyi változat), de kevesen tudják, hogy a világsiker szerzője egy magyar származású francia zeneszerző, Joseph Kosma (Budapest, 1905. október 22. - Val-d'Oise, La Roche-Guyon, 1969. augusztus 7.)

Ezt a gyönyörű zenét a magyar származású Kozma József írta. A világ minden pontján ismertté vált dal örökzöldnek számít. Különösen Yves Montand előadásában vált népszerűvé, de nagyon sok előadó is énekli még ma is.

Párizsban 1946 decemberében mutatták be Az éjszaka kapui (Portes de la nuit) című filmet, ami azonban csúfosan megbukott. Azonban a Hulló levelek, amit Yves Montand (Monsummano Alto, Toszkána, Olaszország, 1921. október 13. - Senlis, Franciaország, 1991. november 9.) és Nathelie Nattier dúdol a film végén, páratlan karriert futott be.

Magyarországon a dal a Vécsey Ernőnek tulajdonított több strófás, refrénes, kétségtelenül szép szöveggel vált ismetté.


Ime az eredeti verzió:


Link








Ma nagyon kevesen vannak, akik látták Az éjszaka kapuit, de még kevesebben, akik nem ismerik a film híres sanzonjának dallamát, aminek szerzője a magyar származású Jospeh Kosma.

Kosma a budapesti Zeneakadémián növendéke volt, majd a nácizmus előtti Berlinben Bertolt Brecht és Kurt Weill zenés színházában szerzett tapasztalatokat. 1933-ban telepedett át Franciaországba, ahol a filmzene egyik legnagyobb komponistájává vált.

Megannyi nagy filmrendező építette be zenéjét alkotásaiba.

A melódia eredetileg a Prévert és Kosma által Roland Petit számára írt Le Rendez-vous (A találka) című balettben szerepelt. Innen került Marcel Carné megbukott filmjébe, majd indult el a világhír felé.

Manapság Yves Montand és Juliette Gréco számít a Hulló levelek első két klasszikus előadójának. Azóta a Figaro Magazine szerint több mint hatszáz változat született a világ minden nyelvén.

Az idők során a dal olyan óriásai adták elő, mint Edith Piaf, Charles Aznavour, Dalida, Demis Roussos, rockváltozatban Iggy Pop és Eric Clapton, jazzben Duke Ellington, Miles Davis és Nat King Cole.







MTI
A párizsi Figaro Magazine nemrég kiválasztott 41-et minden idők legszebb francia slágerei közül, hogy megírja történetüket, közülük az egyik Kosma dala, amit olyan gyönyörűen énekelt el többek közt Edith Piaf is:


Edith Piaf - Autumn Leaves (Les Feuilles Mortes)

Link



Eric Clapton - Autumn Leaves

Link



Juliette Greco - Les Feuilles Mortes /live in Berlin 1967/

Link








Ami a magyar változatokat illeti, azoknak se szeri se száma Zsolnay Hédi, Ferrari Violetta, Mezei Mária klasszikus előadásaitól Vámosi János táncdalos vagy - hogy a legfrissebbet említsük - Szíj Melinda megasztáros produkciójáig.


Ferrari Violetta - A két szemét még most is látom (Hulló levelek)

Link



Zsolnai Hédi - Hulló levelek...

Link



Vámosi János - Hulló levelek (A két szemét még most is látom)

Link



Huszti Péter és Piros Ildikó Hulló levelek

Link



Szíj Melinda - Hulló Falevelek - Megasztár 5 - döntő 2.

Link








"Hervadt falevél hullt le a fákról,
Elvitte őt az őszi szél.
Mégis minden este vissza - vissza várom,
Mert szívem csak őérte ég."


Ami külön érdekesség mind a szerző Kozma József, mind a világhírű előadó ebben a csodálatos őszi hónapban született (1905. október 22. ill. 1921.október 13.)

Kozma József (Joseph Kosma) magyar származású francia zeneszerző, a francia sanzon megújító mestere, a világsikerű Hulló levelek szerzője 1969. augusztus 7-én hunyt el.

A hulló faleveleket pedig azóta is csak fújja, fújja az őszi szél...








Yves Montand - Hulló levelek

Link



HULLÓ FALEVÉL /Ének:Edith Piaf/

Link


































 
 
0 komment , kategória:  Évszakok  
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 82 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.