Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Somogyi József: A faj II. rész
  2011-02-09 07:48:53, szerda
 
 
Somogyi József: A faj II. rész

III. A FAJISÁG PROBLÉMÁJA

1. Az emberfajok egysége és változékonysága

A magyar tudományos nyelvhasználat, mely többféle emberfajról beszél,
tulajdonképpen helytelen vagy legalábbis félreérthető.
Zoológiailag ugyanis az egész emberiség közös ősökre visszavezethető egyetlen faj,
mert ennek összes ismérveivel rendelkezik.
Anatómiailag lényeges vonásokban az összes emberfajok megegyeznek egymással
és sok olyan közös vonásuk van, ami csak az emberfajoknál található.
A csontváz, az izomzat, az érzékszervek, a belső szervek stb.
lényegükben valamennyinél egyenlők.
Ugyanígy egyenlők a lényeges fiziológiai folyamatok, amilyenek az érverés,
lélegzés, testhőmérséklet, a terhesség ideje, az egyenes járás stb.
Valamennyinél megtalálhatók az emberi vércsoportok is,
bár különböző gyakoriságban.
Valamennyien egyforma fertőzésre és betegségre hajlamosak,
bár különböző mértékben, és a betegségek lefolyása is hasonló.
A testi teljesítmények terén szintén nincs az emberfajok között lényegbevágó különbség,
mint ezt a sportversenyek eredménye is mutatja.
A legfontosabb pedig az,
hogy valamennyien képesek egymás között termékeny utódokat létrehozni.

Ami különbség az emberfajok között a testmagasság,
bőrszín, hajszín, koponyaalkat stb. terén mutatkozik,
a számtalan megegyező lényeges vonáshoz viszonyítva jelentéktelennek mondható.
Mindenesetre sokkal kisebb, mint amilyen különbségeket egyes,
zoológiailag egy fajhoz tartozóaknak vett háziállataink, pl. a kutyák körében találunk.
Amellett e különbségek folytonos átmeneteket mutatnak és nagyrészt ugyanazon
emberfajon belül is egyéni variácókként megtalálhatók.

Pszichológiai szempontból az emberiség szintén fajilag egységesnek mutatkozik. Minden emberfajnál megvan az értelmi tevékenységre, az absztrakt gondolkodásra való képesség, ami viszont csak az embert jellemzi. Minden emberfajnál az összes pszichológiai folyamatok, az értelmi, érzelmi, akarati jelenségek lényeges vonásaikban megegyeznek és lényegesen különböznek egyes állatoknak esetleg analóg megnyilvánulásaitól. Minden emberfajnak van nyelve, vagyis gondolatainak közlésére szolgáló jelrendszere, sőt a legtöbbnél még az írás valamilyen formája is megtalálható. Minden emberfaj használ szerszámokat, fegyvereket, mindegyiknek van a szép iránt valamelyes érzéke, van bizonyos művészete. Ugyanígy megtalálható mindegyiknél a vallás és az erkölcs valamilyen formája is. Egyszóval, minden emberfajnak, és csakis az embernek van valamilyen kultúrája, szellemi élete, ami lényegszerűen megkülönbözteti az élőlények minden más fajától. E téren lehet ugyan nagyfokú különbség az egyes emberfajok között, de e különbség csak fokozati. Amellett minden fajú ember és csakis ember képes többé-kevésbé elsajátítani a másik emberfaj kultúráját, nyelvét, vallását, tudományát, művészetét, szokásait.

Minden emberben megvan tehát a közös humanum, a főbb emberi vonások,
hajlamok hasonlósága.
A különbség inkább csak abban áll, hogy bizonyos hajlamok
az egyikben erősebben vannak meg, a másikban gyengébben és helyette inkább más,
esetleg ellenkező hajlamok vannak túlsúlyban.
Ezért nihil humani a me alienum.
Mindez az egész emberiség faji egységét, egységes eredetét,
közös ősökön alapuló vérrokonságát igazolja.

Ezzel nem akarjuk kétségbevonni, hogy az egyes emberfajok sokszor szembetűnően különböznek egymástól, mégis az emberek bármilyen faja között lényegesen több a testi-lelki hasonlóság, mint a különbség, és mindenesetre bármilyen emberfaj lényegesen hasonlóbb a többi emberfajokhoz, mint akármelyik állatfajhoz. E lényegbevágó hasonlóságot, a közös ősökön alapuló vérrokonságot azért is szükséges hangsúlyoznunk, mert a közvélemény ma a különbségek kiélezésével hajlandó megfeledkezni a sokkal lényegesebb hasonlóságokról.

Ha a pusztán zoológiái tények mellett vallási szempontokat is figyelembe veszünk, megemlíthetjük még, minden ember közös istenfiúságát. Minden ember egyaránt halhatatlan isteni lélek birtokosa, az örök boldogság várományosa. A megváltás isteni tragédiája minden emberért játszódott le és a kegyelmi eszközök minden ember számára egyformán rendeltettek.

Az egész emberiség tehát tulajdonképpen egyetlen faj, és amit a magyar nyelvhasználat emberfajoknak nevez, az tulajdonképpen fajta, rassz, varietas. A továbbiakban azonban, nem akarván a már elterjedt, megrögződött kifejezéstől eltérni és a zavart e téren ezáltal is fokozni, mi is használni fogjuk az »emberfajok« kifejezést, természetesen a fenti értelmezés szerint.

A fajta egy fajon belül olyan varietas, melynek egyedei egymáshoz hasonló és többé-kevésbé állandósult át-örökési anyagot hordoznak. Ilyen fajták szinte szemünk láttára keletkeznek a háziállatok és a kultúrnövények körében. Létrejöttük az átöröklési anyagban beállott valamilyen változással magyarázható. Az átöröklési anyag, a genotípus ugyanis, mint már említettük, a fajon, sőt a fajtán belül is csak relatíve állandó. Kisebb-nagyobb módosulása bizonyos határokon belül mindig lehetséges. Ez a módosulás történhet fokozatosan vagy ugrásszerűen. Kiváltó okaként szerepelhet valamilyen külső ok, környezethatás, de kétségtelenül szükséges hozzá valamilyen belső átalakulóképesség, az életelv variabilitása is. Sőt lehetséges az életelvben olyan belső labilitás, módosulási tendencia, mely önmagától hozza létre a különféle varietásokat, mihelyt arra alkalom kínálkozik. Ez a tendencia fajonként különböző lehet. Ezért az állatvilágban is különböző az egyes fajok variabilitása. Így pl. a kutyánál sokkal több és eltérőbb fajtákat találunk, mint a macskánál.

De még az ugyanazon fajta egyedei se mind teljesen egyformák. Számottevő eltérések, egyéni variációk is lehetségesek közöttük, melyek olykor ugyanazon fajta ellentétes szélsőségű egyedei között nagyobb különbséget jelentenek, mint amilyen két közeli fajta átlaga között áll fenn. Nagy mértékben különböző egyéni variációk lehetségesek, pl. az emberfajtáknál szellemi téren. Idiótáktól lángelmékig a tehetségek igen széles skálája jelentkezhet minden fajtán belül. E téren az egyes fajták között a különbség inkább csak abban áll, hogy az egyiknél a kiváló tehetségek száma több és magasabb fokú, mint a másik fajta egyedeinél.

Valamely fajta átlaga ezek szerint megváltozhat oly módon is, hogy huzamosabb időn át egyoldalú kiválasztódás megy végbe, vagyis, ha valamelyik egyéni variáció valamilyen okból tartósan nagyobb mértékben szaporodik, mint a fajta többi egyedei. Ha pl. egy átlagban kiválóbb fajtánál valamely okból éppen a kevésbé kiváló egyedek szaporodnak nagyobb mértékben, idővel a fajta degenerálódhat, átlagos értéke lényegesen csökkenhet. Viszont lényegesen feljavulhat a faj átlagértéke kiválóbb egyedeinek erőteljesebb szaporodása által.

Különösen nagy változást jelenthet valamely fajtára egy másik fajtával való keveredés. Ebből először egy változékony, tarka keverékfajta jön létre, melyben mozaik-szerűén és különféle kombinációkban jelentkezhetnek a keveredő fajták egyes vonásai. Hosszas beltenyésztés után azonban idővel az ilyen keverékfajta állandósult új fajtává is alakulhat. A fajták keveredésénél az átöröklési anyag átlagértéke hasonlóképpen módosul, mint azt az egyéni átöröklésnél már említettük. Tehát a keveredés átlagos eredményeként a keveredő fajok átlagának középértéke várható. Ez a kiválóbb fajra nézve veszteséget, a kevésbé értékesre nézve pedig nyereséget jelent. Ezért minden fajra nézve előnyös egy értékesebb fajjal való keveredés, illetve másfajú kiváló egyének beolvasztása, viszont hátrányos valamely kisebb értékű fajjal való keveredés, illetve bármilyen fajtájú csökkent értékű egyedek beolvasztása.

Tehát a faj, a fajta, mint élő valóság folyton változik. Az élet ellensége a változatlan megmerevedésnek. Amint minden fajta valamikor, valamilyen módon kialakult, ez az alakulás, fejlődés vagy visszafejlődés, új fajtákra hasadás vagy más fajtákkal való összekeveredés továbbra is lehetséges. És a jövő kedvező alakulását itt se tudjuk irányítani mással, mint a célszerű kiválasztással, illetve a szerencsés keveredéssel.

Öröklődő faji jellegét, mint szorosan a genotípushoz tartozó sajátságot egy egyén se változtathatja meg. Ez végzetszerűen vele születik, illetve fogamzik, abból ki nem léphet, más fajba át nem vándorolhat. Legfeljebb utódainál sikerülhet ez többé-kevésbé megfelelő keveredés útján. Mindamellett a faj egyedei egyéni variáció alapján lényegesen különbözhetnek. Ezért a fajra vonatkozó minden megállapítás, főleg minden értékítélet csak a faj átlagára lehet érvényes. Az egyénre ebből legfeljebb bizonyos valószínűséggel következtethetünk. Amellett, hogy a legkiválóbb fajhoz tartozik valaki, lehet még idióta is, valamint a legalsóbbrendűnek tartott fajhoz is tartozhatnak nagyértékű egyedek. A nemöröklődő, szerzett sajátságok összessége, a fenotípus pedig az örökölt faji hajlamok mellett jelentékenyen módosulhat. Így valamely egyén szerzett másodlagos jellemében többé-kevésbé utánozhat idegen fajt is, asszimilálódhat hozzá.

2. Az emberfajok kialakulása

A mai emberfajoknak
amint ezután az emberfajtákat nevezzük
megkülönböztetését jelentékenyen megkönnyítené, ha ismernők azok kialakulását, fejlődését, ha visszafelé követhetnénk történetüket első megjelenésük idejéig. Ámde az ilyen vizsgálódásokat nagyon megnehezíti az a körülmény, hogy a ma ismert népeknek, fajoknak, a múltban nyomuk vész és helyettük olyan fajok jelentkeznek, amilyenek ma már nem élnek és amelyeknek a ma élőkkel való rokoni kapcsolata nagyon homályos, bizonytalan. Hiszen a történelem előtti korra visszamenve az antropológiai leletek száma mind ritkább, koruk mind bizonytalanabb. További nehézség, hogy az antropológiai leletek legtöbbjét kevert fajúnak kell tekintenünk, sőt általában mindig vitás lehet, hogy valamely lelet tiszta fajt vagy fajkeveréket képvisel-e.

A történelem előtti korból legtöbb antropológiai leletünk európai eredetű. Bizonyára nem azért, mintha földrészünk e korban sűrűbben lakott lett volna a többinél, hanem csupán a szorgosabb kutatás következtében. Ámde itt is aránylag igen kevés az adat és ezek is legtöbbször igen hiányos, rossz állapotban levő, fosszilis csontok. Sokszor az is vitás ezeknél, hogy melyek tartoznak egymáshoz és melyek közöttük az emberi vagy állati csontok. Pedig a csontváz alkatából még távolról sem ismerhetők fel valamely faj összes jellemző vonásai. A többi jellegzetes faji vonásokról, a bőr színéről, a hajzatról, a szemről, a lágy részekről általában a csontváz vajmi keveset árul el.

Az pedig a tudomány meghamisítására vezethet, ha az adatok hiányát költői fantáziával próbáljuk itt pótolni, mint egyes kutatók teszik.

Eddigi ismereteink szerint csupán annyi valószínű, hogy Európa őslakói nem a ma itt elterjedt fajok, hanem a mai fajok ősei legalább részben más világrészből származtak ide. Ha pedig e fajok történetét kialakulásukig akarjuk visszavezetni, a tapasztalati tények helyében mind több szerepe jut a fantáziának, a bizonytalan spekulatív következtetésnek.

Ezek szerint a közös eredetű emberiségnek fajokra különülését csak úgy képzelhetjük el, hogy valamikor egyes embercsoportok egymástól messze elszakadva, lényegesen különböző környezet és éghajlati viszonyok között éltek számos nemzedéken át, zárt közösségben a keveredés lehetősége nélkül. Itt az eltérő környezethatás, a különböző kiválasztás és különféle belső eredetű mutációk folytán kialakult sajátságok hosszú beltenyésztés mellett az első nagy fajalakulásokra vezettek. E nagy fajokból azután további elkülönülés és eltérő körülmények hatására további fajok, alfajok alakultak.

A legnagyobb ősi fajalakulások helye minden valószínűség szerint a már akkor is legnagyobb földség Eurázia volt. Ennek különböző területein alakult ki az emberfajok három legnagyobb ősi köre a fehér (europid), a sárga (mongolid) és a fekete (negrid), melyeken belül azután ismét további fajalakulások mentek végbe. Az emberiség közös családjának ez a három nagy részre szakadása volt az emberi történelem legnagyobb jelentőségű biológiai eseménye.

E nagy esemény idejét mindenesetre sok-sok évezreddel a történelmi kor kezdete elé kell tennünk, amikor az éghajlati viszonyok egyrészt szétszóródásra kényszerítették az akkor még aránylag csekély számú emberiséget, másrészt pedig az így elkülönült csoportok között minden közlekedést lehetetlenné tettek. Ezek szerint a nagy fajképződés idejét a jégkorszakra kell tennünk, amikor a föld felszínén a szárazföldek és vizek eloszlása nagyjából már megegyezett a maival, az ember is már kétségtelenül élt a földön, viszont a klimatikus tényezők, úgy látszik, még intenzívebben működtek és az éghajlati viszonyok a maitól lényegesen eltértek. E korban óriási jégmezők szelték keresztül a kontinenseket, az örök hó és jég határa a hegységek lábáig is lehúzódott. E körülmények az akkori ősemberiséget messzi szétvándorlásokra kényszerítették, a közéjük ékelődött jégmezők pedig sokezer évre lehetetlenné tettek közöttük mindenféle érintkezést.

Ilyen eljegesedés következtében annak idején mint ezt Eickstedt[48]

a fajok kialakulásával kapcsolatban leírja az egész euráziai földséget délnyugattól (Hindukus)
északkeletig (Sztanovoj) óriási jégzóna szelte ketté, egy északnyugati és
egy délkeleti részre osztva azt.
Az átöröklési anyagnak e két lényegesen különböző vidékhez való
akklimatizálódása hozta létre a fehér, illetve a sárga fajköröket.
E jégzónából ágazott ki még az irán-himalájai hegyvonulatot követő jégzóna,
mely az északi, hideg, nyirkos vidéket nagy mértékben elzárta a déli tropikus vidéktől.
Ez utóbbi területen alakultak ki a fekete emberfajok.

A jégkorszak elmúltával azután lehetővé vált, hogy az addig kialakult emberfajok három nagy csoportja egymással keveredjék, ami számos keverék- és átmeneti típus alakulására vezetett, főleg az érintkezési övek mentén. A jégtakaró megszűntével vagy nagyfokú visszahúzódásával az emberiség élettere is nagy mértékben tágult. Eurázia pedig oly bőségben árasztotta a hatalmas életterén kialakult fajokat, hogy azok a föld mind távolabb eső területeire terjeszkedtek szét. Hatalmas vándorlások, eltolódások indultak meg különböző irányban, az egyes fajok ősi hazájukból többé-kevésbé kiszorították egymást, miközben keveredtek, új típusokat alkottak. De ugyanígy kiszorították vagy magukba olvasztották az esetleg régebben, más vidéken kialakult, egyéb ősfajok töredékeit is. Ezek azóta vagy teljesen kihaltak, illetve felszívódtak, vagy az emberiség életterének határterületeire szorítva, kihalóban vannak. Nyilván ezért találunk a fosszilis embermaradványok között sok olyat, amelyek valamennyi jelenleg élő emberfajtól elütnek.

Viszont a győzedelmesen terjeszkedő és az emberi életteret mindjobban benépesítő nagy fajkörök egyes csoportjai lényegesen különböző életkörülmények közé kerülve, illetve különböző kiválasztódási és keveredési folyamatokon átmenve, hosszabb idő alatt ismét egymástól többé-kevésbé elütő további fajokra, alfajokra szakadtak. Ez a kihalási, felszívódási és keveredési, illetve további fajokra, alfajokra szakadási folyamat a történeti időkben természetesen tovább folytatódott, sőt folytatódik bizonyos mértékben a jelenben is.

A történelmi fejlődéssel fokozódó civilizáció azonban inkább a keveredésnek és bizonyos fajok (egyrészt önkéntes) kihalásának kedvez. Új, tiszta fajok kialakulásának feltételei mindinkább hiányoznak, sőt még az egykor homogén fajok tisztaságának fenntartása is mindinkább lehetetlenné válik. Ha voltak is a régmúltban többé-kevésbé tiszta fajok, ezek a sokféle keveredés, kereszteződés folyamán faj tisztaságukat mindinkább elvesztették. Helyükbe olyan közösségek lépnek, melyek fajilag csupán abban különböznek egymástól, hogy más és más fajoknak keverékei, vagy esetleg ugyanazon fajoknak különböző arányú keveredései. Tehát az egyiknél egyik fajt, a másiknál másik fajt jellemző vonások mutatnak nagyobb gyakoriságot. Ma már, legalábbis a kultúremberiség körében, nincs olyan nagyobb emberi közösség, mely fajilag homogén lenne. Tiszta fajokról, amilyenek az ősi, történelem előtti időben lehettek, ma már itt szó sem lehet. Sőt nemcsak nagyobb emberi közösségeknél nem találjuk meg a fajtisztaságot, hanem nagyon kérdéses, hogy van-e egyáltalán, legalábbis a kultúremberek körében fajilag tiszta egyén. Hiszen még azok az egyének is, akiket valamely faj jellegzetes képviselőiként szoktak egyes fajelméleti munkák ábrázolni, rendszerint csak többé-kevésbé közelítik meg azt a típust, amit bizonyos faji jegyek együttes előfordulásának gyakorisága alapján valamely faj tiszta képviselője, ideáljaként rekonstruálhatunk magunknak képzeletben. Így azután nemcsak e tiszta fajok nem léteznek többé reális valóságként, hanem azoknak mesterséges kitenyésztése is alig lehetséges a maguk eredeti tisztaságában. A kultúremberek igen nagy része magában hordozza különböző arányban
úgyszólván az összes főbb európai fajok vegyülékét.

Kezdetben egy faj valószínűleg nemcsak antropológiailag volt nagy mértékben homogén, hanem egy nyelvet is beszélt, egy kultúrát képviselt, vagyis egy nép is volt. A történelmi korban fellépő népek azonban a sokféle vándorlással járó keveredés folytán már fajilag mind többé-kevésbé kevertek és legfeljebb egyik vagy másik faj domináló szerepét lehet náluk kimutatni vagy legalábbis feltételezni. Minden esetre a történelem csak népeket ismer, népeknek és nem fajoknak történelme. Nép és faj pedig nem azonos egymással.



3. A faji asszimiláció



Miként az egyének, éppúgy az emberi közösségek, népek, nemzetek jelleme, sorsa is nem csekély mértékben függ faji összetételüktől, illetve átöröklési anyaguktól. Természetesen közösségnél átöröklési anyagról, faji vonásokról csak mint átlagról beszélhetünk, mert hiszen a közösségnek, mint ilyennek, nincs valami kollektív fajisága, átöröklési anyaga. Ezek mindig csak egyéni adottságok, amik a közösségre csak az egyéni vonások átlagaként értelmezhetők. Tehát, amit valamely közösségről mint átlagos faji vagy öröklődő vonást megállapítunk, nem érvényes a közösség minden egyes tagjára. A közösségből egy meghatározott tagjára csupán több-kevesebb valószínűséggel következtethetünk. E valószínűség azonban növekszik akkor, ha nem egy meghatározott egyénre, hanem a közösség egy válogatás nélkül vett nagyobb részének, csoportjának átlagára vonatkozik. És minél nagyobb a csoport, annál valószínűbb, hogy e rész átlaga megegyezik az egész közösség átlagával. Itt tehát ugyanúgy vagyunk, miként valamely betegség halálozási százalékából önmagában szintén nem következtethetünk egy meghatározott beteg sorsára, hanem csupán a betegek nagyobb csoportjának átlagos sorsára. Ez egyébként a statisztikai következtetés általános szabálya.

Mivel az öröklődő hajlamok, faji vonások egy közösségen, népen, nemzeten belül egyénenként igen különbözőek lehetnek, felmerül az a kérdés, vajon e különbségek nem teszik-e lehetetlenné a közösség harmonikus együttműködését, nem jelentenek-e állandóan szétfeszítő, robbantó erőt, nem gátolják-e a szükséges egyetértést? Lehetséges-e egy bizonyos fajú közösségből kilépve egy másik fajúba harmonikusan beilleszkedni, illetve nem kell-e az egyéneknek végül szükségképpen fajok szerinti közösségekbe újjászervezkedniök?

Az előzőekben már említettük,
hogy az emberiség értve ezen mindig elsősorban a
kultúremberiséget túlnyomórészben kevert fajú és a legtöbb egyénről még azt
is nehéz megállapítanunk,
hogy milyen fajoknak milyen arányú keveréke.
Így azután, ha az emberiséget fajok szerint akarnánk közösségekbe szervezni,
nemcsák családokat, hanem egyéneket is szét kellene szaggatnunk és
számtalan egyénnél teljesen tanácstalanok volnánk, hogy vajon melyik faji közösségbe,
vagy közösségekbe sorolható.
Az ilyen szétválasztás tehát éppoly kivihetetlen volna, mint pl.
az egyszer összeöntött tejeskávéból a tejet, a kávét és a cukrot ismét különválasztani.
Ha még ehhez hozzávesszük a területi nehézségeket, a személyeknek,
azok vagyonának átköltöztetési nehézségeit, beláthatjuk,
hogy az emberiségnek faji alapon való átcsoportosítására csak azok gondolhatnak,
akik a fajelmélet alapvető kérdéseiben is teljesen tájékozatlanok.

Abba tehát, mint meg nem változtatható ténybe bele kell nyugodnunk, hogy különböző fajú és fajilag különbözőképpen kevert egyének kénytelenek egy közösségben, egy állam, nép, nemzet keretében élni. Mármost felmerül az a további kérdés, hogy vajon lehetséges-e az örökölt hajlamoknak ilyen, sokszor jelentékeny különbözősége mellett mégis harmonikus együttélés, lehetséges-e olyan közösségi szellemnek, közös lelkületnek kialakulása, ami nélkül, főleg válságos időkben, egyetakarás, egységes állásfoglalás alig képzelhető el? Lehet-e szó valamely nép, nemzet egységes jellemvonásairól, ha a hozzá tartozó egyének velükszületett testi-lelki hajlamai annyira különbözőek?

Ha az örökölt hajlamok egyedül és véglegesen meghatároznák az egyén jellemvonásait, akkor az előbbi kérdésekre általában tagadó választ kellene adnunk. Ámde, mint fentebb kifejtettük, az örökölt elsőleges jellemünkön kívül, vagy azzal szemben el kell ismernünk a környezethatás alapján szerzett másodlagos jellemet is, aminek kialakításában éppen az egyént magába fogadó közösségnek van a legfőbb szerepe, és pedig annál inkább, minél magasabb műveltségi fokon állunk, minél fejlettebb közösségben élünk. Ezáltal mutathat valamely közösség tagjainak másodlagos jellemképe örökölt hajlamaik eltérése ellenére is sok közös vonást és ezáltal alakulhat viszont a fajilag rokon egyének másodlagos jelleme az eltérő közösségek hatására igen különbözően. Ebben áll a közösség asszimiláló hatása.[49]

Ezek után érthető,
hogy valamely közösség, nép, nemzet jellemvonásai nemcsak a vér, a faj,
az átöröklési anyag szerint alakulnak, hanem nagy szerepe van abban egyéb
közösségi tényezőknek, a közös környezetnek, közös érdekeknek,
közös műveltségnek, közös hagyományoknak is, általában mindannak,
ami az egyén és a közösség kölcsönhatásából kifolyólag hatással vannak
a jellem alakulására. És pedig minél egységesebb az
egyénekre gyakorolt asszimiláló hatása,
annál egységesebben alakulhat valamely közösség jellemképe.

Amint tehát a vér- és faj közösség alapja a közös leszármazás, a közös átöröklési anyag, a népek, nemzetek közös jellemének alapja a közös környezethatás, az asszimiláció. És, hogy ilyen asszimiláció valóban lehetséges, azt eléggé igazolja az egyes népek, nemzetek története, valamint azok a sajátságos jellemvonások, amelyek egy egyénnek népi, nemzeti hovatartozását sokszor már messziről elárulják. Így jellemzi pl. a közös amerikai szellem az Egyesült Államok sokszor fajilag igen különböző eredetű polgárait és így lehetnek egy porosz és egy lengyel jellemvonásai esetleges fajrokonságuk ellenére is igen különbözőek.[50]

Természetes azonban, hogy bármilyen asszimiláló hatás mellett se vagyunk képesek valamely közösség minden tagját teljesen egyforma jelleművé alakítani, amiként a legjobb iskola vagy nevelőintézet se képes minden egyes növendékét teljesen egyformává nevelni. Mindig lesznek sokszor lényeges egyéni eltérések. Ezeknek a közös hatás ellenére is jelentkező különbségeknek oka pedig elsősorban az örökölt hajlamok eltérése. Tehát az asszimiláció mellett az örökölt faji vonásoknak is fontos szerepe van. Hiszen, mint fentebb kifejtettük, a másodlagos jellem nem semmisíti meg az elsőlegeset, az örököltét. Valamely közősség, nép, nemzet jelleme annál egységesebb lehet, minél egységesebbek az elsőleges hajlamok és annál szilárdabb, megbízhatóbb, teherbíróbb, minél inkább megegyezik a közösség átlagának öröklődő jellemvonásaival, illetve minél régebbiek, minél inkább meggyökerezettek az asszimilált vonások. A csak kényszerből, lelkük mélyén lényegesen különböző hajlamok ellenére asszimiláltak, illetve a frissen asszimilált jellemek általában ingadozóak, megbízhatatlanok. Ezért a pusztán terrorral, diktatúrával, erőszakos propagandával hirtelen kialakított külsőleg egységes jellemvonások rendszerint csak a legközelebbi súlyos próbáig állnak fenn, azután jön a reakció.

A megrázó élmények, súlyos, természeti csapások, háborúk, forradalmi mozgalmak egyébként is válságos próbák valamely közösség jellemére nézve és olykor a közösség kisebb vagy nagyobb körében meglepő változásokat idéznek elő. Az előbb még esetleg egyöntetű jellemvonásokat mutató közösség rövid idő alatt egymást meg nem értő, élesen szembenálló csoportokra szakad, az előzőleg egységessé asszimilálódott tömegben a disszimilálódás, elkülönülés jelei mutatkoznak és ki-ki az eredeti, ösztönös hajlamainak inkább megfelelő jelszavak után indul, az ezeknek inkább kedvező párthoz csatlakozik.

De beállhat fokozatos változás is valamely közösség, nép, nemzet jellemében, főleg akkor, ha átlagos átöröklési anyagában, »vérében«, faji összetételében lényegesebb módosulás megy végbe. Ez bekövetkezhet minden külső hatás nélkül, csupán a különböző átöröklési anyagot hordozó csoportok, családok, társadalmi osztályok egyenlőtlen szaporodása útján is. Így pl. valamely nép harcias jelleme lényegesen módosulhat, ha a harcos réteg a folytonos küzdelemben elvérzik, elégtelenül szaporodik, mialatt a békésebb jellemű munkásrétegek sokkal erősebben szaporodnak. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy a skandináv népek, akik a középkorban a harcias vikingekkel árasztották el Európa tengerpartjait, ma talán a föld legbékésebb lakói.

Még könnyebben bekövetkezhet a hagyományos jellem megváltozása idegen elemeknek hirtelen, nagy arányú beolvadása útján. Ez esetben nemcsak az öröklődő hajlamok átlaga változhat meg lényegesen, hanem a hirtelen beáramló sok idegen új szokásaival, új hagyományaival idegen környezethatásként is befolyásolja a hagyományos jellemet, főleg, ha az új elemek tartósan nagyobb vezető-szerephez is jutnak. Ez az eset rendszerint együttjár az előbbivel, amennyiben legtöbbször valamely társadalmi rétegnek, leginkább a vezető osztálynak elégtelen szaporodása, megfogyatkozása miatt tódulnak helyébe nagyobb számban idegenek. Ezzel magyarázható az ókor egyes nagy népeinek meglepő hanyatlása. A klasszikus görög és a római nép hatalmas kultúrát és civilizációt teremtő jellemvonásai annak következtében változtak meg, hogy az ősi vezető családok, a legértékesebb átöröklési anyag hordozói mindinkább kikapcsolódtak a nemzet életének fenntartásából s helyettük alsóbbrendű átöröklési anyagot hordozó proletárok és bevándorolt idegenek szaporodtak.[51]

Valamely közösség, nép, nemzet átlagos átöröklési anyagának, faji összetételének, illetve hagyományos jellemvonásainak ebből folyó megváltozása önmagában lehet előnyös vagy hátrányos, aszerint, hogy vajon az értékesebb vagy hátrányosabb vonások szaporodnak-e ezáltal. Tehát a változás önmagában lehet kívánatos vagy lehetőleg kerülendő, hiszen minden közösség átlagos jelleme lehet még jobb vagy még rosszabb. A kívánatos pedig mindig a jobb, az értékesebb, nem pedig az új vagy a régi önmagában. Aki pusztán a régihez, a hagyományoshoz való ragaszkodásból akadályozza a jobbat, az értékesebbet, éppúgy vét a közösség érdeke ellen, mint aki a puszta újdonságért, a változásért váló rajongásból feláldozza a régi értékeket.

Ebből következik, hogy bármely közösségre nézve a régi hajlamok konzerválásánál kívánatosabb azoknak minél értékesebb feljavítása. Ez pedig az átöröklési anyag terén a minél értékesebb elemeknek minél nagyobb szaporodása, illetve beolvasztása útján mehet csak végbe. Amint a degenerált, korlátolt, bűnöző hajlamú egyén minden közösségre terhet jelent, éppúgy minden közösség számára csak nyereség, erősödés, ha bárhonnan is értékes, tehetséges, becsületes egyéneket, illetve családokat asszimilál.

Az öröklődő hajlamok egysége, homogén volta se jelent korlátlanul csak előnyt. Bizonyos homogenitás általában elősegíti ugyan a közösség harmóniáját, egységes összefogását. Ámde a modern közösségek, népek, nemzetek, államok élete ma rendkívüli sokoldalúságot és ezzel együtt nagyfokú differenciáltságot is igényel. Ma már nem folytathatna önálló életet olyan közösség, melynek minden tagja veleszületett hajlamainál fogva csupa gazdálkodó vagy csupa kereskedő, vagy csupa művész akarna lenni. Ezért a fajkeveredés, a túlságosan egyoldalú, homogén beállítottság fellazítása bizonyos esetekben nagy előnyt jelenthet, de természetesen csak akkor, ha a kultúra szempontjából értékes fajjal, illetve valamely faj értékes egyedeivel történik a keveredés.


4. A fajnemesítés (eugenika)


Minden közösség elsőrendű érdeke, hogy azok az alapvető hajlamok, melyek benne nemzedékről nemzedékre öröklődnek, minél értékesebbek, kiválóbbak legyenek. Hiszen minden további számára ezek adják a lehetőséget, ezek tűzik ki a határokat. Az értékes átöröklési anyag, a szerencsés születés, az eugenezis olyan előny, amit vajmi nehéz mással helyettesíteni. Ezért a népek, nemzetek küzdelmében is nagyon sokszor nem azok száma, hanem minősége, mégpedig átöröklési anyaguk minősége dönt.

Ezt tapasztaljuk nagyrészt a természetben is. Egy-egy fajon belül már a természettől fogva a kiválóbbak számára van fenntartva az elsőbbség. Ezeket a természet átlag hosszabb életre, nagyobb szaporodásra, a többiek felett való uralomra képesíti. Ezzel szemben a természettől fogva gyengék, a degeneráltak többé-kevésbé kiselejteződnek, helyet adnak a kiválóbbaknak. Nagy részük már korán, az ivarérés előtt elpusztul vagy terméketlen marad. Hamarabb éri őket baj, betegség, szerencsétlenség, nehezebben tudnak kiszabadulni ezekből. Ezért nem degenerálódnak a vadon élő állatfajok, bár azok között is akadnak satnya, degenerált egyedek és nem degenerálódhat az emberiség sem addig, amíg természetesen, szinte vadon él.

A természetnek eme gondoskodásába azonban a kultúra, a domesztikáció erősen beleavatkozik. Ezért a domesztikált növény- és állatfajoknál éppúgy mint az embernél már nem garantálhatja a természet maga a degenerálódás elmaradását, a jóközepes átlag fenntartását avagy éppen az átöröklési anyag nemesedését, mind kiválóbb nemzedékek létrejöttét.

Hogy mi az értékes, illetve az értékesebb hajlam, átöröklési anyag, ez bizonyos mértékig relatív, adott viszonyok, körülmények szerint többé-kevésbé más és más. Így az ősembernél vagy a ma is vadon élő természeti népeknél nyilván nagyobb az értéké a testi erőnek, egészségnek, ügyességnek, szívósságnak, mint a kultúrviszonyok között élő népeknél. A kultúra az értékek rangsorát mindinkább a szellemiek felé tolja el, amennyiben számos testi előnyt feleslegessé vagy könnyen pótolhatóvá tesz, viszont a szellemi kiválóságoknak mind nagyobb érvényesülési lehetőségeket nyújt. Autóval, repülőgéppel, amiket az emberi szellem alkotott, a sánta ember is fölényesen maga mögött hagyhatja a gyorslábú Achillest. Egyes testi hibák, pl. a rövidlátás vagy egy sereg sebészetileg könnyen kezelhető baj, melyek a primitív ember számára végzetes fogyatékosságot jelenthettek, a mai orvostudomány mellett csaknem teljesen megszüntethetek. Viszont számos tudományos és művészi hajlam, mely kultúrviszonyok között zseniális alkotásokra képesít, az ősember helyzetében hasznavehetetlen, meddő adottság maradna. Tehát az olyan egyén, akinek természetes fogyatékosságát a kultúra ki tudja küszöbölni, kultúrviszonyok között nem tekinthető degeneráltnak, főleg akkor nem, ha e fogyatékosságokkal szemben olyan szellemi kiválóságokkal dicsekedhet, amiket a primitív ember talán egyáltalán nem, a kultúrember azonban annál inkább tud érvényesíteni.

A kultúra tehát önmagában még nem szükségképpen degenerál, legfeljebb átértékeli az értékeket, változtatja a kiválasztás alapját. Igaz, hogy a kultúra mellett életben maradnak és szaporodnak olyanok is, akik egyébként életképtelenek volnának, viszont a kiválóak sokkal nagyobb szaporodásra volnának képesek a kultúra áldásai következtében, mint primitív viszonyok között. Hogy azután a kiválóak ezzel a lehetőséggel nem élnek, sőt a kultúrát éppen szaporodásuk minél nagyobb korlátozására iparkodnak felhasználni, ennek oka már nem magában a kultúrában, nem is magában az emberi természetben, hanem csupán az emberi akaratban keresendő. Ahol pedig ez a helyzet fennáll, ott valóban lehet tartani az átöröklési anyag degenerálódásától, mégpedig önkéntes, szándékos degenerálódástól. És ez a veszedelem ma már közelről fenyegeti a kultúremberiséget. Minden kultúrállamban, mint ezt az előszóban idézett munkáimban statisztikai adatokkal részletesen igazoltam, a vezető társadalmi osztályok családjainak átlagos szaporodása lényegesen kisebb, mint az alsó osztályoké és jelentékenyen kevesebb, mint amennyi a népesség fenntartására minimálisan szükséges volna.

Ha minden ember születésénél fogva egyenlő volna, akkor itt csupán olyan mennyiségi veszteségről volna szó, mely más rétegek fokozott szaporodásával könnyen ellensúlyozható. Ámde, mint láttuk, az átöröklési anyag egyénenként, családonként igen különböző értékű, és pedig éppen a vezető réteg átlagtehetsége magasabb. Ez egyrészt a természet rendjéből következtethető, amennyiben az ellenkező állapot tartósan nem is állhatna fenn. Érthetetlen természetellenes helyzet volna, hogy egy szűkebbkörű, tehetségtelenebb réteg vezesse hosszú időn át a sokkal szélesebb és tehetségesebb réteget. De következik a vezetőréteg nagyobb átlagtehetsége abból is, hogy az alsóbb rétegek tehetségesebbjei szintén feljebb törekszenek, és pedig ma már mind nagyobb sikerrel. Végül pedig a beható tehetségvizsgálatok szintén a vezető réteg átlagos szellemi fölényét igazolták.

Mindez természetesen csak az átlagértékre vonatkozik, ami nagyon jól megegyeztethető azzal a kétségtelen ténnyel, hogy egyrészt a vezetőrétegekben is akadnak csökkent értékű egyének, másrészt az alsó rétegek körében is nagy számmal vannak igen tehetségesek. Ámde demokratikus korunkban az alsóbb rétegek legkiválóbbjai mind nagyobb számmal jutnak fel a vezető rétegekbe, viszik át ide értékesebb átöröklési anyagukat. Innen azonban az alsóbb rétegekbe rendszerint csak a selejtesebb elemek süllyednek vissza.

A természet rendje és az emberi társadalom érdeke azt kívánja, hogy mindenki a tehetségének, hajlamainak megfelelő helyre kerüljön. Ámde sem a természet rendjéből, sem a társadalom érdekéből nem következik szükségképpen az az előbbi tény, hogy a vezető réteg és annak értékesebb átöröklési anyaga a kihalás felé haladjon. Ez ugyanis annyit jelent, hogy az alsóbb rétegek tehetségesebb családjai pusztulásukkal fizetik meg a vezető rétegbe jutást és így a társadalom öröklődő tehetségkészletének folytonos elhasználásával vezettetik. Ez pedig pótolhatatlan minőségi veszteséget, az átöröklési anyag átlagértékének folytonos csökkenését, degenerálódást jelent.

A felsőbb rétegeknek e példáját idővel követik az alsóbb rétegek is, és pedig elsősorban azoknál a népeknél, nemzeteknél, amelyek a kultúra terén az élen haladnak és így a legtöbb kultúrértékről tettek tanúságot. Az egész emberiség vezető népeinek szaporodása már hosszú évtizedek óta folytonosan csökken, mind rohamosabban közelednek a pusztulás felé. Ebben ismét nem a mennyiségi, hanem a minőségi pusztulás, az egész emberiség átlagos kultúrértékének csökkenése jelenti a legnagyobb veszedelmet. Mindez ugyanis annyit jelent, hogy az emberiség a degenerálódás, az elbutulás felé halad.

Ha ez nem is következik szükségképpen a kultúrából, de azzal minden esetre, mint kísérő jelenség összefügg. A kultúra alacsonyabb fokán az alig serdülőkorban levő gyermek már komoly segítséget jelent a szülőknek, az igények szerényebbek, a gyermeket pedig mint istenáldást magától értetődően fogadják, úgy, amint a természet rendje szerint jön. Nem gondolnak arra, hogy a természet e rendjét befolyásolni lehet, vagy legalább annak módját, eszközeit nem igen ismerik, nehezebben is jutnak hozzá. A kultúra magasabb fokán a gyermek már mintegy kétszer annyi ideig tartó gondozást igényel, neveltetése sokkal költségesebb. Viszont a kultúra sokkal több élvezeti lehetőséggel csábít, fokozza a törtetést, amiben a gyermek akadály. Amellett a kultúra bőven nyújtja a kényelmes eszközöket is a nem kívánt gyermekáldás elkerülésére, ami lassankint divattá, szinte járvánnyá lesz és elkerülése mind nagyobb lelkierőt, hősiességet, áldozatos lelkületet igényel. Így válik a kultúra, ha nem is per se, mégis per accidens a degenerálódás, a nemzetpusztulás tényezőjévé, amint ezt az ókor hatalmas kultúrnépeinek tragikus sorsa igazolja.

Ezzel szemben régtől kezdve találunk törekvéseket, melyek a degenerálódás megakadályozására, illetve a fajnak, az átöröklési anyagnak nemzedékről nemzedékre kiválóbbá tételére irányulnak. Több-kevesebb tudatossággal ez volt a célja az ókori kultúrnépek egyes házassági törvényeinek, főleg pedig a gyenge vagy nyomorék újszülöttek elpusztításának. A középkorban ilyesféle intézményekkel nem igen találkozunk. Egyrészt e kor figyelme túlnyomóan a lélekre és a túlvilági életre irányult, másrészt e kor népeinek természethű szaporodása távol tartotta a degenerálódás veszedelmét.

Sokkal többet foglalkoztak az egész emberiség fokozatos nemesítésének kérdésével az újkor, főleg a felvilágosodás századainak gondolkodói. E kor azonban pusztán a neveléstől, a környezethatástól várta, hogy az emberi természet nemzedékről nemzedékre tökéletesebb legyen. Még a nagy Kant is valóságos elragadtatással gondol azokra a lehetőségekre, melyek e téren a nevelés számára nyitva állanak. Ámde, mint láttuk, a neveléssel csupán az egyént, a fenotípust lehet tökéletesítenünk, ennek eredménye nincs hatással a jövő nemzedék örökölt hajlamaira.

A múlt század második fele óta mindinkább előtérbe nyomult az átöröklési anyag, a genotípus nemesítésének, vagy legalább értékei megőrzésének, a degenerálódás elhárításának problémája. Egyrészt az örökléstani ismeretek e kérdést mind világosabbá tették, másrészt pedig a degenerálódás veszedelmét a kultúrnépek mind nagyobb aggodalommal látták közeledni. Így alakult ki az a tudomány, melyet Galton után eugenikának neveznek, kevésbé szerencsés elnevezéssel fajegészségtan, fajhigiéne (Rassenhygiene) néven is szoktak emlegetni. E tudomány célja az értékes átöröklési anyag minél nagyobb szaporítása (pozitív eugenika) és a csökkent értékű, degenerált átöröklési anyagnak minél teljesebb kiselejtezése (negatív eugenika).

Olyan eljárást, mellyel magát az átöröklési anyagot közvetlenül tudnók gyógyítani, javítani, tökéletesíteni, ma még nem is sejtünk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ilyesmit végleg kizártnak kell tartanunk, de egyelőre ilyen vállalkozáshoz hozzákezdeni se tudunk, legfeljebb az átöröklési anyag degenerálására vagyunk képesek külső behatások útján. Védelemre és nemesítésre ez idő szerint tehát csak egyetlen mód áll rendelkezésünkre, a kiválasztás. A szaporodásban résztvevő átöröklési anyagot úgy kell kiválasztanunk, hogy az értékes minél inkább, a csökkent értékű pedig minél kevésbé szaporodjék.

A negatív eugenika különféle eszközökkel iparkodik a káros átöröklési anyagot a szaporodásból kirekeszteni. Első sorban eugenikai felvilágosítással törekszik a felelősségérzetet az utódok iránt már a házastárs megválasztásánál, illetve a házasságra lépés eldöntésénél felébreszteni. Ezt támogatják a házassági tanácsadó intézmények, a hivatalosan, vagy az érdekeltek által vezetett eugenikai személyi lapok. Vannak, akik szükségesnek tartanak erélyesebb hatósági beavatkozást is, kötelező eugenikai vizsgálatot a házasságkötés előtt, vagy éppen eugenikailag indokolt házassági tilalmakat. Sőt egyes államokban a morális és jogi nehézségeket, az egyéni szabadság és a természetjogok hagyományos tiszteletét félretéve internálással vagy sterilizálással iparkodnak a degeneráltakat még abban is megakadályozni, hogy esetleg házasságon kívül örökítsék át nemkívánatos hajlamaikat.

Az eugenikai törekvéseknek azonban szintén vannak bizonyos morális határai. Hiszen, ha a közjóra, a közösség, a faj érdekeire való hivatkozás minden morális kötelezettség alól felmentene, akkor még mindezeken messze túlmenve, azt is követelhetnénk, hogy végezzék ki az összes tehetetlen öregeket, nyomorékká vagy tartósan betegessé váltakat, általában mindazokat, akikből a közösségnek több kára, mint haszna van. Ha pedig ettől visszariadunk, el kell ismernünk, hogy az egyénnek öncélja is van és nem csupán a közösség eszköze. És ez az egyéni öncélúság tiszteletbentartása kell hogy bizonyos határt szabjon a negatív eugenika olyan követeléseinek is, amelyek talán pusztán a közösség érdekeivel indokolhatók volnának.[52]

Egyébként a negatív eugenika legradikálisabb intézkedései is, mint puszta negatívumok, önmagukban teljesen elégtelenek a faj, az átöröklési anyag épségének fenntartására vagy fokozására. A puszta gyomlálás vajmi keveset ér, ha helyébe semmit se ültetünk. Sokkal fontosabb tehát a minél értékesebb átöröklési anyag minél bőségesebb szaporodása, vagyis a pozitív eugenika. Hiszen a degeneráltak már természettől fogva csökkent mértékben szaporodnak és veszedelem csak akkor állhat be, ha az értékes átöröklési anyag még ez alá csökkenti saját szaporodását. Tehát amily mértékben sikerül ismét az eugenikailag értékes egyének szaporodását fokozni, oly mértékben csökken a degeneráltak szaporodásával járó veszedelem és ezzel együtt a negatív eugenika jelentősége is. Amellett a degenerált, eugenikailag káros egyének száma aránylag igen kicsiny, összehasonlíthatatlanul többen vannak azok az egyének, akikre a pozitív eugenika követelményei vonatkoznak, vagyis erőteljes szaporodásuk kívánatos.

A mai eugenikai törekvések fonákja azonban, hogy míg a negatív eugenika terén pusztán a szaporodás gyanúja miatt hajlandók egyes államok a degeneráltakat elzárni vagy megcsonkítani is, a pozitív eugenika tekintetében sokkal messzebbmenő kíméletben részesítik az egyéni szabadságot. Általában az egyén szabad elhatározására bízzák, hogy legyen-e utódja és mennyi legyen. Ezt az egyéni szabadságot csupán bizonyos anyagi kedvezményekkel, családi pótlékkal, adókedvezménnyel, ösztöndíjjal, örökösödési törvényekkel iparkodnak befolyásolni. Emellett azonban elnézik a legraffináltabb fogamzásgátló eszközök forgalomba hozatalát, sőt szemet hunynak sok olyan mesterséges abortusz felett, melyek eugenikai szempontból kétségtelenül súlyos kárt jelentenek.

Azok a szociálpolitikai intézkedések, melyek a sokgyermekes családok anyagi helyzetén segíteni igyekeznek, kétségtelenül igen üdvösek és szükségesek, hiszen az elégséges szaporodás egyik akadálya éppen az a nagy anyagi hátrány, az a relatív nyomor, ami a sokgyermekes családot sújtja az agglegényekkel, a gyermektelen házasokkal, illetve az egy-két gyermekes szülőkkel szemben. Ettől a hátránytól lehetőleg minden eszközzel mentesíteni kell azokat, akik a közösségnek a legfontosabbat, a fennmaradásához nélkülözhetetlen, értékes ember-anyagot nyújtják. Emellett azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy az eugenika nem csupán anyagi, hanem nagyrészt, sőt talán első sorban erkölcsi kérdés. Hiszen a legcsekélyebb éppen ama társadalmi réteg szaporodása, ahol még néhány gyermek távolról se jelentene nyomort. Ezért a legmesszebbmenő támogatást érdemelnek mindazok az intézmények, melyek a közösség erkölcsi életének emelésén fáradoznak. Erkölcsi felemelkedés nélkül mint a tapasztalat mutatja a többi eugenikai eszközök alkalmazása vajmi kevés eredményre vezet, viszont az erkölcsi élet javulása egymagában többet eredményez minden más eszköznél. Ezt igazolja az is, hogy minden népnél a legbőségesebb gyermekáldás éppen ama körökben található, ahol őszinte, mély valláserkölcsi élet buzog.

Az eugenikának, az értékes emberanyag szaporodásának elősegítése terén legmesszebb megy a katolikus egyház. Igaz, hogy magasabb érdekek szempontjából intézményesen fenntartja a papok és szerzetesek cölibátusát, valamint a negatív eugenikában, a degeneráltak szaporodásának korlátozásában is erkölcsi korlátokat állít fel. Ezzel szemben viszont a legsúlyosabb bűnök közé sorolja és sokszor a szentségek kiszolgáltatásának megtagadásával bünteti mindazokat a cselekedeteket, amelyek Isten és a természet törvényeivel, valamint a közösség érdekeivel egyaránt szembehelyezkedve az új élet fogamzásának mesterséges megakadályozására, vagy éppen a már megfogamzott élet elpusztítására irányulnak. Ha a világi hatóságok hasonló szigorúságot tanúsítanának, ha mindazokat, akik a fogamzást mesterségesen gátló eszközök használatában, terjesztésében, avagy a megfogamzott élet elpusztításában résztvesznek, szabadságvesztéssel, vagy akár véres eszközökkel is büntetnék amiket az ártatlan degeneráltakkal szemben egyes államok már puszta gyanúból is alkalmaznak
ez kétségtelenül mindennél hathatósabban szolgálná a pozitív eugenikát.
Ámde az ilyen törvények nyilván a törvényhozók nagy részét is súlyosan érintenék,
és bizonyára erélyesen tiltakoznának az emberi méltóság és
az egyéni szabadság ilyen súlyos korlátozása ellen talán éppen azok,
akik a szélsőséges negatív eugenikai törvények sürgetésével
a csökkent szaporodási értékűek minden egyéni szabadságát
és öncélúságát maradéktalanul hajlandók alárendelni a közösség érdekeinek.
Vajon nem ebben a kétféle mértékben,
ebben a hipokrízisben kell-e látnunk az eugenikai törekvések eddigi csekély eredményét?

Mármost felvetődik az a kérdés, lehet-e az eugenikát valamely kiváltságos faj fokozott szaporításával és a másfajú egyének szaporodásának korlátozásával azonosítanunk, mint azt a fajmítosz egyes irányai gondolják? E kettő természetesen azonos volna, ha valamely átlagban kiválóbb faj minden egyede értékesebb volna a többi fajok minden más egyedénél. Ez azonban, mint említettük, távolról se állítható. Hiszen a legkiválóbb fajhoz is tartoznak degeneráltak, amint az alsóbbrendű fajoknak is lehetnek igen értékes egyedei. Ha tehát különválasztanék az értékes és a degenerált egyéneket, mindkét csoportba fajilag igen különbözők kerülnének. És amiként a közösség számára az egyik csoport minél erőteljesebb szaporodása kívánatos, éppúgy nem kívánatos ez a másik csoportnál, bármily fajúak legyenek is annak egyedei. Mert valóban nem a közösség érdekét szolgálná, ha bizonyos idióták nagyobb szaporodását sürgetnénk, mivel ezek a kiváltságos faj tagjai, viszont igen értékes egyének szaporodását gátolnánk csupán azért, mert valamilyen más fajhoz tartoznak. Tehát nem pusztán valamely fajiság az, ami a közösségre nézve jó, előnyös, kívánatos. Sőt pusztán valamely fajiság előnyben részesítése a szaporodásnál könnyen az átöröklési anyag értékének csökkenésére, degenerálódásra vezethet.

Egyébként az eugenikának faji alapon történő megvalósítása, főleg fajilag erősen kevert közösségekben gyakorlatilag keresztülvihetetlen. Hiszen ezek körében vajmi kevés azon egyének száma, akik határozottan egy fajhoz, főleg éppen a kiváltságos fajhoz tartoznak. Ezek önmagukban képtelenek volnának mégoly szaporodás mellett is a közösséget fenntartani. Ha tehát a többieknek, mint nem kívánatos, vagy legalábbis kétes értékű elemeknek a szaporodását gátolnánk, ez semmi esetre sem a közösség előnyére, megerősödésére, hanem pusztulására, kihalására vezetne.

Hasonlóképpen kell eugenikailag megítélnünk az idegen elemek beolvasztásának kérdését. Minden közösségnek éppúgy előnyére válik, ha értékes tagjainak száma akár természetes szaporodás, akár beolvasztás útján gyarapodik, amiként a degenerált egyének bármilyen gyarapodása csak hátrányt, tehertételt jelent. Tehát egy idegen közösségnek, vagy ilyen közösség válogatás nélkül vett nagyobb csoportjának beolvasztása eugenikailag nem kívánatos akkor, ha a beolvasztandó közösség átöröklési anyagának átlaga alacsonyabb értékű, mint a befogadó közösségé, mert ez az utóbbi átlagértékének csökkenését, degenerálódását jelenti. Viszont kívánatos az olyan beolvasztás, ahol az átöröklési anyag átlagértéke a befogadó közösség átlagértéke felett áll. Ez természetesen inkább csak elvi megállapítás, a gyakorlatban vajmi nehéz, sőt sokszor lehetetlen eldöntenünk, hogy melyik közösségnek értékesebb az átlagos átöröklési anyaga. A beolvasztás egyébként rendszerint egyénenkint történik, az egyéneknél pedig már sokkal könnyebb eldöntenünk, legalábbis azt, hogy kiknek beolvasztása határozottan nyereség és kiké határozottan nem kívánatos.

A fenti elvi megállapítás azonban mutatja a fajnemesítésnek, az átöröklési anyag értékesebbé tételének egyik legalábbis elméleti lehetőségét. A puszta beltenyésztés ugyanis, ha az válogatás nélkül, vagyis a különböző értékű elemek egyenlő szaporodásával történik, csupán konzerválja a faj átlagértékeit. Új értékek kitermelése, vagyis a faj szorosabb értelemben vett nemesítése csak célszerű kiválasztással, illetve új értékes elemek beolvasztásával lehetséges. Az ilyen nemes keveredés minőségben és fokozatban egyaránt új értékes kombinációkat hozhat létre az átöröklési anyagban, aminek erőteljes továbbszaporodása az egész faj átlagát megnemesíti, ha a kevésbé kedvező kombinációk szaporodása alacsonyabb marad. A faj tisztasága azonban ezáltal természetesen csökken. Mindez mutatja, hogy a fajtisztaságra törekvés és a fajnemesítés nem azonosak, sőt ellentétben is állhatnak egymással.


IV. AZ EMBERFAJOK ANTROPOLÓGIÁJA


I. Az emberiség faji tagolásának nehézségei

Az előzőkben láttuk az emberfajok kialakulásának elméletét. Most vizsgáljuk, hogy a jelenben, illetve a történelmi idők néhány évezredében miként tagolható fajilag az emberiség.

Az emberiség hosszú életfolyamatán keresztül kialakult sokféle faj leírása azonban nem egy nehézségbe ütközik. Egyik nehézség, hogy valamely faj, még a tisztának mondható faj egyedei se mind teljesen egyformák; nem ugyanannak az egyéniségnek változatlan megsokszorozódásai, nem ugyanannak a bélyegzőnek többszörös lenyomatai. Így az egyéni különbségek, variációk mintegy átmenetet képeznek egyik fajból a másikba, áthidalják a közöttük levő különbséget, főleg, ha csak egy-egy faji jegyet veszünk tekintetbe.

Ennél nagyobb nehézséget jelent azonban az a körülmény, hogy a fajok nem egymástól elkülönülten a maguk tisztaságában állnak előttünk, hanem egymással sokszorosan és bonyolultan keveredve, úgyhogy tiszta fajú nagyobb közösség az emberiség, főleg a kultúremberiség körében mint említettük ma már nem található. Sőt egyes fajok összeolvadásából hosszú beltenyésztés mellett kialakulhattak olyan keverékfajok, amelyek könnyen a tiszta faj látszatát keltik. Így azután többé-kevésbé mindig vitatható, hogy valamely faj eredetileg tiszta volt-e, avagy több faj keveredéséből alakult ki.

További zavaró körülmény, ami főleg a műkedvelők és a nagyközönség körében okoz sok tévedést, hogy az emberiség faji tagolódását sok más olyan tagoltság keresztezi, amik a fajisággal összefüggésben nincsenek, azzal legfeljebb csak esetleges kapcsolatot mutatnak. Így sokszor összetévesztik a faji rokonságot a nyelvrokonsággal, valamely néphez, nemzethez, nemzetiséghez tartozással, avagy éppen az állampolgársággal. A közvéleményben és a napi sajtóban ezek egymással keresztül-kasul keveredve kaotikus állapotot teremtenek a fajkérdés körül, ami azután sokszor az illetékesek tisztánlátását is elhomályosítja.

A fajrokonság, mint már kifejtettük, a közös leszármazáson, az átöröklési anyagnak ebből folyó hasonlóságán alapul. E fajiságot semmi mással nem lehet elnyerni csak a megfelelő ősöktől való születéssel. Ezért a fajiság az egyénnek léte első pillanatától meglevő adottsága, amit semmiféle nyelvi, népi, nemzeti vagy állami közösségbe lépéssel nem lehet módosítani. A fajrokonságot tehát nem szakíthatják szét, nem szüntethetik meg az egyéb közösségek szerint való tagolódások, amint semmi más közösségbe tartozás se lehet a fajrokonság alapja.

Míg a fajiság biológiai végzet, megváltozhatatlan, örökölt adottság, a többi közösségekhez tartozás nem öröklődik megváltozhatatlan végzetszerűséggel. Ha tehát e közösségek eredetileg egy fajt jellemeztek is, később a faj egyes tagjai azt elhagyhatták és helyükbe más, idegen fajú egyének léphettek.

A nyelvközösséghez tartozás alapjának az anyanyelvet szokták tekinteni. Lehet valaki magyar, német, francia vagy orosz anyanyelvű és ennek alapján tartozhat az ilyen anyanyelvű népekhez, illetve tekinthető a finn-ugor, germán, román vagy szláv nyelvcsalád egyik tagjának. Ilyen fajok azonban nincsenek, mert egy faj se foglalhat le valamely nyelvet kizárólagos anyanyelvéül. Az anyanyelv nem öröklődő sajátság, hanem tisztára szerzett tulajdonság. Még csak azt se igazolhatjuk, hogy a csecsemő faji alkatánál fogva valamely anyanyelv megtanulására nagyobb hajlandóságot mutat, mint egy másikéra. A nyelv egyik népről vagy fajról a másikra minden biológiai nehézség nélkül vándorolhat, sőt a történelem tanúsága szerint vándorol is. Az északamerikai Egyesült Államok angol anyanyelvű polgárai között megtaláljuk a legkülönbözőbb fajú és nemzetiségű bevándoroltaknak, még az egykor behurcolt néger rabszolgáknak leszármazottait is. Bár az anyanyelv rendszerint szintén egyszeri adottság, de nem örökölt, hanem szerzett adottság, ami teljesen el is felejthető és egy másik nyelv, mintegy második anyanyelv elsajátítható. Ha az anyanyelv volna a fajiság alapja, akkor addig egy gyermek se tartozhatna semilyen fajhoz, amíg valamilyen nyelvet anyanyelvként meg nem tanult, egyes süketnémák vagy az idióták pedig esetleg életük végéig ki lennének zárva minden emberi faj közösségéből.

A népi vagy nemzeti hovatartozás se öröklött végzet, nem azonos a fajrokonsággal. Hiszen minden néphez, nemzethez különféle fajú egyének tartoznak és minden faj egyedei többféle nép és nemzet kebelében feltalálhatók. Van tehát porosz, cseh vagy ír nép, de ilyen fajok nincsenek, hanem e népek oly fajok keverékéből állanak, amelyek más nép kebelében is megtalálhatók. Ugyanaz az egyén is lehet élete folyamán különféle nép vagy nemzet tagja, egyikből a másikba ismételten átléphet. Ez pedig azt mutatja, hogy valamely néphez vagy nemzethez tartozás lényeges kritériumai olyan sajátságok (kultúra, szokások, hagyományok stb.), melyek nem öröklődnek, hanem megszerezhetők, átvándorolhatnak.

Az állampolgárság tisztára jogi kapcsolatot jelent, amit egy egyén elvileg szinte tetszése szerint változtathat és egymás után akár az összes állampolgárságokat is felveheti. Viszont az állampolgárságot meg is lehet tagadni, vissza is lehet vonni és manapság sok egyén van, akinek semmiféle állampolgársága sincs. Tehát léteznek pl. svájci, angol vagy kanadai állampolgárok, de ilyen fajok nincsenek.

A tiszta fajt bizonyos öröklődő vonások szoros és nagy mértékben állandó kapcsolata jellemzi. Bár e vonások szoros kapcsolata a keveredés folytán bizonyos fokig fellazul, együttes előfordulásuk, főleg kisebb mérvű keveredés esetén mégis gyakoribb, mint azt puszta véletlen alapján várhatnék. Más szóval e vonások szoros korrelációt mutatnak különösen olyan vidékek lakosainál, melyek nagy mértékben közös leszármazásúak. Így pl. Északnyugat-Európában a szőke haj, kék szem, hosszú koponya, magas termet, világos bőr stb. mutatnak szoros korrelációt, vagyis sokkal gyakrabban fordulnak elő egymással, mint más vonásokkal kapcsolatban, még ha ritka is az olyan egyén, akinél mindezek a vonások együtt találhatók. Viszont Közép-Európában, az Alpok vidékén a barna haj, barna szem, kerek koponya, alacsony, zömök termet, barnás-fehér bőr stb. mutatnak hasonlóan szoros korrelációt. Ezeket tehát egy-egy faj jellemző vonásainak tekintjük, bár nincs olyan nagyobb emberi közösség, amelynek minden tagjánál e vonások valamennyien meglennének, sőt kevesen akadnak egyes személyek is, akiknél mind e vonások együtt jelentkeznének.

Azt természetesen nem tarthatjuk lehetetlennek, hogy azok a fajok, melyeket bizonyos vonásoknak ilyen szoros korrelációjával jellemzünk, önmagukban nem eredeti, tiszta fajok, hanem két vagy több faj keveredéséből hosszú beltenyésztéssel kialakult fajkeverékek. Ezt azonban legfeljebb a faj történetének messzi őskorra visszamenő vizsgálatával lehetne eldöntenünk, ami a kellő fosszilis maradványok hiányában teljes bizonyossággal alig lehetséges.

Ezenkívül kialakulhatnak az egyes fajoknak bizonyos vidékeken olyan sajátos helyi változatai, amelyeknél vitatható, hogy nem valamilyen új fajjal állunk-e szemben. Mindezekből érthető, hogy az emberiség faji tagolása körül még sok zavar, eltérő vélemény uralkodik. Fokozza e zavart az is, hogy az elnevezések is igen különbözőek. Ugyanazt a fajt gyakran más és más néven említik, máskor viszont ugyanazzal a névvel más és más fajt jelölnek.

Az emberiségnek feltűnő testi vonások szerinti osztályozása már az ókorban is szerepel. Az osztályozás leggyakoribb alapjaként a legszembetűnőbb különbség a bőr színe szerepel. Eszerint már ősidők óta megkülönböztettek fehér, sárga és fekete emberfajtákat. Ugyancsak régi kísérlet a Biblia alapján való osztályozás. Minthogy itt a mai emberiség közös őseként Noé szerepel, az emberiséget ennek három fia, Szem, Kám és Jafet ivadékai szerint próbálják osztályozni. Mások világrészek szerint osztják fel az emberiséget európai, ázsiai, afrikai, amerikai és ausztráliai fajra. Linné is, akit az emberiség tudományos osztályozásának kezdeményezőjeként szoktak tekinteni, az akkor ismert négy világrész szerint fehér, sárga, fekete és vörösbőrű emberfajtát különböztet meg. Blumenbach már többféle testi jelleg alapján kaukázusi, mongol, etiópiai, amerikai és maláji fajtára osztja az emberiséget.

A XIX. században egyrészt az emberiség különböző ős-szülőpároktól származásának elmélete, másrészt a leszármazáselmélet bonyolították tovább a felosztást. Újabban viszont a geneológiai, leszármazási szempontokat mindinkább mellőzik, amiknek kutatása legalábbis egyelőre úgysem kecsegtet sok reménnyel. Ehelyett csupán a meglevő morfológiai hasonlóságok és különbségek alapján iparkodnak az emberiséget fajokra tagolni, illetve e fajokat leírni. Tehát azt vizsgálják, hogy egyes nagyobb és lehetőleg homogén csoportokban mely öröklődő sajátságok mutatnak szoros korrelációt és ennek alapján iparkodnak egyes fajok jellemző vonásait megállapítani. Emellett viszont sokszor függőben marad az a kérdés, hogy vajon az így megállapított fajok valóban önálló, tiszta fajok-e, avagy hány és milyen fajokból alakult fajkeverékek, valamint az is, hogy melyek tekinthetők külön fajoknak és melyek csupán egy nagyobb faj helyi variációi, alfajai, illetve mely fajok vannak egymással közelebbi leszármazási rokonságban. Az is lehetséges e módszer mellett, hogy egy fajba kerülnek olyan csoportok, melyek nem a közös leszármazás folytán, hanem csak a véletlenül egyforma mutációk alapján vagy a közös környezethatás következtében mutatnak hasonló sajátságokat. Viszont külön fajba kerülhetnek olyan csoportok, melyek közös leszármazásuk ellenére csupán újabb keletű mutációk vagy eltérő környezethatások alapján különböznek egymástól. Tehát a genealógiai és a tisztán morfológiai fajkutatás olykor lényegesen különböző eredményekre vezethet.

A fajvizsgálatoknál vigyáznunk kell továbbá arra, hogy az ne csak egy-két faji vonásra terjedjen ki, hanem lehetőleg sokoldalú legyen. Ezért a vizsgálatokat lehetőleg élő egyéneken végezzük. A csontvázon végzett vizsgálatok mindig hiányosak és könnyen félrevezethetnek, főleg ha maga a csontváz se teljes vagy a csontok esetleg nem ugyanazon egyénhez tartoztak. Többé-kevésbé hiányosak a fényképek is. Arra is ügyelnünk kell, hogy lehetőleg ugyanazon nemű egyéneket hasonlítsunk össze, nehogy a nemi és a faji különbségeket összetévesszük. Valamely közösség faji vizsgálatánál nem helyes azt csak a közösség valamilyen szempontból kiválogatott csoportján (pl. fegyenceken vagy egyetemi hallgatókon) végezni. A vizsgálatokat minden egyénnél ugyanazon szempontok szerint, ugyanolyan módszerrel és eszközökkel kell végeznünk. Az egyének lehetőleg középkorú egyének legyenek; gyermekeknél vagy öregeknél ugyanis egyes faji vonások módosultan jelentkezhetnek.[53]

Mindezekből érthető, hogy az emberiség faji tagolására felmerült eddigi kísérleteket mind csak többé-kevésbé önkényes, bizonytalan, ideiglenes próbálkozásoknak tekinthetjük, sőt kérdés, hogy e téren egyáltalán lehetséges-e valaha egyértelmű és végleges megoldásra jutnunk.


2. A főbb fajok antropológiai jellemzése


Ha az emberiség faji tagolásának eddigi próbálkozásairól összefoglaló képet akarunk nyújtani, mindenek előtt meg kell különböztetnünk azokat a fajokat, amelyeket ma csupán fosszilis maradványokból ismerünk, de élő képviselői már nem ismeretesek. Valószínű azonban, hogy e fajok se pusztultak ki teljesen, csupán beolvadtak más, ma is élő fajokba és átöröklési anyaguk ezekében elkeveredve, erősen felhígulva ma is tovább él. Ilyen ősi fajok voltak Európában a heidelbergi ember, a neandervölgyi faj, az Aurignac-faj, a Cro-Magnon-faj stb. Hogy e fajok milyenek voltak, azt ma nagyrészt fantázia útján iparkodnak rekonstruálni, az azonban bizonyos, hogy a mai fajoktól lényegesen különböztek.

Külön csoportba kell sorolnunk továbbá azokat a csekély számban még ma is élő fajokat, melyek mint az emberiség ősibb, primitívebb faji alakulatainak képviselői a későbbi nagy fajok elől az emberi élettér határaira szorulva számban és történelmi szerepben egyaránt jelentéktelen csoportokként maradtak fenn. Ezeknek egy része már a történelmi időben halt ki, de a többi is általában a pusztulás felé közeledik. Ide szokták sorolni a különféle pigmeus népeket, a busmanokat, veddákat, negritókat stb. Ezek egy része nyilvánvalóan különbözik a ma élő nagy fajoktól, de szoktak ide sorolni néhány vitás közbeeső vagy keverék fajt is.

E jelentéktelen embercsoportokon kívül a ma élő emberiséget rendszerint három nagy fajkörre osztják, a már említett fekete (negrid), sárga (mongolid) és a fehér (europid) fajkörre. Ezek, valamint keverékeik uralkodnak ma az emberiség életterén.

Számban és történelmi szerepben leggyengébb ezek közül a fekete fajkör, melynek lélekszámát jelenleg kb. 110 millióra becsülik. Legáltalánosabb jellemző vonásuk a sötét bőrszín, mely a feketésbarnának különböző árnyalatait veheti fel. Hajuk fekete, göndör, koponyájuk többnyire hosszú, testalkatuk nyúlánk, végtagjaik hosszúak, ajkuk vastag, kifordított, orruk széles, lapos, az orrgyök alacsony. E fajkörön belül sokféle faji változat él, amiknek pontos leírása és elkülönítése még igen hiányos. Hazájuk általában a forró égöv, elsősorban Afrika, India és Ausztrália szigetvilága, továbbá Amerika, ahol e fajkört főleg az egykor behurcolt rabszolgák utódai képviselik. E fajkör, főleg életterének határvonalain különböző variációk útján közeledik a többi fajkörök variációs határaihoz.

Az előbbinél mind számban, mind történelmi szerepét tekintve lényegesen jelentősebb a kb. 720 millió lélekre becsült sárga vagy mongolid fajkör. Általában bőrszínük sárgás, fakó, hajuk fekete sima, koponyájuk kerek, arcuk széles, lapos, kiálló járomcsontokkal, orruk széles, orrgyökük alacsony, szemük kicsiny, a belső szemzuguk a mongolredő következtében alacsonyabb, szemrésük ennélfogva ferde, testalkatuk alacsony, széles, zömök, végtagjaik rövidek. Jellemző sajátságuk még az újszülöttek hátán a keresztcsont tájékán látható kékesbarna mongolfolt mely azonban az első évek folyamán eltűnik. E hatalmas fajkör népesíti be Ázsia óriási térségeit, de ehhez sorolhatók a sarkvidék eszkimói és Amerika indiánjai is. Kelet-Európa lakóinak faji összetételében szintén jelentékeny arányban szerepel, főleg fehér fajokkal keverve. E fajkör sokféle variációja alapján rengeteg fajra osztható, melyek egyes vonásai a fentebb említettektől többé-kevésbé eltérhetnek és közeledhetnek a többi fajkörök szomszédos variációihoz. E hatalmas fajkör sok-sok fajának és alfajának részleges antropológiai feltárása még szintén nagyon hiányos. E fajkörhöz tartozó népek főleg az ókorban és a középkorban játszottak vezető szerepet az emberiség történetében. Az újkorban a fehér faj mindinkább háttérbe szorította őket. Napjainkban azonban egyes mongol népek kezdenek ismét a fehér fajú népek veszedelmes versenytársaivá lenni és nem lehetetlen, hogy a jövő nekik fogja juttatni a vezetőszerepet.

A fehér fajkör jelenleg mind számban, mind történelmi szerepben a leghatalmasabb. Lélekszámát 900 millióra becsülik. E fajkörben találhatók a bőr-, szem- és hajszínt tekintve egyaránt a legvilágosabb árnyalatok, bár e színek a sötét árnyalatok felé itt is sokféleképpen variálódhatnak. A fehér fajkör bőre általában világos és vékony, ezért az áttetsző véredényektől sokszor rózsás színű. A haj a világosszőke és a sötétbarna között variálódhat, vékony, sima vagy hullámos. A szem kék, szürke, zöld vagy barna színű. A koponya lehet hosszú, keskeny vagy rövid, kerek, ugyanígy az arc is. Az orr fejlett, többnyire keskeny, kiálló, a járomcsont viszont gyengén fejlett. A termet arányos, rendszerint magas vagy középmagas. E faj hazája Európa, innen azonban többé-kevésbé szétterjedt úgyszólván minden földségre, különösen Észak-Amerikára és Ausztráliára.

E fajkörbe bizonyára több keverék faj tartozik, ezért az összes sajátságok oly nagy variálódást mutatnak, ami e faj kör egységes jellemzését szinte lehetetlenné teszi. Egyes fajok, mint egyéb fajkörök elemeivel kevert variációk mintegy átmenetet mutatnak a fehér fajkör és a többi fajkörök között. Viszont sokszor vitás, hogy e fajok melyik faj körbe sorolhatók inkább, ugyanígy vitatható, hogy melyek az önálló és melyek a kevert fajok, valamint az is, hogy ez utóbbiak miféle fajok keveredéséből alakultak. Minthogy azonban e fajkört dolgozták fel eddig antropológiailag legjobban és egyébként is bennünket ez érdekel leginkább, az alábbiakban kissé részletesebben is ismertetjük a főbb europid fajokat.

Az europid fajok közül a legtöbbet vizsgált és leggyakrabban emlegetett az északi faj. Sokan (pl. Paudler, Schwantes, W. Schmidt, v. Eickstedt) nem tartják egységes, eredeti fajnak, hanem különböző fajok, elsősorban a cromagnon- vagy a dáli faj és az eu-faj keverékének. Egyesek az északi faj mai képében is többféle típust és tájtípust különböztetnek meg, így pl. v. Eickstedt teuto-, dalo- és fenno-nordicus típusra tagolja e fajt. Tehát még e legalaposabban vizsgált faj mibenlétére nézve is lényegesen eltérő vélemények uralkodnak. Az északi faj legjellegzetesebb antropológiai jegyeire vonatkozólag is sok eltérő, ingadozó véleménnyel találkozunk és egyes szerzők bizonyos vonások terén igen széles variációt engednek meg, amik e fajnak határvonalait meglehetősen elmosódottá teszik és a más fajokba való átmenetet jelzik. A jellegzetes északi típusokként szereplő arcképek távolról se mutatnak egységes képet és sokszor legalábbis erősen vitatható, hogy az illető egyént az északi vagy pedig más faj körébe sorolhatjuk-e inkább.

Az északi faj általában a legvilágosabb embertípus. Bőre rózsásfehér, haja szőke vagy vöröses, lágy, gyengén hullámos, szeme világos, kék vagy szürke. Termete magas, nyúlánk, koponyája hosszúkás, arca keskeny, orra keskeny, előreugró. E faj legelterjedtebb Északnyugat-Európában, Svédországban, Norvégiában, Dániában, Észak-Németországban, Hollandiában, Észak-Franciaországban, Anglia keleti partjain, továbbá előfordul Lengyelországban, Finnországban, Oroszország északnyugati részein. Dél-Kelet felé szórványosan, mindinkább más fajokkal keveredve jelentkezik. Kivándorlás folytán Kanadában, az Északamerikai Egyesült Államokban, Dél-Afrikában és Ausztráliában is jelentékeny mennyiségben található. Az ókorban e fajt főleg a régi germán népek képviselték, de bizonyára a görög, római és makedón nép faji összetételében is számottevő szerepe volt. Azóta Európa lakosságának faji összetételében mindinkább háttérbe szorul (Entnordung).

A mediterrán vagy földközi-tengeri, nyugati, ibériai, liguri stb. néven is jelölt faj általában a legsötétebb az europid fajok közül. Bőre barnás, haja sötétbarna vagy fekete, puha, hullámos vagy fürtös, szeme szintén barna vagy fekete. Termete inkább alacsony, arányos, karcsú, mozgékony, koponyája hosszúkás, hátul csúcsos, arca keskeny, orra fejlett, egyenes, kissé széles, az ajkak kissé vastagok. E fajon belül is többféle alfajt és típust szoktak megkülönböztetni, amelyek elkülönítése azonban még kevésbé határozott, mint az előbbi fajnál. A mediterrán faj legelterjedtebb a Földközi-tenger partvidékén és szigetein, főleg Spanyolországban, Portugáliában, Dél-Franciaországban, Közép- és Dél-Olaszországban, Afrika északi partvidékein és nyugati szigetein, de előfordul Anglia délnyugati részein, Írországban, Svájcban, Romániában és másutt is Európában délnyugattól északkelet felé mind ritkábban és mindinkább más fajokkal keverten. Dél-Amerikában szintén sok bevándorolt mediterrán fajú él.

A dinári faj, melyet egyesek az előázsiai fajjal azonosítanak, magas, nyúlánk, csontos termetével tűnik ki. Koponyája magas, igen rövid, hátul lecsapott, arca hosszú, keskeny, markáns, orra nagy, húsos, erősen kiálló, többnyire domború, sasorr. Szája nagy, az ajkak duzzadtak, az áll erős. Kezei nagyok. Az egész testalkata csontos, durvább vonású. A bőre középvilágos, haja sötétbarna vagy fekete, szőrzete általában sűrű, erősen fejlett. A szeme sötétbarna vagy fekete. Itt is szoktak többféle alfajt megkülönböztetni, melyek jellemzése és elterjedése azonban még nagyon határozatlan. A dinári faj legsűrűbben Délkelet-Európában, a Dinári-Alpok környékén, tehát a Balkán-országokban terjedt el. Ugyancsak gyakori még Ausztriában és Dél-Németországban, főleg Stájerországban, Tirolban, Bajorországban, továbbá Magyarországon, valamint a rutének, szlovákok, lengyelek között, Észak-Olaszországban, Svájcban és Angliában is.

Az alpi vagy alpesi faj, melyet keleti faj és sok egyéb névvel is szoktak jelölni, már több tekintetben közeledik az ázsiai, mongolid fajkörhöz és egyesek szerint vitás, hogy melyikbe sorolható inkább. A keleti faj elnevezés is ezt a keleti vonatkozást akarja jelölni. E fajt elsősorban a zömök, széles, kerekded testalkat jellemzi. Termete alacsony, széles, hízásra hajlamos. Nyaka rövid, végtagjai szintén aránylag rövidek, vaskosak. A koponya, az arc rövid, kerek, az egész fej gömbölyű, zsírpárnás, lágy vonású. Az orr kevéssé kiemelkedő, széles, rövid, olykor kissé pisze. A szemek barnák, kicsinyek, a haj sötétbarna, vastagszálú, a testszőrzet gyengén fejlett, kissé ritka. A bőr kissé vastag, sárgás színű. Itt is többféle tájtípus és egyéb fajokhoz közeledő alak van, melyek határai elmosódottak. E faj legelterjedtebb Közép-Európában, Svájcban, Dél- és Közép-Németországban, Közép-Franciaországban, Belgiumban, továbbá Ausztriában, Magyarországon, Csehországban, Észak-Olaszországban, de előfordul Angliában, Hollandiában, Dániában, Norvégia déli részein és szórványosan vagy más fajokkal keverve Európa egyéb részein is. Egyesek (pl. Eickstedt) a lappokat szintén ide sorolják, akiket mások viszont az ázsiai fajkörhöz számítanak.

A keletbalti, vagy keletinek, baltinak, keleteuropidnak is nevezett faj önállósága még eléggé vitás. Vannak, akik az északi faj egyik változatának, mások északi, alpi és mongoloid[54] fajok keverékének tartják. E faj az északi fajhoz hasonlóan világos színezetű. Haja fakó, fehéressárgás, hamúszőke, kenderszínű, kissé vastag, merev, a szőrzete általában gyengén fejlett. A szeme tompakékes, zöldes vagy szürkés vízszínű. Bőre fakó, szürkésfehér, aránylag vastag. Testalkata viszont inkább az alpi és a mongoloid fajokra emlékeztet. Termete kisközepes, széles, csontos, esetlen. Koponyája rövid, arca rövid, széles, szögletes, kiálló járomcsontokkal. Ez, valamint a kicsiny, sokszor ferde, mongolredős szemrés és a fejletlen, tömpe, pisze orr az arcnak mongoloid jelleget adnak. Legelterjedtebb Kelet-Európában, a Baltikumban, Oroszországban, Finnországban, Lengyelországban, Poroszországban, Magyarországon. Szórványosan elhúzódik Franciaországig, a Balkánig, kelet felé pedig az Uralon keresztül Szibériáig.

Ezt az öt fajt szokták az europid fajkör legfőbb képviselőiként emlegetni és ezeket dolgozták fel eddig aránylag legalaposabban. Kívülök azonban még számos kisebb fajjal találkozunk Európában. Földrészünknek főleg a Baltikumtól a Balkánig terjedő sávtól keletre eső fele antropológiailag még nagyon kevéssé ismert. E bonyolult faji összetételű területen rengeteg kisebb-nagyobb faj és faj keverék tanyázik, melyek faji elkülönítésére nézve még csak néhány határozatlan próbálkozással találkozunk. A hatalmas orosz síkságon keresztül szinte a középkor végéig a legkülönbözőbb fajú nomád és félnomád népek vándoroltak, keveredtek és árasztottak újabb faji elemeket Európa távolibb vidékeire is. E faji keveredés, legalább átszivárgás formájában ma is tart. A nagyobb jóléttel kecsegtető és kevésbé szaporodó Nyugat vonzza a szaporább és nyomorúságosabb viszonyok között élő keleti népeket. Nyugatról keletre viszont mind ritkább lesz a vándorlás. Így a nagyrészt mongoloid jellegű Kelet, a »szláv tenger« lassanként felmorzsolja, elnyeli Nyugat-Európát,

Mi, magyarok éppen a válaszfalon állunk. Éppen ezért a magyarság faji képe nemcsak nemzeti, hanem általános európai szempontból is fokozott figyelmet érdemel.



3. A magyarság faji képe


Az előzőek után nem lesz nehéz megértenünk, hogy »magyar« fajról mint egységes antropológiai képről nem lehet szó, amint nem lehet szó pl. német, francia vagy angol fajról sem. Ha csak egy kevéssé is megfigyeljük a mai magyarság képviselőit, nyilvánvalóvá lesz, hogy egy fajilag nagyon is bonyolult kép előtt állunk, melynek elemzése távolról sem könnyű feladat.

Hazánknak a Kárpátok hegykaréjától övezett termékeny medencéje a kelet felől gomolygó népáradattal szemben az első biztonságot ígérő menedékhely, ahol vándorlása folyamán hosszabb, rövidebb időre sokféle nép megnyugodott. Ilyenek voltak a túlnyomórészt mongol vagy mongoloid hunok, avarok, valamint a hasonlóképpen mongoloid bolgár-török népek, továbbá különféle, valószínűleg nagyrészt északi jellegű germán törzsek, valamint bizonyára keletbalti és dinári fajú szláv népek, végül a jazygok, szarmaták, dákok és egy sereg egyéb nép, melyeknek faji jellege szinte teljesen ismeretlen, sőt talán nevükről se tudunk. Tartós hazát azonban egyik sem tudott itt magának teremteni. De, ha el is tűntek e népek hazánk területéről, életelvük, emberanyaguk és ezzel együtt faji arculatuk mégse veszett ki nyomtalanul. Vagy az egész nép, vagy visszamaradt, szétszóródott kisebb csoportjai beleolvadtak az utánuk jövő népekbe és abban tovább élve módosították az újabb lakosság faji képét. Így a Kárpátok medencéje a különböző fajok elemeinek valóságos gyűjtőedényévé let.t

Ugyanez folytatódott a magyarság honfoglalásával is. Az itt talált különféle elemű gyér lakosságot a magyarság bizonyára nem irtotta ki teljesen, hanem inkább a maga érdekében felhasználta, úgyhogy ez rövidesen beleolvadt a magyarságba, annak ma már kielemezhetetlen alkotórészévé lett. Egyébként maga a honfoglaló magyarság se volt fajilag egységes. Bármily keveset tudunk honfoglaló őseink faji képéről, annyi és úgyszólván csak annyi bizonyos, hogy a magyarság már a honfoglaláskor is fajilag kevert nép volt. Ezt igazolják a honfoglalás korabeli sírleletek, de valószínűvé teszik már a honfoglalást megelőző ismételt és viszontagságos vándorlások is.

A honfoglaló magyarság antropológiai tanulmányozása, sajnos, nehezebb mint hazánk némely megelőző lakosságáé. Ugyanis míg pl. az avarok embertani vizsgálatához ma már közel 3000 koponyával és több mint 1000 csontvázzal rendelkezünk, honfoglaló őseink faji jellegének megállapítására alig 100 koponya és csontváz áll rendelkezésünkre.[55]

A honfoglalás kora utáni sírok pedig már mind kevésbé nyújthatnak hiteles adatokat
a honfoglaló magyarság eredeti faji jellegéről.
Hiszen az új hazában bizonyára gyors keveredés ment végbe az itt talált és
később bevándorolt vagy a kalandozások alkalmával behurcolt népelemekkel.
Az új hazába költözött nomád lovasnép bizonyára nagy nőhiányban szenvedett.
Ezt bizonyítja az is,
hogy a hitelesen honfoglaló pogány magyar sírokban feltűnően kevés a nő és
a gyermek és a női koponyák már ekkor is átlag jelentékeny faji eltérést mutatnak
a férfi koponyákkal szemben.[56]

Így a honfoglaló magyarság faji képére vonatkozólag inkább csak bizonytalan
találgatásokkal rendelkezünk. A magyarság antropológiájának egyik legkiválóbb ismerője,
Bartucz pl. 1913-ban a jászdósai honfoglaláskori koponyák vizsgálatánál még
azt állapította meg,
hogy e koponyák nagyobb része (28%) hosszúfejű, illetve (56%) középfejű és
csak kisebb része (16%) rövidfejű, amiből azt a következtetést vonta le,
hogy a honfoglaló magyarság inkább valamilyen hosszúkoponyájú fajhoz tartozott.[57]
Később azonban rájött arra,
hogy vizsgálati anyagának egy része régebbi temetőből való,
ami természetesen előbbi következtetését megalapozatlanná tette.[58]

Az eddigi kevés számú vizsgálati anyagból határozott, végleges képet a honfoglaló magyarság faji jellegéről nem alkothatunk. Az eddigi anyagban egyaránt szerepelnek rövid és hosszú koponyák, alacsony és magas termetű csontvázak, tehát a faji kevertség nyilvánvaló. Hogy azonban mely fajok és milyen arányban szerepeltek honfoglaló őseink faji összetételében, arra nézve legfeljebb csak bizonyos valószínűségű véleményt kockáztathatunk meg.

Az antropológusok mai általános véleménye szerint a honfoglaló magyarság faji alkatának egyik főeleme a keletbalti faj volt, melyet valószínűleg a magyarság ugor eredetű ága hozott magával. A másik fő faji eleme a turanid vagy kaukázusi-mongoloid névvel jelölt faj, mely viszont bizonyára a magyarság török eredetű ágától származik. Ez utóbbi az europid és a mongolid fajkör között álló, vagyis mongoloid jellegű, sötét színösszetételű faj, mely főleg Európa és Ázsia határán, a nagy déloroszországi pusztákon, a Kaukázusban található. Antropológiai leírása azonban még hiányos, vitás, valamint vita folyik arról is, vajon az europid vagy a mongolid fajkörbe tartozik-e, avagy a kettő keveréke. Ezeken kívül kisebb arányban még bizonyára sok egyéb, részben europid, részben mongolid faj körhöz tartozó elem is szerepelt a honfoglaló magyarság faji összetételében. Végeredményben tehát honfoglaló őseink faji jellegüket tekintve valószínűleg az europid és a mongolid fajkör határán levő fajkeveréket alkottak.

Amint azonban a magyarság új hazájában letelepedett, főleg miután a kereszténységet felvette, mind nagyobb mértékben keveredett a szomszédos europid fajú népekkel, tehát fajilag is mindinkább európaivá lett. Ezért az árpádkori sírokban már lényegesen több az europid fajú elem, mint a pogány magyar sírokban. De újabb mongolid elemek is kerültek a magyarság testébe a beolvadt avarok, besenyők és kunok útján. Majd a tatárdúlás után a nyugati telepesek ismét szaporították az europid faji elemeket. Mindezek mellett természetesen tovább éltek a honfoglalóktól hozott ősi faji elemek is, csakhogy folytonosan hígítva idegen elemekkel. Minthogy pedig a magyarságot a honfoglalókkal többé-kevésbé fajrokon keleti népektől egyrészt a Kárpátok hatalmas hegylánca, másrészt a lényegesen más kultúrkörbe kapcsolódás mindjobban elkülönítette, a magyarság faji összetételének további európaizálódása elkerülhetetlen volt.

Különösen nagyarányú lett e folyamat a török hódoltságot követő időkben. A nagy mértékben elnéptelenedett ország, mint a légritka tér szívta magába a szomszédos népek telepescsoportjait és olyasféle vándorlási folyamat indult meg hazánk felé, mint a múlt században Amerikába, Míg a török vész bevezető korszakában az ellenség elől menekülő idegenek tömegei kerestek itt védelmet, a hódoltság elmúltával a nagyobb jólét, a meggazdagodás vágya vonzotta hazánkba Európa nyomorgó tömegeit. A válságos időkkel járó hatalmas belső vándorlások pedig a régi lakosság faji megoszlottságát keverték jobban össze. Egyes vidékek addig sajátságos faji jellege lényegesen módosult. Az egyes fajok az ország különböző vidékeire egyenletesebben szétszóródtak.

Így a mai magyarság faji összetétele a szomszédos népekéhez hasonló. Megtaláljuk benne úgyszólván az összes európai fajokat, sőt néhány ázsiai típust is különböző arányban. Áll ez nemcsak az egész ország magyarságára, hanem szűkebb területeken belül is. Hiszen csaknem minden község lakosai között találunk szőkét és barnát, alacsony és magas termetűt, nyúlánk és széles testalkatúakat, pisze és sasorrúakat, vagyis a legkülönbözőbb fajok elemeit. Legfeljebb bizonyos vidékeken egyik vagy másik faji jelleg van túlsúlyban. E faji kevertség egyébként mint említettük nem csupán a magyarságot jellemzi, hanem különböző fokban az összes kultúrnépeket. Hiszen a népek története folytonos szétszóródás, összekeveredés, kölcsönös átszivárgás.
A vér, a faj, az élet mindenütt átszivárog a politikai és etnikai határokon és
e természetes folyamatot semmi meg nem akadályozhatja.
Minthogy pedig e keveredési folyamat állandó és fel nem tartóztatható,
ez egyik akadálya annak, hogy valamely nép faji összetételét pontosan és
véglegesen megállapíthassuk. Egy másik akadálya ennek a különböző népelemek sokszor igen egyenlőtlen szaporodása. Tegyük fel pl., hogy az egyke vagy egyse szokásának hódoló baranyai magyarság lényegesen más faji összetételt képvisel, mint a szabolcsi, ahol viszont 8-10 gyermek se ritkaság családonkint. Nyilvánvaló, hogy az ilyen szaporodási különbségek az ország összlakosságának faji összetételében már egyetlen nemzedék folyamán lényeges eltolódást okozhatnak. És ez, tekintettel arra, hogy a szaporodás a mértani haladvány szerint emelkedik, néhány nemzedéken át teljesen megváltoztathatja valamely nép faji összetételét pusztán belső folyamatok következtében, a határokon keresztül történő minden ki- vagy beszivárgás nélkül is. Ebből is következik, - mint már említettük
hogy elsősorban nem a vér, a fajiság az, ami a népeket,
nemzeteket egymástól elkülöníti,
illetve évezredek folytonosságában önmagával azonossá teszi.

Ha mármost a mai magyarság faji összetételének közelebbi megvilágítására vállalkozunk, nyilván nem törekedhetünk az egyes fajoknak, valamint azok számarányának pontos és végleges megállapítására. Ilyesmi sem a magyarságnál, sem más népnél nem lehetséges, legfeljebb arra vállalkozhatunk, hogy valamilyen hozzávetőleges, valószínű képet adjunk. Az alábbi becslések adatait nagyobbrészt Bartucz idézett legújabb könyve alapján ismertetem.[59]

Az északi faj elemei hazánkban főleg Dunántúl, a Felvidék és Erdély egyes részein találhatók kisebb foltokban, főleg olyan helyeken, ahová német (főleg szász) vagy északi szláv települések történtek. Gyakoribb a városokban és ipartelepeken, továbbá a vezető társadalmi osztályokban, mint egyebütt. Vallásfelekezetek szerint leggyakoribb az evangélikusok között. Országos átlaguk kb. 4%-ra becsülhető.

A mediterrán faj elemei csupán szórványosan, inkább a déli, nyugati határok felé, valamint Erdélyben, nagyobbrészt városokban találhatók, de legfeljebb 1%-ban. Régebben e faj sokkal nagyobb arányban szerepelt a magyarság faji összetételében. Előfordul még hazánkban szórványosan egy másik hosszúfejű, sötét színkomplexiójú faj is, melyet riazan fajnak neveznek. E fajt, mely inkább Dél-Oroszországban fordul elő, többen a mediterrán és valamely mongoloid faj keverékének tartják.

A dinári faj már az előbbieknél sokkal nagyobb arányban szerepel a magyarság faji összetételében. Hazánkban mindenütt előfordul, de leginkább a déli részeken, valamint a jászok, nagykunok és a hajdúk között. Gyakoribb a földműves osztályban, de sok van belőle a köz-és főnemességben is. Országos átlaga mintegy 20%-ra becsülhető.

Az alpi faj hazánkban szintén meglehetősen elterjedt, főleg Dunántúl, az osztrák határ felé, valamint a városi iparos és értelmiségi osztályokban, úgyszintén a délnémet (sváb) telepítésű vidékeken. Országos átlaga kb. 15%.

A keletbalti faj, mint említettük, a honfoglaló magyarságnak is bizonyára egyik legfontosabb alkateleme volt, Ma is elég gyakori az ország minden részében, leginkább azonban az alföld északi és északkeleti részén, főleg a palóc vidéken és Szabolcsban, továbbá a Dunántúl északnyugati és délnyugati vidékein. Megvan minden társadalmi osztályban, mégis gyakoribb az alsó rétegekben. Országos átlaga mintegy 20%.

A magyarságnak legjellegzetesebb faji alkotó eleme Bartucz szerint a turanid faj, illetve ennek egy magyar tájtípusa, amit a kiváló magyar antropológus Alföld-fajnak nevez. E fajnál az eredeti mongolid vonások elhalványultak, kifinomodtak, európaiasodtak. E típus főleg az Alföldön, valamint Dunántúlon gyakori, és hazánkon kívül Bartucz szerint nem található, amit egyrészt e hazában való hosszú tartózkodással, másrészt ugyanitt europid alakokkal való hosszú kereszteződéssel magyaráz. Eszerint az Alföld-faj nem tiszta faj, hanem keverék faj, illetve környezethatás alapján formálódott tájtípus. Ez a faj, amit régebben törökös magyar típusnak is neveztek, közepes termetű, kissé hízásra hajlamos, zömök testalkatú, rövid koponyájú, sötéthajú és szemű, barnás bőrű. Arca lágyvonású, kissé mongolid jellegű, de nem lapos, orra jól kiemelkedik, szemei élénkek, végtagjai rövidek, kezei lábai kicsinyek. Jellegzetes képviselői pl. II. Rákóczi Ferenc és Deák Ferenc. E faj elemei is nagy arányban szerepeltek már a honfoglaló magyarságban, valamint a hunok, avarok és a kunok faji összetételében. Ma leggyakoribb a Tisza középső folyásánál, a kunok között, valamint a Dunántúl egyes vidékein, a Balaton környékén, de gyakori az ország egyéb részein is. Leginkább a köznemes és kisbirtokos osztályokban, valamint a református rétegekben található. Országos átlagát Bartucz mintegy 25%-ra becsüli.

Bartucz megkülönbözteti még a magyarság faji összetételében az előázsiai vagy taurid fajt, melyet egyesek kaukázusinak is neveznék, mások a dinári fajhoz sorolnak. Ez sok tekintetben hasonlít a dinári fajhoz, de lényegesen alacsonyabb termetű, hízásra hajlamos, zömökebb testalkatú. Orra nagy, húsos, horgas, többnyire az orrcsúcs is erősen görbült, ajkai vastagok. E faj legelterjedtebb Elő-Ázsiában és főleg a Földközi-tenger keleti vidékén, de gyakori Dél- és Közép-Európa nagy részében is. A magyarság között főleg Erdélyben, az örmények, székelyek és erdélyi magyarok faji összetételében, de elszórtan másutt is található. Ez a faj egyébként egyik lényeges eleme a zsidóság faji összetételének is. Országos átlaga csak 4-5 %-ra becsülhető.

Ezenkívül találhatók a magyarságban különféle mongolid faji elemek, főleg a matyóság körében, a Kis-Alföldön, a Dunántúl egyes vidékein, a Jász-Kunságban, a Székelyföldön és szórványosan mindenfelé. Jellemzik a lapos arc, kiálló járomcsontok, befelé lejtő szemrés, olykor mongolredővel, lapos, széles orrgyök, mint kirívó mongolid vonások. A hazánkban található mongolid elemek azonban nem egységesek, hanem bizonyára a mongolid fajkör többféle fajától származnak. Országos átlaguk összesen 4-5%-ra tehető.

Végül néhány százalékban szerepel még a magyarság faji összetételében egyéb,
részben nemeurópai elem is,
ami főleg a zsidóság és a cigányság útján kerültek a magyarságba.

Mindezek szerint a magyarság faji képét ma elsősorban a turanid vagy Alföld-faj, továbbá a keletbalti, dinári és az alpi faj jellemzik. Ezek teszik ki a becslés szerint a mai magyarság faji alkotó elemeinek mintegy 80%-át. Hogy ezek az arányok a jövőben miként módosulnak, az a további népmozgalmi adatoktól, a ki- és bevándorlástól, főleg azonban a belső természetes szaporodás arányaitól függ. Mert a magyarság élő teste, mint a többi népé is, más volt a múltban és ismét más lesz a jövőben. Ez az élők sorsa, a természet fel nem függeszthető törvénye.


V. A FAJOK PSZICHOLÓGIÁJA


2. Kultúra és faj

Ha az emberfajok csupán külső, testi sajátságokban különböznének egymástól, a fajiságnak, a fajkérdésnek alig volna nagyobb jelentősége, mint pl. annak, hogy melyik faj miként ruházkodik. Tehát lehetne esetleg arról vitatkoznunk, melyik faj szebb testalkatú, vagy melyiknek a testi adottságai a megfelelőbbek bizonyos körülmények között, de a szellemi alkotásokba kultúra szempontjából a fajok között nem volna különbség. Márpedig az embert elsősorban éppen a szellem, a kultúra jellemzi.

Ha áttekintjük földünk szellemi, kulturális térképét, lehetetlen tagadnunk, hogy a szellemi élet, a kultúra nem ragyog egyformán az emberi nem egész elterjedési területén. Földünk felszínén nemcsak a földrajzi alakulatok mutatnak különböző magasságokat, hanem a szellemi élet is hol égbetörő ormokban csúcsosodik ki, hol pedig mocsaras mélységekben laposodik el. És, ha a szellemi színvonalnak ezt az eloszlását összevetjük a fajok eloszlásának térképével, a fajok és a kultúrszínvonalak között olyan összefüggést találunk, ami aligha írható pusztán a véletlen rovására.

A kultúrának eloszlását nem lehet pusztán a környezettel, a földrajzi, klimatikus, megélhetési viszonyokkal, közlekedési lehetőségekkel se magyaráznunk. Ezeknek is lehet ugyan nagy szerepe a kultúra kifejlődésében, mert pl. a sarkvidékek zord klímája nyilván mérhetetlenül kedvezőtlenebb a kultúra kifejlődésére, mint a Földközi-tenger vidéke. Ámde, ha egyedül a földrajzi adottságok határoznák meg a kultúra fejlődését, akkor földünk szellemi térképének ősidők óta állandóan ugyanolyannak kellene lennie, amint a hegyek, folyók és a tengerpartok eloszlása se változott.

Márpedig a kultúra földrajzi eloszlása idővel nagyon is változik, a viszonylagos szellemi színvonal ugyanazon a vidéken is koronkint lényegesen különböző lehet. Az ókori kultúrák kimagasló középpontjainak helyén ma nagyobbrészt szellemi laposság terjeszkedik és a kultúra csúcspontjai eltolódtak oda, ahol annak idején sötét barbárság honolt. Ki lenne hajlandó még ma is az ókori nagy kultúrák helyét Asszíria, Babilónia vagy Egyiptom vidékét tekinteni a kultúra legkimagaslóbb csúcspontjának? És vajon nem a »sötét Balkán« nevet kapta-e az a hely, ahol Perikles idejében utolérhetetlen ragyogással csúcsosodott ki az emberi kultúra? Viszont Észak-Amerikának, Dél-Afrikának vagy Ausztráliának relatív kulturális színvonala az utolsó 1—2 évszázad alatt emelkedett az addig szinte ismeretlen, homályos mélységből a legelőkelőbb magasságok körébe. És a pun háborúk idejében Hannibál még csak barbár hegyi lakókat talált Közép-Európa ama vidékein, ahol azóta immár ezer éven keresztül a kultúra legteljesebb pompájában virágzik.

A földrajzi viszonyok e vidékeken a történelmi idők óta lényegesen nem változtak. Balkán földrajzi viszonyai, a kisázsiai partvidék és szigetvilág pompás tagoltságai, a görög ég ragyogása most is csak olyan, mint Perikles idejében. Az újvilág földrajzi adottságai se változtak az utolsó századok folyamán. Lényegesen megváltozott azonban e vidékeken az ember, a lakosság, ezek életelve, átöröklési anyaga, faji összetétele. Ez nincs úgy egy helyhez kötve, mint a hegyek, folyók, partvidékek, hanem hol hirtelen vándorlással, hol lassú beszivárgással, vagy pedig kiválasztás, kihalás útján állandóan változik. Az antik kultúra szülőföldjén ma már nem Perikles hellénjei laknak, nem az ő életelvük, átöröklési anyaguk népesíti be e területet, hanem egyéb »barbár« népek ivadékai telepedtek a görög szellemóriások kidőlt életfáinak helyébe. Az újvilág új kultúráját se a bennszülött őslakók képviselik, hanem a nemrég bevándorolt idegenek. Ahol tehát a kultúra, a szellemi élet megváltozott, ezt nem a környezet, hanem az emberanyag változása hozta magával. S mivel Balkán új lakói immár két évezred alatt se tudták a kultúra terén azt a vezető szerepet visszanyerni, amivel a klasszikus görögség dicsekedhetett, a kultúra színvonalának ily tartós megváltozását elsősorban az emberi átöröklési anyag, örökölt hajlamok olyan különbségével kell magyaráznunk, amit a környezethatás évezredek alatt se képes módosítani.

Minden kultúra kialakításához elsősorban megfelelő tehetség, született, örökölt hajlam kell. Ezért amelyik nép magas kultúrát létrehozott, azt a népet, legalábbis kultúrépítő korszakában tehetségesnek kell elismernünk. Ez azonban nem jelenti egyúttal azt is, hogy e nép ezt megelőzőleg és utána is mindenkor ugyanannak a tehetségnek hordozója. Hiszen az átöröklési anyag, mint említettük, folytonos és olykor lényeges kedvező vagy kedvezőtlen változásokon megy át.

Viszont, ha valamely nép nem hozott még létre magasabb kultúrát, ez nem jelenti minden esetben azt, hogy arra belsőleg, öröklődő tehetség hiánya folytán képtelen. Hiszen a tehetség csak egyik, bár nélkülözhetetlen kelléke a magasabb kultúra kiépítésének. Önmagában azonban elégtelen, ha egyéb körülmények, pl. mostoha földrajzi viszonyok, kedvezőtlen politikai helyzet, folytonos küzdelmek, háborúk, elemi csapások, avagy a nép csekély száma megakadályozzák a nagyobb arányú kultúrmunkát. Ha tehát a kultúrából akarunk valamely nép tehetségére következtetni, az utóbb említett körülmények vizsgálatát se szabad figyelmen kívül hagynunk és csak az egyéb okok kizárásával bizonyíthatunk a kultúra hiányából a megfelelő tehetség hiányára. Természetesen valamely nép tehetséghiánya se szükségképpen örökös, megváltozhatatlan és az eddigi kultúrátlanságot nagyarányú fellendülés is követheti.

A kultúránál azonban nemcsak fokozati, hanem lényeges minőségi különbségek is vannak. Azt pl. nehéz volna eldöntenünk, hogy az ókori kultúrák közül melyik volt magasabbfokú, de az kétségtelen, hogy a kínai, az egyiptomi, babiloni, asszír, hindu, görög stb. kultúra minőségileg mind más és más. E minőségi különbség kialakulásánál pedig szintén egyik lényeges tényezőnek kell feltennünk az illető népek velükszületett hajlamát, illetve faji összetételét.

Kultúrát mindig valamely nép, nemzet hoz létre, ez népesít be valamely területet, országot, ennek történetét ismerjük, minthogy ennek közössége alkot történeti folytonosságot és különül el hasonló közösségektől. Ámde a nép nem faj; a fajoknak nincs hazája, politikai szervezettsége, nincs történeti folytonossága és nincs saját kultúrája sem. Ezért a népek története és kultúrája nem azonos bizonyos fajok történetével és kultúrájával. Mindamellett a népek bizonyos fajoknak különböző arányú keveréke és az egyes népek faji összetétele lényegesen különböző lehet. Továbbá egy népen belül is egyes személyek vagy törzsek, illetve az ország egyes területeinek lakossága fajilag mások és mások lehetnek.

Ha azt találjuk, hogy mindazok a népek, melyeknek faji összetételében egy meghatározott fajnak lényeges szerepe van, egyaránt képesek voltak bizonyos magasabb fokú kultúrát létrehozni, ez legalább is valószínűvé teszi, hogy e kultúra elsősorban a közös faji elemek alkotása. Lehetséges azonban az is, hogy azok a többi fajok, melyek e népek faji összetételében szintén jelentékeny szerepet játszanak, ugyanolyan vagy még nagyobb arányban vették ki részüket a kultúra kiépítésében, vagy elsősorban éppen a szerencsés faji keveredésnek köszönhető a kultúra. Egy faj tehetsége mellett csak akkor bizonyítana valamely kultúra, ha azt is ki tudnánk mutatni, hogy ilyen kultúra egyetlen olyan népnél se található, amelyiknek faji összetételében nem szerepel lényeges elemként az illető faj.

A kultúrák faji különbsége mellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy minden kultúrában vannak általános emberi vonások, értékek, melyeket igen különböző fajú népek egyaránt képesek elismerni és magukévá tenni. Tehát valamely kultúra nem kapcsolatos teljes mivoltában csupán egyetlen fajjal, hanem jelentékeny, esetleg túlnyomó része faji adottságoktól független, fajközi, általános emberi jellegűnek tekinthető, amelyet a legkülönbözőbb fajú népek egyaránt magukévá tehetnek. Sőt még azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy minden igazi nagy kultúrérték abszolút, fajoktól, népektől független érték, aminek elérése minden faj és nép számára méltó törekvés.

Éppen a kultúrának e nagy mértékben általános emberi jellegéből következik, hogy az egyes kultúrák nem fejlődnek teljesen elszigetelten, hanem állandó szellemi kölcsönhatás mellett alakulnak ki. Egyetlen népnek sincs olyan kultúrája, mely teljes egészében e nép eredeti, új, önálló alkotása volna. Minden nép kultúrájában vannak idegen elemek, idegen hatások, amiket sokszor nehéz az eredeti, saját alkotásoktól elkülöníteni. És e kölcsönhatás a legkülönbözőbb fajú népek között is lehetséges, így alakulhatott ki a hellenisztikus korban a Földközi-tenger környékén, sőt csaknem az egész római birodalom területén többé-kevésbé egységes hellenisztikus kultúra, melyben a görög szellem vezető szerepe mellett sok egyéb nép szellemi hatása is érvényesült. Így fejlődhetett ki a középkor folyamán a görög-római és a zsidó-keresztény elemekből az az európai kultúra, melyet földrészünk legkülönbözőbb fajú népei azóta is egyaránt magukénak vallanak. A renaissance és humanizmus kultúrája Olaszország után elsősorban Magyarországon kezdett terjedni, majd egymás után hódította meg Európa legtöbb népét, tekintet nélkül azok faji különbségére. És amint vannak teljes európai műveltségű négerek vagy japánok, éppúgy akad számtalan európai rajongója a néger dzsesz-zenének, vagy a hagyományos európai kultúrával össze nem férő, ázsiai jellegű bolsevizmusnak.

A kultúra tehát a népek, fajok között vándorol és vándorolt bizonyára a történelem előtti időkben is. A szellem fölényesen keresztezi az életelv, az átöröklési anyag útvonalait. Ezért hasonló kultúrából vagy kultúrelemekből korántsem lehet mindjárt hasonló faji jellegre is következtetnünk, és a kultúrák vándorlása nem mindig egyezik a fajok vándorlásával.

A kultúra nagyrészt az egyén, a nép, a faj másodlagos jellemvonásaihoz, szellemi fenotípusához tartozik. Ezért lehetséges különböző faji összetételű népeknek, illetve egyéneknek is hasonló kultúrája, viszont a hasonló fajúaké lényegesen különbözhet. A finnek kultúrája lényeges faji különbségek ellenére is túlnyomóan svéd színezetű, viszont a nagyrészt egyfajú horvát és szerb nép kultúrája jelentékenyen különbözik.

Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a kultúra mind fokát, mind minőségét tekintve az elsőleges hajlamok, a genotípus különbsége szerint egyéneknél, népeknél és fajoknál egyaránt bizonyos mértékig sajátosan színeződjék. Ez a sajátos színeződés főleg akkor jelentkezik, amikor az addigi környezet állandó idegen befolyása többé-kevésbé csökkenve az eredeti hajlamok önállóbban érvényesülhetnek. Ez következik be, ha valamely nép az addigi közösségből kiszakadva, politikailag önállóvá lesz, autonómiát nyer, avagy új gyarmatosítással alakít külön államot. A Balkán-népek sajátos kultúrhajlamai azóta nyilvánulhatnak meg, amióta a több évszázados török uralom alól fölszabadulva, önálló államokban élnek. Haiti és Libéria néger államai függetlenekké válva a sok európai, illetve északamerikai kultúrhatás ellenére kultúra terén elmaradtak, sőt talán visszasüllyedtek. Francia Guayana néger rabszolgái felszabadításuk után a telepekről az erdőkbe vándoroltak. Ugyanígy jobban megnyilvánulnak sajátos hajlamai azoknak a népcsoportoknak, melyek másokkal egy közösségben élnek ugyan, de mégis nagy mértékben elszigetelve. Ilyenek pl. az orthodox getto-zsidóság vagy a vándor cigányok.

Természetes azonban, hogy az egyes népek, népcsoportok, sőt fajok hajlamain is mindig csak valamilyen átlag-hajlamot érthetünk, ami nem jellemzi az illető közösség minden egyes tagját, sőt igen nagy egyéni eltérések is mutatkozhatnak az átlaggal szemben. Ezek az egyéni eltérések annál nagyobbak lehetnek, minél vegyesebb az illető közösség átöröklési anyaga, faji összetétele.

Az átlagos hajlam több nemzedéken át részint egyoldalú kiválasztás, részint keveredés folytán lényegesen változhat. A nép azonban a régi, hagyományos kultúrát tovább őrizheti és magáénak vallhatja akkor is, amikor az már távolról sem hű képe az illető nép átlagos hajlamainak. Hiszen az elődöktől nemcsak biológiailag öröklünk, hanem szellemi örökséget is kapunk, amely szellemi hagyaték sokszor még átlagban sem egyezik az életelv útján, biológiailag örökölt hajlamokkal. És főleg akkor állhat fenn lényeges eltérés a szellemi és a biológiai örökség között, ha nagyobb arányú keveredés folytán a nép zöme már tulajdonképpen nem is vérszerinti, hanem csak mintegy adoptált utóda a szellemi örökhagyó elődöknek. A hagyomány azonban szellemileg hat még akkor is, amikor a létrehozók életelve, átöröklési anyaga már régen kihalt.

Mindamellett a szellemi örökség se tartható fenn sokáig, ha a nép átlagtehetségében tartósan nagyfokú süllyedés áll be. Egy ideig mint letűnt és többé vissza nem térő régi dicsőség alkonypírja ragyog még a nemzet egén az ősök magas kultúrája, majd csupán mint múzeumi tárgyat mutogatják a kíváncsi idegeneknek azok az utódok, akik már legfeljebb múzeumi portásoknak vagy idegenvezetőknek alkalmasak, de nem képesek többé az ősök nagy alkotásait utánozni, sőt még megérteni, értékelni sem. A spanyolok a XVI. századot, a francia nép XIV. Lajos korát mint dicső kultúrájuk tovatűnt csúcspontját idézik már csak fel, de nem voltak képesek fenntartani vagy újra elérni az egykori szellemi fellendülést, illetve vezetőszerepet. Róma se érte el 2000 év óta a császárok korának fényét, a görög nép számára pedig az ősök antik kultúráját jórészt idegeneknek kellett feltárniok.

El kell ismernünk, kultúrához nem elég csupán tehetség, hajlam, szükséges hozzá sok egyéb is, elsősorban bizonyos anyagi jólét. Ámde mindez megfelelő hajlamok nélkül szintén nem elégséges magasabb kultúra kialakításához és a szellemi kultúra nincs is mindig arányban az anyagi jóléttel. Vannak népek, melyek arra se képesek, hogy észrevegyék a lábaik előtt heverő kincseket és mint gyarmati bennszülöttek idegen népek anyagi és szellemi jólétét gyarapítják földjük kincseivel. »Kincses« India gazdagsága messze felülmúlja Németországét, de a kultúra terén mégis a szegény Németország összehasonlíthatatlan fölényben van a keleti kincsek birodalmával szemben. Anglia már régóta messze kimagaslik az anyagi jólét, a gazdasági kultúra terén a többi kultúrállamok közül, de hasonló szellemi hegemóniát nem sikerült megszereznie.

Mindezekből nyilvánvaló, hogy a népek öröklődő hajlamai, faji összetételük távolról sem közömbös történetük, kulturális fejlődésük szempontjából. Éppen ezért a kultúrának és az egész emberiségnek története szempontjából rendkívül érdekes és fontos szerep várna a fajpszichológiára, az egyes fajok és fajkeveredések öröklődő lelki hajlamainak tanulmányozására. Sok eddigi hiányt és téves magyarázatot tudnánk ezáltal kiküszöbölni. Ámde ugyanígy kiviláglik már az eddigiekből is, hogy a fajpszichológiai vizsgálódásoknak számos nehézséggel kell megküzdeniök. Különösen nehéz olyan módszert találnunk, mely e téren tudományos szempontból teljesen kifogástalan volna és teljesen megbízható eredményekre vezetne.

2. A fajpszichológiai vizsgálódások nehézségei

Az örökléstan nyilvánvalóvá tette, hogy mind a testi, mind a lelki hajlamok terén az emberek között számottevő különbségek vannak, melyek elődökről utódokra örökölhetők nemzedékek hosszú során át. Ennek alapján igazolt az a feltevés is, hogy az emberfajok mint közös elődök leszármazottai nem csupán testi vonásokban, hanem az öröklődő lelki hajlamok terén is különböznek egymástól. Erre a következtetésre kell jutnunk, mint láttuk, az emberi kultúra nagyfokú különbségeiből is, amik egyéb tényezőkkel nem okolhatók meg eléggé. Tehát az egyes fajoknak jellegzetes lelki alkata is van és ezért megvan a létjogosultsága egy ezzel foglalkozó tudománynak, a fajpszichológiának.

Ha azonban el is ismertük a fajok lelki alkatának különbségét, ezzel még nem állítjuk azt, hogy az emberi léleknek, az anima rationalis-nak önmagában is van valamilyen milyen fajisága, faji jellege, ami ellen újabban főleg W. Schmidt[60] tiltakozik.
Amennyiben a lélek nem közvetlenül a szülőktől származik,
mint alább,
metafizikai tárgyalásunk folyamán kifejtjük akkor természetesen a léleknek nincs faja.
De lehetnek veleszületett, fajlagos lelki sajátságai maguknak a testből
és lélekből álló konkrét egyéneknek és fajoknak,
minthogy az ember nem csupán a test és a lélek valamilyen laza kapcsolatából,
hanem a kettőnek a legszorosabb, szubstanciális egységéből áll.
E szubstanciális egység pedig a testi és a lelki folyamatoknál egyaránt megnyilvánul.
Tehát az egyének és a fajok a testtel öröklődő hajlamok által nyernek sajátos lelki alkatot is,
és ha az ilyen értelemben vett lelki átöröklés az egyéneknél
mint láttuk kétségen felül álló tény,
nem tagadhatjuk meg a sajátszerű lelki alkatot a fajoktól sem.

Ezzel szemben indokolt ugyan az az ellenvetés, amit W. Schmidt ellenfele, F. Lenz[61] is említ, hogy az anyagnak viszont nincs individualitása, sőt még csak emberi jellege se. Tehát mi teszi akkor az embert csupán testileg is faji és egyéni sajátságokkal rendelkező individuummá, ha ilyen sajátságokat a léleknél se ismerünk el? E nehézség kielégítő megoldására egyedül az az elméletünk látszik alkalmasnak, melyet metafizikai fejtegetéseink folyamán fogunk részletesen kifejteni, t. i., hogy az élő test nem pusztán anyag, hanem anyag és életelv kapcsolata. Az öröklődő egyéni hajlamok és a fajiság hordozóját pedig így nem a puszta anyagban, sem önmagában a szellemi lélekben, hanem éppen a közöttük levő életelvben kell keresnünk.

Ha el is ismerjük a fajok lelki alkatának kétségtelen különbségét, e különbségek részletes és pontos megállapítása annál nehezebb feladat. Egymástól nagy távolságban levő fajoknál, amilyen pl. az europid és a néger fajok, már a felületes megfigyelés számára is mutatkoznak jelentékeny különbségek, de még e különbségeket is inkább csak érezzük, zavarosan ismerjük. Ha részletes és világos tudományos leírást akarunk róla adni, az még ilyen szélső esetekben is nehézségekkel jár. Még nehezebb a különbségek biztos felismerése és pontos leírása egymáshoz közelebb álló fajoknál, pl. két europid fajnál.

A fajpszichológia eddigi fejlődését sokszor hátrányosan befolyásolta az is, hogy művelői túlnyomó részben antropológusok voltak, akik lehetnek kiváló szakemberek a maguk tudományában, de a pszichológiai vizsgálatok és általában a szellemtudományok terén, valamint azok módszereiben rendszerint járatlanok. Ezért hajlandók kellő kritika nélkül elfogadni mindazt, ami egyéni előítéleteiknek kedvez és kellő indokolás nélkül elvetetni vagy elhallgatni azt, ami eleve elfoglalt álláspontjukkal ellenkezik. A pszichológusok viszont, akik fajpszichológiai vizsgálódásokkal foglalkoztak, ha ismerték is a maguk szaktudományának módszereit és azok hiányait, nehézségeit, sokszor kevéssé voltak jártasak az antropológiában, kevésbé ismerték az antropológiai fajelmélet sok nehézségét, bizonytalanságát, ingatag voltát.

Mindehhez hozzájárult még az elfogulatlanságnak, előítélettől való mentességnek sokszor nagyfokú hiánya, ami e területen nagyon is kísért jóhiszemű vagy szándékos részrehajlásra. Hiszen nemcsak maga a vizsgálandó terület homályos és módszerei bizonytalanok, hanem amellett az elérendő eredmény érzelmileg is közelről érinti énünket, magunk és saját fajunk értékelését. Így azután a legtöbb kutató csak azt hajlandó keresni és elismerni, ami saját magát vagy faját a többiek fölé emeli, illetve a többit a sajátjával szemben lealacsonyítja. Vannak, akik e téren az elfogultságot nemcsak megengedettnek, hanem egyenest kötelességnek tekintik, amint ennek tekinti az olvasóközönség kritikátlan tömege is és jaj annak, aki pusztán elfogulatlanságból, igazságérzetből saját faját elárulni merészeli. Még az olyan méltán nagynevű tudós szerint is, mint F. Lenz, a fajszeretet nem fér össze a fajjal szemben való elfogulatlan objektivitással. Ha a saját fajunkat mondja[62]
nem valamilyen kultúra, tan vagy erkölcs miatt, hanem önmagáért szeretjük, akkor ez a szeretet nem fér össze azzal, hogy bármilyen más fajjal egyenlőnek tartsuk.« Ámde, ha ezt nyíltan bevalljuk, akkor hagyjunk fel a tudománnyal, mert a tudomány nyilván ott kezdődik, ahol hajlandók vagyunk az igazságot még akkor is elismerni, ha az ránk nézve nem kedvező. »Amicus Platon, magis amica veritas! ez kell, hogy legfőbb vezérelve legyen minden tudományos munkának. Enélkül lehet valamely könyv nagyszerű legenda, mítosz vagy propagandairat, de tudományos munka semmi esetre sem.

Már az ókor bölcsei is elismerték, hogy a legmélyebb és legnehezebb feladat az önismeret,
amire a delphii Apollo-templom homlokzata is figyelmeztette a belépőket.
Azt pedig minden elfogulatlan pszichológus tudja,
hogy saját magunk vagy mások egyéniségének, hajlamainak megismerése ma is
mennyi módszertani nehézségbe ütközik. Hiszen lelki hajlamaink nem szemlélhetők közvetlenül,
nem mérhetők semmiféle mértékegységgel. Csupán időközönkint nyilvánulnak meg, hol múló jelenségekben, hol maradandóbb teljesítményekben.
E megnyilvánulások is rendszerint nem mutatják tisztán a velünk született,
örökölt, elsőleges hajlamokat, legfeljebb e hajlamok és a környezethatás eredőjét,
a másodlagos hajlamokat. A lelki hajlamok sokkal nagyobb és
változatosabb fejlődésnek vannak alávetve és sokkal inkább függnek a különféle környezethatástól,
mint a testi hajlamok. Amellett a lelki hajlamok megnyilvánulásainál
az akaratnak is nagy szerepe lehet, ami szabad működésével olykor meglepetéseknek tehet ki bennünket. A lelki hajlamok vizsgálatánál könnyen lehetünk tudatos, szándékos félrevezetés áldozatai is. Testmagasságunkat vagy koponyaalkatunkat vajmi nehéz volna a vizsgálat számára meghamisítanunk. Annál könnyebb azonban bizonyos lelki hajlamokat színlelnünk vagy eltitkolnunk.

A lélektan
ezt be kell ismernie minden elfogulatlan pszichológusnak
máig se tudott megadni olyan módszert, amellyel képesek volnánk teljes bizonyossággal
és részletesen felismerni bárki hajlamait. Hiszen, ha ilyen módszer már birtokunkban volna,
akkor nem lenne többé nehézségünk az emberismeret terén, az iskolák,
az életpályák megválasztásánál, a tanulók, az alkalmazottak kiválasztásánál,
akkor könnyen teljesíthetnék korunk e követelményét:
mindenkit a maga helyére!
Már pedig e téren nagyot tévednek sokszor még a hivatásos pszichológusok is. Vannak ugyan egyes módszerek, melyek több-kevesebb valószínűséggel tájékoztatnak az egyéni hajlamokról, amikkel tehát nagy mértékben csökkenthetjük a tévedés lehetőségét, de olyan exakt, tévedésmentes módszerünk, amilyennel egyes természettudományok rendelkeznek, az emberi hajlamok megismerése terén nincs és bizonyára nem is lesz. Ennek éppen az anyag és a lélek lényeges különbségein alapuló elvi nehézségei vannak, amit azonban a természettudósokból lett alkalmi fajpszichológusok sokszor nem ismernek és ezért túlzott bizalommal vannak az exaktság látszatát keltő egyes módszerek iránt.

De még ha rendelkeznénk is teljesen exakt módszerrel a lelki hajlamok vizsgálata terén, ha képesek volnánk is valamely egyén teljes egyéniségét a legnagyobb részletességgel és bizonyossággal megállapítani, akkor is fennállanának a fajpszichológiának egyéb nehézségei biológiai, antropológiai okokból. Ha egy darab aranyat, rezet vagy platinát alaposan megismertem, megállapításaimat bátran vonatkoztathatom minden más aranyra, rézre vagy platinára, mivel az anyag egyes darabjai mind egyforma sajátságot mutatnak, egy darabból az egészet megismerhetjük. A faj valamely egyedére vonatkozó megállapításaimat azonban nem általánosíthatom minden további nélkül az egész fajra, illetve annak minden egyedére. A faj minden egyedének van egyedisége, mindegyiknél van több-kevesebb egyéni variáció és nem úgy hasonlítanak egymáshoz, mint az agyag egyes molekulái. Ezért a fajnál mindig csak valamilyen átlag-típusnak megállapításáról lehet szó, amely átlag-típus esetleg nem valósul meg egyetlen konkrét egyedben sem, de amely átlagtól mégis átlagosan legkevésbé térnek el a különféle egyedek. Ha azonban egyetlen konkrét egyed vizsgálatából akarjuk az átlagot megállapítani, akkor megtörténhet, hogy éppen olyan szélsőséges egyéni variációból általánosítunk, amely leginkább különbözik a faj minden más egyedétől.

Azzal se kerülhetjük el a téves általánosítás veszélyét, ha olyan egyén lelki alkatát általánosítjuk, aki antropológiai vizsgálatok alapján testi jegyek tekintetében a faj átlagának legtipikusabb képviselője. Hiszen a lelki hajlamok a fajt jellemző testi vonásoktól, a testmagasságtól, haj- és szemszíntől, koponyaalkattól stb. nagyrészt függetlenül variálódhatnak. Lehetséges tehát, hogy az az egyén, aki testi vonásaival a faj átlagának legtipikusabb képviselője, lelki hajlamok tekintetében éppen egyik legszélsőbb egyéni variációja a fajnak. Ezért a fajpszichológia terén legfeljebb sok egyesből próbálkozhatunk az átlagot megközelíteni.

Ha a faj egyedei halhatatlanok volnának és nem jönnének helyükbe újabb és újabb utódok, akkor a faj átlaga is változatlan maradna. Ámde a faj egyedei folyton változnak és a régieket felváltó utódok ismét újabb egyéni variációi a fajnak. Ezért a faj átlaga is csak bizonyos időn belül és csak megközelítőleg tekinthető állandónak. Hosszabb és viszontagságos idő elteltével azonban az egyoldalú kiválasztás, a környezethatás és lényeges variációk, mutációk következtében a faj átlaga is jelentékenyen megváltozhat. Ezért, ha a faj átlagából akár a múltba, akár a jövőbe akarunk következtetni, e következtetésünk az idővel mind bizonytalanabb lesz.

Mindezekhez járul még az a nehézség, hogy ma már tiszta fajú csoportok, sőt még egyének is alig akadnak. A faji tisztaság megállapítása pedig tisztán antropológiai szempontból se könnyű, fajpszichológiai tekintetben pedig szinte lehetetlen. Megnehezíti ezt már az a körülmény is, hogy a fajt jellemző testi és lelki sajátságok önállóan, egymástól függetlenül öröklődhetnek. Így azután elvileg az is lehetséges, hogy ugyanaz az egyén egyik fajtól örökölte az összes jellemző testi sajátságokat, a másiktól pedig a lelki hajlamokat.

A legtöbb esetben azonban mind testileg, mind lelkileg többé-kevésbé kevert fajú egyénekkel van dolgunk. Tehát legfeljebb arra törekedhetünk, hogy nagyobbrészt egy fajúnak mutatkozó egyének nagyobb csoportját vegyük vizsgálat alá, ahol nagy számok mellett az egyéni zavaró körülmények többé-kevésbé csökkennek.

Végül pedig nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a fajpszichológia csupán az öröklődő elsőleges lelki alkatot vizsgálja. Itt tehát gondosan le kell hámoznunk az elsőleges hajlamokról mindazt, ami másodlagosan reá rakódott az iskola, vallás, nemzeti közösség stb. következtében. Ez egymagában is rendkívül nehéz feladat. Hiszen sem egyént, sem fajt nem ismerünk a maga tiszta, veleszületett állapotában, hanem csak különféle tényezők módosító hatása után. Hogy e zavaró körülményt minél inkább kiküszöböljük, kívánatos, hogy lehetőleg ugyanabban a környezetben, tehát ugyanazon nemzet, társadalmi osztály stb. körében vizsgáljuk a különböző fajú egyének lelki alkatát.

Mindez mutatja, hogy a fajpszichológia még nagyon is ingatag, kezdetleges tudomány, aminek megállapításaira túlzott következtetéseket építenünk nem lehet. Főleg pedig nem szabad csupán egy-egy faj átlagára vonatkozó bizonytalan megállapítás alapján valamely egyénről megfellebbezhetetlen ítéletet hoznunk. Hogy valamely egyén lelki alkata mennyiben egyezik meg a faj átlagával, azt ismét csak külön egyéni vizsgálattal állapíthatjuk meg. Különösen a vegyes fajú egyéneknél — és a legtöbb egyén többé-kevésbé ilyen — nem lehet az egyéni elbírálást faji általánosítással helyettesíteni.

3. A fajpszichológia módszerei

A faj egyénekből áll és ezen egyének öröklődő lelki alkatának átlaga adja a faj lelki alkatát. Ezért a fajpszichológiai vizsgálódásoknál is többé-kevésbé olyan módszerek jöhetnek számításba, amilyenekkel az egyén elsőleges hajlamainak megismerésére törekszünk. És amiként az egyéniség megismerésére nem tudunk teljesen exakt módszert, éppúgy nem várhatunk ilyent a fajpszichológiai vizsgálódások terén sem.[63]

Miként az egyén, éppúgy valamely nép vagy faj lelki alkatának megismeréséhez legközelebbfekvő, legegyszerűbb és legrégibb módszer a közvetlen megfigyeléseken, élményeken, tapasztalatokon alapuló szubjektív becslés. Ha valaki hosszabb ideig élt valamely faj, illetve e fajt képviselő nép körében, élményei, benyomásai alapján bizonyos szubjektív véleménye alakul ki az illető fajról, különösen akkor, ha más fajokat hasonlóképpen megismerve és összehasonlítva a jellegzetes sajátságokat, jobban meg tudja látni. Ilyesféle nép- és fajpszichológiai leírásokkal gyakran találkozunk útirajzok vagy szépirodalmi művek, drámák, regények keretében, amik azután nem egyszer behatóbb kritika nélkül átkerülnek faj elméleti szakmunkákba is, főleg a népszerű szakirodalomba.

Az ilyen leírások sokszor igen plasztikusak és nem egy igen jellemző megfigyelést is tartalmaznak. Módszertani megbízhatóságuk azonban nem sokra becsülhető, ami kiviláglik már abból is, hogy nem egyszer különböző szerzőknél teljesen ellentétes megállapításokat találunk. Nem csoda, hiszen az ilyen intuitív meglátásoknál mindig nagy szerepe lehet az egyéni érdekeltségnek, elfogultságnak, rokonszenvnek, ellenszenvnek. De különösen alkalmas terület a jóhiszemű vagy akár szándékos ferdítésekre is a fajpszichológia. Sokan nemcsak megengedettnek, hanem egyenest fajukkal szemben tartozó kötelességüknek érzik, hogy a saját fajukat vagy általában az előttük rokonszenves fajt idealizálják, míg az ellenszenves fajt minél gyarlóbbnak, alsóbbrendűnek tüntessék fel. Az egyiknél csupán a jót, a nemeset látják vagy képzelik hozzá, a másiknál viszont egyoldalúan csak a hibákat veszik észre, azt is esetleg túlozva, megtoldva. Így keletkezik a fajpszichológia terén sok olyan tudományos színezetű munka, melyek tulajdonképpen csak sekélyes propagandairatok.

Gyakori hibája e módszernek az is, hogy a nemzeti jellemvonásokat indokolatlanul faji vonásoknak tünteti fel, avagy egy fajnak valamelyik helyi válfajából általánosít az egész fajra. Mennyire más szubjektív kép alakulhat pl. az északi fajról a svédek, a poroszok vagy az angolszászok között nyert élmények alapján, avagy mennyire másként ítélhetjük meg a keletbalti fajt a finnek és az oroszok után!

Vannak, akik a faj pszichológiai megállapításokhoz kultúrtörténeti adatokban keresnek objektív támaszpontokat. Nagyrészt ezekre épít egy sereg híressé vált fajelméleti munka, amilyenek pl. Gobineau, Chamberlain, Günther, Erbt stb. könyvei. A kultúra kialakításában — mint említettük — valóban nagy szerepe van az egyes népek faji adottságainak és egyéb tényezők figyelembevételével a kultúra is adhat értékes adatokat valamely faj lelki adottságaira vonatkozólag. Ámde ugyanígy említettük, hogy a faj és a kultúra összefüggése meglehetősen bonyolult, mert hiszen a kultúra alkotói és hordozói nem a fajok, hanem a népek. Másrészt a kultúra megítélésére alig rendelkezünk más módszerrel a szubjektív becslésnél és ezért a kultúrtörténetre épített fajpszichológia se tekinthető sokkal megbízhatóbb módszernek az előbbeni szubjektív leírásnál. A kultúrtörténeti értékeléseknél is nagy szerepe lehet az elfogultságnak; ugyanazt a kultúrtörténeti tényt igen különbözően lehet beállítani, megítélni és lehet a tényeket nagyon egyoldalúan, tendenciózusan felsorakoztatni. Az ilyen tendenciózus, elfogult kultúrtörténeti szellemekkel megírt fajelméleti munkák a propagandamunkák előbb említett fajánál annyival veszedelmesebbek, mert könnyebben tudják a tudományos megalapozottság látszatát kelteni főleg a dilettáns olvasóközönség körében. Legelrettentőbb példája e módszerrel való visszaélésnek Rosenberg hírhedt könyve.

Az előbbihez hasonló további módszer a kultúra történetében nem a tényekből, alkotásokból, hanem a kiváló alkotókból iparkodik következtetni. Vizsgálja, hogy a világtörténelem nagy alakjai, a kiváló tudósok, művészek, politikusok, hadvezérek stb. milyen fajhoz tartoznak nagyobb arányban. Ennek a módszernek azonban nagy hiánya, hogy a faji alkatot legtöbbször még a jelenben élő egyéneknél is nehéz megállapítani, méginkább azoknál, akik esetleg már századokkal ezelőtt elhaltak.

A fajiság egyszerűbb eldöntése szempontjából szokták irányadóul venni az illetők születési helyét, és mindenkit ahhoz a fajhoz sorolnak, amelyik az illető születési helyén leginkább elterjedt. A születési hely az egyén számára sokszor teljesen esetleges, véletlen ugyan, de nagy számok esetén valószínű, hogy az illető egyének nagy átlagban mégis a szülőhelyükön uralkodó fajból származnak. Ha tehát valamely vidéken bizonyos tehetségből igen sok kiváló egyén született, e tehetséget legalábbis nagy valószínűséggel az illető vidéken uralkodó fajnak tulajdoníthatjuk. Fajilag vegyes területeken pedig vizsgálhatjuk, hogy valamely faj és bizonyos tehetség gyakorisága milyen viszonyban állnak egymással.

Ilyen tehetségtérképek tanulmányozásával foglalkoztak Reibmayr, Kretschmer, Sommer, Huntington stb. A tehetségtérképeknek a faji térképekkel való összevetésénél kiderül azonban, hogy a legtöbb kiváló egyén éppen a fajilag erősen kevert területekről származik, ahol egy fajnak sincs határozottan kiemelkedő szerepe és így az ott született egyének faji hovatartozása nagyon is bizonytalan, illetve igen valószínű, hogy mindegyikük több faj meghatározhatatlan arányú keveréke. Ilyen területek Európában főleg Flandria, Franciaország jelentékeny része, Svájc, Közép- és Dél-Németország, Ausztria egy része, továbbá Dél-Anglia, Észak- és Közép-Itália, vagyis az alpesi fajnak az északival, középtengerivel és részben a dinárival való keveredési helyei. Aránylag kevesebb kiváló egyén származik a fajilag tisztább területekről, különösen a dinári és a balti faj elterjedési helyeiről. A balti faj még az északival kevert területeken (Baltikum, Lengyelország, Németország és Oroszország egy része) is aránylag szegény kiváló szülöttekben. Az északi fajú területek főleg politikai, katonai és technikai kiválóságokban bővelkednek, az alpesi fajúak inkább költői, tudományos tehetségekben, a középtengeri faj viszont kiváló művészekben, főleg a zene terén.

A keverékfajok aránylag sok kiváló szülöttje arra mutat, hogy a fajkeveredés alkalmas a kiváló tehetségek kitenyésztésére. Ebből azonban még nem lehet következtetni arra, hogy e vidékek lakóinak átlaga is hasonlóképpen kiemelkedő tehetségű. Egyes kiválóságok száma ugyanis, főleg fajilag erősen kevert területeken még nem jelzi egyúttal az átlagnak hasonló kiválóságát is. Lehetséges, hogy a hasonlóan nagyszámú tehetségtelenek erősen csökkentik az átlagot, míg a kevés rendkívüli tehetséggel jól megférhet az átlagnak aránylag magas színvonala. Természetes továbbá az is, hogy a kiváló egyéniségek száma függ a lakosság sűrűségétől és Európának fajilag legkevertebb vidékei, ahonnan a legtöbb kiváló egyén származik, egyúttal földrészünk legsűrűbben lakott területei is. Az összehasonlítást tehát mindig csak a lakosság számához viszonyítva tehetjük. Fontosak továbbá a tehetség megnyilvánulása szempontjából az illető vidék gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális, sőt klimatikus viszonyai is. Nagyobb számban jelentkezhetnek kiváló tehetségek, ahol pl. az érvényesülést a demokratikus társadalmi viszonyok szélesebb néprétegek számára is megkönnyítik, ahol az anyagi eszközök hiánya nem állja útját a tehetségek kifejlődésének, vagy ahol a századokon át tartó béke a zavartalan kulturális fejlődést biztosítja. Ezért a különböző területek tehetségtérképi adatai sok tekintetben összehasonlíthatatlanok és legfeljebb csak megközelítő, valószínűségi következtetést engednek meg.

A legnagyobb nehézség azonban abban mutatkozik, hogy kiket tekintsünk egyenrangú tehetségeknek? Erre nézve vajmi nehéz volna objektív nemzetközi mértéket felállítanunk. Természetes, hogy saját hazájából mindenki több kiválóságot ismerhet, mint valamely idegen országból, ami azután a belőle vont következtetést a saját hazája, illetve a benne uralkodó faj javára billenti. A kiválóságokat, valamint születési helyüket rendszerint valamelyik lexikonból szokták összeállítani. De természetes az is, hogy minden lexikon abból az országból, melyben megjelent, aránytalanul több kiválóságot említ meg és így nem alkalmas nemzetközi összehasonlításra. Így pl. Huntington az Encyclopaedia Britannica alapján állította össze 1600-tól kezdve Európa különböző országainak kiválóságait, amiből érthető, hogy az ő tehetségtérképén Nagy-Britannia a többi országokkal szemben összehasonlíthatatlan magasságba emelkedik.

Végül pedig Európa legnagyobb részéről még távolról sincs oly pontos faji térkép, mely a fenti szempontból megbízható összehasonlítás alapja lehetne.

A fenti hibák nagy mértékben csökkenhetnek, ha a vizsgálatokat nem nemzetközi vonatkozásban végezzük, hanem egy olyan országon belül, amelyben különböző fajok élnek földrajzilag többé-kevésbé elkülöníthetően. Ilyen tehetségtérképet állított össze Németország szellemi kiválóságairól a XV. századtól kezdődőleg C. F. Baur.[64] Eszerint a legtöbb kiváló egyén Németország középső, nyugati és délnyugati részeiről származott, a legkevesebb pedig az északi, keleti és főleg északkeleti részekről.

Sokoldalú és széleskörű statisztikai vizsgálatokat végzett ugyancsak Németországra és a szomszédos német nyelvterületekre vonatkozóan Giese.[65] Korunk mintegy 10.000 német vezető szellemének születési helyéből szintén úgy találta, hogy a legkülönbözőbb tehetségekben a leggazdagabb az általa vizsgált terület nyugati és középső része, valamivel kevesebb tehetség származik az északi és a déli részekről és legkevesebb a keleti részről. Délről származik aránylag legtöbb művész, főleg zenei tehetség és legkevesebb katonai tehetség, északról viszont aránylag legtöbb politikai, közigazgatási és katonai, de legkevesebb zenei tehetség. Baur és Giese adataihoz meg kell azonban jegyeznünk, hogy az általuk vizsgált területen a népsűrűség, valamint a gazdasági és a kulturális helyzet is nyugatról kelet felé jelentékenyen csökken, ami eredményeiket erősen befolyásolja.

E kétféle adat, valamint másoknak (Reibmayr, Kretschmer stb.) Németországra vonatkozó adatai nagyrészt megegyeznek, amivel egymást erősítik. Ha most e tehetségtérképi adatokat összehasonlítjuk Németország többé-kevésbé megbízható faji térképével, legtehetségesebbnek mutatkozik a fajilag legkevertebb nyugati és középső vidékek lakossága, majd az alpesi fajú déli, az északi fajú északi területek lakossága, legkevésbé tehetséges pedig a balti fajú északkelet.

Természetesen e megállapításokkal szemben is bizonyos mértékig fenntartható a fentebbi ellenvetések némelyike. Különösen vigyáznunk kell az egy országban végzett vizsgálatoknál is arra a körülményre, hogy vajon az egyes fajokat képviselő népcsoportok nem valamilyen különleges kiválasztódás útján alakultak-e ki (l. alább), ami a faj átlagára vonatkozó általánosítást meghiúsítja.

Hasonló tehetségtérképet állított össze Ellis[66] Angliáról, ahol tehetségekben leggazdagabbnak találta a délnyugati részt, vagyis az északi és földközi-tengeri fajok keveredési területét. Odin[67] a francia irodalmi nagyságokra vonatkozólag azt találja, hogy azok legnagyobb része Paris környékéről, tehát szintén fajilag erősen vegyes lakosság köréből származik.

A magyar szellemi kiválóságok születési helyének térképezésével foglalkozott Szirmayné, Pulszky Henriette.[68] Vizsgálódásai 200 magyar kiváló tudós, író és művész születési helyére terjednek ki. Az adatokat vármegyék szerint csoportosítja. Eszerint elenyészően csekélyszámú nagytehetség származik Szolnok, Hajdú, Szabolcs, Békés, Csongrád, Csanád megyékből, ahol a magyarság zárt tömbökben él, viszont feltűnően sok a zseni a tipikus nyelvi keveredés-területeken, amilyenek Bihar, Szilágy, Nógrád, Pest megye. Szirmayné adatai azonban saját bevallása szerint se teljesek és fajpszichológiai szempontból már azért se nagyon értékesíthetjük, mivel hazánkról részletes faji térkép nincs, sőt a lakosságnak mindenütt erősen vegyes fajisága miatt nem is igen lehetséges.

Magam, tanítványaim közreműködésével 4000-en felüli magyar kiválóság születési helyét állapítottam meg. Azonban az így nyert tehetségtérkép is az előbb említettek miatt inkább a népi, mint a faji összefüggések vizsgálatára alkalmazható.

Újabban az egyéni hajlamok, tehetségek vizsgálatára mind gyakrabban alkalmazzák a tesztmódszert.[69] A tesztek ugyanis szellemesen egyszerűsített, célszerűen összesűrített pszichológiai feladatok, melyek egyéb módszereknél gyorsabban adnak objektívebb és mennyiségileg is meghatározhatóbb eredményt. A tesztmódszer különösen alkalmas arra, hogy bármily nagy tömeget is egységes alapon vizsgáljunk, továbbá, hogy az eredeti hajlamokat a szerzettektől, a környezethatás eredményétől többé-kevésbé függetlenül megállapíthassuk. Könnyen érthető, hogy e módszert nagy reménnyel iparkodtak egyesek a fajpszichológia terén is alkalmazni.

Különösen az Északamerikai Egyesült Államok végeztek e módszerrel rengeteg vizsgálatot. Amerikában a tesztekkel végzett tömegvizsgálatok egyébként is igen elterjedtek és egyesek igen nagy, sőt túlzott bizalommal vannak e módszer iránt. De a fajkérdés is erősen foglalkoztatja az Egyesült Államokat, egyrészt a sokféle fajú bevándorlók megfelelő értékelése végett, másrészt pedig az indián- és különösen a néger-kérdés szempontjából, ami a yankeek világában egyik legégetőbb társadalmi probléma.

Különös érdeklődést keltettek a Yerkes[70] által közölt tehetségvizsgálatok, melyeket óriási emberanyagon, 100.000 amerikai katonaújoncon végeztek tesztmódszerrel. Az újoncokat származási országuk szerint csoportosítva, úgy találták, hogy legtehetségesebbek az Európa északnyugati országaiból származottak, legkevésbé tehetségesek viszont a Kelet- és Dél-Európából bevándoroltak, végül pedig legutolsók a négerek. Az egyének ilyesféle csoportosítása azonban nem alkalmas valamely faj vagy nép átlagos tehetségének megítélésére. Az egyes országokból ugyanis más és más okokból, más és más alapon történő kivándorlás szerint kerülnek Amerikába az egyének. Ezek átlaga tehát nem tekinthető egyenlőnek Európában maradt honfitársaik átlagával.

Megbízhatóbbak azok a vizsgálatok, melyeket nagy számban végeztek Amerikában az egyes nagy fajkörök, a fehérek, sárgák, négerek és indiánok lelki alkatának összehasonlítására. Nagy feltűnést keltett ezekkel kapcsolatban Garth összefoglaló munkája,[71] mely 110 különféle szerzőnek ilyen irányú vizsgálatait dolgozza fel. Ebben az óriási vizsgálati anyagra kiterjedő munkában a szerző végeredményként arra a meglepő megállapításra jut, hogy a fajok lelki alkatának különbsége teljesen indokolatlan feltevés, igazolatlan előítélet. E megállapítása annál meglepőbb, mert az általa felsorolt rengeteg vizsgálati eredményből ilyen következtetés semmiképp se látszik indokoltnak, amiért is egyesek, főleg Petermann[72] részéről súlyos bírálatban részesült.

Garth meglepő állításának igazolásaképp arra a tényre hivatkozik, hogy az intelligenciavizsgálatoknál egyes négerek és indiánok is elérték a legmagasabb fokozatot. Ámde ez csupán azt bizonyítja, hogy bizonyos tehetségek a legkülönbözőbb fajokon belül is előfordulnak. A faj átlaga azonban nem ilyen egyes esetekből, hanem a nagyszámú vizsgálat középértékéből állapítható meg. Már pedig maga Garth is rámutat arra, hogy a négerek közül mindössze 7.5%, a mexikóiak közül 8.8%, az indiánok közül pedig 11% akadt, akik nem estek a fehérek átlaga alá. Összesített eredményként az intelligenciahányados a fehéreknél 100, a kínaiaknál 99, a japánoknál 99, a mexikóiaknál 78, az északi államok négereinél 85, a déli államok négereinél 75, az amerikai telivér indiánoknál pedig 70 volt átlagosan. E lényeges különbségek éppen nem igazolják Garth meglepő következtetését.

E különbségek nem magyarázhatók a fehéreknek a többi fajokkal szemben kedvezőbb gazdasági és társadalmi helyzetével sem. Hiszen az ugyancsak alacsonyabb sorsban élő kínaiak és japánok szinte teljesen elérik a fehérek színvonalát, míg a négerek, a mexikóiak és az indiánok messze ez alatt maradnak. Még legfeljebb az a kérdés igényelne további vizsgálatot, hogy az itt szereplő különböző fajú csoportok mennyire képviselték fajuk átlagát, vagyis mennyire jogosult belőlük egy egész fajkörre vonatkozó általánosítás. Nem valószínű azonban, hogy az ilyen irányú további vizsgálatok megdöntenék a fajok pszichológiai különbségének elméletét.

Természetesen maga a tesztmódszer se teljesen exakt, bizonyos hibaforrások ennél is vannak, bár a »mérések« és »számok« a laikusok körében könnyen az exaktság látszatát keltik. A tesztvizsgálatok továbbá a lelki életet atomizálják, csak mozaikdarabokat tüntetnek fel az egész lelki élet szerves egysége helyett. A tesztvizsgálatok fokozati, mennyiségi különbségekre vonatkozó eredményei nem nyújtanak kellő felvilágosítást a sokszor lényeges minőségi különbségekről sem. Így pl., ha a tesztvizsgálatok szerint a kínaiak és a japánok intelligenciahányadosa nem is különbözik lényegesen a fehérekétől, ez távolról sem jelenti azt, hogy a lelki alkat terén általában nincs közöttük lényeges különbség. Hiszen még az intelligencia terén is lehetséges egyenlő fokozat mellett lényeges minőségi különbség, amit a tesztmódszer nem tüntet fel.

Ezzel az atomizáló, formai, mennyiségi tömegtapasztalati, statisztikai módszerrel szemben a minőséget, az összefüggő tartalmat, az egységes lényeget iparkodik megragadni a fenomenológiai módszer. Ez nem sok egyes esetből vont következtetéssel vagy az esetek aprólékos tapasztalati analizálásával, hanem közvetlen beleéléssel, intuícióval, lényeglátással keresi a dolgok tiszta mibenlétét, absztrakt lényegét, ideáját. Ez a módszer megalapítója, Hasserl szerint minden exakt tudományos megismerés gyökere és számos követője valóban túlzott reményeket fűz a belőle kiinduló bölcseleti irányhoz.

E fenomenológiai módszert iparkodik Clauss[73] a fajpszichológia területén alkalmazni. Szerinte a fajok pszichológiai különbsége nem egyes lelki hajlamoknak vagy ezek összefüggésének különbözőségében rejlik, hanem a lélekben mint egészben uralkodó törvényszerűségen, »stíluson« alapul. Ezért, míg az antropometria végezheti az egyes testi sajátságok elszigetelt vizsgálatát, a fajpszichológiában ilyen természettudományi módszer csődöt mond. Minden fajhoz tartozhatnak jó és rossz, gyengéd és durva, okos és ostoba, valamint különféle tehetségekkel megáldott egyének, viszont ezek a sajátságok minden fajnál más és más stílusban nyilvánulnak meg. Tehát nem bizonyos sajátságok megléte vagy fokozata jelzi valamely faj lelki alkatát, hanem az a stílus, melyben e sajátságok kifejezésre jutnak. Amint egy gótikus dóm és egy egyiptomi piramis lehetnek egyforma magasak, mégis egészen más stílusban emelkednek a magasba, éppúgy lehetnek pl. egy északi viking és egy nomád beduin egyforma bátrak, de bátorságuk más és más stílusban nyilvánul meg. Egy fajon belül a hajlamoknak, tehetségeknek különbsége egyéni sajátság, de megnyilvánulásuk módja, stílusa egységes típust mutat.

A lélek stílusa Clauss szerint a legkülönbözőbb megnyilvánulásokban fejeződik ki; az arckifejezésben, a mozgásban, járásban, beszédben, nevetésben, az egész testtartásban, az öröm, a harag, a fájdalom, a szerelem megnyilvánulásaiban éppúgy, mint a művészetben vagy egyéb kultúralkotásokban. Minden kifejezésnél nemcsak a kifejezés anyaga a fontos, vagyis, az, hogy milyen élményt mit fejez ki (pl. örömet, haragot, félelmet stb.), hanem az is, hogy ezt az élményt miként éli át az illető, ami a kifejezés módjában, stílusában nyilvánul meg.

A léleknek kifejezési stílusát Clauss szerint csak úgy érthetjük meg, ha iparkodunk magunkat a vizsgálandó embertípus legkülönbözőbb szerepeibe beleélni, élményeit vele együttélni. Ezért nem kívülről, hanem belülről tekintve kell e vizsgálatot végeznünk. Ilyen beleéléssel ismerjük fel azt az egyetlen törvényt, mely az embert éppen egy egésszé alakítja. Ebből azután már tudjuk, hogy az illető bizonyos körülmények között hogyan viselkedik.

A fajnak, mint típusnak ilyen megismerésénél nem az egyes esetek száma a fontos, hanem a helyes kiválasztás, a típus legjellegzetesebb, legtisztább képviselőjének megtalálása, akin keresztül a típus-ideál a legtökéletesebben megragadható. A nagy szám legfeljebb megkönnyíti a kiválasztást, de tovább már nincs rá szükségünk. Clauss könyvében nem is találunk nagy számokat, sok adatot, hosszú táblázatokat, hanem csak néhány jellegzetes képet, amikkel illusztrálja a rajtuk visszatükröződő faji lelkületet. Nem is ezek az egyes esetek az ő vizsgálatának tulajdonképpeni tárgyai, hanem az az idea, amit ezek képviselnek, megtestesítenek, kifejeznek.

A fajok jellegzetes lelkületét ilyen módszer alapján természetesen nem is lehet adatokkal, számértékekkel kifejezni, hanem csak hosszas körülírásokkal, hasonlatokkal, néhány jellegzetes példa felmutatásával. Az egyes fajok sajátos stílusát Clauss iparkodik a rájuk legjellemzőbb nehezen lefordítható kifejezéssel jelölni. Eszerint az északi faj: Leistungsmensch, a fáli (dáli, atlanti) faj: Verharrungsmensch, a földközi-tengeri (mediterrán, nyugati) faj: Darbietungsmensch, az arábiai pusztaságok orientalid faja: Offenbarungsmensch, az előázsiai (alarod, armenoid) faj: Erlösungsmensch, a keleti (alpesi, turáni) faj: Enthebungsmensch.

Clauss helyesen mutat rá arra, hogy a lélektanban a tisztán fogalmi, diszkurzív megismerés mellett törekednünk kell intuitív, adekvát ismeretre is. Míg valamely lelki adottságot csak fogalmilag ragadok meg, de nem élem át magam is, ismeretem róla csak tökéletlen, vázlatszerű, üres adottság lesz. Tehát bizonyos embertípusok sajátos lelkületét is akkor értem meg igazán, ha nem csupán bizonyos adatokat, kifejezéseket halmozok össze vele kapcsolatban, hanem azokat iparkodom magam is egységesen átélni. Ámde ez az intuitív módszer nem lehet az elsőleges, főleg nem az egyedüli eljárás a helyes megismeréshez. Előbb ugyanis lehetőleg pontosan tudnom kell, hogy mit is éljek át, illetve miféle élményeim felelnek meg a vizsgálandó lelki alkat élményeinek. Egyébként esetleg egy nem létező, csupán a fantáziám által létrehozott lelki alkatba élem bele magamat.

Minden tudományos állításnál jogosan megkövetelhetjük az igazolást is. De a puszta intuícióra, »beleélésre«, »közvetlen idealátásra« hivatkozó fenomenológiai módszer általában adós szokott maradni az igazolással. Ezzel kicsúszik minden tudományos ellenőrzés alól. Márpedig az intuícióra, a beleélésre, közvetlen meglátásra hivatkozva, gyakran találkozunk ugyanarra a tárgyra vonatkozólag is teljesen különböző megállapításokkal. Már most honnan tudhatjuk, hogy ezek közül melyik a helyes, hogy vajon igazi, helyes volt-e magam vagy mások intuíciója? Mi a kritériuma, a bizonyítéka a helyes intuíciónak a tévessel szemben? Hiszen egy idegen egyén élménye sokszor annyira bonyolult, hogy abba nagyon könnyen tévesen is beleélhetjük magunkat. Így azután az erre építő vizsgálódás is az értelmi belátáson alapuló tudomány helyett könnyen a fantázia, költészet terére siklik át.

Clauss módszerének tudományos voltát veszélyezteti továbbá az a körülmény is, hogy megállapításait kénytelen nagyobbrészt hasonlatokkal, metaforikus kifejezésekkel közölni. Ezeknek egységes, azonos értelmezése pedig nagyon nehéz és sokszor az olvasó szinte tetszés szerint értheti anélkül, hogy a helyes és a téves értelmezést meg tudná egymástól különböztetni.

Egyébként igazolatlan marad Clauss módszerének az az alapvető előfeltétele is, hogy a kifejezési mód és az átélés módja mindig összhangban állanak egymással. Miért ne lehetne a kifejezés egyforma módja mellett az élmény különböző és viszont, miért ne fejeződhetne ki egyformán az átélés különböző módja? Hiszen a kifejezési mód nem mindig spontán megnyilvánulása az élménynek és nem is mindig változatlan. Hogy miként fejezem ki valamely élményemet, abban nagy szerepe van a környezetnek, a nevelésnek, általában a szerzett, másodlagos jellemnek. Maga Clauss is elismeri, hogy a kifejezés származhat olyan nevelésből, mely a lélek stílusának ellentmond (I. m. 158. l.). Ezért a felnőtt embernél mindig kérdeznünk kell, hogy vajon eredeti hajlamai vagy a nevelés által lett azzá, ami (I. m. 177. l.). Már most honnan tudhatom, hogy valamely egyén kifejezésstílusa eredeti-e, vagy pedig az idegenszerű nevelés »meggyalázta« az ő eredeti faji típusát? Erre Clauss nem ad és bizonyára nem is adhat kellő felvilágosítást.

Fokozódnak Clauss módszerének nehézségei, ha nem csupán egy bizonyos egyénnek, hanem egy típusnak lelki alkatát akarjuk vele vizsgálni. Ehhez Clauss szerint előbb ki kell keresnünk az illető típus legjellegzetesebb képviselőjét, azután bele kell élnünk magunkat ennek élményeibe, amelyek kifejezési formáiban megnyilvánulnak. A helyes kiválasztás Clauss egész további eljárásának nyitja. Ámde ezen a legnehezebb és legfontosabb, mondhatjuk, döntő lépésen, a kiválasztás mikéntjén könnyedén átsiklik. Honnan tudhatom, hogy egy bizonyos egyén jellegzetes képviselője-e valamely típusnak? Ehhez nyilván már eleve ismernem kell magát a típust, vagyis éppen azt, amit az egyénen keresztül akarok megismerni. Ennyiben Clauss módszere petitio principiin alapul, vagyis már előfeltételezi azt, amit általa meg akarunk ismerni. Ezért kell, hogy valamely típust más úton is megismerhessünk, vagy pedig Clauss módszere is lehetetlen. A lelki stílusnak különböző típusai nemcsak az átöröklési anyaghoz kötött fajiság alapján, hanem közös szellemi hatás, hagyomány, környezethatás következtében is kialakulhatnak, mint ezt Clauss se tagadja. Így nyílván más és más stílus alakul ki, pl. a földmívesek, a katonatisztek, a papok, a színészek körében a fajiságtól többé-kevésbé függetlenül. De honnan tudhatom, hogy valamely típus fajilag meghatározott-e, avagy más tényezők eredője? Clauss maga sem igazolja, hogy az ő típusai valóban faji típusok, amint a fajpszichológia biológiai és antropológiai kérdéseivel általában alig foglalkozik, így az ő típusainak faji kapcsolata is a levegőben lóg, mert mindvégig kérdéses marad, hogy mennyiben felelnek meg azok a tényleges, reális fajnak, sőt egyáltalán valamilyen reális típusnak.

Clauss módszere, mint általában a hasonló fenomenológiai módszerek tulajdonképpen nem a kutatás, hanem az élményesítés, az illusztrális, a tökéletesebb, adekvát megragadás módszerei. Nem vezetnek magukban új igazságokhoz, hanem a már más úton szerzett diszkurzív, inadekvát, fogalmi ismeretet alakítják át adekvát, intuitív, élményszerű ismeretté. Ilyen módszer értékesen kiegészítheti, összefoglalhatja, sőt irányíthatja is vizsgálódásunkat, de önmagában ezer nehézséggel, hibaforrással küzd és feltétlenül rászorul egyéb módszerek megalapozó és ellenőrző támogatására.

Mindezek után leszegezhetjük, hogy a fajpszichológiának nincs semmiféle exakt, tévedésmentes módszere, sőt itt fokozott mértékben kell számolnunk azokkal a nehézségekkel, amik az egyéb pszichológiai vizsgálatokat is jellemzik. Mindamellett a különböző módszerekkel végzett vizsgálatok megegyező eredményei egymást erősen támogathatják és bizonyos esetekben elérhetik legalábbis a nagyfokú valószínűséget. De természetesen csak akkor, ha e módszerek mindegyikénél iparkodunk elkerülni a hibaforrásokat, főleg a minden fajpszichológiai kutatást egyaránt fenyegető veszedelmet, az előítéletet, az elfogultságot. Ez sajnos, a fajpszichológiai vizsgálódások jelentékeny részénél még távolról sem valósult meg.

4. A főbb emberfajok lelki alkata

Az antropológiai és a pszichológiai fajkutatás sokféle nehézségéből könnyen érthető, hogy tudományos szempontból számottevőbb próbálkozás a fajpszichológia terén még inkább csak az europid fajkörön belül található. A többi fajkörök még antropológiailag is csak nagyon kevéssé ismertek. Fajpszichológiailag pedig e fajkörökkel kapcsolatban jóformán csak annyi történt, hogy egész fajköröket, mint ilyeneket próbáltak bizonyos szempontból összehasonlítani egymással, illetve az europid, fehér fajkörrel.

E vizsgálatok nyomán meglepő volt az az eredmény, mely a primitív fajoknak a közhiedelem szerint finomabb érzékelő képességét a fehér fajokkal szemben megdöntötte. Woodworth érzetpszichológiai vizsgálódásai, melyeket már a század elején végzett különböző primitív fajokhoz tartozó egyéneken (indiánok, negritók, malájok, négerek, eszkimók stb.), azt mutatták, hogy ezeknek teljesítménye az érzékelés terén nem különbözik lényegesen a fehér emberekétől. Sőt a hallás terén egyenest a fehérek vannak fölényben.

Az intelligenciavizsgálatok azonban, mint említettük, már lényeges különbséget mutattak a fehérek javára. A négerek és az indiánok átlagos teljesítménye az intelligencia terén mélyen a fehéreké alatt mozgott. Viszont a kínaiaké és a japánoké a fehérekével csaknem egyenlőnek mutatkozott. De amint bizonyára a mongolid fajkörben se éri el minden faj a kínaiak és a japánok intelligenciaátlagát, éppúgy a többi színes fajkörön belül is nyilván vannak magasabb és alacsonyabb intelligenciájú fajok. Ennek részletesebb vizsgálata azonban még hiányzik.

Az ősi emberfajok lelki alkatáról vajmi nehéz részletes képet alkotnunk. Primitív kultúrájukból néhány kezdetleges használati tárgyon kívül alig marad ránk valami, ahol pedig viszonylag magasabb művészi hajlamok is megcsillannak, nehéz megállapítanunk, melyik ősfajnak tulajdonítsuk azt. Ezeknek az ősi fajoknak utódaiként tekintett primitív emberfajok, melyek még most is élnek az emberi élettér egyes félreeső vidékein, mindmáig vajmi kevés fejlődést értek el a kultúra terén. Most is ugyanazt a kezdetleges életmódot folytatják, amit már valószínűleg a néhány évtízezreddel ezelőtti ősember is élt. Ez semmi esetre se mutat e fajok magasabb tehetségére, kultúrérzékére. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a kultúra kialakításához minden emberfajnak egyenlő idő állt rendelkezésére, lévén az egész emberiség közös eredetű. Egyébként e primitív fajok lelki alkata még kevéssé ismert. Az európai emberektől és kultúrától messze elkülönülten élnek, ami az összehasonlítást, a lelki életükbe való mélyebb bepillantást és beleélést megnehezíti.

Már sokkal közelebbről ismert a néger faj, minthogy a négerek, főleg Észak-Amerikában, európai fajú emberekkel együtt, európai kultúra átvételével élnek és így tanulmányozásuk, összehasonlításuk könnyebb és gyakorlatilag is sokkal fontosabb. A négereket az európai fajokkal szemben a már említett alacsonyabbfokú intelligencia mellett jellemzi egész lelkületüknek bizonyos értelemben kiskorú, gyerekes beállítottsága. Mintha lelki fejlődésük a serdülés éveivel befejeződött volna. Túlságosan a közvetlen érzéki benyomások, élmények hatása alatt állanak, a távolabbi jövőre, messzebbmenő következményekre nem gondolnak. A külső csillogás vagy a pillanatnyi siker könnyen elkápráztatja őket, a távolabbi eredményekhez szükséges fáradságos munkára hiányzik bennük a kitartás és az ambíció. Gondtalanul élnek máról holnapra. Hangulatuk könnyen változik a féktelen jókedv és a tehetetlen levertség között. Nagy mértékben hiányzik náluk az önuralom és az előrelátás. Ezzel magyarázható az is, hogy a lopás és a nemi bűnözés terén a négerek oly hírhedtté váltak. Ugyancsak hiányzik bennük a kezdeményezés, a szervezőképesség és az államalkotó tehetség is. A szabad négerállamokban, amilyenek Haiti, Libéria, erős európai hatás ellenére a kultúra a primitív négerkultúra felé süllyed. Ahol európai fajokkal keverten élnek, ezekkel nem tudnak versenyt tartani és velük szemben alárendelt helyzetbe kertnek. Akik a négerek közül mégis vezetőhelyzetbe kerülnek, rendszerint mulattok. Nem tagadható meg azonban a négerektől a fejlett zenei tehetség, valamint a szónoki tehetség sem.[74] Hogy azután ez a nagyvonású lelki kép milyen mértékben illik a néger fajkörhöz tartozó, de bizonyára lelkileg is különböző egyes fajokra, még vajmi kevéssé ismeretes.

A mongolid fajkör óriási tömegéből közelebbről inkább csak a kínai, a japán és az indián népek lelki alkatát vizsgálták, minthogy ezek nagyobb számban élnek európai fajok körében, de azoktól jól elkülöníthetően, saját kultúrájukban, ami az összehasonlítást megkönnyíti. Kétségtelenül sokféle mongolid faji elem található Európa keleti felében is, de ezek már európai fajú elemekkel erősen keveredtek, tőlük nehezebben különíthetők el, sőt bizonyára maga a mongolid elem is többféle mongolid faj bonyolult keveréke. Amellett az európai kultúrhatás is lényegesen megnehezíti e közelkeleti mongolid fajok lelki alkatának tanulmányozását. Nagyon valószínű azonban, hogy a kínaiak és a japánok sem képviselnek egy egységes, tiszta fajt, még kevésbé az indiánok, ezért inkább mongolid fajkeverékből álló népeknek, mint külön fajoknak tekinthetők. És, hogy a mongolid fajkörön belül is lényeges lelki különbségek vannak, azt éppen e három csoport összehasonlítása teszi nyilvánvalóvá.

A kínaiaknak általában magas intelligenciájuk, fejlett kultúrérzékük van, amellett szervezésre, államalkotásra is alkalmasak. Ezt mutatja a sokezeréves kínai kultúrállam. Intelligenciájuk azonban inkább a felfogásban és megtartásban nyilvánul meg, de kevésbé a spontán alkotásban és a kritikai érzékben. Ezzel magyarázhatjuk azt is, hogy a kínai kultúra évezredek óta megmerevedett, fejlődésképtelen. A kínai művelődés évezredek óta az egymásra épülő vizsgarendszerek anyagának jórészt értelmetlen, szolgai, betanulása és reprodukálása. Újítás, kritikai állásfoglalás súlyos hibának számít. Ezt a rég elavult emlékezetballasztot cipeli hosszú idők óta változatlanul nemzedékről nemzedékre a kínai tanügy. Ennek tökéletes elsajátítását igazoló vizsgától függ a társadalmi rang és hivatal. írásuk is rendkívül bonyolult, emlékezetterhelő. Bár a kínaiaknak is tulajdoníthatunk több fontos találmányt, amilyen a porcellán, papíros, selyem, lőpor, iránytű, nyomtatás, de ezek a találmányok is megálltak bizonyos fokon. Európai értelemben vett technika nem alakult ki náluk.

A kínaiban inkább a megőrző, konzerváló erők fejlettek. Ezt mutatja náluk a történetírás korai fejlettsége, de ugyanezzel magyarázható minden újítástól és az idegen kultúra befogadásától való irtózása is. Az európai kultúra hosszú évszázados kultúrkapcsolatok ellenére is vajmi kevéssé terjed közöttük. Fantáziájuk szegényesnek mutatkozik. Inkább csak a gyakorlati dolgok érdeklik, absztrakt tudományok iránt nincs érzékük. Legelterjedtebb vallásuk a konfucsianizmus is fantáziaszegény, metafizikátlan, gyakorlati életszabályok foglalata, amiben szorosabb értelemben Istenről nincs is szó. Emellett különféle vallások békésen megférnek egymással, vallásháborút, vallási fanatizmust nem igen ismer Kína története.

Egyébként a hatalmas kínai birodalom egész története sokkal egyhangúbb, mint az európai birodalmaké. A kínai általában kevésbé mozgékony, békés, irtózik a katonáskodástól, a háborútól. Hódítóit nem fegyverrel, hanem óriási embertömegének ellenállhatatlan beolvasztó képességével győzte le. A kínai munkás legfőbb fegyvere európai fajtájú versenytársaival szemben a szinte határtalan igénytelenség, amivel mélyen az európai létminimum alá tudja csökkenteni életszínvonalát. Amellett a legnyomorúságosabb viszonyok között is szívós kitartással tudja végezni a legegyhangúbb munkát.

Ez a nagyfokú türelem, kitartás, igénytelenség a harciasabb, igényesebb, nagyobb kezdeményező hajlamú európai fajokkal szemben a kínait nőies jelleművé teszi. Ugyancsak erre vall csekélyebb individualizmusa, valamint a fájdalmak iránt csekélyebbnek látszó érzékenysége, vagy legalábbis türelmesebb elviselése. Érzelmeit a kínai általában mélyen elrejti. Az arcán állandóan megnyilvánuló monoton mosoly mitsem árul el igazi érzelmeiből, gondolataiból, szándékaiból.

A másik nagy mongol nép, a japán jellemére nézve sok tekintetben hasonlít ugyan a kínaihoz, mégis sok lényeges különbség mutatkozik közöttük. A japánban már sokkal több a mozgékonyság, kezdeményezés, a harcias, hódító szellem. Nyomorán nem fokozott igénytelenséggel, hanem imperialista politikával iparkodik segíteni. A türelmes meghunyászkodás helyett hajlandó fegyverrel is ellenállni. A japán nép kiváló katonai erényei főleg az orosz-japán háború óta az egész világ csodálatát és tiszteletét érdemelték ki. Kevesebb benne a konzervativizmus is, könnyebben hajlik az európai kultúra, főleg a technikai újítások átvételére. Egy évszázaddal ezelőtt még az akkor egészen jelentéktelennek látszó japán népet fegyverrel kellett arra kényszeríteni, hogy az európai kultúra első hírnökeit befogadja. Ma már az európai kultúra fegyvereivel küzd a világhegemóniáért a leghatalmasabb nemzetek sorában. Nemcsak katonai és politikai, hanem gazdasági és kulturális téren is mind veszedelmesebb versenytársa az európai hatalmaknak, akik aligha mernének arra gondolni, hogy Japánt Kínához hasonlóan gyarmatként kezeljék.

A mongol fajkör további csoportja az indiánok ismét lényegesen más lelki alkatot mutatnak, mint az előbbiek. Nyilvánvaló, hogy az indiánok is mind testalkat, mind nyelv és kultúra, tehát szellemi képességek szempontjából sokféle törzsre oszlanak. Míg Közép-Amerika őslakói igen magasfokú eredeti kultúrát fejlesztettek ki, Észak-Amerika mai indián törzsei az európai kultúrával való több évszázados állandó érintkezés ellenére is megmaradtak a maguk eredeti, kezdetleges kultúrájukban, bár ez végzetüket jelenti. Intelligenciájuk is, mint ezt a már említett vizsgálatok mutatták meglehetősen alacsony, ami aligha lett volna elégséges a hatalmas maya-kultúra kiépítéséhez. Lehetséges, hogy bizonyos harciasság is jellemzi az indiánokat, bár kétségtelen, hogy az indián-regények romantikus jellemrajzai alapos kritikát igényelnek. Főleg pedig nem lehet valamely indián törzs jellemvonásait minden további nélkül valamennyi indián törzsre általánosítanunk.

Nem sokkal többet tudunk Észak- és Nyugat-Ázsia sokféle mongol népéről sem, amelyek nagyrészének még a neve is alig ismeretes. Legtöbbjük kezdetleges kultúrviszonyok között él, történetük kibogozatlanul összefonódik. Ma általában türelmes, békés népeknek mutatkoznak, de a történelem folyamán egy-egy hatalmas uralkodó alatt összeszerveződve nem egy ízben folytattak a mongol népek nagyszabású, véres hadjáratot és hosszabb-rövidebb időre óriási területeket hajtottak hatalmuk alá azok sokféle lakóival együtt. Hogy miként lettek e vérengző hódítókból békés, jámbor népek, lélektanilag még eléggé meg nem világított probléma.

Ismét mások azok a mongol és mongoloid jellegű elemek, melyek európai elemekkel keveredve Kelet-Európában élnek és onnan Európa közepéig beszivárognak. Ezeknél már annak az eldöntése is nehéz, hogy melyek számíthatók közülök az europid és melyek a mongol fajkörhöz. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy e két fajkör között nincs élesen megvonható határ.

Láthatjuk tehát, hogy az egyes mongol fajok, törzsek, népek lelki alkata között oly lényeges különbségek vannak, amik az általános mongol jellem részletes leírását ugyancsak megnehezítik. Nehéz probléma továbbá az is, hogy e különböző jellemvonások közül melyek a továbböröklődő, elsőleges, faji vonások és melyek a környezet, a közös történelem folyamán kialakult hagyományok eredői. Annyi igaz, hogy Ázsia közepétől, vagyis a mongol fajkör középpontjától kiindulva keletre, nyugatra, sőt részben dél felé is a kultúra emelkedik. De nem tudjuk, mily mértékben szerepelnek ebben a faji hajlamok és a környezet, főleg a tengerközelség. Hiszen a legmagasabb kultúrák, sőt minden igazán magas kultúra a tengerhez közel fejlődött ki és minden világrésznek a közepe, a tengertől legtávolabb eső része a legműveletlenebb. A tenger nagyban megkönnyíti a közlekedést, a különböző embercsoportok érintkezését, a kultúra kialakulását. Nem tudhatjuk tehát, hegy mivé lettek volna a most tengerparton élő népek tenger hiányában és milyen kultúrát fejlesztettek volna ki a kontientális népek tengerpart közelében.

A mongol fajkörnek az európai fajkörrel való összehasonlítása a lelki alkat terén szintén nehéz, mert mindkét fajkörben igen különböző jellemű fajok tartoznak és az europid fajkör lelki alkatának általános jellemzése szintén alig lehetséges. Ha a mongol jellemet általában inkább passzívnak, kevésbé vállalkozó szelleműnek, szegényebb fantáziájúnak tartják, mint az europid fajokat, ez is csak bizonyos mongol és bizonyos europid fajok között érvényes.

Ami az europid fajokat lelki alkat szempontjából többé-kevésbé hasonlóvá teszi, az inkább másodlagos jelleg, a görög-római-keresztény kultúrhagyományokban való nevelkedés közös hatása. Ez lényegszerűen hozzátartozik az európai lelkülethez, az ehhez való közeledés jelenti a szellemi európaizálódást és a tőle való távolodás egyúttal az európai szellemi közösségből való kiszakadásra vezet. E közös kultúrhatásból fakadó közös jellembeli és világnézeti vonások mellett azonban az europid fajok eredeti lelki alkata sok lényeges különbséget mutat. E fajok lelki alkatát már alaposabban tanulmányozták, de azért természetesen itt se tekinthetők exaktaknak az egyes faji lélekrajzok.

A mongol fajokhoz mind testalkat, mind lelki alkat szempontjából legközelebb állónak szekták venni az europid fajok közül a keletbalti fajt. A keletbaltit általában nehézkes, passzív, hangulati embernek tartják. Türelmes, békés, igénytelen, nagy megértéssel van mások szenvedései iránt is és készséggel, önzetlenül segít másokon. A fáradságos, egyhangú munkát türelmes megadással végzi, de nagyobb, újszerű vállalkozáshoz hiányzik benne a kellő fantázia, a kezdeményező szellem és az energia. Igénytelenségében testének, lakásának, környezetének tisztántartására, csinosítására se fordít sok gondot. Amellett nagyfokú konzervativizmus is van benne; az újításokkal szemben bizalmatlan, kevéssé lelkesedik irántuk. Mindez mongol jellemvonásokra emlékeztet.

A keletbalti nem az értelem, az akarat embere, hanem inkább lágy, érzelgős. Ezzel összefügg folytonos tépelődése, határozatlansága, tétlen tűnődése, ami a gyors, határozott cselekvésre képtelenné teszi. Fantáziájával sok szép tervet szövöget, titkos elégedetlenséggel ábrándozik sorsa javulásáról, de a cselekvés előtt tanácstalanul megáll és végül fatalizmussal beletörődik helyzetébe. Egész tevékenysége erősen a hangulat befolyása alatt áll, ezért aktivitása időszakos, rapszodikus. Érzelmileg könnyen befolyásolható és erősen hajlik a tömegszuggesztióra. Képes makacsul ragaszkodni valamihez, de kellő hangulati befolyásra egyszerre hajlandó engedni makacsságából. Érzi, hogy rászorul tanácsra, vezetésre és ezt szívesen is veszi attól, aki bizalmát megnyerte. Idegennel szemben bizalmatlan, hallgatag, de könnyen csap át bizalmas bőbeszédűségbe, ha sikerült bizalmába férkőznünk. Képes a durvaságra, fanatikus gyűlöletre, kegyetlen bosszúra, de utána hajlandó a végletekig megbocsátani, bűnbánattal vezekelni, marcangoló önvádban emésztődni. Hangulata könnyen csap át a levert búskomorságból a féktelen jókedvbe, a tompa egykedvűségből a fanatikus rajongásba, az alázatos meghunyászkodásból a dacos önérzetességbe. Hangulata alapján képes keservesen összegyűjtött pénzecskéjét egy meggondolatlan pillanatban könnyelműen eltékozolni. A közügyek iránt önmagától keveset érdeklődik, de kellő érzelmi indíték mellett hajlandó nagy áldozatokra, lelkes összefogásra. Hangulati élete könnyen viszi iszákosságra, veszekedésre, testi sértésre. A magántulajdon iránt nincs túlerős érzéke. Hazájához, szülőföldjéhez fanatikusán ragaszkodik, önzetlen ragaszkodással hálálja meg a jóindulatú bánásmódot is. A sérelmekért azonban képes furfangos bosszút állni.

A balti ember vezetésre szorul, de könnyen vezethető és kellő irányítás mellett értékes munkás, hűséges szolga, türelmes alattvaló. Tudományos és művészi hajlamai még kevéssé ismeretesek. Leginkább a költészet, a regényírás terén, általában a szépirodalomban és a zenében mutat nagyobb tehetséget. Jó emberismerő és nagyszerű lélekrajzíró. Gondolkodása általában lassú, de mély.

A balti típushoz sorolhatjuk a Pató Pál- és az Oblomov-jellemeket. A fenti jellemrajz többé-kevésbé megegyezik a nagyobbrészt balti fajú orosz népnek a közvéleményben élő jellemével, valamint a balti fajú magyarok és a lengyelek jellemvonásaival. Kevésbé látszik azonban megfelelőnek a kisebb balti népek, főleg a finnek jellemzésére. Ennek oka lehet a más tájtípus, a különböző keveredés vagy az eltérő kultúrhatás, esetleg mindezek együttesen. A finnek nagyobb tisztasága, fejlettebb testkultusza, sportteljesítménye, becsületessége, az idegen vagyon feltétlen tisztelete, magasabb fokú kultúrája és kultúrérzéke, a szabadság és függetlenség iránti nagy érzékenysége, továbbá a közelmúltban tanúsított legendás katonai erényei az orosz jellemmel szemben világos példáját nyújtják annak, hogy fajilag rokon népek jelleme is mennyire eltérő lehet. Bizonyára nagy szerepe van ebben a svéd hatásnak is, de viszont jellemző, hogy a finnek nem a fajilag közelebb álló oroszok, hanem inkább a fajilag idegenebb svédek kultúrhatásának engedtek nagyobb érvényesülést, holott e két nép egyaránt iparkodott a finnekre befolyását érvényesíteni.

Az alpesi fajnak szintén szoktak bizonyos mongoloid antropológiai vonásokat tulajdonítani, lelki alkata azonban már nyilván távolabb van a mongolokétól. Az alpesi fajt az északi faj rajongói (pl. Günther) meglehetős kedvezőtlen jellemvonásokkal szokták felruházni és kicsinyesnek, szűkkeblűnek, irigynek, mogorvának, alattomosnak, tehetségtelen, de makacs, kitartó strébernek tüntetik fel. Ebben azonban bizonyára nagy szerepe van az észak- és délnémet ellentétnek, illetve annak a törekvésnek, hogy a mesterséges kontraszt által az északi faj annál dicsőségesebben tündököljön. Az elfogulatlanabb szerzők azonban (pl. Fischer, Kretschmer, Lenz) már jóval kedvezőbb képet adnak az alpesi faj jelleméről. Ez is mutatja, hogy emocionális tényezők mennyire ingadozóvá és megbízhatatlanná tehetik egyes fajok jellemrajzát.

Az alpesi fajban bizonyára van jó adag nyárspolgári vonás. Általában békés, alkalmazkodó, társaságkedvelő, aki a tömegben érzi magát jól és a kollektív összefogásban keresi az erőt, a biztonságot. Családjával és szűkebb környezetével példás jóviszonyban él. Szereti a rendet, a nyugalmat, a józan középszerűséget, az élet nyárspolgári örömeit. A nehézségeket nem dacos szembeszállással vagy merész lendülettel iparkodik leküzdeni, hanem inkább gondos megfontoltsággal, aprólékos óvatossággal igyekszik megelőzni vagy megkerülni. Amellett szorgalmas, józan, türelmes, takarékos, agilis, gyakorlatias. Van benne sok konzervativizmus, a megszokotthoz való makacs ragaszkodás is; fél a hirtelen, nagy változásoktól, amik biztonságérzetét zavarják. Nem kedveli a nagyobb utazásokat sem. Hiányzik belőle a könnyelműség, a meggondolatlan radikalizmus, de kevesebb az érzéke a nagystílű, merész, kockázatos vállalkozásokhoz, a hősies lelkesedéshez, az önzetlen nagylelkűséghez is. Idegenek iránt bizalmatlan, távolabbi ügyekkel szemben közömbös, szűkkeblű. Takarékossága fukarságig, kapzsiságig, szorgalma önző stréberségig, óvatossága a gyávaságig, megfontoltsága kicsinyes vaskalaposságig fokozódhat.

Az alpesi faj nagyobb politikai és katonai tehetséggel kevésbé dicsekedhet. Uralkodási vágy nincs benne. Ha akadékoskodik, zsörtölődik, bizalmatlankodik is, de szívesen engedi, hogy ügyeit mások irányítsák. Az erősebbel, hatalmasabbal szemben hajlik a meghunyászkodásra, kegyeinek keresésére és általa való emelkedésre. Van benne nagyfokú hiúság, cím- és rangkórság. Mindezek alapján az alpesi fajt nőies jellegűnek szokták mondani.

A tudomány és művészetek terén az alpesi kétségtelenül a legtehetségesebb fajok közé tartozik. Erre vall az is, hogy az antik kultúra összeomlása óta az európai kultúra állandó középpontja Közép-Európa, vagyis földségünknek éppen az a része, melyet elsősorban az alpesi faj népesít be. E faj elterjedési területén mindenütt magas kultúra virágzik, viszont a tudományos és művészi alkotások határozottan csökkennek e fajtól kevésbé lakott területeken minden irányban. E faj tehetsége azonban főleg ott bontakozik ki, ahol más tehetséges fajjal, főleg az északival keveredve friss serkentést, szabadabb lendületet nyer. Ezért a legkimagaslóbb kultúrközpontok szinte koszorúként veszik körül az alpesi faj magvát. A kultúrában vezető európai országoknak, Angliának, Franciaországnak, Olaszországnak, Németországnak, Ausztriának kulturális súlypontja-mindenütt olyan területekre esik, ahol a lakosság alpesi fajjal kevert.[75]

Az alpesi faj különösen a zenében és a képzőművészetek terén mutat kiváló tehetséget, a tudományok terén pedig főleg ott, ahol gondos megfigyelésről, kimerítő adatgyűjtésről, aprólékos kritikai vizsgálódásról, átfogó, világos rendszerezésről van szó. A leíró természettudományok, különösen a biológiai és az orvostudomány képviselői között sok az alpesi fajú egyén.

A fent vázolt alpesi jellemnek sok tipikus példáját találjuk a francia kistőkés-osztály, a svájci polgárok, hazánkban pedig a svábok és a délnémet eredetű városi lakosság között.

A dinári fajt, miként testileg, éppúgy lelkileg is a keménység, nyers erő, darabosság jellemzi. Nyílt, bátor fellépésű, makacs, fanatikus, kissé nyers, faragatlan. Szereti a zajos mulatozást, a nyers vidámságot. Kedélyes, barátságos, de hirtelenharagú. Hamar hevül, de nem kitartó, ezért nagyobbszabású vállalkozásra kevésbé alkalmas. Inkább csak a jelennel törődik, mint a távolabbi jövővel. Szülőföldjéhez ragaszkodik, azt nem szívesen hagyja el, utazni, vándorolni nem nagyon szeret. Hamar fellobbanó, nyers természete könnyen ragadja bűnözésre, verekedésre, súlyos testi sértésre, fanatizmusa pedig politikai gyilkosságokra, kegyetlen vérengzésekre.

A dinári ember vitéz katona. A világháborúban a Monarchia dinári fajú tiroli és bosnyák ezredei, valamint a német hadsereg ugyancsak nagyrészt dinári fajú bajor ezredei a legvitézebbek közé tartoztak. Ellenségeink közül is a dinári szerbek harcoltak legvitézebbül. Hadvezetőségünkben aránytalanul nagy számban szerepeltek délszláv nevű és így többnyire dinári fajú katonatisztek. Arisztokráciánkban szintén gyakran találkozunk dinári fajú katonacsaládokkal. Fejlett tehetséget mutat a dinári faj a politika és a szónoklás terén is, valamint a költészet, a dráma és a szónoklat körében. Üzleti hajlama is van. Szelleme azonban kissé szűkkörű, egyes lelki finomságok iránt kevés az érzéke. Nem mutat különös tehetséget a tudományok iránt sem. A túlnyomóan dinári fajú Balkán nagyobb kultúralkotásokban és tehetségekben legalábbis ezideig meglehetős szegénynek mutatkozott.

Hazánkban főleg az Alföld és a Dunántúl délszláv elemekkel kevert vitéz, kemény fellépésű, de vad, duhaj mulatozásokra is erősen hajlamos lakossága tükrözi vissza leginkább a dinári lelki alkatot. E faj több kiváló katonát, politikust, szónokot, költőt és zenészt is adott nemzetünknek (Zrínyi, Vörösmarty, Liszt, Apponyi, Horthy stb.).

A dinári fajhoz antropológiailag hasonló keletázsiai faj értelmes, agilis, mozgékony szellemű. Különös tehetsége van az emberismeret és az emberek ügyes kezelése, befolyásolása iránt. Ez teszi kiváló kereskedővé, de sikerre vezeti az újságírás, a színészet, az orvosi működés és a politikai mozgalmak terén is, általában ott, ahol az emberekkel való ügyes bánásmód a lényeges. Kultúrérzéke, kultúraalkotó-, főleg pedig kultúrabefogadó- és terjesztőképessége, valamint szociális érzéke szintén fejlett. Különösen a zene, valamint az absztrakt formális gondolkodás, a matematika, logika, filozófia terén mutat nagyobb tehetséget. Államalkotó képessége azonban csekély. Ezért kisebbségként igen elszórtan él sokféle nép között. Erre vezeti az a sajátsága is, hogy fejlett intelligenciáját és befolyásolóképességét szereti mások kihasználására, rászedésére felhasználni.

Az előázsiai fajnak nagy szerepe volt az ókorban, főleg az asszír-babilóniai, valamint a zsidó és a hellenisztikus kultúra kialakításában. E fajt jelenleg Európában, valamint hazánkban is különösen a zsidók és örmények képviselik több-kevesebb kereszteződéssel. A különböző tájtípusok, különböző irányú kitenyésztések, kiválasztódások, keveredések és kultúrhatások azonban bizonyára a lelki alkat terén is többféle típust hoztak létre e faj keretén belül.

A mediterrán faj miként testileg, lelkialkatát tekintve is, mozgékony, heves, szenvedélyes. Hangulata a szélsőségek között gyorsan változik. Könnyen vigad és lelkesedik, de hamar elszomorodik és elcsügged. Könnyen lobban haragra, de könnyen engesztelődik is. Társas életben szeretetreméltó, udvarias, szolgálatkész, gavallér tud lenni. Szeretete főleg családja, gyermekei iránt nyilvánul meg. Szellemes társalgó, szereti a szójátékokat, az elmés csipkelődést. Ügyes szónok és színész, de sokszor üres fecsegő, színészkedő, hiú pozőr, akit nem kell komolyan venni. A mediterrán ember szeret nagy társaság előtt tetszelegni, feltűnni, tapssal, bókokkal, elismerésekkel hiúságát kielégíttetni. Számára az élet első sorban színpad, ahol iparkodik mások előtt tetszelegni, minél kedvezőbben szerepelni. Kifelé, a környezetének, a közvéleménynek él. Szereti a mozgalmat, a változatosságot, nehezen tűri a rendet, a törvényt, az egyhangúságot, a szigorú fegyelmet. Ezért hajlik a radikalizmusra, az anarchiára. A mediterrán jellegű Spanyolország és a délamerikai államok állandóan küzdenek a forradalmakkal, az anarchiával. De e forradalmak se mind komolyak sokszor csak színészkedő, komolytalan, operett-forradalmak.

A mediterrán ember szereti a könnyű megélhetést, a kényelmes, gondtalan, dologtalan életet. Csupán a mának, szinte csak a jelen pillanatnak él, a jövővel keveset törődik. Inkább lemond helyzetének javításáról, minthogy annak érdekében nagyobb erőfeszítéseket végezzen. Ezért olykor egyenest lusta, dologkerülő, koldulásból vagy könnyen szerzett borravalókból él. A mediterrán Dél-Olaszországot nemrégen még valósággal hírhedtté tette a sok dologtalan koldus, a minden csekélységért borravalót követelő munkakerülő népség. A fasizmusnak nem hiába legfőbb törekvése a küzdelem a kényelmes élet ellen.

A mediterrán embert könnyelmű, szenvedélyes természete gyakran viszi bűnözésre, gyilkosságra, kegyetlenkedésre. Dél-Európa mediterrán fajú partvidéke és szigetei a kriminalitás szempontjából a legszomorúbb területek. A spanyol konkvisztádoroknak az amerikai bennszülötteken elkövetett kegyetlenkedései az európai civilizáció örök szégyenfoltjai. A mediterrán ember a dinárinak nyílt szembeszállása helyett inkább választja az alattomos cselszövést, az orgyilkosságot. A maffia szicíliai, a camorra nápolyi titkos bűnszövetkezet volt. A politikai cselszövések, intrikák, alattomos merényletek színhelyei főleg a mediterrán lakosságú országok.

Mindezek alapján a mediterrán fajt gyermekiesnek szokták jellemezni.

A mediterrán faj kiváló tehetséget mutat a művészetek úgyszólván minden ágában, főleg a zenében, a festészetben, a költészetben, az előadóművészetekben, a színjátékban. A spanyol festészet, az olasz zene közismerten világhírűek. De a művészetek terén is a mediterrán ember a mélyebb, tartalmasabb dolgok helyett inkább a könnyebbet, a felszínesebbet kedveli. Szereti a színekben, a hangokban, a mozgásban is a változatosat, a feltűnőt, a tarka színpompákat, általában a szemléleteset. Leginkább azonban ott alkot a mediterrán művészet utolérhetetlent, ahol a faj kiváló művészi tehetsége más fajok (északi, alpesi) szorgalmával, kitartásával keveredik. A renaissance Észak-Olaszországból indult ki, amint minden olasz megújhodás a fajilag kevert észak-olasz területeken keletkezett.

A mediterrán fajban van egyéb tekintetben is kultúrérzék, élelmesség. Nagy érdeme volt az ó-egyiptomi, római, hellenisztikus, általában a földközi-tengeri kultúra kialakulásában, valamint a délamerikai civilizáció megteremtésében. Azonban művészi hajlamaival szemben egyéb tehetségei már kevésbé fejlettek. Felszínessége, állhatatlansága is gátolják a tartós erőfeszítésben, a messzemenő tervek végrehajtásában, a tartalmasabb, mélyebb kultúra kialakításában. A mediterrán fajú országok, vidékek, gyarmatok rendszerint messze elmaradnak az átlagos európai kultúrától.

A mediterrán jellem egyik kitűnő ábrázolását találjuk már Baldassare Castiglione gróf »Cortegiano« c. könyvében, mely a XVI. századbeli olasz renaissance szellemében rajzolja a mindenhez értő, szellemes, de felszínes, könnyed, elegáns, mindenhez alkalmazkodni tudó, mindenkit elhajolni, meghódítani képes, mindenben a közvélemény tetszését hajhászó, de csak a külsőségekre, a látszat-sikerekre adó udvari embert.

A faj pszichológia eddig legtöbbet az északi fajjal foglalkozott és a modern fajelmélet — mint láttuk — általában az északi faj felsőbbrendűségének jelszavával indult meg. Az északi faj testi és lelki alkatát tekintve, kétségtelenül az egyik szélső variációt jelenti az emberi fajták sorában. Amint a fehér fajok között testileg a legvilágosabb színezetű, lelkialkata is a fehér fajkört jellemző egyes vonásokat a legjellegzetesebben tükrözi vissza. E faj őshazája mindmáig vitás ugyan, de annyi bizonyos, hogy már a történelmi idők kezdetén Európa hideg, nedves éghajlatú északnyugati részén élt, mely évezredek óta megedzette és sok értékes tulajdonságot tenyésztett ki benne. E vidéken a naphosszat tengerparton heverő délolasz nem élhet meg, elpusztul vagy kivándorol. Amelyik nép ezen az éghajlaton évezredeken át kitartott, annak erős kiválasztódáson kellett átmennie vagy tevékenységének felfokozása vagy igényeinek leszállítása tekintetében. Az északi fajban a zord klíma a fokozott aktivitást tenyésztette ki, míg a hasonló éghajlaton élő mongol népek inkább igényeik leszállításával alkalmazkodtak a természet zordonságához.

Az északi faj jelleme sok tekintetben ellentétes a mediterránéval, hiszen lényegesen más környezethez tenyésztődtek is ki. Az északi fajt jellemzi leginkább a gondos előrelátás, a távoli célokra törekvő, kitartó akarat. Van benne fejlett általános intelligencia mellett nagyfokú bátorság, önbizalom, önállóság, megfontoltság, élénk fantázia, nagyvonalúság, szervezőképesség, kalandvágy, vállalkozó szellem, államalkotó képesség. Ez képesíti nagystílű alkotásokra, a nagyipar és nagykereskedelem megszervezésére, hadi és államférfiúi sikerekre, virágzó gyarmatosításra. Szereti a természetet, a tengert, a testkultuszt, sportot, tisztaságot. Érzelmei nem hevesek, de mélyek. Komolysága mellett nyugodt, derűs optimizmus hatja át.

Az északi ember általában az individualizmusra hajlik. Ezzel függ össze a személyes szabadság szeretete, a kollektivizmustól való idegenkedése. Egyénileg és a tömeggel akar érvényesülni. Másokkal szemben zárkózott, tartózkodó, hűvös, merev. Érzelmeit, gondolatait nem szereti kinyilvánítani. Viszont másokba se tudja magát beleélni. Nem jó emberismerő, hiányzik belőle a megértés mások iránt. A mediterrán emberrel ellentétben mások tetszésével vagy nemtetszésével keveset törődik. Van fejlett önérzete, erős becsvágya, uralkodási hajlama, magasabb életszínvonalra törekvése.

Erkölcsi érzéke egyébként fejlett. Megbízható, kötelességtudó, egyeneslelkű. A magántulajdon iránt nagy tiszteletet érez, lopásra, csalásra ritkán vetemedik. Megértés hiánya és uralkodási hajlama azonban sokszor vezeti tapintatlanságra, durva kíméletlenségre, hatalmaskodásra, visszataszító önteltségre, igazságtalanságra, vérlázító, barbár cselekedetekre. Az északi faj általában kevésbé dicsekedhet finom, gyengéd, kellemes egyénekkel. Élénk fantáziáján alapuló öntelt nézeteiben hajlamos az elfogultságra, elhamarkodott, kritikátlan ítéletekre. Könnyen rabja lesz a tetszetős, misztikus, ködös, homályos elméleteknek (v. ö. pl. Hegel bölcseletét).

Az északi faj főleg a civilizáció, a gazdasági kultúra terén, valamint politikai és katonai tehetségével tűnik ki. A világ gazdasági életének aránytalan nagy része a nagyobbrészt északi fajú népek kezében van. A szellemi kultúrában, a tudományok és művészetek terén már kevésbé veheti fel a versenyt egyéb fajokkal. Az északi fajú népeknél megvan a fejlett civilizáció, széleskörű általános műveltség, de kevesebb a tudományos és művészi lángelme. E tekintetben, mint láttuk, a tehetség-térképek se az északi fajt tüntetik fel legkedvezőbben; különösen a zenei tehetségben mutatkozik szegénynek és általában a finomságok iránt kevesebb az érzéke. Viszont az északi faj kitartó energiája más faj tudományos vagy művészi tehetségével keveredve rendkívüli alkotásokra képesíthet. Ezért a tudományos és művészi kiválóságok között is sokan vannak valamely más fajnak északi fajjal való keverékei.

Nyilvánvaló azonban, hogy az északi faj körében is tájtípusok, különböző keveredések és eltérő nemzeti hatások következtében a lelki alkat terén többféle, egymástól többé-kevésbé különböző típus alakult ki. így pl. a porosz szereti az autoritatív megkötöttséget, a kollektív erőkifejtést, míg egyéb északi népek sokkal inkább ragasznak az egyéni szabadsághoz. Az angol fölényes, a svéd tartózkodó, a porosz nyers. Az angol gyakorlati, a német elméleti. Az angol igényes, a német sokkal igénytelenebb. Ismét más pl. a dán vagy a holland északi típus. Míg a holland gyermekszerető és ma is erősen szaporodik, a többi északi népeknél inkább gyermekiszony található.

A fentebb vázolt sajátságok természetesen nem az egyes fajoknak kizárólagos sajátságai, csupán az illető fajban feltűnőbben vagy nagyobb mértékben jelentkeznek. Egyébként pedig — mint már említettük — minden emberi sajátság többé-kevésbé minden fajnál megvan, amint minden emberi testrész is valamennyinél megtalálható, csak más mértékben, különböző arányokban. Ezáltal tartoznak az összes emberi fajták nemcsak testileg, hanem lelkileg is tulajdonképpen egy, közös emberi fajhoz.

Mindezekből — legalábbis a közelebbről ismert kultúrfajokra nézve — végeredményben azt látjuk, hogy miként az egyének, éppúgy a fajok körében is mindegyiknek egyaránt vannak fény- és árnyoldalai. Egyik se sajátíthatja ki magának az összes emberi értékek legteljesebb mértékét, viszont egyiket se lehet csupán gyarlóságokkal vádolnunk. Hogy azután az erények és hibák mérlege melyiknél milyen végeredményt mutat, azt vajmi nehéz eldöntenünk, már azért is, mert e mérlegeléshez nincs abszolút mértékegységünk.

VI. METAFIZIKAI ALAPVETÉS

1. Az élet elve

Már az eddigi fejtegetéseink folyamán is sok olyan problémával találkoztunk, melyek további részletes megvilágítást igényelnek. Ezek beható tárgyalása végül egész problématömegünk metafizikai megalapozását teszi szükségessé.

Honnan, miből lettünk? — ezek az első, legalapvetőbb kérdések, amiket a gondolkodó ember önmagával szemben felvethet, és ami kezdettől fogva foglalkoztatja a tudományos gondolkodást is. E kérdésre azonban többféleképpen felelhetünk aszerint, hogy énünket milyen szempontból tekintjük.

Egyrészt ugyanis por, hamu vagyunk és azzá leszünk, mint ezt az írás is tanítja. Anyagi énünk a földből származik, csupa olyan atomokból, molekulákból áll, amik bolygónknak is alkotórészei és onnan váltak énem részévé. Ezek a szén-, hidrogén-, oxigén-, nitrogén- stb. atomok, már ki tudja, hány ember, állat és növény testét alkották, míg végre énemhez tartozókká lettek. Utánam pedig hány és hány élőlényen fognak keresztülvándorolni?! A most ivott és így testembe épített víz egyes molekulái nemrégen talán valamelyik embertársam könnyéhez vagy véréhez tartoztak; az a szén- vagy oxigénmolekula, mely most vérsejtjeimhez tapadva kering bennem, a közelmúltban talán még valamely virág szirmán vagy egy pillangó szárnyán csillogott, avagy gomolygó füstként emelkedett az ég felé. És hosszú évezredeken át hány elporladt, elkorhadt élőlény testén mentek már át és fognak még átmenni porhüvelyem összes alkatrészei?! Ott voltak már talán az őskor hatalmas faóriásaiban, borzalmas ősállataiban, ott lebegtek már földünk születésénél, bolygóvá alakulásánál, avagy talán mint kozmikus por vagy meteordarab csak a közelmúltban kerültek bolygónkra. Annyi bizonyos, hogy testem minden anyagi alkatrésze már ott lebegett az őskaoszban is, abban a pillanatban, mikor a Teremtő mindenható szava létrehozta az anyagvilágot. Hiszen az anyag mennyisége — mint ezt a természettudományok egyik legszilárdabb tétele állítja — azóta is változatlan, nem lesz új anyag a semmiből és a meglevő se lesz semmivé. Tehát pusztán anyagi létemet tekintve: az őskaoszból lettem és annak anyagvilágában maradok a világ végezetéig.

Anyagi énünk azonban egy pillanatig sem állandó. Nem csupán halálunk után oszlik szét, hanem már az életben is folytonos oszlás és egyesülés állapotában van. Az életünk folytonos anyagcsere. Mihelyt ez megszűnik, vége az életfolyamatoknak is. Az pedig, amit mi egyszerűen anyagcserének mondunk, egy csodálatos, állandó cserebere testem és környezete között. Az a levegő, amit kilélekzem, az a verejtékcsepp, mely bőröm felszínéről elpárolog, oly molekulákat távolít el belőlem, melyek néhány pillanattal előbb még testem szorosan vett alkatrészei voltak és amikkel már talán soha többé nem találkozom. Viszont minden lélegzetvételkor számtalan oly atomot teszek testem alkotó elemévé, melyek előbb még énemtől teljesen különbözőek voltak.

Anyagi énünk tehát a folytonosan keresztül-kasul vándorló anyagrészek találkozási pontja. Vagyis anyagilag folytonos átmeneti állapotban levő, állandóan változó állagú, meghatározhatatlan alkatrészekből álló lények vagyunk. Anyagi énünket csak nagyjából, makroszkopikusan tekinthetjük egy meghatározott, lezárt, állandó adottságnak. Szigorúan véve nincs éles és állandó különbség, határ anyagi énem és a környezet között, valamint nincs két egymás után következő pillanat, melyekben testem összes anyagi alkatrészei teljesen azonosak volnának.

Életünk folyamán testünk jelen anyagi alkatrészeinek sokszorosa tartozott már átmenetileg, hosszabb-rövidebb ideig anyagi énünkhöz. Hiszen bizonyos időközönként testünk egész anyaga kicserélődik. És, ha sikerülne valamiképp mindazokat az anyagi részecskéket ismét összegyűjtenünk, melyek a múlt valamely pillanatában anyagi énünket alkották, akkor különböző hamvvedrekben annyi példányban őrizhetnénk ifjú és öregkorunk anyagi énjét, ahányszor testünk anyagi alkatrészei teljesen kicserélődtek.

Elvileg az is lehetséges, hogy valakiben csodás véletlen folytán pontosan azok az anyagi alkatrészek találkoznak ismét, melyek valamikor az én anyagi énemet alkották, illetve az ő egykori anyagi énje az enyémmel teljesen kicserélődik. Ugyanígy lehetséges elvileg az is, hogy fiatalabb kori anyagi énem későbbi testemben ismét teljesen rekonstruálódik. Sőt, ha van az emberrel pontosan megegyező anyagi összetételű állat, ezzel is megtörténhet elvileg anyagi alkatrészeink teljes kicserélődése. Ilyen értelemben tehát elvileg lehetséges, ha nem is lélek- de anyagvándorlás, a test anyagának átköltözése egyik testből a másikba.

Mindezek mellett egész énünk, testünk is bizonyos értelemben létrejöttünktől kezdve halálunkig ugyanaz az egy állandó, azonos, meghatározott létező. Ugyanaz vagyok, aki voltam 10, 20, 30 évvel ezelőtt, bár azóta, ki tudja, hányszorosan cserélődtek ki anyagi énem összes alkatrészei. És, ha valakinek sikerülne is egykori anyagi énem összes materiális alkatrészeit összegyűjtenie, abból még semmiképp se lehetne énemet, sőt testi énemet se újjáalkotni. Ugyanígy, ha valakiben — mint említettük — csodás véletlen folytán egykori anyagi énem minden atomja ismét összetalálkoznék, az illető még nem lenne ezáltal az én teljes értelemben vett alteregom, másodlatom, valamint anyagi részecskéink kicserélődéseivel se cserélődnék ki teljes énünk. Azzal se fiatalodnék meg, ha régebbi énem anyagi alkatrészei ismét teljességgel összetalálkoznának bennem.

Mindez azt mutatja, hogy a testi énemben tömörült anyaghalmaz nem az egyedüli, sőt még csak nem is a leglényegesebb tényezője énemnek, még testemnek sem. Nem ez teszi énemet, egyediségemet. Tagadhatatlanul szükséges, nélkülözhetetlen alkatrészem ugyan, de csak olyasféleképp, mint a szivárványon keresztül hulló esőcseppek. Az anyag maga nem növekszik, nem szaporodik, nem végez semmiféle életfunkciót. Az anyagi részek összessége önmagában legfeljebb csak hulla, cadaver, aminek valóságos, élő testté válásához egy, az anyagtól különböző, újszerű életelvre van szüksége. Ez az anyaghoz önmagában nem tartozó, felette álló elv szabja meg, hogy a testben az anyagi alkatrészek hol, mikor és milyen törvények szerint rendeződjenek, szervesüljenek, miként menjen végbe az anyag folytonos kicserélődése, miközben a rendező elv állandóan azonos marad. Ennek a rendező elvnek van bizonyos egyedisége, egyéni fejlődése, öregedése, szaporodása és pusztulása.

Hogy az élő testhez az anyagtól különböző életelv szükséges, nyilvánvaló a természettudományok ama szilárd tételéből is, mely szerint élőlény nem jöhet létre élettelen, puszta anyagból, hanem mindig csak egy másik élőlény útján, mely az életelvet közvetíti. »Omne vivum ex vivo« élet csak élőtől származhat; ez éppoly korszakalkotó tudományos megállapítás, mint pl. az anyag vagy az energia megmaradásának elve. Csak élőlény, illetve a benne rejlő életelv képes önmagát megsokszorozni, önmagából hasonlóakat létrehozni, az anyagot önmagához hasonló, új, szerves halmazzá rendezni anélkül, hogy sajátmaga állandóan kisebbednék.

Ez az életelv nem valami anyagi valóság, mert hiszen nélkülözi az anyag leglényegesebb tulajdonságait, a kiterjedést és a súlyt is. Az élő organizmus az élet megszűntével semmit se veszít súlyából vagy kiterjedéséből és e két sajátsága mindig pontosan annyi, amennyi pusztán anyagi alkatrészeiből következik. Nem tekinthetjük az életet csupán az anyag valamely állandó járulékának sem, mert akkor nem mutatkoznék lényegszerű különbség az élőlény és az élettelen anyag között. Már pedig e különbség oly szembetűnő, hogy azt az emberi gondolkodás kezdettől fogva világosan felismerte és ennek tudatát semmiféle tudományos színezetű elmélet se volt képes kiirtani az emberiség közmeggyőződéséből.

Az életelv az anyagnál magasabbrendű, felette álló, azt szervesen rendezni képes valóság. Azonban mindig csak anyaghoz kötve és pedig véges kicsiségű egységekbe, sejtekbe szervezve jelentkezik[76] és ilyen egységekben sokszorozza meg önmagát, szállítja tovább az életet. Mihelyt pedig megvonunk tőle bizonyos anyagi, fizikai, kémiai feltételeket, az életelv elpusztul, többé sem öntevékenyen, sem külső hatásra helyre nem áll. Ámde az összes anyagi feltételek teljes bősége mellett is elpusztulhat, elöregedhet, elhalhat az életelv, elválhat az anyagtól. Mihelyt e szoros kapcsolat valahol megszakad, az életelv — úgy látszik — végleg megsemmisül, legalábbis további sorsáról nem tudunk; a szerves anyag viszont felbomlik és legfeljebb egy újabb életerő szervező hatáskörébe jutva, válik ismét valamely élőlény alkatrészévé.

Tehát minden újabb élet egy, már meglevő és már addig is anyaggal kapcsolatos életelvtől származik. Sem a puszta, élettelen anyag nem képes életet tovább vinni, sem pedig az anyagtalan életelv önmagában nem juthat át egy élőlényből egy másikba. Csak a kettő szoros és sajátszerű kapcsolata együttesen képviseli az életet. Aristoteles kifejezésével élve, a materialis feltételek alkotják az anyagot, a lehetőséget, az életelv pedig a formát, a megvalósulás, a teljessé válás elvét.

Az élet átvitele közben soha, egy pillanatra se szakadhat meg az életelv és az anyag e folytonos kapcsolata, miként a fáklyával is csak akkor gyújthatunk lángra továbbiakat, ha közben a tűz folytonosan ég és egy pillanatra se alszik ki. Az élet tehát az egymás után következő nemzedékek során át folytonos, megszakítás nélküli áramlással terjed tovább. Az élet fonala az egymásból származó élőlények között soha, egy pillanatra se szakadhat meg. Ezért az élőből, hogy új élőlény jöjjön létre, legalább egy élő sejtnek kell átmennie az utódba, illetve az előd egy sejtjének kell a régitől elszakadva, új élőlénnyé válnia. »Omne vivum ex ovo«, minden élőlény sejtből lesz.

Az élet e folytonossága alapján azonban nemcsak előre, hanem visszafelé is követhetjük az élet fonalát. De meddig? Bizonyára nem az anyagvilág kezdetéig. Az életelv ugyanis csak bizonyos fizikai és kémiai feltételek között képes az anyagot élővé szervezni. Enélkül a már megszervezett anyaggal is kénytelen kapcsolatát megszakítani. Így pl. bizonyos hőmérséklet felett az élet lehetetlen. Ámde a természettudomány megállapítása szerint a föld, sőt az egész világegyetem is egykor, sok millió évvel ezelőtt oly hőfokon, illetve oly halmazállapotban volt, ami az élet hordozására képtelenné tette. Viszont bolygónk és az egész világegyetem is az entrópia elve szerint állandó kihűlési állapotban van, mely végül minden életet, vagy legalábbis minden életfolyamatot, szaporodást lehetetlenné fog tenni. Eszerint az élet később kezdődött, mint az anyag és az életfolyamatok végét is messze túlélheti az anyagvilág. Ennyiben bizonyos helyesbítésre szorul az említett elv: »minden élő élőtől«. Kivétel ugyanis az élet megindulása, az ősélet, az első élő, melytől a többi származik. Az élet tehát bárhol a világegyetemben és így bolygónkon is csak egy hosszú kihűlési időszak elteltével, a megfelelő anyagi feltételek kialakulása után keletkezhetett. Az élet legfeljebb ettől fogva mutathat folytonos, megszakítatlan fonalat. Az azonban egyáltalán nem szükségszerű, hogy a mai élőlények, illetve azok életelvei mind amaz első őséletnek folytonos leszármazás útján létrejött egyenes utódai. Míg ugyanis a természettudomány az anyag megmaradásának elvét szilárdan vallja, vagyis új anyag létrejöttét, illetve a meglévőnek megsemmisülését határozottan tagadja, új életelv későbbi keletkezése, bármily csodás legyen is, éppoly kevéssé lehetetlen, mint a legelső életelv megjelenése. Természetesen éppígy nem érinti az anyag vagy az energia megmaradásának elvét a meglévő életelv megsemmisülése sem. Az előbbi elvek az anyagvilágra vonatkoznak, az élet princípiuma pedig az anyagvilág felett áll, attól lényegszerűen különbözik.

Fontos körülmény továbbá az is, hogy minden életelv nemcsak valamely puszta, meghatározatlan élet hordozója, hanem egy meghatározott élet princípiuma és éppígy csak hozzá hasonló életet képes továbbszármaztatni. Ezért az élőlények megszámlálhatatlan sok fajtája mind más és más fajtájú életelvet kíván magyarázatul, amelyek mindegyike a fajtájára jellemző életet hordozza és származtatja tovább. Szúnyog nem adhat életet elefántnak, sem ez tölgyfának. Mindegyikben van életelv, de mindegyikben más és más. Tehát nem elég csupán életelvet felvennünk, hanem fajilag minősített életelv képes csak az életjelenségeket magyarázni. Már most lehetséges-e a megszámlálhatatlan sokféle, fajilag különböző életelvet az élet egyetlen, közös őselvére visszavezetnünk, illetve ebből folytonos leszármazással valamennyit eredeztetnünk? Avagy helyesebb-e, ha az élőlények különböző fajait egyidejűleg, vagy különböző időben létrejött, de egymástól már kezdettől fogva fajilag is különböző életelvekkel magyarázzuk?

A fajok fokozatos kifejlődésének gondolata már az ókor bölcseletében is itt-ott megcsillan. Így már a sztoikusoknál is felmerül az az elmélet, amit azután Sz. Ágoston fejlesztett tovább, mely szerint az ősanyagba csupán a dolgok csirái (λόγοι σπερματι& amp;#967;οί, rationes seminales) teremtettek és ezek fokozatos kifejlődésén alapul a világ rendje. Mind a mellett a tudományos közvélemény egészen a XVIII. század végéig a fajok állandóságának elmélete mellett tartott ki, mely szigorúan vette azt az elvet, hogy hasonló csak hasonlótól származik és csak hasonlónak adhat életet. Viszont a múlt században mindinkább uralomra jutott az a felfogás, mely szerint a fajok csak relatíve, csak a rövid időközben végbemenő, felületes megfigyelés számára állandóak, valójában pedig a fajok folytonos változás mellett egymásból alakulnak. Így lehetséges, hogy valamennyi élőlény egyetlen őséletelv megszakítatlan folytatása megszámlálhatatlan évmilliókon keresztül. Ami faji különbség e hosszú vándorlás folyamán kialakult, az csak esetleges, változékony vonás. Maga az életelv lényegében minden élőlénynél egy és ugyanaz, nem véve ki az embert sem.

E helyen mellőzhetőnek látom, hogy ezt az elméletet, mely jó félszázadon át annyi és oly heves vitára adott alkalmat, beható tárgyalás és bírálat alá vegyem, annál is inkább, mert vele egyéb munkáimban[77] már részletesebben foglalkoztam. Csupán annyit jegyezzünk meg, hogy a fajok ilyen, szinte korlátlan változékonysága súlyos nehézségeket tartalmaz és legalább is nem igazolható. Viszont a fajnak bizonyos határok között végbemenő módosulása lehetséges, sőt kétségtelen tény, amit ma már a tudomány részéről senki kétségbe nem von. Komolyabb vita jelenleg inkább akörül forog, hogy mi által jöhet létre és mely határokig terjedhet a változás.

A továbbiakra nézve egyébként meglehetősen közömbös, hogy vajon az egész emberiség életelve is visszavezethető-e valamely, minden élőlény közös elődjeként szereplő őséletelvre, avagy az emberi nem egy külön kezdet megszakítatlan folytatása. A lényeges egyrészt az, hogy minden emberi életelv így is, úgy is a megszakítatlan leszármazás fonalán közös ősökhöz vezet vissza és e közös leszármazás folytán az egész emberiség egy közös fajhoz (genus) tartozik, amiben az egyébként eltérő elméletek is megegyeznek. Másrészt fontos az a megállapítás is, hogy az egységes emberi fajon belül a közös emberi életelv különféle módosulásokon mehet át, melyek a különböző emberi fajták (rasszok) létrejöttét magyarázzák.

2. Test és lélek

Minden élőlény egy sejtből fejlődik. A többsejtű lények, így az ember is egyetlen sejtből, illetve két különnemű ivarsejt egyesülése folytán megtermékenyült sejtből alakulnak ki. Az élet tehát az embernél is egyetlen sejt közvetítésével terjed az elődről az utódra. Mihelyt ez az életet továbbadó ivarsejt egy másnemű ivarsejttel egyesül, megindul a sejtek szakadatlan osztódása. Az így keletkezett sejtek eleinte még többé-kevésbé homogének, azaz e sejtek bármelyike ugyanazzá fejlődhet. Ha a fejlődés e kezdetleges állapotában különválik egy sejt vagy sejtcsoport a többitől, mindegyikből külön, teljes egyed fejlődhet. Így magyarázhatjuk az embernél az ú. n. egypetéjű, vagyis egymáshoz teljesen hasonló ikrek keletkezését. A fejlődés későbbi folyamán azonban a sejtek mindinkább differenciálódnak, különféle szövetekké alakulnak, melyek nem képesek bármilyen, hanem csak egy meghatározott funkcióra rendelt további sejteket létrehozni. Így alakulnak ki az ideg-, izom-, csont-, kötőszövetek stb., illetve ezekből az egyes szervek, a szív, a tüdő, a csont- és idegrendszer stb.

Ámde a sejtek szaporodásával az életelv is megsokszorozódik. Ez nyilvánvaló a fejlődés kezdetén már abból az említett tényből is, hogy az egymástól elválasztott sejtek vagy sejtcsoportok teljes, külön egyedekké fejlődhetnek. De a teljesen kifejlett testben is találunk olyan élő sejteket, melyek nyilvánvalóan csak lazán függenek össze az egész szervezettel, amelyeknek önálló életéhez az egész szervezet csupán a szükséges feltételeket biztosítja. Ilyenek pl. a vérnedvben önállóan úszkáló vérsejtek vagy az ivarsejtek, melyek a szervezetből eltávozva is megtarthatják saját életelvüket. A fehér vérsejtek megfelelő körülmények között hetekig életben maradhatnak az organizmuson kívül. A férfi-ivarsejtek pedig a férfi-ivarszerveket elhagyva egy hétnél is tovább megtarthatják életképességüket, bár szaporítóképességük rendszerint csak néhány napig tart (Knaus-Ogino). A szaporodás csak úgy lehetséges, hogy a szülői testből kivált ivarsejtek bizonyos ideig, legalább is a megtermékenyülésig önálló életre képesek, majd a megtermékenyüléssel továbbszaporodó, osztódó képességet is nyernek.

Bizonyos tények pedig egyenest arra mutatnak, hogy az egész organizmusnak minden szerve, illetve minden sejtje külön életelvvel rendelkezik. Így régóta megfigyelt tény, hogy a hullán a szőrözet és a körmök egy ideig még tovább nőnek, ami csak azzal magyarázható, hogy az organizmus egészének halála után bizonyos sejtek és sejtcsoportok egy ideig megőrzik saját élet- és szaporodásképességüket. Egyes kísérletek azt is mutatják, hogy bizonyos szervek az organizmusból kivágva megfelelő tápanyag és izgató szerek hatására egy ideig még folytatják élettevékenységüket. Pl. a testmeleg állapotban Ringer-oldatba helyezett és oxigénnel izgatott szív tovább ver. Az is eléggé közismert, hogy egyes szövetek, pl. bőr, ín, csont (a csonthártyával), mirigyek stb. az organizmusból eltávolíthatók és az organizmus másik részébe vagy egy másik organizmusba átültethetők anélkül, hogy életképességük megszűnnék. Legérdekesebb azonban az ú. n. explantált, vagyis a még fiatal, embrionális szervezetből kivágott és üvegben, megfelelő táptalajon továbbtenyésztett szövetek viselkedése. Ezek szinte korlátlanul továbbszaporodnak és az eredeti organizmus élettartamát többszörösen túlélhetik, bár mindvégig differenciálatlan, embrionális jelleget mutatnak.

Testünk tehát korántsem olyan egyszerű, egyetlen egység, mint azt a naiv vélemény gondolja, hanem unitas multiplex, sokszerű egység. Nem egyetlen életelv megnyilvánulása, hanem számtalan bizonyos mértékben önálló életelvnek szerves egysége. Kifelé ez a sokféleség teljes egységet mutat, amint egyetlen egységes létezőnek is tudjuk magunkat és csupán a beható tudományos vizsgálat világítja meg az egységesnek látszó szervezet sokféleségét.

De nemcsak kifelé látszik a szervezet egységesen lezárt halmaznak, hanem befelé is minden sokféleség mellett szoros egybetartozást, együttműködést, organikus egységet mutat. Az egyes sejtek, szövetek célszerű szaporodása, az egész érdekében megfelelő helyen és megfelelő méretekben való kialakulása, az idegrendszernek és a hormonrendszernek bámulatos együttműködése mind egy sajátszerű egységre vallanak, amelyben minden szerv, sőt úgyszólván minden sejt közvetlenül vagy közvetve hatással van az összes többire.

Ezért a transzplantált, átültetett idegen szerv, illetve szövet is csak akkor tud »szervülni«, életben maradni, ha az új szervezet idegszálai behálózzák és így az új organikus egységbe szervesen belekapcsolják. Egyébként a transzplantált szerv az új organizmusban elpusztul, felszívódik. Az explantált szövetek pedig, ha mutatnak is bizonyos élettevékenységet, táplálkozást, szaporodást, egész életfolyamatuk, szaporodásuk primitív, visszafejlődött jellegű és nem mutat semmi differenciálódást, semmi célszerűséget, semmiféle tagolódást, vagyis nem válik egységes organizmussá, hanem csak szervetlen sejthalmaz marad.

Mindez arra mutat, hogy a szervezetben egybekapcsolódó nagyszámú életelvet egy újabb közös elv fogja össze és irányítja tevékenységüket organikus együttműködés felé. A szervezetben az egyes sejtek és szövetek csak úgy élhetnek, ha egy ilyen magasabb elv egységbefoglaló hatása alatt működnek. E hatás alól kikerülve, ha esetleg mesterséges feltételek között hosszabb ideig életben maradnak is, tevékenységük célszerűtlenné, kezdetlegessé válik, nem lesz belülről organikus individuum.

Ilyen új elvnek, mely testünket éppen emberi testté szervezi, tekinthetjük az ember szellemi lelkét. Ez teljesen áthatja az életelvek útján élővé vált és anyagi alkatrészeit folytonosan cserélő testet, egészséges együttműködést végző egyetlen organizmussá fogja össze annak minden szervét, minden sejtjét. E nélkül megszűnik az egész test organikus együttműködése, ezzel a szervezet egészének, valamint az egyes szerveknek és sejteknek életlehetősége. Ha sikerül is az egész szervezet halála, vagyis organikus együttműködésének megszűnte után egyes sejteknek még rövid ideig bizonyos élettevékenységet kifejteni, amit pl. a hullán a szőrözet és a körmök növekedése mutat, a többi szervek hatékony együttműködése nélkül ez is hamarosan megszűnik. Viszont az explantált emberi szövet továbbszaporodásából keletkező primitív sejtek nem tekinthetők tulajdonképpen emberi testrésznek, mert az emberi lélek szervező hatása nélkül, pusztán biológiai jelenségként tenyésznek tovább.[78] Viszont, hogy nem a szellemi lélek az egyetlen életelv, azt az ilyen, lélek közreműködése nélkül történő növekedés, szaporodás nyilvánvalóan igazolja. Hiszen a puszta, élettelen anyag egy pillanatig se képes ilyen jellegzetes élettevékenységre.

Az ember szellemi lelke nem pusztán életelv, nem csupán vegetatív működések szabályozó elve. Sokféle olyan tevékenységre képes, mely messze meghaladja a puszta vegetatív létet, a biológiai igényeket. Nem is az emberi test életének fenntartása, élettevékenységének organikus megszervezése az igazi célja a léleknek, mert ez az élet is csupán eszköz a lélek magasabbrendű szellemi tevékenységéhez. A növényi és állati individuumoknál nem tudunk kimutatni olyasféle elvet, melynek tevékenysége a puszta élettani funkciókon, célja a puszta biológiai célokon túlterjedne. Viszont az embernél a szellemi tevékenység elve mellett a test egységes élettevékenységének biztosítására külön elvet felvenni nem látszik szükségesnek, mert a szellemi lélek lehet egyúttal az emberi test egységesítő, éppen emberi testté alakító elve is, amit a testi és lelki jelenségek szoros kapcsolata mutat.

A szellemi lélek azonban az említettek szerint nem közvetlenül a szervezetlen, puszta ősanyaghoz, hanem a szülőktől nyert életelv által már megszervezett élővé vált anyaghoz, a szorosabb értelemben vett testhez járul. A test ugyanis, mint láttuk, nem pusztán anyag. Bár valamilyen anyaggal nélkülözhetetlen, szoros kapcsolatban van, de ez az anyag folytonosan változik és nem lehet a test maradandó lényege.

Viszont az anyagot közvetlenül megszervező életelvnek a szellemi lélekkel való azonosítása súlyos nehézségekbe ütköznék. Hiszen ez az előbbiek szerint szükségképpen arra vezetne, hogy minden vérsejtnek, minden ivarsejtnek, sőt az emberi test minden sejtjének külön-külön szellemi lelke van, vagyis az egyénben számtalan szellemi lélek kapcsolódik össze, továbbá, hogy e szellemi lelkek szinte végnélkül osztódhatnak, szaporodhatnak egymásból. Ámde semmi se mutat arra, hogy az egyes sejteknek a pusztán biológiai tevékenységen felül valamilyen szellemi tevékenysége is lehetne, nem mutatják a szellemi életet elsősorban jellemző tudatos egyéni értelmet és szabad akaratot. Minden egyénben csak egyetlen, egységes, oszthatatlan értelem és akarat mutatkozik, míg az egyes szervek, illetve sejtek életelveinek a növényi és állati életelvekhez hasonlóan csakis biológiai céljuk és tevékenységük van.

Még az életjelenségek sokszor bámulatos célszerűsége, alkalmazkodó képessége se kényszerít szellemi életelv feltevésére. Hiszen ha e jelenségek mind tudatosan és szabad akaratból folyó szellemi tevékenység eredményei volnának, akkor a legegyszerűbb életelvet is sokkal magasabbrendűnek kellene tartanunk az ember szellemi lelkénél, mely nem képes, sőt bizonyára nem is lesz soha képes tudatosan, mesterségesen utánozni ezeket az életjelenségeket. Az életelv legbámulatosabb tevékenységét is nyilván vakon, tudattalanul hajtja végre a benne lévő törvényszerűségek szerint. E törvényszerűségek mások ugyan, mint az anyagvilág szintén csodálatos törvényei, ezért is kell magyarázatukhoz más elvet felvennünk. Ámde mind az anyag, mind az élet világa csak az őket alkotó, teremtő szellem gondolatát, akaratát valósítják meg öntudatlan, vak működésükkel. A saját elgondolása és akarata szerint működő szellemi valóság csak az ember szellemi lelkénél kezdődik.

Minthogy pedig a szellemi lélek nem osztódhat, nem szaporodhat egymásból, nem is származhat az elődöktől. A leszármazás tényét, az előd ivarsejtjének új egyeddé, utóddá fejlődését eléggé megalapozza az ivarsejt anyagának és a vele kapcsolatos, azt megszervező életelvnek átszármazása az elődről az utódra. Ámde a szellemi lélek ezektől lényegesen különböző, magasabbrendű elv és nem is jöhet létre az ivarsejtek osztódása útján. Így tehát csak az a feltevés marad hátra, hogy a szellemi lélek nem a szülőktől származik, hanem az élet átszármaztatása folyamán kívülről, mint eredeti, új adottság jut az új egyénbe valamilyen közvetlen teremtői aktus útján. Minthogy pedig a lélek nem az öröklődő élet származéka, nem is osztozik annak sorsában, múlandóságában.

3. A faj metafizikai alapja

Az emberi egyén, mint említettük, egy megtermékenyült petesejtből jön létre annak osztódása útján. Az osztódással létrejött sejtek legtöbbje különféleképen differenciálódik, különböző szöveteket, szerveket alkot és mint ilyen vesz részt az egész szervezet életében. Ezek a differenciálódott sejtek bizonyos ideig megtartják élet- és szaporodásképességüket, de előbb-utóbb az elöregedés, a kimerülés jelenségei mutatkoznak rajtuk és végül mindegyikük sorsa a halál, a pusztulás. Ilyen sejtekből épül fel az egyén teste, ezért az egész folyamatot Weismann után »testpályának« (Somabahn), a benne résztvevő sejteket pedig »testsejteknek« (Soma-Zellen) nevezzük. Ezek legkésőbb az egyén halála után valamennyien elpusztulnak.

Ezzel szemben a sejtek egy másik csoportja az osztódás folyamán kezdettől fogva megmarad eredeti, differenciálatlan állapotában, amilyen maga a megtermékenyült petesejt is volt. Ezek lesznek az ivarsejtek vagy csírasejtek. E csírasejtek teljesen éretté válásukkor, vagyis utolsó osztódásuk alkalmával — mint láttuk — kromoszómaállományuknak, az öröklődő hajlamok anyagi hordozójának felét elveszítik. Ez után életképességük még az egyén testéből való kiválás esetén is megmarad egy ideig, de további szaporodásra, osztódásra már nem képesek és önmagukban előbb-utóbb szintén elpusztulnak. Ha azonban ilyen érett csirasejt ugyanolyan fajú, de másnemű érett, vagyis szintén fél kromoszóma-állományt tartalmazó csírasejttel találkozik, vele egyesül, kromoszómaállományuk kiegészül és a kettőből egy új egyed lesz. Ezt a folyamatot nevezzük ugyancsak Weismann után »csíra-pályának« (Keim-Bahn), mely már a fejlődés kezdetén elkülönül a test-pályától.

A csírasejtek egyesülésével újra kezdődik az előbbi folyamat. A kettőből eggyé vált, kiegészült sejt ismét képes további osztódásra. Kialakul az új egyén test-pályája, vagyis az elődökétől különböző, új teste. Egyúttal tovább folytatódik a csírapálya is, mely mintegy az elődök csírasejtjeinek differenciálatlan továbbosztódása, csírapályájuk folytatása. Az előd csírasejtje ily módon egy új egyedbe átmentette életét, benne újraéledt és egyúttal egy új egyedi élet kiindulása lett. A keletkezett új egyed pedig egyaránt leszármazottja mindkét elődnek, kiktől az egyesült két csírasejt származott. Az új csírapálya tehát mindkettőjük csírapályájának közös folytatása. Ez a folyamat ismétlődik minden újabb nemzedéknél, amelyek sorozata ugyanannak a sejtnek folytonos továbbosztódása útján jön létre, ugyanannak a csírapályának megszakítatlan folytatása. Így a csírapálya vagy legalábbis ezek párjai bizonyos értelemben halhatatlanok. Az ősszülők csírapályája él a végutódig, az utolsó emberig, bár minden nemzedéknél új párosodásra szorul.

A csírapálya azonban nem csak puszta, meghatározatlan életet ment át az elődből az utódba, hanem az elődökéhez hasonló hajlamokkal jellemzett életet, mint ezt az előzőekben részletesen ismertettük. Ezért nem lehet az utód akármilyen, hanem csak az elődhöz hasonló lény. Ezt az ősidők óta ismeretes tényt úgy szoktuk kifejezni, hogy az utód elődeitől bizonyos hajlamokat örököl. Az elődök és utódok hajlamainak e közössége az alapja egyúttal a fajok fennállásának is.

Már most mi lehet az öröklődő hajlamoknak és így a fajiságnak is a végső, metafizikai hordozója? A szellemi lélek nem tekinthető ennek, mert hiszen, mint jeleztük, nem származhat az elődből és így nem is vihet át semmit az elődből az utódba. De nem lehet ilyen átörökítő elv az ivarsejtek puszta anyagi állománya sem. Hiszen az anyag önmagában közömbös minden életjelenséggel szemben. Az átöröklés pedig éppen a legjellegzetesebb életfolyamatok egyike. Az átöröklésnél szerepelhet ugyan az ivarsejtek anyagi szerkezete, ámde e szerkezet kialakulásának és fennállásának oka, végső alapja nem lehet maga a puszta anyag. Ezért már az ivarsejt anyaga se tekinthető puszta, holt anyagnak, bizonyos atomok és molekulák halmazából álló fizikai és kémiai rendszernek, hanem, mint említettük, már ez is valamilyen életelvvel egyesült, eleven anyag.

Az öröklődő hajlamoknak és így a fajiságnak is végső hordozója tehát az ivarsejteket átható életelv.[79] A leszármazás azonban csak oly módon mehet végbe, hogy az életelv a sejtek osztódásakor valahogyan önmagát is képes megsokszorozni. Ami tehát az előbb egy volt, később valami titokzatos módon kettővé, majd többé válhat. Az osztódással keletkezett új élőlények, sejtek közül az eredeti eggyel egyik se azonosítható inkább, mint a másik, vagyis nem mondható, hogy az egyik a régi, a másik az új. Itt valósággal megszűnt az egy és kettő lett helyette, ami semmi máshoz nem hasonlítható, sajátszerű folyamat és bármily titokzatos is, tényként kell elfogadnunk. Ezt mesterségesen semmiképp se tudjuk utánozni, képtelenek vagyunk olyan készüléket, gépet, anyagi rendszert előállítani, mely önmagától megszűnik és kettő lesz helyében. A két ivarsejt egyesülésekor ismét egy titokzatos folyamat megy végbe. Ennél az eggyélevésnél az előbb még két külön sejt, illetve életelv megszűnik, egybeolvad, úgyhogy a keletkező új lény mindkettőnek egyformán utóda, leszármazottja, vagyis nem tekinthető inkább az egyik, mint a másik folytatásának. Hogy ez miként történik, miként lehet kettőből egy, az éppoly titokzatos tapasztalati tény, mint az osztódás, az egynek két teljes egésszé válása. Mindez azt mutatja, hogy itt valóban valamilyen speciális, a fizikai és kémiai erőket meghaladó, pszichomorf elv működik.

A faji adottságok végső hordozója tehát valamilyen, az anyagtól különböző, pszichomorf létező, életelv. Nem igazolható azonban az a feltevés, hogy egy egész fajhoz vagy fajtához egyetlen ilyen pszichomorf létező tartozik, vagyis, hogy a faj minden egyede csupán része egy közös, kollektív egységnek. Hiszen az egy fajhoz tartozó egyedek korántsem teljesen egyformák, hanem sokszor jelentékeny egyéni különbségeket mutatnak. A faj legtöbbször sokféle fajtára oszlik és még ugyanazon fajta egyedei se egyenlők, bizonyos mértékig különböző átöröklési anyagot hordoznak, úgyhogy végül szinte minden egyed egy külön alfajtának tekinthető. Főleg pedig érthetetlen volna az ugyanazon faj egyedei között is fennálló létküzdelem akkor, ha az egész fajnak egyetlen, közös életelve volna.

A faji adottságok, illetve az ezeket hordozó életelv nem is abszolút változatlanok, legfeljebb csak relatív állandóságot mutatnak. Valamely egyedben létrejöhetnek ugyanis olyan öröklődő sajátságok, melyek az elődökben nem voltak meg. Csakis ily módon keletkezhetnek egyes fajták a fajon belül, sőt esetleg új fajok is. És minél szélesebb határokat szabunk a fajfejlődés lehetőségének, annál nyilvánvalóbb, hogy a faj egyedei bizonyos mértékig különböző életelvvel rendelkeznek. Figyelembe kell azt is vennünk, hogy a rokonfajok és fajták között sokféle keveredés, kereszteződés lehetséges és ilyen kereszteződés által egészen új fajták keletkezhetnek. Ámde a kereszteződés mindig csak egyének útján mehet végbe.

A faj tehát nem az egyedek előtt vagy fölött létező, önálló realitás, nem afféle preexisztáló platoni idea, melyben való részesedés által válik csak valamely egyed a faj tagjává. A faj nem létezik reálisan önmagában, hanem csupán a fajhoz tartozó egyedekben. Viszont a faj minden egyede létének első pillanatától kezdve önálló, önmagában lezárt, a faj többi tagjaitól elkülönült lény, önálló élettevékenységgel, önálló mozgással és anyagcserével, önálló fejlődéssel vagy pusztulással. A faj, mint ilyen nem végez semmiféle élettevékenységet, nincs semmiféle anatómiai szerkezete, súlya, alakja, kiterjedése. Mindez csak az egyedeknek van. Még kevésbé lehet szó a fajnak, mint ilyennek közös szelleméről, szellemi életéről, szellemi tevékenységéről. Öntudatunk mindig csak egyéni szellemi életről, egyéni lelki folyamatokról, tudatadottságokról tanúskodik.

A faj tehát csupán egyedeiben él; ezek hordozzák, tartják fenn a fajt nem pedig fordítva. Mindamellett a biológiai értelemben vett faj nem csupán bizonyos hasonlóságok alapján alkotott absztrakt egyetemesség. Az egyedek nem csupán úgy tartoznak a fajhoz, mint pl. az egyes órák bizonyos hasonlóságok alapján »az óra« egyetemes fogalmához, vagy az egyes háromszögek »a háromszög« fogalma alá. Ezek az egyetemességek, absztrakt faji fogalmak ugyanis csupán az absztrakcióra képes értelem számára léteznek az egyesben azáltal, hogy az értelem képes az egyesekben levő hasonló, közös vonásokat az eltérő, egyedi vonásoktól absztrahálni és ennek alapján egyetemes fogalmat, universalet alkotni. Az élőlények fajainál azonban az egyedek nem csupán hasonlóság, hanem közös leszármazás alapján tartoznak össze egy fajban. Épp ez a közös leszármazás az alapja hasonlóságuknak is. Sőt az egy fajhoz tartozásnak nem is legfontosabb kelléke a hasonlóság. Vannak fajok, melyeknél pl. a hím- és a nőnemű vagy az egyéni fejlődés különböző fokán levő egyedek (pl. hernyó, báb, lepke) külsőleg vajmi kevéssé hasonlítanak egymáshoz és mégis vitathatatlanul egy fajba soroljuk őket éppen a közös származás alapján. Az egy fajhoz vagy fajtához tartozás legfőbb kelléke tehát a közös leszármazás, ennek pedig legfontosabb következménye az életelv, az átöröklési anyag belső hasonlósága, melynek alapján az egyedek egymás között az elődökhöz hasonló utódokat képesek létrehozni. Amely egyedeknél ez megvan, azok esetleg jelentékeny külső eltérések ellenére is egy fajhoz tartoznak. Viszont az életelv, az átöröklési anyag lényeges különbözősége mellett bármilyen esetleges külső hasonlóság alapján se tartozhatnak az egyedek egy fajhoz vagy fajtához (pl. a mimikri).

Valamely fajhoz vagy fajtához tehát csak a leszármazás közössége alapján lehet tartozni. Ámde a közös leszármazás nem biztosítja mindvégig az átöröklési anyag változatlan egyenlőségét. Bizonyos egyéni különbségek mindig fennállanak és létrejöhetnek olyan öröklődő elváltozások is, melyek már egy új fajta kezdetét jelentik, sőt az utódoknál bekövetkező további módosulással esetleg új fajhoz vezetnek. Ugyanígy el lehet hagyni a fajtát kereszteződés, főleg ennek ismétlődése útján is. Tehát az egy fajhoz, illetve fajtához tartozás mindig közös leszármazást, közös elődöket jelent, de a leszármazásnak, illetve elődöknek bizonyos közössége nem minden esetben jelent egy fajtához vagy fajhoz tartozást.

A közös ősök utódaiban, vagyis ugyanazon faj egyedeiben ugyanannak az életnek lángja lobog, mely az ősszülők testét átjárta. Ősszüleink életlángjának továbbhordozói vagyunk és gyújtogathatunk vele tovább új életeket a nemzedékek megszámlálhatatlan sorozatán át, míg csak e láng valahol végleg ki nem alszik. Ez a közös lángról gyulladt, sok, sok élet, még ha állandóan újabb és újabb anyag ég is benne, tartalmaz valami folytonosát, állandót, közöset. És ez az, ami egybeköti a fajok egyedeit, egybeköti az egész emberiséget.

Ha lehetne visszafelé forgatott filmként felidéznünk az egyes fajok, népek, családok, vagy akár saját magunk életelvének megszakítatlan folyamatát az elődök megszámlálhatatlan során keresztül, a messze szétágazó, keresztül-kasul szövődő gyökérszálak rejtelmes összevisszasága jelentkeznék. Nagy keveredések folytán a visszanyúló ágak messze szétágaznak, más időkben viszont hosszú beltenyésztés következtében a csírapálya ágai gyakran találkoznak. Végül az ősök mind kisebb és kisebb számra redukálódnak és eljutunk az egész emberi nem közös forrásához, ősszüleihez. Hogy milyen volt az emberiség csirapályájának láthatatlan útja, miféle behatások, változások érték, miken keresztül jutott el a mai állapotig, az nagyrészt örök titok marad. Éppúgy azt se fogom soha megtudni, kik voltak őseim húsz-, harminc-, negyvenezer évvel ezelőtt, merre porladnak szerte a világon csontjaik, hány volt közülök gazdag és szegény, király és rabszolga, lángész és gonosztevő. Mindezeken legfeljebb elmélkedhetem, képzelődhetem, de hogy honnan, mennyi különböző irányból tevődött össze az az átöröklési anyag, amit most magamban hordozok, örök titok marad. Pedig e sok ismeretlen őssel megszakítás nélküli, folytonos, láthatatlan szálak fűznek össze. Az ő életelvük, elvük, csirapályájuk él bennem is tovább, ugyanannak a sejtnek megszámlálhatatlan folytonos osztódása, majd egyesülése vezetett végül az én életemhez. Utódaimban pedig már ismét új elemek keverednek e csirapályához, új ősök kapcsolódnak az enyéimhez; ki tudja, kik és milyenek?

Az egyének testpályája a csirapályától elkülönülten rövid idő alatt végállomáshoz ér, életének vége szakad. De az élet láthatatlan folyama közben tovább fűzi a titokzatos múltat a még titokzatosabb jövővel, egybe köti a családfák, népek, fajok végül az egész emberiség számtalan nemzedékét. Ez az élet misztikus folyama, melyből mi csak a felszínnek egy pillanatfelvételét ismerjük. Az igazi élet, az élet lényege a misztikus mélyben hömpölyög tovább újabb és újabb nemzedékeket vetve a felszínre. Ez az összefüggő, megszakítatlan, misztikus folyamat kezdődött az első emberrel és befejeződik az utolsóval. Ami közbeesik a folytonos osztódások és megtermékenyülések eredményeként, az az egyének, népek, fajok élete.

De bárhonnan, bárkiktől is ered életem, ez még nem dönti el szükségszerűen egyéni értékemet. Mert semmiféle haszontalan embert nem tesznek értékessé a kiváló ősök és senkinek egyéni értékét nem szünteti meg az elődök gyarlósága. Minden egyén életével ugyanis egy új világ, egy értelemmel és szabad akarattal rendelkező új szellemi élet kezdődik. És bármint hömpölyög létünk mélyén az élet titokzatos folyama, számunkra a felette elterülő tudatos valóság a közvetlen adottság. Szellemi életünkhöz is lényeges és nagy mértékben irányadó alap ugyan az életelv, a csirapálya átöröklési anyaga, de csak alap, eszköz, feltétel, conditio sine qua non, amire egészen más, új világ épül, más adottságokkal, más törvényszerűségekkel. E szellemi erők is képesek hatni az anyagra, alkotni belőle új dolgokat, de más módon, mint az élet. A szellemi életben a vak, tudattalan ösztönök helyett megnyílik a tudatos értelem, a szabad elhatározás, a felelősség, az erkölcs világa.

A szellemi élet terén is hatnak egymásra a nemzedékek, hagyományoznak egymásnak szellemi örökséget, de más módon, mint a biológia világában. Az életelv, amit távoli őseinktől örököltünk, nagyrészt most is azonos, változatlan, vak tendenciák, anyagrendező, éltető, szervező erők, törekvések összessége. Az a szellemi örökség azonban, ami hosszú nemzedékek folyamán ránk maradt, néhány nemzedéken át is óriási fejlődést érhet el. Itt nem csupán akaratlanul örökölt, vak biológiai adottságok megtartásáról és változatlan továbbadásáról van szó, hanem egyénenkint újra és újra tudatosan elsajátított örökségről, melyet állandó, tudatos gyarapítás mellett ad tovább egyik nemzedék a másiknak. Míg az emberi életelv, átöröklési anyag, miként a többi élőlényeké is, évezredek alatt vajmi keveset változik, az emberiség szellemi hagyatéka, a kultúra néhány évezred alatt a kőbaltától és a faekétől a rádióig és a repülőgépig fejlődött. A szellem tehát éppúgy felette áll az életnek, mint ez az anyagnak. Vagyis a szellem az igazi cél és az élet is csak érte van mint eszköz. A szellem lényünknek örök, isteni része, a szorosabb értelemben vett, igazi humánum, ami az embert megkülönbözteti a pusztán állatitól. Mert élete, faja, vére, átöröklési anyaga az állatnak is van, de szellemi lelke nincs.

Ezért az emberiség története se csupán a vak, ösztönös életfolyamnak tovahömpölygése, a csirapálya folytonos tudattalan továbburjánzása. Aki csak ezt látja, az csupán a gyökeret veszi észre és figyelmen kívül hagyja a virágot, a gyümölcsöt, amiért a gyökér is van. Az emberiség igazi története az emberi szellem története, a szellemi értékek, a kultúra fejlődésének folytonossága. Ezt pedig nem a puszta vér- és fajközösség, hanem a népek, nemzetek szellemi közössége teremti meg. A kultúrát nem is képes befogadni a puszta életelv, a csírapálya, hanem csak a szellemi lélek. Ez azonban mindig teljesen egyéni és nem a faj, a csírapálya származéka, bár ezzel szoros kapcsolatban van. Az egyén legfőbb értéke ez az egyéni szellem, amelynek az életelv, a testpálya is csak eszköze. Élet és faj, nemzet, nép és család mind ezért az örök egyéni lélekért vannak. Az örök szellem túléli nemcsak a testpályát, hanem a csírapályát, nemcsak az egyéni, hanem a faji életfolyamatokat is. Mindezek egykor véget érnek, egykor minden élet megszűnik, de megmarad az örök szellem, mely ezért amazoknál végtelenszer értékesebb.

4. Történeti visszapillantás

Az a szembetűnő különbség, mely az élők világa és az élettelen anyagvilág, az élő és a halott test között mutatkozik, kezdettől fogva azt a meggyőződést táplálta az emberi gondolkodásban, hogy az életnek az anyagtól különböző elve van. Ez a meggyőződés jelentkezik abban a hitben is, mely — mondhatjuk — minden vallás egyik alaptétele, hogy az ember romlandó testből és ezt túlélő valamilyen másféle elvből, lélekből áll. A görög bölcselet kezdetén a hylozoismus az anyag és a lélek különbségének eltüntetésére törekedett ugyan, amennyiben magát az anyagot tette az élet- és fejlődésképesség, sőt bizonyos lelki jelenségek hordozójává is. Ámde már a pythagoreusok lélekvándorlás-tana határozott kételvűséget hirdetett, a görög bölcselet legkimagaslóbb fejedelmei pedig a legtisztább formában tanították az anyaggal kapcsolatos emberi lélek szellemiségét. Sokrates teljes meggyőződéssel vallotta a lélek halhatatlanságát. Platon szerint is a lélek minden élet, mozgás, változás elve. Ezért nemcsak az embernek, hanem az állatoknak és növényeknek, sőt az önálló mozgást mutató csillagoknak is valamilyen lelket tulajdonított. Az emberi lelket Platon kezdetben egységesnek, oszthatatlannak tartotta, amilyenek az ideák is, később azonban részekből állónak gondolja. Aristoteles szerint pedig a lélek a test formája, életereje, célja, kiteljesítő elve (έντελέχε ια). A test a lélekért van és a test lehetőség szerint, potenciálisan az, amivé a lélekkel való egyesülés által lesz. Az ember szellemi lelke magában foglalja a fejlődés és szaporodás elvét (növényi lélek), továbbá az érzékelés, vágy és mozgás elvét (állati lélek), valamint ezek felett az értelmet (νοΰς). Míg az előbbiek a testtől elválaszthatatlanok, tehát vele együtt pusztulnak, az utóbbi isteni, halhatatlan, örökké létező.

Erre az aristotelesi tanításra épült a szubstanciális egység elmélete, amit Aquinói Szt. Tamás és a schola bölcselete fejtett ki részletesebben. Eszerint a lélek, mint a test formája ezt teljesen átjárja, informálja, úgyhogy a testi és lelki szubstancia egy közös egységet alkotnak, egy emberi természetté, személlyé egyesülnek. Az egész testben mindenütt jelen van az egész lélek, nem ugyan térbelileg, hanem hatásával, virtuálisan. Vagyis az ember meglelkesített test, illetve megtestesült lélek. Ezáltal nyer a test szervezettséget, egységet, organikus működést, amire a test önmagában képtelen volna. Ugyancsak ezáltal nyer a lélek érzékelő képességet és kapcsolatot az anyagvilággal. Hogy azután hogyan értelmezzük közelebbről a szubstanciális egységet, a test és a lélek e szoros kapcsolatát, arra nézve az ókor és középkor bölcselői hiányos természettudományi ismeretük alapján nem tudtak közelebbi magyarázatot adni. Hiszen azt se tudták, hogy voltaképpen miből áll a test. Így azután kénytelenek voltak megelégedni az aristotelesi anyag-forma magyarázattal, ami túlságosan általános és újabb természettudományi ismereteink szempontjából már éppen nem kielégítő. Ezt próbáltuk a fentiekben továbbépíteni az életelv elméletének segítségével.

Ámde honnan kerül a lélek a testbe? E kérdés körül sokféle elmélet és hosszú vita alakult ki. Platon szerint a lélek, mint az ideákhoz hasonló lény már a testtel való egyesülése előtt is létezik, preexisztál az ideák világában és innen kerül bizonyos időre a testbe, mint egy börtönbe. Később Platon a praexistentia tanát pythagoreus hatásra a lélekvándorlás tanává módosította, mely gondolatot egyesek (pl. Origenes, priszcillianisták) valamilyen formában a keresztény tanításba is iparkodtak belevinni. Ámde a lélekvándorlás tana teljesen igazolhatatlan. Lelki életünkben egyetlen mozzanat sincs, mely erre vallana, vagy ennek felvételét szükségessé tenné. Viszont igen nagy metafizikai nehézség van abban, hogy miként alakulhat az ember szellemi lelke állati lélekké vagy éppen növényi lélekké, amint ezt a lélekvándorlás hívei tanítják. Ezért ma már legfeljebb csak egyes teozófusok, vagy az ezekhez közel álló misztikus irányzatok hívei vallják a lélekvándorlás tanát.

Az előbbihez bizonyos tekintetben hasonlít a traducianizmus vagy generacianizmus elmélete, melyet egyes egyházatyák (Tertullianus, Szt. Ágoston) is tanítottak. Eszerint a lelket, éppúgy mint a testet a szülők nemzik, vagyis ezeknek a lelke, illetve lelkük egy része vándorol át és él tovább az utódokban. E tanítás legfőbb erőssége abban látszott, hogy ilymódon könnyen magyarázható az eredeti bűn, ami Szt. Ágoston egyik legfőbb problémája volt. Ez az elmélet azonban, a lelket részekből állónak, illetve részekre oszthatónak tartja, ami nehezen egyeztethető össze a lélek szellemiségével. Ezért és egyéb metafizikai nehézségek miatt a traducianizmus tana később nemigen talált követőkre, csupán a XIX. században akadnak ismét számottevőbb hívei (Hermes, Oischinger, Klee, Frohschammer, Rosmini stb.).

A platoni praeexistentia, illetve a generacianizmus tanával szemben ugyancsak már az egyházatyáknál kialakult a kreacianizmus elmélete, melynek alapjai viszont Aristoteles tanítására vezethetők vissza. A nagy görög bölcs szerint ugyanis a lélek két alsórendű, vegetatív és szenzitív része a testtel együtt jön létre. Az értelmes, halhatatlan, isteni lélekrész azonban külön, »kívülről« járul a többihez. Hasonlóképpen már számos egyházatya (pl. Ambrus, Jeromos) tanította, hogy a lélek nem a szülőktől származik, hanem Istentől, külön teremtés (creatio) útján járul a szülők által nemzett testhez. Ez az elmélet azután a schola bölcseletében általánossá lett és elfogadhatóbb új elmélet azóta sem alakult ki.

Ezzel kapcsolatban felmerül az a további kérdés, hogy mikor, mely állapotában járul a szellemi lélek a testhez? Erre nézve a középkor legnagyobb tekintélye, Aquinói Szt. Tamás azt tanította, hogy az emberi embrióval előbb a tenyészélet és az érzékelés elve, az anima vegetativa és az anima sensitiva jön létre, amikhez később, közvetlen teremtés útján járul a szellemi lélek, az anima intellectiva és pedig olymódon, hogy mindegyik lélek az alsóbbrendűt magábaolvasztja, megsemmisíti. Ez Aristoteles és a skolasztikusok általános felfogása szerint a fogamzás után a 40. napon következik be. Viszont már Nyssai Szt. Gergely egyházatya a IV. században azt a felfogást vallotta, hogy a lélek mindjárt a fogamzás pillanatában járul a testhez. Az orvosok részéről e véleményhez először Fienus löweni orvostanár csatlakozott 1620-ban és ma is ez a legelterjedtebb felfogás. Vagyis az ember léte első pillanatától kezdve már emberi lélekkel rendelkező, teljes értelemben vett emberi lény.

Aristoteles hylemorphismusa, vagyis az anyag és a forma tanára épülő metafizikája, amit a schola bölcselete is magáévá tett, további nehéz problémákat vetett fel. Felmerült ugyanis az a kérdés, vajon a lélek, mint egyetlen forma, közvetlenül járul-e az ősanyaghoz (unitas formarum), avagy az ősanyag előbb még egyéb formákat vesz fel (pluralitas formarum). E tekintetben Szt. Tamás és követői azt tanítják, hogy a szellemi lélek a test egyetlen formája, vagyis az összes élet jelenségek és lelki folyamatok közös elve, mely közvetlenül járul az ősanyaghoz és alkotja abból az emberi testet. A lélek a thomisták szerint egyúttal a faji princípium is, míg az anyag az egyediség elve (principium individuationis). Itt azonban a fajiságon inkább a logikai értelemben vett faj értendő, amit nem szabad a leszármazás alapján kialakult biológiai fajjal azonosítanunk. A faj, a leszármazás, átöröklés elve nem lehet a szellemi lélek. Hiszen a leszármazás, átöröklés annyit jelent, hogy valami van az utódban, ami előzőleg az elődben volt. Ámde a szellemi lélek, amennyiben nem a szülőkből, hanem külön teremtés útján kerül a testbe, nem tartalmazhat semmit az elődök lényéből. De éppúgy nem lehet az öröklődő faji hajlamok hordozója a teljesen formátlan ősanyag sem, ami egyébként Szt. Tamás szerint az egyediség elve.

A leszármazás, átöröklés elve inkább abban az életelvben keresendő, amit Szt. Tamás tenyészlélek néven említ. Ez azonban szerinte a szellemi léleknek a testhez járulásakor megsemmisül, beleolvad a szellemi lélekbe, ami a test egyetlen formájává lesz. Ezt követeli Szt. Tamásnál az unitas formarum tana. Az újabb természettudományi vizsgálódások ezzel szemben, mint láttuk, számos olyan tényt állapítottak meg, melyek ezzel az unitas formarum elméletével nehezen egyeztethetők meg és inkább arra mutatnak, hogy a testben a szellemi lélek mellett továbbra is fennmarad bizonyos életelv, bár az előbbivel szoros kapcsolatban és annak uralma, irányítása alatt.

Az újabb természettudományi tényekkel inkább megegyeztethető Duns Scotus és a skotisták tanítása a formák többféleségéről (pluralitás formarum). Eszerint a szellemi lélek az embernek nem egyetlen formája. A szellemi lélek nem közvetlenül egyesül az ősanyaggal (materia prima), hanem ezt egy alsóbbrendű, nem teljes forma, a testiség elve (forma corporeitatis) teszi a lélek informáló tevékenységének befogadására alkalmassá. E testiségforma azonban lényege szerint alá van rendelve a léleknek, a lélek informáló tevékenységének. A XIII. század még természetesen híjával volt a modern természettudományi ismereteknek és elméleteit pusztán az aristotelesi anyagforma-tanra építette. Mai biológiai tudásunk alapján azonban a testiség formáját nyilván az általunk fentebb értelmezett életelvvel helyettesíthetjük.

Ismét másféle, említésre érdemes elméletet állít fel Petrus Olivi a test és lélek kapcsolatára vonatkozólag. Szerinte az emberi lélek három különböző szubstanciális részből áll, vegetatív, szenzitív és intellektív részből. A testnek azonban csupán a szenzitív lélekrész a formája és így az anima intellectiva nincs közvetlen kapcsolatban a testtel, hanem csak a szenzitív lélekrész közvetítésével érintkezik vele.[80]

Ezt az elméletet vetette el a viennei zsinat (1311—12).[81]

A viennei zsinat döntése azonban nem az aristotelesi-skolasztikus anyag-forma elméletet akarja hittétellé tenni, sem pedig a thomista unitas formarum elméletet, ami már abból is kitűnik, hogy a zsinati határozatot éppen főként skotista teológusok készítették elő.[82] Petrus Olivi elmélete viszont nemcsak teológiai, főleg christologiai nehézségeket tartalmaz, hanem a léleknek részekből állása tisztán filozófiailag se tartható fenn. Az előzőekben kifejtett elméletünk szerint is az emberben egyetlen szellemi lélek informálja a testet. E test azonban több mint puszta anyag, amennyiben ez utóbbi mellett már a testiséget adó életelvet is tartalmazza. Viszont ez az életelv még nem elégséges önmagában az egyéni test felépítéséhez, csupán a szellemi lélek irányítása mellett válik erre képessé.

A következő századoknak a test és a lélek kapcsolatára vonatkozó elméletei még kevésbé képesek magyarázni az átöröklés és a faji adottságok tényét. Descartes merev dualizmusa a testet csupán anyaghalmaznak tekinti, amellyel a lélek csak egy pontban, az agy tobozmirigyében (glans pinealis) érintkezik. Ez az elmélet teljesen elégtelen ama szoros kapcsolat magyarázatára is, ami a test és a lélek között tapasztalható. A lelki jelenségek ugyanis szoros összefüggést mutatnak nemcsak az idegrendszerrel, hanem a belső elválasztású mirigyekkel, sőt — közvetlenül vagy közvetve — a test úgyszólván minden részével.[83] De még magának a testnek szerves működése is megmagyarázhatatlan marad, ha azt csak a lélekkel ily laza kapcsolatban levő puszta anyaghalmaznak tekintjük.

Nemkevésbé képtelen az itt felmerült problémák kielégítő magyarázatára a Leibniztől származó és azóta sok más bölcselőtől képviselt pszichofizikai parallelizmus elmélete is, mely szerint csupán párhuzamosság, időbeli megegyezés van a testi és a lelki jelenségek között. Itt ugyanis semmiképp sem nyer magyarázatot maga az alapkérdés, t. i., hogy miért mutatkozik oly szoros párhuzamosság, szigorú egyidejűség a testi és a lelki jelenségek között. Másrészt a test és lélek puszta párhuzamossága mellett teljesen magyarázatlan marad az is, hogy miféle elv képesíti a testet a puszta anyagvilág jelenségeitől oly sokban különböző életjelenségek létesítésére, amik közé kell sorolnunk az öröklődő faji hajlamok jelentkezését is.

Még kevésbé sikerül kielégítő megoldást találnunk, ha a dualizmus helyett a monizmust fogadjuk el, vagyis ha a kétféle szubstancia helyett csupán egyet, csak lelket vagy csak anyagot veszünk fel. Az anyag tagadása, a spiritualisztikus monizmus a tapasztalással oly nehezen egyeztethető, fantasztikus elmélet, hogy számottevő hívei alig vannak. Ámde a materialista monizmus, a mindent puszta anyaggal magyarázó elmélet, mely a múlt században kétségtelenül nagy népszerűségnek örvendett, szintén nem képes még a puszta életjelenségeket se kielégítően magyarázni, mint ezt újabban főleg Driesch meggyőzően kimutatta. Az anyagvilágban pl. nyoma sincs a célratörekvésnek, ami pedig az élet jelenségek legfőbb jellemzője. Még kevésbé tehetők fel a puszta anyagban a szorosabb értelemben vett lelki folyamatok, az értelem, érzelem, akarat élményei. Az élettelen anyagvilág lényegesen másként viselkedik, más törvényeknek hódol, mint a lélek, a szellem világa.

A XVIII. és XIX. század fordulóján a biológiai tudományok hatalmas fellendülése mind nyilvánvalóbbá tette, hogy az élő lények a pusztán fizika-kémiai mechanizmusoktól lényegesen különböznek. Ennek magyarázatára különféle vitalisztikus elméletek alakultak (A. v. Haller, Blumenbach, Bichat, Treviranus, Liebig, Joh. Müller stb.). E vitalizmus az életjelenségeket egy különleges életerővel speciális energiával magyarázza, amit az egyes szerzők különféleképpen neveznek és értelmeznek. Ez az életerő különbözik ugyan az anyagi energiáktól, de mégis azokhoz hasonlóan működik. Ámde ilyesféle erőt vagy energiát nem sikerült kimutatni, sőt a múlt század fizikai és kémiai ismereteinek nagyarányú fejlődése sokakban azt a véleményt táplálta, hogy e tudományok kellő fejlettségi fokán sikerül majd az életjelenségeket maradék nélkül fizikai és kémiai tényezőkkel magyarázni és így az összes természeti folyamatokat zárt mechanikus okság körébe illeszteni. Ebbe az irányba vezetett a kornak monisztikus irányú világszemlélete is. Így azután felújult Descart mechanisztikus felfogása, mely az élőlényeket, vagy legalábbis a növényeket és állatokat tisztán anyagból álló és anyagi erőkkel működő mechanizmusoknak tekinti.

E tisztán mechanisztikus biológiával szemben reakcióként jelentkezett a múlt század vége felé a neovitalizmus (Rindfleisch, Bunge, O. Hertwig, J. v. Uexküll, Driesch stb.). Ez az irányzat az életjelenségek magyarázatára az anyagon kívül más elvet is szükségesnek tart, mely nem a fizikai-kémiai erőkhöz vagy energiákhoz hasonló adottság, nem is termel ilyen energiát, de képes azt célszerűen irányítani, szabályozni. Driesch ezt az elvet az anyagtól és anyagi energiáktól lényegszerűen különböző, tértelen, ennyiben lélekszerű, pszichoid adottságnak tartja és a többértelmű egyéb elnevezések helyett az aristotelesi »entelecheia« névvel jelöli. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy, míg Aristotelesnél e kifejezés minden létezőnek, tehát az anorganikus világnak is egyik elvét jelöli, Drieschnél az entelecheia csak az élők világában szereplő életelv.

Előző fejtegetéseinkben mi is ilyesféle, az anyagtól különböző, ennyiben pszichoid életelvvel próbáltuk magyarázni az életjelenségeket, speciálisan az átöröklés, a faji hajlamok tényét. Ezt az életelvet azonban nem kell léleknek, tehát tudatosan és szabad akaratból működő szellemi valóságnak tartanunk. Elméletünkkel tehát nem csatlakozunk a neovitalizmus ama »pszichizmus«-nak nevezhető irányzatához (pl. E. Becher), mely az életjelenségek magyarázatára valóságos szellemi tevékenységet végző életelvet vesz fel. Csupán amellett foglalunk állást, hogy az életjelenségek nem magyarázhatók kielégítően pusztán az anyagvilág sajátságaival, hanem másféle, nem anyagi elv közreműködését is fel kell vennünk.

Az újabb biológiai vizsgálatok továbbá, mint láttuk, arra mutatnak, hogy a szervezet egészében az egyes szervek, sejtek bizonyos önállósággal is rendelkeznek. E tények alapján és néhány biológus és bölcselő gondolatait követve Jos. M. Ibero ahhoz a feltevéshez jutott, hogy az élő lényekben azok egyedi egységes szervezetét megalapozó emberi vagy állati lélek mellett minden egyes élő sejt számára is külön vegetatív sejtlelket kell felvennünk, amit ő anima cytodynamica névvel jelöl.[84]

Az életelvről szóló fenti elméletünkkel csatlakoztunk a spanyol jezsuitának anima cytodynamica-tanához, amit az átöröklés és a fajiság magyarázatára fejlesztünk tovább.

Ezen az alapon közelebbről magyarázható a test és a lélek kapcsolata is. Egyrészt érthetőbbé válnak olyan jelenségek, melyek a puszta anyag és a szellemi lélek sajátságaiból nehezen magyarázhatók, amilyen pl. az átöröklés ténye is. Másrészt könnyebben elgondolható a test és a lélek kapcsolata, ha a testet nem a lélektől szinte áthidalhatatlan távolságban levő puszta anyagnak tekintjük, hanem a pszichoid életelv által a lélekhez mintegy közelebb hozzuk. Ha a test nem puszta anyag, csökken a test és a lélek között fennálló különbség, könnyebben elképzelhető a kettő szoros kapcsolata. Ezen kívül az aristotelesi-skolasztikus szubstanciális egység tana, illetve a hylemorphismus és az információ elmélete is veszít homályos voltából és a modern tapasztalati tudományok nyelvezetére lefordíthatóvá válik. Biológiailag értelmezve ugyanis az információ abban áll, hogy a lélek a testet alkotó sejthalmazzal szorosan egyesülve, vele egységet alkotva, e sejtek működését oly módon irányítja, szervezi, hogy azokból az egyéni szervezet kialakuljon és minden részének organikus együttműködése fennálljon. Az egyes sejtekben viszont az életelv segítségével történik az anyagnak megszervezése, élővé informálása, a lélekkel szubstanciális egységbe kapcsolása.

Elismerjük, hogy fenti elméletünk még távolról se küszöböl ki minden további problémát. Itt is behatóbb vizsgálatra szorul még az anyag élővé válása, az életelv közelebbi mibenléte, működése, valamint az életelv és a lélek kapcsolata nem ad kimerítő választ problémáinkra az újabban divatos alkatelméleti, organizmikus biológia (pl. Bertalanffy) sem. Ámde e kérdések további fejtegetése már igen messze vezetne eredeti feladatunktól és e problémák végső, maradék nélküli megoldása talán mindenkorra elérhetetlen feladat marad az emberi megismerés számára. A tudomány azonban csak addig él, míg problémái vannak.

BEFEJEZÉS.

Fegyverzörgés között íródott e könyv. Rádióban és újságokban szívszorongva lestük, mint fognak össze a legfehérebb európai népek a legszínesebb feketékkel vagy a legbarbárabb ázsiai fajokkal, hogy feneketlen gyűlölettel pusztítsák egymást. A vér- és fajközösség minden »törvényét« megcsúfolva folyik a harc. Ki törődik azzal, hogy milyen faj mellett vagy ellen harcol?! Más elvek, más eszmék, más érdekek irányítják a rohamléptekkel alakuló történelmet.

De ugyancsak kíméletlen harcot találunk a tudomány terén éppen a fajkérdés körül is. E küzdelembe hozzáértők és nem értők, illetékesek és nem illetékesek egyaránt beavatkoznak tehetségük és ízlésük szerint, kik az észszerű érvek tankjaival, kik pedig ilyenek híján, fenyegető bunkóval vagy gyalázkodó nyelvöltögetéssel. Aki azonban az igazság vasbeton-fedezékében érzi magát, fölényes nyugalommal tekinthet a gyarló indulatok primitív, olykor szégyenletes fegyvereire. Az utókort csak az igazság fogja érdekelni, ez fog fennmaradni, terjedni, hatni még akkor is, amikor az ellene lázadó tehetetlen acsarkodás már régen a múlt sajnálatos, sötét emlékei közé tartozik.

Aki valamely kérdésben gyűlöletbe mártott tollal ír, már ezzel bebizonyította, hogy — legyen egyébként bármily magas tudományos képesítése — nem illetékes a hozzászóláshoz, mert hiányzik belőle a legalapvetőbb, legpótolhatatlanabb előfeltétel, az elfogulatlan tárgyilagosság. Aki azonban az igazságot őszintén, megalkuvás nélkül kereső lélekkel mélyed el bármily szenvedélyes kérdés tudományos vizsgálatában, aki nemcsak a sokszor mesterségesen kiszínezett külszínt, hangulatos látszatot tekinti, hanem valóban »oknyomozóan« a mélyre is hatol, annál a kevésbé nemes indulatok helyett az igazság után vágyakozó erosz veszi át a vezetőszerepet. Az igazságkereső értelem éppen arra hivatott, hogy az indulatokat fékezze és olyan helyes irányba terelje, amit a szenvedély bármily szeszélyes változása mellett se legyen okunk megbánni, restellni, megtagadni.

Az elfogulatlan fajkutatás elismeri ugyan, hogy az ember és ember között jelentékeny velünkszületett különbségek vannak, de egyúttal azt is felismeri, hogy sokkal több közöttük a hasonlóság, mint a különbség, hogy végeredményben mindnyájan közös ősöktől származottak és ennyiben vér- és fajrokonok, embertestvérek vagyunk. Ezért az egész emberiség számára adatott földi javakból minden embert megillet legalább annyi, amennyi az emberhez méltó megélhetést lehetővé teszi, illetve amennyit az osztó és a szociális igazságosság megkövetel.

A liberalizmus féktelen szabadságkultusza, mely a gyengébbet védtelenül kiszolgáltatja az erősebb kíméletlen kizsákmányolásának, ma már, legalább elvileg, minden országban megbukott. Minden állam saját határain belül elismeri, hogy a gyengébbnek is joga van emberhez méltó élethez, hogy ez a jog intézményes védelemre, támogatásra szorul. De ez a nemes elv az országhatárokon kívül, a nemzetközi, fajközi viszonylatban, az emberiség egész életterére vonatkoztatva még nehezen talál elismerésre. Itt az egyetemes emberi szolidaritás eszméje helyett még továbbra is a liberalizmus telhetetlen mohósága, az erősebb kíméletlen hatalmaskodása uralkodik.

A hatalom azonban nemcsak jogot, hanem kötelességet is jelent, az erő nemcsak vezetésre hivatott, hanem a gyengébbek lovagias védelmére, támogatására is. Enélkül könnyen brutális erőszakká fajul, mely végül egymást marcangoló éhes farkasokként állítja egymással szembe az erőseket is. A lovagias szolidaritás szelleme az annyit óhajtott örök béke legfőbb lelki előfeltétele s míg e lelkület nem jut uralomra az egész emberi nem körében, mindvégig kiküszöböl hetetlen marad az az öldöklő harc, mely ma is degenerálja az emberiséget, pusztítja éppen a legkülönbeket.

Minden harc egyetlen nemes célja csak az igazságos béke, a »suum cuique«, mindenki jogos igényének biztosítása lehet. Ezt az igazságos békét szándékozik e könyv is a fajkérdés terén előmozdítani.

[1] V. ö. Somogyi: A fajmítosz szellemtörténeti háttere. Magyar Kultúra, 1938. 5—6. sz.

[2] »Litterarum secreta viri pariter ac feminae ignorant.« (Tacitus: Germania 19.)

[3] V. ö. Gonzague de Reynold: Die Tragik Europas. Vita Nova, Luzern, 1935. 265. kk. l.

[4] V. ö. Hitler: Mein Kampf. 27. kiad. München 1933. 317. k., 323. k. l.

[5] Chamberlain: Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts. 267. kk. l.

[6] Günther: Der nordische Gedanke. 3. kiad. Lehmann, München 1927. 38. l.

[7] Müller: Biographies of words. 120. l.

[8] Chamberlain: I. m. 489. kk. l.

[9] Günther: Der nordische Gedanke, 2. kiad. 25. l.

[10] V. ö. pl. Weinländer: Rassenkunde, Rassenpädagogik und Rassenpolitik. Orion, Weissenburg 1933, 202. l.

[11] V. ö. Günther: Der nordische Gedanke. 127. l.

[12] Weinländer: I. m. 405. kk. l.

[13] Günther: Der nordische Gedanke. 7—9. kiad. 43. l.

[14] Baur—Fischer—Lenz: Menschliche Erblehre, 4. kiad. 738. l.

[15] Günther: Der nordische Gedanke. 67. l.

[16] Baur—Fischer—Lenz: I. m. 2. kiad. 409. l.

[17] Günther: Der nordische Gedanke 77. l.

[18] Günther: Der nordische Gedanke 47. l.

[19] V. ö. Hitler: Mein Kampf 324., 444. l.

[20] V. ö. Somogyi: Eugenika és etika. 5—12. l.

[21] E. Fischer: Die Rehobother Bastards und das Bastardierungsproblem bei Menschen. Jena 1913.

[22] V. ö. Somogyi: A fajmítosz szellemtörténeti háttere. Magyar Kultúra, 1938, 5—6. sz.

[23] V. ö. Weinländer: I. m. 93., 104., 140., 154., 157., 179. 303., 365., 367. stb. l.

[24] V. ö. Deutsche Mathematik 1936. évf.

[25] Rosenberg: Der Mythos des XX. Jahrhunderts. 17—20. kiad. 167. k. l.

[26] U. o. 73. kk. l.

[27] U. o. 142., 167. l.

[28] V. ö. pl. Klemm: Kereszténység vagy faji vallás? Budapest, Stephaneum 1937. — A. Koch: Der neue Mythus und der alte Glaube. Herder, Freiburg, 1935.

[29] Rosenberg: Der Mythus des XX. Jahrhunderts, 529. k. l.

[30] Rosenberg: An die Dunkelmänner. 24. l.

[31] Der Mythus etc. 681. l.

[32] U. o. 74. l.

[33] An die Dunkelmänner. 6. l.

[34] V. ö. Rosenberg: Der Mythus etc. 119 kk., 690. l.

[35] U. o. 571. l.

[36] V. ö. Rosenberg: Der Mythus etc. 78. k. l.

[37] V. ö. Künneth—Schreiner: Die Nation vor Gott. 1937. 436. k. l.

[38] Rosenberg: Der Mythus etc. 119. l.

[39] V. ö. pl. a holland Huizinga: lm Schatten vom Morgen. 1936. 66. kk. l.

[40] A nép és nemzet bonyolult mibenlétének részletes fejtegetése messze vezetne, azért itt mellőzve egy későbbi munkámban szándékozom vele behatóbban foglalkozni.

[41] H. Coudenhove-Kalergi: Das Wesen des Antisemitismus. Paneuropa Verlag. Wien-Zürich, 1936. 280. l.

[42] Az esztergomi főegyházmegyei hivataltól nyert értesülés.

[43] V. ö. Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység. Kalocsa, 1936.

[44] Az átőröklésről részletesebben lásd Somogyi: Tehetség és eugenika. 13—82. l.

[45] V. ö. Somogyi: A jellem kettős rétege. Athenaeum, 1939, 5—6. sz. 323. kk. l.

[46] A világháborúban alkalmam volt megfigyelni, hogy a visszavert, demoralizált, pánikszerűen menekülő csapatok mint vetik le hirtelen a hosszú évek katonai dresszúrájával beidegzett magatartásukat és térnek vissza eredeti emberi ösztönükhöz még akkor is, amikor ez végzetesen célszerűtlen. Így pl. a veszély elől nyájszerűen egy csoportba összefutnak, amivel kitűnő célpontot nyújtanak az ellenséges tüzelésnek.

[47] V. ö. Somogyi: Tehetség és eugenika. 329. k. l.

[48] V. ö. E. v. Eickstedt: Die rassischen Grundlagen des deutschen Volkes. Schaffstein, Köln 1934. 18. kk. l.

[49] V. ö. Somogyi: Az asszimiláció lélektani alapjai. Kat. Szemle 1939. 6. sz.

[50] Egy angoltól nyert értesülésem szerint az Angliába emigrált német zsidók ott nagy kiábrándulást keltettek, mert egészen úgy viselkedtek, mint — a németek.

[51] V. ö. Somogyi: Eugenika és etika. A fajok sorsának erkölcsi megvilágítása. 5. kk. l.

[52] V. ö. Somogyi: Eugenika és etika. 35. kk. l., továbbá Somogyi: A sterilizáció élettani és erkölcsi megítélése. Kat. Szemle, 1934. 2. sz.

[53] V. ő. Lester—Millot: Les races humaines. A. Colin, Paris, 1936. 34. kk. l.

[54] Mongolhoz hasonló.

[55] Bartucz: A magyar ember. A magyarság antropológiája. Kir. Magy. Egyet. Nyomda, Budapest, 1939. 479. l.

[56] Bartucz: I. m. 485. l.

[57] Bartucz: A jászdósai honfoglaláskori koponyákról. A Magy. Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának ért. 1913. 334. kk. l.

[58] Bartucz: A magyar ember. Budapest, 1939, 481 k. l.

[59] V. ö. még Gáspár: Fajismeret. Novák, Budapest.

[60] W. Schmidt: Rasse und Volk. A. Pustet, Salzburg-Leipzig. 2. kiad. 1935. 42. l.

[61] Baur, Fischer, Lenz ; Menschliche Erblehre, Lehmann, München. 4. kiad. 1936. 704. k. l.

[62] I. m. 767. l.

[63] V. ö. Somogyi: A fajpszíchológia jelen állása. Magy. Psychologiai Szemle, 1935. 1—2. sz.

[64] C. F. Baur: Geniograpische Karte Deutschlands. Stuttgart 1867.

[65] Giese: Die öffentliche Persönlichkeit. Barth, Leipzig 1928. 57. kk. l.

[66] Ellis: A Study of British Genius. London 1904.

[67] Odin: Genèse des grands hommes, gens de lettres français modernes. Paris-Lausanne 1895.

[68] Szirmayné, Pulszky H.: Hol született a legtöbb magyar szellemi kiválóság? Stud statisztikai tudósító (házi sokszorosítás). 1935. dec. 18.

[69] V. ö. Somogyi: Tehetség és eugenika. 256. kk. l.

[70] Yerkes: Psychological Examination of the United States Army. National Acad. Science. Washington 1921.

[71] Garth: Race Psychology. Mc Graw Hill Book Company Inc. N. York 1931.

[72] Petermann: Das Problem der Rassenseele. J. A. Barth Leipzig 1935. 39. kk. l. Petermann: Beiträge zur Rassenseelenlehre und völkischen Anthropologie. Archiv f. d. ges. Psychologie, Bd. 97. 1936. 251-293. l.

[73] Clauss: Rasse und Seele. Lehmann, München 1933. 3. kiad.

[74] V. ö. Lenz: I. m.

[75] V. ö. Kretschmer: Geniale Menschen. Springer, Berlin 1931. 75. kk. l.

[76] A továbbiakra nézve mellőzhető az a kérdés, hogy vannak-e kivételesen sejtnélküli kezdetleges élőlények is.

[77] Somogyi: Tehetség és eugenika. 19. k. l. - Somogyi: Begabung im Lichte der Eugenik. 24. k. l.

[78] Ilyesfélék egyesek szerint a ráksejtek is, melyek a szervezet organikus együttműködéséből kiszakadva, önálló továbbburjánzással hoznak létre további kezdetleges sejteket és a szervezetet csak mintegy táptalajnak használják.

[79] V. ö. Somogyi: Der psychische Träger der Vererbung. Onzième congrès
international de psychologie, Paris, 1938. 467. k. l.

[80] Dico, quod anima rationalis sic est forma corporis,
quod tamen non est per omnes partes suae essentiae,
utpote non per materiam, nec per partem materialem,
nec per partem intellectivam, sed solum per partem sensitivam.
(Idézve Ueberweg-Baumgartner: Grundriss der Geschichte der Philosophie,
II. rész. Mittler & Sohn, Berlin 1915. 10. kiad. 459. l.)

[81] Quisquis deinceps asserere, defendere seu tenere pertinaciter praesumpserit,
quod anima rationalis seu intellectiva non sit forma corporis humani per
se et essentialiter, tamquam hereticus sit censendus.
(Denzinger-Bannwart: Enchiridion symbolorum. 10. kiad. Frib., 1908. 209. k. l.)

[82] V. ö. Schütz: Dogmatika. Szent István Társ., Budapest 1923. I. k. 340. l.

[83] Részletesebben l. Somogyi: Tehetség és eugenika. 83. kk., 98. kk. l.

[84] Solutio quae biologis praeplacet
(PP. Boule, Laburu et Ilmo Mac Donald Episcopo Victoria in Statibus Foederatis Americanis)
et etiam quibusdam scholasticis
PP. Dario, Blanco etc), ea est qua organismo vivente praeter animam rationalem si
agimus de homine, vel praeter animam sensitivam si de mammalibus
(et etiam de avertebratis?), dantur in cellulis quatenus cellulae sunt animae
cytodynamicae ordinis pure vegetativi. Et ideo quamvis post texturae separationem
sive in homine sive in mammalibus iam illae texturae non informentur anima rationali
vel sensitiva, non ideo desinunt informari anima cytodynamica:
cui debetur factum multiplicationis quae in vitro cernitur et superviventia
necessaria ad transplantationem. (De texturis humanis qae multiplicari in
vitro cernuntur. F. Rauch, Innsbruck, 1924.)


 
 
0 komment , kategória:  Somogyi József: A faj II. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 379
  • e Hét: 4545
  • e Hónap: 15696
  • e Év: 280911
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.