Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Vezérférfiúság II. rész
  2011-02-11 14:57:47, péntek
 
 
Lantos-Kiss Antal: Vezérférfiúság II. rész


A FELKÉSZÜLÉS ÁRAMÁBAN

A hivatástudat jelentkezése

A hivatástudat a vezetőjelöltnek az a lelki tulajdonsága, amelyből mint valami gócpontból valamennyi erkölcsi vonása, szellemi érdeklődése és tevékenysége forrásozik. A hivatás belülről érzett hívó és küldő szózat (vocatio). A legnagyobbak nem választják a pályafutásukat, hanem rászületnek és maguk találják meg a kibontásához vezető utat és eszközöket. Hogy helyesen választotta-e a fiatal vezetőférfi a maga szellemi életterét, az elinduláskor előre meg nem jósolható; egyedül a kifejtett munkája után fogja őt az elért eredmény igazolni vagy nem igazolni.

A hivatástudat rendszerint hosszabb lelki érlelődés és önmegfigyelés eredménye. Megindítója lehet a nemzet vagy a társadalom valamely igénye, hiánya, elmaradottsága, válsága, fennforgó veszedelme, a társadalom egyes rétegeit sújtó igazságtalanság. Ezek a nyugtalanító benyomások tajtékzanak, örvénylenek a lélek mélyén és utat keresnek. Megoldási lehetőségek körvonala kezd kibontakozni s egyik napon mint felkelő csillag, a lélek elé fényeskedik a küldetés valósága. Az egyén érzi, hogy ő van hivatva a kérdés megoldására. Így fogan meg és így születik napvilágra a társadalom hőseinek hivatástudata. Amint a korall is lerakódik és összeáll a tenger színe alatt s végül korallszigetté csoportosulva jelentkezik a tenger színén, --- a hivatástudat is lelki kristályosodások, élmények összetapadásának eredménye.

Minden vezetőférfi életében van egy fontos korszak, rendszerint egy döntő pillanat, amelyben megszületik a teremtő ötlet, amelyen azután egész munkássága alapul. Ha hosszú erjedési korszak előzi meg a hivatástudat létrejöttét, különféle okok csiholják és táplálják a lassan bontakozó hivatás tüzét. Valamelyik nagy vezetőegyéniség eszmevilága, személyes hatása, szava, írása, egy rendkívüli könyv olvasása, egy elmélyült lelkigyakorlat, a magány, a nélkülözés, az emberekkel való foglalkozás, az elnyomottság és igazságtalanság tapasztalása, esetleg egy jelentőségteljes álom töltheti be az ösztönző szerepet. Az újabb és újabb hatások és hivatást erősítő élmények mint mágneshez a vasszemecskék lerakódnak s az egész egyéniség nemsokára rögeszmeszerű gondolatok vonzáskörében él. Más esetben viszont előzmény nélkül, hirtelenül dobban a lélek előterébe a hivatástudat. Szinte leteríti az embert, mint Sault a damaszkuszi úton az Isten hívása. A lelken végigfut az élmény borzongása; a megvilágosodás órája mint hirtelen kigyulladt fényszóró nappali világosságban mutatja meg a férfi vezetői feladatát.

A hivatástudat lassú ébredésére kitűnő példa gróf Széchenyi István belső fejlődése. Bölcselkedő hajlama, gyakori önvizsgálata s a körülötte folyó dolgok hátterébe való mélyebb bepillantás egy évtizedre terjedő kristályosodási folyamatot idéz elő benne. Már 1818-ban dereng előtte küldetése fénye: ,,Sejtem, hogy valami nagyobbra születtem. Ifjú vagyok, van akaratom végbevinni mindazt, amit vállalni egy férfiúra sohasem szégyen. Ha ezt megtehetném, lelkem mélyéből éjszakákon keresztül imádkoznám, hogy üdvöt és áldást hozó lény lehessek hazám és az emberiség számára." --- Majdnem tíz évvel később, több napi vergődés után, most már minden tapogatódzást félretéve, döntő elhatározásra jut: ,,Kimondhatatlan s több napi belső küszködés után bizonyos órában megesküdtem magamnak, tehetségemben semmit, tiszta szándékomban, férfiúi szilárdságomban annál többet bízván, hogy miután világosan mutatkoznának lelkem előtt nemcsak a feltámadásnak, de nemzetünk egykori nagy kifejthetőségének is legbizonyosabb jelei, mindent el fogok követni, habár magam maradok is, habár vesznem kell is, mit e kettős célnak elérésére cselekedni lelkem sugall."

A néha elemi erővel kirobbanó hivatástudatot nagy veszedelem vagy hirtelen beállott válság szokta előidézni, mikor a helyzet gyors beavatkozást és habozás nélküli döntést sürget. Az idősebb Pitt, aki az angol alsóházban már sok fényes szónoklatot mondott, --- mikor a brit birodalmat veszély fenyegeti, a király akaratával szembeszegülve, magának követeli a hatalmat, mert vulkánszerűen kitört hivatástudata valósággal kényszeríti erre az erőszakos és ellentmondást nem tűrő lépésre: ,,Biztos vagyok abban, hogy meg tudom menteni a hazát s hogy senki más meg nem mentheti!" Rövid idő alatt fölényes győzelemre vezette Kanadában és Európában az angol flottát a franciák ellen, s ő lett az angol nemzeti méltóságnak és büszkeségnek, az ,,expansion of England"-gondolatnak megtestesítője.

Nemcsak a világtörténelmi szerepre hivatott férfiakat korbácsolja ez az erőteljes ösztönző jelenség, hanem mindenkit megérint illetésével, akire bármiféle vezető szerep vár. Nemcsak a lángész hivatott vezető szerepre, hanem a kisebb átütőerejű tehetség is! A zsenialitás a legtökéletesebb megnyilatkozása a vezetőképességnek, de a tehetség is elég és nagyszerűen hasznosítható, ha azt értékelni és fejleszteni tudjuk. Úgyszólván mindenkiben lappanganak tehetségek, csak fel kell kutatnunk azokat önmegfigyeléssel és éleszteni kell ezeket a készségeket, amelyek csíraszerű állapotban már rendelkezésünkre állanak. Fontos, hogy a tehetséghez, szorgalom társuljon, mert a szorgalom és az akarat hajtóereje a közepes tehetségből is pazar értékeket tud napvilágra hozni.

Lesújtó tapasztalatom, mennyire bambán és értés nélkül állnak a nagyrahivatottság felkínálkozása előtt sokszor az egyébként életrevaló és jelesen tanuló diákok is! Elsuhanni hagyják a hívó órákat a nélkül, hogy belekapaszkodnának az elébük toppant gondolatba! Pedig Isten előtt nagy lesz a felelősségük ezekért az elszalasztott hivatásokért és csíraállapotban megölt eszmékért! Az eltékozolt hivatás vádlójuk lesz az ítélet napján!

,,Mit szólnak hozzá az emberek, ha nagy dolgokra törekszem?..." --- hangzik az első, nyárspolgári ízű ellenvetés. ,,Ó én érzem, hogy képtelen vagyok ilyen nagy feladatokra!" --- sápítozik a másik, akinek inába szállt a bátorsága, mielőtt teljesítőképességét egyáltalán megpróbálta volna. ,,Igen, mások ezt megtehetik, de én nem!" --- ámítja magát egy ügyefogyott harmadik, társai érvényesülésének láttára. ,,A tehetség együtt születik az emberrel!" --- oldja meg a nagy kérdést a negyedik, s ezzel el is intézte a vezérférfiúság egész eszmekörét. Igen, --- így vagyunk! Ilyen önámítások tizedelik ifjúságunk sorait! Ki tudja, mennyi jobb sorsra érdemes tehetséget bénított agyon a ,,született tehetségről" szóló átkozott csali-mese. Hozzájárul ezekhez még a szülők és a nevelők elhamarkodott kijelentése: ,,Ostoba vagy! Nem lesz belőled semmi!" És a fiú búnak ereszti fejét. Pedig... Nagy emberek pályafutása nagyszerűen bizonyítja, hogy sokan közülük mérsékelt tehetségű, sőt gyenge tanulók voltak ifjúkorukban; egyesekről szüleik és nevelőik álmodni sem merték volna, hogy hódító nagy egyéniségekké fejlődnek! Mindenkiben szunnyadnak értékes hajlamok és képességek, észre kell venni és tudatosan képezni kell ezeket!

Az el nem fásult ifjúság sorban kiküszöböli és vállalkozásaival megcáfolja a gyatráknak és ügyefogyottaknak itt említeti, önmagukat narkotizáló, lélektompító ostoba állításait!

Ha az ifjúban egészséges vér és el nem tékozolt fiatalság buzog, sohasem teszi magáévá ezeket a penészszagú, napfénymentes okoskodásokat! Nagyot akar tenni, mert érzi, hogy Óperenciások várnak rá. Becsüli magát és bízik annyira erejében, hogy ha mindenki sikertelenséget jósolna is neki, s ha az egész világ a feje tetejére állna az ő munkábaállása láttára, akkor is hisz tehetsége kifejleszthetőségében és abban, hogy Isten segítségével és kitartó szorgalommal nagyon sokat tehet Isten dicsőségére és embertársai javára.

Ide iktatok néhány levélrészletet annak bizonyítására, hogy a nagyrahivatottság eszméje menynyire dörömböl az ifjak ajtaján és --- hála Istennek! --- akadnak, akik észreveszik ezt és követik a hívást.

,,A lelkigyakorlat alatt a Páter egyik szentbeszédében többek közt ezeket mondta: ,,Vannak olyan szerencsétlen fiúk, kik családjuk körében nem találják meg az otthon melegségét. Szomorú sors ez! Lehet azonban, hogy az Isten azért irányítja így életüket, mert nagy szenvedésekre készíti őket, vagy talán nagy embert, nagy művészt akar belőlük nevelni." --- Mikor ezeket a mondatokat hallottam, majd kiugrott a szívem a helyéről. Azt hittem, ezeket egyenesen az én számomra mondotta a Páter. Én is ezek közé a szerencsétlen fiúk közé tartozom. Nálam is szinte megfordítva alkalmazható a ,,Mindenütt jó, de legjobb otthon" közmondás. A lelkigyakorlatok előtt csupán keserű könnycseppek folytak le a torkomon, de most már édes cseppek is vegyülnek közéjük. Hátha belőlem is nagy művészt akar nevelni az Úr Isten! Nagy festőművész akarok lenni, bár a rajzoláson és festészeten kívül kedvem és tehetségem van a hegedüléshez is. Minden időmet felhasználom, hogy tettvágyamat kielégítsem. A kémia, filozófia, anatómia rejtelmeibe beletemetkezni számomra a legnagyobb öröm és élvezet. Emlékül a lélekemelő lelkigyakorlatért elküldöm egyik legszebb festményemet a Páternek!..." (Egy művészi hajlamú hetedikes gimnazista leveléből.)

,,...Olyan energiák gyűltek össze lelkemben, amilyenek még soha. Szerzetestanár szeretnék lenni a jó Isten segítségével és már most elhatároztam, hogy munkásságomat diákjaimnak szentelem. Mert én nagyon szeretem a diákokat. Azt Főtisztelendőséged nagyon jól tudja, mily öröm a diáklelkek rejtélyes szövevényeibe bepillantani. Sokszor úgy érzem, hogy át tudnám ölelni az egész iskolát és homlokon csókolni forrón, Krisztus szeretetével!

Mint a kongregáció prefektusa, figyelemmel tartom kongreganistáim lelki életét és sokszor bizony olyan dolgokat is meglátok, amiket a tanárok nem vehetnek észre. Nem dicsekvésből mondom, de körülbelül két hete húztam ki egy gimnazistát a rossz társaságból. Mert a legtöbb fiút csak így lehet megmenteni. A kisebb diákok szíve különösen megnyílik előttem. Ilyenkor érzem, hogy ,,piscator animarum"-nak lenni szent hivatás. A történelem energiái feszülnek bennem, amelyek alkalomra várnak, hogy a tettek mezejére léphessenek!..." (Ifjúsági lelkipásztornak készülő nyolcadikos diák leveléből.)

,,Sokszor érzem, hogy nem ebbe az én világomba való vagyok! Szeretnék felemelkedni. Egy nagy vágyam van: Ismert íróvá és költővé lenni! Lehet, hogy ez csak hiú ábránd marad mindig. De én addig, míg minden reményem kútforrása ki nem apad, el akarom érni.

Elátkozott királyfi vagyok, --- Lélekvesztőn idegen vizeken járok, --- Keresem a népem, a trónom, --- Hívogatnak titkos Óperenciások. --- Én a gazdája vagyok --- Tengerkincsnek. Királyának egy nemzet vár. --- Most feszül a vitorlám, --- de csónakomra zúdul földrengető ár. --- Hajóm csak csoda tartja. --- Ijesztőn törnek rám óriás hullámok. --- Dobál az orkán, ciklon. --- Engem mégis visznek előre az álmok. --- Elérem, mert akarom! --- Révbe evezek! Én megtöröm az átkot. --- Enyém lesz a trón, a kincs. --- Hiába lesnek rám életboszorkányok!" (Írja egy vezetőszerepre termett gyárimunkás cserkészfiú.)

,,Sorra ostromlom most a szerkesztőségeket. N. szerkesztő ,,napfénymentes krumplihajtásoknak" nevezte írásaimat és arra kért, hogy tegyem le a tollat. Erre juszt se tettem le a tollat, hanem megírtam neki, hogy fog még ő kérni arra, hogy cikket írjak neki. Jól is festenék, ha minden göröngyön hasravágódnék és azonnal elégetném minden betűmet! Egyáltalán nem akarok eltántorodni katolikus felfogásomtól, sőt magam állítom fel az új magyar katolikus szerkesztőséget, amely úgy átkovászosítja a magyar újságírást, mint Cluny az Egyház aléltságát. Nem félek attól, hogy a sok kinullázás után éles reakció jelentkeznék bennem, mert van határozott meggyőződésem, amely visszaveti a könnyű talajsüllyedéseket. Az éles kritika meg azért jó, mert így megtanulom lassan azt, hogy még jobban befelé kell néznem, még többet kell tanulnom, még többet kell írnom és még többet kell áldoznom." (Sajtóvezérnek készülő, nagy tehetségű joghallgató leveléből.)

Az Istenbe vetett hit és a józan önbizalom a küzdő férfi két éltető erőforrása. Carlyle mondja: Annyiban nevezhető valaki férfiúnak, amennyiben el tudja nyomni félelemérzetét.

Aki önmagát lebecsüli, azt mások sem fogják becsülni!

Az én becsülésem a saját kezemben van! --- hangsúlyozza Bismarck.

Ne áltasd magad a visszatérő gondolattal, hogy félig gyerek vagy még! Fiatal vagy, de legyen komoly és érett a gondolkodásod, akár egy felnőtté! Éld bele magad a siker gondolatába, egy percig se kételkedjél a felől, hogy eléred-e célodat! Ha megvan a célkitűzésed és összeforrsz a hivatásoddal, --- meg is találod az eszközöket és a hivatásodba beilleszthető és felhasználható anyagokat!

Szolgáljon bátorításul számodra a magyar népnek évszázadok küzdelmeiből merített, meggyőződésből fakadó mondása: Segíts magadon, az Isten is megsegít!

Nagy emberek pályaindulása

Hogy nagyrahivatottságodban ezután ne kételkedjél s hogy gyávaságod és begyepesedett nézeteid gátlásából kiszabadulj, érdemes lesz kis körsétát tenni és megvizsgálni a nagy pályát megfutott vezetőférfiak elindulását. Ezt tanácsolja Paul Bourget is: ,,Ha híres embert akarunk tanulmányozni, ne életpályája végét tekintsük, amikor mindenki úgy gondolkozik, mint ő, hanem lássuk őt a kezdetben, amikor ő nem úgy gondolkozik, mint mindenki!"

Bevezetőnek annyit rögtön megállapíthatunk, hogy e nagy emberek tehetsége sem született befejezetten a világra, hanem évek, sőt majdnem évtizedek érlelése árán fejlődött ki. Néhány csodagyermek kivételével a legnagyobb emberek közül is csak kevesen mutattak valami rendkívüliséget gyermekkorukban; sokan közülük közepes vagy egészen gyenge diákok voltak. Szüleiknek és tanítóiknak igazán fejtörést okozott, hogy mi lesz ezekből a fiúkból! És az életpálya-választással, vagy egyik pályáról a másikra való áttérés által végre megtalált igazi hivatásukban, különösen szorgalmuk árán átlagon felüli eredményeket értek el. Példájukból megtanulhatjuk, hogy ha az egyén agyberendezése egészséges, ha testi épsége rendben van, s ha nem hatalmasodnak el rajta kártékony örökölt hajlamok, céltudatos kiképzéssel és külön e célra szolgáló, sajátos önneveléssel minden okosan irányított fiú vezető tehetséggé, tettek emberévé nevelhető.

Az elinduláshoz az első biztatásokat rendszerint nagy példaképek útmutatása adja. Mint tanítvány, valamelyik irányító egyéniség befolyása alá kerül az ifjú. Előbb utánozza mesterét, akinek tanításait magáévá teszi és saját életében önállóan továbbfejleszti. Mint a járni tanuló gyermek, rászorul a vezetőkézre, de csak egy ideig. Később már egészen önálló lépéseket tesz, egyre kevesebbszer veszi igénybe a segítőkezet, majd teljesen kibontakozva az irányítás alól, saját útjára lép.

Ezzel aztán megkezdődik a hivatásért folyó küzdelmek sorozata.

Semmiféle rendkívüli személyiséget nem fogadott eddig mindjárt elinduláskor teljes elismerés; sőt közvetlen környezete volt az, amely leginkább akadályozta az elindulásban. Ha pedig az egyén hivatástudata kiteljesedett már, komoly harcokat kell vívnia környezetével, esetleg a családjával, a hagyományokkal, elavult iskolák módszereivel.

Senki sem születik szellemi nagyságként a világra. A velünk született képességek nem mutatkoznak mindig korán, néha éppen az iskola és a nevelés hibái miatt. Ismeretes, hogy az ú. n. mintaiskolákból ritkán kerül ki kiváló egyéniség; viszont az igazi nagyságok tanulóéveikben ritkán mutatják meg rendkívüli tehetségüket (Pecci Joákim, a későbbi XIII. Leó, nagy szociális pápánk már középiskolás korában állagon felüli diák volt; az Esztergomba kispapnak pályázó gimnazista Prohászka Aranyszájú Szent János latin beszéde egyik részletének elmondásával már felvételi vizsgáján megmutatta, hogy különleges képességek lakoznak benne), legtöbbjük nem magaslott ki diáktársaik közül, sőt egyesek egészen gyarló tanulóknak bizonyultak. Az iskolai osztályozás tehát az ifjú jövőjét és fejlődésképességét illetően nem számít döntő fontosságú képességvizsgálatnak. Köztudomású, hogy Michelangelo, Linné, Bismarck, Hindenburg közepes tanulók voltak; Franciaország rendkívüli hatású lelki emberéről, Vianney Szent Jánosról, akinek az emberekre gyakorolt hatását a tüneményes szónoki tehetségű Lacordaire is megcsodálta, köztudomású, hogy annyira gyönge tanuló volt, hogy hittudományi vizsgáin csak kegyelemből nem buktatták meg. Ezek a férfiak nem lustaságból maradtak a közepes vagy gyenge tanulók csoportjában, hanem legtöbbször azért, mert külön kedvtelésükkel foglalkoztak, főleg olyanokkal, amelyek későbbi működésük sikeréhez vezettek, az iskolai feladatoktól azonban elterelték figyelmüket.

Gyakran csak bizonyos irányban mutat határozott tehetséget a tanuló, más tárgyakban viszont meglepően tehetségtelen. Napoleon például a számtanban erős tehetségnek bizonyult, --- viszont elégtelen volt a nyelvekben. Walter Scott már gyermekkorában ügyes dolgozatokat írt, --- egyébként tanítói megállapítása szerint ,,valóságos birka" volt. A növénytan világhírű tudósa, Linné a nyelveket nagyon nehezen tanulta, a természetrajzban viszont versenytárs nélkül álló diák volt.

Egy dologban az összes kiváló egyéniségek megegyeznek: kiváló igyekezettel, valóságos vasszorgalommal fejlesztették magukat. Szorgalmas igyekezet nélkül semmiféle tehetség sem tud kifejlődni!

Ezt a hallatlan igyekezetet sok esetben már gyermekkorukban megfigyelhetjük. Valóságos könyv-éhség vezette legtöbbjüket. Az olvasás annyi, mint tanulás, a tudás kiszélesítése, tehát komoly szellemi munka. Ez a buzgó könyvolvasás volt önképző munkájuk első határozott megnyilvánulása és későbbi szellemi munkájuk szárnypróbálgatása. Bacon már gyermekkorában bölcseleti könyveket olvasott; Helmholz rendszeresen olvasta atyja könyvtárának könyveit, mindenről elfeledkezve, órákig a könyvekbe merülve foglalkozott a könyvtárban. Ampere egy húszkötetes enciklopédiát egyfolytában elolvasott. Frauenhoffer, a nagy kutató és felfedező, tanonckorában többször kiszökött a városból, mert durva lelkű mestere megtiltotta neki az olvasást. Arago, a híres természettudós már ifjúkorában naponta tizennégy órát töltött szellemi munkában. Tudása alapján már huszonhárom éves korában elnyerte a tudományos akadémia tagságát. Faraday, a nagy fizikus, fiatal éveiben könyvkötőtanonc volt és éjtszakánként elolvasta a műhelybe bekötésre hozott könyveket. Hitler is azt írja magáról a ,,Mein Kampf"-ban, hogy végtelenül sokat olvasott, mégpedig alapossággal. Néhány éven belül megszerezte tudása alapjait, amelyekből még most is táplálkozik.

Ezekkel a példákkal korántsem merült ki a nagy férfiak száma, akik a legkülönfélébb körülmények között, a leglehetetlenebb gátlásokkal küzdve, már serdülőkorukban nagy hivatásukra nevelődtek. A szorgalom és a korán kezdődő nagyra törekvés tehát nem kivétel, hanem szabály az érvényesülés terén.

Ebből most már érthető, hogy az igazán nagylátókörű férfi a munkát becsülni tudja, s az embereket is nem a nevük, címük, származásuk és gazdagságuk szerint osztályozza, hanem tudásuk, szorgalmuk, felkészültségük, jellemük alapján. Annyiban értékeli nagyra embertársait, amennyiben összeforrtak hivatásukkal s amennyiben szorgalmukkal és erőfeszítésükkel bizonyságot tesznek elhivatottságuk melleit.

Összeforrás a hivatással

A hivatástudat csak akkor tudja betölteni irányba állító és állandóan ösztönző szerepét, ha a hivatás ügye nem rajtunk kívül álló valami, amibe mint ünneplőruhába időnként beleöltözünk, hanem mint a repkény a tölgyfába, belegyökerezünk, összefonódunk vele.

El kell jegyeznünk magunkat a hivatással, helyesebben: sírig tartó frigyet kell kötnünk vele. Egyes vezérférfiak fogadalom alakjában (így Loyolai Szent Ignác és barátai), mások esküvel erősítik meg elhatározásukat, hogy életfeladatukká teszik hivatásuk szolgálatát. Ezzel az ünnepélyes elhatározással külsőleg is nyomatékolják, hogy itt nem egyszerű felbuzdulásról van szó, hanem a férfiúnak hivatásával való, felbonthatatlan, egész életre szóló egybeforrásáról. Széchenyi is esküvel erősítette meg nemzetmentő munkájára való elszánását.

Eszményeknek élni annyit jelent, mint egyedül maradni.

Bármennyire is a tömegeké lesz a vezetőférfi, alapjában véve mégis magános embernek számít, mert erőt és indításokat legfőképpen önmagából merít és munkájának üzemanyagát is egyedül önmaga belső értékeinek tartályaiból meríti. Mint Prohászkáról írják: szentélyt hordoz magában és ráccsal és ikonosztázzal kell azt elzárnia. Ezt a magárahagyatottságot hatványozottan tapasztalhatja a felkészülés és elindulás éveiben, amikor még nem akadt eszmetársakra és rokonlelkekre, akik felismernék elhivatottságát. Már csak azért is magára van utalva, mivel terveit és céljait nem kürtölheti világgá, részint, mert ellenfelei aláaknázhatják élete művét, részint, mert esetleges kudarc esetén káröröm és gúny kísérné sikertelenségét.

A vezetőjelöltnek hivatásával való összeolvadását leghívebben a buzgalom jelzi, amellyel az illető a vezetőszerepre való különleges előkészítő önnevelésbe beleveti magát. Az ilyen ifjú ugyanis nem elégszik meg a másoktól kapott neveléssel, hanem önmaga tudatos munkájával, egyéni önnevelésével képezi magát a lehetőség szerint legalkalmasabbá. A felkészülés ugyanis anyaggyűjtés, erőtárolás, mert hatalma csak annak lehet, aki erős is.

Egészen természetes, hogy a vezetőélre való elindulásnál sok nehézségbe, néha szinte leküzdhetetlennek látszó akadályokba ütközik az ifjú. Az okosan gondolkodó nem ütközik meg ezen. A távoli cél utáni vágy erőt ad a dolgozónak; annyira semmibe veteti vele az akadályokat, mint ahogy az őserdő embere is tüskén, bozóton, bokron, fatörzseken áttör, ha vad nyomába szegődött és azt mindenáron leteríteni akarja. A küzdelmeknek egyébként is fontos jelentőségük van a vezérférfi jellemének, majd pedig vezetői bölcsességének kialakításában, amennyiben csakis a sok próbálkozás és kínlódás szerezteti meg azt a sok tapasztalatot, amelynek későbbi munkája folyamán nagy hasznát látja. Szoktassa magát ahhoz a vezetőjelölt, hogy a nehézségek láttára nem retten vissza feladatától, hanem inkább férfias kedvtelésnek tekintse, hogy egy újabb erőfeszítéssel, egy merész vállalkozással megsemmisítse az útjába gördült akadályokat. Az első kudarc alkalmával tehát világért se adja fel tervét, még akkor sem, ha az akadályok valóságos pergőtűzszerűen ostromolnák is. Nem tehetünk egy tervet az életképtelen eszmék lomtárába mindaddig, míg megvalósítása érdekében minden lehetőt meg nem tettünk --- eredménytelenül. Míg az utolsó erőtartalékot és megoldási lehetőséget ki nem merítette az ifjú, addig nem adhatja fel célkitűzése munkálását!

Ebben a folytonos akarati feszültséget kívánó munkában az akaraterő állandóan újabb és újabb ösztönzésre szorul. Keresnie kell a felemelő és további munkára buzdító benyomásokat, vezetőemberekkel való kapcsolatot, felemelő könyveket, nevelő hatású élményeket. Ha kell, a legmesterségesebb eszközökkel is ápolja ezt a feszültséget. (Gyakori lélekemelő gyónás, alapos torna, hidegvizes mosakodások, életkedvre hangoló zene, felemelő hatású film megtekintése, például Semmelweiss-, Pasteur-film stb., nagy emberek küzdelmes életének figyelmes átbúvárlása. Gyártson figyelmeztető jelszavakat s ezeket munkaasztala fölé függesztve tartsa állandóan szeme előtt.) Így azután, ilyen szakadatlan felfigyeltetéssel elérjük azt, hogy szinte gépiesen is azt keressük, ami hivatásunk szempontjából felhasználható és különleges célunk előmunkálataiba beilleszthető. Valóságos gyűjtőszenvedélyt alakít bennünk a hivatással való frigykötés. Semmi sem kerüli el az ilyen fiú figyelmét, ami munkakörével összefügg, s amit jövője szempontjából felhasználni tud. Valahogy mindenben azt kutatja, milyen vonatkozásban áll a kérdéses dolog az ő életfeladatával. Minden használható könyvet megszerez, minden újságcikket elolvas, amit a szaklapok az ő kedvelt eszmeköréről írnak és jegyzeteket készít az összegyűjtött adatok alapján. Hangyaszorgalmának azután meg is lesz a jutalma, mert 1---2 éven belül szaktekintély lesz kedvelt tárgykörében, később pedig országos vagy európai viszonylatban is megragyogtatja jól megalapozott felkészültségét. Gottlob Nathusius, aki egyszerű tanoncból milliomos nagyiparossá lett, ifjúkorában összegyűjtögette az ipari és kereskedelmi kérdésekről szóló újságcikkeket, és reggel, üzletnyitás előtt olvasgatta azokat. Mint kiváló nagyiparos halt meg. Ő volt a német dohányipar megalapítója, aki százezreknek teremtett munkát és boldogulási lehetőséget. A világhírű Edisonról is tudjuk, hogy serdülőkorában fél éjszakákat töltött olvasmányai mellett, amelyek leginkább a mechanikáról, kémiáról s elektromosságról szóló szakmunkák voltak.

Kedvelt eszméiben való elmerülése azonban nem jelenti azt, hogy más dolgoktól merevén elzárkózzék a fiú. Napjainknak minden kérdése érdekelje! Ha elbástyázza magát megszokott eszméi közé, egyoldalú volna a képzettsége; míg érdeklődési körében elsőrangúan otthonos, más kérdésekhez hozzá sem tudna szólni és nem volna használható munkaerő. A legkülönfélébb kérdésekre való felfigyelés, valamint a szakterületen kívül más eszmekörökbe való huzamosabb betekintés sokoldalúvá és ezzel használhatóbbá teszi az embert. Sőt éppen ez a széleskörű érdeklődése láttat meg vele sok olyan szempontot és szolgáltat neki olyan felhasználható eszközöket, amelyeknek létezéséről tudomást sem szerzett volna, ha megmarad főtémájának végeredményben mégis szűk eszmekörében. Nem lehetetlen, hogy éppen a sokoldalú tudása indítja el az érvényesülését, hiszen a sokoldalú ember a leghasználhatóbb munkaerő, vagy éppen a szélesebbkörű érdeklődése láttatja meg vele azokat a teendőket, amelyek reá várnak, s amelyek végzése által magasan az átlagemberek fölé tud emelkedni.

A sokoldalú ember is lehet alapos tudású, ha a sokoldalúságot nem téveszti össze a kapkodással és szétszórtsággal. A sokoldalú férfi több forrásból meríti felkészültségét. Egymással sokszor ellentétben álló eszmék halmozódnak agyában, --- benyomásokat szív magába az élet legkülönfélébb területeiről. Az ilyen embernek alkalma nyílik a legváltozatosabb eszmetársításokra s így állandóan új eszméket és meglátásokat tud kitermelni magából. Ez természetesen szorgalmas munkát kíván. A sokoldalú ember munkavégzése nem lehet döcögős és csak időnként nekilendülő, mint a kopott gép munkája, amelynek kerekeit a rozsda és a beszáradt gépolaj akadályozza. Ez munkát, mégpedig sok és kedvvel végzett munkát kíván. Ellentmondásnak látszik, és mégis nagy igazság, hogy éppen a legelfoglaltabb emberek, akik állandó tevékenység tüzében égnek, a legráérőbb emberek: mindenre tudnak időt szakítani. Ők a csodálatos időszaporítás nagymesterei! Viszont a lusták, akik csak lézengő ritterek és soha semmiféle termékeny munkát nem fejtenek ki, állandóan panaszkodnak, hogy mennyi dolguk van és nem jut semmire idejük.

A hivatással való összeforrás vonalán kitartásunk még jobban rászorul az állandó ösztönzésre, mint elinduláskor, mikor hivatástudatunk újszerűsége erősen hatása alatt tartott. --- Egy kis önnevelési tükröt csatolok ide, amelynek tételei alapján a hivatására komolyan készülő fiú gyakran tartson szigorú lelkiismeretvizsgálatot.

Fontold csak meg a vezérférfi önnevelési tízparancsát:


1. A vezérférfi nem ismer kapkodást és szétszórtságot! Egyetlen irányító gondolata: a cél elérése.

2. Csak olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek főgondolatát szolgálják, támogatják és előbbre viszik; elveti útjából mindazt, ami célja elérését gátolná vagy későbbre tolná!

3. Fáradhatatlanul keresi a céljához közelebb vivő alkalmakat!

4. Bízik a tehetségében, erősen hisz az eredmény lehetőségében!

5. Istenen kívül önmagától vár mindent; környezetét csak eszköznek tekinti célja eléréséhez!

6. Lelki és testi erőit célszerűen edzi!

7. Megvet minden erőpocsékolást és tékozlásnak tekinti minden eljárását, amely nem a célját szolgálja!

8. Szegénységet, képzetlenséget, elhibázott életpálya-választását, testi gyengeségét nem tekinti az eredményt lehetetlenné tevő akadályoknak!

9. Nagy példaképek életét tanulmányozza és eljárásaikat megfigyeli!

10. Mindennapi táplálékává teszi a sokoldalú, szorgalmas munkát!

Merész fiúké a jövő!

Hol kezdődik az igazi férfiasság?

Senki sem tudja!

Egyes ifjak komolyabban veszik az életet és férfiasabb helytállással teljesítik kötelességüket, mint a felnőttek közül akárhányan és akadnak felnőttek, akik javíthatatlanul gyermekek maradnak, mert játéknak nézik az életet.

Szeretnélek férfinak tekinteni Téged, kedves Fiam! olyan egyénnek, akit már komolyan lehet venni és akivel mélyebb dolgokról is el lehet beszélgetni. Vallom azt az igazságot, hogy ha valakit férfivá akarunk nevelni, azzal már fejlődő korában is férfiként kell bánnunk. Látod, talpig férfiakra van szüksége Egyházunknak és édes hazánknak! Ezért merészeltem előtted, mint bontakozó férfi előtt megpengetni a vezérférfiúság magas eszméjét! Legtöbb fiú elvergődik valami átlagos lelki színvonalra, de azonnal visszatorpan, ha a lelki élet és önnevelés magasabb célkitűzéseiről kezdünk csevegni. A legtöbb fiú érvényesülési kedve és becsvágya csak az átlagos magasságig terjed, de csődöt mond az igyekezete akkor, ha továbbkapaszkodásra, meredekebb és merészebb vállalkozásokra bíztatják. Ezért van köztünk annyi sok hétköznapi, fakult robotember! Gályapadhoz láncolt, sajnálatraméltó rab ifjak ezek, akik csak húzzák az életgálya súlyos evezőlapátját, de más akarat parancsolja nekik a menetirányt és a munkaütemet. Állati sorsra kárhoztatott kuli az ilyen ifjú: húzza életfogytáig mások hintóját, amelyben kényelmes, elhízott puhányok feküsznek.

Fel ebből a rabságból!

Kiugorni a robotemberek sorából!

Az Isten nagyra hív Téged és elvárja Tőled, hogy lépésről-lépésre megvalósítsd terveit. Mindenáron lábalj ki abból az előítéletből és sötét jövőlátásból, amelybe esetleg szüleid, tanáraid, nevelőid vagy mások meg nem értése és elhamarkodott jóslatai beleringattak. Nem szabad elsüllyedned a középszer vizenyős lápjaiban! Nagy célokat kell életfeladatodul választanod és tervszerű, meggondolt eljárással képezned kell magad azok elérésére!

Jegyezd meg: Magas eszmék nélkül semmire sem megyünk! Az élet úgyis bizonyos mértékű megalkuvásra, igényeink leszállítására és a szándékoltnál sokkal kisebb eredménnyel való megelégedésre kényszeríti a legtöbb embert. Mármost milyen silány eredménnyel kell annak beérnie, aki csak egész szerény célt tűzött maga elé s akinek még ebből a szerény kívánságából is engednie kell!?

Törekvéseinket magas célpontokra kell irányítanunk! Ha azután a munkánkat nem koronázza teljes siker, az elért részleteredmény a kényszerű ötvenszázalékos megalkuvás után is tekintélyes és átlagon felüli teljesítmény lesz. Te is úgy feszülj neki önnevelésednek, mintha Napoleon, Mussolini vagy Hitler pályájának méreteire törekednél, s ha csupán egy város vezetőférfia leszel, akkor sem volt hiábavaló igyekvésed; s ha csupán egy kis családi kör vezetője leszel, akkor is nagyszerű eredményt értél el, mert feleséged kiváló férfit kapott urául, gyermekeid pedig büszkék lesznek rád, sziklaszilárd hitű, meggyőződéssel és elvekkel dolgozó, lankadatlan szorgalmú édesatyjukra! Ha nem tudsz csillag lenni az égen, --- légy lámpa a szobában!

Biztatásul meg kell említenem, hogy a vezérférfiúság eszméje így könyvben megrajzolva kissé száraznak, marcona és hideg eszmének, tűnik; talán oly nehéznek, hogy nem tudsz felmelegedni iránta. Ne felejtsd el azonban, hogy más az elmélet és más a gyakorlat! Az elmélet élettelen, vérnélküli, tehát hideg. Gyakorlatba ültetve azonban életté lesz, amely lüktető elevenségével és erőinket felölelő érdekességével sok lelki örömet és jóleső sikereket termel az ember számára. A hanglemez is hideg, élettelen anyag; de ha játsszuk, élettel és vidámsággal telik meg a házunk! Neked is gyakorolnod, élned kell a vezérszerepre való tervszerű önnevelést, és betölti vágyaidat, munkakedvedet foglalkoztatja, boldoggá teszi fiatalságodat ez a munka!

Itt azonban nagyon meg kell komolyodnunk!

Mint minden vállalkozás előtt, e nagy feladat megkezdésekor is Isten elé kell borulnunk, hogy áldja meg munkánkat és munkaeszközeinket! A hivatástudat mint Istentől belénk oltott érzés, egyébként is megilletődésre és Istenhez fordulásra int. Nagy államférfiak példája is arra figyelmeztet, hogy elhivatottságodat Istennek tulajdonítsd és az Ő akaratához mérd tetteidet. II. Rákóczi Ferenc önvallomása is erre int: ,,Az isteni Gondviselés elküldött a puszta hazába, hogy fegyverre és szabadságra hívó szózat legyek!" Napjainkban többek között Paul Claudel-nek Jacques Riviere-hez intézett egyik levele figyelmeztet arra, hogy Isten az életutak iránymutatója: ,,Hiszek a gondviselő Istenben, hiszek az életben, mely az örök Jóért van és amelyben nem mindegy, hogy ezt vagy azt az utat választom-e."

A következő lapokon a vezérférfiak és nagyra hivatott lelkek örök eszményképéhez vezetlek. Ismerkedj össze Vele és köss Vele igaz barátságot!

Addig is szinte imádság gyanánt olvasd az alábbi költeményt! Kérd az Istent, ne engedjen tespedni, átlagsorba süllyedni, mentsen meg az elfakulástól, a szürkeségtől!

,,A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtelen égtől:
Ments meg, Uram, a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek:
Ne engedj, Uram, koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra,
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj, Uram, megülepednem,
Sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mai magamnál.

Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben, ha kezdene hűlni,
Más örömén, ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni, ha szűnném,
Az a nap, Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!"

(Sík Sándor: Ments meg, Uram!)



EGY A MI VEZÉRÜNK: JÉZUS!

A két kútforrás példázata

Avilai Szent Teréz beszél valahol a két kútforrásról. Érdemes lesz kissé végigelmélkedni ezt a mélyértelmű példabeszédet.

Van két kútforrás. Az egyik mesterséges szökőkút, emberi találékonyság és ügyesség állította össze. Kőmedencéje művészi faragásokkal csipkézett. Messziről, csővezetéken szállítják a vizet a kút táplálására. Ha megnyitják a csapot, a kút ,,üzemben van", hatalmas sugarakban veti szét a vizet, s az aláhulló vízsugarak pazar sziporkázással fürdenek az izzó napfényben. Az emberek csodálattal állnak meg a tüneményes látvány előtt, mert az valóban lenyűgöző.

Egyszerre csak --- ki tudja, milyen okból --- lankadni kezd a sugárzás ereje, a víz záporzása mérsékeltebb lesz, mintha eldugult volna a vizet szolgáltató vezeték. Egyszerre egészen leáll a kút működése, üzemzavar következtében megszűnik a vízszolgáltatás. A medence alján lefut az utolsó csepp víz is. Elszomorító látvány ez a kimerült kút. ,,Olyan a kút, mint egy könnytócsa! Hallgass, itt a halál sóhajtása leng!" (Fernand Gregh: A víz csendje.)

A másik kút viszont természetes forrás, amely a föld mélyéből fakad. Télen-nyáron, éjjel-nappal, szünet nélkül ontja az üdítő, tiszta vizet. Nem hivalkodó és nem merész a sugárzása; az emberek kávát készítetlek számára, de oly bőséges a vízszolgáltatása, hogy a túlcsorduló víz széles patakokban kifolyik a káva peremén. Odajárnak a környékbeli emberek és hatalmas korsókat merítenek tele szomjúságot oltó vizéből; az országút fáradt vándorai megállnak itt, hogy lemossák magukról az út porát és marékszámra igyák az erőtadó forrásvizet. Odarepülnek az erdő madárkái is, szárnyukat megfürösztik az állandó patakzásban, vidáman isznak a vízből, majd szárnyra kelve újult dallal vágnak neki a lombsátoros erdőnek. Ezt a rejtett, szerény forrást ismerik és fölkeresik az emberek, mert itt nincs üzemzavar, nincs kiszáradás, --- a mélyből előbuzogó forrás mindig tartogat enyhülést, felfrissülést a reá szoruló embereknek.

Eddig a példabeszéd.

Nem kell különösebb erőltetés ahhoz, hogy ezt a mélyértelmű példabeszédet a nagy férfiak pályafutásának szemléltetésére alkalmazhassuk. Sok vezérférfi pályája hasonlít az első kútforráshoz. Hogyan, hogyan nem, az ismeretlenségből merész sugárzású szökőkútként tör elő egyik-másik vezérférfi. Hamarosan róluk beszélnek az emberek. Az újságok vezetőhelyen hozzák a képüket, a világvárosok éjszakájába sziporkázó fények vetítik a nevüket, mozihíradók fürge fényképészei lesik megnyilatkozásaikat, s a rádió világgá harsogja nevüket. Szavalókórusba verődött tömegek járják az utcákat, ütemesen a nevüket bömbölve. Az embereket megbabonázza e merész pályák ívelése és örökéletűeknek, felülmúlhatatlanoknak gondolják e pályafutásokat. De egyszerre beköszönt itt is a hanyatlás! A nagy vivőerő lankadni kezd, az emberek érdeklődése alábbhagy, más, új nagyságok kötik le a figyelmüket, s egyszerre csak beáll az üzemzavar, megszűnik a nagy ívelés és az üstökös eltűnik az űrben. Lassan már senki sem beszél róluk. Haló poraikat elfújja a szél. Tanításaikat legfeljebb poros könyvtárak könyvespolcai őrzik, ahol múltat kutató tudós könyvmolyok bányásszák elő adataikat. Emberi tákolmány, hivalkodó ívelés volt az egész, hiszen minden emberi pályafutásnak ez a története: elindulás, nekilendülés, delelőpont, --- utána menthetetlen letündöklés és elmerülés a mulandóságban.

De van egy örök vonzású név a világtörténelemben! Kétezer esztendeje járt itt a földön a hordozója, mégsem fakult meg e név vonzóereje és nem tértek fölötte napirendre az emberek. Mint mélységből előtörő forrás, ontja a frissességet és az örök ifjúságot Krisztus drága szent neve. Kétezer év óta ismerik és beszélnek Róla az emberek. Átkozva vagy imádkozva mondják ki, --- de emlegetik. Még ma is megragadja és állásfoglalásra készteti az embereket. Sokan gyűlölik Krisztust, irtani akarják az emlékét is, üldözik a követőit, de ugyanekkor hitvalló férfiak, ártatlan szüzek és vértanúlelkű ifjak ezrei vállalják Érette a legnagyobb szenvedéseket. A küzdő és győzni akaró lelkek segítségül hívják. Könyvek jelennek meg Róla újból és újból. Kimeríthetetlen, apadhatatlan forrás ez, minden korok uralkodója, vezérférfiak vezérférfia, királyok királya: Jézus Krisztus.

Neked is választanod kell!

Eszményképet keresel magadnak, mintát, akinek hasonlatosságára alakíthatnád vezetésre készülő egyéniségedet? Úgy-e, téged is elbűvöltek a múlt idők korszakokat nyitó egyéniségei, vagy jelenkorunk irányító vezéremberei? Be kell látnod, hogy csalóka délibáb után futkosol! Ha beléjük akarsz kapaszkodni, azt látod, hogy ők maguk is összeomlanak, --- azt várod tőlük, hogy kiemeljenek gyarlóságaid lápjából, s tapasztalod, hogy ők is voltaképpen tévedő, sőt talán nagyon is gyarló emberek! Szilárd, megdönthetetlen eszményképeket akarsz, és tanúja lehetsz, hogy ezeket az érc-egyéniségeknek gondolt férfiakat szinte máról-holnapra elsöpri a vihar; ma vannak és holnap nincsenek.

Az igazi nagy lelkek ihletője mellett Te sem mehetsz el közömbösen! Keresd Jézus barátságát és dolgozd ki, mélyítsd el azt a Vele kötött bensőséges barátságot! Eszméit gyúrd át életedbe, lélekmegközelítő módszerét iktasd gyakorlatodba, Őt tekintsd vezérférfiúi életed irányító csillagának, és nem fogsz csalódni! Ha gondolatvilágába elmerülsz, kéréseiddel ostromolod, felemel és megvilágosít. Ha csüggednél, felemel, kiüresedésnél megtelít, ha tétovázva válaszúton állsz, eligazít, megtanít arra, hogy mulandóságra ítélt földi pályafutásodon is örökértékű, nagy dolgokat alkoss. Akarja, hogy naggyá légy nemcsak embertársaid szemében, hanem az Isten értékítélete szerint is, hogy vezérférfiú légy az Ő táborában, az emberiség áldása, akinek földi dicsőségét felmagasztosítja a magasságból aláhulló dicsőségfény, amellyel Isten már itt a földön megjelöli a Vele eljegyzett lelkeket!

Jézus népvezéri egyénisége

A legnagyobb festők mikor Jézus képét akarták megfesteni, érezték, hogy ecsetjük tehetetlen. A legpazarabb színek és legihletettebb ecsetvonások sem fejezik ki azt a hatást, megrázó élményt és azt a Krisztus-képet, amelyet az üdvözítővel való közelség és a szellemébe való elmélyülés termelt ki bennük.

Ugyanezt a benső vonakodást és tehetetlenségérzetet tapasztalja e sorok írója is, mikor Jézus népvezéri egyéniségét akarja megközelíteni és ízekre bontani. Bár észrevennők Jézus egyéniségében a mai kor vezető férfiainak szánt indításokat, bár megtehetnők Jézust vezetői pályánk eszményképévé az itt következő vizsgálódás folyamán, de olyképpen, hogy a feladat szentsége s a kifejezhetetlen előtt való hódolatos meghajlás kiverődjék az itt következő sorokon!

A Szentírás annyira frissen őrzi az Úr Jézus kijelentéseit és oly eleven szemléletességgel mulatja be eljárásait, hogy Mesterünk népvezéri jellemére, tömegeket megfogó és hatalmában tartó erejére vonatkozóan meglepően mai és most is használható szempontokat meríthetünk belőle. Kövessük ezeket a fellelhető adatokat Jézus népvezéri működése egész vonalán!

Jézus ifjúkorát, tehát a tömeg vezetésére való felkészülés éveit homály takarja. A gyökér élete ez az ismeretlenségben töltött ifjúság; a talajban rejtőző gyökérnek duzzadásig tele kell szívnia magát, hogy kellő erővel, magasan a föld színe fölé emelhesse törzsét és koronáját, s hogy megérje azt a boldog időt, amikor gyümölcseit megcsodálják és örömmel élvezik az emberek. Hányszor elfoghatta a názáreti ácsfiút a tettvágy, az ifjúkor vulkánerejű, robbanásra kész lelkesedése, mikor az iromba deszkák és gerendák mellől a messzi hegyek felé nézett! Már itt alakult benne a jövendő vezérférfi. Minden elhivatottsága mellett mégis óvakodott attól, hogy különc viselkedéssel vagy elkapatottsággal feltűnést keltsen, hogy mindenképpen magára terelje a figyelmet, hogy megállapítsák róla: Ez az ifjú nem olyan, mint a többi! Pontosan teljesítette azokat a kötelességeket, amelyeket az engedelmesség és a kötelességteljesítés megkívánt tőle. Vállalta a tanulóéveket, amelyek éppúgy munkapadhoz kötötték Őt, mint bármelyik más iparosfiút. Nem faragott maga számára új erkölcskódexet, mint a világtörténelem elkapatott vezérférfiai, akik még az Isten előtt is kivételes egyéniségnek tartották magukat. Alávetette magát az ószövetségi törvénynek, látogatta a templomot és éppúgy beállt a szent városba induló zarándokmenetbe, mint korának többi jóravaló ifjai. Bölcsen állapítja meg P. Biró: ,,Az Isten szelleme: elrejteni az isteni adományokat addig, míg nem kell nyilvánosságra hozni... A világ szelleme: mutatni még azt is, ami nincs!"

Nyilvános működésének megkezdése óta minden eljárásában világosan kivehető célgondolat irányította: az emberek megváltásának szolgálata. Ennek a nagy munkának tetőpontját jelzi a Kálvárián haldokló Jézus utolsó szava: ,,Beteljesedett!" (Ján. 19, 30.) Eddig a betetőzésig azonban hosszú és küzdelmes út vezetett, amelyen mindvégig a hivatás iránti teljes odaadás jellemzi Őt. A hivatással való összeforrás jegyében lángol egyetemes, nagy szeretete az elnyomottak és erősek, bűnösök és szentek iránt; ez magyarázza határtalan türelmét, alázatosságát, bensőségét és az emberek irányában mutatott messzemenő megértését. Lélekmentő munkáját szolgálatnak tekinti. (Lk. 22, 27.) Napi kenyerének, eledelének, élete értelmet adó tartalmának látja, hogy teljes mértékben megvalósítsa az Atyától Reá bízott művet. (Ján. 4, 34.) ,,Az én életem az, hogy annak akaratát cselekedjem, ki engem küldött, hogy elvégezzem az ő művét." Hivatásával való összefonódására pompásan világot vet, mikor jó pásztornak mondja magát, aki nem béresként bánik a reá bízott nyájjal, mint akit csak a megélhetés parancsolt erre a munkára, hanem hivatásszerűen gondozza a reá bízottakat, s ha kell, életét és vérét áldozza hivatásáért. ,,A jó pásztor életét adja juhaiért!" (Ján. 10, 11.)

Hivatástudata egy pillanatig el nem hagyja. Nem tér le küldetése útjáról útszéli babérokért. Nem markol bele a helyzetek és pillanatok kedvezésébe, hogy a nép felcsigázott érdeklődését kihasználva, hirtelen saját javára billentse a tömeggondolkodás értékmérlegét. Nem hagyja királlyá koronáztatni magát; sőt éppen ezekben a fanatizmussal fűtött órákban, amelyek a legtöbb földi vezért kísértésbe hoznák és elkapatottá tennék, eltűnik az emberek elől. Nem akarja a tömeget meggondolatlan lépésekre vinni, önmagát pedig értékeli annyira, hogy nem pályázik olcsó és hirtelen termett babérokra.

Tömegmegközelítő eszközei: a tanítás és a tett. Cselekvés és tanítás állandó párhuzamban kíséri Jézus működését. Így is kellett ennek lennie! A tanítást meghallgatja és megcsodálja a nép, de követésére csak akkor buzdul, ha a tan hirdetője tetteivel is bebizonyítja tanítása igazságát. Minden tett: az én kinyilatkoztatása; minden cselekedet: önvallomás, ablaknyitás, amely betekintést enged a cselekvő ember legmeghittebb lélekszentélyébe. Jézus is akkor jelenti ki magát igazán, mikor cselekedni kezd, mikor életpéldájával, eljárásaival beszédes és vonzó illusztrációt szolgáltat tanításaihoz.

Jézus már első kiállásaival felrázza és állásfoglalásra kényszeríti az embereket. Újszerű, szokatlan tanításai hallatára nem maradhat közömbös senki sem. Egyesek lelkesednek érte, mások megbotránkoznak rajta és palástolni sem tudják felháborodásukat. A lelkesedők között is akad, akit csak görögtüzes fellobbanás állított Jézus pártjára. Ezért szükségesnek látja Jézus, hogy a nagy tömegből szűkebb körű, bizalmi alapon álló munkatársi testületet alakítson, s ebből is kiválasztja a tizenkét legtehetségesebbet, akiket eszmevilágával teljesen átitatni akar, s akik legbizalmasabban érintkeznek Vele. Ezektől éppen a több tudásuk alapján többet vár, mint egyszerű hallgatóitól. Ezek a bizalmi emberek boldogan sütkéreznek együtt mesterükkel a csodatételek, beteggyógyítások, hegyibeszédek verőfényében, de gyáva nyulak módjára meglapulnak és megrettennek, ha Jézusuk mellett való kiállásra vagy főleg Érette kínálkozó szenvedésre, megvettetésre kerül a sor: ,,Aggódva és félve követték őt." (Márk 10, 32.)

Munkatársainak megdolgozásában csak részleteredményt ért el az Úr, nem sikerült mindegyiket hőssé és tántoríthatatlan eszmetárssá nevelni. Számunkra, emberek számára szolgáljon vigasztalásul, hogy Jézus tizenkét választott bizalmasa közül az egyik áruló lett! Tegyen türelmessé és megértővé munkatársaink gyarlósága iránt az a körülmény, hogy Jézus többi munkatársait is többször megrezzentette és lapulásra, meghunyászkodásra késztette Jézus üldöztetésének és kínzásának látása. Nyomorult életét mindenki félti! Jézus is, mikor nyíltan hirdette az igét, tapasztalhatta Péter apostol gyávaságát, aki mérsékelni akarta mesterét, ,,kezdé lebeszélni őt". Jézus azonban ,,megdorgálá Pétert, mondván: Távozzál előlem, kísértő! mert nem az Isten dolgával gondolsz, hanem az emberekével". (Márk 8, 33.) Így torpan meg az emberek rosszallása előtt az egyébként lelkesedni tudó Péter! Jézus elfogatásakor pedig ,,tanítványai elhagyván őt, mindnyájan elfutának". (Márk 14, 50.) Péter háromszor is megtagadta mesterét, még azt is tagadta, hogy egyáltalán ismeri Őt. Valóban, Jézusnak legközvetlenebb és legszeretettebb munkatársaival szemben is gyakorolnia kellett a megértést, megbocsátást, elnézést és a türelmet.

Ha a meghitt munkatársi kör ennyire ingadozó volt, mit várhatott Jézus a nagytömegtől, amely legvonzóbb lelkiségét mégsem ismerhette, s amelynek befolyásolására ugyancsak törekedtek Jézus ellenségei!?

A vélemények megoszlottak felőle. ,,Sokféle suttogás vala a nép között felőle; némelyek ugyanis azt mondták, hogy jó ember, mások pedig azt mondták: nem, hanem ámítja a népet." (Ján. 7, 12.) Egyébként rokonai sem lelkesedtek érte. ,,Még atyafiai sem hittek őbenne." (Ján. 7, 5.) Kevélyebb kortársait hallatlanul dühösíti, hogy Jézus lassan már vezérük lesz; ezért háta mögött kicsúfolták, kiközösítették körükből, mint egy eszelőst, akinek rögeszméi vannak. ,,Azt mondták: megháborodott." (Márk 3, 21.) (Hány nagy művész és államférfiú élettörténetében olvashatjuk, hogy szüleik, testvéreik is bolondnak ítélték őket első merész terveik bejelentésekor!) Néha bizony a türelmes Jézust is elkedvetlenítette a farizeusok elfogultsága: ,,Haragosan körülnézve rajtuk, elszomorodott szívük keménységén." (Márk 3, 5.) A sok tespedés és eredménytelenség láttára számunkra oly vigasztalóan megállapítja: ,,Prófétának a saját hazájában nincs becsülete." (Ján. 4, 44.)

E csalódások azonban csak pillanatokig hevítik kitörésekre. Tudja nagyon, mennyire iszap-hajlékonyságú az az anyag, amellyel dolgoznia kell: az ember. Éppen ezért napirendre tér mások ellenzései fölött és továbbmegy a meggyőződése útján.

Pályaívelésének legemelkedettebb pontja, ahol legjobban éreznie kellett a vezérférfi mártíriumát s ahol leghűségesebb emberei is magára hagyták: a szenvedés fejezete. Mikor gyakorlati tanácsokat adott apostolainak jövendő vezető szerepüket illetően, nyers szókimondással tudtukra adta azt is, hogy megvettetés, üldözés és folytonos küzdelem lesz munkájuk kísérője: ,,Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak." (Ján. 15, 20.) Jézus éles tekintete észrevette, hogy közben meginog tanítványainak sora, egyesek szó nélkül meglépnek: nekik magas és túlságosan áldozatos ez a pálya, amelyre Jézus készíti őket. Ezt a gyávaságot látva, apostolainak is megadta a lehetőséget, hogy ha gyengéknek érzik magukat a kijelölt feladatra, --- távozzanak. ,,Sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és már nem járnak vala vele. Mondá azért Jézus a tizenkettőnek: ,,Csak nem akartok ti is elmenni?" (Ján. 7, 66.) Az apostolok nevében Péter ekkor hűségnyilatkozatot tett, de nem gondolt arra, hogy áruló akad majd közöttük, sőt ő maga is annyira megszeppen a szenvedések lehetőségétől, hogy még azt is letagadja, hogy valamikor is ismerte az Urat. (Hány vezérférfiú tapasztalhatta keserűen, hogy mikor eszméiért szenvednie kellett, barátai és hűséget esküdött munkatársai kereket oldottak és kámfor módjára elpárologtak!) Jézussal is így történt! Elfogatásakor ,,tanítványai elhagyván őt, mindnyájan elfutának". (Márk 14, 51.) Jézus nem fut el a kínzói elől, akik kötelekkel, kardokkal és dorongokkal jönnek rá. Mikor megmondják, hogy a Názáreti Jézust keresik, határozott hangon mondja: Én vagyok!

Jézus a szenvedést munkája megkoronázásának ítéli s ezért nem fogadja el a keresztrefeszítés előtt felkínált részegítő italt, amellyel elbódítani és szenvedéseit tompítani akarják. Józan fejjel és a maga nyers valóságában akarja végigszenvedni pályája áldozati óráit, a megváltói működésével együttjáró szenvedéseket.

Jézus vezetői technikája

Jézus egyéniségében a legellentétesebb, de ugyanekkor legszerencsésebb vezetői tulajdonságok ölelkeznek össze s mint jellembeli erőpárok, támogatják, kiegészítik egymást. Lelkiség és valóságérzék, szédítő tudás és gyermekded közvetlenség, gyengédség és határozott következetesség, imádságos elmélyedés és kiforrott gyakorlati érzék, alázat és önérzet villannak elő szavaiból s eljárásaiból.

Népvezetői és szónoki vonzóerejét eléggé mutatja a Szentírás több helye, amelyek szerint egy-egy nagyobb megnyilatkozására olyan hatalmas tömeg verődött össze, hogy csupán a résztvevő férfiak számát is ötezerre becsülték. Nagy dolog ez abban az időben, amikor filmhíradók, rádió és napilapok nem állanak propagandaeszközül rendelkezésére s amikor a mikrofon és hangszórók hiányában csupán az emberi hang erejével és egyénisége varázsos vonzásával kellett fegyelemben és figyelemben együtt tartani a szinte beláthatatlanul hatalmas tömeget. Jézus szónoki megfogó erejének nyitja, hogy ,,hatalommal teljes volt az ő beszéde". (Lk. 4, 32.) A nép előtt nyert ügye volt, hiszen közkedveltségére jellemző ez az adat: ,,A nagy sereg örömest hallgatá őt." (Márk 12, 37.) Ez a ragaszkodás szent félelemmel és tisztelettel volt vegyes. A tömeget megérintette Jézus szuggesztív fellépése, egyéniségének átütő erejű vonzása, úgyhogy valósággal lenyűgözte az embereket Jézus beszéde: ,,Midőn meglátta Jézust, az egész sokaság egyszerre bámulatba esék és megfélemlék és hozzá sietvén, köszönték őt." (Márk 9, 14.) Híre annyira házról-házra terjedt, hogy a nép kíváncsisága és szenzációéhsége nem ismert határt, ha a Názáreti közeledését jelezték. A városok ünneplő külsőt öltöttek, az emberek otthagyták munkájukat, s az egész várost betöltötte a felfokozott várakozás nyugtalansága: ,,Izgalomba jött az egész város." (Ján. 21, 10.)

Az Istenbe vetett hit és saját tanításainak igazságáról való mélységes meggyőződés adott súlyt és megfogó erőt beszédeinek. Hogy annyi gáncsolás, ellenszenv, sőt határozott ellenségeskedés és üldözés ellenére sem roskadt össze, hanem töretlen lelkesedéssel és változatlan munkabírással teljesíti hivatását, --- ebből kiolvasható, hogy fiatalos frissesség, önbecsülés, végsőkig való kitartás jellemzi Őt. Ennek a megkapó biztonságérzetnek magyarázatát jellemének érintetlensége, feddhetetlensége szolgáltatja. Ki mer állni az emberek elé, mert nincsenek titkolnivalói, nem kell félnie, hogy élete és tanítása között ellentmondást találnak. Bele mer nézni vezetettjei szemébe, mert nincsenek a múltjában olyan elhallgatott élmények, amelyeknek felderítése megbuktatná vagy legalább is népszerűtlenné tenné a tömeg előtt. Kákán is csomót kereső ellenségei elé bátran odaszegezi a kérdést: ,,Ki vádolhat engem közületek bűnről?" (Ján. 8, 46.) Erkölcsi feddhetetlensége és jellembeli tisztasága az alapja és erőssége minden megnyilatkozásának. Ily bátran csak az beszélhet, aki legyőzte magában a földet s akinek egyénisége a havasok szűztisztaságával emelkedik az átlagemberek fölé. Tizenkilenc évszázad óta senki sem tudott felelni Jézus önérzetes kérdésére. Nem akadt vádlója, nem akadt leleplezője. Éppen ezért Jézus sohasem jött zavarba, nem kapkodott és nem heveskedett. Biztos volt dolgában.

Teljesen tisztában volt a tömeg szeszélyeivel is. Tudta jól, hogy a hozsannázó, lelkes szavalókórus könnyen átvedlik a vezér pusztulását követelő vezércsahosok rohamcsapatává, s hogy az az emberáradat, amely most vállain akarná hordozni és királlyá akarja kiáltani Őt, összetiporni szeretné, ha olyan eszmét vagy vádat dob elébük, amelyet a vezérkolomposok maradi koponyái nem képesek befogadni. Ezért a tömeg forrongása idején eltűnt szem elől, elrejtőzött, míg ki nem tombolta magát a tömeg nyugtalansága és méltatlankodása. ,,Köveket ragadának azért, hogy rája hajítsák; Jézus pedig elrejtőzik és kiméne." (Ján. 8, 59.)

Munkatársait és apostolait tervszerűen kioktatta az embervezetés feladatairól. Missziós küldőbeszédében olyan vezetőképző előadást tartott munkatársainak, amely beszéd méltán nevezhető a vezérférfiúság Magna Charta-jának, s amelyet minden vezetésre készülő ifjúnak el kell olvasnia és meg kell szívlelnie. A meg nem értést, küzdelmeket és az üldözést a vezetői pálya elmaradhatatlan velejáróinak hirdeti. Annál is időszerűbb volt ezeket hangsúlyoznia, mivel munkatársai is látták, hogy Jézus ellenségei kitűnően működnek. Csapdákat állítottak, hogy álnok terveik szerint Jézus a karmaik közé jusson. Nyilatkozatokat akartak belőle kisajtolni, amelyekbe belekapaszkodva, könnyebben tudták volna Jézust illetékes helyen bevádolni. Jézus azonban átlátott a ravaszságukon és diplomatikus, ügyesen fogalmazott válaszokat adott, amelyekbe nem tudtak beleakaszkodni. Mikor ennyire ügyesen kikerülte a neki ásott vermeket, a terror, a kényszerítés és megfélemlítés eszközeivel kényszerítették az embereket, köztük Jézus híveit is, hogy gyűlöletet üvöltsenek a Názáreti felé. Akadtak Nikodémus-lelkű, félénk emberek, akik meggyőződésük szerint Jézus hívei voltak, de a világért sem árulták volna el igazi meggyőződésüket. Nem volt lelki erejük ahhoz, hogy Jézushoz való ragaszkodásuk miatt esetleg állásukat veszítsék, vagy kegyvesztettek legyenek a város befolyásos farizeusai előtt. ,,A főemberek közül is sokan hittek őbenne, de a farizeusok miatt nem vallották meg. Mert jobban szerették az emberek becsülését, mint az Isten dicsőségét." (Ján. 13, 42.)

A munkában Jézus is elfáradt (s ezzel figyelmeztet minket arra, hogy az ember teljesítőképessége nem végtelen és nem kimeríthetetlen!) és pihennie kellett. A munkából való kikapcsolódásaira tanítványai annyira ügyeltek, hogy a pihenés idején Jézus kedveltjeit, a gyermekeket sem akarták Hozzá engedni. Felüdülésnek számított az a néhány meghívás, amellyel előkelőségek és menyegzősök asztalukhoz hívták s amelyeket Jézus el is fogadott. De ezeket az alkalmakat is arra használta fel, hogy az ünnepi asztal mellett, udvarias eszmecserében tanításokat adjon s hogy istenségét kinyilvánítsa. Hajókázások, evezések a tavon, kisétálás a hegyekbe, főleg kedves sétahelyére, az Olajfák hegyére, mindig felüdítette. Néha egyedül is kievezett a Genezáret valamelyik elhagyott, vadregényes fekvésű helyére, s ebből azt látjuk, hogy Jézus az egészséges testedzést és a kínálkozó sportlehetőségeket sem vetette meg, sőt éppen ezek jelentettek számára teljes kikapcsolódást fárasztó munkája után. ,,Eltávozék onnét hajón egy puszta helyre, egyedül." (Mt. 14, 13.) Kellett neki az egyedüllét, a visszavonulás, a csend megnyugtató és pihentető légköre. Szívesen töltötte ezeket a csendes órákat a hegyen, a tiszta, magaslati levegőn. ,,Fölméne a hegyre egyedül imádkozni. Beállván pedig az est, egyedül vala ottan." (Mt. 14, 23.) Az alvás is felüdítette, bár ehhez nem fordult előszeretettel, inkább csak akkor hajtotta álomra fejét, amikor kimerültsége okvetlenül megkövetelte a szervezet pihentetését. De legjobb erőmerítés mégis az imádság volt számára, amelynek végzésére az éjszaka zavartalan csendjét választotta először. Egyedül maradt gondolataival, s a tanítás nagy munkája közben, mások bajaival való állandó törődését megszakítva, ekkor merített friss erőt a mennyei Atyával való beszélgetésből.

A mindig szerény és az ünnepléseket elhárító Jézus nem vetette meg a díszes kereteket és ünnepeltetést akkor, mikor hivatása teljességében mint megdicsőülő hős jelent meg az emberek előtt. Az emberek csodálatát és hódolatát nagy mértékben fokozza, ha a nagy vezérférfi megjelenése mellett a dísz, az ünnepélyes fogadás és a tömeg szabadoneresztett lelkesedése is aláhúzza és nyomatékolja a percek nagyszerűségét. Jézus tanítványaival előkészíttette a jeruzsálemi bevonulást, nem intette le a hozsannázó és pálmaágakat lengető embereket, nem tiltakozott ellene, hogy ruhákat terítsenek az útjára szőnyeg gyanánt, nem vetette meg a lábai elé hulló lombok és virágeső özönét. Mai fogalmak szerint Jézus bevonulása olyan fényes és életre szóló élmény lehetett, mint korunk nagy államférfiainak diadalkapus, virágesős győzelmi bevonulásai, amelyekhez autók felvonulása, levegőben keringő repülőgépek zúgása, filmriporterek fellobbanó magnéziumfényei adnak aláfestést.

Jézus esetenként nem vetette meg a propaganda eszközeit sem. Legtöbbször mérsékelte ugyan tanítványait, hogy ne csináljanak hangos reklámot mellette. Ha ellenségei rendkívül zúgolódtak és attól kellett tartani, hogy dühükben elfogják és elhallgattatják, taktikai okokból inkább egy időre elcsendesült, mellőzte a nagyobb szabású tömegünnepségeket és a gyújtó hatású, embereket forrongásba hozó szónoklatokat. Ilyenkor tanítványait is figyelmeztette, hogy ne öntsenek olajat a tűzre azáltal, hogy úton-útfélen emlegetik Mesterük nevét. ,,A farizeusok tanácsot tartának ellene, hogy mi módon veszítsék el őt. Jézus pedig tudván ezt, eltávozott onnan, és megparancsolá nekik, hogy őt el ne híreszteljék." (Mt. 12, 14.) Egyébként nem ellenezte, hogy jó hírnevét terjesszék, sőt buzdítást is adott erre. Egyik férfinak, akit ördöngösségből gyógyított meg, külön meghagyta: ,,Beszéld el, mily nagy dolgot cselekedett veled az Isten. És az bejárá az egész várost, hirdetvén, mily nagy dolgot cselekedett vele Jézus." (Lk. 8, 39.)

Jézus népvezetői munkássága tehát a munka és a józan kikapcsolódás okos elosztásán alapult. Fontosnak tartotta az elitképzést, ezért bizalmasabb munkatársakat választott magának. Tanításának és az általa megindított szellemi mozgalomnak terjesztéséhez külső tömegmegfogó eszközöket, sőt bizonyos mértékű propagandát is igénybe vett. Általában azon volt, hogy munkássága, amelyet ő szívből nagyra becsült, az emberek előtt is megbecsült legyen. Ha szabad így mondani: szerette mindennek megadni a savát, borsát!

Jézus nálad is kopogtat!

Minden fiú összetalálkozik egyszer Jézussal.

Talán már gyermekkorában, s attól fogva nem tud szabadulni vonzásától. Talán serdülőkorában, mikor Jézus közbeavatkozása vezeti sikerre az eddig vergődő fiút. Talán a tanulóasztalnál, mikor bontakozni kezd az ifjúkor öntudata. Esetleg alapos lelkigyakorlata alkalmával teríti le, mint Sault az Ő jelenléte. Talán már el is indultál más irányban és Jézus beláttatta veled, hogy más az Ő elgondolása. Talán észrevétlenül csatlakozott hozzád, mint az Emmauszba vivő úton a kétkedő tanítványokhoz... Talán fokozatosan mutatja meg magát az Úr, vagy mint éjbe sújtó villámfény: hirtelen lép az életedbe.

A lényeg az, hogy Te sem maradhatsz közömbös iránta. Vagy megragadod Őt, vagy eltaszítod magadtól! Vagy Vele, vagy ellene leszel! Színvallást, állásfoglalást kíván tőled! És a választás Téged illet.

Talán egy jól végzett gyónás után hív Téged többre. Talán a cserkésztáborban lép melléd, mikor az alvó tábor fölött virrasztasz és a tűzbe nézve az élet értelmén és jövődön gondolkozol. Melléd telepszik és világosan, jól kivehetően súgja Neked: Fiam! Nagy terveim letéteményese vagy te; sokat várok tőled! Kiválasztottalak és az emberektől elkülönítve nevellek. Hívlak, szólítlak, fiam, vállalod-e a neked szánt feladatot?

Te dadogva kérdezed Jézust: Engem gondoltál, Uram, a félig még gyereket? a piszmogót, a tudatlant, a bűnök közt vergődőt? Uram, erőtlen és képtelen vagyok erre a feladatra! Nem tévedtél, mikor reám gondoltál?

Jézus pedig megerősíti, hogy igenis, Téged hív.

Biztosít, hogy veled lesz, csak az akaratodat, a vállalásodat, a haladéktalan munkába állásodat kívánja!

Mágneses erejű, delejező percek, órák, napok ezek, mikor Jézus közvetlen jelenlétében időzhetünk! Szeretnők leállítani az idő száguldását, hogy mindörökké ily nagyszerűnek, ily fenségesnek és értelmesnek lássuk az életet! Azután jó ideig nem tudunk felocsúdni Jézussal való találkozásunk hatása alól. Mint a tébolyodottak, égünk az élmény forróságában, fűt a tűz, és duzzadásig feszül a tettvágy bennünk. Nem tudunk aludni és nem tudunk munkába zökkenni egy ideig. Olyanféle ez az ihletett állapot, mint a Budapesti Eucharisztikus Kongresszus csodálatos éjszakájának, a férfiak szentségimádásának egész életünkre szóló élménye. A budapesti éjszaka neon-káprázatába új fény vegyült: a kongresszusi oltár nappali fényben úszó képe és a hatalmas szentségtartóban szerényen virrasztó Élet Kenyere. A férfilelkekben felfakadtak a bűnbánat forrásai. Gyóntatószékekben és puszta földön térdelve ezer és ezer férfi vallotta meg élete vétkeit. Míg a levegőben a két nagy lelkipásztornak, P. Banghának és P. Csávossynak szavait repítették a hangszórók, s míg tengermorajlás módjára zúgták a férfiajkak a szent fogadást: Hiszek!... Ott leszünk! --- az Isten úgyszólván kézzelfogható csodákat művelt. Meglett férfiak verték mellüket őszinte bánattal, megsiratták hűtlenségeiket és tisztult tekintettel néztek fel a Hősök-tere csillagfényes szeretet-börtönéből a szelíden alátekintő Ég felé. Ez az igézetes éjszaka, az isteni jóságnak ennyire közvetlen szemlélése megrészegítette a lelkeket.

Az eszmékkel való foglalkozás átszellemesíti minden porcikánkat és kimondhatatlan szépségbe öltözteti a lelket.. Alakítólag, nemesítőleg hat reánk. Aki a Parsifal ünnepi játékot élvezhette már az Operaházban, megérti, hogy Wagner annakidején tartós átszellemültség, egyéniségén elömlő ünnepélyesség és tiszta feszültség jegyében élt, mikor ezt a remekművet alkotta.

Egy nagyrahivatott ifjúval egyszer arról beszéltem, mennyire tele van próbálkozással, kísérletezéssel és bizonytalansággal az élete. Egyszerre hirtelen áttüzesedett a tekintete és lelkesen felkiáltott: ,,Tűzbe mennék azért a férfiért, aki most megfogná kezemet és megmutatná, mit kell tennem!" Nem érzed-e Te is hiányát annak a lenyűgöző erejű eszményképnek, akit végérvényesen mintáddá választhatnál a nélkül, hogy kiábrándulástól, eszményedben való csalódástól kellene tartanod?!

A fejlődő fiú, mikor a naggyálevés vágya foglalkoztatja, sok bizalommal és rokonszenvvel fordul a nagy egyéniségek felé, akiknek pályafutását történelmi tanulmányai során annyiszor megcsodálta, vagy akiknek hírnevétől hangos a mai világ. Ne felejtsük el azonban, hogy ezek a káprázatos egyéniségek legtöbbször csak mesterséges dicsőségfényben tündökölnek s minél közelebbről ismeri meg őket az ember, annál közelebbről tapintja bennük a rosszra hajló, gyarló embert; de ha az erények magas fokán állnak is ezek az emberek, népszerűségük és vonzóerejük egyre bágyadtabb lesz. Hány ifjú tagadta meg választott eszményképét oly haraggal és keserű csalódással, mint Beethoven, aki a konzul Napoleonért annyira rajongott, hogy dicsőítésére megalkotta hősi zenekölteményét, az Eroica-szimfóniát, s midőn Napoleont is elragadta a hódítók önmagakeresése, összetépte és földre taposta a szimfónia dedikált címlapját: ,,Hát ő is csak közönséges ember!..."

A nagyratörő, elhivatott lelkek állócsillaga: a Názáreti Jézus! Fogyatkozás nélküli újszerűséggel, változatlan népszerűséggel az érdeklődés középpontjában áll. Benne még senki sem csalódott. Belőle még senki sem ábrándult ki. Csak azok nem szerették, akik nem ismerték Őt közelről. Akik viszont megismerték, cselekedeteit figyelemmel kísérték és eszmevilágát magukévá gyúrták, megszerették és többé nem bírtak szabadulni vonzásköréből. Vérüket, életüket adták oda Érte, hallatlan térítő utakra, emberfölötti erőfeszítésekre vállalkoztak, hogy az Ő igazi megismerését továbbterjesszék. E lelkes csapat felvonulása még ma is tart! Mindenről lemondva állnak hívására követői sorába az új jelentkezők és a technika legújabb vívmányaival viszik előre szent ügyét, üldözés, éhezés, halál sem rettenti vissza őket Krisztus megismert igazságának minden akadályon át való, elszánt hirdetésétől.

A mai ifjúság vallásossága befogadó, receptív természetű. Felfokozott életütemünk és lázas újdonságkeresésünk elvon attól, hogy hitünk mélységes megismerésére, Krisztus gondolatvilágának tüzetes tanulmányozásába merüljünk. Mert ne felejtsük el: Krisztus világa külön stúdium, időt és kutatási kedvet igénylő tanulmány! Jézus csak úgy lesz jövő működésünknek meggyőződésből választott fundamentumává, ha ismerjük Őt, s ha semmiféle führerek és ducek tüneményes, de délibáb módra előbb-utóbb mégis szétfoszló pályaívelése nem tud elszédíteni Tőle. Jézus maga is figyelmezteti az eszményt kereső lelkeket: ,,Egy a ti tanítótok, --- egy a ti mesteretek, a Krisztus!" (Mt. 23, 10.) Tudja nagyon jól, hogy a nagy célkitűzésekkel dolgozók az utat, az igazságot és az életet keresik, azért magára mutat, mint egyedüli útra, igazságra és életre: ,,...Én világosságul jöttem e világra, hogy aki énbennem hisz, sötétségben ne maradjon." (Ján. 12, 46.) Sötétség, zűrzavar lesz azok osztályrésze, akik igazságkeresésükben Jézust figyelmen kívül hagyják és megkótyagosodott emberi elmék tákolmányaiért lelkesednek. Nem alkothatunk érdemes és maradandó értékű művet, ha nem Jézus irányvonalában alkotjuk azt. Amit pedig mégis tennénk, az üres semmiség, amely az örökkévalóság értékkutató tűzkemencéjében nem áll meg az arany szilárdságával, hanem szétbomlik, korom és füst lesz belőle. ,,Nálam nélkül semmit sem tehettek!" (Ján. 15, 5.)

Boldog az a vezérférfiú, akinek Jézus a vezetői eszményképe! A Jézussal felvett kapcsolat az érzések frissességét és a munkakedv rugalmasságát hozza. Ellöki kis csónakunkat a megfeneklés, tespedés sziklazátonyáról és kilöki a lélekkel telített aktivitás parttalan, nyílt vizére. Krisztus annyira új légkört hoz magával, mint reggel a tárt ablakon beáramló szellő, amely az erdők és hegyi rétek leheletét hozza szobánk elhasznált levegőjébe. Elmondhatjuk Papini vallomását: ,,Szükségünk van Rád, Krisztus!" Szokatlan erők, megmagyarázhatatlan új készségek rohannak ereinkben, mert tudjuk teendőinket s mert előttünk a Vezér, akit nem csúfítanak el napfoltok. Az Ő iskolájában nevelődtek a világtörténelem legnagyobb jellemei, népvezérei, akarathősei, uralkodói és mindazok, akiknek sírja fölött enyészet helyett az életszentség, tisztaság, lelki nagyság dicsőségfénye hirdeti a századok futásában is időtálló nagy teljesítményeiket.

Mondjuk Prohászkával: ,,Krisztus szent életlehelete, hatolj be szívembe, járj át egészen!" (Élő vizek forrása.)

 
 
0 komment , kategória:  Vezérférfiúság II. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 299
  • e Hét: 3254
  • e Hónap: 14405
  • e Év: 279620
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.