Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Oláh György: Görögtűz I. rész
  2011-02-10 08:18:42, csütörtök
 
 
Oláh György: Görögtűz I. rész


A HEGYEK HÁTÁN fényterítő vonult át. Mikor a hegység tövéhez ért,
felragyogtak a lejtőn szétszórt apró kockák:
a város.
Sok, sok fehér pont villant meg: a napsütötte házfalak.
A cseréptetők virítottak, vörössárgán, mint a kacsa lába.
A templomtornyok bádogsüvege is világított.
Aztán elbágyadt minden, a ragyogás lehunyta szemét.
A fényfoszlány már künn úszott a mezőkön...

Bodrogterebes a hegyek lábán épült, apró domb-dudorokon.
Tyúkszemein az összenőtt három hegykupolának.

Az utcák két nap óta kihaltak, még az állomás épületei körül sem volt moccanás.
Nem szólt jelző-harang, a villamoscsengő örökös tücsökcirpelése is elállott.
A vágányok acélerezete fölött madarak kergetőztek.
A raktár előtt egy marhakocsisor aludt. Egy fával megrakott szerelvény virrasztóit mellette megbolygatlanul...

Egyetlen vasutas állott a hálózaton. Jóllakottan gereblyélte lombos bajuszát.
Mosolygott ferdén vágott táskás szemhéjaival, mintha álmában mosolyogna.

Egyszer csak a felső pályaház felé fordul.

--- Hahó, vonat jön!

Ott kúszik a jegenyék mögött, szaporán köpköd az égre hosszú bárányfelhő-füzéreket.

--- Valami páncélvonat? --- Kéménye nincs; csonka üstből repkednek az apró felhők.
Az első négy kocsi kopaszon szürkéllik:
páncélkocsik.

Az ívlámpaerdő fagyottan áll. A jelzőkarok nem csördülnek meg tisztelgésre,
óvatosan lassít a sínekkel televonalozott táblán, belsejéből járőr csepereg ki,
feltűzött szuronnyal járják be az üres állomást.
Főhadnagyuk a kövér vasutast fogja faggatóra:

--- Van-e katona a városban, öreg?

--- Nincs itt, kérem alásan, egy fia sem. Tennapelőtt ment el az utolsó Céke felé. Nem tudom, hol kapják meg őket az elvtárs urak.

--- Elvtárs a halál! Tanulja meg öreg, hogy már nincsenek elvtársak --- rivall rá
a kis tiszt mámorosan.

--- Hogy hát az urak nem vörös katonák? ---kérdi a vasutas.
Fuldokolva jön belőle a hang, kövérsége nagy, álmos nyugalmát egészen felbolygatja
ez az érthetetlen beszéd. Gyanakvással nézi az új jövevényeket,
de mikor megpillantja a frissen felvarrt sarzsit, egyszerre mosolyogni kezd.

--- Isten hozta az urakat! Épen a legjobbkor érkeztek,
itt a városban már olyan rémületben vannak a népek,
hogy senki sem meri lehunyni éjjel a szemét.

--- Aztán miért?

--- A fene se tudja kérem,
honnan került ki, de folyton csak azt beszélgetik,
hogy szabadrablás lesz... szabadrablás lesz.
Az én feleségem még az ablakokat is berakta matraccal, a kaput meg akkora
hasáb fával rekesztette el, mint ez az oszlop.
Olyan kérem a város, akár a temetőkert. Egymástól is félnek az emberek...
Alig merészkedik valaki az utcára, tegnap még piac se vót.

A beszélgetés alatt felbátorodott vasutasok szivárognak elő, körülveszik
a főhadnagyot és kérlelni kezdik, jöjjön be csapatával a városba.
De az hallani sem akar róla.

--- Nem vesztegelhetek egy percet sem, jelenti ki keményen ---, szenet veszek fel és indulok,
jelentkeznem kell az új kormánynál, hogy szétüssünk a csürhében.
A politikai megbízott urat, Istennek hála, már kidobattam a vonatból,
most sorra jön a többi gazember.
Nagy seprés lesz az országban!

Határozottan beszél, kurtán, napiparancs-modorban. Megérzik rajta a huszonnégyéves korában parancsnokláshoz jutott tisztecske,
aki most csak egy civillel beszél. Szemei örökké nevetnek, de tüzes elevenségében
egy csöpp feszesség van, egy kis tüntetés a parancsnoki hatalommal.
A vasutasok csodálkozva hallgatják, mint valami mennyből csöppent lényt.
Nagy megkönnyebbülés itt minden szó a hosszú lidércnyomás után.

Mikor látják, hogy semmiképp sem akar maradni, lehangolva oszladoznak széjjel.

Egy kis csoport nekiindul, hogy előkerítsen valakit, a város vezető urai közül,
hátha majd az jobban tud beszélni a tiszttel.

A polgármester dohos hordókat locsogtat udvarán:

--- Nem mehetek, urak --- menti ki magát ---, a vincelléremet várom. Tudják --- kacsint ---, őt nem lehet egyedül hagyni. --- A nyugalmazott alispán, az öreg, remegőhangú Szánky rögtön vállalkozik. Már fel is veszi a kabátját, mikor a felesége feljön a kertből, felháborodva ront neki a vasutasoknak: Nem szégyelik ezt az öreg, beteges embert így belevinni a biztos veszélybe! Nem volt elég szegénynek a tuszság, a kommunista börtön?! Ott van a sok fiatalember, a polgármester meg a többiek, vigyék azokat! Vetkőzz le, nem mész!

Másutt se járnak nagyobb szerencsével, még bejutni sem igen tudnak a kis zártkapus,
virágosudvarú vidéki házakba. Sokáig csengetnek,
kétszer-háromszor is nyílik az ablak, félénk arcok néznek ki,
aztán izgatott hangok hallatszanak s ijedten csoszog ki a vaskapu kulcsával a cseléd.
Ezeket a vidéki urakat óvatossá tette a sok meghurcoltatás.

Egy sem vállalkozik, de jön helyettük Hericz ügyvéd, hivatlanul is, rozoga egyfogatún.


II.


A tengelyhez kötött vödör versenyt csörög a két bádoglámpássall.
A fiákkeres ködmönén négyszögű foltok világítanak, ritmikusan cibálja a gyeplőt,
lógatja az ostort és szakálla mögül zsörtölődik a gebével.

--- Ná, Doru! Ná!...

De Daru nem hallgat a vén zsidóra, egykedvűen zötyög, őt már nem hozza ki a sodrából semmi.
Nyújtja a nyakát messze előre, kocsonyásan zavarodott szemeiből
az égre könyörög a vakság. Szemellenzői szétnyílnak, mint két elálló, négyszögű fül.

Az ügyvéd hanyagul dül neki a hasadozó bőrpárnáknak, gömbölyű lábszárait keresztbe teszi
és nagy elegenciával fogja lábafejét. Ki-kiveszi a szivarszipkát agyarából,
könyökölve tartja a levegőben.

Leszállásnál szinte felbillen súlya alatt a fiákker. Szélesen, hintázó könyökkel vágtat be az állomásépületbe. Azzal a hosszú és fontoskodva siető lépésekkel,
amiből a város hajdani képviselője,
Forgách báró csinált iskolát a dzsentrifiúk között.

--- Hericz! --- mutatkozik be röviden és támadó hangon. L-alakúra görbített könyökkel ad kezet.

--- Kedves öregem --- kezdi aztán uras fölénnyel --- a város képviseletében jövök hozzád egy ránknézve fontos misszióval. Először is le kell szögeznem, hogy magam is századosi rangban szolgáltam a hadseregben s ez, azt hiszem, az én részemről elég garancia a tárgyalásunk sima lefolyásához...

Mikor látja, hogy sehogysem boldogul a főhadnaggyal, hangjában elhalványul az az előkelősködő közvetlenség és elhatalmasodik benne az ügyvéd. Okfejtésekbe bocsátkozik.

Amint sokáig néz a tiszt arcába, egyszerre megzavarodik a beszéde.
A tiszt felel neki, de léleknélküli szavain érzik, hogy őrajta is erőt vett a zavar.
Eleinte nem tudják a furcsa állapot okát. Az ügyvédben ébred fel először:
Én ezt az arcot ismerem.
Nemcsak ismerem, de sokat láttam.

--- Hol szolgáltál, kérlek?

--- Az ötvenkettes honvédtüzéreknél.

--- Hogy is hívnak téged?... Várj csak, kérlek!

Nem te vagy Kemenes Rudi?... Vagy nem is! Te nagyszegi Barcza vagy!

--- Honnan tudod?

--- Hiszen egy fedezékben voltunk másfél esztendeig!

A főhadnagy nézi, nézi, aztán ujjongva kiált fel:

--- Dezső, Hericz Dezső! Trabukó úr! Hát te vagy az, öreg?!

Ölelgetik egymást, mosolyogva lapogatják egymás hátát. Rajszám rohanja meg őket a sok vidám visszaemlékezés.

--- Emlékszel, mikor elszívattuk szivarjaidat az asiagói utcakölykökkel?

--- Hogyne, és hogy haragudtam akkor Koós Palira... de jókedvű gazember volt az a fiú...
Hallottam, hogy később fogságba jutott.

--- Igen, mikor téged elvezényeltek, egy támadás volt, elsőnek fogták el.

--- Hát a többiekről mit tudsz?... Schorn Jóskáról meg a többiekről. Be drága fiúk is voltak, Istenem!

--- Jóska, kérlek, megnősült. Valami gazdag szegedi disznókereskedő lányát vette el.
Hanem tudod kivel találkoztam a múlt héten? Gáli Miklóssal.

--- Melyik volt az?

--- Hát nem emlékszel? Az a hórihorgas, akasztófa-hadnagy, aki olyan szépen flótázott,
mi meg annyit nevettünk rajta.

--- Ja, tudom már... Úgy járt az ádámcsutkája, mint a vetélő. Tudom már!...

Egész világot újítanak fel. Kacagás kacagást követ. Adomasorozat lesz a világháborúból.

--- No jó, kedves öregem --- nyugtatja meg azután a tiszt az ügyvédet --- hát ha olyan
nagy szükségetek van rám, maradok a kedvedért. Elvégre a magam ura vagyok,
a csuda rúgja meg!
Megszállom a városotokat vagy két napra, aztán csináljatok magatoknak valami őrséget.
De akkor induljunk!

Átszökell a fakorláton, beugrik a vonatba. Nemsokára rivalgó ének hallatszik a kocsiból:

Mááár aa vár fookán...

Tánclépésekben öltözik át, guggolva fésülködik a manlicher-töltényekkel körülrámázott tükörben.
Tépi, tenyerével mázolja vizes haját, mely sűrű és fekete, mintha szurokszeletekből volna.

--- Gyula! Gyula, hozd már! --- kiáltozik a tiszti szolgája után.

A legény rossz zubbonyt hoz.

Tréfás mozdulattal vágja nyakon, aztán nagyot kacag rajta.



III.


Húsz perc múlva már indul is a felsorakozott legénység. A rohamsisak-sorok tompán fénylenek,
mint a dinnyehéjak. Karabély, kézigránát, szurony együttzörren léptük tömör,
csattanó ütemével, mert menetelésük, mint sziklazuhanás, alig ad mellékzörejt.

Kihúzza, marconának mutatja magát a kis sereg, ahogy idegen városban illik.
Oldalt egy óriási törzsőrmester megy. Nehéz, földmívesjárással,
idomtalanul nagy végtagokkal. Kenderszőke haja kicsurran a sisak alól veres arcára.
Egy kicsit lehorgasztja fejét. Szeme rozsdás a pálinkától, ökölbecsukott kezei úgy lengenek,
mint a kútgémkoloncok. Mintha durva rögökből rótta volna ezeket a markokat a Teremtő,
az erek dudorodó csöveit meg vastag, kanyargó gyökérszálakból.

Időnként megszólal a kürt is.
Cseng, recseg, lüktet zenéje; teli ököllel ver visszhangot az utca kövein.
Zsibbadozik tőle a dermedt város... Ablakok nyílnak itt is, ott is...
A Felső-utcán már zsivaj telíti a levegőt. A lakosság a kapukba tolong, villanyáramként fut végig a lelkesedés: --- Nem vörösök!
Nem vörösök!

A csapat még messze van. Csak egy előreküldött járőr közeleg, de a Piac-tér már feketéllik.

Amint odaér, morajlás gurul végig a tömegen, bugyborékoló hangzavar.
Az első futam, a mellben maradt ujjongások futama.
Aztán megharsan egy izmos, sokszínű éljen!, kalapok,
kendők ezeré villan fel és lobog nagy ívben össze-vissza, mint egy orkántól rázott erdő.
A tártkarú lelkesedés száz alakban tör utat magának.
Ragyognak a szemek. Az emberek sírnak, ugrálnak. Valaki szónokol tüdejeszakadtan.
Egy szakállas öregúr múltszázad pátosszal csókolgatja a Kossuth-szobor talpát.
Valaki elrikoltja magát és a tömeg zúgva ömlik a főcsapat elé...

A katonák remek menetben jönnek. Lábaik mint a fésűfogak,
egyszerre egysíkban mozognak.

Valami izgalomféle duruzsol a főhadnagyban. Érzi a sok reátapadó szemet.
Feltűnő élénkséggel nevetgél, kifejezően magyaráz Hericznek, pedig maga sem tudja,
mit beszél.

Önkéntelen kanyarodik le a gömbölyűfejű akácok alól a csapat élére.
Az ügyvéd vele tart. Elegáns, puha alakja büszkeségtől dagad.
Szivarja még százszor szemtelenebb fölénnyel döf ki szipkájából, a csinos,
festett angolbajusz mellől.
Széles, szürke nyári kalapja alól elbizakodottan szórja zöldes tekintetét:
Látjátok, ezt is én hozom nektek!

A nap már kibújt a felhők mögül, ragyogni kezd a fülledt világ. A halántékon izzadságnyelvek csurognak végig, csillogva, mint olvasztott arany. A kis főhadnagy agyát forróság feszíti, szédítő érzések kezdik fűteni. Apró, kemény ritmusú léptei egyre feszesebbek. Vállszíján egyre frissebben ciripelnek a csattok. Haján, mely úgy borul fejére, mint két bogárfényű kagylóhéj, legényesen félrevágva ül a sapka. Egy bágyadt rózsa van hozzátűzve.

Zubbony gallérját kapcsolatlan hagyta, ebben is van valami kedves, legényes hetykeség. Arca kipirult, olyan, mint a megalvadt vér.

Ennyi rajongás, ilyen éljenzápor még sohasem szakadt rá. A sok-sok ráözönlő tekintet szinte emelgeti. Mintha már nem is a lábain járna. Fátyolba olvadt körötte a hemzsegő emberfej-mező; kalapok, kendők, fénylő homlokok nyüzsgése...

Édes szédülés ragadja-repíti pazarul. Ugrálni szeretne, sapkáját ujjongva hajigálni az égre. De valami ismeretlen erő, a tömeg nézésének ereje leszorítja kezeit, fejét hátrahúzza királyi tartásba, öntudatát három mámoros szó tölti be:

--- ...Én, a felszabadító! ...Én, a felszabadító!


 
 
0 komment , kategória:  Oláh György: Görögtűz I. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 347
  • e Hét: 1900
  • e Hónap: 13443
  • e Év: 378933
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.