Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Somogyi József: A faj I. rész
  2011-02-09 07:56:09, szerda
 
 
Somogyi József: A faj I. rész

ELŐSZÓ

A fajkérdés
rendkívül bonyolult és sokfelé szétágazó problématömegét
az egyes szaktudományok mindig csak egyoldalúan világítják meg.
Ezért kiváló szaktudósok is sokszor súlyos tévedések áldozatai lesznek,
mihelyt e kérdésben más tudomány illetékessége alá tartozó területre térnek át.
Márpedig e bonyolult kérdéskomplexumban csak minden oldalú,
egységes áttekintés mellett foglalhatunk határozottan állást.
Ezért nélkülözhetetlen itt a végső elvek alapján összefoglaló,
egységes, filozófiai megvilágítás.

A fajkérdés egyébként gazdag irodalmában azonban igen hiányzik e kérdésnek végső elvekig ható, bölcseleti vizsgálata. E hiány némi pótlására vállalkoztam jelen munkámban. E könyvet tehát a faj bölcseletének, vagyis a bölcseleti embertan egy fejezetének szántam, amely területen mozog az utóbbi években megjelent több munkám is. Jelen könyvemben kénytelen voltam itt-ott már régebben megjelent dolgozataim egyes részleteit feleleveníteni, de így se kerülhettem el, hogy több problémának tüzetesebb megvilágítása céljából régebbi munkáim megfelelő részeire utaljak. Ilyenek főleg az Eugenika és etika. A fajok sorsának erkölcsi megvilágítása (Eggenberger, Budapest 1934) Tehetség és eugenika. A tehetség biológiai, pszichológiai és szociológiai vizsgálata (Eggenberger, Budapest 1934) és Begabung im Lichte der Eugenik (Deuticke, Leipzig & Wien 1936), amelyeknek jelen munkám mintegy szerves folytatása.

A faj kérdésével szorosan kapcsolatos a nép és nemzet mibenlétének problémája is. Ennek tüzetesebb fejtegetését azonban jelen munkámban eredeti tervemtől eltérően kénytelen voltam mellőzni, mivel az könyvem terjedelmét erősen megnövelte és megjelenésének lehetőséfét veszélyeztette volna. A nép és nemzet önimagában is nehéz, bonyolult problémájára vonatkozó vizsgálódásaimat így egy később remélhetőleg nemsokára megjelenő munkámban fogom közölni.

Jelen könyvemben az anyag elrendezésénél először a szélesebbkörű érdeklődésre igényt tartó és a leginkább aktuális, gyakorlati kérdéseket tárgyaló mitikus fajelméleti irányokat veszem vizsgálat alá. Ezzel talán kissé vétek a logikai sorrend ellen, másrészt azonban élvezhetőbbé teszem munkámat azok számára is, akik e kérdésekben megelégszenek nagyvonalú tájékozódással és nem kívánnak a legmélyebb tudományos alapokig hatolni. Ez első részben leszögezett állásfoglalásaimhoz azonban a további részekben mind mélyrehatóbb tudományos igazolást iparkodom nyújtani azok számára, kiknek egyes részletek eleinte még homályosaknak vagy kevéssé megalapozottaknak látszanak. Különös gondot fordítottam minden problémánál a magyarságot közelebbről érintő mozzanatok megvilágítására.

Állásfoglalásaimban iparkodtam a közhangulat sokszor szeszélyesen változó divatján felülemelkedve egyedül emberi értelmem tárgyilagos belátását és lelkiismeretem elfogulatlan szavát követni, ez úton a problémákat
sub specie aeternitatis megvilágítani. Ugyanezt a beállítottságot kérem mindazoktól,
kik könyvemmel foglalkozni óhajtanak.

Szeged, 1940 hamvazószerda.

Somogyi József


BEVEZETÉS


Jelszó és igazság

Minden kornak vannak jelszavai.
Ezek ama sokszor vak, öntudatlan, de annál hatalmasabb hajtóerők,
melyek a tömegeket lelkesítik, fanatizálják és olykor hatalmas alkotásokra
vagy pusztításokra serkentik.
A hatásuk alatt cselekvő tömeg pedig általában nem mérlegeli,
sőt rendszerint nem is képes mérlegelni e jelszavak értékét.
A tömeg nem objektív érveken alapuló értelmi belátással, hanem pusztán szubjektív,
érzelmi, hangulati alapon hozza meg a maga megfellebbezhetetlen ítéletét az uralkodó jelszavak szentesítésére. Csak ezek mellett ismer el tudományos tekintélyeket, hős vezéreket, dicsfény övezte vértanukat és mindazokat, kik e jelszavakkal szemben objektív kritikával állást foglalni merészelnek mint tudatlan sarlatánokat, hitvány bérenceket halálos ellenségként gyűlöli. Ezért amily könnyű a divatos jelszavak szolgálatával sikerre, hírnévre, népszerűségre szert tenni, éppoly hálátlan, kockázatos feladat e jelszavakkal szembeszállni, vagy akár csak elfogulatlan kritikában részesíteni azokat.

A divatjelszavak iránti fanatizmus azonban nemcsak a pállérozatlan fejűek kiváltsága.
Sokszor nem mentesít ettől a doktorkalap vagy a professzori katedra sem.
Olykor patinás nevek, magas tudományos kitüntetések többszörös tulajdonosai is
egyszerre elvesztik az objektív kritika vezérfonalát, mihelyt világnézeti jelszavak területére tévednek. Amilyen éles szemmel észrevesznek minden elrejtett adatot, ami előre elfoglalt álláspontjukat látszik igazolni, éppoly vakok az ellenkező tényekkel szemben, amikbe szinte lépten-nyomon beleütköznek. Éppígy figyelmen kívül hagyják azt az alapvető módszertani elvet is, hogy ugyanannak a ténynek többféle oka, magyarázata lehetséges és a többieket vagy észre se veszik vagy önkényesen foglalnak állást a nekik kedvező mellett anélkül, hogy a többi mellőzését indokolnák. Hogy azután a fanatizmus, az önérdek vagy a kényszerű meghódolás olykor többé-kevésbé tudatos ferdítésekre is vezet bővebben ne fejtegessük. Így a divatos jelszavak körül gomba módra keletkező »tudományos« irodalomban nagyon sok a kapós divatcikként terjesztett selejtes tömegáru.

Nyugtalanlelkű korban könnyen jutnak uralomra beteglelkű, egzaltált, pszihopata próféták is, akik a kor jelszavával hatalmas tömegeket tudnak fanatizálni, melyek vakon követik a vezért azt hivén, hogy Istentől küldött, csalatkozhatatlan lángelme után haladnak. A vezetők viszont a tömeg rajongásában saját tanaik igazolását látják, azt vélvén, hogy az igazság mindig a tömeggel és annak hangjával arányos. Így fanatizálják egymást tömeg és vezetők mind nagyobb szélsőségek felé.

Ez vezet azután a jelszavak korai bukásához és pedig annál hamarabb, minél nagyobb fanatizmus lángolt fel körülötte. A rajongó érzelmi fellángolás észszerű, objektív támasztékok hiányában önmagába roskad, a fanatikus kezdeményezések a valóság ércfalába ütközve szánalmas és nevetséges romhalmazzá lesznek, aminek eltakarítása éppen elég gondot és dolgot ad a józanabb kor kiábrándult nemzedékének. A tömeg most már fásult közömbösséggel vagy éppen a csalódottak ellenszenvével viseltetik a nemrégen még istenített jelszóval szemben, a vezetők nagy része pedig szégyenli vagy egyenest tagadni iparkodik, hogy valaha ama bálványnak egyik főpapja volt, mely azóta a gúny és gyűlölet céltáblájává lett. Vajon kiket tud még tűzbe hozni a francia forradalom
szabadság, egyenlőség, testvériség jelszava,
mely nagyapáink idejében lángba borította egész Európát. Avagy nem minden baj leggyűlöletesebb bűnbakjaként szerepel-e ma a liberalizmus szabadság-jelszava, amelyet pedig apáink még mint a társadalom minden betegségének legfőbb orvoslóját rajongva bálványoztak, nem tudván, hogy mily nehéz a szabadságot helyesen értelmezni és még mennyivel nehezebb azzal helyesen élni. És a mai nemzedék is a közelmúltban még ugyanolyan hatalmas arányban adta le szavát Marx tanai mellett, amilyen tömegben áll most annak halálos ellenségei közé. Az egykor ünnepelt vezérek pedig, amennyiben nem sikerült idejében káprázatos salto mortalékkal alkalmazkodniuk az új korszellemhez, lakat alatt vagy emigrációban, esetleg a pszichiáterek kezelésében elmélkedhetnek a jelszavak dicsfényének múlandóságán.

A valóság észszerű, azaz nem érzelmi, hangulati elemeken alapul, hanem észelvekhez igazodik. Ezért csak az igazság és a rá épített gyakorlati eljárás lehet maradandó szilárd és megnyugtató. Minden más, bármily tetszetősnek, célszerűnek és hasznosnak lássék is, legfeljebb csak ideig-óráig tartó, ingatag, kétes sikert arathat. Ha tehát nem csupán múló, kétes értékű divatsikerre törekszünk, rendületlenül ki kell tartanunk az igazság keresésénél és szolgálatánál. Márpedig az igazságot nem döntheti el a tömeg, az utca közhangulata, vagy akár a népszavazás sem. Ezért a legmámorítóbb jelszavakkal szemben is sértetlenül meg kell őriznünk az értelem elfogulatlan tisztánlátását, éles kritikai érzékét és a közhangulat, a divat-jelszavak, a tömegízlés felett állva, sub specie aeternitatis kell kutatnunk a problémák mélyén rejlő igazságot. Az önálló gondolkodási képességet és kritikai tisztánlátást pedig legjobban éppen az jellemzi, hogy milyen divatot --- nem követünk.

Nem tagadhatjuk, hogy minden divat-jelszóban minden koreszmében van legalább egy szemernyi igazság is. Enélkül nem fejlődhetne ki tömegmozgató erővé sem. Ezért csupán a közhangulat iránti ellenszenvből, alapos érvek nélkül, mindenestül elvetni valamit éppoly oktalan kritikátlanság volna, mint mindenestől elfogadni mindazt, amit a divatos közhangulat támogat. A bölcs eljárás egyedül az lehet, hogy mindenben meglátjuk a létét megalapozó igazság-magvat, de éppúgy felismerünk minden túlzást és tévedést is.

Ezeknek az alapvető elvi megfontolásoknak előrebocsátása azért látszott szükségesnek, mert a »faj« ma nem csupán időszerű tudományos probléma, hanem korunk legdivatosabb, hatalmas tömegeket fanatizáló jelszava is. Ezzel próbálják korunk legnehezebb problémáit megoldani, erre iparkodnak Európa, sőt az egész emberiség jövőjét építeni. És egyúttal valljuk be alig van ma még oly homályos, zavaros, sokértelmű fogalom, mint éppen korunknak ez az új bálványa. Mint minden jelszó, ez is, minél többen és minél gyakrabban hangoztatják, annál határozatlanabbá válik, de talán éppen ezért annál könnyebben színezheti ki azt kinek, kinek egyéni fantáziája a maga külön ízlése, tetszése szerint. Régebbi, de szintén nem túl világos fogalmakat, mint »nép«, »nemzet«, ma mind nagyobb előszeretettel helyettesítik a »fajjal«, nem mintha ez világosabb volna, de újszerűbb, tetszetősebb, divatosabban hangzik. Ezzel csak nő a fogalmi káosz, de kápráztatóbb a csillogás és a tömeg, mint kritikátlan gyermek tapsol és ujjong annak, amit értelme fel nem fog. Ámde mit várhatunk attól a jövőtől, amit ilyen zavaros, homályos, kritikátlan fogalomra építünk?

Ránk, magyarokra nézve e kérdésnek különösen súlyos gyakorlati jelentősége van. Hiszen a fajkérdések viharzásának közepette, Észak-Dél, Kelet és Nyugat metszőpontjában, a különböző fajok egyik legbonyolultabb találkozási helyén adott számunkra hazát a Gondviselés. Amióta pedig e Gondviselés kegyelme folytán csonka hazánk határai hirtelen kibővültek a szentistváni határok felé, nemcsak területünk és lakosságunk, de faji és nemzeti problémáink is megsokasodták. S lehet a fajkérdés más nemzetek számára pusztán elméleti probléma vagy érdekes szellemi torna, ránk nézve ennek élet-halál jelentősége van. Mi a középeurópai faj- és népkaosz közepette nem mehetünk el közömbös nemtörődömséggel e problémák mellett, de nem is elégedhetünk meg a divatos, hangzatos elméletek szajkózásával, hanem hideg józansággal és elfogulatlan kritikával kell keresnünk az elméletileg és gyakorlatilag egyaránt időálló és teherbíró igazságot. Nem játszhatunk e kérdéssel úgy, mint a gyermek a veszedelmes robbanóanyaggal, ami a következő pillanatban cafatokra tépheti.



I. A FAJMÍTOSZ



1. A mitikus fajelmélet kialakulása

Minél nagyobb énközelségben van valamely tudomány, minél inkább érinti magam vagy enyéim hibáit vagy értékeit, minél inkább tartalmaz világnézeti elemeket, annál nehezebb megőriznünk vele szemben a hűvös tárgyilagosságot, annál könnyebben befolyásolják az értelem elfogulatlan ítéletét érzelmi, képzeleti elemek. Ezért már az önismeret is nehéz, de még nehezebb az önmagunkról való nyilvános vallomás, hibáink és erényeink torzítatlan publikálása, aminek esetleg súlyos erkölcsi, sőt anyagi következményei is lehetnek. Legnehezebb azonban olyan hibáknak a bevallása, illetve olyan erények hiányának beismerése, amiket végzetszerűen egész életünk folyamán magunkkal hordozunk, sőt elődeink és utódaink hosszú sorozatában is kénytelenek vagyunk beismerni anélkül, hogy azon változtathatnánk, avagy csak a javulás lehetőségével ámíthatnánk magunkat vagy másokat. A saját kisebbértékűségünk nyilvános bevallása olyan heroikus önlegyőzést igényel, ami már maga is a legnagyobb emberi értékekkel vetekszik és így szinte ellentmondásszámba megy. Mindez érthetővé teszi, hogy a fajelmélet is a hűvös, józan ténytudományok köréből gyakran a világnézeti mítoszok területére siklott át, ahol már nem a kétségtelen, elfogulatlan ténymegállapításból iparkodnak leszűrni bizonyos értékelési, világnézeti következtetéseket, hanem az érzelmi alapon eleve elfoglalt világnézeti állásponthoz keresik egyoldalúan e vele egyezni látszó tényeket, az ellenkezőket szándékosan mellőzve, letagadva vagy elferdítve. Az ilyen mítosznak természetesen minden tudományos színezete mellett is legfeljebb annyi köze van a tudományhoz, mint a legendának a történelemhez, az alkímiának a vegytanhoz vagy a csillagjóslásnak a csillagászathoz. A mítosz ugyanis az érzelmek, a kedély, a fantázia terméke, mely a szépen, kedvezően hangzót a tetszetősét, érzelmeinket kielégítőt keresi, amit azonban a kritikátlan egyének hajlandók mindjárt igaznak elfogadni komoly értelmi igazolás nélkül, sőt nyilvánvaló cáfolatok ellenére is.[1]

A fajmítosz elsősorban az átöröklési anyag, illetve a faji sajátságok megváltozhatatlanságára épít, ami a neodarwinizmus alaptétele. Eszerint egyének és fajok a végzetszerűen öröklődő adottságok hatalma alatt állanak, ettől nem menekülhetnek, más fajba át nem léphetnek. A faji adottságokat a környezet hatása se képes megváltoztatni, legfeljebb a tartós, egyoldalú kiválasztás idézhet elő bizonyos módosulást. Ebből keletkezett az örökös felsőbbrendűségre kiválasztott és az örökös alárendeltségre kárhoztatott fajok tana.

Új indítékot adott a faj mítosznak a múlt században a nyelvtudomány kialakulása. A szanszkrit nyelv felfedezése és az európai nyelvekkel való összehasonlítása ugyanis új megvilágításba helyezte az egyes népek rokonságát vagy különbözőségét. Schlegel kezdeményezései után Bopp kimutatta az ó-indiai, perzsa, görög, latin, német és egyéb, ú. n. árja nyelvek rokonságát. Ebből azután könnyen támadt az a hiedelem, hogy mind e népek nemcsak nyelvrokonságban vannak egymással, nemcsak közös kultúrtörténeti múltjuk van, hanem közös származás, vér- és fajközösség is köti őket egymáshoz. Minthogy pedig éppen ezek az árja nyelvet beszélő ó- és újkori népek kimagasló szerepet játszanak az emberiség történetében, csábítóan kínálkozott az árja faj felsőbbrendűségének, egyedüli kultúrateremtő képességének mítosza.

E mítosz atyja Gobineau Artúr gróf, francia diplomata (1816 -1882),
aki az Essai sur l'inégalité des races humaines (1853---55) c.
nagy munkájában határozottan szakít az emberfajok egyenlőségének addigi elméletével
és az emberiség egész történetét, múltját, sőt jövőjét is
a fajok semmivel meg nem szüntethető lényeges pszichikai különbségéből magyarázza.
A francia gróf már fiatal korában diplomáciai pályára lépett,
ami bőséges alkalmat adott neki a világ legkülönbözőbb helyein
a népek és fajok különbségének tanulmányozására.
Megfordult Teheránban és Athénben éppúgy, mint Rio de Janeiróban és Stockholmban.
A sokoldalú műveltséggel rendelkező, szellemes francia a tudományok
és művészetek különböző ágaiban tevékenykedett,
így fogott egy romantikus faj mítosz megírásához is.

Gobineau szerint az emberfajok testi-lelki jellemvonásai változatlanul öröklődnek nemzedékről-nemzedékre mindaddig, míg a faj tiszta marad. Ezt az állandó faji jelleget nem változtatja meg sem az éghajlat, sem a táplálkozás, sem az államforma, a vallás vagy a társadalmi viszonyok különbözősége. Mindezek legfeljebb csak árnyalati különbségeket hoznak létre. Előfordulhat ugyan egyeseknél a faji jellegtől elütő sajátság, torzképződmény, de ez nem öröklődik tovább. Utódaik vagy visszatérnek a közös típushoz, vagy hamarosan kihalnak. Mindezt Gobineau már minden kétségen felül álló, megrendíthetetlen igazságnak tartja.

A fajok különbsége pedig oly nagy, hogy a francia diplomata hajlandó volna az emberiség egységes eredetét is kétségbe vonni, ha ez a Bibliának az egyháztól elfogadott magyarázatával nem ellenkeznék. E magas tekintély előtt azonban meghajolva, az emberiségnek fajokra tagolódását azokkal a szörnyű erejű éghajlati viszonyokkal magyarázza, amelyek az emberiség keletkezésekor uralkodtak a földön, de többé már nem ismétlődnek meg. Az adamita ősfajból a kozmikus hatásokra kialakult egyes fajok között azonban jóformán csak az mutatja a közös eredetet, hogy termékeny keverékfajokat képesek létrehozni. Ámde éppen e keveredés lehetősége rejti magában az emberiség legszörnyűbb veszedelmét, degenerálódásának, pusztulásának csiráját.

Gobineau az emberiséget elsősorban három nagy fajkörre, feketére, sárgára és fehérre osztja. A legalsóbbrendű a fekete faj, mely bárhol és bármennyi időre telepedett is le, a kultúra semmi nyomát se hagyta hátra. Valamivel magasabbrendű a sárga faj, de ennek is fantáziája szegényes, tettereje gyenge, és minden érdeklődése csak a természetes szükségletek kielégítésére irányul. Ebben azonban kitartó. Van bizonyos érzéke a személyes szabadság iránt is. Minden egyéb azonban számára értelmetlen ostobaság. A legnemesebb a fehér faj. Tulajdonképpen ettől származik minden kultúra és civilizáció. A többi fajok civilizációja is csak addig állhat fenn és a kultúra csak addig virágzik, amíg az emberiség e legnemesebb része megmarad.

Az említett fajkörök azonban nem egységesek; mindegyik további fajokra, törzsekre oszlik. A fehér fajok között legkiválóbb az árja, amely név a szellemes francia etimológiája szerint ugyanabból a tőből származik, mint a görög 'Άρης άρετή' illetve a német Ehre, tehát általában vitéz, erényes férfit jelent. Testalkatra nézve legszebbek az emberi formában megjelenő lények között; Zeus, Apolló, Vénus földi képmásai. Termetük arányos, vonásaik nemesek, izomerejük páratlan.

Lelki vonásaik nem kevésbé fenségesek. Egész lényük kifogyhatatlan életerőt, energiát, bátorságot, intelligenciát sugároz, önmagukkal és másokkal szemben szigorúak, de igazságosak, megvesztegethetetlenek. Elemük a harc, a küzdelem és legnagyobb dicsőségük a hősi halál. Eszményképük a hősi harcos, aki fegyverhordozójával a harci szekéren robogva lövöldözi nyilait a szomszédos törzsekre. Az árja népek egymás között is állandó harcban élnek, sőt még az istenekkel is harcra kelnek, ők az isteneket is állandó rettegésben tartó, legyőzhetetlen titánok. A görög mondák héroszai, Prometheus, Herakles, Theseus, Diomedes tulajdonképpen mind árja vitézek voltak. Mindamellett az árják nem istentelenek, hanem mélyen vallásos népek. A vallásban azonban főleg metafizikai gondolatokat és erkölcsi szabályokat keresnek. Mivel maguknál magasabbrendű lényt nem ismernek, az eget is árja istenekkel népesítik be.

Az árják minden magasabb kultúra megteremtői.
Az indiai, egyiptomi, görög, római, germán kultúra mind árja eredetű,
sőt még a kínai kultúra is az odavándorolt, majd keveredés útján elfajzott árják műve.
A nagy hódítók szintén mind árják voltak.
Attila hunjai között is épp
a fehér hunoknak nevezett germán árják voltak az igazi világverő harcosok.
Ezeknek más népekkel kevert utódai a magyarok.
Dzsingisz khán és Kublai khán mongoljai,
Timur tatárjai hódító erejüket Gobineau szerint szintén
a velük keveredett fehér fajú népeknek köszönhetik.
Fölényüket a tiszta sárga fajú népekkel szemben mindaddig megtartották,
míg a fehér elem a sárga fajban teljesen szét nem keveredett.
Hanyatlásuk oka tehát
e nemes elemnek keveredés útján történt elfajzása volt.

De még az árja fajúak között is legkiválóbbak a germánok. Nevük Gobineau etimológiája szerint annyi, mint Germanni, Heermanni, Arimanni, Ehrenmänner, vagyis a becsület férfiai. Vezérük Ariovistus, Ariogast, Ariagast, vagyis az árják gazdája. A germán ember egyénileg és az ő közvetlen környezetében oly tökéletes, hogy ezért nem is ragaszkodik hazájához, szülőföldjéhez, hanem azt könnyen elhagyja. Ez a magyarázata kalandozó kedvüknek, gyarmatosító hajlamuknak. Saját fölényüknek tudatában vannak, de azért előítélet nélkül viseltetnek idegenekkel szemben és elismerik annak megnyilvánuló kiválóságait is. Jogrendszerük elnéző, kegyes, csak a gyávasággal és az árulással szemben nem ismernek kegyelmet. A gyilkosságot is a hátramaradottak anyagi kárpótlásával elintézettnek tekintik. Műveltségükre jellemző, hogy az írást már az ősgermánok általánosan ismerték; amennyiben Tacitus mást állít,[2] nyilván tévedett a Germania szerzője. Hogy pedig az írást jelentő német schreiben kifejezés is latin eredetű, ez csak arra mutat, hogy a mai németek tulajdonképpen nem germánok.

Ámde ezekre a fenséges emberfajokra szomorú sors vár. Amint ugyanis a fehér fajú népek őshazájukból, Közép-Ázsiából kirajzottak, megkezdődött a keveredésük az alsóbbrendű fajokkal. A fajkeveredés pedig az emberiség legszörnyűbb veszedelme a degenerálódás, a pusztulás oka. Egy nép sohasem hal ki, míg faj tisztaságát megtartja. Az ókor nagy uralkodó népei, a perzsák, a rómaiak még ma is uralkodnának, ha vérüket tisztán megőrizték volna. A háborús balszerencse, a legyőzetés csak átmeneti elnyomatást jelent, csak a kiválóságok külső megnyilvánulását gátolhatja bizonyos ideig. A kard csak az egyént öli meg, de a faj vitézsége, szellemi fölénye fennmarad és egyszer csak lerázza a rabságot. Mihelyt azonban a faji erők a keveredés által kimerültek, beáll a nép halála. Ezért a történetírásnak is legfőbb feladata a népek faji összetételének tanulmányozása.

Az eredeti, tiszta fehér faj, főleg az árja, tulajdonképpen már rég letűnt a föld színéről, miután lassú keveredés folyamán az istenek, a héroszok és a nemesek korszakát átélte. Az árják már Krisztus születésekor se voltak sehol fajtiszták, a mai Európa lakói között pedig, bár nagyobbrészt fehér eredetűek, túlsúlyban van a nemárja elem. A germán faj betöltötte hivatását, felfedezte a világmindenséget és hatalma alá hajtotta azt. Utánuk már nem is volna senki, aki az ő feladatukat elvégezné. A nemes árja vér szétszóródott és tovább szóródik a legkülönbözőbb népek között. Ezzel együtt folyik az emberiség degenerálódása, lealacsonyulása. Közeledünk az egységes emberiséghez, a fajok teljes összekeveredéséhez, ami a testi erő, a szépség, a szellemi kiválóság teljes ellaposodását, középszerűségét jelenti. A kultúra általános színvonala ijesztően süllyed, az emberi nem minden erejét, szépségét, intelligenciáját elveszti. Csupán vallásos hite marad meg a szebb időkből származó drága örökség egyetlen emlékeként. Ámde a vallás nem ígér örök életet az emberiségnek, a tudomány pedig azt tanítja, hogy az emberi létnek kezdete volt és vége is lesz. A vég, a halál tehát nem váratlan, nem meglepő. Annál borzalmasabb azonban az a tudat, hogy gyalázatos vég fog érni bennünket. E becstelen halál borzalmas közeledését máris érezhetjük. Hiszen a fold régebben Gobineau szerint sokkal sűrűbben lakott volt. Közép-Ázsiában hangyaboly-szerűen nyüzsögtek az emberek, ma pedig üres pusztaság terül el ugyanott. Kínának is régebben sokkal több lakója volt. Németország a III., IV. és V. században állandóan a harcosok tengernyi sokaságát zúdította a római birodalomra anélkül, hogy emberanyaga kimerült volna. Spanyolország és Itália, Görögország és Egyiptom, Kisázsia és Mezopotámia az ókorban sokszorosan több lakost számláltak, mint ma. Az emberiség mai élete már csak kimerült vánszorgás a pusztulás felé. Ifjúságát, a szellemi erők korát már túlélte.
Ha tehát az emberiség keletkezésének idejét Kr. e. 6-7000 évre tesszük,
akkor ennek már csak törtrésze, vagyis még néhány ezer év lehet hátra.
És az emberiség 12-14.000 éves földi élete után bolygónk
ismét emberek nélkül folytatja néma pályáját.
Ezzel a melankolikus akkorddal zárul a modern fajelmélet atyjának nagy műve.

Gobineau munkájában kétségtelenül megvan az úttörők bátor, sokszor vakmerő lendülete, a francia szellem bámulatos elevensége és mindaz, amit leír, érdekes, élvezetes. Az ő intuitíve felismert vezérgondolatát, a fajok lényeges testi-lelki különbözőségét alapjában ma is helyesnek és korában egészen újszerű, eredeti meglátásnak kell elismernünk. Tekintetbe kell vennünk továbbá, hogy a múlt század közepén a nyelv, faj, nemzet fogalma még a szakemberek előtt is homályos, határozatlan vegyülék volt, hiszen jórészt még ma is az a közvélemény számára. Az antropológia, az örökléstan pedig Gobineau idejében még gyermekcipőben jártak és a fajok lelki alkatának történelemformáló szerepe teljesen ismeretlen gondolat volt.

Eme nagyjelentőségű meglátás és néhány eszmekeltő gondolat leszámításával azonban Gobineau műve alig nevezhető szigorúan véve tudományos munkának. Inkább egy szellemes zsurnaliszta vagy regényíró romantikus fantáziatermékének tekinthető, amiben nagyon sok a túlzás, az egyoldalúság, a fantasztikus, merész, sőt nyilvánvalóan téves állítás, amiket, ha érdeklődéssel is, de kételkedve, fejcsóválva, olykor mosolyogva olvasunk. Mert hiszen a szellemesség, az érdekesség még nem az igazság kritériuma. Csak a tudományok terén felszínesen jártas és a tudományos felelősséget, lelkiismeretességet könnyen vevő dilettáns tud hasonló határozottsággal, minden bizonyítás nélkül megkockáztatni állításokat olyan problémák körül, amiket még ma, közel egy évszázad multán is a komoly szakemberek csak bizonytalan tapogatódzásokkal, óvatos fenntartásokkal tárgyalnak. Bizonyítás nélkül, csupán a fantáziának könnyed szárnyalásával lehet ugyan írni romantikus mítoszt, érdekes regényt, vonzó legendát, de tudományos munkát nem.

A Gobineaunál már lerögzített alapelvek, valamint az ő módszere, könnyed felelőtlensége jellemzik azután a fajmítosz további termékeit is, amelyek lehetnek érdekes olvasmányok a dilettáns nagyközönség számára, fanatizálhatnak egyes rajongókat, a tudományt azonban inkább csak kompromittálják.

A szellemes francia fajkutató diplomata munkája már saját honfitársai, a racionális franciák körében se talált valami nagy elismerésre és néhány követőjét leszámítva, alig méltatták figyelemre. Annál nagyobb rajongással karolták fel az új elméletet a romantikusabb hajlamú németek, akik Gobineaunak a germánokról szóló dicshimnuszát egészen magukra és elsősorban magukra vonatkoztatták, szemet hunyva a felett, hogy a francia diplomata a mai németeket - mint említettük - már nem is tartja tulajdonképpen germánoknak. Különösen hízelgőnek találták, hogy éppen egy francia gróf nyilatkozik róluk ily kitüntetően. Hiszen régóta keserűen érezték, hogy franciák a hatalmas német népet, mint barbárokat lenézik, megvetik. Most azután éppen egy francia részéről látták igazolva vezérszerepre hivatott voltukat a többi nép felett.

Különösen akkor kezdett rohamosan nőni Németországban a Gobineau-féle faj mítosz fanatikus híveinek száma, amikor Ludwig Schemann 1894-ben megalapította a Gobineau-Vereinigungot és németre fordította a francia szerző alapvető munkáját. A legkülönbözőbb körökből sok dilettáns kezd foglalkozni a faji gondolattal és a Gobineau-rajongók között akad nem kisebb személy is, mint Wagner Richard. Színpadra vitt germán istenei és hősei, egy Wotan, egy Siegfried a heroikus germán ősidőket iparkodnak az elfajzott, késő utódok szeme elé varázsolni. Siegfried, a gyönyörű termetű, acélizmú, félelmet nem ismerő hős, a természet gyermekded kedélyű rajongója a Gobineau-féle germán faj tipikus képviselője, aki a tűztengeren is áttör a hozzá méltó női eszményképért, Brünhildáért. És ki tudná magát kivonni a heroikus Wagner-zene és költészet varázsa alól? E művészettől extázisba merült ősgermán-rajongók álmadozva jártak e fenséges világban, szinte kétségtelen történeti valóságként érezték át azt és mitse tartottak kívánatosabbnak, minthogy e dicső múlt újra feltámadjon és ismét csupa Siegfriedek uralkodjanak a többi, alantas emberfélék felett.

Nem csekély hatással volt a faj mítosz további alakulására Nietzsche Übermensch-elmélete is. E beteg lángelme őrjöngő dühkitörésekkel ostorozza, káromolja mindazt, ami gyengeség vagy a gyengék védelmét szolgálja. Ideálja a kíméletlen Übermensch, a szőke bestia, aki brutális erővel, mindenen keresztülgázoló hatalomratöréssel érvényesíti a maga akaratát minden erkölcsi gátlástól függetlenül. Ő saját maga adja önmagának erkölcsét,
az arisztokratikus úri erkölcsöt,
ami szeges ellentétje a kereszténység demokratikus szeretet- és részvét-erkölcsének,
ennek a gyalázatos rabszolga-erkölcsnek,
ami csak a hitványok védelmét szolgálja és az erősek érvényesülését gátolja.
Nietzsche
az egész kereszténységet az emberiség leggyalázatosabb szégyenfoltjának tartja,
amit csak az elnyomott zsidóság raffinált bosszúja akasztott az európai népek nyakába.
Ennek dekadens plebejus-ideálja helyébe Nietzsche
az ő heroikus-amorális emberideálját kívánja.

Az emberiség célja ilyen emberfaj kitenyésztése,
amit Darwin elmélete alapján, a gyengék könyörtelen kiirtásával és
az erősek brutális érvényesülésével látja megvalósíthatónak.

A szegény őrült saját életével cáfolta meg elméletét.
Hiszen élete nagy részét súlyos betegségben sínylődte végig és csak
az emberi irgalmasságtól támogatva volt képes megírni az irgalmasság ellen intézett
mérhetetlen dührohamait is. Mégis az ő beteges,
de szellemes,
költői aforizmákban kifejezett gondolatai nagy hatást gyakoroltak arisztokratikus-esztéta
hajlamú olvasóira.
Ahhoz se kellett sok, hogy Nietzsche Übermensche tudatosan vagy tudattalanul
az ősgermán hősökkel azonosuljon.
A germán eszmék rajongói úgy találták,
hogy az exaltált bölcselő fenséges embertípusa nemcsak egy jövőben kitenyésztendő,
még meg nem valósult ideál, hanem a múltban
a germán hősök alakjában már valóban uralkodott, csak azóta háttérbe szorult.
Tehát e fenséges faj hatalmának visszaállításával ismét megvalósul
az Übermensch uralma,
aminek érdekében brutális kíméletlenséggel keresztül kell gázolni
a többi rabszolgafajták hitvány hordáin, nem törődve azok csorda-erkölcsével.

A faj mítosz germán-kultusza azonban egy angol származású német írónak, Houston Stewart Chamberlainnek először 1899-ben megjelent és azóta számos kiadást megért Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts c. munkájából merített legtöbbet. Miként az említett francia diplomata, éppúgy ez az angol germán-rajongó is tulajdonképpen dilettáns, sőt e dilettáns voltával Chamberlain szinte kérkedik is könyve előszavában: E munka jellegét megadja az a körülmény, hogy szerzője tanulatlan ember. Sokoldalú olvasottságával, lebilincselő, szellemes írásművészetével azonban hatalmas sikert aratott a hasonlóképpen dilettáns nagyközönség körében. A kritikai gondolkodáshoz szokott tudományos körökben azonban már kevesebb elismerést talált.

A Grundlagen szerzője is az emberiség kultúrtörténetének vázolásával fejti ki a maga faj mítoszát, amelyben a germán fajt, ha lehet, még nagyobb dicséretekkel halmozza el, mint francia elődje. Annál lesújtóbban nyilatkozik azonban a római egyházról, a jezsuitákról és a zsidókról, ami Gobineau fejtegetéseivel szemben újszerű, de Chamberlain óta a faj mítosz irodalmában meglehetősen elterjedt jelenség.

Természetesen akadt még sok egyéb német szerző, mint pl. Woltmann, Wilser stb., aki szintén szélsőséges pangermanizmusig fejlesztette Gobineau elméletét. A franciák részéről első sorban Vacher de Lapouge kezdte felkarolni Gobineau mítoszát. Angliában és Amerikában szintén akadt néhány híve, bár ott a fajelmélet inkább más érdeklődési irányt vett.

Nem tagadhatjuk azonban, hogy e mitikus faj elméletek fantasztikus voltuk mellett is termékenyítőleg hatottak a tudományos fajkutatásra, úgyhogy sokszor nehéz határt vonnunk a mitikus s a tudományos faj elméleti fejtegetések között. Sokszor még ugyanazon munkán belül is egymást váltogatják a komolyan tudományos jellegű és a minden igazolással adós, romantikus, vagy éppen propagandaízű részletek. Különösen a faj pszichológia mutatkozott e szempontból kritikus területnek. Vajon van-e lényeges különbség az egyes emberfajok lelki alkata között? Vannak-e örökös uralomra és szolgaságra rendelt, felsőbbrendű, illetve alsóbbrendű fajok? Avagy minden különbség a lelki alkat terén tisztán az egyes fajok különböző földrajzi, történelmi és társadalmi viszonyain alapul? E kérdések szoros kapcsolatban vannak egyéni, faji és nemzeti érdekekkel, világnézeti és politikai szempontokkal, ami állandóan fenyeget a tudományos térről mitikus területre való átsiklás veszedelmével. Míg egyesek, mint Buckle, Virchow, Ranke, Luschan, Finot, Zollschan stb., újabban pedig Garth tagadják az egyes fajok magasabb- vagy alacsonyabbrendűségét, mások, különösen pedig az újabb kutatók határozottan a fajok lényeges pszichikai különbsége mellett foglalnak állást.

Majd az eugenika terén is éreztették hatásukat Gobineau gondolatai. Mint láttuk, a francia gróf a fajkeveredést keveredést az emberiség legszörnyűbb veszedelmének, a degenerálódás, pusztulás okának tartja. Ezért az emberiségért, de főleg saját fajuk sorsáért aggódó mitikus elmék szenvedélyes harcot indítottak a fajkeveredés ellen. Ezt iparkodnak az ókori és a jelenkori kultúrnépek pusztulásának legfőbb, sőt egyetlen okaként feltüntetni és a legradikálisabb intézkedéseket sürgetik a nemes faj tisztaságának megőrzésére.

Közben természetesen a tudományos fajelmélet is haladt, sok fogalom többé-kevésbé tisztázódott, az egyes fajok antropológiai elkülönítése is határozottabbá lett. Ez természetesen hatással volt a mitikus irányzatokra is. Amit eddig a homályos értelmű árja vagy germán fajnak neveztek, az mindinkább azonosult az északi fajjal és a fajmítosz rajongói ez utóbbi fajra aggatták mindazokat a díszjelzőket, melyekkel régebben az előbbi néven jelölt fajt halmozták el. Így alakult a fajmítosz északi fajimádattá, melynek ma leghíresebb élharcosa H. F. K. Günther. Különösen fontos politikai szerep jutott azonban az északi mítosznak az újjáéledő német Harmadik Birodalomban.

Ha a fajmítosz és a németség szoros kapcsolatának lélektani magyarázatát keressük, azt bizonyára a német nép különleges sorsában találjuk meg. E nép ugyanis fajilag, politikailag, kultúráját, történetét tekintve, sőt vallásilag is mindmáig minden más népnél jobban nélkülözte az egységet. Pedig talán nincs még egy nép, mely az első birodalom óta annyira és oly kevés eredménnyel sóvárgott volna az egység után, mint éppen a német.[3] Politikailag már a középkor óta számtalan kisebb-nagyobb szuverén közösségben széttagolva élt. Ehhez járult a XVI. század óta az erős vallási megoszlottság is, amelyben sem a katolicizmus, sem a protestantizmus nem tudott döntő fölénybe kerülni, mint a többi európai népeknél. Kultúrfejlődése szintén egyenetlen, kiegyensúlyozatlan volt. A Birodalom déli részei, valamint a Rajna vidéke, melyek még az egykori római birodalom limesein belül estek, az ősi latin kultúra továbbhordozói voltak. Az északi részek azonban, főleg Poroszország aránylag fiatal kultúrával rendelkeztek. Poroszország csak a XIII. században lett keresztény és csak a XVIII. sz. elején vált királysággá, nyelve pedig eredetileg a litvánnal rokon, szláv nyelv volt, mely csak a XVII. században halt ki. Ezért az egységes ősi kultúrát jellemző harmonikus kiegyensúlyozottság kevésbé van meg a német népnél, mint pl. a nyugati nagy nemzeteknél, a franciáknál, az angoloknál.

A Birodalom határai is sok helyen elmosódottak.
Egyrészt hiányoznak a természetes földrajzi határok,
másrészt a néptagok a határokon túl messze elszóródva,
mélyen belenyúlnak más népek testébe.

Nincs még egy nép, --- a zsidón kívül --- melynek annyi,
tagja lenne idegen államban, kisebbségi sorsban a világ minden táján szétszórva,
mint éppen a németnek.
Erre kényszerítette e népet már Németország zord,
kevésbé termékeny és amellett sűrűn lakott volta is,
amin gyarmatosítással csak elkésve próbálkoztak segíteni.
Ezért a német patriotizmus is inkább a néphez,
a nyelvhez kötött, mint más népek hazafisága.
A francia nem sokat törődik a svájci vagy a belga franciákkal, azok nyelvével, jogi helyzetével,
nem törekszik velük egyesülni, idegeneknek tekinti őket.
A német azonban sok,
sok évszázaddal ezelőtt messze idegenbe elszakadt néptagjait is gondosan számontartja,
velük a kapcsolatokat mind szorosabbra igyekszik fűzni.
Sőt hajlandó mindazt a földet is németnek tekinteni,
ahol német szó hangzik, ahol német eke szánt.

Amióta pedig a német államok porosz hegemónia alatt ismét egy birodalomban egyesültek, a nyugati szomszédok fokozódó félelem és féltékenység érzelme mellett kezdték az egész német nép kultúráját erősen lebecsülni és magukhoz képest barbár népnek tartani. Addig általában a Dél uralkodott az Észak felett, az összes kulturális és politikai hatások délről indultak ki. Most megfordult a helyzet, megcserélődött a volt római limes szerepe. Ez nyilvánul meg a Los von Rom mozgalomban is. A porosz rend, alaposság, pontosság, szervezettség, fegyelem, higiéne, technikai felkészültség azonban a művelt nyugatnak kevéssé imponált. Mindezt csupán a kultúra előfeltételének tekintette, de még nem az igazi kultúrának, nem önértéknek, amelynek öncélú túlzott erőltetése tehát oktalan, természetellenes. Sőt a francia nép éppen a barbárság egyik jelét látta abban, hogy a Rajnán túl lakó szomszédja csupán erőszakos, rendőri, kaszárnyafegyelemmel tud csak érvényesülni.

A német nép a maga erejének és értékének tudatában fokozott munkával és szervezkedéssel küzdött e megalázó vélemény ellen. A német nyilván a világ legszorgalmasabb népe, mely kora ifjúságától késő öregségéig ereje teljes megfeszítésével dolgozik. A francia és az angol nép azonban műveltségének fölényes tudatában ezt is csak a parvenű szánalmas kapaszkodásának, túlkompenzált alacsonyabbrendűségi érzetnek tekintette. A német büszkeség megalázására volt felelet a Deutschland, Deutschland über alles, a porosz kardcsörtetés, a német imperializmus, ami végül a világháború kirobbanásának egyik oka lett.

A világháború azonban távolról se biztosította a német nép méltó helyzetét, sőt a végsőkig megalázta büszkeségét. Nemcsak egyszeri megalázást kellett elviselnie, hanem tűrnie kellett azt is, hogy a győztes hatalmak, elsősorban Franciaország vasmarkát állandóan a német nép torkán tartsa meghatározatlan időkig, meghatározatlan követelésekért és akkor fojtogathassa, amikor jónak látja. Kívülről mindenünnen ellenség vette körül, támogatásra, baráti megértésre sehonnan se számíthatott. A bizonytalanul tapogatódzó, szerteszét húzó pártok harca belsőleg is szétesetté tette a népet. A reménytelen helyzet már-már a bolsevizmus karjaiba taszította a tragikus sorsú népet, hogy Németország veszte egész Európa felbomlása legyen.

Ekkor jött a nemzeti szocializmus, mely felismerte, hogy ha minden elveszett is, még megvan a német nép, annak veleszületett ereje, ősadottságai. A népben, a fajban, a vérben látta azt az elpusztíthatatlan őserőt, amely mindent létrehozott és amiből minden ismét megújulhat. Tehát a német népet is fajában, vérében kell megújítani, megtisztítani, megerősíteni. A közös faj, közös vér, közös leszármazás egyúttal az az elszakíthatatlan kapocs, mely a földkerekség minden németét egységbe fűzi és minden más néptől elkülöníti. Ez az a végzetszerű természeti adottság, amitől senki se szabadulhat és amit senki mástól át nem vehet. Ez az új mítosz, a vér mítosza, amely mindörökre megteremti a német egységet, újjáalakítja az emberiséget és új fordulatot ad az egész történelemnek.

E mítosz szerint tehát az egész német nép faji, biológiai egység, melyet nem szakíthatnak szét országhatárok, állampolgári kötelékek. A német nép birodalma tulajdonképpen addig terjed, ameddig német szó hangzik. Mivel pedig a faj természeti, biológiai adottság, amelybe csak beleszülethetünk, de abba belépni, belőle kiválni vagy rajta módosítani nem lehet, ezért a német néphez tartozás vagy hozzá nem tartozás meg nem változtatható biológiai végzet. Ugyanezért a németségnek nem is lehetnek germanizáló, legfeljebb hatalmi törekvései. Nem akarhat másokat magába olvasztani, legfeljebb hatalmi törekvéseinek szolgálatába állítani, miközben saját faji állományát mindenütt féltékenyen számontartja. Csupán azt sújtja számkivetéssel, aki nemzeti kötelességei ellen súlyosan vétett, amely büntetés odáig mehet, hogy a számkivetettel, sőt esetleg családjával is a földkerekség minden németjének meg kell szakítania mindenféle személyes vagy üzleti kapcsolatot.

A nemzeti szocializmus vezetői is ösztönös rajongással fordultak a mitikus fajelmélet felé. Maga Hitler szintén a vérbe, a fajba helyezte minden bizalmát, Rosenberg pedig megírta a németség számára a XX. század új himnuszát, az északi faj, a vér mintegy hivatalos mítoszát. A fajelmélet egyszerre a legfontosabb politikum lett s mint ilyen, a legszigorúbb állami ellenőrzés és irányítás alá került. Politikai fórumok szabták meg alapelveit, aminek bírálata vagy kétségbevonása szinte nemzetgyalázás, hazaárulás számba ment. Ugyancsak a faj mítoszban kereste legfőbb elméleti megalapozását a nemzeti szocializmus másik legjellemzőbb vonása, az antiszemitizmus is.
A zsidóságot
megtette a német nép ellenfajának, legfőbb faji veszedelmének,
a vele való keveredést a vér elleni legnagyobb bűnnek.

Így vált lassankint az árja és nemárja kifejezés
a nemzsidó és zsidó megjelöléssel egyértelművé,
ami természetesen nem járult hozzá a faj mítosz
amúgy is homályos fogalmainak tisztázásához és sokan az egész fajelméletet hajlandók
voltak leegyszerűsítve az antiszemitizmussal azonosítani.

A faj mítosznak e szigorúan politikai és világnézeti beállítása kétségtelenül előmozdította a tudományos fajelmélet fejlődését is, amennyiben rendkívül felfokozta az iránta való érdeklődést. Másrészt azonban mérhetetlenül ártott az elfogulatlan, tárgyilagos kutatásnak, amennyiben megkötötte a tudományos meggyőződés őszinte megnyilatkozását és felszabadította az elfogultság, a szenvedélyek, a dilettantizmus özönét. Amily mértékben emelkedett mennyiségileg a fajelméleti irodalom, oly mértékben süllyedt annak tudományos színvonala. Munkák, melyekben még a faj, nyelv, nép, nemzet fogalmai is tisztázatlanul, össze-vissza keverednek egymással, valóban nem a tudományos fajelmélet fejlesztésére, hanem csak kompromittálására alkalmasak.

A mítosz rózsaszínű köde, mely a tudománynak sokak szemében talán bántó fényét kellemesen beárnyékolja, nem lehet tartós. A mítoszok elkerülhetetlen sorsa, hogy idővel elavulnak, nevetséges naívságoknak tűnnek fel, amit megmosolyognak vagy szégyelnek még egykori hívei is. A német fajmítosz már kétségtelenül tűnőben van, politikai jelentősége erősen háttérbe szorult, sőt egyes pontjai --- legalább a gyakorlatban --- alapvető hivatalos korrigáláson estek át. Amit a politikához ily szorosan hozzákötöttek, természetesen osztozni kénytelen a meglepő politikai fordulatok, ellentmondások sorsában.

A fajmítosztól felkavart hullámok mindamellett tovább gyűrűznek és különféle változatban újraélednek. Hiszen az emberi lélek nehezen tud ellenállni a mitikus csillogásnak. A német fajmítosz egyik érdekes variációja pedig éppen nálunk támadt életre a turáni mítosz alakjában. Ez érthető egyrészt abból a szörnyű levertségből, ami bennünket a világháború után a németekhez hasonlóan ért, másrészt abból az erős kultúrhatásból, aminek nyugati szomszédunkkal szemben ellenállni képtelenek vagyunk. De magyarázza talán az a testvértelen egyedüllét is, amivel ezer év óta állunk idegen népek között, a germán és szláv hatalmi érdekek ütközőpontjában.


2. Az északi faj mítosza


A fajmítosz lélektani alapja a fajok vetélkedése. Miként az egyének, éppúgy a fajok között is szinte természetszerűen felmerül az a vita, hogy melyik a különb, felsőbbrendű, uralkodásra hivatott a többiek felett. Ezért a fajmítosz már Gobineaunál a fehér árja, illetve a germán faj fölényének erős hangsúlyozásával kezdődik, majd végül az északi faj bálványozásába megy át. Az árja elmélet, az árja faj felsőbbrendűségének, egyedüli kultúrateremtő és uralkodásra hivatott voltának tana, idők folyamán valóságos dogmává, vitathatatlan, kétségbevonhatatlan világnézeti és politikai alapelvvé fejlődött. E fajhoz tartozás lett minden emberi értéknek, érvényesülési lehetőségnek legfőbb előfeltételévé. E faj védelmére látszott szükségesnek szigorú árja-paragrafusok érvényesítése. Mert hiszen a mítosz szerint az árja minden magasabb emberi lét megteremtője, ő az igazi képviselője annak, amit az ember szón értünk. A kultúra felépítéséhez az árja csak eszközül, szinte csak valamilyen magasabbrendű háziállatként veszi igénybe a többi fajokat. Ezért az első kultúrák ott keletkeztek, ahol az árják alsóbbrendű fajokkal találkozva, ezeket leigázták, akaratuk szolgáivá, az első technikai eszközökké tették a leendő kultúra felépítéséhez.[4]

Nézzük mármost,
milyen is ez az egyedül uralomra és kultúraalkotásra teremtett árja faj,
kik is tartoznak hozzá?
Ha a fajmítosz leghíresebb képviselőinek munkáiban kutatunk, vajmi kevés felvilágosítást kapunk e kérdésre. Gobineau könnyedén mellőzi az árják pontosabb meghatározását. Chamberlain viszont a következőket mondja:
És mi az árja? Oly sok és határozatlan dolgot hallunk róla...
Milyen ember ez?
Milyen konkrét képzet felel meg neki? Csak az felelhet e kérdésre határozottan, aki semmit se tud az etnográfiáról. Mihelyt e kifejezést nem a kétségtelenül egymással rokon indoeurópaiakra korlátozzuk, a bizonytalan hipotézisek területére jutunk. Azok a népek, melyeket az árja néven összefoglalva ismerünk, fizikailag messze eltérnek egymástól, a legkülönbözőbb koponyaalkatot, bőr-, szem- és hajszínt mutatják. És feltéve, hogy volt egy közös indoeurópai ősfaj, mit hozhatnánk fel az ellen a naponta felgyülemlő anyag ellen, mely valószínűvé teszi, hogy más, távolról sem rokon típusok is kezdettől fogva bőven voltak képviselve a ma ú. n. árja nemzetekben, amiért legfeljebb egyes individuumokat mondhatunk »árjának«, de sohasem egy egész népet--- Minél inkább tudakozódunk a szakembereknél, annál kevésbé ismerjük ki magunkat e kérdésben... A laikus ma mindenesetre csak hallgathat.[5]

Íme, így nyilatkozik egy szerző,
akit valóban nem lehet a fajelmélet iránt ellenséges érzülettel vádolni!
És idézett utolsó mondata ma is nagyon megszívlelendő volna.
Günther pedig, ki ma egyik legfőbb tekintély a fajmítosz hívei előtt,
valósággal kétségbeesetten tiltakozik az árja faj kifejezés ellen.

Nincs semmiféle ,,árja faj"... De nincs semmiféle ,,germán faj" se...
És végül:
nincs semmiféle ,,szemita faj" se...[6]

Ezek után valóban indokoltnak látszik Max Müller nyelvész nyilatkozata az árja-elméletről: Az az etnográfus, aki árja fajról, árja vérről, árja hajról és szemről beszél, szerintem éppoly súlyos hibát követ el, mint az a nyelvész, aki hosszúkoponyájú szótárról vagy rövidkoponyájú nyelvtanról beszél.[7]

Vagyis az a dicső árja faj, amelynek minden emberi kultúra köszönhető, amelynek védelmére szigorú árja paragrafusokat alkalmaznak, éppúgy nem létezik, mint pl. az esperanto faj vagy a volapük faj, avagy a mesebeli óriások és tündérek. Csupán árja vagy indogermán nyelvről, illetve ilyen nyelvű népekről lehet szó. Ámde a nyelvrokonságnak a fajrokonsággal való összetévesztése csupán a teljes tájékozatlansággal magyarázható tévedés.

Lehetséges azonban, hogy éppen e homályos, határozatlan értelme miatt vált közkedveltté és általánosan elterjedtté az »árja faj« elnevezés. Ezt ugyanis éppen határozatlan jelentésénél fogva könnyebb tetszésünk szerint értelmezni, vagyis úgy, hogy egyrészt ne élezze ki nem kívánatos módon az ugyanazon nép, nemzet tagja között fennálló faji különbségeket, másrészt mégis elkülönítse onnan a nemkívánatosnak tartott elemeket. Az árja fajnak inkább ez utóbbi, kizáró értelme van, vagyis nem az a fontos, hogy ki az árja, hanem inkább, hogy ki nem az. Ez utóbbiakon pedig, mondhatjuk, kizárólag a zsidókat értik. Ámde zsidó faj éppúgy nincs, mint árja faj, hiszen a zsidóság éppúgy a különböző fajok tarka keveréke, mint az árják. Így az árja kifejezésnek nincs semmi komoly fajelméleti tartalma és az egész árja-elmélet ma már inkább csak a tudományos fajelmélet jelmezébe rejtett antiszemitizmus.

Semmivel se helytállóbb a »germán faj« elnevezés sem, amivel egyesek a legkiválóbb emberfajt próbálják jelölni. A germán faj jellemzése szintén mindenütt teljesen homályos vagy hiányos. Chamberlain, ez elmélet legfőbb apostola szintén egész bizonytalan meghatározást ad róla. Szerinte a szőke és a fekete hajúak egyaránt lehetnek a legvalódibb germán fajúak. Ugyanígy a többi testi vonások is igen széles határok között váltakozhatnak. így pl. a kiváló germánok fiziognómiai skálája Chamberlainnél Dante és Luther típusa között váltakozhat. Ezért szerinte csak intuitíve, ösztönszerűen lehet megérezni, hogy kicsoda germán.[8]

Nyilvánvalóan itt is a nyelv és a faj összetévesztéséről van szó. Mert germán, román, szláv nyelvek, illetve ilyen nyelvű egyének és népek valóban léteznek, de germán faj éppúgy nincs, mint pl. ófelnémet faj.

Az újabb német fajmítosz az előbbiek helyett inkább az északi faj elnevezést használja a bálványozott faj jelölésére, ami antropológiailag is jobban meghatározható típust jelent. Ennek az északi faj mítosznak legtekintélyesebb előharcosa, Günther, az északi gondolat (nordischer Gedanke) névvel védjegyezte elméletét, ami tulajdonképpen a régebbi árja és germán faj mítosznak az északi fajra való alkalmazása. Szerinte minél fajtisztább északi valamely egyén vagy nép, annál kimagaslóbb szerep illeti meg a többi népek között. Ezért a németek számára az ideál az északi ember. Ezt kell minden németnek utánoznia, e fajnak kell a német népből minél tisztábban kitenyésztődnie.

Így alakult ki Günthernél a felészakiasítás (Aufnordung) elmélete, mely szerint a német nép érdekében mindent el kell követni, hogy az északi, mint legértékesebb fajhoz tartozó egyének születési győzelme biztosíttassák az összes német törzsek körében.[9]

Tehát arra kell törekedni, hogy egész Németországban az északi vagy nagyobbrészt északi emberek születésszáma minél inkább emelkedjék, a nemészaki fajú egyének szaporodása viszont nem kívánatos. A német népet ugyanis hosszú idők óta az elészakiatlanodás (Entnordung) veszélye fenyeget.

Az északi faj mítosz rajongói nemcsak az ókori hindukat, perzsákat, görögöket, rómaiakat, főleg pedig az ősgermánokat tekintik északi fajú népeknek, hanem az északi faj jelenlétének nyilvánvaló bizonyítékát látják abban is, ha valahol indogermán nyelv vagy kultúra, avagy magas termet, hosszú koponya, kék szem, szőke haj és az északi fajt jellemző egyéb sajátságok közül csak valamelyiknek is nyomait sikerül bármily csekély mértékben valószínűvé tenni. Mivel pedig minden nép többé-kevésbé kevert fajú és a fenti jellemvonások egyenkint többféle fajt is jellemeznek, nem nehéz északi elemeket feltételezni ott, ahol az éppen kívánatosnak mutatkozik. Így azután vannak, akik tudományosan bebizonyított igazságként hirdetik, hogy a világtörténelem összes kimagasló személyiségei, Konfucse, Attila, Buda, Dzsingisz kán, Kublai kán, Hunyadi János, sőt még Jézus Krisztus is mind az északi fajhoz tartoztak.

Amely népnél viszont az északi faj számottevő szerepét nehéz hihetővé tenni, annak kultúráját teljesen alsórendűnek, önállótlannak, fejlődésképtelennek mondják. Ugyanígy hajlandók minden igazi értéket megtagadni bármely világhírű egyéntől is, ha annak az északi fajjal való rokonsága nagyon valószínűtlen. Az ókori Kínának tagadhatatlanul magas kultúráját is éppen ezért jó ideig erősen lebecsülték. Mióta azonban ismertté vált, hogy egyes kisebb indogermán nyelvű törzsek (tocharok) egészen Távolkeletig elszivárogtak, kezdik a keletázsiai kultúrát is lényegesen többre becsülni, mint amely nyilvánvalóan ilyen indogermán nyelvű és így kétségtelenül északi fajú nép alkotása volt és amit a kínaiak csupán átvettek, utánoztak. Ugyanígy természetesnek tartják, hogy a hatalmas arab kultúra is az északi fajtól származik, mert hiszen sajátságos etimológiájuk szerint az araboknak már a neve (arabi = ari-abi) is azt bizonyítja, hogy eredetileg szintén az ari, vagyis árja, tehát északi fajhoz tartoztak.[10]

A »felészakiasítás« gyakorlati kivitelére a legbizarrabb tervek merültek fel. Egyik csoport keresztény alapon kívánja elérni, a másik az ősgermán pogányság felújításával, ismét mások a Wandervogel-mozgalommal vagy valami más, új életformával kapcsolatban. Vannak, akik a monogám házasság fenntartásával, mások a szabad nemi élet útján, telepítéssel, kasztrendszerrel, valamelyik politikai párt segítségével stb. törekednek erre.[11]

Vannak, akik egészen radikális intézkedéseket követelnek az északi faj szaporodási fölényének biztosítására. Így a Willibald Hentscheltöl 1906-ban alapított Mittgart-Bund azt kívánja, hogy az általa még germánnak nevezett északi faj szaporodása érdekében a másfajú férfiakat sterilizálják, az eddigi házasság és családi élet helyébe pedig egy újszerű Mittgart-házasságot ajánl. Weinländer szintén a legszigorúbb rendszabályokat követeli a másfajúakkal szemben. Szerinte az, akinek három nemzedékre visszamenő ősei között fajidegen van, német állampolgári jogot nem kaphat, hivatalt nem vállalhat, ingatlana nem lehet, még csak német nevet se viselhet. Azokat az idegenfajúakat pedig, akik 1914 óta költöztek Németországba, az itt szerzett vagyonuk elkobzásával utasítsák ki vagy kényszersterilizálásnak vessék alá. Ugyanígy terméketleníteni kívánja az idegen keverékfajúakat, valamint az idegen fajútól már egyszer megtermékenyített nőket is. Idegenfajúakon pedig érti itt az összes nemgermán fajúakat, amilyenek az orosz, lengyel, cseh, magyar (!), francia származásúak. Amellett erélyesen tiltakozik az ellen, hogy e javaslatát valaki fajgyűlöletnek vagy uszításnak értelmezze. Szerinte mindezek a tudomány részéről kétségtelenül igazolt javaslatok, amik nélkül a német nép csakhamar biztosan lehanyatlik.[12]

Azt azonban, úgylátszik, nem veszi észre, hogy tudományos munkájában a faj,
a nép és a nyelv is a legzavarosabb összevisszaságban keverednek.

Mindezek és a még nagy bőségben található egyéb fantasztikus agytermékek eléggé illusztrálják, hogy mily szörnyű és nevetséges abszurdumokig vezethet az elfogultságtól fűtött kritikátlan faj mítosz.

Távolról se akarjuk tagadni, hogy az északi fajban igen sok kimagasló érték, tehetség van. Azt is elismerjük, hogy az északi fajú vagy e fajjal erősebben kevert népek ma általában a kultúra élén haladnak. Mégis a kellő fokra kell leszállítanunk azt a túlzott értékelést, mely szerint az északi faj minden emberi érték legfőbb vagy egyedüli letéteményese. Még inkább kénytelenek vagyunk elutasítani azt a felfogást, mely szerint az északi fajúság már önmagában olyan érték volna, ami bármely egyént minden másfajúval szemben fölénybe helyez.

Feleslegesnek tartjuk, hogy részletes bírálatra méltassuk azokat az abszurd elméleteket, amelyek már önmagukat cáfolják minden, kissé elfogulatlanul gondolkozni képes egyén előtt. (Akik pedig erre képtelenek, azokkal minden vita úgyis meddő, felesleges.) Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy még azok a komolyabbnak látszó érvelések se helytállóak, amikre az északi faj túlértékelői szoktak hivatkozni.

A történeti érvelések, amikkel gyakran találkozunk, nagy óvatosságot igényelnek. A kultúra, mint látni fogjuk, sokkal bonyolultabb összefüggésben van a fajjal, minthogy a kultúrtörténeti érveléseket minden esetben világos és megcáfolhatatlan bizonyítékoknak fogadhassuk el egyetlen faj kizárólagos kultúrképességei mellett. A történelem nem a fajok, hanem a népek, nemzetek története. Ezeknek faji összetétele, kultúrája, sőt olykor nyelve is sokféle és bonyolult változáson mehet és ment keresztül, főleg nomád vándorlásuk korában. Hogy egyes ókori népek milyen fajúak voltak, illetve mely fajok milyen arányban keveredtek bennük, annak megállapítása ma sokszor nehéz volna. Hiszen, mint látni fogjuk, a ma szemünk előtt élő népek, nemzetek faji összetételére nézve is legfeljebb csak bizonytalan, nagyon óvatos becsléseket kockáztathatunk meg. Mennyire megbízható lehet akkor egyes sokezer évvel ezelőtt élt népek faji jellegére vonatkozó megállapítás?!

Az északi gondolat hívei a legkétségtelenebb igazságként hirdetik, hogy a hatalmas antik kultúrát megteremtő görög nép tisztán vagy legalábbis túlnyomó részben északi fajú volt. Ennek bizonyítékai azonban nem kielégítőek. A görög szobrok, amelyek nagyobbrészt északi fajú testalkatot mutatnak, istenek és hősök idealizált szobrai. Ezek legfeljebb azt mutatják, hogy milyen volt a görög szépségideál, hogy azonban ezt az ideált a ténylegesen élő egykorú görögségből mennyien közelítették meg, nehéz volna megállapítanunk. Élő személyek portréja e korból aránylag kevés van. Amit ismerünk, azok távolról se mind bizonyítanak kétségtelen északi fajúság mellett. Egész bizonyos pl., hogy Sokrates, aki Cicero szerint a filozófiát az égből a földre hozta, egyáltalán nem volt tipikus északi, amint ez az összes emlékekből kiviláglik. A széles Platon is valószínűleg nem volt a jellegzetesen keskeny, nyúlánk északi faj tipikus képviselője.

Csupán annyit állíthatunk, hogy az antik görög nép faji összetételében az északi faj is szerepelt és pedig bizonyára az idővel folyton csökkenő arányban. Mégis a görög kultúra fejlődése jó ideig együtt haladt ezzel a elészakiatlanodással, a fajkeveredéssel. A magasabb kultúra először nem annyira az anyavárosokban, hanem inkább gyarmatokon bontakozik ki. Már pedig a gyarmati görögség bizonyára fajilag kevertebb volt, mint az anyaváros lakói. Hiszen a gyarmatosok között általában nagy a nőhiány, elkerülhetetlen a környező idegenekkel való összeházasodás. Később is a görög kultúra utolérhetetlen központja a legdemokratikusabb és így a fajkeveredéstől legkevésbé elzárkózó Athén lett. Viszont legkevesebbet köszönhet az antik kultúra az arisztokratikus, leginkább elzárkózva élő dóroknak. Ezek a többi görögökkel szemben szinte barbároknak számítottak. Már pedig, ha az ősi görögök valóban tiszta északi fajúak voltak, bizonyára a dórok őrizték meg leginkább északi jellegüket. Az is figyelemre méltó, hogy a kultúra semmi nyoma sem ismeretes a görögségnek ama korszakából, amikor még valamilyen északibb vidéken éltek és a feltevés alapján fajilag is sokkal tisztább északiak voltak. A fajmítosz alapelvei szerint pedig a görög kultúra fénykorának éppen e tiszta északi fajúság korszakára kellett volna esnie, nem pedig a vándorlás utáni időkre, amikor már jelentékenyen összekeveredtek új hazájuknak idegen fajú őslakóival és új szomszédaikkal.

Még kevésbé igazolható, hogy a világhódító római nép tisztán vagy túlnyomóan északi fajú lett volna. Hiszen Julius Caesar katonáira is ijesztően hatott az akkori germánok magas testalkata és kék szeme (De bello gallico I. 39., II. 30.) és Tacitus szintén testalkatra és szokásra nézve teljesen idegen népnek írja le a germánokat (Germania). A római nép, bármilyen fajú volt is eredetileg, már földrajzi helyzeténél fogva bizonyára korán és erősen keveredett igen különböző fajú népekkel. Ez annál könnyebben történhetett, mert a római nép nem volt szűkkeblű a római polgári jog osztogatásában.

Hogy a germán népek legrégibb ősei milyenek voltak, hol éltek, hol volt a germán őshaza, ezekre nézve máig is csak egymástól eltérő találgatásokkal rendelkezünk. Az egyes indogermán népek fajilag igen különbözőek aszerint, hogy Indiában, Iránban, Észak-, Dél- vagy Kelet-Európában telepedtek le. Testalkatra nézve többé-kevésbé mindenütt az őket környező népekhez hasonultak, ugyanígy alakult kultúrájuk is. Ezekből vajmi nehéz volna visszakövetkeztetnünk arra, hogy milyen is lehetett faji jellegük és kultúrájuk az ismeretlen őshazában. Abból a tényből pedig, hogy e népek puszta létezéséről, illetve hollétéről is alig tudunk valamit abban a korban, amikor más fajú keleti népeknél már hatalmas kultúra virágzott, semmi esetre se látszik valószínűnek az ősárjáknak minden más népet túlszárnyaló kultúrája.

Azok a germán népek azonban, melyek a népvándorlás korát megelőzően ismeretlen idők óta Európa északi részein laktak, minden valószínűség szerint túlnyomóan északi fajúak voltak. Erre mutatnak az e népről maradt feljegyzések és egyéb emlékek. Tacitus a Germania című munkájában szőke, kékszemű és magas testalkatú népeknek mondja őket és több kiválóságukat megemlíti. Erőteljes, vitéz harcosok, akikkel a római légióknak kemény küzdelmeket kellett vívniok és akiket a hanyatló Róma szívesen fogadott zsoldosai közé. Tacitus kiemeli még vendégszeretetüket, házaséletük tisztaságát, a női nem megbecsülését, a férfihűséget. Magasabb kultúráról azonban még szó sincs náluk. Az egykorú görög és római néppel szemben ezek az ősgermánok még teljes mértékben barbárok voltak. Tacitus szerint még emberáldozat is előfordult náluk. A germán férfiak közmondásos lustaságát szintén megemlíti a nagy történetíró. Egyébként a germánokat ábrázoló első szobrok se germán, hanem római szobrászok munkái és a rómaiak írták meg először Germania történetét, nem pedig a germánok Rómáét. Ez se a tiszta északi fajú ősgermánság kulturális fölényét igazolja az egyéb fajok keverékéből alakult rómaiakkal szemben.

Miként a népvándorlás többi barbárjai, a germánok is kezdetben csak pusztítottak, csak kultúrarombolók voltak. A minden kultúrérzéket nélkülöző, vad pusztítás, a vandalizmus szintén egy germán néptörzsről nyert elnevezést. Bizonyos, hogy nem ezek a római birodalmat elárasztó északi népek hozták a kultúrát az összeomló birodalomba, hanem az itt talált és nem tiszta északi kultúrát vették át lassankint az északi barbárok is. De nem volt része az északi fajú germán népeknek a régi kínai, babiloni, egyiptomi, asszír, zsidó stb. kultúrák megteremtésében sem, sőt e kultúrák nagy része már javában virágzott akkor, amikor az ősgermánok még oly sötét barbárságban éltek, hogy puszta létükről, illetve hollétükről is alig tudunk valamit. Az akkori kultúrnépek oly fölénnyel tekinthettek az ősgermánokra, mint ezek mai utódai Afrika négerjeire. Ugyancsak az északi faj különleges közreműködése nélkül jött létre a középkor hatalmas arab kultúrája, mely monumentális építészeti és technikai alkotásaival, filozófiai, matematikai, csillagászati és orvostudományi munkáival századokon át tanítómestere volt a népvándorlás zavaraiba süllyedő Európának. Mindez nem az északi faj kizárólagos kultúrképességeit igazolja.

Még a hadi erényeket se sajátíthatja ki magának kizárólagosan az északi faj. A népvándorlás germánjai kétségtelenül nagy katonai hatalmat jelentettek ugyan és kalandozó törzseik elárasztották az akkori Európát, sőt a vele szomszédos ázsiai és afrikai területek egy részét is. Ámde hasonló sikerekkel dicsekedhetnek más fajú népek is. Attila hunjai sokkal nagyobb területet tartottak rettegésben. A honfoglaló magyarok nyilaitól szintén remegve menekültek Európa germánjai. Dzsingisz kán mongoljai újra végig tiporták csaknem egész Euráziát, az arab kalifák diadalmas hadaikkal Európa, Ázsia és Afrika hatalmas területeit bekalandozták, a törökök pedig évszázadokon át győzedelmesen harcoltak az egész keresztény Európa egyesült haderejével szemben. Ma sem sajátíthatják ki maguknak a katonai erényeket az északi fajú népek. Ki tagadná meg ezeket az erényeket pl. a dinári fajú szerbektől vagy akár a japánoktól, akik bizonyára nem az északi fajtól örökölték vitézségüket. Hódítási vágy, sőt kényszer minden népben felléphet, ha saját területén túlságosan elszaporodik, szomszédai pedig elgyengülnek, megfogyatkoznak, szétesőfélben vannak. Ez volt a helyzet a nagy szaporaságú ősgermánok és a mindjobban elnéptelenedő, szétesésben levő római birodalom között. A viszonyok megváltozásával azonban a legharciasabb népből a legbékésebb lehet A jólét, a megelégedettség vagy a szomszédok nagyobb erejének tudata nem alkalmas a harci kedv élesztésére. Svájc híres szabadságharcosainak utódai ma jámbor szállodatulajdonosok, a harcias normann és viking kalózok mai utódai, a jelenleg legtisztább északi fajú skandináv népek pedig a földnek talán legbékésebb népei. Minden esetre az ő történetük mutat fel legkevesebb háborút, forradalmat. Még csak nagyobb gyarmatosító hajlam se mutatkozik náluk.

Az is figyelemreméltó tény, hogy nagyobb mértékben északi fajú nép csupán Európa zord, északi vidékein volt képes fennmaradni, amelynek éghajlata más népek számára éppen nem csábító, sőt elviselhetetlen. Enyhébb éghajlatú, termékenyebb területeken, bár ezek állandóan csábították az északi fajú népeket is, tartósan nem tudtak gyökeret verni; kiszorították onnan a más fajú népek. És kérdés, mi lett volna az északi népekből, ha az ő hazájukon is úgy átvezetett volna a népek országútja, mint a kedvezőbb éghajlatú területeken. A fajok földrajzi megoszlásában természetesen szerepelnek a hadi tényezőkön kívül biológiai tényezők is. Amint nem kell félni, hogy a négerek valaha megszállják a Skandináv-félszigetet, éppúgy nem kell attól se tartanunk, hogy a skandináv népek elárasztják a Kongó-folyó völgyét. Minden faj élete természettől fogva bizonyos éghajlathoz van kötve és így minden népet faji összetétele bizonyos földrajzi korlátok közé szorít. Ezért a fajok, népek vándorlása is rendszerint csak ugyanazon éghajlati övön belül történik. Ha erről elkalandoznak, maga a természet is segít őket visszaszorítani. Ez pedig arra mutat, hogy maga a természet is tiltakozik valamely fajnak egyeduralma ellen.

El kell ismernünk azonban, hogy a népvándorlás után letelepedett északi fajú népek a klasszikus műveltség tehetséges, hálás tanítványainak és továbbfejlesztőinek bizonyultak és sok kiváló tulajdonságukkal elsőrendű szerepet játszottak az európai műveltség kialakításában. Ámde e munkában sem sajátíthat ki az északi faj magának minden érdemet. Hiszen a legintenzívebb kultúrélet, a legmagasabb kultúra --- mint látni fogjuk --- éppen azokon a vidékeken alakult ki, ahol bőven laknak egyéb, alsóbbrendű fajok is és az északi vért nem a fajtiszta, hanem inkább csak a más fajokkal keveredve elkorcsosult egyének képviselik.
A nyugati kultúrát jellemző hatalmas mozgalmak, a kereszténység, a császárság, a reformáció, a renaissance, a francia forradalom, a felvilágosodás eszméi, általában a nagy politikai és társadalmi reformok, a művészi és tudományos mozgalmak úgyszólván mind az északi faj legtisztább forrásvidékétől távol keletkeztek és csak importként jutottak északra.

Maga a fajelmélet se északi eredetű. Németországban is elsősorban a délnémet bádeni és bajor körökben karolták fel. Legismertebb képviselői, Ammon, E. Fischer, Günther, Clauss, mint ezt maga Günther is bevallja,[13] szintén bádeniek. A nemzeti szocializmus, mely szinte az északi gondolat politikai letéteményese, ugyancsak délről terjedt észak felé. A fasizmus bölcsője sem északon ringott.

Egyesek, még Lenz[14] is, hivatkoznak arra, hogy az eddigi Nobel-díjasok túlnyomó része Észak-Nyugat-Európából származik, ahol az északi faj van többségben. Ámde itt tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a svéd ítélőbírákat mennyiben befolyásolták a földrajzi és nyelvi közelség, illetve az ebből folyó személyes kapcsolatok.

Másrészt az aránylag csekély számú Nobel-díjas egyén fajisága nem feltétlenül egyezik meg származási helyük átlagos faji jellegével. Így pl. maga Lenz is elismeri, hogy az eddigi Nobel-díjasok jelentékeny része (több mint 10%) zsidó, ami a zsidóság számarányát az illető területek északi fajú lakosságával szemben többszörösen meghaladja. És meglepően nagy a zsidó származású egyének arányszáma éppen a német Nobel-díjasok között.

Mindezek után elfogadhatjuk ugyan, hogy az északi faj a kultúrát teremtő fajok egyike, sőt egyik legkiválóbbja, de semmiesetre sem az egyetlen kultúraalkotó faj, amelyik nélkül a többi fajok képtelenek volnának kultúrát teremteni. Már ezért sincs alapja az északi fajt egyedül favorizáló felészakiasítási törekvésnek. Vajon jogos és észszerű volna-e az az állítás, hogy a nemészaki fajú Pasteurök, Kochok, Semmelweisek szaporodása bármely nép számára is kevésbé volna kívánatos, mint pl. egy északi fajú analfabétáé? Hiszen a németek egyik legnagyobb büszkesége, Goethe is erősen alpesi jellegű anyjától örökölte tehetsége legjavát. És a német nép mai vezetői között is bizonyára sokan vannak, akiknek fajtiszta északisága legalább is nagyon kétséges.

De még ha igaz volna is, hogy az északi faj minden más faj felett messze kimagaslik, ez se igazolná a felészakiasítás elméletét. Hiszen az egy fajhoz tartozó egyének távolról se olyan egyformák, mint pl. az egypetéjű ikrek, vagy mint ugyanazon elem atomjai. A faj értékelése pedig --- mint látni fogjuk --- mindig a faj átlagára vonatkozik és nem minden egyes egyedére. Azt pedig a legelfogultabb észak-rajongó se tagadhatja, hogy amint az északi fajúak között nagy számban vannak öröklés folytán degeneráltak, nyomorékok, gyengeelméjűek, bűnözők, éppúgy vannak a másfajúak között is igen kiváló egyének. Mármost ez utóbbiakat mégis kevésbé szaporítandó, alsóbbrendű lényeknek tekintsük az előbbiekkel szemben csupán azért, mert hajszínük sötétebb vagy testmagasságuk kisebb, mint az északiaké? E nehézségekkel szemben az északi gondolat komolyabb hívei is kénytelenek elismerni, hogy nem az északi faj testi megnyilvánulásai az igazi értékek és a másféle testalkat még nem jelenti minden érték hiányát. Ámde --- mondják --- a testi vonások nem is döntő jelentőségűek a fajiság szempontjából. Hiszen --- mondja Günther --- némely sötéthajú és sötétszemű egyén északibb, mint akárhány szőke-kék, amely színek egyébként a balti egyéneknél is megvannak.[15]

Dehát akkor minek az alapján dönthetjük el, hogy kik a szaporodás szempontjából kívánatos északiak és kik azok a másfajúak, akiknek inkább kihalása kívánatos? Egyesek oly módon próbálják e problémát megoldani, hogy minden tekintet nélkül a testalkat faji jellegére magát az északi lelkületet tartják a szaporodás szempontjából a legfontosabbnak. Lenz szerint pedig az északi fajú lelki alkatra a testvonások helyett inkább a származásból lehet következtetni, így egy alacsony, rövid koponyájú, sötéthajú szász parasztban nagyobb valószínűséggel találhatók meg az északi faj lelki hajlamai, mint egy magas, hosszúkoponyájú, szőke olaszban.[16]

Ámde, vajon minden szász származású és így nagy valószínűséggel északi lelkületű egyén olyan, hogy szaporodása kívánatosabb volna, mint bármely olasz származású és így bizonyára kevésbé északi fajú egyéné?

Vannak, akik e kényelmetlen kérdések alól olymódon keresnek kibúvót, hogy az északi lelkület lényeges jegyei közé felveszik az összes emberi kiválóságokat, a tehetség, szorgalom, becsületesség, vitézség stb. legteljesebb mértékét, amivel szemben a másfajú lelkületet annál sötétebb színekkel iparkodnak festeni. Így azután nem lehet kétséges, hogy e ragyogó »északi« lelkület minél nagyobb számú kitenyésztése sokkal kívánatosabb, mint az oly visszataszítónak rajzolt másfajú lelkületé. Ámde az ilymódon északinak minősített lelkület tulajdonképpen idealizált lelki alkat, aminek semmi köze sincs az egyes emberekben meglevő, konkrét faji lelkülethez. Ez az elmélet tulajdonképpen nem a tényleges északi lelkületet akarja szaporítani, hanem egyszerűen északinak jelenti ki azt a lelki alkatot, amelyiknek szaporodása kívánatos. Itt azután további probléma marad, hogy az így idealizált és északinak nevezett lelkület menynyiben egyezik meg a tényleges északi lelkülettel.

Vagyis józanul végiggondolva az egész északi gondolatot, mindössze az az ősrégi, magától értetődő, banális igazság marad meg belőle elfogadható eredményként, hogy derék, kiváló, tehetséges, szorgalmas, becsületes emberek szaporodása inkább kívánatos, mint az ellenkező hajlamúaké. E banális bölcsességet azonban soha egyetlen faj, egyetlen nép, sőt egyetlen józan ember se vonta kétségbe és annak teljesen magától értetődő voltát a hozzá fűzött fajelméleti okoskodások semmivel se tették világosabbá. E magátólértetődő ősigazság egyébként még akkor is fennállna, ha igaz volna az a fentebb eléggé megcáfolt állítás, hogy minden emberi érték képviselői egyetlen fajhoz tartoznak. Ekkor ugyanis a legderekabb, legkiválóbb emberek szaporodására és ama legértékesebb faj szaporodására irányuló törekvések fednék egymást, csupán más szavakkal jeleznék ugyanazt. Ha pedig e kétféle elv mégsem ugyanaz, minthogy a kettő azonosságát még a faj mítosz hívei se hangoztatják, akkor az egész északi gondolat egy ősrégi, nyilvánvaló, banális igazságba ütközik, illetve egy ilyen igazságot hajlandó feláldozni alaptalan, ködös fantáziatermékért, az igazi értékeket képes áldozatul dobni mesterkélten kiagyalt látszatértékekért. Ennyiben az északi gondolat és a felészakiasítási törekvések nemcsak szükségtelenek valamely nép jobb jövője érdekében, hanem egyenest veszélyeztetik bármely nép, nemzet, sőt az egész emberiség jövőjét. Mert hiszen pusztán a fajiságnak az egyéni értékek fölé helyezése a degenerálódás veszélyével jár, amennyiben az átöröklési anyagot a nyilvánvaló értékektől hajlandó megfosztani és helyettük értéket nem jelentő vonásokkal gyarapítani.

Az északi gondolat e nehézségeit egyesek Güntherrel együtt olymódon próbálják kiküszöbölni, hogy minden faj értékét relativizálják, a kultúrától függővé teszik. Eszerint egy faji adottság nem önmagában érték, hanem csak valamely műveltség (Gesittung) szempontjából. Így az északi faj csupán a germán nyelvű népek számára a legértékesebb.[17]

Ámde ez a relativizálás teljesen önkényes, indokolatlan és tarthatatlan. Ha vannak is egyes járulékos hajlamok, melyek bizonyos életkörülmények között hasznosabbnak bizonyulnak más hajlamoknál, míg az életkörülmények változása inkább egyéb hajlamokat igényel, az alapvető, lényeges lelki értékek minden körülmények között vitathatatlan, abszolút előnyt jelentenek, hiányuk pedig abszolút alsóbbrendűséget. Lehetséges tehát, hogy pl. a halász-vadász-nomád művelődési fokon álló népeknél más lesz bizonyos járulékos hajlamoknak a hasznossági szempontból vett sorrendje, mint a magas kultúrfokon élő népeknél, ámde azok az alapvető értékek, melyek egy felsőbbrendű fajt elsősorban jellemeznek, a magasabb intelligencia, a szorgalom, a megbízhatóság, bátorság, vállalkozó szellem stb. bármely művelődési fokon feltétlenül értékesebbek, mint ezek hiánya. Aligha tudna Günther oly művelődési színvonalon álló népet megjelölni, amelyik számára az előbbiek ellentétje, az alacsony intelligencia, a lustaság, gyávaság, megbízhatatlanság stb. volnának értékesebbek. És miért kívánna a germán művelődés vagy éppen a germán nyelv más faji értékeket, mint a román vagy a szláv?[18]

Vajon a francia vagy a lengyel nép más alapvető lelki hajlamoktól várhatja inkább jövő boldogulását, mint a német nép? De az egész német nép kisajátítása az északi faj számára már azért is tarthatatlan, mert hiszen vannak német néptörzsek, --- ilyenek pl. az összes délnémetek --- akiknek faji összetételében az északi faj aligha játszik nagyobb szerepet, mint pl. a francia vagy a lengyel nép fajiságában. És e délnémet néptörzseknek volt legalább is annyi szerepük a német művelődés kialakításában, mint az északi törzseknek.

Amellett igen megalázó igazságtalanságot is jelentene bizonyos egyéneket alsóbbrendű, a szaporodás szempontjából nem kívánatos lényekként kezelni csupán azért, mert bármilyen kiválóságuk mellett is nem tartoznak a favorizált északi fajhoz. És mily alaptalan, veszélyes önteltségre vezetne, ha egyesek minden haszontalanságuk, hitványságuk ellenére is, pusztán a dicső északi fajhoz tartozásuk alapján gőgösen lenézhetnék a náluk sokkalta értékesebb, de egy alsóbbrendű, nem kívánatos fajhoz tartozó embertársukat. Günther naiv erőlködéssel iparkodik ugyan igazolni, hogy az északi gondolat nem irányul az egyes nemészaki egyének ellen, hanem csak a nemészaki vér szaporodása ellen. Ámde ez kertelés nélkül kifejezve mégis csak annyit jelent, hogy ilyen nemészaki egyént, amilyen te is vagy, nem tartunk kívánatosnak magunk között. Vajon nem kelt-e ez jogos méltatlankodást ama sok kiváló nemészaki egyénben, akiknek a német nép annyit köszönhet?!

Végül pedig gyakorlatilag is kivihetetlen az északi gondolat. Mert micsoda bonyodalom, széthúzás, ellenségeskedés keletkeznék abból ugyanazon nemzet, nép, sőt még ugyanazon család tagjai között is, ha azok a »vér szavát« követve széthúznának. Mily végzetes bonyodalmat idézne elő, pl. a Német Birodalomban, ha az északi németek, következetesen a vér szavára hallgatva semmi közösséget se akarnának vállalni a délnémetekkel, ellenben rajongó szeretettel ölelnék magukhoz az északibb fajú angolokat, még ha ezek részéről érzelmük vajmi csekély viszonzásra találna is. Ha pedig mégis sikerülne valamiképp az északi gondolatot gyakorlatilag megvalósítani, ez hasonló szervezkedésre késztetné a többi fajokat, amely versenyből a csekélyszámú, és még csekélyebb szaporodású északi faj aligha kerülne ki győztesen. Végeredményben pedig a kultúremberiség nagyobb része Mohamed koporsójaként lebegne a fajok között, avagy élete végéig hányódnék egyik fajból a másikba, mivel kevert fajú jellegéből nem lehetne megállapítani, hogy tulajdonképpen melyik fajhoz is tartozik.

Valóban, az északi gondolatot gyakorlatilag már a nemzeti szocializmus is teljesen elutasította magától. Hiszen minden németnek egy népbe olvasztásával, sőt az összes külföldi németek visszatelepítésének kísérletével nyilván nagymértékben csökkenti az északi faj számarányát és a Német Birodalomban ma aránylag kevesebb az északi vér, mint bármikor volt. A Birodalom vezetői azonban --- úgy látszik --- ettől a legkevésbé se féltik a német nép jövőjét és legkisebb gondjuk is nagyobb annál, minthogy a bekebelezendő lakosságot az északi fajiság szempontjából tüzetes antropológiai vizsgálatnak vessék alá. Így tiporják el a csillogó fantázia-szülötteket a goromba tények!


3. A fajtisztaság mítosza


A fajmítosszal, mint láttuk, mindjárt kezdetben szoros kapcsolatba jutott a fajtisztaságra törekvés, illetve a fajkeveredés végzetes hatásának elmélete. Már Gobineau is a fajkeveredésben látta a nagy népek, sőt az egész emberiség degenerálódásának, pusztulásának okát. A fajmítosz rajongói azóta is hirdetik, hogy az egészséges, tehetséges, értékes nemzedék létrejöttének legfőbb biztosítéka a fajtisztaság, míg a fajkeveredés minden nép és minden kultúra pusztulásának legfőbb oka. Ezzel magyarázzák a régi kultúrák kihalását, mivel az ellenállóképesség csak a tiszta vér tulajdona. Minden nép virágzását annak köszönheti, hogy a vér szavára hallgatva fajtisztaságát megőrizte, hanyatlását pedig a vérkaosz idézte elő. Ezért csak egy legszentebb emberi jog van, ami egyúttal a legszentebb emberi kötelesség is, t. i. a vér, a faj tisztaságának megőrzése. Az államnak szintén elsőrendű feladata, hogy a házasságot az állandó vérfertőzésből kiemelje, ami által ismét az Úr képmásai, nem pedig ember és majom közt álló torzszülöttek fognak származni belőle.[19]

Eszerint a fajegészség azonos a fajtisztasággal, a fajkeveredés viszont vérfertőzés, vérmérgezés. A fajkeveredésből származottak mindkét keveredő fajnál alacsonyabb rendűek, testileg, lelkileg degeneráltak. A kétfajú átöröklési anyag állandó lelki nyugtalanságot, diszharmóniát, valóságos öniszonyt idéz elő. A fajkeveredésből származó szerencsétlen egyén végül önmagával is végzetes konfliktusba keveredik, cselekvési energiája megbénul, lelki élete összeroppan, és irtózik még a generatív halhatatlanságtól is. Beáll a gyermektelenség, a család néhány nemzedéken belül kihal. Ilyen borzalmas sors vár a fajkeveredés szerencsétlen szülötteire!

Nálunk alátámasztani látszik e véleményt még az a körülmény is,
hogy nyelvünkben a keverékfajúakat (Bastard) a tudományos nyelvhasználat is ---
nem éppen szerencsésen --- korcsoknak szokta nevezni,
ami már önmagában alsórendűt, degenerált, elfajzott utódot jelent.

A fajkeveredés szörnyű következményeiről olvasva megdöbbenve kellene önmagunk testi, lelki degeneráltságára gondolnunk, ha ráeszmélünk arra, hogy legtöbbünkben nem is két, hanem esetleg három, négy vagy talán több faj vére is keveredik.

Akiket azonban a fajkeveredés borzalmas hatásának rémképei nyugtalanítanak, talán kis vigaszt találnak ama tényben, hogy a fajkeveredés eme borzalmainak kitalálói és hirdetői is túlnyomórészt fajilag kevert és így saját vallomásuk szerint testileg, lelkileg degenerált lények. Hiszen úgyszólván minden ember, akivel lépten-nyomon találkozunk, sőt minden kultúrnép, a kultúremberiség legnagyobb része e kevertfajú szörnyszülöttek közé tartozik. Főleg pedig Közép-Európában, ezen a legförtelmesebb vérkeveredésbe süllyedt területen az elmélet szerint már talán nem is ember és majom közti torzszülötteknek, hanem egyenest a protozoák színvonalára degenerálódott lényeknek kellene élniök emberek helyett. Hiszen az emberiség, főleg a kultúrnépek, emberemlékezet, illetve a történelmi idők kezdete óta faji válogatás nélkül állandóan keverednek.

Hogyan lehetséges hát az, hogy az emberiség még mindig létezik, szaporodik és az emberi kultúra is még mindig fejlődik? És hogyan lehetséges, hogy ennek a kultúrának legfőbb irányítója már mintegy másfél évezred óta éppen a legszörnyűbb fajkeveredésbe süllyedt Közép-Európa? Hogyan lehetséges, hogy az emberiség legkiválóbbjai, tudósok, művészek, sőt még az olimpiai világbajnokok között is oly sok kevertfajút találunk? Másrészt pl. a hindu nép, amely szigorúan elzárkózó kasztjaival leginkább távoltarthatta magától a vérkeveredés szörnyűségeit, éppen nem tartozik a kultúrára és vezetésre leginkább hivatott népek közé. Sőt e sokmilliós nép ősidők óta állandóan a legkülönbözőbb és bizonyára kevésbé tiszta fajú népek zsákmánya. Hasonlóképpen a tisztavérűeknek tekinthető primitív fajok (pl. a pigmeusok) is a kultúra legalacsonyabb fokán állanak. Azok a nagyritka tisztafajú vagy legalábbis megközelítően ilyeneknek tekinthető egyének pedig, akiknek fényképe valamely faj tipikus megszemélyesítőjeként szokott az antropológiai könyvekben szerepelni, csaknem mind teljesen ismeretlen, jelentéktelen személyek. Mindezek a megcáfolhatatlan tények ugyancsak ellenkezni látszanak a fajkeveredés tragikus elméletével.

A vér szava, a különböző fajok között a nemi vonzalom természetes hiánya, a másfajútól való ösztönszerű irtózás, amivel a vérkeveredésnek természetellenes voltát próbálják igazolni, teljesen újszerű, és indokolatlan állítások. Hiszen, ha a fajtisztaság valóban természetes ösztönön, mintegy az emberi természet parancsán alapulna, nem is volna szükség oly nagy propagandára a fajtisztaság mellett és érthetetlen volna, hogy a fajok az irtózás minden jele nélkül oly borzalmasan összekeveredtek. Mert egy-két perverz, természetellenes ösztönű egyén bizonyára nem idézhette volna elő ama fennálló borzalmas vérkaoszt, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy az elmélet szerint az ilyen perverz hajlamú nemzedéknek a keveredésből származó öniszony és a generatív halhatatlanságtól való irtózás következtében néhány generáción belül úgyis ki kell pusztulnia. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a születések arányszáma éppen az aránylag fajtiszta északnyugat-európai országokban a legkevesebb, úgyhogy itt már valóban a generatív halhatatlanság vágyának hiányáról, a népek lassú haldoklásáról lehet szó (természetesen a fajiságtól vagy fajkeveredéstől teljesen különböző okokból). Ezzel szemben Európa dékeleti részén, ahol a legkülönbözőbb európai és ázsiai fajok évezredek óta keverednek, a születések arányszáma az előbbiek háromszorosát is eléri.

A nemi vonzalom testileg csak két fajt ismer: szépet és csúnyát. Ezek azonban esztétikai és nem antropológiai típusok, mert hiszen szép és csúnya, illetve nemileg vonzó, vagy közömbös, esetleg visszataszító egyének a legkülönbözőbb fajokon belül is előfordulnak, legfeljebb más és más arányban. És minden egyén inkább vonzódik az esztétikailag tetszetős idegenfajúhoz, mint a visszatetsző fajrokonhoz. Csak ezzel magyarázható, hogy sokan választanak házastársnak fajidegen egyént olyanok is, akiknek módjukban állna saját fajúval egybekelni. És, ha egyes primitív fajokkal szemben általában mégis bizonyos irtózás mutatkozik, ez nem annyira az idegen vérnek mint inkább az illető fajjal rendszerint együtt járó visszatetszőbb külsőnek, valamint az egész egyén primitív voltának szól. Hogy pedig a néger férfiak fajidegen voltuk ellenére is nem csekély nemi vonzalmat mutatnak a fehér nőkkel szemben, ez azt mutatja, hogy a fehér nőket nemcsak a fehér férfiak, hanem a négerek is a fajkülönbség ellenére általában tetszetősebbeknek, kívánatosabbaknak találják.

Az sem áll, hogy a természet az eredeti fajokra hasadás, mendelezés útján irtja ki a fajkeverékeket és ezáltal is tiltakozik a fajkeveredés ellen. A mendelezés elméleti lehetősége --- amiről alább lesz szó --- megvan ugyan és, ahol csak 1---2 jegyben különböző fajták keveredése forog fenn, gyakorlatilag is nagy mértékben megvalósulhat az eredeti fajokra hasadás. Ámde oly megszámlálhatatlan sokjegyű és bonyolult különbségeknél, amilyenek az egyes emberfajok között állnak fenn, a tiszta fajokra hasadás gyakorlatilag éppoly lehetetlennek mondható, mint amily lehetetlen, hogy pl. e lap betűi összekeverve és egy zsákból kiöntve véletlenül ismét az eredeti sorrendbe rendeződjenek.

A fajkeveredésből minden esetre származhat esztétikailag bizarr külső, pl. néger orr és száj az egyébként európaias arcon vagy európaias, szőke haj néger fejen. Ámde a legkülönbözőbb fajú emberi testrészek is azért emberi testrészek és keveredésükben is kifogástalanul megfelelhetnek az emberi életfunkciók követelményeinek, vagyis egy egyénben keveredve harmonikus biológiai egységet alkothatnak. A néger orr és száj az európaias arcon semmiben se zavarják az életműködést, még ha esztétikailag fonák látványt nyújtanak is. Hiszen az életfeltételek nem mindig azonosak az esztétika követelményeivel. Ugyanígy a lélek harmonikus tevékenysége se lehetetlen a fajilag vegyes átöröklési anyag mellett, amiként a fajtisztaság se feltétlen biztosítéka a lelki egyensúlynak. Semmi bizonyítékunk sincs arra nézve, hogy a lelki betegségek a fajilag tisztább területeken ritkábbak lennének, mint a kevertfajú területeken.

A történelem se igazolja a fajtisztaság mítoszát. A népek, főleg vándor, nomád, zsákmányoló kultúrfokozatuk idején állandóan keveredtek az útjukban talált népekkel. A kalandozó csapatok általában nőhiányban szenvednek, ezért a nő mindig értékes zsákmány. Úgy szereznek asszonyt, ahogy éppen tudnak, nem sokat törődve annak egyfajú vagy fajidegen voltával. A népek ősmondái tele vannak asszonyrablással. A trójai háború Heléna elrablása miatt tör ki, Achilles egy zsákmányolt rabnő miatt vesz össze bajtársaival, Róma megalapítása a szabin nők elrablásával kapcsolatos, a magyar nép ősei pedig, a monda szerint, Dula alán király leányait és kíséretüket rabolták el. A régi germán népeknél szintén dicséretes hőstett volt, ha valaki az ellenség házából rabolt asszonyt magának. Ennek maradványaként még ma is dívik egyes népek lakodalmi szokásai között a menyasszony elrablása. Ha voltak is egyes népeknél, főleg az uralkodó családoknál bizonyos házassági megkötöttségek, ezek nem faji, hanem inkább társadalmi, politikai, vagy babonás, vallási, charizmatikus jellegűek voltak. Ezekkel tehát tulajdonképpen nem a fajtisztaságot, hanem a családnak társadalmi helyzetét, illetve vélt charizmatikus kiváltságát akarták fenntartani, esetleg a győztes népet akarták a megvetett legyőzöttektől elkülöníteni. Ilyesféle szokásokba faji gondolatokat belemagyarázni nagy anakronizmus volna. Hiszen a legutolsó évtizedekig még senki sem gondolt arra, hogy miféle fajokat is lehet az emberiség körében megkülönböztetni, sőt részben még ma is vitás, hogy melyek tekinthetők külön fajoknak.

A legnagyobb szellemi fellendülések kora a történelem folyamán rendszerint a nagy népvándorlásokat követő nagy fajkeveredések idejére esik. Az ókor klasszikus kultúrnépei a görögök és a rómaiak, legalábbis kultúrájuk virágzása idején fajilag ugyancsak kevertek voltak. A görög kultúra először --- mint említettük --- éppen a görög gyarmatokon indult virágzásnak, ahol nyilván nagyobb volt a fajkeveredés, mint az anyavárosokban. A renaissancet éppúgy nagy fajkeveredés előzte meg, mint a magyar szellemi élet fellendülését a múlt század elején.

Igaz, hogy a nagy görög és római nép végül eltűnt, kihalt. De ez a tragikus bukás távolról sem írható egyszerűen a fajkeveredés rovására, mint ezt újabban sokan hirdetik. Az egykorú történetírók (Polybios, Dion Chrysostomos, Plinius stb.) irataiból világosan kitűnik, hogy a pusztulás oka a vezetőosztályoknak, majd később az egész népnek szándékosan előidézett elégtelen szaporodása volt.[20]

Újabban sokféle statisztikai adattal és a számok szuggesztív hatásával exakt módon is iparkodnak bizonyítani, hogy a fajkeveredés már önmagában degenerálódásra, pusztulásra vezet. A statisztikai összefüggésekkel azonban csak akkor bizonyíthatunk valamilyen oksági kapcsolatot, ha gondos vizsgálattal ki tudjuk mutatni azt is, hogy a talált összefüggésnek a feltételezetten kívül más oka nem lehet. Valamely jelenségnek ugyanis a priori sokféle okára gondolhatunk és a tudományos módszer elemi követelménye, hogy a lehetséges okok sokféleségét mindig tekintetbe vegyük. Semmiképp se nevezhető azonban tudományos eljárásnak, ha a lehetséges okok sokféleségét elhallgatva, éppen csak a nekünk tetsző oksági kapcsolat exakt bizonyítékaként tüntetjük fel a talált statisztikai összefüggést. Természetesen még kevésbé tudományos eljárás, ha magukat a statisztikai adatokat, illetve az eseteket is tendenciózusan válogatjuk ki, gondosan elkerülve azokat, amelyek az ellenkezőt látszanak bizonyítani. Márpedig nem egy ilyen kirívó tudománytalanságot találhatunk a faj mítosz sok szemfényvesztő, »számszerű« bizonyítéka között.

Így például az az egyébként kétségtelen tény, hogy a degeneráltak túlnyomó részben kevert fajúak, egyáltalán nem bizonyítja, hogy a degeneráltság oka a fajkeveredés. Hiszen a normális, egészséges, sőt a kiváló egyének is majdnem mind szintén kevertfajúak. Az amerikai meszticek és mulattok között található sok csökkent értékű egyén sem bizonyítja a fajkeveredés degeneráló hatását, bár gyakran hivatkoznak ezekre. Hiszen Amerikában a fehérek mélységes megvetéssel tekintenek a feketékre, amit ezek engesztelhetetlen gyűlölettel viszonoznak és így nagy átlagban bizonyára csak csökkent értékű fehérek kelnek egybe feketével. Hogy azután ezek utódai is nagyrészt csökkent értékűek, az nem magából a fajkeveredésből, hanem egyszerűen a szülőknek csökkent értékűségéből következik, ami egy fajúság esetén is hasonló következményekkel járna, Ehhez hozzá kell vennünk még azt is, hogy ezek a félvérek nagyrészt törvénytelen gyermekek, akik a legnagyobb nyomorban, a legkedvezőtlenebb környezetben nőnek fel. A fehérek nem fogadják maguk közé, ők viszont a feketéket nézik le, ami társadalmi helyzetüket megnehezíti. Tudományos eljárás-e tehát, ha az ilyenek között található csökkent értékű egyének számát minden további nélkül összehasonlítjuk a sokkal kedvezőbb körülmények között világrajött és felnevelkedett tisztafajú egyének csökkent értékű hányadával? Egyébként, hogy a fajkeveredés ez esetben se jár mindig együtt degenerálódással, mutatja az is, hogy a mulattok között szintén akadnak igen értékes emberek és a négerek vezetői is többnyire ilyen kevertvérűek.

A fajkeveredés hatásának vizsgálatánál általában figyelemmel kell lennünk arra, hogy vajon a keveredő egyének átlaga megegyezik-e fajuk átlagával. Ez rendszerint nem áll fenn akkor, ha valamely nagyon különböző vagy lenézett, megvetett fajjal történik keveredés. Ugyanígy tekintettel kell lennünk arra is, hogy a két keveredő csoport nem ment-e már át valamely különleges kiválasztódáson. Az ilyenek keveredésénél tapasztalható következmények ugyanis nem általánosíthatók a fajkeveredésre általában, minthogy e következmény folyhat éppen a különleges kiválasztódásból és nem magából a különfajúságból.

Teljesen tarthatatlan a fajkeveredésnek a vércsoportok keveredésével való összekapcsolása is, amivel oly sokan próbálják ijesztgetni a tájékozatlan és hiszékeny nagyközönséget. Eléggé közismert dolog ugyan, hogy az emberiség körében négyféle vércsoportot szoktak megkülönböztetni és hogy a vérátömlesztés esetén bizonyos vércsoportok keveredésének végzetes hatása lehet. A fajmítosz egyes hívei azonban kapva e nagyfontosságú tényen, azonosítják a faj mítoszban egyébként átvitt értelemben, szimbolikusan szereplő »vért« a tényleges vérrel, a fajkülönbséget a vércsoportok különbségével, a faj keveredést pedig a vérnek átömlesztés útján történő keveredésével. Ebből azután szigorú »logikai posztulátumként« következtetnek a faji vonzalom és ellenszenv serologiai alapjaira, sőt a házasélet harmóniájának »serologiai« előfeltételeire is. Elrettentőén fejtegetik, hogy az anyának és a magzatnak a fajkeveredésből származó vérkülönbsége elvetélésre vagy a szülésnél súlyos mérgezési tünetre vezet. Hatalmas arányú vizsgálatokkal és a számok óriási tömegével kutatják a vérindexet, a serológiai távolságot, hogy exakt módon megállapítsák az egyes fajok vérbiológiai viszonyát, úgy vélvén, hogy ez úton a fajkérdést egy csapásra végérvényesen meg lehet oldani. Sőt egyesek még a nemzetiségi problémák eldöntésére is ezt tartják a legexaktabb módszernek. Ismeretes, hogy egyes oláh antropológusok szintén vérvizsgálatokkal iparkodtak bizonyítani, hogy a székelyek tulajdonképpen oláh eredetűek és ezért jogosult a visszaoláhosításukra irányuló törekvés.

Ámde a vércsoportokat az antropológiai fajokkal azonosítani, sőt még csak közelebbi összefüggésbe hozni sem lehet. Egyrészt ugyanis sokkal több faj van, mint vércsoport, másrészt úgyszólván minden fajon belül előfordulnak az összes vércsoportok. Igaz, hogy az egyes vércsoportok különböző fajokon belül más és más gyakoriságot mutatnak, ámde eloszlásuk nagymértékben szabálytalan.

A fajkeveredést pedig legfeljebb átvitt értelemben mondhatjuk vérkeveredésnek. Hiszen a fajkeveredésnél távolról sem a vér, hanem az átöröklési anyag keveredéséről van szó. Az átöröklési anyag pedig az öröklődő hajlamok összessége, amiknek továbbhordozója nem a vér, hanem az ivarsejtek kromoszóma állománya (l. alább).

A vérindexes fajkutatásra legsúlyosabb csapást azonban annak a megállapítása jelentette, hogy az embernél megállapított négy vércsoport az emberszabású majmok vérében is kimutatható. Ha tehát a kölcsönös vonzalom és a boldog házasság tisztán a vércsoportok megegyezésén alapul, valóban komolyan meg kellene gondolni, vajon nem lenne-e boldogabb, harmonikusabb a házasság egy azonos vércsoportú majommal, mint valamely össze nem illő vércsoportú embertárssal.

Mindezek szerint legalább is könnyen lehetséges, hogy a vércsoportok kialakulása az emberiség körében egy ősibb, a mai fajokra tagozódást megelőző folyamat (E. Fischer). Ez esetben pedig semmi remény se lehet arra, hogy valaha sikerüljön az egyes vércsoportok eloszlása alapján megkülönböztetni az antropológiai fajokat.

Egyébként a vérindex túlzott jelentőségét már az is valószínűtlenné teszi, hogy az emberiség eddigi történetében a házasságok általában kielégítően harmonikusak és termékenyek voltak. Már pedig a házasságkötéseknél a vércsoportokra mindmáig vajmi kevés figyelemmel voltak. Ha tehát ezeknek valóban oly végzetes jelentőségük volna, a házasságok igen nagy hányadának mindeddig megdöbbentő tragédiákkal kellett volna végződniök. Ha pedig elő is fordultak minden időkben családi tragédiák, nehéz volna igazolni, hogy ezekben valami különös szerepe lett volna a vércsoportok össze nem illésének, még kevésbé lehetne garanciát vállalni azért, hogy megegyező vércsoportok esetén a házassági tragédiák teljesen kizártak lesznek.

Az elfogulatlan vizsgálat egyébként nem talál különleges degenerálódást még a távoleső fajok keveredésénél sem. Klasszikus példa erre E. Fischernek a Délnyugat-Afrikában élő rehoboth-népen, a holland gyarmatosok és hottentotta nők leszármazottain végzett széleskörű vizsgálatainak eredménye.[21]

A kiváló antropológus szerint e népnél a testi, szellemi degeneráltságnak vagy a szaporodás csökkenésének semmi jele se mutatkozott.

Hogy keveredés mellett diszharmonikus esetek is alakulnak ki, még nem bizonyítja, hogy maga a fajkeveredés általában diszharmonikus kombinációkra vezet. Hiszen diszharmonikus kombináció előfordulhat egyfajúak egyéni hajlamainak diszharmonikus keveredésénél is, sőt a nagyfokú társadalmi, nemzeti vagy vallási különbségek is kelthetnek a családban súlyos diszharmóniát. Viszont ilyesfajta különbségek fajkülönbség nélkül is akadályai lehetnek a keveredésnek. Sokszor előfordul, hogy pl. az egyik faluvég nem keveredik a falu másik végével, bár lényeges fajkülönbség nincs közöttük.

A fajilag különböző egyének keveredése általában ugyanolyan eredménnyel jár, mint az ugyanazon fajon belül előforduló egyéni különbségek keveredése. Hiszen a fajkeveredésnél is tulajdonképpen mindig csak egyének keverednek és nem a fajok, mint ilyenek. Egészséges, értékes, kiváló egyének utódai tehát nagy valószínűség szerint szintén egészségesek, értékesek, kiválóak lesznek akkor is, ha a szülők fajilag különböznek. Viszont csökkent értékű egyének házasságából nem sok kiváló utódot remélhetünk még akkor se, ha a szülők egyfajúak. Ebből következik, hogy egy faj egyáltalán nem degenerálódik, sőt értékében gyarapodik akkor, ha bármilyen fajú kiváló egyéneket olvaszt magába. Viszont a faj átlagánál kisebb értékű fajidegen elemek felvétele éppoly hátránnyal jár, mint saját faja átlagon aluli egyedeinek fokozott szaporodása. Két különböző faj válogatás nélkül vett átlagának keveredése pedig a két faj átlagának középértékét eredményezi, amint ez általában a különböző átöröklési anyag keveredésénél tapasztalható. Tehát a válogatás nélküli keveredés az átlag kisebb értékű fajjal általában hátrányos, az átlag magasabb értékű fajjal azonban előnyös. Ugyanez áll azonban bármely két egyfajú, de különböző átlagértékű csoport keveredésénél. Vagyis a keveredésnél pusztán a keveredő átöröklési anyag értékkülönbsége számít, a fajkülönbség ténye egyébként közömbös.

A fajtisztaság megóvása, illetve a további vérkeveredés elkerülése azonban gyakorlatilag is teljesen lehetetlen. Hiszen, ha --- mint említettük --- az emberiség túlnyomó része máris kevert fajú, természetesen nem örökíthet tovább mást, mint saját fertőzött vérét, ha csak le nem akar mondani az emberi élet további propagálásáról. Tehát nem a fajkeveredés, hanem éppen a fajtisztaságra törekvés vezetne következetesen az egyes népek, sőt az egész emberiség pusztulásához, szörnyű öngyilkosságához.


4. A fajmítosz világnézeti következményei[22]


A fajmítosz már kezdettől fogva arra törekedett, hogy széleskörű tömegmozgalommá alakuljon. Ámde valamit tömegmozgalommá legkönnyebben a tömegszenvedélyek szításával fejleszthetünk. A tömeget valamivel fanatizálni, lázba, mámorba hozni kell, akkor megszűnnek az értelmi, erkölcsi gátlások és gondolkodás nélkül követi a tömeg a legképtelenebb tanokat, viszi véghez a legoktalanabb, legembertelenebb cselekedeteket is.

A tömegre viszont legkönnyebb hatni, legkényelmesebb sikert, tapsot elérni, legolcsóbban lehet népszerűségre szert tenni a gyűlöletre uszítással. A gyűlölettől elvakult tömeg előtt pedig könnyű minden emberi nyomorúság okának egy bűnbakot megtenni, főleg, ha arra is vigyázunk, hogy a felkorbácsolt szenvedélyek prédájául odalökött vádlott védekező szavát elnémítsuk és az audiatur et altera pars
nemes elvét valahogy a tömeg eszébe ne juttassuk.

Hogy a fajmítosz is tömegmozgalommá váljék, célszerűnek mutatkozott valami ellen szervezkednie, ellenséget keresnie, amivel szemben a bálványozott fajt védelmébe veheti. Így fejlődött ki a fajgyűlölet, mely megtette az északi faj ellenségének úgyszólván az összes többi fajt, amelyek már puszta létükkel is azt a veszélyt jelentik az északi fajra nézve, hogy fajtisztaságát megfertőzik és korlátlan érvényesülésének útját állják. Legfeljebb annyi létjogosultságuk lehet, hogy az északi ember fenséges célkitűzéseinél eszközül, mintegy magasabbrendű háziállatként szerepelnek. A fajmítosz rajongói nagy megvetéssel nyilatkoznak a néger, a mongol, az alpesi fajról, gyűlöletük legjavát azonban a zsidóság számára tartogatják, külön fajként kezelve ezt is. És a világháború után egyéb okokból sokfelé jelentkező antiszemitizmusnak a fajmítosszal való összekapcsolása mindkét mozgalomnak erősebb lendületet adott.

A fajmítosz a zsidóságot megtette az északi faj ellenfajának
(Gegenrasse), melyek között olyan ellentét áll fenn,
mint a tűz és a víz, a fény és az árnyék, az angyal és az ördög között.
A zsidóságban
látja az egyedüli okát a világháború szerencsétlen kimenetelének,
a bolsevizmus ázsiai rémének és az emberiség minden egyéb bajának,
nyomorúságának.
Ezért nincs olyan alávalóság, amit kétségtelen tényként ne állítana erről
az északi ember ellenfajáról.
Így annál tündöklőbb színekkel emelkedik ki vele szemben az északi faj,
amelyet viszont a dicséretnek, hódolatnak minden elképzelhető mértékével elhalmoz.
Míg az északi faj jellegzetes képviselőiként Siegfried és a milói Vénusz szerepelnek,
a zsidóságé
a pénzsóvár Júdás és a kommunista Luxemburg Róza.
A bibliában is, amit a fajmítosz fantasztikus feltevése szerint ősi árja iratokból állítottak össze,
a Sátán fiai,
sötétség fiai, dudva stb. mind a zsidókat jelentik.
Ellenben a kiválasztottak, lsten gyermekei, világosság fiai, Isten képmása stb.
kifejezések tulajdonképpen mind az északi fajú árjákra vonatkoznak.
Maga Jézus Krisztus is vér szerint árja,
sőt a legnagyobb zsidógyűlölő.
Az árja germánokat a fajmítosz egyes hívei szerint mindig a túlzott igazságosság és
a túlzott szerénység jellemezte,
ezért nem becsülték eléggé saját kultúralkotásaikat másokéval szemben.
A zsidóság,
a germán faj ősi ellensége viszont gondoskodott arról, hogy
a hatalmas ősgermán kultúra emlékei eltűnjenek.
Ezért nem ismerjük most már azt a csodálatosan magas ősgermán kultúrát,
amely a görögöt és a rómait is messze túlszárnyalta.[23]

Ez a fajgyűlölet állította szembe a zsidó fizikát
a német fizikával (Ph. Lenhard), sőt még a matematika terén is
fajszerű(arteigene) matematikát követel
a zsidó --- liberális --- zsonglőrösködő matematika helyett.[24]

Nem kell filoszemitának lennünk, csak egy kis kritikai érzékkel és józan elfogulatlansággal kell rendelkeznünk, hogy e szemelvényekben --- amiket még bőségesen szaporíthatnánk --- az elvakult fajgyűlölet nevetséges túlzásait lássuk, amik a fajelméletet és az antiszemitizmust egyaránt csak kompromittálják. Hisz minden törekvés legveszedelmesebb ellenségei nem a józan, objektív ellentábor, hanem a saját táborának fanatikus túlzói.

A tömegmozgalmat hajtó indulatokat azonban folyton újabb tápanyaggal kell élesztgetni, különben ellanyhul. Így a fajgyűlölet is nemsokára nekitámadt a kereszténységnek, mint »zsidó-szír-előázsiai-alpesi« és így az északi emberre nézve teljesen fajidegen vallásnak. Ez annál könnyebben ment, mert a kereszténység történetileg a zsidó vallás beteljesedéseként jelent meg, alapítója, valamint első terjesztői és hívei szintén a zsidóság köréből kerültek ki és a kereszténység is mindenkor szent könyvnek ismerte el a zsidó ószövetséget.

Így vették azután a fajmítosz egyes hívei a kereszténységet és a zsidóságot teljesen egy kalap alá, megfeledkezve arról, hogy e kettő kezdettől fogva élesen szembenállott egymással. Eleinte a zsidóság önként különítette el magát a keresztényektől, majd később az utolsó századokig a keresztények kényszerítették őket erre az elkülönülésre. A zsidóság mindenkor a kereszténység legádázabb ellenségének bizonyult, viszont a keresztény népek részéről is gyakoriak voltak a zsidóüldözések, amik nem egy esetben sajnálatosan kegyetlen és igazságtalan pogrommá fajultak. Lehet-e ezek után a kettőt fegyvertársként emlegetni az északi faj elleni küzdelemben, amely faj létezését egyébként bizonyára sem egyik, sem másik nem sejtette?

Az antiszemitizmusnak faji problémaként való kezelése egyébként azért se helytálló, mert a zsidóság nem egy bizonyos faj, hanem olyan faj keverék, amelynek minden eleme --- mint látni fogjuk --- sok más népben is szerepel. A fajelmélet keresztényellenes kiélezésében a német fajmítosz sok kitüntetéssel elhalmozott és szinte hivatalosnak elismert prófétája, Rosenberg Alfréd játssza a vezetőszerepet. »A XX. század mítosza« c. könyvének 700 lapján elejétől végig a legféktelenebb gyűlölet tombol a kereszténység és a zsidóság ellen, nem téve semmi különbséget közöttük, még kevésbé különböztetve meg az ószövetségi zsidóságot az attól fajilag, sőt vallásilag is már nagyon eltérő mai zsidóságtól. Rosenberg hatalmas könyvének történetszemlélete leegyszerűsödik két faj dogmatikus szembeállítására. Van egy jó faj, az árja-germán-északi faj. Ezt jellemzik a tehetség és alkotóképesség legmagasabb foka, hősiesség, igazságosság, nagylelkűség, becsület, önérzet, szépség, szentség, egyszóval mindazok a tulajdonságok, amiket az ember saját magára nézve kívánatosnak tart. Ezzel szemben áll a rossz faj, a zsidó-szír-pelazg-föniciai-negroid-előázsiai-alpesi keverékfaj, a Földközi-tenger körül kialakult embersalak, mint az előbbi ellentéte. Ez a szerzője minden babonának, varázslatnak, démonizmusnak, satanizmusnak, prostitúciónak, pederasztiának, fanatizmusnak, egyszóval minden rossznak, aljasnak, kivetnivalónak, mindannak, amit az emberiség megvet, amitől undorodik.

Ennek a gyalázatos faj-zagyvaléknak szüleménye a zsidó-keresztény vallás is. Rosenberg egyenest nevetségesnek tartja azt az állítást, hogy Isten éppen a zsidóságnak, az emberiség eme söpredékének nyilatkoztatta volna ki magát, azt meg éppen istenkáromlásnak mondja, hogy ez a fajzat is Isten képmásának tekinti magát. A zsidó-keresztény monoteizmusnál is sokkal magasabbra értékeli Rosenberg az ősgermán vallást vagy a görög mitológiát. Úgylátszik, nem zavarja vallási érzékét az, amin már Platón és más emelkedett szellemű ókori pogány gondolkodó is megbotránkozott, t. i., hogy a pogány mitológia istenei egymással gladiátorok módjára verekednek és mindenféle gonoszságot elkövetnek.

A kereszténységet Rosenberg szerint a Földközi-tenger környékén összekeveredett fajok mocsarában a zsidó Bibliából fejlesztette ki a szír-afrikai varázslókultusz, hogy ezzel a fajok káoszán világuralmat biztosítson. Hogy a kereszténység mily előszeretettel viseltetik az alacsonyrendű fajok és az undok fajkeveredés iránt, annak egyik elrettentő példájaként említi Rosenberg, hogy a csikágói eucharisztikus kongresszuson néger püspökök is miséztek.[25]

Az első századok keresztényüldözését az új mítosz szerzője tagadja, illetve teljesen jogosnak mondja. A keresztény vértanúk ugyanis szerinte nem hitük miatt haltak meg; a lelkiismeret ilyen leigázására a klasszikus északi ókor képtelen lett volna. A vérengző, keresztényüldöző Dioklecian császár, akinek ereiben germán vér is folyt, feddhetetlen jellemű, türelmes egyén volt, aki csak az egyiptomi hasbeszélők, jósok és varázslók ellen járt el. Egyébként pedig mindössze 80 keresztényt végeztetett ki, akik ezt teljesen meg is érdemelték, mert tulajdonképpen lázadók voltak.[26]

Hogy azóta is napjainkig a keresztények mily megszámlálhatatlan tömege halt meg hitéért, arról az ünnepelt mítosz-szerző teljesen hallgat, ellenben az Egyház által kivégzett eretnekek számát minden indokolás nélkül 9 millióra becsüli.[27]

Egyébként Rosenberg szerint a kereszténység is tele van az ősgermán vallás torzképeivel. Jézus Krisztust, Szűz Máriát és a többi szenteket, valamint a keresztény szertartásokat az ősgermán hősökből, illetve pogány szokásokból alakította ki a szíriai démonizmusba merült alpesi fajzat, hogy így varázsló hatalmát kiterjeszthesse az északi fajú népekre is. Ennek az ocsmány vérkaoszból kialakult zsidó-szírafrikai varázslatnak fővarázslója a pápa, akit az új mítosz szerzője mindenütt csak a démoni »javasember« (Medizinmann) néven emleget és az Egyház szuverén fejét a legválogatottabb útszéli gúnyszavakkal illeti.

Rosenberg bírálói sokszorosan kimutatták, hogy az ünnepelt mítoszszerző ezt a határtalan kereszténygyűlöletét, amiben Nietzsche őrjöngő dühkitöréseivel vetekszik, csupa harmadrendű, elfogult, rég megcáfolt pamfletekből igyekszik igazolni, bőven megtoldva és túlozva azok egyoldalúságát és ferdítéseit, sokszor a források elhallgatásával.[28]

Az is jellemzi az ünnepelt szerzőt, hogy a jó és a rossz faj számára kétféle mértékkel mér. Amit az egyiknek képviselői csinálnak, még az ellenkező látszattal szemben is mind nemes, kiváló, amit azonban a másik fajhoz tartozóak tesznek, bármily nemesnek lássék is, csak aljas indokból fakadhat, alávaló lehet. Mintha az egyik faj csupa lángelmékből és szentekből, a másik pedig kizárólag félkegyelműekből és gazemberekből állana. Hogy pl. a kereszténység képviselői között sok olyan nagy szellem van, akiknek kiválóságát, érdemeit még elfogulatlan ellenfelei se merik tagadni, azt a vér és becsület mítoszának szerzője egy szóval se említi, ellenben ünnepelt hősökké igyekszik megtenni mindazokat, kik valaha támadták a kereszténységet.

E kétféle megítélés azután nem egyszer ellentmondásba is viszi a hírneves szerzőt. Amit az egyiknél dicső erényként magasztal, azt a másiknál mint megvetendő, undok bűnt emlegeti. Így pl. a faj szaporodása érdekében dicséri az ősgermánok időszakos többnejűségét és elítéli a kereszténységet, mely ezt a szigorú monogámia kényszerével megszüntette. Sőt jelenleg is helyesli a monogámia mellett a házasságon kívüli szaporodást.[29]

Ezzel szemben viszont botránkozva emlegeti az ószövetségi patriarchák többnejűségét.[30]

Ahol a Szentírásban nemzeti érzés mutatkozik, ott a panjudeizmus vádjával áll elő, ahol viszont a nemzeti érzés hiányzik, ott az inter- vagy antinacionalizmuson háborodik fel. Nem egy nagy felületességre vagy tudatlanságra valló tárgyi tévedés is előfordul a sokat ünnepelt szerzőnél, amiket még a kissé műveltebb dilettánsnak is észre kellene vennie. Így szerinte Nagy Konstantin helyett Klodvignál tűnik fel az égen a kereszt jele,[31] avagy Origenes helyett Eusebiust teszi meg eunuchnak.[32]

Ámde az új mítosz ünnepelt szerzőjét éppen nem nyugtalanítja, hogy állításait, érveléseit egyes sötétlelkű emberek (Dunkelmänner) sorra megcáfolják. Mindezeket sommásan e fölényes kijelentéssel intézi el: Amit a XX. század mítosza c. könyvemben állítok... a leghatározottabban állana akkor is, ha az egész történeti bizonyításom minden pontja megcáfolható lenne.33]

Ezek után valóban nem látjuk, miért tartotta mégis szükségesnek, hogy 700 lapon keresztül annyi megcáfolható bizonyítékot hordjon össze. Még kevésbé világos, hogy milyen alapon igényelhet hitelt kellő bizonyítékok nélkül olyan szerző, aki ily nagyfokú tájékozatlanságot és elfogultságot árult el.

Rosenberg és hívei szerint azonban a megcáfolhatóság még mitse jelent valaminek az igazságára nézve. Náluk az igazság és a tévedés más, mint a hagyományos logika szerint. Az ismeret, az igazság, a tudomány ugyanis szintén a vér, a faj terméke, vagyis minden igazság a fajtól függ és más fajra nem érvényes. Ezért az egyik fajra nézve nyilvánvalóan igaz lehet az, amit egy másfajú megcáfolhatónak talál. Aki tehát Rosenberg szavában kételkedik, abban megcáfolható állítást, ellentmondást talál, ez csupán azért van, mert az illetőnek alacsonyrendű faji lelkülete nem képes felfogni az északi lélek fenséges gondolatait, amik egy hasonlóképp északi számára minden bizonyíték nélkül is nyilvánvaló igazságok.[34] Így jutunk el a teljes ismeretelméleti relativizmushoz, ahol minden igazság legfőbb és egyedüli mértéke a faj. Igaz az, amit a faji szellem éppen faji adottságainál fogva igaznak tart. Ez az elmélet nagyon hasonlít a szofista Protagoras homomensura-elméletéhez, mely szerint minden úgy igaz, ahogy kinek-kinek látszik.

Rosenbergék e relativizmust természetesen minden fajra érvényesnek tartják, függetlenül attól, hogy valakinek faji lelkülete felismeri-e azt vagy sem. Így azonban már maguk is kénytelenek abszolút, a faji belátástól független igazságot elismerni. Alapelvük tehát tulajdonképpen így hangzanék: a fajtól függetlenül igaz az, hogy minden igazság a fajtól függ. Hogy azután ebben mily vaskos ellentmondás van, annak felismeréséig Rosenbergék még nem jutottak el.

Hasonlóképpen relativizálják Rosenbergék a jogot is, amennyiben ennek egyedüli mértékéül szintén a fajt teszik. Rosenberg mítosza szerint jogos az, amit az árja emberek jogosnak tartanak.[35]

Természetesen minden faj, minden nép azt fogja mindenkor jogosnak tartani, ami rá nézve hasznos, kedvező. Tehát joga van megtenni mindent, amiből haszna származik. Ez ugyan aligha fogja az idegenekben a jogbiztonság érzetét fokozni és a kölcsönös bizalmat megerősíteni, de hát: fiat mythus, pereat iustitia!

Rosenbergéket tehát saját elveik szerint tévedésen, hazugságon, szószegésen, jogtalanságon fogni lehetetlen. Hiszen minden éppen úgy igaz, helyes, jogos, amint ők annak tartják. Így azonban e mítosz könnyen a hazudozás, szószegés, erőszakoskodás szabadságlevelének magyarázható. Ehhez hasonlóakat eddig legfeljebb a betegelméjű Nietzsche Herrenmoral-jában találhattunk.

Ezek után természetes, hogy Rosenberg szerint az igaz vallás is csak faji (arteigen) vallás lehet. E vallásának teljes rendszerét az ünnepelt szerző nem dolgozza ugyan ki teljesen, de részletesen megadja azokat az alapelveket, amelyek szerint egy eljövendő vallási zseninek az északi faj vallását meg kell szerveznie. A vér és faj ez új vallásában tulajdonképpen nincs személyes Isten, mert az Isten --- ember szembeállítás Rosenberg szerint csak a keresztény-zsidó-szír gondolkodás torzszülöttje. Az isteni kinyilatkoztatás helyébe a »vér szava« lép, a szentségeket a »ér misztériuma« helyettesíti, az Isten iránti bizalmat pedig az önbizalom váltja fel.

Legjellemzőbb azonban az északi vallás e prófétájára, hogy miként jelöli meg az új vallás helyzetét a kereszténységgel szemben. A kereszténység, mint ilyen ellen az új vallás nem harcol, sőt éppen ez az új vallás az igazi, a »pozitív« kereszténység, és mint ilyen, természetesen állandó küzdelemben van azzal a »negatív« kereszténységgel, mely, mint a fajidegen szír-etruszk-ázsiai szellem terméke, megfertőzte az északi emberek vallási érzületét.[36]

Tehát az a vallás, amelyet eddig az apostolok, az egyházatyák és doktorok, a szentek és vértanuk, sőt minden józan ember Rosenberg megjelenéséig kereszténységnek tartott, nem az igazi, hanem csak negatív kereszténység, amit eddig ravaszkodó képmutatással, szemforgató farizeuskodással valódi kereszténységként varrtak idegenfajú sötét szellemek az emberiség nyakába. Ehelyett az igazi, pozitív kereszténység az a fajszerű vallás, mely elveti a Szentírást, Krisztus istenségét, a megváltást, az Egyházat, a szentségeket, egyszóval mindent, amit eddig a kereszténység lényegeként tanítottak. Mégis csak nagy dolog lehet a kereszténység, ha Rosenberg sarkalatosan ellenkező tartalom mellett is legalább a nevéhez annyira ragaszkodik. Mert a ráerőszakolt néven kívül vajmi kevéssé hasonlít az ő pozitív kereszténysége ahhoz, amit ezen közel kétezer év óta ért az emberiség. Mindenesetre őszintébb és becsületesebb eljárás lett volna a vér és becsület mítoszának szerzőjétől, ha még a nevét is kerülte volna annak, ami benne bizonyára sok kellemetlen asszociációval társul. Így azonban nehéz eloszlatnunk azt a gyanút, hogy a kereszténység nevéhez való ragaszkodás csak a tájékozatlanok félrevezetéséhez szükséges.

Németországban elég szép számmal vannak, akik vállalkoztak valamilyen északi-német-keresztény vallás megszervezésére (pl. Bergmann, Hauer, Ludendorffné). Így keletkezett azután a kereszténységnek és az ősgermán pogány mitológiának sokféle zavaros keveréke, rendszerint valamilyen panteista alapon. Nehéz ugyan megértenünk, hogy miért találhat az északi lélek nagyobb megnyugvást, kielégülést az ilyen mesterkélt panteisztikus fantáziatermékekben, mint a kétezeréves kereszténységben. Hiszen maga a panteizmus nem új és nem is északi különlegesség, sőt egyik legfőbb képviselője éppen a zsidó Spinoza. Másrészt pedig a fajidegen kereszténységnek csodálatosképpen hosszú évszázadokon át annyi északi germán hitvallója és vértanúja akadt és akad most is, akik semmiképp se hajlandók eddigi fajidegen vallásukat az északi lelkülethez szabott fajszerűvel felcserélni. Sőt a kereszténység klasszikus hitvallói között oly kimagasló szellemek is vannak, mint Albertus Magnus, akit az egyház nemrég avatott szentté, Rosenberg hazájában pedig újabban büszkén Albert der Deutschen« néven emlegetik.

Ez új vallásalapítók közül némelyik saját állítása szerint oly kiváló faji érzékkel rendelkezik, hogy valamely vallásos irat árja vagy nemárja eredetét a szerző ismerete nélkül is biztosan megérzi. E csalatkozhatatlan ösztön azután természetesen bizonyos csalatkozhatatlanságot látszik kölcsönözni az általuk megszervezett vallásnak is. Amikor azonban Hauert, az új német vallásalapítók egyik legnevesebbjét felszólították arra, hogy a szerzők feltüntetése nélkül eléje tett indogermán, szemita és kisázsiai vallásos szövegekből az ő árja-német érzülete alapján állapítsa meg, melyek közülök az árja és melyek a nemárja eredetűek, a nagynevű vallástörténész kitért e feladat elől azzal a megokolással, hogy az ilyen »kémiai vizsgálatokra emlékeztető« módszer nem alkalmas vallástörténeti kutatásra.[37]

Különös, hogy mihelyt a faji szellem e kiváló ismerői valamely szerző faji hovatartozását ismerik, mégis azonnal minden kétség nélkül felfedezik munkáiban az összetéveszthetetlen faji vonásokat.

A faji vallás híveinek tévedése főleg abból származik, hogy a kétségtelenül fennálló faji különbségeket túlozva nem veszik észre a közös humanumot, az egyetemes emberit, ami minden emberfaj sajátja. Az egyes fajokon belül viszont túlságosan általánosítanak és figyelmen kívül hagyják az egyéni különbségeket, melyek egyeseket olykor saját faj rokonaiktól jobban elkülönítenek, mint egy másik faj átlagától. A közös humánum pedig nemcsak metafizikailag, hanem lélektanilag is lehetővé tesz egy közös emberi vallást, amin belül a vallásos élmény különféle színeződést nyerhet nemcsak fajonkint, de egy fajon belül egyénenkint is. Metafizikailag pedig az a gondolat, hogy a legfőbb lény, az Isten, az Abszolutum fajok szerint más és más, olyan abszurdum, amit a fajmítosz egyes újabb irányain kívül csak a legalacsonyabb kultúrájú, legprimitívebb gondolkodású népeknél találunk meg.

Rosenbergék fajmítosza szerint a német népnek általában mindent ki kell küszöbölnie magából, ami fajidegen, és pedig nem azért, mert önmagában téves vagy rossz, hanem csupán azért, mert fajidegen, mert nem északi eredetű.[38]

Gondoljuk el azonban, mi történne, ha ezt a könnyelműen hangoztatott követelményt valóban radikális szigorúsággal, teljes következtetéssel megvalósítanák? Mi maradna meg a német népnek, ha kiküszöbölne mindent, ami nem tiszta északi eredetű? Mert bizony, ekkor ki kellene zárnia néptársai óriási tömegét, le kellene mondania anyagi és szellemi kultúrájának igen nagy részéről. Nemcsak a kereszténységet kellene kiküszöbölnie, hanem szókincséből az összes idegen eredetű szavakat, sőt talán még a mai írását is el kellene hagynia. Le kellene mondania a tudomány és a művészet sok, sok értékéről, a fajidegen orvosok találmányainak alkalmazásáról, sőt még az arab számjegyek és az algebra használatáról is. Nem képzelhető el olyan szörnyű békediktátum, amely minden téren annyira megnyomoríthatná a német népet, mint ha csak azt hagynák meg neki, ami tisztán északi eredetű.

Végül lehetetlen észre nem vennünk, hogy a fajmítosz legfőbb elvei, a felsőbbrendű fajiság, a mások feletti uralomra való kiválasztottság, a saját faji állományának gondos számontartása az idegenektől elkülönülésre való törekvés, továbbá a faji valláshoz ragaszkodás, valamint a kereszténység tajtékzó gyűlölete és útszéli ócsárlása mind olyan mozzanatok, amelyek a sok kiszínezett ellentét mellett is közeli eszmei rokonságot mutatnak a zsidósággal, és éppen a zsidó mentalitás ama vonásaival, amik miatt a zsidóságot eddig mindenütt üldözték, megvetették.

Másrészt figyelemre méltó az a körülmény is, hogy a fajmítosz Rosenberg hazáján kívül nem tudott elterjedni oly népek közvéleményében sem, amelyek szintén germánok, sőt esetleg sokkal inkább északiak, mint a németek. E népek, egyáltalán nem tolakodnak az északi faj mítosz közösségébe, sőt lesajnáló mosollyal vagy égő felháborodással fogadják azt, mint a dilettantizmus és sekélyes romantika diadalát, a kritikai gondolkodás visszafejlődését, a barbárság felújulását, mint állattani alapon űzött politikát.[39] Már kezdetben is a francia Gobineau és az angol Chamberlain csak Németországban tudtak nagyobb sikert elérni és azóta a német faj mítosz mindmáig meglehetősen magára maradt. Ez annál inkább meggondolásra késztető jelenség, mert hiszen nemcsak az egyének, hanem a népek is szeretik a hízelgő nyilatkozatokat és, ha már az erősen elészakiatlanodott németség oly kitüntetően fogadta az északi faj felsőbbrendűségét hirdető mítoszt, mily ujjongó fogadtatásban kellene annak részesülnie a még északibb fajú népek körében!

Annyit azonban a német szellem mentségére el kell ismernünk, hogy a komoly tudományos körök a fajmítoszt Németországban is egészen az utóbbi évekig következetesen visszaszorították a dilettantizmus körébe és nem egészen rajtuk múlott, hogy e fantasztikus mítoszok végül mégis betörtek a tudományok szentélyébe, kompromittálva ezzel a német tudományt. Lehet, hogy rövid idő múlva az egész német nép csupán szégyenpírral fog gondolni arra, hogy olyan könyvek, amilyen Rosenberg Mythusa, egy Albertus Magnus, egy Kant, egy Goethe hazájában megjelenhettek, hogy ott hihetetlen példányszámban elkeltek, hogy azokat óriási tömegek olvasták, elhitték, sőt megcsodálták, ünnepelték és kitüntetésekkel halmozták el! Rosenberg e munkáját a könyvforgalomból már állítólag kivonták. De mikor vonják ki a nép lelkéből is?.


5. A turáni-magyar fajmítosz

Ha az árja-északi fajmítosz már az északi fajú népekben is oly hűvös, ellenszenves fogadtatásra talált, érthető volna, ha nálunk, a magyarság körében a legnagyobb általános felháborodást váltaná ki az a mítosz, mely faji, népi és keresztény voltunkat egyaránt a legmélyebben sérti. Mégis, mint sok egyéb nyugatról jövő mozgalomnak, a fajmítosznak is akadtak nálunk fanatikus rajongói. Az árja-északi fajmítoszt természetesen kissé át kellett alakítani a magyarság számára eredetünknek megfelelően. Így született meg a turáni mítosz, mely a szereplők kicserélési mellett alapelveiben meglehetősen hű mása a nyugati mintaképnek.

Miként az északi fajmítosz az árjákat, a magyar fajmítosz a turániakat tartja egyeduralomra rendelt népeknek, melyek hivatott vezére a köztük legnyugatibb, legműveltebb nép, a magyar. Miként az előbbi mítosz az árja népek uralmát akarja megszervezni, emez a 600 milliós turánság megszervezéséről álmodozik. És amily határozatlan az árja faj, éppoly homályos az is, hogy kik tartoznak tulajdonképpen a turáni fajhoz. Ide szokták sorolni Ázsiának fajilag, nyelvileg, népileg legkülönbözőbb nemzeteit a japánoktól India lakóiig. Így a turáni és az ázsiai csaknem azonos értelműek lesznek, hiszen csak az kell, hogy valamely nép ázsiai legyen és már turáni fajtestvér, vérrokonként ölelik magukhoz a mi lelkes turán-rajongóink. E turáni népekkel csupán a fajrokonság miatt szoros politikai együttműködést sürgetnek, és követelik, hogy szakítsunk meg minden közösséget a hálátlan és méltatlan európai fajokkal, mint a turáni faj ellenségeivel. Sőt ellenszenvet éreznek még azokkal a honfitársaikkal szemben is, akik nem látszanak fajtiszta turániaknak.

Az árja mítosz analógiájára a turáni mítosz rajongói is az egész világtörténelmet a turáni faj diadal útjának iparkodnak feltüntetni, miként egykor túlbuzgó történetbúvárunk, Horváth István is a Paradicsomot, Karthágót, Perzsiát, Görögországot, Itáliát stb. szintén csupa magyar hősökkel népesítette be. Hogy mindezekben mennyi antropológiai, nyelvészeti, történeti nehézség, lehetetlenség van, az e turán-rajongóknak mitse számít. Ha kell, turáni szellemben átgyúrják mindé tudományokat, miként az északi mítosz szerzői is teszik, nem rettenve vissza szükség esetén néhány pia fraustól, vaskos félremagyarázástól sem. Képtelenek elismerni, hogy mi vérség, kultúra, vallás, történeti múlt és minden egyéb tekintetében oly távol állunk Távolkelet »turánjaitól«, mint a Duna völgye a kínai falaktól.

Vallási téren is az ősgermán pogányság utánzataként a turáni ősmagyar pogányságot, a Hadúr kultuszát iparkodnak a mi turán-rajongóink »visszaállítani«. És, miként az ősgermánság fanatikusai Sz. Bonifácot és Nagy Károlyt a germánság megrontóinak tartják a kereszténység elterjesztése miatt, éppúgy a turánhívők Sz. Istvánnak megbocsáthatatlan bűnül róják fel, hogy a magyarságot ősi vallásától eltérítve belekapcsolta a keresztény népek közösségébe. Ámde az ősmagyarok vallásáról vajmi kevés biztosat tudunk, minden esetre sokkal kevesebbet, mint az ősgermánok vallásáról. Így azután az ősmagyar vallás »visszaállításáról« se igen lehet szó, legfeljebb egy új mű-pogány kultusz mesterkélt kiagyalásáról, ami talán oly távol áll eleink egykori vallásától, mint a Honfoglalás Trianontól. Hiszen még e vallás legfőbb istensége, a Hadúr se ősmagyar eredetű, hanem csupán rövid múltra visszatekintő, a múlt század elején keletkezett mű-mitológiai alak. Először Aranyrákosi Székely Sándornak A székelyek Erdélyben c. 1823-ban megjelent kis eposzában találkozunk vele, közismert fenséges mitológiai alakká pedig Vörösmarty ragyogó fantáziája formálta a Zalán futásában. Az új ősmagyar vallás sok egyéb részlete pedig napjainkban, szinte szemünk láttára keletkezett és ha pogány eleink feltámadnának, bizonyára csodálkozva és rosszaló fejcsóválással fogadnák e számukra teljesen új és érthetetlen ősvallás bemutatását. Ennél nyilván a kereszténységet is ismerősebbnek találnák,
amiről már honfoglaló eleink is sokkal többet hallottak és
amelynek misszionáriusaival vándorlásuk éveiben is találkoztak.

Az a turáni faj tehát, amelyről egyes lelkes magyarok ábrándoznak, csak az ő képzeletükben létezik. Azok a turáni egyistenhívő szekták pedig, amelyek táltosaik és sámánjaik vezetésével a Hadúr-kultuszt ápolják, sajnálatosan félrevezetett, hiszékeny tudatlanok vagy beteges fantaszták gyülekezetei, akik a vallást és az Istent is zavaros faji eszméknek akarják alárendelni.

A turáni fajmítoszt azonban a józan magyar közvélemény is túlságos fantasztikusnak találja és sokan megelégesznek csupán a »magyar faj« eszméjének ápolásával. Ámde milyen, melyik lehet ez a »magyar« faj? Mint látni fogjuk, az antropológusok ilyen fajt nem ismernek és egy kis antropológiai tájékozottság mellett nem is lehet egy fajhoz tartozóknak tekinteni olyan egyéneket, akik annyira különböznek egymástól, mint a magyarság egyes képviselői. De meg a magyarság története is nyilvánvalóan igazolja, hogy miként a többi nemzetek, a magyarság sem egységes eredetű. A behatóbb antropológiai vizsgálat pedig azt mutatja, hogy a magyarság körében megtalálhatók az összes európai fajok, sőt néhány nemeurópai faj elemei is. Már most milyen alapon tekinthetnénk e sokféle fajú, de egyéb tekintetben egyaránt 100%-os magyar közül egyeseket valódi »fajmagyaroknak« a többiekkel szemben?

Vannak, akik valódi faj magyaroknak csak ama »törzsökös« magyarokat hajlandók elismerni, akiknek ősei mind magyarok voltak egészen a honfoglalásig, vagy talán a turáni őshazáig visszamenőleg. Ezen az alapon a törzsökös magyaroknak a magyar hazában bizonyos előjogokat követelnek a többi, inkább csak kelletlenül megtűrt talmi-magyarokkal szemben, akikre állandóan gyanakvó, sanda szemmel tekintenek. Ámde van-e egyetlen egy olyan törzsökös magyar is, akinek minden őse a honfoglaló magyaroknak vagy éppen a turáni pusztákon száguldozó ősöknek tiszta vérű leszármazottja volna? Aki pedig ilyennek tartja magát, e merész állítását bizonyára éppoly kevéssé tudná igazolni, mint a japán mikádó a napistentől való egyenes leszármazását. Hiszen a legrégibb családfák is megbízhatóan legfeljebb az Árpád-királyokig vezethetők vissza, amikor azonban a honfoglaló magyarság vére már erősen vegyült idegen elemekkel. Egyébként is a régi családfák mindenütt csak a férfi ágat tartják számon. Már pedig a vér és faj szempontjából minden férfi és női előd egyformán számít. Tehát a férfi elődök látszólagos fajmagyarsága ellenére is a fajiság a női elődök révén ismételten teljes mértékben átalakulhatott. Emellett már nem is szükséges a »pater semper incertus« elvére vagy a régi családokban nem egyszer előforduló adoptálásokra hivatkoznunk. Hogy pedig az összes férfi és női elődök felkutatása egy évezredre visszamenően mily megoldhatatlan feladat, azt napjainkban nem is kell bővebben igazolnunk, amikor sokan már három nemzedékre visszamenően is képtelenek elődeiket kimutatni. Könnyen lehetséges tehát, hogy egy idegen nevű egyénben sokkal több van a honfoglaló magyarok véréből, mint olyan valakiben, aki törzsökös magyarként szerepel. Annyi azonban bizonyos, hogy a »törzsökös« magyarok köréből már az Árpád-házi királyainkat is ki kellene zárnunk, mert hiszen azok sorra idegen nőket vettek feleségül. Ugyanígy nem tekinthetők törzsökös magyaroknak a jászok, valamint a kunok sem, akik századokkal a honfoglalás után telepedtek le hazánkban, itt hosszú ideig idegenekként szerepeltek és nyelvük is csak az utolsó századokban halt ki. De még honfoglaló őseink se voltak tulajdonképpen mind fajmagyarok, mert hiszen közöttük szerepelt a kazároknak egy törzse, a magyarokhoz csatlakozott kabarok, kik később teljesen beolvadtak a magyarságba. Tehát ha valaki a honfoglaló ősök tisztavérű leszármazottja is, még mindig lehetséges, hogy nem törzsökös faj magyar, hanem csupán --- fajkazár.

Természetesen bármilyen védjelzett magyar vezetéknév sem lehet biztos kritériuma a fajmagyarságnak, már csak azért sem, mert hiszen a vezetéknév használata csupán az újkorban kezdett általánossá válni. Hogy ki milyen családi nevet visel, az legfeljebb annyit jelez, hogy mily népiség körében tartózkodott családja akkor, amikor e név éppen ráragadt.

Ámde --- mondják egyesek --- a faji bélyegek minden történeti folyamattól, mindenféle környezethatástól függetlenül öröklődnek és csalhatatlanul elárulják a származást. Tehát azokat kell faj magyaroknak tekintenünk, akiknek faji jellege megegyezik az ősmagyarok fajiságával. Az ősmagyarságról legrégibb antropológiai emlékeink a honfoglalás korából vannak. A honfoglaló magyarokról azonban --- mint látni fogjuk --- oly kevés megbízható adatunk van és ezek is fajilag annyira vegyes képet mutatnak, hogy ezekből egyelőre csak a honfoglaló magyarság fajilag kevert jellegét állapíthatjuk meg biztosan. Az már vitás, hogy e fajkeveredésben milyen faj milyen arányban szerepelt.

Minthogy azonban az antropológusok mai feltevése szerint a honfoglaló magyarság faji alkatában főleg a keletbalti és a kaukázusi-mongoloid szerepeltek, a magyar fajmítosz egyes hívei ezeket tartják az igazi, ősmagyar fajnak. Ezen az alapon bizonyos előjogokat követelnek az említett fajhoz tartozó egyéneknek és elsősorban e fajok minél erőteljesebb szaporodásától várják nemzetünk jövő boldogulását. A német faj mítosz északi komplexe helyébe tehát a magyar faj mítoszban a keletbalti és kaukázusi-mongoloid komplex lépett és a felészakiasítási törekvést a »felbaltiasítási« törekvés helyettesíti, mint jövő boldogulásunk elengedhetetlen, legfőbb feltétele. Eszerint tehát nem az a fontos, hogy kinek milyen egyéni értéke és érdeme van, hanem hogy mennyire közelíti meg amaz »ősmagyar« fajokat és bármennyire gyarapodik nemzetünk értékes egyénekben, sorsunk meg van pecsételve, ha nem a keletbalti és a kaukázusi-mongoloid elemek számaránya növekszik. Vagyis egy ittrekedt primitív, de történetesen tipikus keletbalti vagy kaukázusi-mongoloid muszka hadifogoly nagyobb nyereséget jelent a magyarság számára és nagyobb biztosítékot jövő boldogulásunkra nézve, mint pl. egy északi típusú Prohászka vagy egy dinári Apponyi. Íme, ilyen abszurdumokra vezet e faj mítosz következetes végiggondolása!

De miért is tartoznék a keletbalti fajhoz az a sajátság, hogy éppen jó magyar legyen? Hiszen e faj sokkal nagyobb számban szerepel idegen nemzetek körében. Keletbalti egyének között egyaránt vannak jó magyarok, jó lengyelek, jó finnek vagy jó oroszok. Már pedig a jó oroszt még nem mondhatjuk egyúttal jó magyarnak is, főleg nem jobb magyarnak minden más fajú magyar hazafinál. Ugyanígy a kaukázusi-mongoloid faj vonásai között sincs semmi olyan, aminek következtében az e fajhoz tartozó egyén inkább lehet jó magyar, mint pl. jó krimi tatár. És mi van pl. a dinári fajban, aminek következtében egy dinári egyén nem lehet éppoly jó magyar, mint amilyen jó szerb vagy bajor? Miért lehetne egy északi fajú egyén jó német, jó angol, jó svéd, dán, norvég, csak éppen jó magyar nem?

Figyelemreméltó az is, hogy a magyar fajmítosz egyes hívei a német mítosz hatása alatt magasztalják az északi fajt, mint a legkiválóbbat, legértékesebbet, amellyel szemben a keletbalti faj nagyon is selejtes, alsórendű emberanyag, mégis az északi helyett inkább ezt az alsóbbrendűnek nyilvánított fajt akarják szaporítani a magyarság jövője érdekében. Ámde, ha az északi faj valóban oly kiváló, miért ne ezt a fajt szaporítsuk mi is inkább, mikor annak faji vonásaiban semmi olyasmi nem mutatható ki, ami miatt nem lehetne éppúgy jó magyar, mint a balti faj? A magyarság józanul meggondolt érdeke azonban nyilvánvalóan csak azt kívánja, hogy elsősorban azok jussanak bizonyos előjogokhoz és szaporodjanak inkább, akik egyénileg a legértékesebb, legjobb magyarok, tekintet nélkül arra, hogy milyen faji jellegük van. Ez olyan banális ősigazság, amit az elfogulatlan, józan ész mindenkor magától értetődőnek tartott és amit semmiféle faj mítosz se tud megdönteni.

Ha pedig az ősmagyar fajt esetleg puszta kegyeletből akarjuk favorizálni, talán még nemzeti érdekeink ellenére is, vajon miért éppen csak a honfoglalás korának magyarsága képviselheti az igazi magyar fajt? Hiszen a magyarság régóta létezett már a honfoglalás előtt is és létezni fog bizonyára még beláthatatlan időkig. Miért ne képviselhetnék akkor a magyar fajt pl. a honfoglalást ezer évvel megelőző magyarok? Avagy miért ne lehetnénk mi, trianoni magyarok igazi fajmagyarok? Hiszen néhány évezred múlva bizonyára mi is már ősmagyarokként szerepelünk és akkor esetleg éppen a mi antropológiai maradványainkon próbálják tanulmányozni az igazi magyarság faji jellegét, talán azzal a nem egész következetlen megokolással, hogy a trianoni határok éppen a törzsökös fajmagyarságot igyekeztek körülzárni.

Igaz, hogy a mai magyarság faji alkata már lényegesen eltér a honfoglaló magyarságétól. Ámde éppígy eltért honfoglaló eleink fajiságától az őket ezer évvel megelőző magyarság is, akiket pedig még inkább nevezhetünk »ősmagyaroknak«. Hiszen a népvándorlás korában hosszú századokon át száguldoztak keresztül-kasul a római limesek és a kínai fal között elterülő óriási euráziai pusztaságokon a legkülönbözőbb faji és etnikai jellegű népek. Sokszor egész népgörgetegek keletkeztek, amelyek ellenállhatatlanul sodorták magukkal az útjukba kerülő különféle kisebb-nagyobb törzseket. A hun, avar, mongol, türk stb. népek szintén ilyen népgomolyt jelentettek. Az összetartó erő közöttük nem a közös fajiság, nem a közös nyelv vagy közös etnikum volt, hanem egy hatalmas szervező erővel rendelkező egyéniség (pl. Attila), akit népei valamilyen karizmatikus lényként tiszteltek. Majd e karizmatikus egyén vagy család eltűnésével a hatalmas néplavinák ismét felbomlottak, szétszóródtak, így tűntek el pl. a hunok is Attila halálával. E keveredés és szétszóródás, valamint az együttes kalandozás nem mehetett azonban végbe jelentékeny vérkeveredés nélkül. Olykor a hódító olvasztotta magába nyelvileg és etnikailag is a meghódított népet, máskor pedig a kisebb számú, de nagyobb katonai erejű hódítók vették át a számbelileg nagyobb meghódított nép nyelvét és szokásait. Ez történt az ősmagyarsággal is, amikor egy harcias török nép rátelepedett egy nagyobb számú finn-ugor népre.

Egész bizonyos tehát, hogy az ősmagyarságban is rengeteg keveredés, egyesülés, szétválás ment végbe. Olykor idegen népek egyesültek, máskor a vérrokonok is mindörökre szétválni kényszerültek. És ha még hozzávesszük, hogy az összeolvadó népek maguk is már bonyolult faji és etnikai keveréket képviseltek, elképzelhetjük, hogy mily szédítően bonyolult lehet a magyarság családfája.

Arról pedig már eléggé megbízható adataink vannak, hogy éppen a honfoglalást megelőző évtizedekben ismételt viszontagságos vándorlásokon ment keresztül a magyarság. Egy részük közben keletre húzódott és idővel nyomtalanul eltűnt a többi népek között. Még ha élnek is ma valahol e keletre szakadt ősmagyarok törzsökös »fajtiszta« utódai, már nem ők képviselik a magyarságot, hanem a Kárpátok medencéjének eléggé vegyes származású lakói. Ez is mutatja, hogy a nép, a nemzet nem azonos a vér- és faj közösséggel, nem csupán a biológiai, hanem inkább a szellemi lét síkján mozog.

A népek, nemzetek állandó érintkezése, a folytonos keveredés, rátelepedés, összeolvadás, szétválás folyamata közben állandóan változik faji összetételük, etnikai jelegük, változhat nyelvük, vallásuk, kultúrájuk. Már most melyiket tekintsük ezek közül valamely népre, nemzetre nézve jellemzőbbnek? Melyiknek nyomán kell visszafelé keresnünk őseit, rokonait? Vajon pl. a nyelvet, avagy a vért, a fajt adó ősök tekintendők-e inkább a nép, a nemzet őseinek? Vajon a magyarság melyik törzse nyomán kutassa további őseit, ama finn-ugor törzs fonalán, amelyik nyelvének nagyrészét adta, vagy ama bolgár-török törzs nyomdokain, amelyik politikai nemzetté szervezte, avagy pedig annak a 4----5 antropológiai fajnak az őstörténete mentén, amelyek a mai magyarság faji összetételének fő alkat elemei? Mindez mutatja, hogy miként az egyének családfája a múltban bonyolultan szétágazik, éppúgy az egyénekből álló nép, nemzet sem egyetlen, egységes gyökérszálból nőtt ki, hanem gyökérzete a múltban bozontosán szétágazik és sokszor ugyancsak összekuszálódik. Ezért, hogy ki milyen nemzethez tartozik, azt nem lehet pusztán ősei alapján eldöntenünk.

Egyet azonban el kell ismernünk. Minél több, minél régibb szálak fűzik valakinek családját valamely néphez, nemzethez, annál nagyobb hűséget és áldozatkészebb ragaszkodást várhatunk el tőle. Ennyiben van jelentősége a »törzsökös magyar« kifejezésnek is. De talán még inkább áll ez megfordítva: lelkileg annál törzsökösebb magyar valaki, minél áldozatkészebb hűséggel ragaszkodik a magyarsághoz és szolgálja annak érdekeit. És viszont ilyen értelemben megannyi és mégoly ősi kutyabőrrel se merészelheti magát lelkileg törzsökös magyarnak tartani az, aki gyáván, önzőén megfutamodik a magyarság közös érdekeit szolgáló fáradság és áldozat elől. Mert a nemzet nem a vér és a faj közössége, hanem elsősorban szellemi, erkölcsi közösség.

Ezzel természetesen korántsem állítjuk, hogy a nép, a nemzet csupán valamilyen szellemi közösség. A néphez, nemzethez tartozik meghatározott, élő emberanyag, húsból, vérből való néptest, nemzettest is, mint az átöröklési anyag hordozója és továbbadója. E nép-, nemzettestet is kell ápolnunk, védenünk, fejlesztenünk, tökéletesítenünk. És e testhez egyesek már régebben, több szállal szervültek, szorosabban hozzátartoznak, mások csak újabban asszimilált részek. E nép-, nemzettest tagjait szoros életközösség fűzi össze, ennélfogva a vérrokonság is általában szorosabb köztük, mint más nép- vagy nemzettesthez tartozókkal. Ámde e néptest, nemzettest nem antropológiai faj, nem fajközösség. Fajnak legfeljebb csak átvitt értelemben nevezhető, amely elnevezés azonban legalábbis nem célszerű és csak fokozza a faj, nép, nemzet amúgy is bonyolult fogalmainak homályát.[40]

Vannak azonban, akik elismerik ugyan, hogy külön magyar faj nincs, mégis a speciális faji összetételben látják a nép, a nemzet lényegét. A magyarság, miként minden más nép is, minőségben és mennyiségben különleges faji összetételű, vagyis bizonyos fajok bizonyos arányban szerepelnek benne. Minthogy pedig éppen ez a különleges faji összetétel semmi más népnél nem fordul elő, ebben látják azt, ami a magyart éppen magyarrá teszi. Mivel ez a különleges faji összetétel magyarságunk lényege, ezt féltékenyen kell őriznünk és gondosan óvnunk miniden minőségi vagy aránybeli eltolódástól. Ilyen értelemben beszélhetünk azután --- úgy vélik --- magyar fajról is, mint egyedülálló faji keverékről.

Ámde nemcsak egy nép vagy nemzet, hanem minden terület lakossága, sőt bármilyen embercsoport is egészen egyedülálló faji összetételű. Tehát hasonló jogon beszélhetnénk pl. szegedi vagy debreceni vagy pestmegyei fajról, avagy éppen nagybirtokos- vagy mágnás-fajról. Ez azonban semmi esetre se fokozná a fajkérdésben a világosságot, sőt csak tovább homályosítaná a már úgyis elég zavaros faj-fogalmat. Ha pedig magyarságunknak éppen a speciális faji összetétel lenne a nélkülözhetetlen lényege, ami nélkül már nem magyar a magyar, akkor a magyarság csak mai adottság volna, mely nem volt és nem lesz többé. Akkor Árpád honfoglaló csapata se volt magyar, mert nyilván lényegesen más volt faji összetételük mint a mai magyarságé és a mai magyarság is nemzedékről nemzedékre mind kevésbé lesz magyar, mert hiszen a faji összetétel minősége és aránya elkerülhetetlenül állandóan változik. Egyébként semmivel sem indokolható, merőben önkényes álláspont volna éppen a mai fajösszetételt vennünk a magyarság lényegének.

Aki pedig e fajösszetétel állandó megőrzésére törekszik, az nyilván nem tudja, mily lehetetlenséget kíván. Mert lehet ugyan a mai faj összetétel egy teljesen meghatározott adottság, de ismeretlen, sőt megismerhetetlen adottság. Hiszen még az egyéneknél is legtöbbször lehetetlen megállapítanunk, hogy mely fajok milyen arányú keveréke. És ami lehetetlen az egyéneknél, még inkább lehetetlen a népnél, nemzetnél, amelynek faji összetétele a soha végig nem vizsgálható egyének faji összetételének összege. Amit e faj összetételről eddig számszerűen megállapítottak, az mind csak bizonytalan, hozzávetőleges adat és lehetséges, hogy egyik-másik arányszámnak esetleg többszőröse szerepel a valóságban. Aki tehát ezt az állapotot fenn akarja tartani, az olyasminek a megőrzésére vállalkozik, amiről nem tudja, hogy mi és mennyi.

De még ha tudnók is a pontos faji összetételt, akkor is gyakorlatilag lehetetlen volna ennek fenntartása. E faji összetétel ugyanis nem csupán a kívülállókkal való keveredés folytán változhat, amit még esetleg a ki- és bevándorlás megakadályozásával elkerülhetnénk. De a teljesen izolált kevertfajú közösség faji összetétele idővel lényegesen módosulhat aszerint is, hogy milyen faji jellegű egyének születnek és halnak meg nagyobb arányban. Minthogy pedig az átöröklésnél --- mint látni fogjuk --- a különböző faji jellegek is pusztán a hatalmunkon kívül álló véletlen szerint öröklődnek tovább vagy esnek ki az átöröklési anyagból, tisztán a véletlentől függ, hogy a kevertfajú egyének utódainál melyik faj elemei fognak nagyobb arányban szerepelni. Azt is lehetetlenség szabályozni, hogy milyen faji jellegű egyéneknek hány utóda legyen, még kevésbé, hogy ezek közül hányan és mikor haljanak meg. Amíg pl. a szabolcsi magyarság évi természetes szaporodása 20.5 ezrelék körül mozog, a más faji összetételű pécsi és bajai magyarságnál már csak negatív szaporodásról, vagyis fogyásról van szó. Mivel pedig a szaporodás a mértani haladvány vagy a kamatos kamatok arányában történik, az ilyen különbségek hamarosan megbontják a faji egyensúlyt. Az élet, a népek, nemzetek élete is folytonos változással jár, megmerevedés csak a halállal következik be.

És, ha valamilyen elképzelhetetlen módon mégis sikerülne állandósítanunk a faji összetételt, vajon mi célja, milyen értéke lehet ennek? A nép, a nemzet érdeke nyilván a fejlődést, a tökéletesedést igényli. E fejlődés pedig azt kívánja, hogy minél értékesebb egyének minél nagyobb arányban szaporodjanak, még ha ezáltal a jelenlegi faji összetétel módosul is. Aki ennek ellenáll, az a fejlődést, a tökéletesedést gátolja és árt a nép, a nemzet érdekeinek. Mert hiszen a fajiság nem önérték, ugyanaz a faji jelleg sok értékes, de éppúgy sok értékellenes hajlamokkal is társulhat.

Azok számára pedig, kik állandóan Nyugatról várják az értelmi megvilágosítást, megnyugtató lehet, hogy a nagy kultúrnemzetek se igyekeznek külön nemzeti fajként díszelegni. A francia gloire-t nem bántja az, hogy nincs francia faj, az angol is hidegvérrel belenyugszik abba, hogy nincs angol faj, sőt még a németek is, akiknél a fajiság valóban nem közömbös dolog, gondosan kerülik a »német faj« (deutsche Rasse) említését. Günther, aki oly határozottan elutasítja még az »árja faj«, a »germán faj«, sőt a »szemita faj« elnevezést is, ma a németek egyik légünnepeltebb fajelméleti szaktekintélye. Ezért ránk nézve se szégyen, ha a mi kicsiny és közismerten nagyon is kevert nemzetünk nem tündököl a külön »magyar faj« dicsőségében.

Vannak ugyan, akik úgy vélik, hogy a fajmítoszt még az esetben is védenünk és terjesztenünk kell, ha teljesen alaptalan, téves, megcáfolható tan. Hiszen --- mondják --- mégis csak a faj- és vérközösség tudata fogja számunkra megteremteni a jövő boldogulásunkhoz szükséges egységet, segíti elő az áldozatkész összefogást.

Eltekintve azonban attól, hogy valótlanságnak tudatos terjesztése olyan meg nem engedett eszköz, amit a legszentebb cél se szentesíthet, még tisztán önző hasznossági szempontból is a leghatározottabban helytelenítenünk kell a fajmítosszal folytatott nemzetboldogítási kísérleteket. Egy nép, nemzet jövő boldogulására nézve sokféle eszköz gondolható el és vitatkozhatunk afelett, melyik közülök a helyesebb. Egy azonban vitán felül áll: jövőnket csillogó délibábokra, légvárakra tartósan építenünk nem lehet. A délibábok ködképei talán ideig-óráig tetszenek, lesznek talán, akik hajlandók is utána szaladni. Ámde a ködkép előbb-utóbb mégis csak széjjelfoszlik, a meztelen valóság kiderül, hitelünk elvész és a kiábrándulásnak végzetes visszahatása lehet. Szilárdan csak igazságra, megdönthetetlen érvekkel körültámogatott alapokra építhetünk és a következményekért csak akkor vállalhatjuk nyugodt lelkiismerettel a felelősséget, ha nem tudatos valótlansággal vezetünk félre tömegeket, hanem a gondos kutatással felismert igazság mellett kitartunk még akkor is, ha ez talán széles tömegek előtt ideig-óráig ellenszenvessé tesz.

És a fajmítosz eltévelyedéseinek keserű gyümölcse máris mutatkozik. Máris sokan vannak, akik a vér és faj előbbrevalóságának hirdetése nyomán megrendültek nemzethűségükben, mert bármily uralom következzék rájuk, mindig találnak őseik között olyanokat, akiknek származása az új uralommal való megalkuvást könnyűvé teszi számukra. Különösen veszedelmes pedig ma, amikor egyidejűleg széles tömegek kényszerülnek családfájuk kutatására, miközben sokan meglepetéssel vesznek tudomást idegen származásukról és kénytelenek feleleveníteni a mindenhatónak hirdetett vér és faj rég elfeledett kapcsolatait. Sokan lehetnek, akik idegen eredetüket felfedezve egyszer csak arra az ötletre jutnak, hogy fajuk, vérük másfelé vonzza őket. Ezért képesek egy alaptalan, divatos jelszóért megtagadni azt a szellemi és erkölcsi közösséget, amihez a közös környezet, közös sors, közös érdek, közös jólét vagy küzdelem, közös öröm és bánat, közös történelmi szerep fűzte eddig őket és amely közösséghez családjuk talán már sok nemzedékkel ezelőtt önként, minden erőszak nélkül, sőt esetleg éppen ellenségtől, vagy éhségtől menekülve csatlakozott. Pedig ha a vér, a faj volna az elsőbbrendű kapocs, ugyancsak nehéz volna eldönteni, hogy végül melyik közösséghez tartozunk. Mert ki tudja, mennyi és miféle faj- és vérközösségekből származtak régebbi elődeink.

A fajmítosz csak robbant, csak destruál, de építeni, szilárd közösséget kialakítani nem tud. Ezért nemcsak elméletileg téves, hanem gyakorlatilag is hasznavehetetlen, sőt veszedelmes. Bár elismerjük a test, a vér, a faj jelentőségét, de nem szabad megfeledkeznünk a lélekről a szellemről sem és, ha nem is tagadjuk a test, a vér szerinti leszármazás, átöröklés fontosságát, hangsúlyoznunk kell a szellemi leszármazás, örökség, hagyományok értékét, erejét is. Hiszen a nép, a nemzet szempontjából az utóbbi a fontosabb.

6. Zsidóság és fajiság

A zsidókérdés,
az antiszemitizmus a kultúremberiségnek immár többezer éves problémája,
amely hol hamu alatt lappangva parázslik, hol heves lángra lobban,
de végleges megoldást mindmáig nem nyert.

A fajmítosz hívei most úgy vélik, hogy nekik sikerült e kérdést is gyökerénél fogva
megragadni és radikális gyógymódját megtalálni.
Szerintük ugyanis e kérdés,
mint az emberiség minden egyéb nagy történelmi problémája, alapjában véve tisztán faji kérdés.
Ha tehát a zsidóságot következetesen mint fajt kezeljük,
e kérdés gyökeresen és egyszersmindenkorra megoldódik. Minthogy pedig a zsidókérdés
a világháború után sok helyen ismét akut bajjá vált,
sokan tisztán antiszemitizmusból kezdtek érdeklődni a fajkérdés iránt is,
illetve a fajelméletet és az antiszemitizmust teljesen azonosították egymással.
Ezzel azután sikerült mindkettőt még jobban elhomályosítani,
minthogy a faj mibenléte és a zsidókérdés lényege is mitikus ködbe veszett.
Hogy e kérdésnél mennyire a mítosz uralja a logoszt,
mutatja az is,
hogy egyesek idegesen fogadják, rossz néven veszik vagy kifejezetten elutasítják már e
kérdés tárgyilagos vizsgálatát is,
attól való félelmükben, hogy esetleg más eredményre vezet,
mint ami szenvedélyeiket kielégítené.

Amióta a fajmítosz szélesebb körökben elterjedt, meglehetősen általánossá vált az a vélemény,
hogy a zsidóság faj,
sőt egyesek szerint a legtisztább vagy talán éppen az egyedül tiszta faj;
hiszen a zsidóság keveredik legkevésbé e többi népekkel.
És e véleményt vajmi kevéssé tudja kiküszöbölni a komoly antropológusoknak az az egyöntetű véleménye, hogy ilyen faj egyáltalán nincs. Pedig még Günther is, aki aligha vádolható túlzott filoszemitizmussal, tagadja a zsidó faj létezését, sőt éppen a sokszoros fajkeveredést tartja
a zsidóság egyik legjellegzetesebb vonásának.

Igaz, ugyan, hogy a zsidóság hosszú századokon át élt részben önkéntes, részben rákényszerített elkülönülésben és ma is a többi népeknél kevésbé keveredik. A zsidóság általában kevésbé törekszik és a múltban is ritkábban törekedett prozeliták szerzésére, vallásának idegenek között való terjesztésére. Mégis a zsidóság sokezer éves történetében ismételten voltak korok, amikor az idegenekkel való keveredés és a térítgetés ugyancsak dívott. E nép viszontagságos sorsa, sokféle vándorlása, szétszórtsága, keveredése következtében fajilag is igen különböző, sokféle elemet vett fel a zsidóság átöröklési anyagába.

Már az ószövetségi zsidóság is sokféle keveredésen ment át, ami a szent iratokból is számos helyen kétségtelenül kiviláglik. Így pl. a babiloni fogság után Ezdrás elkeseredetten említi az idegen asszonyokkal kötött házasságokat. Izrael népe, a papok és leviták, nem váltak el a tartományok népeitől, és azok, tudniillik a kananeusok és ferezeusok, a jebuzeusok és ammoniták, a moabiták és egyiptomiak és amorreusok útálatosságaitól, mert azok leányai közül vettek maguknak és fiaiknak [t. i, feleségeket], és a szent ivadékot a tartományok népeivel elegyítették.(Ezdrás I. 9, 1---2.) És, bár Ezdrás sok heves jelenet, sírás, böjtölés, imádkozás, palástjának, hajának és szakállának tépdesése után rá is tudta venni a népet az idegen asszonyok elbocsátására, alig tehető fel, hogy ezzel minden idegen vér kiküszöbölődött volna Izrael népéből. Rut, Dávid király egyik őse szintén idegen, moabita nő volt. Salamon király 700 felesége és 300 ágyasa között is sok volt az idegen nő, fáraó leánya, moabiták, ammoniták, idumeusok, szidoniusok és heteusok (Királyok III. könyve 11, 1---3). De az Újszövetség is utal arra, hogy a zsidóság nem mindig zárkózott el idegenek befogadásától. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! --- mondja Jézus (Máté 23, 15) --- mert körüljárjátok a tengert és szárazföldet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek, és midőn azzá lett, a gehenna fiává teszitek őt kétszerte inkább magatoknál.« Egészen bizonyos tehát, hogy már az ószövetségi zsidóság is fajilag erősen kevert nép volt és külön zsidó fajról már akkor se lehetett szó.

A kereszténység első századaiban nemcsak a keresztény, hanem a zsidó vallás is erősen terjeszkedett. A zsidó hittérítés többé-kevésbé a népvándorlás századaiban is tovább folytatódott. Olykor egész néptörzsek tértek át a zsidó vallásra. Így nevezetes a VIII. században az akkor hatalmas kazárok uralkodójának, előkelőségeinek és a nép nagy részének áttérése a zsidó vallásra. Később, a népvándorlás hullámainak lecsendesedésével és a keresztény világrend kialakulásával a prozeliták száma mind ritkább lett, de szórványosan mindenkor akadtak zsidó hitre áttérők, bár kétségtelen, hogy az utolsó ezer év folyamán ezek száma aránylag jelentéktelen.

Ezeken a legitim keveredéseken kívül azonban számításba kell vennünk még az illegitim vérkeveredést is. Ez történt egyrészt erőszakos úton, főleg a nagyszámú zsidóüldözés folyamán, amikor a zsidó nő a katonák vagy a tömeg szabad zsákmányává lett. Történt azonban számos esetben erőszak nélkül akár az erős érzékiség, az erkölcsi gátlás hiánya, akár a nyomor következtében, vagy pedig anyagi és egyéb előnyökért. Maga H. Coudenhove-Kalergi gróf, az antiszemitizmus egyik legismertebb ellenfele említi,[41] hogy Dél-Amerika, Konstantinápoly, Levante, részben India, Szibéria és Egyiptom nyilvános házait egész Singaporeig és Hongkongig galíciai zsidó nők népesítik be és hogy e házakat a lengyel zsidók Európából látják el élő árukkal, mégpedig csaknem kizárólag zsidó nőkkel. Ha ez mindjárt az orosz és a galíciai zsidóság szörnyű nyomorával magyarázható is, mint a zsidóbarát gróf állítja, nem változtat azon a tényen, hogy a zsidó nők egy része nem megközelíthetetlen az idegenek számára. Ez pedig tárt kaput nyit az ellenőrizhetetlen, illegitim vérkeveredésnek.

Másrészt a zsidóság is időnkint óriási tömegekben olvadt be a környező népekbe. A több évezredes zsidóüldözések során, amik nemcsak Európában és nemcsak keresztény népek részéről folytak, gyakran nem volt más választás a zsidó tömegek számára, mint áttérni és ezzel a környező népbe olvadni, vagy meghalni. Természetesen bármelyik választással elvesztek a zsidóság számára. De a békés áttérés is, főleg a kereszténység első századaiban, majd újabban a felvilágosodás és a liberalizmus, valamint az ezekkel járó emancipáció hatására állandóan és fokozódó arányban folyik. Mindig nagyobb tömegek morzsolódnak le a zsidóságból és keverednek bele a környező népekbe.

Míg a diaszpórában élő zsidóság legalább is bizonyos korokban jelentékenyen keveredett a környező különféle népekkel, addig á kevésbé kevert palesztinai zsidóság Jeruzsálem pusztulásával nagyrészt kipusztult, szétszórótott, nemzeti létét elvesztette és helyét idegenek foglalták el. Így azután a mai zsidóság faji összetétele már jelentékenyen különbözik az ószövetségi zsidóságétól.

És ha a mai zsidóságot antropológiailag vizsgáljuk, akkor is kétségtelenné válik, hogy nem egységes fajjal állunk szemben. Az összes faji jegyek, a testmagasság, koponyaalkat, haj-, bőr-, szemszín, termet, orr stb. oly széles variációt, oly tarka változatosságot mutatnak, ami egy fajon belül lehetetlenség. Alacsony és magas termet, zömök és nyúlánk testalkat, vörös, szőke, barna és fekete haj, rövid és hosszú koponya, kerek és hosszúkás arc, különböző orr, valamint a bőrnek világos és sötét árnyalatai egyaránt gyakoriak a zsidóság körében. Márpedig mindezek más és más fajt jellemeznek, és ha a zsidóságot ezek után is egy fajnak tartanók, akkor az egész emberiség körén belül tagadnunk kellene minden fajkülönbséget.

Nincs egyetlen olyan öröklődő faji vonás sem, ami minden zsidót és csakis zsidót jellemezne. Ha volna ilyen, nem lenne szükség a sokszor oly körülményesen megszerezhető árja-igazolványokra, amint a négernél vagy a kínainál sincs szükség arra, hogy okiratok alapján állapítsuk meg idegen fajiságát. Ezért lehet a zsidó származás kétséges, lehet a zsidó származást letagadni és lehet csaknem mindenkit zsidó származással gyanúsítani. Ezért vannak, akik nem hajlandók magukat törvényesíttetni, mert így semmi se bizonyítja rájuk az illegitim zsidó apát, sőt vannak (o tempora!), akik egyenest törvényteleníttetésüket kérik,[42] hogy akár édesanyjuk emlékének meggyalázása árán is szabaduljanak attól a »fajtól«, amihez tartozásukat egyedül a (szerintük téves) anyakönyvi feljegyzés mutatja. Így azután a zsidóság nem antropológiai, hanem legfeljebb anyakönyvi fajnak tekinthető, amihez tartozást nem az antropológusok, hanem egyedül az anyakönyvvezetők állapíthatják meg.

Igaz, hogy gyakoriak az egész jellegzetes zsidó típusok, de mennyi közöttük a nem jellegzetes, akit semmi esetre se gondolunk zsidónak mindaddig, míg az anyakönyvi adatok megismerése után egy »mindjárt láttam« felkiáltással fel nem fedezzük benne a »zsidó faj jellegzetes vonásait«. És megfordítva, sokszor gondolunk zsidóknak olyanokat, akik kétséget kizárólag igazolni tudják nemzsidó származásukat. Egyébként kit nem tartanának egészen jellegzetes, kétségtelen zsidónak, ha kaftánban, pájesszal és »hernyókalappal« jelenne meg ismeretlenek között. Márpedig a kaftán, pájesz és hernyókalap nem öröklődő faji vonások.

A jellegzetesnek tartott zsidó típusoknál is sokszor vajmi nehéz volna megmondanunk, hogy tulajdonképpen mik azok a vonások, amiket jellegzeteseknek tartunk. Rendszerint nem is egyes vonások azok, hanem inkább az egész összbenyomás idegenszerűsége. Viszont e jellegzetes idegenszerűségben van sok olyan tényező is, ami inkább a környezethatásból származó és így a nem öröklődő paratípushoz, a másodlagos jellemvonásokhoz tartozik. Ilyenek pl. bizonyos foglalkozás, öltözet, magatartás, modor, beszéd, gesztus, mozgás stb.

Ezek szerint tehát nyilvánvaló, hogy zsidó faj éppúgy nincs, mint ahogy nincs magyar, keresztény vagy árja faj sem. Ezért a zsidókérdés sem faji kérdés. Aki zsidó faj ellen küzd, éppoly nemlétező valami ellen folytat harcot, mint a boszorkányüldözők. Tehát »de strigis, quae non sunt...«

A zsidóság nemcsak külön fajnak nem tekinthető, de nem sorolható semmiféle egységes fajhoz, tehát az ú. n. »szemita fajhoz« sem. A szemiták tulajdonképpen szintén nem egy fajt, hanem egy nyelvcsaládot alkotnak, amelyhez tartoztak és nagyrészt ma is tartoznak Mezopotámia, Asszíria, Babilónia, Fönícia, Palesztina, Arábia, tehát a Földközi-tengertől a Tigris és Eufratesz vidékéig eső terület, valamint Arábia és Észak-Afrika partvidékének lakói. Az ószövetségi, héber anyanyelvű zsidóság szintén ide tartozott, a mai zsidóság túlnyomó része azonban már elhagyta a héber nyelvet, ezzel a sémi nyelvcsaládot is és ama nyelvcsaládok számát szaporítja, amilyen anyanyelvet átvett. Antropológiailag a sémi nyelvű népek nagyrészt a keleti vagy az előázsiai fajhoz sorolhatók, a zsidóság azonban a sok keveredés folytán ebből a fajból is már aránylag csak keveset őrzött meg, minden esetre kevesebbet, mint a sémi népek legtöbbje. A zsidóság nagy része ma egyáltalán nem számítható e fajhoz. Ezért a zsidóellenes mozgalomnak »antiszemitizmus« elnevezése sem egész helyes. Hiszen eszerint az arabok a legjellegzetesebb szemiták és egyúttal a legfanatikusabb antiszemiták volnának, ami kissé ellentmondó elnevezés. Az antiszemitizmus helyett megfelelőbb elnevezés volna az »antijudeizmus«.

A zsidóság tehát semmiképp se tekinthető fajnak. Viszont nem is csupán felekezet, mert nemcsak egyszerű felekezeti különbség választja el a szomszédos népektől. Nemzetnek se tekinthető, amióta a zsidó nemzeti állam és a zsidóság politikai önállósága megszűnt. Mi hát akkor a zsidóság?

A komoly fajelmélet a zsidóságot rendszerint népnek mondja, amely éppúgy különböző fajok keverékéből alakult ki, mint a többi népek. Ámde a zsidóság az átlagos népfogalomtól is jelentékenyen eltér. Itt azonban nem a faji összetételének sajátossága a leglényegesebb. Hiszen a zsidóság, főleg az európai zsidóság, éppúgy csak az európai és a közelkeleti fajok elemeit tartalmazza, mint a többi európai népek, legfeljebb más arányban, amennyiben több van benne a keleti fajelemekből. Minthogy pedig minden nép más és más faji összetételű, így faji összetétele alapján a zsidóság legfeljebb kevertebb és keletibb jellegű nép volna, mint az európai népek átlaga.

Sokkal nagyobb különbséget jelent azonban minden más néppel szemben az,
hogy a zsidóság a természetes viszonyoktól,
a normális, átlagos környezethatástól eltérő körülmények között, mesterséges, szinte természetellenes úton kialakult nép. Míg a többi népek természetes életkörülmények között, nagyobbrészt egy tömegben, természetes társadalmi tagoltságban, a szomszédokkal állandó vérségi, kulturális, vallási, politikai és társadalmi kölcsönhatásban és többé-kevésbé szabadon fejleszthették ki népi sajátságaikat, a zsidóság mintegy kétezer éven át mindezt nélkülözte. A zsidóság nemzeti államuk megszűnése óta a világ minden tájára kisebb csoportokban szétszórva él. Ősi vallásához és a belőle folyó szertartásokhoz, tilalmakhoz, hagyományokhoz való szigorú, fanatikus ragaszkodás már önmagában is elkülönítette a szomszédos népektől. Ehhez járult még az évezredes gettóélet.
Ebben a zsidóság a környező népek politikai, társadalmi és kulturális és
nagyrészt gazdasági életéből is kizárva,
a legtöbb polgári jogtól megfosztva, a többi népek arányosan eloszló sokféle
foglalkozása helyett csak bizonyos csekélyszámú foglalkozási körre szorítva élt és állandó üldöztetéseknek, megaláztatásoknak volt kitéve.

Míg a többi európai népek a görög-római kultúra és a keresztény vallás hagyományain nőttek fel, a zsidóság közöttük egy egészen más világot képviselt, valósággal idegen test volt a befogadó népben. Mások voltak vallási, népi, politikai és kulturális hagyományai, mások a hősei, tekintélyei, vezérei, mások a szokásai, szertartásai, mások az ünnepei, öröm- és gyásznapjai, mások a vérségi, rokoni kapcsolatai, mások céljai, vágyai, másokat szeretett és gyűlölt, más eszmék után igazodott. A keresztény Európának vannak közös, nemzetközi vezéralakjai, nagy tudósok, művészek, államférfiak és szentek, akiket a gettózsidóság nem ismert, vagy nem is akart tudni róluk. Viszont a zsidóságnak is voltak nemzetközi vezérei, akiket pedig a keresztény Európa nem ismert.

Mindezek olyan alakító és kiválasztó hatásokat jelentettek, amikhez hasonlóakon egyetlen más nép se ment át és ami a zsidóságot minden más néppel szemben nagymértékben idegenszerűvé formálta.

Aki a gettóéletet és az üldöztetéseket nem bírta, az elpusztult vagy beolvadt a környező népekbe. Így azután a gettó egy egész különleges embertípust tenyésztett ki, részben öröklődő, részben magáravett hajlamokkal. Természettől fogva ugyan egy faj se rendeltetett gettóéletre, de ilyen kitenyésztés a legkülönbözőbb fajú egyének között is végbemehet. És ha bizonyos korokban vagy egyes helyeken a zsidóság nem is élt szorosabb értelemben vett gettóéletet, élete azért legfeljebb csak fokozatban különbözött a gettótól.

A zsidóságnak a gettó által kialakított vonásai között egyaránt vannak előnyösek és hátrányosak. Minthogy a zsidóság, mint csekély számú kisebbség, fizikai erővel nem szállhatott szembe ellenségeivel, a testi munkából, földmívelésből, iparból pedig kizáratott, csak az értelmi fejlettség, élelmesség, mozgékonyság, simulékonyság útján remélhetett sikert. Tehát elsősorban ezek a hajlamok tenyésztődtek ki benne. Ezzel magyarázható a zsidóság átlagának tagadhatatlanul fejlett intelligenciája, amivel a szellemi életben aránytalan vezetőszerepet hódított magának. El kell ismernünk, hogy aránytalanul sok kiváló, sőt Nobel-díjas tudós, művész, író akad közöttük és általában aránytalan a zsidó intellektuelek szellemi fogyasztórétege is. Az élelmesség, mozgékonyság különösen képessé tette a megváltozott viszonyok ügyes kihasználására (háborús nyerészkedések). A simulékonyság, emberismeret, alkalmazkodó és beleélő képesség pedig nagy előnyt jelent számára mindenütt, ahol embereket megnyerni, meggyőzni vagy rászedni lehet. Ez segíti elő ma is az ügyvédi, orvosi, újságírói, politikai és főleg az üzleti életben való érvényesülését. Minthogy a zsidóság túlnyomó része egy évezred óta szinte kizárólag üzleti ügyekkel, kereskedelemmel foglalkozik, ezzel az évezredes múlttal nehezen vehetik fel a versenyt azok, akiknek családjában az üzleti élet mindeddig idegen terület volt. Ezért, ha egy alapjában nem kereskedő-nép szabad versenyben minden védelem nélkül ki van szolgáltatva a zsidó kisebbség üzleti törtetésének, a gazdasági élet terén a hatalom, sőt szinte diktatórikus irányító szerep hamarosan az idegen kisebbség kezébe jut. Mindezekhez hozzájárul az évezredes viszontagságok között kifejlődött szívósság, szorgalom, kitartás, összetartás és a csüggedetlen újrakezdés hajlama a sikertelenségek, csapások, megpróbáltatások után.
Hiszen aki csüggeteg, gyenge, gyáva lelkületű, volt, az
az üldöztetések folyamán vagy elpusztult, vagy más módon vált ki a zsidóságból.

Másrészt ugyancsak az eddigi viszontagságos élet, az elnyomott kisebbségi sors állandó érzete, a sok idegtépő élmény, a folytonos idegfeszültség és az egyoldalúan intellektuális irányú kitenyésztődés a zsidóságot lelkileg nagy mértékben diszharmonikussá, mesterkélt beállítottságúvá tette. A felsőbbrendűségnek, sőt egyenest Istentől való kiválasztottságnak érzete kapcsolatban sokszor az emberi méltóságot is mélyen megalázó helyzettel, a túlzott önérzet és egyidejűleg folytonos meghunyászkodás, a hatalomra, uralkodásra vágyakozás és az állandó elnyomottság egészen más lelkületet alakít ki, mint amilyen egy szabad, önálló népben kifejlődhet. Mindehhez hozzájárult, hogy a zsidóság bármerre fordult, mindenütt kisebbségnek érezte magát. Nem állt mögötte zsidó többségi állam, zsidó szuverenitás, zsidó haza, ahol otthon és minden üldözéstől védve érezhette magát, ahol egyedül ő uralkodott, maga dönthetett sorsa felett és nem volt kiszolgáltatva a többség sokszor szeszélyesen váltakozó jóakaratának vagy önkényének. Mindez képmutatóvá, kétszínűvé, ravaszkodóvá tette a zsidóságot környezetével szemben. Ahol pedig a nyomás engedett, a belső feszültség, az elfojtott keserűség, gyűlölet, bosszúérzet, a túlkompenzált fogyatékosságérzet mohó telhetetlenséggel kereste a kielégülést.

Ez a magyarázata annak, hogy a zsidóságnak aránytalanul nagy a száma és a szerepe a felforgató elemek között. Elégedetlen, elkeseredett, felforgatásra hajló egyén természetesen nemzsidók között is mindenkor bőven akadt. Ezek azonban nagyobbrészt csekély intelligenciájú, tehetetlen, szervezetlen elemek, akik a vezető rétegektől elhagyatva örömmel veszik, ha néhány zsidó vezető nagyobb intelligenciájával, mozgékonyságával, szívósságával megszervezi őket. És a zsidóságban saját sorsából kifolyólag sokszor nagyobb őszinte megértés is nyilvánul meg a nyomorral, az elnyomottsággal szemben. Így az elégedetlen tömegek és a zsidóság nagy része könnyen egymásra találnak, miközben a vezetőszerep a felforgató törekvésekben a zsidók kezébe csúszik át. Ezért fenyeget a zsidóság részéről fokozott mértékben a felforgató, robbantó, destruáló törekvések veszedelme.

A zsidóságban az utolsó kétezer év különösen a kereszténységgel, főleg pedig annak legrégibb és leghatalmasabb képviselőjével, a római egyházzal szemben fejlesztett ki szinte ösztönszerű gyűlöletet. Legnagyobb ellenségét kétezer év óta a kereszténységben látja, ezért találunk az egyházellenes irányzatokban is aránytalanul sok zsidót. A destruktív törekvésű zsidóság legnagyobbrészt azonban ama rétegből kerül ki, mely már régi vallását nem hajlandó követni, viszont új vallást se tud őszintén felvenni és így semmiféle valláserkölcsi gátlásai se korlátozzák káros hajlamainak megnyilvánulását.

Mi volt azonban a zsidóság hosszú elkülönültségének, gettóéletének oka? A zsidóság idegenszerűsége a többi népekkel szemben nyilván nem a gettóélettel kezdődött. Hiszen éppen a már eredetileg meglevő idegen volta idézte elő az önkéntes, majd önkéntelen elkülönülést. A hosszú gettóélet csupán nagy mértékben fokozta a zsidóságnak idegen voltát. Az elkülönülés kezdetben, kizárólag vallási motívumokból származott. Az ószövetségi zsidóságban gyakran megnyilvánult a hajlam a környező népekkel való keveredésre, de a próféták az Egyisten-hit veszélye miatt újból és újból elkülönülésre bírták a zsidóságot. Az �"szövetség tele van a keveredésre és az elkülönülésre való törekvés küzdelmével. De a környező népek is pusztán vallási alapon nagy mértékben idegennek érezték a zsidóságot. A pogány népeknél kevésbé volt szigorú hitrendszer, könnyebben be tudtak fogadni idegen vallási elemeket, isteneik légiói mellett pedig nem sokat számított, hogy eggyel több vagy kevesebb istennek hódolnak. Különösen a hellenizmus korában, vagyis a Krisztus előtti és utáni néhány évszázadban keveredtek egymással a különféle vallási kultuszok. Ezzel szemben a zsidóság mindvégig kitartott ősi monoteizmusa, az ő egyedül igaz Istene mellett. Éppen ebben, a tiszta egyistenhit fenntartásában állott a zsidóság nagy világtörténeti szerepe.

A környező pogány népek számára azonban érthetetlen volt a zsidóság vallási makacssága,
akik készek voltak inkább bármily üldöztetést, sőt vértanúságot is vállalni,
minthogy a sokistenhívő pogány népek módjára meghajoljanak a hódító nép istenei előtt.
Azt pedig a pogányok éppen nem voltak hajlandók tűrni,
hogy
isteneiket a zsidók semmiségeknek, ocsmányságoknak tartsák
. Nem volt érzékük ahhoz, hogy a monoteizmus lényegszerűén türelmetlenebb,
megalkuvásnélkülibb.

Nem kevésbé nyilvánult meg azonban a zsidó vallási türelmetlenség a kereszténységgel szemben is.[43] Krisztust, akiben nem akarták felismerni az ígért Messiást, a gyalázat fájára juttatták, majd hasonló dühvel fordultak tanítványai és az első keresztények ellen. Általános keresztényüldözés indult meg a zsidóság részéről, mint ez az újszövetségi történetekből közismert.

A kereszténység elterjedésével és hatalomra jutásával azután a gyűlölködés és üldözés mindinkább kölcsönössé lett. A durvábblelkű keresztény tömegek gyűlölete a zsidók ellen a középkortól kezdve hosszú századokon át nem egyszer nyilvánult meg sajnálatos kegyetlenkedésben, pogromban. Ezt azután a zsidók se voltak hajlandók pusztán üldözőikért való jámbor imádkozással viszonozni, így folyt hosszú századokon át a keresztény és a zsidó tömegek között a kevésbé nemes verseny és a vallási fanatizmus sokszor hátborzongató kegyetlenségekre vetemedett --- egyesek hite szerint --- Isten nagyobb dicsőségére. A hivatalos egyház, a pápák és a püspökök azonban a keresztény erkölcs parancsai szerint a zsidókat üldözőik túlkapásaival szemben mindenkor védelmükbe vették, mint ezt maguk a zsidók is elismerik. Ebben a kereszténység főpapjai nem követték a Krisztusgyilkos zsidó főpapok példáját.

A zsidóellenes közhangulat főoka
kezdettől fogva vallási jellegű volt.
A keresztény ember már gyermekkorától fogva Megváltójának gyilkosait látta bennük.
A legfőbb,
leggyakoribb vád pedig a zsidók ellen a középkorban a kereszt, a szent ostya meggyalázása,
általában a keresztény tömegek legszentebb vallási érzületének megsértése volt.
Ehhez járultak azonban gazdasági és társadalmi motívumok is.
A zsidóság kiszorulva a földművelésből és az iparos céhekből,
mindinkább a kereskedelemre, adó- és vámbérletekre összpontosította tevékenységét.
Itt azután bőven kiélhette önzését, kapzsiságát, mammonizmusát.
De ugyanígy kielégíthette a keresztények iránti ellenszenvét is a megszorultak helyzetének kihasználásával, a tartozások szívtelen behajtásával, a kereskedelemben tanúsított különféle lelkiismeretlenségekkel.

A zsidók e kíméletlen mohóságát olykor a megszorult középkori fejedelmek is kihasználták. A zsidó uzsorásokat mintegy szivacsként alkalmazták és amikor már valamely területen kellően kiszipolyozták a népet, az összeharácsolt vagyont különböző intézkedésekkel kifacsarták belőlük, esetleg vagyonuktól teljesen megfosztva, kiutasították vagy más helyre telepítették át őket, hogy ott újra teleszívhassák magukat. A kizsákmányolt keresztény tömegeket ez azonban a végletekig elkeserítette a zsidósággal szemben.

A zsidók politikai és nemzeti szempontból is nagyrészt megbízhatatlanok voltak. A nép sokszor árulókat, kémeket látott bennük, nem mindig alaptalanul.

Míg kezdetben a zsidóság a keresztényekkel szemben érzett gőgből, megvetésből, gyűlöletből hajlott az elkülönülésre, később, mintegy a X. századtól kezdve mind több helyen már kényszerítették őket megszégyenítő, megalázó gettóéletre.

A zsidók és a keresztény népek hosszú pörében gyakran nehéz pártatlan igazságot szolgáltatni. A források nagyon sokszor egyoldalúlag csak az egyik vagy a másik fél sérelmeit emlegetik és szinte csak kivételképpen tételezhetjük fel egyes esetekben az elfogulatlanságot. Annyit azonban kétségtelenül megállapíthatunk, hogy mindkét részről történtek súlyos sérelmek. De kétségtelen az is, hogy a gyűlölet tüzét először a zsidóság lobbantotta lángra és a zsidóság sohase viselte a sérelmeket oly türelemmel és szelídséggel, mint az első keresztények. Ahol tehát a küzdelemben a zsidóság alul maradt, nem nagyobb türelmességük, csupán kisebb erejük miatt történt és ha kellő hatalmuk lett volna hozzá, bizonyára semmivel se lettek volna kevésbé kegyetlenek üldözőiknél.

Bármi volt azonban a múlt századok zsidóellenes közhangulatának oka, bizonyos, hogy faji ellenszenv ebben nem szerepelt. Hiszen a leghevesebb zsidóüldözések korában a fajkérdést még egyáltalán nem ismerték és a kikeresztelkedett zsidóval szemben megszűnt minden további üldözés, holott fajisága a keresztséggel nyilván nem változott. A jelszó a legrosszabb esetben is csak ez volt: kikeresztelkedni vagy pusztulni! Tehát a múlt zsidóüldözéseit mint a faji ellenszenv ösztönszerű, természetes voltának bizonyítékait emlegetni, amivel a faj mítosz irodalmában oly sokszor találkozunk, legalábbis nagyfokú anakronizmus.

A felvilágosodás, a liberalizmus a zsidósággal szemben engesztelődé irányzatot indított meg és a francia forradalom után Európában megkezdődött az emancipáció, megjelentek a zsidók egyenjogúsítására vonatkozó törvények. Ámde az évezredeken át elkülönülten élt zsidóságot egyszerre a keresztény népek közösségébe átemelni, a világokat jelentő különbséget hirtelen eltüntetni, az évezredes mérgezett légkört egy csapásra eloszlatni törvénnyel nem lehetséges. Ezt érezte a zsidóság éppúgy, mint a keresztények. Az emancipációs törvény inkább csak a tünetet próbálta kezelni, de nem az okot gyógyítani, így azután nem is oldotta meg a zsidókérdést. Ez tovább is nyitott probléma, mely körül a vita egyre tart és divatszerűen változik a tömegek közhangulata. Olykor szentimentális elérzékenyüléssel mindenkép kárpótolni akarják a zsidóságot a múlt sok üldöztetéséért, megfeledkezve arról, hogy sok minden volt a zsidóság rovásán is. Máskor viszont szinte hisztérikus judeofobiával mindenben csak zsidókérdést látnak és mindent ki akarnak irtani, ami csak valamiképp emlékeztet a zsidóságra, nem gondolván arra, hogy az európai szellem át van itatva kitörülhetetlen zsidó elemekkel is.

Az Új- és a tőle elválaszthatatlan �"szövetség, valamint a kereszténység szerzői és első terjesztői zsidó származásúak voltak, a tízparancsolatot a zsidóság útján ismertük meg, az európai művészet legremekebb alkotásai, a templomok, utak, közterek tele vannak zsidó származású személyek képmásaival, a naptár, a heti beosztás, az ünnepek mind közvetlenül vagy közvetve a zsidóságra emlékeztetnek. Aki mindezektől szabadulni akar, az kénytelen kilépni az egész európai kultúra közösségéből. Oktalanság volna tehát mindentől iszonyodni, ami valamilyen kapcsolatban van a zsidó nép történetével.

A zsidókérdés körül legújabb, legdivatosabb irányzat azonban a faji antiszemitizmus, mely a zsidóságot fajnak, a zsidók hibáit faji sajátságoknak nyilvánítja és hallani sem akar arról, hogy azok megváltoztathatók. Ámde ez éppen nem megalapozott, nem is következetes és főleg nem emberséges állásfoglalás. Alaptalan, mert, mint ismételten hangsúlyoztuk, zsidó faj nincs. Így nem lehet szó valamilyen ösztönszerű faji ellenszenvről sem a zsidósággal szemben. Akik ilyesmire hivatkoznak, elfelejtik, hogy ez az ellenszenvük egy zsidóval szemben sem jelentkezik, ha nem tudják róla, hogy zsidó. És nem egyszer előfordul, hogy az ösztönös faji ellenszenv leghevesebb hirdetői egyszer csak meglepetve kénytelenek felismerni saját magukban is a zsidó vért.

De következetlen is a faji zsidógyűlölet, mert, ha a zsidóság hibái levetkezhetetlen faji vonások, akkor erről a zsidók valóban nem tehetnek. Akinek csak ilyen hibái vannak, az nyilván a legbűntelenebb lény, akit legfeljebb sajnálni lehet, de gyűlölni nem. És nem is emberséges valakit gyűlölni, üldözni olyasmiért, amitől legjobb akarata mellett se szabadulhat. A középkor minden kegyetlenkedése mellett egy utat mindig nyitva hagyott a zsidók számára: a keresztséget. A faji antiszemitizmus azonban még ezt a menekvési lehetőséget is elzárja előlük.

Itt tehát csak kétféle észszerű, következetes magatartás van.
Vagy levetkezhetetlen faji sajátságnak tartjuk a zsidóság hibáit és
akkor legfeljebb szánalmat érezhetünk irántuk, mint sajnálatos születési hibákban szenvedő,
de egyénileg ártatlan emberi lények iránt. Vagy pedig lehetségesnek tartjuk a zsidó hibák és idegenszerűségek levetkőzését, de akkor ehhez meg kell adnunk a lehetőséget,
méltányolnunk kell az erre irányuló őszinte törekvést és megértéssel segítenünk kell
a sokszor emberfeletti nehézségek leküzdésénél.

Az eddigiek szerint nyilván ez utóbbi felfogáshoz kell csatlakoznunk. Ezért egyrészt nem tudjuk oly könnyen megadni a felmentést a zsidóságnak hibáival szemben, másrészt azonban lehetségesnek találjuk a zsidókérdés észszerű és emberséges megoldását. A zsidó hibákkal és idegenszerűségekkel való szakításhoz kétségtelenül legdöntőbb lépés a keresztség őszinte felvétele. Igaz, hogy a zsidó testi sajátságán a keresztség vajmi keveset változtat, amint a néger csak néger, a sánta csak sánta, a púpos csak púpos marad a keresztség után. Ez azonban nem igazolja, hogy lélekben sem idézhet elő változást a keresztség. Lehet, hogy a megkeresztelt zsidó nem lesz mindjárt 100%-os keresztény, de már nem is 100%-os zsidó többé, utódaikban pedig mind teljesebbé válhat az asszimiláció.

A legnagyobb nehézséget e kérdésnél a pszeudo-asszimiláció okozza, amikor egyesek pusztán hitközömbösségből és hasznossági szempontból csak külsőleg törekesznek látszatasszimilációra.
Ezek azután nehézzé teszik az őszintén asszimilálódni szándékozók helyzetét is. Az egyéni különbségtétel e téren nehéz, de szükséges.

További fontos lépés volna a zsidóság asszimilációja érdekében a zsidók arányosabb eloszlása a különböző foglalkozási ágakban. Ezt intézményesen is elő kell segíteni, sőt szükség esetén kikényszeríteni. Folytonosan új tömegek állandó, vagy nagy tömegnek hirtelen asszimilálása azonban azzal a veszéllyel jár, hogy a befogadó nép is bizonyos mértékig judeizálódik, gettószellemmel fertőződik.

Ama zsidók számára pedig, akik asszimilálódni lelkiismeretük szerint nem tudnak vagy nem akarnak, nincs más megoldás, mint a cionizmus, az önálló zsidó állam létesítése. Ezt nemzetközi úton kell létrehozni, azután lehet szó a zsidóság egy részének eltávolításáról. A földön joga van minden egyénnek és minden népnek az életlehetőséghez. Viszont minden államnak megvan a joga minden olyan intézkedéshez, amit a közjó megkíván és az igazságosság megenged. Így az állam a közjó érdekében és a szükséghez mérten bizonyos korlátozó és védelmi intézkedéseket tehet és kell is tennie a zsidóság mohó túlhatalmasodásával szemben igazságos és emberséges korlátok között, éspedig annál inkább, minél idegenebb, minél kevésbé asszimilált zsidókról van szó. De ugyanez áll fajra való tekintet nélkül minden túlhatalmasodással fenyegető idegenre.

II. AZ Ö--RÖ--KLÉSTAN ALAPVONALAI

1. Az átöröklés biológiája

A fajiság velünk születik, öröklődik. Ha tehát a fajkérdésben határozottan, öntudatosan akarunk állást foglalni, nélkülözhetetlenek bizonyos örökléstani alapismeretek. Ezért az alábbi örökléstani fejtegetések során a fajmítosszal szemben kifejtett nézeteink további tudományos megalapozást nyerhetnek.

A múlt század második felében megindult örökléstani vizsgálatok meggyőzően kimutatták, hogy elődeinktől nem csak puszta életet, hanem --- hogy úgy mondjuk --- minősített életet, vagyis bizonyos értelemben meghatározott életet nyerünk. E meghatározottság nemcsak általános faji jellegek öröklésében nyilvánul meg, hanem egyénileg is meghatározott átöröklési anyag továbbszármaztatásában. Más szóval, minden ember már születésénél fogva nemcsak mint ember különbözik az élőlények minden egyéb fajától, hanem mint egyén is átöröklési anyaga tekintetében különbözik minden más emberi egyéntől. Tehát már maga a természet az öröklődő vak tendenciák útján meghiúsítja a teljes emberi egyenlőséget.

Mindamellett az egyén átöröklési anyaga nem minden szabályszerűség nélkül, puszta szeszély alapján jön létre, hanem az többé-kévésébe az elődök átöröklési anyagából következik. Vagyis, az egyéni velünkszületett hajlamok tekintetében nem közömbös az, hogy kiktől születtünk. És ez vonatkozik a velünk született testi és lelki hajlamokra egyaránt.

Az átöröklés szabályszerűségei azonban nem egész szembetűnőek és ennek tulajdonítható, hogy szinte a múlt századig magát az átöröklés tényét is figyelmen kívül hagyták. Bár egyes gondolkodók, mint Platon, már régen rámutattak az átöröklés nagy jelentőségére, mégis a közvélemény inkább ama nézet felé hajlott, hogy mindnyájan meghatározatlan, egyforma nyersanyagként jövünk a világra, és ami egyéni különbség közöttünk mégis kialakul, az pusztán a különféle környezethatás, nevelés eredménye. Így gondolkodtak még oly nagy elmék is, mint Locke, Leibniz, Kant. Csak a múlt században kezdték az átöröklés nagy jelentőségét teljes határozottsággal felismerni, amikor a bölcselet részéről Schopenhauer, a természettudományok részéről pedig Lamarck és Darwin erre irányították a tudományos közérdeklődést. Azóta az átörökléstan szinte divatos, sőt népszerű tudománnyá lett, ami a szellemi élet legkülönbözőbb területein, a kor egész világnézetén éreztette hatását. Ez lett alapja a modern fajelmélet kialakulásának is, amiért legalább nagy vonásokban való ismertetése a továbbiakra nézve nélkülözhetetlen.

Bár az átöröklés ténye korán ismertté vált, behatóbb magyarázata, törvényszerűségeinek felderítése még sokáig hiányzott. Merült fel ugyan néhány fantasztikus elmélet, de minden tudományos megalapozás, indokolás nélkül. Az első, aki növényeken végzett hosszas kísérletek alapján tudományosan kimutatta az átöröklés alaptörvényeit, Mendel Gergely ágostonrendi szerzetes, brünni apát volt. Azonban az 1866-ban megjelent Versuche Über Pflanzenhybriden c. korszakalkotó munkája nagyobb figyelmet nem keltett és ismeretlen maradt mindaddig, míg a századforduló körül Correns, De Vries és Tschermak csaknem egyidőben ismét felfedezve e törvényeket, ráterelték a figyelmet Mendel munkájára, mely azóta is az átörökléstan alapja.

A modern átörökléstan szerint az élőlényekben már keletkezésükkor, a megtermékenyült petesejtben vannak bizonyos diszpozíciók, hajlamok, melyek alapján az egyén kifejlődik. E hajlamok anyagi hordozóinak a sejtmag kromoszómáit, illetve az ezekben hipotetikusan felvett géneket tekintik. Az ezekben rejlő örökölt és átörökíthető hajlamok összessége a genotípus. Egy-egy átöröklési egység azonban, melyekből az öröklési anyag összessége, a genotípus felépül, nem egyetlen gén, hanem egy génpár. E génpárok egyike apai, a másik anyai eredetű, vagyis a gének, illetve a kromoszómák felerészben apai, felerészben anyai származásúak. Eszerint mindkét nem egyaránt szerepel az átöröklésben.

Az elődöktől nyert kromoszómakészlet, illetve génállomány a szervezet fejlődése, vagyis a sejtek osztódása közben is állandó marad. A sejtosztódáskor ugyanis az egyes kromoszómák, illetve a bennük levő gének megkétszereződnek, majd pedig az oszláskor keletkezett két fióksejtbe megfeleződnek, úgyhogy mindegyik sejtnek ugyanaz a kromoszómaállománya lesz, mint az előző sejtnek. Csak a csirasejtek utolsó oszlása történik másként. Ennél, az ú. n. redukciós oszlásnál ugyanis a kromoszómaállomány megfeleződik, az egyes átöröklési egységeket alkotó két gén közül az apai eredetű, az egyik, az anyai eredetű gén pedig a másik fióksejtbe jut. Hogy az egyes génpárokból melyik gén melyik sejtbe kerül, az a ki nem számítható véletlenen múlik. Az így keletkezett érett csirasejtekben tehát a kromoszómaállománynak csak fele van, amely fél állomány az apai és az anyai eredetű gének csirasejtenként különböző arányú keveréke. (L. 1. ábra)

A fél kromoszómaállományt tartalmazó csirasejt (gameta) további oszlásra már képtelen és rövidesen el is pusztul, hacsak másnemű érett csirasejttel egyesülve kromoszómaállományát ki nem egészíti. Az így megtermékenyült csirasejt (zigota) azonban ismét képes tovább osztódni és új egyed fejlődik belőle. Az új egyed sejtjeiben mármost azok a gének rendeződnek ismét párosával egy-egy átöröklési egységgé, amely gének az egyesült két gematában voltak Ezek pedig ismét a távolabbi elődök génállományából alakultak sejtenként más és más kiválogatással. Az utód tehát az elődök génállományát hordozza tovább, de nem a teljes, hanem véletlen felezés alapján kiválogatott génállományát. Így a kromoszómaállomány nem növekszik nemzedékről nemzedékre, csak különféleképpen keveredik még ugyanazon elődök utódainál is. Más szóval, az elődök átöröklés-anyagából egyes tényezők idővel a véletlen folytán kiküszöbölődnek, mások viszont ugyanúgy a nemzedékek hosszú során át tovább öröklődnek. A kiküszöbölődött gének helyét pedig a másik gameta megfelelő génjei töltik be. Így biztosítja az ivaros szaporodás az utódok átöröklési anyagának folytonosan változó sokféleségét.

Somogyi József: A faj

1. ábra. A csírasejtek redukciós oszlásának sémája (Siemens után).

Az átöröklési anyagban lehetnek homogén génpárok, melyekben mindegyik gén egyforma hajlamot képvisel, pl. a szem színét mindkettő kéknek határozza meg. Ilyenkor az egyén megjelenési alakjában, fenotípusában a megfelelő sajátság is természetesen ehhez igazodik. Ámde előfordulhatnak heterogén génpárok is, amelyekben a két gén különbözőképpen határozza meg ugyanazt a sajátságot. Pl. a szem színét meghatározó génpárban az egyik elődtől örökölt gén kék, a másiktól örökölt pedig barna szemszín hajlamát tartalmazza. Ilyenkor lehet az egyik gén domináns, vagyis nagyobb átütő erejével a fenotípusban elnyomja a másik, recesszív gén megnyilvánulását, így a barna szemszín domináns a kékkel szemben. A recesszív gén azonban éppúgy tovább öröklődhet, mint a domináns, és valamelyik utódban ugyancsak recesszívvel találkozva, vagyis homogén párt alkotva a fenotípusban is megjelenhet. Más esetekben a heterogén génpár a fenotípusban valamilyen középalakot idéz elő, vagy mozaikszerűen érvényesül egyszerre a két gén. A génpárok tagjai azonban sohasem olvadnak össze, nem asszimilálódnak, hanem mindegyik gén önállóan öröklődik tovább. Ezért a keverék fajú zigoták, a heterozigoták utódaikban bizonyos arányban széthasadhatnak tiszta fajú, homozigóta elődeikre. Ennek törvényszerűségeit először Mendel mutatta ki, amiért az egész jelenséget mendelezésnek mondjuk.

Vizsgálódásainak eredményét a következő példával ismertetjük:

Vegyünk két homozigóta borsófajtát (P), melyek egyébként minden tulajdonságban megegyeznek egymással, csupán nagyságuk tekintetében különböznek, amennyiben az egyik magas, a másik pedig törpe növésű. Homozigoták lévén, az egyik borsófajtában csak magas növést, a másikban csak törpe növést meghatározó gének vannak. Ha e két borsófajtát egymással keresztezzük, az így keletkezett heterozigota első nemzedék (F1) minden egyedében a növést meghatározó génpár heterogén, vagyis az egyik gén magas, a másik alacsony növésre diszponál. Mivel azonban a magas növés domináns a törpe növéssel szemben, az első nemzedék fenotípusa mind egyforma és pedig magas növésű lesz. Ha most az első nemzedék egyedeit egymás között keresztezzük, akkor az így nyert második nemzedék (F2), nagy szám esetén a valószínűségszámítás szerint a következőképpen alakul.

Somogyi József: A faj

2. ábra. A mendelezés sémája.

Az egyedek egy negyedénél a magas növés génje ugyanilyen génnel találkozik egy génpárban. Ezek tehát homozigóta magas növésűek lesznek, vagyis visszaütnek az ugyanilyen ősre és egymás között keresztezve minden további utóduk szintén magas növésű lesz. Az egyedek egy másik negyedénél a törpe növés génjei találkoznak össze hasonló módon. Ezek tehát a törpe növésű homozigóta ősre ütnek vissza és egymás között keresztezve csak törpe növésű utódokat adnak. Ellenben a második generáció felénél magas és törpe növés génje kerülnek össze egy génpárban, tehát éppolyan heterozigota egyedeket kapunk, mint az első nemzedéknél és fenotípusuk ugyancsak a domináns magas növést mutatja. Ezek egymás között keresztezve tovább hasadnak, mendeleznek, vagyis utódaik ¼---¼ részben visszaütnek a tiszta fajú ősökre.

Ha a magas növés génjét +, a törpe növés génjét pedig --- jellel jelöljük, akkor a fent leírt mendelezés menetét sematikusan a 2. ábra szerint mutathatjuk ki.

A mendelezés, vagyis a tisztafajú elődökre hasadás szabályai elég egyszerűek akkor, ha csupán egyetlen heterogén génpárról van szó. Ha azonban a génpárok nagy száma heterogén, akkor a tiszta fajú, homozigóta elődökre való hasadás mind valószínűtlenebbé, sőt gyakorlatilag lehetetlenné válik. Ilyen eset áll fenn pl. különböző emberfajták kereszteződésekor, minthogy ezáltal számtalan génpár válik heterogénné és ezeknek újból homogénné keveredése a további utódokban gyakorlatilag lehetetlen. Vagyis, a sokféle vonásban eltérő fajok keverékéből az eredeti tiszta fajokat már vissza nem kaphatjuk, legfeljebb egyes utódok bizonyos mértékig megközelíthetik tiszta fajú elődeiket.

A Mendel-féle átörökléselmélet sokféle segédelmélettel kiegészítve eléggé megegyezik a nagyszámú megfigyelés és kísérlet eredményeivel. Mindez azonban csak azt bizonyítja, hogy ez az elmélet egyik lehetséges magyarázata az átöröklés tényének. Erősen mechanisztikus jellege egyrészt megkönnyíti ugyan alkalmazását, másrészt azonban idegenszerű, az életfolyamatok sohasem tisztára mechanisztikus világában. Az átöröklés végső magyarázata bizonyára nem az önálló, merev gének valószínűségi kombinációja, hanem e gének maguk is már egy mélyebben fekvő tényezőnek, életelvnek eredményei. A gének vagy a kromoszómák önmagukban mint anyagi adottságok nem lehetnek életjelenségeknek, az élet öröklődő hajlamainak végső hordozói. Az élő kromoszóma több, mint anyag, több mint puszta kromoszóma és csak az életelvvel mint lényeges, nélkülözhetetlen többlettel együtt lehet az átöröklés tényezője. Ez az életelv szervezi, informálja az anyagot éppen megfelelő kromoszómává. Ezért az átöröklés problémáinak végső megoldása nyilván csak az életelv behatóbb vizsgálata útján várható, amivel majd metafizikai fejtegetéseink során még foglalkozunk.

2. A lelki átöröklés

Metafizikai fejtegetéseink folyamán rá fogunk mutatni arra, hogy az ember szellemi lelke nem származhat az elődök lelkéből, tehát közvetlen értelemben vett lelki átöröklés sem lehetséges. De, mivel a test és lélek egymással á legszorosabb egységet alkotnak, könnyen érthető, hogy bizonyos testi, biológiai meghatározottságok a lélek tevékenységét is befolyásolják, bizonyos mértékben meghatározzák. És amennyiben e meghatározottságok az elődről az utódra származhatnak, ilyen értelemben az elődök lelki hajlamai is öröklődhetnek. Minthogy pedig az embert az élőlények között éppen szellemi léte, lelki tevékenysége tünteti ki, a lelki átöröklés is ránk nézve sokkal fontosabb jelenség, mint a pusztán testi hajlamok, pl. a hajszín vagy testmagasság öröklődése.

A lelki átöröklés ténye különösen az átlagtól lényegesen elütő hajlamok esetén szembeszökő. Egyes degenerált családokban a nemzedékek hosszú során keresztül néha a családtagok nagy többségén kimutatható a szellemi csökkentértékűség, mint ezt a »Juke«, »Kallikak«, »Zero« (álnevek) és sok más degenerált családfa tudományos vizsgálata megdöbbentően igazolta. Ugyancsak a lelki átöröklésből származó tragédiák bontakoznak ki a gyengeelméjű tanulók, a bűnözők, a börtönviseltek elődeire vonatkozó nagyszámú statisztikai megállapításokból, valamint egyéb örökléstani módszerekkel végzett kutatásokból. Itt tekintetbe kell vennünk még azt is, hogy a degenerált egyénekkel rendszerint csak hasonlóképpen degeneráltak kelnek egybe és ezáltal valósággal egy alsóbbrendű emberfajta tenyésztődik ki közöttük.

Derűsebb bizonyítékai a lelki átöröklésnek a rendkívüli tehetségnek nemzedékeken keresztül való átszármazása. Így a zenei tehetség terén a Bach-családban 5 egymásutáni nemzedékén át 19 rendkívüli zenei tehetséget sikerült kimutatni. Hasonló megállapításokat tehetünk Mozart, Beethoven és más kiváló zenei tehetségek családfájában is. A matematikai tehetség terén a Bernoulli-családban három egymásutáni nemzedéken belül 8 rendkívüli tehetség jelentkezik. Hasonlóképp illusztrálják a matematikai tehetség öröklődését a Herschel, Bolyai és más matematikus családok. Egyes családokban különféle téren nyilvánul meg nemzedékeken át az öröklődő általános intelligencia. Ugyanígy ki lehet mutatni egyéb kiválóságok öröklődését is. Példák erre a Darwin, a Goethe család, valamint nemzetünk több nagy történelmi családja, amilyenek a Zrínyi, Tisza, Bethlen, Teleki, Eötvös stb. családok. Különösen érdekes ezirányú vizsgálódásaim köréből a Pauler-Markovics-Lenhossék családfa (l. 3. ábra), melyben néhány nemzedéken belül a különféle szellemi kiválóságok meglepő nagy számát találtam.



Természetesen egyes kiragadott családoknál a tehetségnek több nemzedéken át való öröklődése lehetne puszta véletlen következménye is. Ezért meggyőzőbbek azok a nagyszámú esetből nyert statisztikai adatok, melyek bizonyos lelki hajlamok és a vérrokonság között szoros korrelációt mutatnak. Klasszikus példa erre Galton vizsgálata, aki 300 tehetséges családban közel 1000 kiváló tehetségű férfit vizsgálva kimutatta, hogy a kiváló egyének vérrokonai között összehasonlíthatatlanul több az ugyancsak kiváló egyén, mint azt a puszta véletlen alapján várhatnók és pedig annál több, minél közelebbi a rokonság. Míg ugyanis számításai szerint 100 férfi közül átlag csak 0.025 tekinthető kiválónak, addig 100 kiváló férfinek apái közül átlagosan 31, fivérei közül 41, fiai közül pedig 48 egyént talált kiválónak.

Ugyancsak klasszikus Peters vizsgálata is, aki a gyermekek, szülők és nagyszülők iskolai bizonyítványának nagy számából mutatta ki, hogy az iskolai bizonyítvány, mely nagyobb csoportra vonatkoztatva, bizonyos mértékben az ú. n. iskolatehetséget jelzi, az utódoknál átlag abban az irányban tér el a közepestől, mint az elődök bizonyítványa. A tesztekkel és egyéb pszichotechnikai módszerekkel végzett különféle korrelációs vizsgálatok szintén szoros összefüggést mutatnak a lelki hajlamok és a rokonság foka között. Különösen érdekesek e tekintetben az ú. n. egypetéjű ikrek, akik ugyanazon megtermékenyült petének a fejlődés kezdetén történt kettéválásából jöttek létre. Ezek keletkezésük alapján ugyanazt az átöröklési anyagot hordozzák, aminek következtében nemcsak testileg, hanem legtöbbször lelkileg is az összetévesztésig hasonlók és rendszerint egész életük folyása meglepő hasonlóságot mutat.

Mindezek kétségtelenné teszik a lelki átöröklés tényét. Hogy ez az átöröklés milyen törvényszerűség szerint megy végbe, azt természetesen sokkal nehezebb kimutatni a lelki átöröklés eseteinél, mint a pusztán testieknél. Hiszen az örökölt lelki hajlamok kifejlődése, megnyilvánulása sokkal nagyobb mértékben függ különféle egyéb tényezőktől, környezethatástól. Mindamellett főleg egyes elmebetegségeknél sikerült kimutatni azoknak a Mendel-féle szabályoknak megközelítő érvényességét, amelyek a testi hajlamok öröklődése terén is megállapíthatók. Ennek alapján, valamint a test és a lélek szoros összefüggéséből indokoltan feltehető, hogy a lelki átöröklés is ugyanolyan szabályok szerint megy végbe, mint a testi hajlamok, illetve tisztán biológiai tényezők öröklődése.[44]

3. A környezet

Az előbbiekből azonban korántsem következik, hogy az egyén pusztán az elődök öröklési tényezőiből valamilyen mechanikus szabály szerint kialakult adottság. Átöröklés útján nem kész, kifejlett adottságokat, hanem csak bizonyos diszpozíciókat, vagyis fejlődésre képes és fejlesztésre rá is szoruló hajlamokat nyerünk. A keletkezett új egyén nem csupán kicsinyített mása a későbbi, kifejlett egyénnek, hanem tisztán potencialiter, lehetőség szerint hordozza magában a későbbi egyén bizonyos sajátságait. Vagyis az örökölt hajlamok csupán bizonyos nyers anyagot, potencialitást, lehetőséget jelentenek, amiknek aktuálissá válása, határozott formába alakulása, megvalósulása még egyéb tényezők közreműködésétől is függ. Az átöröklés nem azt szabja meg, hogy mivé kell lennünk, hanem csupán azt, hogy mivé lehetünk.

Az örökölt hajlamok egy részében önmagában is megvan a fejlődési tendencia, az önkifejlesztésre irányuló törekvés, mely meg is valósul, hacsak a szükséges feltételek erre megvannak, illetve ellenkező körülmények e kifejlődést meg nem akadályozzák. Ide sorolhatók első sorban bizonyos testi sajátságok, amilyen a haj vagy a szem színe, a koponya alkata stb. Vannak másrészt olyan hajlamok, melyek a kifejlődésre irányuló törekvés mellett nagyobb mértékben függnek egyéb, külső tényezőktől, a környezettől vagy tudatos, szándékos fejlesztéstől. Ilyenek pl. a testmagasság, a testsúly vagy a lelki hajlamok terén a vérmérséklet, a temperamentum megnyilvánulásai. Végül bizonyos hajlamoknál a kifejlődés a belső fejlődőképesség mellett nagyobbrészt a külső körülmények, gyakorlás, tervszerű fejlesztés eredménye. Ilyenek pl. a testügyességek, sporttehetségek vagy a szellemi tehetségek, tudományos, művészi képességek.

Természetesen az utóbbi természetű hajlamok esetén is maga a hajlam, illetve a belső fejlődési tendencia lehet erősebb vagy gyengébb és ennek megfelelően kisebb vagy nagyobb külső fejlesztő hatás képes ugyanolyan eredmény elérésére, illetve ugyanaz a külső hatás egyénenként más és más eredményt ér el. Akiben tehát igen erős hajlam van valamely irányban, e hajlamot már csekély külső hatás is erőteljesen fejlesztheti, viszont akiben igen csekély a hajlam, annál igen erős fejlesztő hatás is csak csekély, esetleg gyakorlatilag semmi eredményt sem ér el. De erős hajlam is visszamaradhat kifejlődésében, ha a fejlesztő hatások elmaradnak, illetve az ellenkező irányú, esetleg jóval csekélyebb hajlamok nagyobb hatás folytán erősebben fejlődnek.

A fejlődésképesség, illetve önkifejlődési törekvés magával a hajlammal született, öröklött belső adottság, mely bizonyos idő, biológiai tartam alatt iparkodik teljesen kifejlett formáját megvalósítani, majd további tartam idejére stagnálás, továbbfejlődésre való képtelenség áll be, végül negatív fejlődés, visszafejlődés is jelentkezhet. Maga a tényleges fejlődés azonban, mint láttuk, többé-kevésbé függ egyéb tényezőktől is. Ilyen külső fejlesztő tényezők az éghajlati viszonyok, talaj, táplálék, hőmérséklet, napsugár esetleg egyéb, ma még jórészt ismeretlen sugárzások, valamint a környezet következtében kialakult életmód, továbbá a nevelés, a példa, a szellemi környezet hatása. Az embernél, mint tudatos és szabad akarattal rendelkező lénynél ezeken az akaratunktól nagyobbrészt független tényezőkön kívül szerepelnek még szándékos fejlesztő tényezők, amilyenek az önkéntes cselekvések, gyakorlás, alkalmazkodás, a környezetnek önkéntes megválasztása vagy megváltoztatása, a tervszerű önnevelés is. Mindezeket a belső fejlődési hajlamot vagy képességet befolyásoló tényezőket közös néven környezethatásnak szoktuk nevezni.

A környezethatásnak tehát nagy szerepe van az egyén fenotípusának, külső megjelenési alakjának kifejlődésénél. Nagyjelentőségű azonban az a kérdés, hogy vajon ilyen külső hatások következtében módosulhat-e az átöröklési anyag, a genotípus is, más szóval, öröklődhet-e a környezet hatása? E probléma körül évtizedek óta éles vita folyik. Lamarck a múlt század elején még az egyes fajok kialakulását a szerzett tulajdonságok öröklődésével magyarázta. Ugyanígy a neolamarckisták is a szerzett tulajdonságok öröklődésének lehetőségét vallják. Ezzel szemben a neodarwinisták határozottan tagadják a szerzett tulajdonságok öröklődését és a genotípus változását, illetve a fajok kifejlődését kiválasztás és keresztezés útján iparkodnak magyarázni.

A csirasejtek fejlődése, a csírapálya már korán különválik a test egyéb sejtjeinek, szöveteinek fejlődésétől, a testpályától. Minthogy pedig az átöröklési anyag hordozója a csirasejt, nyilván csak olyan környezethatás öröklődéséről lehet szó, mely nem csupán a testpálya sejtjeit, hanem a csírasejteket is éri. Márpedig ez utóbbiakat mintegy védőburokként veszik körül a testpálya sejtjei és óvják a külső behatásoktól. Ezért számos olyan környezethatás lehetséges, melyek a testpálya sejtjein lényeges módosítást okoznak, de nem hatván a csirasejtekre, nem is öröklődnek. Így nem öröklődik pl. a koponyának vagy a lábfejnek egyes ókori népeknél hosszú nemzedékeken át dívott eltorzítása vagy egyes népeknél (pl. zsidóknál) évezredek óta folytatott rituális csonkítás. Nem öröklődnek azok a fenotípust sokszor mélyrehatóan módosító sérülések sem, melyek csupán a testpálya sejtjeit érintik, mint egyes végtagoknak vagy érzékszerveknek külső sérülés útján való elvesztése.

Ezért közömbösek a genotípusra nézve a szerzett testi erő vagy testi ügyességek is. A torna, sport, test-kultusz bármily fontosak a fenotípus kedvező alakítása, az egyéni épség, egészség szempontjából, az öröklődő hajlamokat, a jövő generációt nem érintik. Ugyanígy nem befolyásolja az utódokra öröklődő hajlamokat a testnek a kedvezőtlen környezet, nélkülözés következtében beálló satnyulása.

Hasonlóképpen állunk a szerzett lelki tulajdonságok terén is. Azok a sajátságaink, melyeket gyakorlás, tapasztalás, tanulás, nevelés által szereztünk, amennyiben ezek legfeljebb az idegsejteket érintik, de nem a csirasejteket, nem is öröklődnek tovább. Így nem öröklődik az ősi anyanyelv sem. A csecsemő semmivel se mutat több hajlamot ősei anyanyelvének megtanulására, mint valamely teljesen idegen nyelv elsajátítására, melyet talán még egyetlen őse sem beszélt. A tanulás, a szellemi munka igen jelentős lehet az egyénre nézve, de közömbös az utódok öröklődő hajlamai szempontjából. Nem öröklődik természetesen az egyén szerzett vagy belénevelt világnézete sem. Ezért az ifjúság hajlamos lehet az ősi, hagyományos világnézet teljes megtagadására. De ugyanígy nem öröklődik a sokféle szerzett hiba, szokás, valamint a szellemnek a mostoha körülményekből, vagy egyéni hibából bekövetkező elparlagiasodása sem.

Mindemellett nem állíthatjuk, hogy semmiféle környezethatás sem érheti a csirasejteket, illetve a genotípust. Hiszen a csirasejtek kapcsolatba vannak a testpálya sejtjeivel, legalábbis amennyiben közös vérnedvből táplálkoznak. A vérpályába pedig bejuthatnak olyan anyagok, melyek nemcsak a testpálya sejtjeit, hanem a csirasejteket is módosítják. Így bizonyos mérgekről legalábbis nagy valószínűséggel sikerült kimutatni, hogy nemcsak a testpálya egyes szöveteit támadják meg, hanem degenerálják az átöröklési anyagot is. A méregnek ez a romboló hatása azonban egész más módon jelentkezhet az egyén fenotípusában, mint a genotípusban, illetve az utódok örökölt hajlamaiban, Pl. az alkohol mértéktelen élvezete jellegzetes megbetegedéseket idézhet elő az egyénnél a májban, a szívben, az idegrendszerben stb., a genotípus degenerálódása viszont az utódok általános testi vagy szellemi gyengeségében jelentkezhet. A méreg ugyanis másként hat a differenciált sejtekből álló szövetekre, mint a még differenciálatlan csirasejtekre. Sőt lehetséges az is, hogy az egyén fenotípusában semmi elváltozás sem észlelhető, a csirasejtek állományában mégis végbemegy bizonyos módosulás, ami az utódok öröklődő hajlamaiban nyilvánul meg. Tehát, amint a fenotípus elváltozásából még nem következtethetünk arra, hogy érte-e a genotípust is valamilyen elváltozás és milyen jellegű az, éppúgy a fenotípus változatlan volta még nem jelenti azt, hogy a genotípusban se történt változás. Mindez azt mutatja, hogy a genotípus megváltozása nem egyszerűen a szerzett tulajdonságok öröklődése, hanem ennél sokkal bonyolultabb folyamat.

Amit a mérgekről már sikerült igazolni, t. i., hogy a vérpálya útján módosíthatják a genotípust, az legalábbis feltehető a vérnedvet befolyásoló egyéb tényezőkről. Így valószínű, hogy a táplálék lényeges módosulása, amit a talaj és az éghajlat jelentékenyebb megváltozása idéz elő, legalább is több nemzedéken át módosíthatják az átöröklési anyagot. Az éghajlati tényezők a vérnedvet képező szövetekre, főleg a belső elválasztású mirigyekre is gyakorolhatnak olyan hatást, ami a vérnedv összetételét módosítva a csirasejtek állományát, illetve a genotípust is megváltoztatja. Általában egész szervezetünk bonyolult, nagyrészt még ismeretlen összefüggése alapján, egyelőre korántsem tudjuk megállapítani, hogy mely külső hatások módosíthatják valamilyen közvetett úton a genotípust.

Vannak továbbá olyan külső hatások is, melyek nem a vérpálya útján, hanem a testpálya szövetein keresztülhatoló sugárzással, közvetlenül érik a csirasejteket. Így a röntgen- és rádiumsugarak a test szövetein keresztül a csírasejtekig hatolva ezek állományát is megtámadják, ami az utódoknál valamilyen degeneráltságban jelentkezik. Szerepelhetnek az éghajlati tényezők között is olyan sugarak, melyek áthatolva a test szövetein a csirasejtekre hatnak.

Végül a test és lélek szoros kapcsolata következtében azt se lehet eleve kizártnak tartanunk, hogy a tartós, mély lelki élmények szintén befolyással lehetnek a csírasejtek állományára, módosíthatják az átöröklési anyagot. Hiszen pl. a belső kiválasztást és ezáltal a vérnedv minőségét a lelki tényezők éppúgy befolyásolják, mint a külső környezet hatása,
Es ist der Geist, der sich den Körper baut (Schiller).

Előfordul azonban az is, hogy az ugyanolyan környezetben élő egyedek közül valamelyiknek a genotípusában minden kimutatható külső hatás nélkül ugrásszerű módosulás áll be, amit a következő nemzedékek öröklődő elváltozása mutat. A házi állatok és domesztikált növények sokféle válfaja nagyrészt ily módon jön létre. Hasonlóképpen keletkeznek az embernél egyes öröklődő torzképződmények, mint a nyúlszáj, a hatujjúság. Az átöröklési anyagnak ilyen módosulását De Vries után mutációnak nevezzük. Minden ok nélkül természetesen ezek se jöhetnek létre. Az ok azonban itt, úgy látszik, inkább belső, az életelv mélyén rejlik. Hiszen a csírapályában, az életelvben is feltehető valamilyen belső módosulási törekvés, mely az egyéni hajlamok kifejlődési tendenciájához hasonlóan a fajt iparkodik a nemzedékek során át valamilyen végső kifejlettség felé közelíteni. Az életelv eme belső fejlődési törekvésének igen nagy szerepe lehet a fajfejlődésben. Erre mutat az egyéb fejlődési elméletek elégtelensége is.

A fentiek éppúgy vonatkoztathatók a lelki, mint a testi hajlamok átöröklésére. Tehát a lelki hajlamoknál szintén legalábbis lehetséges a genotípusnak külső vagy belső tényezők következtében beálló módosulása. Hogy mely tényezők milyen értelemben, mily mértékben módosítják a genotípust, ennek közelebbi ismeretétől még távol vagyunk. Egyelőre csupán bizonyos degeneráló hatásokat sikerült közelebbről megállapítanunk, illetve állatokon kísérletileg is előidéznünk. Hogy lehet-e a degenerált genotípust valamiképp gyógyítani, arról még mitse tudunk. Azért e téren egyelőre még csak kiselejtezéssel, a káros átöröklési anyagnak a szaporodásból való kiküszöbölésével tudunk védekezni.

Nem tagadhatjuk azonban, hogy bizonyos tényezők a genotípust az egészséges változatok határain belül is jelentékenyen módosíthatják. Különben nem alakulhatott volna ki a jelenleg is létező sokféle emberi fajta, valamint az öröklődő hajlamok oly sokféle módosulása ugyanazon fajtán belül is. E tény kétségtelen még akkor is, ha a kialakulás módját és okait közelebbről nem ismerjük. Tehát a genotípus csak relatíve állandó, de nem örökre megváltozhatatlan.

4. Jellemünk kettős rétege[45]

Gyakorlati magatartásunk, a külvilággal szemben való állásfoglalásunk, a külső behatásokra való reagálásunk általában nem egészen rendszertelen, ötletszerű, kiszámíthatatlan, hanem abban többé-kevésbé megnyilvánul bizonyos rendszeresség, következetesség, elvszerűség. E nélkül lehetetlen volna minden emberismeret, lehetetlen volna bármily bizalom egymás iránt, nem volnánk képesek másoknak bizonyos helyzetben való állásfoglalását előre elképzelni, rájuk számítani. Ez egyúttal lehetetlenné tenné az emberek között a társadalmi együttélést, teljesen érthetetlen, szabályszerűtlen, megfejthetetlen talánnyá válnék minden ember. De ez egyúttal megmagyarázhatatlan kivétellé is tenné az embert, a minden egyéb lényt egyaránt jellemző szabályszerű egyéni vonásokkal szemben.

Azok a tartós, maradandó egyéni vonások, melyek magatartásunkat szabályossá, következetessé, elvszerűvé teszik, alkotják együttesen jellemünket. Jellemünk természetesen nem marad kezdettől fogva mindvégig megmerevedetten változatlan. Bizonyos változás, fejlődés, kisebb nagyobb ingadozás úgyszólván minden egyénnél és minden korban tapasztalható rajta; mindamellett legalább valamelyes relatív állandóságot is mutat. Már most honnan származik e jellemünk, mik vannak hatással fejlődésére, kialakulására?

Az újszülött jellemét megállapítanunk még vajmi nehéz volna. A jellemvonások csak későbbi korban, bizonyos fejlődés, nevelés, környezethatás után jelentkeznek. Ebből könnyen érthető, hogy a jellemet sokan tisztán vagy legalább is túlnyomórészben ilyen külső tényezők eredményének, az egyéni történelem eredőjének tartják. E felfogás szerint, mely főleg az újkor empirizmusa nyomán vált uralkodóvá, születésünkkor mindnyájunk lelke egyformán csak üres lap, »tabula rasa«. Erre jegyzik fel az élmények, a tapasztalatok a maguk nyomait, amikből alakul azután az egyénileg különböző lelki alkat. Jellemünk eszerint tisztán azokból a vonásokból áll, amiket életünk folyamán magunkra vettünk, magunkba gyűjtöttünk és ha mindnyájan egyforma körülmények között fejlődnénk, jellemünk is egyformává alakulna. Ennek az elméletnek és főleg Rousseau naturalizmusának hatására követelte a felvilágosodás kora az egyének teljes egyenlőségét, a pedagógusok pedig pusztán a nevelés helyes irányításától várták az egész emberiség teljes újjászületését, az elképzelhető legnagyobb tökéletességig emelkedését.

Ezt az első pillanatra tetszetős felfogást a figyelmesebb tapasztalat lépten-nyomon megcáfolja. Akárhányszor tapasztaljuk, hogy a szinte teljesen egyenlő körülmények között felnőtt egyének is sokszor lényegesen különböző jellemekké alakulnak. Viszont a különböző körülmények között felnőtt egyének közül sokszor éppen a lényegesen mostohább környezetből kikerült egyén válik kiválóbb jellemmé. Vajon melyik iskola vagy nevelőintézet volna képes valamennyi növendékéből egyforma jellemet faragni?

Nem magyarázható az eltérő jellemek kialakulása pusztán az akaratnak a külső behatások felvételéhez való több vagy kevesebb hozzájárulásával sem. Hiszen egyéniségünk egyik legfőbb vonása éppen az, hogy az akarat már a fejlődés kezdetén kinél ebbe, kinél abba az irányba hajlik inkább és rendszerint ennek megfelelően válogatja ki magának a környezet behatását is. Ezért többé vagy kevésbé nehéz a különböző egyéneknek a legnagyobb akarati erőfeszítéssel is bizonyos jellemvonásokat elsajátítani, sőt e nehézség bizonyos esetekben az akarat számára gyakorlatilag lehetetlenséggé fokozódhat. Az akarat se mindenható a jellemalakítás terén és az akarat szabadságát többé-kevésbé befolyásolják már meglévő hajlamok, amelyeket tehát nem az akarat fejlesztett ki.

Mindebből nyilvánvaló, hogy jellemünk alakulásában, mint ez egyébként a fenti örökléselméletből is következik, lényeges szerepe van eredeti, már kezdettől fogva bennünk lévő, örökölt, velünkszületett hajlamoknak. Vagyis lelkünk már eredetileg sem üres lap, »tabula rasa«, hanem azon velünkszületett, örökölt pszichofizikai alkatunk folytán már kezdettől fogva megvannak legalább is halvány, nagyvonalú kontúrjai egyes hajlamoknak, bizonyos jellemnek. Ez a mi ősi, eredeti, ösztönös, elsőleges jellemünk. Ez az elsőleges jellem tehát független a környezettől, független akaratunktól, oly alapadottság, mely létrejöttünk percében eldől az elődöktől kapott átöröklési anyag szerint. Ennek szabályszerűségeit fentebb már fejtegettük.

Ez az elsőleges jellem mindenesetre döntő jelentőségű az egyénre, jellemének további alakulására nézve. Ámde ezzel még korántsem adódott teljes és végleges jellemünk. Hiszen akkor be kellene szüntetnünk minden nevelői tevékenységet, be kellene zárnunk az összes nevelőintézeteket, mint amikben csak szemfényvesztő kuruzslás folyik és tűzre kellene vetnünk minden nevelésről szóló könyvet, mint egy ósdi babona terjesztőit. De vajmi kevés értelme volna a jutalmazásnak és a büntetésnek is, amikkel a jellemet akarjuk helyes irányba fejleszteni. E logikus következményeket azonban --- legalábbis a gyakorlatban --- még az örökléstani determinizmusnak szélsőséges hívei se teszik magukévá. Az átöröklés sokat jelent ugyan az egyén kialakulása szempontjából, de --- mint fentebb kimutattuk --- ez se tesz egyedül mindent.

Az örökölt hajlamok által halványan, nagy vonalakban körülrajzolt jellemnek részletesebb kidolgozásánál már kétségtelenül nagy szerepe van a nevelésnek, a környezethatásnak, a közösségnek és az akarat önnevelő tevékenységének is. E tényezők, bár csak bizonyos határon belül, de mégis lényegesen módosíthatják, irányíthatják a jellem alakulását. Ezt igazolja a tervszerű nevelésnek, ha nem is mindenható, de jelentékeny hatása. Nemcsak az elődöktől örökölt hajlamok, de a »gyermekszoba«, az iskola, a nevelés, a környezet, az életviszonyok is kétségtelenül maradandó nyomot hagynak az egyén jellemén. Így alakul ki másodlagos jellemünk.

A másodlagos jellem azonban nem egyszerűen csak élesebben kirajzolt, differenciáltabb, fejlettebb mása eredeti, elsőleges jellemünknek. Eredeti jellemvonásaink a maguk szűzies természetességükben legfeljebb akkor fejlődhetnének ki, ha minden civilizációtól menten, szinte vadállatok módjára élnénk. Alacsonyabb fejlettségi fokon az eredeti jellemvonások nagyobbrészt még a maguk ösztönös természetességükben nyilvánulnak meg. A kis gyermek eltulajdonítja, amit megkíván, társának egyszerűen nekimegy, ha rá valamiért megharagszik. Szeretetét, gyűlöletét, örömét, fájdalmát, gondolatait, vágyait kertelés, kendőzés nélkül, spontán nyilvánítja. A primitív, műveletlen ember is még meglehetős őszinteséggel jelzi eredeti hajlamait, gondolatait, érzelmeit, vágyait, jót és rosszat egyaránt. A fejlettebb közösség hatására, nevelés, önnevelés, sokszori ismétlés, gyakorlás következtében azonban lassankint megszokjuk, hogy eredeti jellemünk ősztönszerű, spontán megnyilvánulásait bizonyos mértékben gátoljuk, álcázzuk, kendőzzük, módosítsuk. Ez kezdetben sokszor nehezen megy, az eredeti hajlamok érvényesülési törekvése újból és újból jelentkezik. Idővel azonban az ellenkező magatartás megszokottá, maradandó, szilárd hajlammá, másodlagos jellemvonássá alakulhat, így lehet az eredetileg féktelen, indulatos, gyermekből is bizonyos mértékig nyugodt, megfontolt egyén, az eredetileg önző, kapzsi természetet szociális, altruista hajlamok válthatják fel, a neveletlen, faragatlan fickóból előkelő modorú gentleman alakulhat. A magántulajdon tisztelete vagy a kötelességteljesítés mint másodlagos hajlam oly mélyen »beidegződhet« jellemünkbe, hogy még a legegyetemesebb, legerősebb ösztönös hajlamot, az önfenntartás ösztönét is legyőzi. Így fejlődik ki bennünk a szinte állatias természetességű primitív ember helyébe a kultúrember. És szellemileg minél magasabb fejlettségi fokra jutottunk, a kultúra, a civilizáció minél fejlettebb színvonalán állunk, annál inkább különbözhet másodlagos jellemünk az elsőlegestől.

Közösségi élet fejlettebb fokon csakis azáltal lehetséges, hogy az egyénekben bizonyos közös hajlamok alakulhatnak ki még az eredetileg igen különböző egyéni hajlamok mellett is. Ez adja meg egyúttal bizonyos közösségeknek sajátos jellemvonásait, melyek a közösség tagjainak átlagában felismerhetők, mint pl. valamely nemzetet, társadalmi osztályt vagy hivatást jellemző vonások. És az elsőleges hajlamoktól eltérő, másodlagos hajlamok kialakulásának ilyen lehetősége jelzi egyúttal a nevelés jelentőségét, valamint a szellem hatalmát, a szellemi hatások erejét a pusztán vérhez, biológiai adottságokhoz kötött öröklődő hajlamok felett.

Már most felmerül a kérdés, hogy mi lesz ily módon az elsőleges jellemmel, hová tűnnek el eredeti hajlamaink? Ezek tulajdonképpen nem is tűnnek el, hanem csak mintegy a háttérbe szorulva lappanganak. Vagyis másodlagos jellemünk nem semmisíti meg, nem írtja ki, nem olvasztja magába az elsőlegeset, hanem csak mintegy befedi azt. Elsőleges jellemképünk fölé egy másodlagos rajzolódik oly módon, hogy teljes jellemünk végeredményben kettős rétegből áll, egy örökölt, velünk született, eredeti rétegből és egy efölé rakódott, szerzett, másodlagos rétegből.

Az elsőleges és másodlagos jellem között általában nagyfokú megegyezés mutatkozik. Hiszen elsőleges, alapvető hajlamaink szabják meg a másodlagos jellemvonások lehetőségét és határait is. Bár sok lényeges, tartós módosítást enged meg elsőleges jellemünk, többé-kevésbé ehhez igazodik a másodlagos is. Eredeti természetéből egészen és tartósan kiforgatni nem lehet az egyént. Naturam expellas furca, tamen usqae recurret --- mondja egy bölcs latin közmondás. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy egyeseknél sok, erős eredeti hajlamot egész életre tartósan, szilárdan el lehet nyomni és vele szemben az ellentétes hajlamot tartós, szilárd másodlagos jellemvonássá lehet kifejleszteni. Sőt minden kultúrembernél egy sereg olyan tartós másodlagos jellemvonás van, mely többé-kevésbé ellenkezik egyes elsőleges hajlamaival.

Hogy jellemünk e két rétege között bizonyos eltérések állnak fenn, azt a kissé tudatosabb önmegfigyelés, reflektáló szemlélődés tagadhatatlanul mutatja. Néha egészen megborzadunk önmagunktól, ha őszinte önmegfigyelés alapján észrevesszük, hogy eredeti hajlamaink szerint mi minden szörnyűségekre volnánk képesek, amiktől csak a kellően szilárd másodlagos jellemvonások tartanak vissza. Gondoljuk csak el, milyenné válnék pl. társadalmi érintkezésünk, szexuális életünk, mivé lenne a magántulajdon tisztelete, általában a jogbiztonság, a becsületesség, megbízhatóság, kötelességteljesítés, ha ösztönösen engednénk velünk született hajlamainknak és nem korlátoznák azokat másodlagosan kialakult erkölcsi jellemvonásaink. Egyes hajlamoknak, erényeknek, jellemvonásoknak, amilyenek pl. az önuralom, türelmesség, nemes bosszú, béketűrés, csak a kétféle jellemréteg eltérései mellett van értelmük.

Az elnyomott elsőleges hajlamok tehát ott leselkednek a lélek mélyén, hogy adott alkalommal előtörjenek. Ez pedig könnyen megtörténhet azoknál, akiknél a másodlagos jellem még csak vékony, eléggé meg nem szilárdult, friss réteg, mely könnyen letörlődik, lepattogzik, főleg akkor, ha az eredeti és a másodlagos jellemvonások között nagy eltérés áll fenn. Az ilyen egyéneknél megtörténhet, hogy ellentétes magatartást tanúsítanak megszokott jellemükkel szemben, --- legalább átmenetileg --- megfeledkeznek magukról, esetleg tartósan, állandóan is megváltozik jellemük eredeti hajlamaiknak megfelelőbb irányban, A másodlagos jellemvonásokkal egy ideig fékentartott eredeti hajlamok egyszer csak levetik korlátjaikat és a maguk eredeti ösztönösségükben jelentkeznek. Ebből érthető, hogy olykor teljesen korrekt, megbízhatónak ismert egyének egyszer csak minden elfogadható külső ok, magyarázat nélkül hirtelen megváltoznak, lezüllenek, eredeti rosszabb hajlamaikhoz visszatérnek. Megfordítva, az alaptermészetükben jó, de rossz környezetben elzüllött, kedvezőtlen jellemvonásokat elsajátított egyéneknél is előfordulnak olykor hirtelen megtérések, pálfordulások, a jobb alaptermészet visszatérése. Viszont minél inkább megegyeznek valakinél a jellem két rétegének fő vonásai, vagyis minél inkább ösztönösen is megalapozott valakinél a másodlagos jellem, annál szilárdabbnak tarthatjuk e jellemet és annál kevésbé várhatunk az illetőnél meglepő jellemváltozást.

Kivételes helyzetek, megrendítő események, válságos lelki állapotok különösen alkalmasak arra, hogy felfedjék az eltakart eredeti jellemvonásokat. Így ittas állapotban az elfojtott gyűlölet, bosszúvágy, kegyetlenség, kapzsiság, az elrejtett vágyak, gondolatok gyakran leplezetlenül nyilvánulnak meg. (Borban az igazság!) Hasonlóképpen életveszedelem, pánik alkalmával az elsőleges hajlamok, hacsak átmenetileg is, könnyen ledobhatják magukról a föléjük rakódott, rájuk nézve idegen, eltérő másodlagos hajlamokat és kitör a csiszolt modorú kultúremberből az elnyomott, eredeti, sokszor állatias ösztön,
a bestia sapiens
. Az előkelő megjelenésű frakkos gentlemanből hirtelen csak magával törődő fenevad lesz.[46]

Álomban vagy hipnózisban is felfedhetik magukat az eredeti jellemvonások.
Bizonyos lelki betegségek szintén letörölhetik
az eredeti hajlamokat fedő másodlagos vonásokat.

Mindezek arra mutatnak,
hogy a másodlagosan kialakult, szerzett jellemvonások nem semmisítik meg
az elsőlegeseket,
hanem ezek tovább is élnek, léteznek, habár csak szunnyadó állapotban,
amiből azonban bizonyos alkalmakkor felébredhetnek.
Egyébként érthetetlen, volna,
hogy honnan tűnnek ezek olykor hirtelen elő amikor már esetleg régen elfeledtük őket.
E hajlamok nem alakulhatnak ki a semmiből pillanatok alatt,
hanem igenis felébredhetnek, levethetik kötelékeiket pillanatok alatt, de csak akkor,
ha már előzőleg is megvoltak.

Ezért a másodlagos jellemet az eredetivel szemben nem elég csak egyszer kialakítani,
hanem azt állandóan fenn is kell tartani,
ami hosszú és sokszor nehéz munkát és küzdelmet jelent.
Az eredeti hajlamok folytonos áramlást jelentenek, mellyel szemben csak úgy tarthatunk
meg bizonyos helyzetet,
ha állandóan úszunk az ár ellen,
egyébként mindig fenyeget az a veszedelem, hogy az ár magával sodor és pedig annál inkább,
minél erősebb az ár, mellyel szemben úszunk.
Viszont megszokott, megrögzött hajlammá válhat bennünk az is,
hogy bizonyos áramlások ellen ússzunk.

Másrészt eredeti hajlamaink se érvényesülhetnek szabadon, hanem csak a másodlagos jellemvonásaink által emelt gátak, korlátok között. E gátlások akadályozzák, helyesebben szabályozzák ösztönös hajlamaink megnyilvánulásait. Ilyen erkölcsi jellemünkből fakadó gátlás késztet bennünket önérdekünk, önfenntartásunk ösztönös keresésével szemben kötelességteljesítésre akkor is, amikor tudjuk, hogy az ránk nézve súlyos kárral, esetleg életveszedelemmel jár. Ilyen gátlások kényszerítenek lemondani valamely megkívánt idegen tárgyról vagy személyről, vagy késztetnek udvarias magatartásra gyűlölt személlyel szemben is. Egyébként a kultúrember élete tele van különféle gátlásokkal, amik életünket bizonyos értelemben természetellenessé, mesterkéltté teszik. E gátlások lehetnek értelmiek, erkölcsiek, szociális gátlások, stb., amikkel itt részletesebben nem foglalkozhatunk.

Egyes gátlások bizonyos egyének magatartását túlságos mesterkéltté, félszeggé, olykor szinte érthetetlenné teszik. Így pl. a kisebbértékűség érzete túlságosan gátolva, túlkompenzálva észszerűtlen vakmerőségekre, oktalan, értelmetlen hatalmaskodásra, beteges törtetésre vezethet és főleg sikertelenség esetén, különféle lelki bajok forrásává lehet, mint erre főleg Adler individuálpszichológiája hívta fel a figyelmet. Hasonlóképpen a túlságosan, félszeg módon gátolt nemi ösztön is vezethet álszeméremre, prüdériára és egyéb fonák, sőt beteges megnyilvánulásra, mint ezt különösen Freud pszichoanalízise hangsúlyozza.

Legtöbb cselekedetünket többé-kevésbé hajlamból tesszük. Ámde hajlamaink --- mint láttuk --- nem mind velünk születettek, hanem néha éppen ezekkel ellentétesen alakultak. A nevelésnek, önnevelésnek is az a célja, hogy minél erősebb hajlamokat fejlesszünk ki a jó cselekvésére még eredetileg ellenkező hajlamainkkal szemben is.

A másodlagos jellem kialakítása egyenest szükséges, nélkülözhetetlen. Jellemünkre nézve nem az a fontos, hogy természetes, hanem az, hogy jó legyen. A természetesség ugyanis még nem fejez ki értéket, még kevésbé szabad a természeteset a jóval, az erkölcsössel azonosítanunk. Hiszen a jó az, ami kívánatos, kötelező, megvalósítandó. Ezt követeli egyébként egyéni lelkiismeretünk természetes szava és az emberiség természetes közmeggyőződése is. Tehát a természetes, ösztönös jellemmel szemben egy erkölcsösebb másodlagos jellem kialakítása erkölcsi természetünk kötelező szava, még ha ez egyes természetes hajlamaink megtagadásával történik is.

Mindamellett nem feltétlenül erkölcsösebb mindaz, ami bennünk másodlagos jellemvonásként kialakul. Ezek között is lehetnek rossz, helytelen vonások, melyek éppen erkölcsösebb természetes hajlamainkat nyomják el. Amint nem minden természetes jó is egyúttal, épp úgy nem minden jó, ami a természetestől eltér.

Jellemünk e kettős rétegezettségének elmélete termékenynek mutatkozik a fajpszichológia és a néplélektan szempontjából, az öröklődő faji vonások és a közösség hatása, az asszimiláció folyamán kialakult nemzeti vonások elkülönítése tekintetében, amik körül éppen e két réteg összekeverése miatt eddig nagy zavar uralkodott.


5. Az átöröklés összefoglaló méltatása


Az előzőek szerint alaptermészetünk, tehetségünk, jellemünk alapvonalai már velünk születnek, illetve átöröklés útján bennünk bizonyos módon már létünk első percétől kezdve megvannak. Tehát születésünknél fogva különbözőek vagyunk- és a teljes emberi egyenlőség természetellenes. Hogy pedig milyennek születünk, elsősorban attól függ, milyenek voltak elődeink.

Ennyiben van bizonyos alapja annak a megkülönböztetésnek, amit az emberiség ősidők óta ösztönösen érzett bizonyos családokkal, társadalmi osztályokkal, népekkel és fajokkal szemben. Valami Istentől rendelt és emberileg meg nem változtatható különbséget sejtett itt, ami sokszor a társadalmi érintkezést, házasodási is nagy mértékben befolyásolta.

De, ha a nagy átlagra, vagyis egy nagyobb közösség középértékére nézve fenn is áll valamilyen veleszületett értékkülönbséghez nem vonatkoztatható az illető közösség minden egyes tagjára egyaránt. Az elődök hajlamainak átörökítése az utódokra ugyanis, mint láttuk, meglehetősen bonyolult folyamat. Bonyolítja ezt az embernél az is, hogy minden egyén nagy mértékben heterozigota, akiben tehát a domináns hajlamok mellett sok és lényegesen különböző recesszív hajlam is rejlik. E hajlamokat hordozó gének pedig puszta véletlen szerint öröklődnek tovább valamely utódban vagy esnek ki annak átöröklési anyagából. Ezzel magyarázhatjuk, hogy ugyanannak az emberpárnak az utódai is különböző, sokszor lényegesen eltérő hajlamokkal születnek. Ezért mindig csak bizonyos valószínűséggel mondhatunk jóslatot a várható utódok átöröklési anyagáról.

Minél értékesebb mindkét szülő átöröklési anyaga, annál valószínűbb, hogy az utódok átlaga szintén értékes hajlamokat fog örökölni. Viszont a mindkét részről csökkent értékű szülők utódai is nagy valószínűség szerint szintén csökkent értékű hajlamokkal születnek. Mindamellett meglepő kivételekkel mindig számolhatunk. Ezért mégoly kiváló szülők gyermekei között is akadhatnak igen kevéssé sikerültek, amiként fogyatékos egyének utódai között is lehetnek már születésüknél fogva értékes emberek, bár ilyen véletlenek valószínűsége csekély.

A keveredés, vagyis különböző genotípusú egyének házassága útján az utódok mindinkább heterozigoták lesznek, ezáltal különbségük skálája szélesedik. Ha egyébként e keveredő genotípusok mindegyike értékes, akkor az utódok között a valószínűség alapján újfajta értékek várhatók, de a negatív oldalon is az átöröklési anyag újszerű kombinációi jelentkezhetnek. Az átlag azonban a várható valószínűség szerint éppúgy értékes lesz, mint az elődök átöröklési anyaga. Ha azonban értékes és kevésbé értékes átöröklési anyagok keverednek, akkor átlagban az értékesebb átöröklési anyag leromlik, a kevésbé értékes pedig feljavul. Tehát a keveredés eredményeként általában a keveredő genotípusok középértéke várható.

A keveredés következtében megtörténhet, hogy valamelyik utód szerencsés véletlen folytán mindkét részről éppen a kedvező hajlamokat örökli. Így magyarázható a lángelmék születése.[47]

Természetesen ugyanígy megtörténhet, hogy tragikus véletlen következtében valamelyik utód mindkét részről éppen a kedvezőtlen hajlamokat örökli és az utódok értékskáláját negatív irányban szélesíti.

Konkrét esetekben fokozza a születési prognózis bizonytalanságát az a körülmény is, hogy a legtöbb egyénnek csak igen kevés elődjét ismerjük, még kevesebb biztosat tudunk azok hajlamairól, átöröklési anyagáról. Így abból, hogy valakinek elődei között nem tudunk kiváló tehetségről vagy nagyobb fokú fogyatékosokról, még nem bizonyítja az ilyenek kétségtelen hiányát. Kellő számú előd alapos ismerete mellett egyes utódok meglepő hajlamai bizonyára sokkal érthetőbbekké válnának. Senkiről se tudhatjuk biztosan, hogy milyen titkokat rejteget genotípusa, amitől utódainak sorsa függ. Nagyfokú valószínűséget azonban elérhetünk, ami némely esetben legalább gyakorlati bizonyosságot jelenthet. Ez megóv a túlzott elbizakodottságtól éppúgy, mint az alaptalan aggályosságtól.

Egyébként még az elméletileg vett homozigóta egyének utódainál se lehetetlen az átöröklési anyag lényeges módosulása, egyik-másik utódnak lényeges elütése a többitől. Hiszen az átöröklési anyag, mint említettük, külső vagy belső tényezők következtében bizonyos mértékig módosulhat. Különösen a domesztikáció, a természetes életmódtól elütő mesterkélt környezethatás alkalmas különféle mutációk kiváltására. Már pedig egy élőlény se él a természetes életmódtól annyira elütő, mesterkélt életet, mint éppen az ember, ezért bizonyára az emberiség átöröklési anyagában igen sok mutáció jött létre.

Tehát, bár sorsunk nagyrészt már a fogamzás pillanatában eldől, de, hogy milyen sors készül az életelv, a csirapálya átöröklési anyagában, azt biztosan sohase tudhatjuk, még kevésbé vagyunk képesek azt külső hatásokkal irányítani, befolyásolni. Egyelőre csak az elődök átöröklési anyagának, csirapályájának kedvező megválasztásával mozdíthatjuk elő az utódok szerencsés születésének valószínűségét.

De bármily nagy jelentősége is van a szerencsés születésnek, a kedvező hajlamok öröklésének, ez --- mint láttuk --- csak egyik, bár kétségtelenül fontos tényezője egyéniségünk, sorsunk alakulásának. Ez kijelöli a fejlődés lehetőségét, határait, irányait, de mindez önmagában még csak lehetőség, csak potencialitás, aminek megvalósulása, aktualizálódása széles határok között, sokféle módon és mértékben lehetséges. Az örökölt talentum mindenesetre becses vagyon, de, hogy azt mire fordítjuk, mire költjük, az senkinél se dőlt el már születésekor. Ebben rengeteg előre nem látható, részben akaratunktól független, részben szándékos tényező játszik közre. A kedvezőtlen születést nagy mértékben pótolhatják a kedvező körülmények, és viszont, a legszerencsésebb születéssel járó előnyöket is leronthatja a körülmények mostohasága, vagy a kellő kihasználás szándékos elmulasztása. Bár e kettő, átöröklés és körülmények nagyobbrészt többé-kevésbé egyértelműen hatnak. A kiváló családoknál ugyanis az átöröklési anyag mellett a környezethatás szintén kedvező szokott lenni, míg a degeneráltak körében rendszerint mindkettő alsóbbrendű életre irányít. Gyakran fennáll azonban az ellentét is. Sok, igen értékes, tehetséges család és egyén küzködik nyomorúságos viszonyok között, ami kiválóságuk megfelelő fejlődését, érvényesülését erősen korlátozza. Viszont sokan élveznek ősi jogon olyan rendkívüli előnyöket, amelyek nem állnak arányban a velük született egyéni értékekkel.

Mindezek után nem szabad azt gondolnunk, hogy egyéniségünk és vele sorsunk teljesen ki van szolgáltatva tőlünk független tényezők, az örökölt hajlamok és a véletlenül adódó körülmények végzetszerű hatásának. Ezek nagy jelentőségét nem tagadhatjuk ugyan,
de az embernél mindezek mellett nem szabad megfeledkeznünk
egy ezektől többé-kevésbé független tényezőnek,
az akaratnak,
a szabad elhatározásnak szerepéről sem.
Nem szabad ugyan az akarat szabadságát úgy értelmeznünk,
mintha az képes volna minden akadályt legyőzni, minden hiányt pótolni.
Az emberi akarat nem korlátlan,
nem mindenható, sőt még szabadsága sem abszolút, nem befolyásmentes.
Szabad elhatározásunkat ugyanis többé-kevésbé befolyásolhatják a velünk született
vagy bennünk kialakult hajlamok, illetve a környezet hatása.
Hiszen az akarat önmagában vak;
az értelem kell, hogy irányítsa a rossz és a jó, vagy a még jobb megválasztásánál.
Értelmi belátásunk fejlettsége pedig már nem tisztán az akarat műve.
Másrészt a helyes belátás mellett is erősen befolyásolhatják az akaratot velünk született,
vagy bennünk kialakult érzelmi, emocionális tényezők,
valamint a pillanatnyi környezetből származó motívumok.
Mindamellett akarati elhatározásunk nem teljesen tehetetlen,
szükségképpeni függvénye ezeknek az adottságoknak,
mint ezt a determinista bölcselet állítja.
Egyrészt ugyanis az akaratot befolyásoló belső és külső tényezők kialakulásában, illetve megválasztásában is van több-kevesebb szerepe az akaratnak,
úgyhogy itt a befolyás kölcsönös.
Másrészt a már megadott motívumok se determinálnak szükségképpen egy meghatározott döntésre, csupán befolyásolhatják, azaz bizonyos irányban megkönnyíthetik, más irányban megnehezíthetik elhatározásunkat. Az ellenkező döntés azonban egyes beszámíthatatlanul szélső vagy patologikus esetektől eltekintve szintén lehetséges, ha mindjárt olykor sokkalta nehezebb is.
Ezért a körülmények legtökéletesebb ismerete mellett se számolhatunk az emberi egyénnel úgy,
mint egy géppel vagy felhúzott automatával.
Viszont attól se kell tartanunk, hogy valamely egyén adott esetben
akarata szabadságánál fogva teljesen kiszámíthatatlan szeszélyességgel fog dönteni.
Az egyéni jellem is képviselhet teljes garanciát,
feltétlen bizonyosságot, de ez a morális bizonyosság lényegesen más természetű,
mint az anyagi erők törvényszerűségeinek fizikai bizonyossága.

Ezekből érthető,
hogy az akarat nagyjelentőségű elhatározása, vagy a motívumok lényeges módosulása
sorsdöntő változást idézhetnek elő az egyén életében.
Ez az akarati elhatározás pedig előre nem látható, kiszámíthatatlan,
okokra maradéktalanul nem vezethető vissza. Különben nem is volna szabad az akarat.

Amit az átöröklésről az egyénnel kapcsolatban kifejtettünk
mutatis mutandis
érvényes és alapvető jelentőségű az emberi közösségekre, fajokra, népekre, nemzetekre is.
Hiszen a közösség is egyénekből áll és
az egyén a közösséggel való kölcsönhatás mellett se szűnik meg egyén lenni.
Másrészt a közösség sok tekintetben super-individuumként,
kollektív egyénként tekinthető,
amelyre nagy mértékben alkalmazhatók az egyénre vonatkozó megállapításaink.
Ezért az egyén alapos ismerete nélkül
a közösség vizsgálata se vezethet sok eredményhez.

Lássuk tehát a fenti alapokon elindulva a fajok közösségét.

 
 
0 komment , kategória:  Somogyi József: A faj I. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 41
  • e Hét: 1868
  • e Hónap: 5239
  • e Év: 388275
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.