Regisztráció  Belépés
lambert.blog.xfree.hu
Bár úgy tűnik ma, mintha csak a hamisak, a gazok és gonoszok számára gyümölcsözne az élet; ne irigyeld őket! Összeomlik alattuk a csalásra épült világ. A jövend... Ballán Mária
2006.07.04
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/51 oldal   Bejegyzések száma: 504 
Gyurcsány és a szabadkőművesség
  2018-09-19 22:15:04, szerda
 
 



Gyurcsány Ferenc Orbán Viktor miniszterelnöki beszédére való reagálásnak szánt otrombaságait hallgatva csak hálát adhat az ember a Magasságosnak, hogy április 8-án végre oda került, ahová való. (Illetve azért mégsem teljesen, hiszen még mindig helyet foglalhat az Országgyűlésben.) Csak rombolásra alkalmas tevékenységének persze nem nehéz meglelni szabadkőműves gyökereit.

Emlékeztetőül: április 8-a előtt kifejtette, ha hatalomra kerül általa a DK, nem lesz hit- és erkölcstanoktatás Magyarországon. Kijelentése kísértetiesen emlékeztet a tizenkilencedik század második felének olasz- és franciaországi ateista szabadkőműves akcióira.

Maradjunk most csak az utóbbiaknál s lássunk rájuk példákat! Franciaországban 1880-ban feloszlatták a jezsuiták s számos más szerzetesrend házait, két év múlva pedig törvényesítették a házassági elválást. (Tudjuk ugyebár: a pápai proliból lett miniszterelnök szerint az öregedő feleségek fiatal feleségekre cserélendők.) Aztán 1886-ban megszüntették a hitoktatást az állami iskolákban. 1901-ben a szerzetesi intézmények az állam részéről egyesületeknek számítottak, melyek működéséhez állami engedély szükséges - amit az állam saját kénye-kedve szerint megad vagy nem. (Émile Combes kormánya (1902-1905) a még el nem ismert szerzetesrendek iskoláit bezáratta.) Ezek után már nem meglepő, hogy 1914-ben eltávolították a feszületeket a törvényszéki és iskolai termekből. Végre 1905-ben megszavazták az Egyházat és államot szétválasztó, 1906-ban életbe léptetett (úgynevezett szeparációs) törvényt.

,,A francia kormány abban az időben annyira a vallástalan szabadkőművesség befolyása alatt állt, hogy egyes intézkedései szinte nevetségesek voltak. Így például az állami iskolák tankönyvei számára megcenzúrázták hatalmas irodalmuk klasszikus költőit és prózaíróit s minden olyan szöveget kiküszöböltek, vagy megmásítottak, amelyben ilyen szavak fordultak elő: Isten, lélek, halhatatlanság, mennyország, szentségek, szentek, Egyház, stb. A katonatisztekről és állami tisztviselőkről titkos jegyzékeket vezettek: aki misére járt, vagy gyermekeit katolikus iskolában neveltette, az állami szolgálatból, vagy legalábbis mellőzték, amennyire lehetett."

(Dr. báró Vécsey J. Aurél: A legujabb kor egyháztörténete dióhéjban 1800-1930. Budapest, 1930. ,,Magyar Kultúra" Kiadóhivatala-Apostol Nyomda Rt. (Katolikus Kultúrkönyvtár II.) 85-86. old.)

Ám lássuk a szeparációs törvény konkrét következményeit!

,,Az 1906. január 1-jén életbeléptetett szeparációs törvény elvben nagyon sérelmes volt az Egyházra, de legalább teljes szabadságot is hozott. X. Pius pápa tiltakozott a törvény ellen, a szabadságot azonban tüstént fölhasználta a püspöki székek betöltésére s az új főpapokat pedig maga szentelte föl. A kormány nem elégedett meg a kultusz-költségvetés eltörléséve, amely intézkedés által az Egyházat mintegy ki akarta éheztetni, hanem belső forradalmat is szeretett volna szítani a katolikusok között. Törvényt hozott, amely az egyházi épületeket állami tulajdonnak nyilvánította, egyúttal pedig azt is kimondotta, hogy minden politikai községben a templomokat legalább 7 tagból álló ,,kultusz-egyesület"-nek (association cultuelle) engedi át, de csak használatra. A kultuszegyesületek tagja lehet bárki, még vallástalan vagy [Egyházból - Ifj. T. L.] kiközösített egyén is. Ezenkívül az Egyház krisztusi alkotmányáról a törvény nem vett tudomást: pápáról, püspökről, hitegységről szó sem volt benne. Világos volt a kormány szándéka: a franciaországi katolikus egyházat kicsiny, helyiérdekű felekezetekre akarta bontani. X. Pius pápa ebbe természetesen nem egyezett bele; kikérte a francia püspöki kar véleményét, amely nagy többségben a terv ellen nyilatkozott. Erre a pápa a kultuszegyesületek alakítását megtiltotta. A kormány úgy számított, hogy a tilalom ellenére sok kultuszegyesület fog keletkezni. Ám nagyon csalódott: az egyházellenes körök nem siettek vallásos jellegű egyesületeket alapítani, a hívő katolikusok pedig szót fogadtak a pápának. Így alig néhány kultuszegyesület létesült. A kormány, látva tévedését, haragjában betetőzte üldöző intézkedéseit: még a misealapítványokat is elkobozta azon a címen, hogy nem létezik olyan jogi személy, amelynek az alapítványok kamatait ki lehetne adni.

A francia egyházra most szomorú esztendők következtek. A papság egy része szinte koldusbotra jutott, kivált a falvakban, ahol a nép a forradalmi agitáció folytán lassankint hitközönyös vagy hitetlen lett. De a papság maga, valamint a buzgó hívek, a kitartás csodálatos jeleit mutatták. A püspökök egyházmegyénkint megszervezték a kultusz-fillér (denier du culte) intézményét; ez abban állt, hogy minden hívő valami kis összeggel járult hozzá a papság eltartásához. Az összegeket beküldték a püspöki irodába, amely aztán szétosztotta: a nagyobb egyházmegyék fölöslegét átutalták a szegényebb megyék püspökeinek kezéhez. Az első években a papnövendékek száma is leapadt, de 1910 után ismét emelkedni kezdett. Viviani miniszter hencegése, hogy tudniillik ,,el fogják oltani a mennyei gyertyák lángjait", nem teljesedett." (U. ott, 86-87. old.)

Mindezen történések mögött ott állt a párizsi Nagy Oriens, amelynek nagymestere, Laflerree az ,,Action" című szabadkőműves orgánumban 1906-ban kifejtette

,,[...] ismét harcban állunk az egyházzal. Igazában sohasem szűntünk meg az ősi ellenséget támadni. A világot uraló két főhatalomnak okvetlenül összeütközésbe kell jönnie; ez a kettő egyrészről a klerikális dogmatismus, amely változhatatlan társadalmi erkölcsöt hirdet, másrészről a rationalista evolutionismus, amely zsinórmértékül a haladó tudományt és vezéreül az észt fogadja el."

(Idézi magyarul: Havi Közlöny a lelkipásztorkodás elméleti és gyakorlati kérdései köréből. Szerkesztő-laptulajdonos: Dr. Kováts Sándor. 33. évfolyam, 1910. Temesvár. 856. old.)

Gyurcsány vallásellenes akciójának tehát íme ezek a történelemben való gyökerei. Hozzátartozik ugyanakkor az igazsághoz, hogy ehhez neki nem kell vakolnia semmilyen páholyban sem. Ahogyan az alkoholista ex-pufajkás Horn Gyulának sem kellett. Mert egyet azért nem árt tudni, sőt: a szabadkőművesek lehetnek bármennyire is gonoszak, de azért nem ostobák. Utóbbiakat csak kívülről látják szívesen, még ha azok is támogatják őket.

Hát ennyit Gyurcsányról és a szabadkőművesekről. Sapienti sat.


Forrás: Link

Most tüntet, 12 éve pedig szétverette a tüntetőket!





Tragikomikus, hogy Gyurcsány Ferencék szinte napra pontosan 12 évvel azután vonulnak az utcára, hogy 2006-ban ezrek követelték a lemondását - mondta Morvai Krisztina független európai parlamenti képviselő a TV2 Tények című műsorában. A demonstrációkat akkor, 2006-ban erőszakkal verték szét, méghozzá Gyurcsány Ferenc utasítása alapján - jelentette ki a jogász-politikus.

Szinte már bohózatba illő volt, ahogy a Sargentini-jelentés elfogadását követő néhány száz főnyi ellenzéki tüntetésen Gyurcsány Ferenc üvöltözött: “és kedden is maradni fogunk és szerdán is maradni fogunk".

Mindez szinte napra pontosan 12 évvel azután hangzott el a Demokratikus Koalíció elnökének szájából, hogy nyilvánosságra került az öszödi beszéd, melyben Gyurcsány bevallotta, hogy éveken át hazudtak az uniónak az ország gazdasági állapotáról.

Akkor emberek ezrei, tízezrei vonultak a utcákra, Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök lemondását követelve. De Gyurcsány mindezt annyival kommentálta: Lehet tüntetni a parlament előtt. Előbb utóbb majd megunják. Hazamennek.

Erre emlékeztetett a TV2-nek adott interjúban Morvai Krisztina. Felidézve, hogy 2006-ban nemzeti érzelműek heteken át maradtak az országház előtt. Akkor sem azért mentek haza, mert megunták, hanem azért mert ahogy Morvai fogalmazott, Gyurcsány a demonstrációt gyalázatos módon a szó szoros értelmében szétverette.

Majd pedig szeptember 19 és 21 között elkezdődtek a vérengzések. A Kossuth téri demonstrációról hazatérőket, illetve az éppen arra járókat összeverette, véresre verette - emlékezett azokra a napokra az EP képviselő. Hozzátette, hogy még az október 23-i megemlékezésen is folytatódtak a brutalitások, Gyurcsány Ferenc parancsára.

Akkor sem Sargentini asszony, sem Verhofstadt vagy mások az európai unióból semmilyen kifogásolni valót nem találtak a 14 szemkilövésben, a brutális erőszakban és mindabban, a gyalázatban, amit Gyurcsányék elkövettek - jegyezte meg Morvai.


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Ma mi, magyarok vagyunk Európa élő lelkiismerete
  2018-09-12 23:03:06, szerda
 
 



Nem új keletű a Sargentini-jelentés, miként a külföldön elfogadtatása érdekében lobbizó hazaárulók tevékenysége sem. Ilyenkor azonban a valóban magyar ember félreteszi a pártpolitikai preferenciákat. Létünk a tét!

Más szóval nem a kormány, nem a miniszterelnök, hanem hazánk megmentése a tét. Olvasva, hallgatva ugyanis az EP-képviselők nem kis hányadának magával Magyarországgal kapcsolatos sorozatos megnyilatkozásait, csak annyi a bizonyos, hogy mindent bevetnek történelmünk során jogosan kivívott európai tekintélyünk teljes felszámolása érdekében.

Szociológusok, történészek hosszú sora elemezte már eddig is, hogy a második világháború óta miért veszítette el Európa a saját gyökereit, azonosságtudatát, divatos szóval identitását. Gyökereik különbözősége ellenére szinte mindegyikük egyetért abban, hogy azért, mert vezetőik a kozmopolitizmusra, a világpolgárságra teszik fel hosszú évtizedek óta nemcsak egyéni életüket, hanem az általuk vezetett nemzetekét is.

Eleinte csak a nemzeti identitások kontinensformáló hatását tagadták, de mára odáig jutottak, hogy a nemi identitások összekeverésén fáradoznak, sőt az emberi lét alapját kezdik ki az abortuszpolitika s a gender-elmélet erőszakolásával. De ami a legfontosabb, az erkölcsi alapjainkat megadó és megvédő kereszténység felszámolására irányuló brutális kísérletek sorozatával - amibe nemcsak a templomrombolások tartoznak, hanem a hit- és erkölcstan oktatásának minden téren való megszüntetésére irányuló törekvéseik is.

Nem túlzás azt állítani, hogy minden belső baj ellenére ma mi, magyarok vagyunk Európa élő lelkiismerete. Már megint persze, mondhatnók. Vörösmarty Mihályt idézem, de nem ,,Szózat"-át, hanem ,,Hymnus"-át (1844) - egy strófája erejéig:

Isten segíts! szabadság istene!
Add, hogy megértsük e nagy szózatot,
Adj csüggedetlen szívet is vele,
Hogy tűrni tudjuk, mint szent közjogot:
Tiszteljük azt a törvény érc szavában,
S ha víni kell, a vérnek bíborában.

Bizony most - ismét - itt az ideje, hogy ,,a vérnek bíborában" védjük jussunkat, helyünket a nagyvilágban, függetlenül - ismételten - a pártpreferenciáktól. S erről nemcsak a holnapi nap szól, hanem ezer éve úgyszólván minden napunk, óránk, percünk.

De talán a holnapi nap még inkább.


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Lesz még nagy Magyarország!
  2018-08-30 21:04:29, csütörtök
 
 



1940. augusztus 30-a, Bécs, Belvedere Palota. Megszületett a döntés, visszatért az anyaországhoz Észak-Erdély és Székelyföld, 43 104 km² földterület, amelyen 2 394 000 ember élt: az 1930-as román népszámlálás szerint 38%-uk, az 1941-es magyar népszámlálás szerint pedig 53,6%-uk volt magyar. Vajon mit is érezhetett akkor egy magyar, különösen egy nyiladozó értelmű magyar gyermek? Egy kis magyar, aki ,,hozzászokott" idestova huszonkét éve, hogy a piros-fehér-zöld zászlót el kellett jól dugni, hogy nem énekelhette nyilvánosan a Himnuszt s a Szózatot? Ligeti Ernő megrázó memoárja címét citálva megtapasztalhatta, milyen is ,,súly alatt a pálma".

Milyen például, amikor az autónkra nem az M, hanem a H betűt tehetjük csak ki. Torokszorító megtekinteni ma is az ,,Erdélyi történet" című, 1940-ben készült magyar film egy jelenetét, amelyben egy magyar kisfiú így fordul egy autóműhelyben egy magyar úrhoz:

- Azt mondja meg Jakab bá, hogy honnan látta maga erről az autóról azt, hogy magyar?
- Nézd, ez a betű mutassa azt, hogy magyar!
- Nem lehet az, Jakab bá!
- Há vajon mér nem, na?
- Mert ez egy H betű, és hogy ha a betű azt mutatja, hogy Magyarország, akkor az M betűnek köll ott lenni. A H betű nem állíthatja aztat, hogy Magyarország...
- Márpedig ez azt jelenti. Ha M betű vóna, akkor a románok is tudnák, hogy magyar, aztán nem eresztenék be. Így meg, hogy H betű van rajta, hát csak mi tudjuk, magyarok.
- Hát mit tesz a H betű?
- Azt, hogy haza.

A gyermeket közmondásosan nem lehet becsapni, átejteni. Nyílt tekintetéből sugárzik az őszinteség, a tisztaság, a becsületesség. A világ dolgaira rácsodálkozó értelme nem tűr maszatolást, kétértelműséget, csak egyenes, nyílt színvallást. S ha a jövő reménységei mindig a gyermekek, méltán lehet boldog az a nemzet, amelynek olyan gyermekei vannak, mint amilyen a filmbeli fiú.

Persze mondhatnók, a film nemcsak felemelő, hanem egyben vádló is, ha abból indulunk ki, vajon ma hány gyermek tenné fel a filmbeli kisfiú kérdését? Azért bízzunk benne, hogy előbb-utóbb lesz - Wass Albert szavával - ismét ,,csillagfordulás", azaz a globalizált világ hagyománynélküliségéből végképp kiábrándulva egyre több kis magyar teszi majd fel az iménti kérdést, fedezi fel, mit is jelent számukra a haza. Hogy legyen még nagy Magyarország.

Reméljük, lesz.

Magyar autó - Haza - a H betű - Erdélyi kastély című filmből Link


Forrás: Link


Raffay Ernő: a második bécsi döntés Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Óriás a törpék között
  2018-05-21 22:01:15, hétfő
 
  Ötven éve ment el Marschalkó Lajos

Wass Albert így tekintett az ötven évvel ezelőtt, 1968. május 20-án elment Marschalkó Lajosra, aki számos könyve - mindenekelőtt a ,,Világhódítók" és az ,,Országhódítók" - kapcsán ma már azért nem teljesen ismeretlen az olvasóközönség előtt.

Sokszor megidéztem már életművét itt - illetve ,,Kitagadottak. Mélyszántás 3." című könyvemben (2016) -, ezért nem kívánok unos-untalan ismétlésekbe bocsátkozni. Nem, nem ismertetem tehát életútját. Csak eltűnődöm.

Van egy újságíró - ez Marschalkó Lajos -, aki a két világháború között cseperedik fel, teljesíti ki pályáját. Úgy tűnik, nem túl hálás feladat volt ez már akkor sem valahogyan - legalábbis, ha valaki keresztényként és magyarként képzelte el így hivatását. De ő ráadásul nem tintakuli lett. Nem huszadrangú cikkecskéket körmölt honi vigéceinkről, leginkább a hétpróbás pártmókusokról vagy humanista bankárokról. Kereste inkább az okokat, melyek 1920. június 4-éhez vezettek. Évtizedeken át marcangolta önmagát ennek során, ennek lenyomatai cikkei, könyvei.

Emlékszem, 1996-ot írtunk. Ekkor került kezembe először - persze még csak emigráns kiadásban - könyvei közül az ,,Országhódítók" és a ,,Világhódítók", majd a pályatársával, Fiala Ferenccel közösen írt ,,Vádló bitófák". Mindegyik - de különösen is az ,,Országhódítók"- lenyűgözött már akkor is. Huszadik századi európai és magyar történelmünk olyan tényeire és összefüggéseire mutatott rá, melyekről addig még halvány fogalmam sem volt. És - hogy, hogy nem - messze nem csak nekem nem, hanem korban, tudásban jóval előttem járóknak sem.

Megmutatta - és ez volt számomra a legfontosabb és az ma is -, hogy micsoda hazug történelemszemléletben nőttünk fel. Ami nem baloldali, hanem jobboldali, mind gyanús, sőt bűnös. Csak úgy röpködtek a jelzők fiatalságom éveiben. A sor az antiszemitával kezdődött, (mi mással is, ugye?), majd persze a nacionalistával folytatódott, s a xenofóbbal végződött.

Marschalkó minduntalan megkapta, hogy - antiszemita. Érdekes. Ha egy diák nem tudja a leckét s ezért egyest kap, tanára - kapástól ellensége? Így vagyunk - megint csak azt írom, hogy, hogy nem - ezzel is. Holott Marschalkó hányszor, de hányszor bizonygatta: őt nem az antiszemitizmus, nem a gyűlölet, hanem a felismerés vezérli. E felismerés pedig, amint egyetlen mondatban megfogalmazta: ,,A világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával lehet megtörnünk!"

,,Micsoda, világhódítók?" - hallhatnók. Már megint micsoda összeesküvés-elmélet, sőt kódolt antiszemitizmus! Ám aki elolvassa e két könyvét, ha csak nem Karl Marx és George Soros elméletein ,,szocializálódott", elgondolkodva fogja letenni. ,,Mindebben van azért valami. Ez az ember sok mindent tudott, amit én nem." És egyáltalán nem szégyen ezt elismerni!

Az elmúlt két évtizedben tapasztalataim szerint értelmiségi körökben - mindkét oldalról! - bizony gyakorta felvetődött neuralgikus kérdések tárgyalása alkalmával Marschalkó neve. És lássunk csodát! Még a bal parton sem mondta azt senki, hogy bizonyítottan butaságokat írt le. A másik féltekén viszont gyakran elhangzott: ,,Jó, de azért Marschalkót, még ha igaza is van, ne tegyük már kirakatba! Rajta vannak a bélyegek, melyek tudjuk ugyan, hogy nem igazak, de mégis. A neve sajnos skarlátbetű!"

Ha azt akarjuk, hogy egy gyermekből felnőtt legyen, nem mindig halat adunk neki, hanem idővel megtanítjuk, hogyan kell - halat fogni. Nos, ezt tette Marschalkó is cikkeivel, könyveivel, előadásaival. Előbb gondolkodni, azután elfogadni és ítélni. (Más szavakkal, nem a gombhoz varrjuk a kabátot, hanem fordítva!) Művei közül főleg az ,,Országhódítók"-kal. Éppen ezért de jó is lenne, ha végre elfelejtenénk az örökös címkézéseket, ha kézbe vennénk legalább e - ma is kapható - könyvét. Miért is? Mert benne egy hivatalos történészeket megszégyenítő tudású magyar értelmiségi nyilatkozik meg magyar múltunk igazi rejtelmeiről.

Életműve végül, de nem utolsósorban kitűnő példa arra, hogy sokszor a szó is mennyire - tett. Tett, mert magatartást irányoz elő múltunk tükrében. Még ha az ilyen szerzőt ezért - már bocsánat - a ,,politikai inkorrektség" egyfajta szinonimájaként marslakónak nézik is.


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Az anyaság a nő lényegi hivatása
  2018-05-06 09:14:17, vasárnap
 
  Anyák Napjára

De szép is lenne, ha közéleti személyiségek vallanának erről. Mindenekelőtt édesanyák. Kik, ha nem - ők? Folyathatnók még ezernyi, hasonlóan hiteles citátummal, egy azonban így is biztos, éspedig az, amit Novák Katalin mondott: az anyaság a nő lényegi hivatása. A többi, ha van, ezen felül jön. Nem kötelező ezzel egyetérteni, mondhatnók persze, de attól még ez így van. A Teremtő akarta így és - jól.


,,Büszkén vállalom, hogy nekem az anyaság egy olyan dimenzió, mely nem mérhető a szakmai előmenetelhez, az élet többi területén kitűzött célokhoz és eredményekhez. A gyerekeinkkel otthon töltött hat évet semmiért nem adnám."

Novák Katalin család- és ifjúságügyekért felelős államtitkár nyilatkozta ezt (Magyar Idők, 2018. május 5. 11. old.).

Hasonlóképpen nyilatkozott a Horthy-érában Schütz Antal piarista teológus professzor: lehet a nő értelmiségi, de csak addig, amíg nem megy ez eredendő hivatása - az anyaság - rovására. Persze lehetnek kivételek, olyan nők, akik önhibájukon kívül nem vállalhatnak gyermeket, s mégis gyarapítják az értelmiségi társadalmat - tehetnők hozzá.

Azonban tetszik, nem tetszik, leszögezendő. a két fenti nyilatkozat fején találta ama bizonyosat. S aki ráadásul teológiával is foglalatoskodik - vagyis a tudományok tudományával -, nem feledheti, szemben a hamis feminizmussal, a női hivatásról a művelői által képviselt meglátásokat.

Íme néhány példa.

Zborovszky Ferenc jezsuita atya egyik könyvében ezeket írta e tárgyban:

,,Nagyon helyesen adta meg az antik világ józan értékelése a nő legszebb dicséretét, amikor az elhunyt matróna sírkövére e magasztaló sorokat véste: ,,domum servavit et lanam fecit, házat őrizte és font". Ez volt a római női ideál abban a korban, amikor a rómaiakat a hősies erények a világ uraivá tették. És ez annyi évszázad után ma is a keresztény női ideál."

(SJ: Isten országa mibennünk. Lelkigyakorlatos előadások a művelt katolikus közönség részére háromnapos lelkigyakorlatra. Budapest, 1940. Korda Rt. 174. old.)

,,Sokat írtak arról a háládatlan témáról, vajon ki értékesebb, a férfi-e vagy a nő? Ez a kérdés azonban célt tévesztett, mert a természet isteni rendje örök érvényű munkabeosztással más munkakört szabott a férfinak és mást a nőnek. Az életnek két oldala van, az egyik a közélet, a másik a családi élet. Az előbbi a férfi, az utóbbi a női élet keresete. A férfi a közélet terén és a kultúra előmozdításán fáradozik, ő szerzi meg munkájával a család mindennapi kenyerét. Ezzel szemben a családi otthon ápolása és a jövő nemzedék felnevelése a nő feladata. S ezért természetes, hogy a történelem folyamán a nők valahogy kiszorultak a közélet, a tudomány és a kultúra fejlesztésének munkájából, ellenben a családi otthonban alkották meg az ő örök időkre szóló alkotásaikat." (U. ott, 174. old.)

,,Nem a nőnek a hivatása, hogy az emberiséget a tudás kincseivel gazdagítsa. A reneszánsz korban az okos nő volt az eszménykép és mégis abban a korban sem billent a mérleg az ő javukra. Egészen bizonyos, hogy az elvont és komoly munkát kívánó tanulmányokban, mint aminő a jog, az orvostudomány, a bölcselet, a matematika és a technikai tudományok, a nő átlagban nem veszi fel a versenyt a férfival. Sőt még a szépművészetekben is, ahol a nő már sok diadalt aratott, több érzékkel bír a finom és az előkelő, mint a fenséges és a nagyszerű iránt, s azért itt is az örök időkre szóló alkotások nem a nő, hanem a férfi nevéhez fűződnek." (U. ott, 174. old.)

,,A nőnek nem az a hivatása, hogy a politika vagy a közélet terén érvényesüljön. A népek történetének tanúsága szerint mindenütt a férfit illette meg a politika és a közélet. Kétségtelenül a politikai élet szennyes hullámain könnyen szétfoszlik az a dicsfény, amelyet a nő alakja köré fonnak a családi tűzhely géniuszai. Ha azonban a törvényhozás ma már megadja a nőnek a választó jogot, éljen vele a köz javára, de ne higgye, hogy az ő hivatása a közügyek vezetése, mert ez a természet bölcs berendezése folytán nem a nő, hanem a férfi életkerete." (U. ott, 175. old.)

,,A kereszténység a női hivatást a Hitvesben és az Anyában látja. A nő életkerete a család. Ő ott a férfi életének ereje, ő a gyermekek anyja és az ő ölén bontakozik ki a jövendő nemzedék testi és lelki jóléte. A nő itt alkotja meg az ő nagyszerű alkotásait, amelyekért hálás lesz neki az emberiség. Ha a nők nem is építettek századokra szóló Szent Péter-templomot, nem faragtak mózesi szobrot, nem festettek raffaeli képeket, nem írtak wagneri operát és nem fedezték fel a modern technika csodáit, de megvan az az elégtételük, övék az a soha el nem múló dicsőség, hogy e nagy mesterek: Bramante, Michelangelo, Raffael, Wagner, Edison és az emberiség többi nagy képviselői mind az ő gyermekeik révén, tőlük kapták testi és lelki adományaikat és ők nevelték fel őket. És ha a nő nemcsak a családban, hanem ezenkívül még a karitatív társadalmi téren is teljesíti kötelességét, akkor ő építi fel az új világ boltíveit, amelyeknek árnyékában boldogabban él a jövő nemzedék." (U. ott, 175. old.)

,,A nő az emberiség szívében mint Hitves és mint Anya áll a tisztelet legmagasabb fokán. Ez így volt mindig és ez így is lesz még akkor is, ha a nő idővel a társadalmi élet minden vonalán is érvényesülne. Mert ez a fenséges hivatás, amelyet a természet Alkotója szánt általánosságban a női nemnek. S ezért érthető is, hogy az emberiség miért fon lelkének sugaraiból dicsfényt a Hitves és az Anya alakja köré, és miért szenteli neki minden esztendőben az ,,Anyák napját". Ő van hivatva arra, hogy ebben a züllésnek indult világban a romlástól megmentse társadalom utolsó életegységét, a családot és ezért illő, hogy ez a nap ünnep legyen nemcsak a férfi és a gyermek, hanem a társadalom lelkében is.

Az itt mondottak azonban csak a női nem átlagára vonatkoznak, mert az önálló életet élő nőnek is van életcélja. Az életcél elsősorban egyéni és csak másodsorban áll a faj géniuszának szolgálatában. Sőt az ilyenek nem egyszer a társadalom igazi jótevői, akiknek lába nyomán csak áldás fakad, amikor a keresztény karitász virágait széthintik a szegények körében." (U. ott, 175-176. old.)

Persze nyilván akadnak - ráadásul önmagukat nagyon is nemzetinek-kereszténynek mondók között is! - akik, megsértődnek mindezek olvastán. Holott ez balgaság. Kétféle nő létezik ugyanis. Az emancipált és az emancipálatlan. Mi a különbség kettejük között? Egy kiváló (viszont sajnos kevésbé ismert) magyar szociológus könyvének alábbi részlete válasz erre:

,,Nagyon tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a nőkérdés csak az európai újkori ember problémája. Ez a kérdés a társadalmi fejlődés egy bizonyos szakában időre és helyre való tekintet nélkül mindenütt megjelenik. Foglalkoztatta Arisztotelészt és a római jogászokat, problémája kezd lenni Keletnek és komoly fejtörést fog adni egy esetleg eljövendő színes kultúrának. A lényeg ugyanaz, legfeljebb a társadalmi perspektívák lehetnek mások, melyekre ezek reagálnak.

A nőkérdés társadalmilag véve állapotjelenség és mindenütt megjelenik, ahol és amikor a nő természettörvényszerű hivatásának betöltése körül zavarok támadnak, vagy a nőnek erre irányuló és ezzel kapcsolatos igényjelentkezései nem találkoznak kora társadalmának megértő felfogásával. Az összeütközés lehet különféle természetű és dinamikájú az adott helyi viszonyok eredményeképpen. Az európai nőkérdés [...] általános kulturális jelentőségű, melynek vezérgondolata a szellemi egyenjogúság volt.

A kulturális és közéleti igényjelentkezések a szellemi élet egy bizonyos fejlődött szakát feltételezik. Primitív koroknak és az abban élő népességnek nincsenek szellemi kívánalmai. Az egyre differenciálódó társadalmi élet azonban a fejlődés magvát rejti magában, és amikor egy-egy társadalmi osztály vagy csoport ide érkezik, igényt tart arra, hogy a kultúra áldásai számára is hozzáférhetők legyenek. Mivel pedig a már beérkezettek az újabb jövevényeket a kultúra kapujában fel akarják tartóztatni, társadalmi konfliktus keletkezik, melynek leghozzáférhetőbb eszköze a politikai harc. Az alsóbb társadalmi osztályok felemelkedésének is ez volt a történeti eszköze és a feminizmus is felismerte a politikában rejlő nagy expanziós lehetőségeket.

Mikor a női társadalom kulturális igényjelentkezései visszaszoríttattak, ösztönösen nyúlt a politika segédeszközéhez. Az Egyesült Államok első elnökének felesége az új alkotmány előkészítő kongresszusra utazott férjének 1776-ban ezt írja:

»Ha a jövendő alkotmány nem lesz kellő figyelemmel a nők iránt, az esetben forradalomra is el vagyunk szánva, és nem fogjuk kötelességünket elismerni, hogy alávessük magunkat oly törvényeknek, melyek megvonják tőlünk a szót és nem biztosítanak érdekeinknek képviseletet.« [1]

Sokkal nőiesebb hangot ütnek meg a magyar asszonyok, mikor az országgyűlésbe való bebocsátásukat kérik:

»Amint az anglus dámák jelen lehetnek az angol parlamentben, úgy a magyar férfiak is, kik szeretik alkotmányukat az angolhoz hasonlítani, szabjanak ki a Haza boldogságának templomában egy helyet, de csak eléggé polcosan a magyar asszonyok számára. Mert hogyha a nők többet fognak érteni az ország dolgához, akkor bennük több gyönyörűséget fognak találni a férfiak. Ha egyebet nem, szívből kacaghatnak majd az asszonyoknak az ország dolgában tett helytelen ítéletein... Értsenek az asszonyok a magasabb kérdésekhez is: könnyebb az éles, kicsinosított elméjű asszony gyermekéből a nevelés által nagy embert faragni, mint a csupa botból Merkuriuszt.« [2]

Szívhez szóló érvek, jól eltalált hang, de azért még egy kissé várniok kell a beteljesülésig. A legnagyobb szenvedéllyel a francia nők vetették a kérdésre maguk és már-már úgy látszott, hogy a forradalom beteljesülést hoz, mert az amerikai kudarc után a francia nők nyíltan is a politika szolgálatába szegődtek. Azonban hiába tarkállottak a barikádok színes asszonycsoportoktól, a »Code Napoleon« mégis kiábrándulást hozott.

Csak később, mikor a humanizmus jobban átjárta a társadalmakat és a szociális eszmék is érni kezdettek, fordult kedvezőbbre a nők politikai helyzete. A meginduló demokratikus fejlődés is erősen támogatta a női követeléseket. A feminizmus barátai buzgón gyűjtögették az érveket, melyekkel azt vélték bizonyítani, hogy a nők politikai érvényesülése nemcsak jog, hanem társadalmi szükségesség is. A társadalom életbe vágó érdekem, hogy a nők bejuthassanak a politikai élet küzdőterére, és ott az uralkodó erkölcsök megjavítására nemesítőleg hassanak. A nők politikai befolyásától a közéleti durvaság megszűnését és a nőiesség eluralkodását várták, és a politikai erkölcs nívójának emelkedését remélték. Mások a világbéke és a pacifizmus megteremtésére számítottak a női nem politikai térfoglalása következtében. Viszont maguk a nők nemzeti érdekeket hangoztattak. Különösen a magyar nők gondolták magukat a politikai bekapcsolódás révén a nemzeti gondolathoz erősíteni, mely szükségképpen együtt járt volna a nemzeti viselet felvételével, a »neumodi« elvetésével és a magyar nyelv tökéletes elsajátításával. Hangoztatták, hogy a »törvénytevés házába« való bebocsátásuk komoly tartalmat és kitöltöttséget fog adni szellemi életünknek és a hiábavalóságokkal és léhaságokkal nem okoznak gondot a férfi nemnek. Mindenesetre ezek olyan hatásos érvek voltak, hogy komoly gondolkodásra késztették az akkori társadalmat.

Az az epikai beállítottság, mellyel a feminizmus politikai igényeket támasztott, új várakozással töltötte el a nőt és társadalmat egyaránt. Az emancipált nő kollektív érzése tekintet nélkül arra, hogy céljai ideálisak, vagy anarchikusak voltak-e, az emberiség új pályafutására irányult. A társadalomnak a férfi szempontjából való elrendezése a rossz, melyet gyökeresen meg kell változtatni. A nő helyzete ne csak mint társadalmi egyeddé változzon meg, hanem a megváltozott társadalmi környezetben azoknak az elgondolásoknak is kell érvényesülniök, melyeket a feminizmus hozott magával. És ha tárgyilagosak akarunk lenni, meg kell állapítanunk azt, hogy a feminizmus társadalmi hatáskifejtésének meg voltak és meg vannak a maga letagadhatatlan hasznos gyümölcsei: a női munkaviszonyok megjavítása, a leánykereskedelem elleni küzdelem társadalmi és nemzetközi megszervezése, a patronage stb. Tehát azokon a területeken, melyek női hivatáskifejtést kívánnak meg a probléma megszületésénél, föltárásánál és megfejtésénél egyaránt. A társadalmi munkaterületek a modern társadalmakban föltétlenül megkívánják a női közreműködést és ezek egy szociális lehetetlenülés felé haladó korban nagy jelentőségűek lesznek. De nem így az általános politikai szereplés, amely rövid pár évtized alatt szinte teljes kiábrándulást hozott a civilizált társadalmaknak.

Mindenesetre végzetes jelenség volt a politikai feminizmus történetében az, hogy a konzervatív feminizmus propagandája által szimpatikusnak tűnő érvényesülés nagymértékben bal felé tolódott el és egészen más törekvések szolgálatába szegődött, mint amikkel a társadalmak engedékenységét a jobbszárny megszerezte. Nem sokkal az első bemutatkozások után hamarosan meghazudtolták az összes társadalmi reményeket, és teljes kiábrándulást hoztak. Lehet, hogy ennek nagy részét a szocializmus számlájára kell írnunk, amely a szenvedélyesség végső határáig fokozta a nyilvános politikai életben megszólaló női hangot, mert tény az, hogy a nyilvánosan szereplő nők nagy része az összes államokban szocialista zászlók alatt vonult be a parlamentekbe és a legújabb időkig innen hallatta a tévedések mind mélyebb dzsungelébe hatoló kívánságait.

A politikai feminizmus hangja, szelleme, ha kissé tompítva is, a mai napig baloldali színezetű maradt. És ma már teljes tárgyilagossággal állapíthatjuk mg, hogy a nők politikai térfoglalása egyáltalán nem kedvezett azoknak a reményeknek, melyek ettől a politikai erkölcsök megjavítását várták. A destrukció talán éppen azokban az államokban süllyedt legmélyebbre, ahol a feminizmus legnagyobb közéleti sikereit aratta. (Amerika) Keserű gúny csap ki Mencken könyvének [3] soraiból, amikor az ez irányú amerikai viszonyokat veszi megfigyelés alá. Ebből megtudjuk, hogy például Amerikában a politikai feminizmus mellett a legnyomósabb érv volt a prohibíció gondolata. Azt remélték, hogy a nők politikai befolyásának segítségével végképp meg lehet oldani a prohibíció kérdését. És mi történt? Kaliforniában, ahol 1911-ben kaptak választójogot a nők, 1914-ben visszavetették a prohibíciós törvényjavaslatot. Hasonló sorsa volt a gondolatnak Amerika egyéb államaiban is. Eleven, szatirikus aláfestéssel utal aztán Mencken a tényre, hogy a prohibíciós törvényt a háború alatt a nők szavazatai nélkül hozták meg maguk a férfiak.

A pacifizmus gondolata sem részesült a női nem részéről abban a megértésben, amire pedig első sorban számítottak. Egy világháborúnak kellett jönni, hogy vele szemben a világ összes asszonyai állásfoglalásukat kimutathassák. A nők nem tudták föltartóztatni a világháborút és ma már tisztán állhat előttünk, hogy nem fogják föltartóztatni a következőt sem, nemcsak azért, mert a nacionalizmus még sokkal fiatalabb ahhoz, hogy az esetleges női erőket könnyen át tudja gázolni, hanem azért sem, mert a nacionalista agitációban éppen a női nem bizonyult és bizonyul ma is a leghasználhatóbbnak. Ez a letagadhatatlan tény döntő tanúbizonyságát adja annak, hogy a pacifizmus gondolata a női nemtől teljesen idegen. Neki hősök kellenek, akik imponálnak és a nacionalizmustól fölszított női érzésvilág most is csak azt tudja mondani, amit ókori elődje mondott: »vagy ezzel, vagy ezen«!

Ha ezen fenti, szimptómáknak tűnő megállapítások mellé felsorakoztatjuk csak a szellemtörténet eszközeivel mérlegelhető azon társadalmi jelenségeket, melyek a politikai feminizmus története alatt napvilágra kerültek, könnyen meggyőződhetünk arról, hogy az eszme nem töltötte be a hozzá fűzött reményeket. Az eredeti elgondolás megtöretett és a politikai aspirációk ma már sajnálatos mellékvágányokon futnak. Első harcosain ideális célok szolgálatának akarták szentelni, de utódaik már ürügynek tekintik, hogy az otthontól és őseredeti hivatásterületeiktől szabaduljanak.

A közszereplésre vágyó és törő nők nem mindig leküzdhetetlen altruizmusból jelennek meg a fórumon. Jozephine Widmar veti fel a kérdést, hogy nem-e kevesebb értékűek azon nők, akik nyilvános szereplésre vállalkoznak, hogy megfuthassanak az anyaság elől. Ez a jelenség azonban nemcsak idegrendszerbeli elfajulás, hanem sokkal inkább egy rossz értékítéletű kor beteges kinövése, mely improduktívnak és alacsonyabb rendűnek bélyegzi az anyaságot. Ma már szinte divat lesz a közszereplő nő. És ezekről szólva Mencken megállapítja, hogy »legpazarabbul az Egyesült Államokban burjánzanak, ahol a felületesség már nemzeti betegséggé fejlődik. Ennek népszerűségét az amerikai nép aránylag több szabadidejének lehet tulajdonítani, mely kevesebbet dolgozik, mint bármely más népe a világnak. És mindenek felett a nők aránylagosan több szabadidejének. A nők ezrei mentesíttettek mindennemű kényszer alól, hogy termelő munkát végezzenek, anélkül, hogy bármiféle társadalmi működéssel kártalanítanának érte. Az eredmény az, hogy a nők klubokba özönlenek és elpazarolják idejüket. Minden gyakorlati munkát, különösen a házimunkát, úgy tekintenek, mint méltóságukon alulit s így elviselhetetlent. Ebből a felfogásból aztán számos sajnálatos jelenség fakad. Egyfelől nagyszámú egészséges nőnk van, aki nyilvános szereplésre kötette le magát, melyek kilenc esetben tíz közül értelmetlenek, tévesek és ártalmasak, másfelől a házi teendők művészetében oly hanyatlást látunk, hogy az elmúlt háború első zűrzavarában a nemzeti kormánynak külföldi szakértőket kellett importálnia, hogy az ország háziasszonyait a takarékosság legkezdetlegesebb elemeire megtanítsák.« [4]

De nemcsak a gazdasági vonatkozások lehetnek szembeszökők, hanem a nő természetes hivatásával járó egyéb teljesítmények visszaesése is. A tévutakra sikló emancipáció következménye az is, hogy a nők húzódoznak az anyaság hivatásának megfelelni. Az észak-amerikai Wellesley College végzett nőhallgatói közül 1896 és 1913 között négyezren kötöttek házasságot s ebből háromezer gyermek született, holott nyolcezerre lett volna legalább szükség, hogy a kidűlő szülőket pótolja, nem számítva azok tekintélyes számát, akik házasságot nem is kötöttek. Úgy gondoljuk, hogy ezen túlmenőleg abban sem tévedünk, ha a házasság általános válságát is kapcsolatba hozzuk a női »felvilágosultsággal«.

Az emancipáció megváltozott célkörében élő nő már nem eszményeket keres, és nem is akar eszményeket szolgálni. Nem érzi, illetve mesterségesen elhalkította magában hivatása és természetes struktúrája nagyszerű vonásait. Föllázad, ha otthonról kezdenek előtte beszélni, mert ebben »az emberi jogok szabad és független kiélésével« ellenkező megkötöttséget lát. »Telítve van új eszmékkel jogait illetőleg és erősen vonakodik magát férje felsőbbségének alávetni, vagy vállalkozni, hogy becsületesen otthona rendben tartására szentelje magát, vagy lehetőleg tökéletes gyermekeket neveljen.« [5] Kora divatja szerint csak a hangulatok érdeklik, amivel mindenki foglalkozik, amit kézbe vesz, átlapoz és hamar elfelejt. Nem tud magával mit kezdeni: kötetlen csónak a társadalmak hullámverésében, nincs bázis, nincs a kötelességteljesítésből származó lelki megnyugvás sehol. Csupa Bashkirtseff Máriáktól tarkállik az élet, akik a »szabadon lebegő szellem áldozatai. Még ha mindent megadnának is nekem: nem tudnék úgy örülni, mint azelőtt. Semmi sem adja vissza az elveszett bizalmat, és mint minden visszavonhatatlan tény: ez is kétségbe ejt. Csalódott és szomorú vagyok, senki és semmi sem érdekel. Arcom gondterhes és ezáltal veszít csinosságából, mert a gyerekek bizalomteli kifejezés - amely jellemezte eddig - elmosódott, eltűnt. Nincsen mondanivalóm, barátaim csodálkozva néznek reám, azután magamra hagynak. Akkor túlzott elevenségre törekszem, mindenáron szórakoztatni akarok, különcködő, merész és ostoba leszek!« [6]

És most kérdezzük: nem-e az emancipált nő lelki rajza ez?..."

Jegyzetek: [1] Wirker I.: A feminizmus. (Munkája egyébként a mesterséges torzítások példaképe.) 41-42. old. [2] Bobula Ida: Nők az 1790-es közéletben. Társadalomtudomány. 1932. 283. és köv. old. [3] H. L. Mencken: A nők védelmében! [4] Mencken i. m. 216-17. old. [5] Mencken i. m. 145-46. old. [6] Bashkirtseff Mária Naplója. Genius-kiadás. 195. o.

(Dr. Rusznyák Gyula: A nő a modern társadalomban. Budapest, 1936. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. 25-32. old.)

Melcher Alajos atya azonban jóval korábban megkongatta e témában a harangokat:

,,Ha egy leányzó hitét és erényét elvesztette, rosszabb, vakmerőbb, istentelenebb lesz, mint bármely férfi; a legutálatosabb szörnyeteggé válik. Egy ifjú igen mélyen süllyedhet; de bukását többnyire beismeri, megbánja s felettök keserű könnyeket hullat. De ismered-e azt a hideg, czinikus szemtelenséget, mellyel egy romlott leány fellép? Mit mondok, fellép? Szemtelen magaviselete szakadatlan... A bűnt megengedettnek, egészen természetesnek tartja s szánakozva kinevet mindenkit, ki mint ő, nem fetreng a pocsolyában. Az ilyen eltévedt, folyton csábító leányok ma oly számmal vannak, mint a könnyelmű, csábító férfiak."

(Levelek egy fiatal lelkészhez. Fordította: Dr. Kiss János. Szeged, 1891. Bába Sándor Könyvnyomdája. 1. köt. 156-157. old.)

Ám ha ugyanakkor mégis magyar példa kell, Kornis Gyula piarista atya, filozófusprofesszor, szintén a két világháború között, meglátta a lényeget ezen a téren is. Részletek egyik tanulmányából:

,,Az orosz nők [az 1860-as években - Ifj. T. L.] oly nagy tömegben lepték el az egyetemet és sokan közülük a forradalmi, többször nihilista eszméknek annyira veszedelmes terjesztőivé váltak, hogy az orosz kormány a főiskolákra való lépésüket hosszú ideig megtiltotta. Ekkor árasztották el az orosz nők a svájci (főképp zürichi) egyetemeket. Svájc 1873-ban ezért kénytelen volt a külföldi nőknek az egyetemekre való fölvételét megszigorítani. Legtovább állott ellen a nők akadémikus pályájának Poroszország, a férfias katonaállam. A 80-as évektől kezdve hiába ostromolta az Allgemeiner Frauenverein petícióival a porosz tanügyi kormányzatot és az országgyűlést. Végre a 90-es években megengedték, hogy a nők az egyetemet mint ,,vendéghallgatók" látogassák a professzorok engedélye alapján. A professzorok, főképp az orvosok, az engedélyt gyakran megtagadták. Volt olyan tanár, aki mikor először látott nőt hallgatói között, odament Minerva buzgó lányához, udvariasan karját nyújtotta neki s a teremből kivezette. Az egyes német államok azonban fokozatosan megengedték a nőknek a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti tanulmányokat. 1906-ban Poroszország is véglegesen hozzájárult a nők immatrikulációjához."

(Kornis Gyula: Nők az egyetemen. Budapest, 1925. Eggenberger-féle Könyvkereskedés. (Különlenyomat a ,,Napkelet" 1925. évfolyamából.) 5. old.)

,,A férfiak biztos és határozott célkitűzésével szemben a nőhallgatók akadémiai pályamotívuma ingadozó és bizonytalan. A nő legszívesebben férjhez menne, de addig is, míg ez esetleg sikerül, egyetemre megy: innen van egyetemi tanulmányának felemás karaktere, az egyetemi studium nem olyan föladat előtte, melyet minden áron végig kell teljesítenie: ez a föladat életének nem centrumában, hanem csak perifériáján van." (U. ott, 24-25. old.)

,,A nők gondolkodása ösztönszerűen arra hajlik, hogy a konkrét esetek, a példák, a szemléletesség körében mozogjon. Azok a nők, akik filozófia iránt érdeklődnek, a legkevésbé absztrakt filozófusokat: Schopenhauert, Platont, Marcus Aureliust, Epiktétoszt, Renant szokták olvasni. Nem véletlen, hogy a művelt nőknek ma legkedvesebb filozófusuk Bergson, ki intuícióval filozofál, de olvasójától is intuíciót követel, olyan élménymódot, amely éppen a női lélek tipikus vonása. Az absztrakció, a fogalmi analízis a nőnek belsőleg ellenére van, érzelmi szükségleteinek nem nyújt kielégülést; ha mégis az absztrakció hűvös légkörébe téved, mindjárt siet a neki otthonos, életmeleg, konkrét gondolatvilágba visszatérni. Ha a nő valakit szeret, s megkérdezik tőle, vajon milyen tulajdonságai miatt szereti az illető egyént, akárhányszor maga is kijelenti, hogy ilyen szeretetreméltó vonások nincsenek ugyan szeretetének tárgyában, de a szeretett férfit ,,magát" szereti, nem pedig tulajdonságait, s akkor is éppígy szeretné, ha kívül és belül minden porcikájában más volna. Ugyanígy állnak a nők a tudományos analízissel szemben is: valaminek tulajdonságaira, elemeire, feltételeire való szétbontása, a meleg, friss szemléleteknek mintegy fogalmi behűtése nem rokonszenves előttük, idegenkednek tőle: az egészhez a maga szemléletes konkrét teljességében vonzódnak, mert ez érzelmeiket jobban leköti, az analízist profanációnak érzik, melyen többet vesztenek, mint nyernek. A tudomány igazi lényege, egyszersmind fáradtságos oldala az elme analizáló és absztraháló tevékenysége. ,,Az átlagos nő pedig - mondja Heymans - éppen ehhez a munkához nem talál fogódzópontokat megszokott szellemi tevékenységében; e téren magát dezorientálva, természetes köréből eltávolítva érzi. Ezért oly ritkán öncél előtte a tudományos stúdium. Sok minden kikényszeríthető, csak a szeretet nem; s éppen a tudomány szeretete az, ami az akadémikus nőknél túlnyomóan hiányzik. Számukra a tudománnyal való foglalkozás a kötelesség dolga, nem szabad, élvezetes, természetes tevékenység. Valójában sohasem jutnak intim viszonyba a tudománnyal, igazában kívüle maradnak, rajta és nem benne dolgoznak." (U. ott, 27-28. old.)

,,Mi az oka annak, hogy a nők a festő vagy a képfaragó művészetben, a költészetben, a zenében nem tudtak a férfi-klasszikusok magaslatára emelkedni, jóllehet e téren semmi sem korlátozta őket? A művészi tevékenység legfőbb rugója az érzelem; azonban ez egymagában nem elegendő. Ha csak az érzelem egyedül uralkodik a lelken, műalkotás még nem jön létre. Ehhez az a törekvés is szükséges, hogy az érzelem magát külsőleg objektiválni is akarja. Ennek pedig az a föltétele, hogy az én a maga érzelmeit s ezektől hajtott fantáziaképeit bizonyos távolságban magával szembe tudja állítani s így magát meg tudja osztani, mintegy megkettőzni: érzelmeit a legmélyebben átéli, de azért el is tud szakadni tőlük, érzéki, tehát tárgyi formába is tudja önteni, objektiválni őket. A nők ezen kettős működés közül a másodikra a férfiaknál jóval nagyobb emocionalitásuk miatt kevésbé képesek. Énjük szubjektív állapotai, az érzelmek, annyira igénybe veszik tudatuk energiáit, annyira betöltik egész lelki valójukat s megszűkítik tudatuk körét, hogy az objektivációra, a valósággá alakításra már nincsen hajlandóságuk. Az utóbbi a figyelem hosszabb és fáradtságos önkényes szegzését és megfeszítését is követeli, ami a nőknek általában nem könnyű dolog." (U. ott, 28-29. old.)

,,Kétségkívül vannak nők, akik tanulmányaikat megerőltetés nélkül végzik. Ezek azonban férfias nők, úgy, ahogy vannak nőies férfiak is. A legtöbb nő az intenzív tanulást kényszernek érzi, mert természetes hajlamai más irányúak. A megerőltető szellemi munka kedvezőtlen a testi fejlődésre (figyeljük csak meg egy leánygimnáziumi érettségi vizsgálaton a ványadt-sápadt, fejletlen testű, ideggyönge hajadonokat!), aminek a szervezet egész életén keresztül kárát vallja. Ez a testi elsilányulás legkárosabban éppen a szorgalmas és derék egyetemi nőhallgatóknál folytatódik, a vége: korai elhervadás, liliomhullás. ,,Minél nőiesebb egy leány természete, annál felületesebb és belsőleg kevésbé feldolgozott marad nála a tanult ismeretanyag" (Bumm)." (U. ott, 45. old.)

,,Az amerikai társadalom elfeminalizálódására jellemző, hogy 391 153 tanító(tanár)nője van 108 300 férfival szemben. A tanítás háromnegyed része a nőkre esik: a középiskolákban (tehát 18 éves fiúk tanításában is) 57, 7 %-a a nőtanár: a tanítóképzőkben 71, 3 %. Így nő fel az amerikai ifjúság túlnyomóan női felügyelet alatt. A nőknek a szellemi pályákon való vezető szerepe a közélet arculatán is mindjobban meglátszik. Kezd hiányozni belőle az erő és következetesség, ami a férfi vezetésben inkább megvan. Sehol nincs annyi babona, teozófia, szektariánus szellem és spiritiszta játék, de egyben hisztérikus nő, mint Amerikában." (U. ott, 47. old.)

Folyathatnók még ezernyi, hasonlóan hiteles citátummal, egy azonban így is biztos, éspedig az, amit Novák Katalin mondott: az anyaság a nő lényegi hivatása. A többi, ha van, ezen felül jön. Nem kötelező ezzel egyetérteni, mondhatnók persze, de attól még ez így van. A Teremtő akarta így és - jól.


Forrás: Link





Robert Duncan Reménység című festménye
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Szabó Dezsőről is csak az – igazat
  2018-01-05 19:44:38, péntek
 
 



Deák Ferenc mondotta vala újságíróknak: ,,Hazudni nem szabad!" De tévedni sem, mondhatnók, ha az ember nem lenne gyarló. No de miről is van szó? ,,Budapest ostromának kellős közepén - 1945. január 5-én - egy József körúti óvóhelyen érte utol a halál - az éhhalál - Szabó Dezsőt, a XX. század egyik legvitatottabb magyar íróját, költőjét." Ezt írja Pilhál György a Magyar Idők mai számában. Nos, aki jártasabb Szabó Dezső-ügyben, tudja, hogy 1. 1945. január 13-án hunyt el a nevezett, 2. nem éhhalálban, hanem egy hirtelen támadt vírusos fertőzésben.

Vannak mégis, akik az éhhaláláról szóló mítoszt váltig hangoztatják. Ur György, az író egyik legnagyobb tisztelője, már halála után megírta azonban, hogy bár kevesebbet evett, mint korábban, de a szóbeszédekkel ellentétben szó sem volt éhenhalásról. Ugyanezt állítja a Szabó Dezső-kutatás (Gombos Gyula utáni) legnagyobb - élő - alakja, Szőcs Zoltán is a ,,Szabó Dezső enciklopédiá"-ban. Amúgy pedig Szabó Dezsőnek egy szerény füzetnyi verse van (Levelek Kolozsvárról), amiért is kár költőként emlegetni. Amint e kötetlen formájú verseiből is egyértelműen kitűnik, nem volt jellegzetesen lírikus alkat. Vérbeli epikus volt egyenetlenségei ellenére is.

Természetesen csak egyetérteni lehel Pilhál kérdésével: ,,Vajon mikor lesz, hogy a magyar fiatalság iskolai tananyagként is megismerkedhet Szabó Dezsővel?" A kérdés, mondhatnók, költői. De kérdés az is, hogy ha megemlékezünk róla, miért nem nézünk utána kellően legfőbb életrajzi adatainak? (Halkan hozzáteendő, persze nem csak a nevezett publicista van ezzel így. Valaha Földesi Margit történész az Echo TV-ben Szabó Dezső születését kissé szabadon időzítette (valamikor az 1870-es években történt), ideiglenes nyughelyét pedig a Blaha Lujza térre tette.)

Egy azonban valóban tény a fentebbi idézetből: Szabó Dezső a huszadik századi magyar irodalom egyik legvitatottabb képviselője volt. Ennek okairól különösen is fontos értekezni. Meg is tesszük ezt majd, de, ha már naphoz kötött megemlékezésről van szó, akkor születése tényleges napján - január 13-án.

Addig is álljon itt - többször közöltük, de talán nem elégszer (lehet egyáltalán elégszer?) - a szerény lírai termést hátrahagyó író egyik - maradandó - költeménye (Este felé, 1944). Merthogy igen, nem volt vérbeli lírikus, de ez megrendítő:

Ó, hagyjatok, hogy legyek én csak gyermek,
Kinek élet: föld, fa, fű, virág.
Akinek mesekönyv a nagy világ,
Akit nem űz sem gyűlölet, sem érdek,
Akinek a dolgok és titkok beszélnek,
Aki nem ás sem fedezéket, sem vermet.

Tudom: nagyon sokáig tévelyegtem:
Berontva millióknak életébe,
Akartam lenni akarat, hit, béke,
S formálni a végzetes emberarcot.
Fizettem érte irtózatos sarcot.
Tán a felejtést mégis megérdemlem.

Nem mozdított hatalom s szerzés vágya,
Csak szánalma az örök szenvedésnek,
Jajgatása az emberi ínségnek.
Tévedtem, mert nagyon, nagyon szerettem.
S hogy összecsaptak a habok felettem:
Tragédiámból nem volt senki kára.

Most hívnak a felkéklő messziségek,
Az örök anyag ezer változása.
A holdvilág nagy lélektágítása
Ezernyi apró öröme a kertnek
S a barna tűzhely, hol az élet-vertet
Meggyógyítja hűs írjával a béke.

Nincs hely számomra az embervilágban.
A látásuk: nem a szemem látása.
Az örökkévaló dolgok hívása
Nem üzenet a süket emberfülnek.
A lépteik sárba s vérbe merülnek...
Kivel lehetnék én itt rokonságban?

Ó, jöjj, falu, csendes otthon, mély kertem,
Vegyetek körül nagyszemű virágok!
Mozdulnak bennem nehéz zokogások...
Gyógyítsatok meg, mossátok meg lelkem,
Hogy a szörnyű embervadont felejtsem
S mindent, amit hittem, szerettem, mertem.

Idővé omlik bennem már a tér
És halk dalokká mozdulnak a dolgok.
Ó, hagyjatok, hogy hallgassam a boldog
Örök anyagnak tiszta muzsikáját!
Megérdemli Ég, Föld vigasztalását,
Ki már nem akar, nem vádol, nem kér.

Mérhetetlen bölcső most az életem,
Világ-Anyám ringatja énekével,
S mint fáradt gyermek a szelíd estével:
Elnyúlok mohón, álom-éhesen.
Lehunyom két megijesztett szemem
S álomba hajló szóval rebegem:

Járjatok halkan...hagyjatok pihenni!

Tipikus magyar sors. Megannyi vargabetűvel megtűzdelve, persze. De, ismétlendő, erről majd nemsokára, kissé bővebben, és természetesen csak az - igazat.


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
A magyarság Mária-tisztelete ősi örökség
  2017-08-15 22:10:17, kedd
 
  Ma, augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, Mária mennybevételének ünnepén nem lehet elégszer emlékeztetnünk arra, hogy nincs még egy nemzet, melynek életében Szűz Mária, az Istenanya akkora szerepet töltött volna be, mint a mienkében. Ugyanis Szűz Mária nemcsak ,,Magyarország Patrónája" (Patrona Hungariae), annál jóval több, egyenesen ,,Magyarország Királynője" (Regina Hungarorum), mi pedig az Ő országa vagyunk (Regnum Marianum).





Már középkori irodalmunk (mindenekelőtt az Érdy- és a Döbrentei Kódex) is királynőnek nevezte, Eszterházy Pál herceg pedig egyenesen így fogalmazott:

,,A legszentebb Isten-szülő Szűz, Magyarország örökös Királynője tiszteletét egykor olyan nagyra tartották a magyarok, hogy védelmére még az életüket is készek voltak odaadni, sőt rózsafüzérét fegyvereiken viselve az Ő katonáinak neveztették magukat."

De említhetjük Balogh Ágost idevágó kutatásait is, aki egybegyűjtötte a Mária-tiszteletről tanúskodó képzőművészeti emlékeket, s ezek alapján megállapította, hogy mindezen alkotások a magyarok Védőjének jelképei, amelyekkel nagy Úrnőnket, legkegyesebb Királynőnket és a legédesebb Édesanyánkat ábrázoljuk.

Ilyetén a betlehemi Kisded, a világ Megváltója édesanyjáról a katolikus teológia négy alapigazsága (1. Mária Isten Anyja, aki világra szülte Isten testté lett Igéjét, 2. a Szentlélek által fogant és a szülés után is sértetlenül megőrizte szüzességét, 3. szeplőtelenül fogantatott, vagyis fogantatásának első pillanatában az áteredő bűnnek minden szennyétől mentes volt, 4. földi életpályája befejezése után testével-lelkével felvétetett a mennybe) még jobban megérthetővé válik, hiszen mindezek alapján Ő több mint patrónánk (elvégre - amint erről Kovács L. P. Bánk OFM könyvében (Magyarok Nagyasszonya, 2005) részletesebben olvashatunk - a ,,patrona" női védőszent, pártfogó, de nem királynő): egyenesen örökös királynőnk, akinek oltalma alá futhatunk mindenkor.





Így válik érthetővé (amint erről Bálint Sándor könyve (Sacra Hungaria, 1943) beszámol) a már a Szent István előtti műveltségünkben is megjelenő, aztán a katolikus liturgiában, a népénekeinkben kiteljesedő hódolat Iránta, ennek alapján nemzetünk anyaság, a fogantatás iránti mindenkori mélységes tisztelete, kiváltképpen költői hódolata a női nem előtt, magyar nagyasszonyaink Máriához fordulása sorsdöntő csatáink előtt, elszakított véreink Trianon után elnyomásuk alóli megszabadulásukért Hozzá fordulása, amint erről oly megrendítően tanúskodik Sik Sándor versimája Az andocsi Máriához:

Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján.
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem,
Boldogságos Asszony!

Megcsúfolták, megpöködték,
Ami bennük szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk ép volt;
Tépett testünk megtapossák,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják.
Eléd sírjuk, magyar árvák,
A mi keserünket.

Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak,
Régi rögön új uraknak,
Néped hegye-völgyén.
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.

Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink, ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz-parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.

Ezt kérjük mi is az ezen ünnepnapi szentmise ősi bevonulási énekével: ,,gaudeamus omnes in Domino, diem festum celebrantes sub honore beatae Mariae Virginis: de cujus Assumptione gaudent angeli et collaudant Filium Dei", azaz ,,örvendjünk mindnyájan az Úrban, ünnepet ülve a boldogságos Szűz Mária tiszteletére, kinek mennybevitelén örülnek ma az angyalok és magasztalják az Isten Fiát". (Zsolt 44, 2)

Ezt kérjük, igen, hiszen Szűz Mária a Magyarok Nagyasszonya. Gyönyörűen írja jeles jezsuitánk:

,,A magyarok Mária-tisztelete ősi hagyomány. Államalapító első szent királyunk gyökereztette meg népünkben éppoly kioldhatatlanul, mint ahogy belegyökereztette a királyság gondolatát, vagy a földmívelés szeretetét, vagy a kereszténységet magát. Azóta a magyar lélek története tele van Máriás vonásokkal. Szent István, Szent László, Nagy Lajos, a Hunyadiak, a Ferdinándok, a törökverő hősök, Buda felszabadítói, mind Mária nevével ajkukon vitték végbe honmentő s nemzetgyarapító tetteiket. A Mária-kép ékítette a legutóbbi időkig a magyar pénzeket s a magyar zászlót."

(Bangha Béla SJ.: ,,Magyarok Nagyasszonya". Budapest, 1929. Magyar Kultúra, in Hit és világnézet. Ismeretterjesztő füzetek 17. 3. old.)

Végül, de nem utolsósorban nyilván vannak, talán nem is kevesen, akik megkérdik, hogy mégis minek szűz Máriához és a többi szentekhez folyamodni, miképpen hallhatnak ők meg minket? Erre felel nagyon szemléletesen Louis-Gaston de Ségur prelátus:

,,Miképp hallhatsz te meg engemet? Miképp? Hát a füleimmel.

Ezt jól tudom, de nem ezt kérdeztem tőled. Én azt kérdem, miképpen hallasz meg engem füleiddel? Ajkaimat mozgatom: ezek a levegőt rezgésbe hozzák; a levegő füleidet megüti, s ezekben az úgynevezett dobhártyát. Így történik, hogy meghallod azt, amit mondok. De miképp történik ez? Mily viszonyban áll e kevéske lég a dobhártyán az én gondolatommal, mely lelkednek nyilatkozik? Ha nem látnók naponkint ennek bizonyítványát, el sem hihetnők. Egyébiránt tökéletesen igaz, hogy a dolog így van.

Ha tehát megmondod nekem előbb azt, hogy két lépésnyi távolságra miképpen jössz velem érintkezésbe, midőn hozzád szólok: akkor én is megmondom neked, hogy a boldogságos Szűz és a mennyekben lakó többi szentek miképp hallják meg az én könyörgésemet, és miképpen felelnek rá.

Ugyanaz az Isten, aki eszközlé, hogy te engem megérts, eszközli azt is, hogy a szentek meghallgassanak engem, mikor közbenjárásukért folyamodom. Hogy miképpen eszközli ezt a jó Isten, azt nem szükség tudnom. Én csak azt tudom, hogy ez így történik; hogy Isten, az angyalok és az emberek boldogságos királynéjának, kit egyedül választva ki minden teremtmények közül, saját anyjának csodálatos méltóságára emelt; kit nekünk a kereszten haldokolva, mint anyát, pártfogót és szószólót hagyott hátra: hogy, mondom, ő a boldogságos Szűznek tudomására juttatja gyermekei könyörgéseit és szükségeit, kik az ő anyai pártfogásához folyamodnak. Jól tudom, hogy azt, akit minden többi teremtményénél többre becsül, mindenkor meghallgatja; jól tudom, hogy még most is általa jő hozzánk, mint jött hajdan, megtestesülésének napján; jól tudom, hogy ez a legbiztosabb eszköz eljutni Jézushoz, ha Máriához folyamodunk: ki minket fiánál, a mi Istenünknél bemutat; ekképp gyámolítván oltalma által a mi méltatlanságunkat és tökéletlenségünket.

Tudom továbbá azt is, hogy nincs édesebb, vigasztalóbb, mint ha a Boldogságos Szüzet szeretjük, szenvedéseinkben hozzá folyamodunk, és szívünket neki fölajánljuk. Az ő tisztelete jobbakká, szeplőtelenekké, tisztábbakká, szelídebbekké és alázatosabbakká tesz minket; megkedvelteti velünk az imát, s a kebelnek örömét és békéjét megadja.

Végre azt is tudom, hogy midőn Máriát szeretem s neki szolgálok, ez által magát Megváltómat, Jézust igyekszem, habár tökéletlenül is, utánozni. Mindenekelőtt jó anyját ő minden teremtmények fölött szerette; saját kezeivel szolgált neki; mindennemű tiszteletet és engedelmességet tanúsított iránta. S amint ő a halála előtti napon így szólott hozzám: ,,Én példát adtam neked, hogy te is azt míveld, amit én cselekedtem.": úgy én is igyekezni fogok minden erőmből szeretni a Boldogságos Szüzet, kit ő oly tökéletesen szeretett; s csak azt az egyet sajnálom, hogy Jézus szíve nem lakozik bennem, hogy őt érdeme szerint szerethetném.

Amit a Boldogságos Szűzről itt mondunk, áll az aránylag a többi szentek tiszteletéről is. A szentek az Istennek leghűbb barátjai és legkedvesebb gyermekei. Isten őket érdemök szerint sokkal inkább szereti, hogysem minket, kik arra nem igen vagyunk méltók.

Midőn tehát e szent és boldog testvéreinkhez könyörgünk, hogy szószólóink legyenek, a legtermészetesebb dolgot tesszük; akképp cselekszünk, mint az engedetlen gyermek, ki nálánál jobb testvérét megkéri, hogy atyjától számára valamely kedvezést és kegyelmet nyerjen. Amit az egyiknek megtagadna, a másik kérésére megadja.

Itt nincs helye, hogy a Boldogságos Szűz és a többi szentek tisztelete felől hittani értekezést írjunk: annyit azonban bátran mondhatunk, hogy e tiszteletnek gyűlölete minden eretnekség és vallási lázadás általános jelleme; hogy Máriát el nem hagyhatjuk a nélkül, hogy Jézust is el ne hagynók; és hogy e tisztelet soha sem csökken úgy, hogy az által jobbakká lennénk.

Meg kell vallani, hogy azok, kik a Boldogságos Szüzet nem tisztelik, nem fogadják el anyjokul azt, akit Jézus Krisztus kiválasztott és szeretett; kit ő elválaszthatatlanul egyesített megtestesülése, születése, gyermeksége, magán- és nyilvános élete, kínszenvedése és megváltásunk minden titkaival; kit ő mennyekben az ő dicsőségének és királyságának imádandó titkaiban részt venni enged.

Rettegniök kell, midőn tekintetöket minden keresztény századokra vetvén, egyetlenegyre sem találnak, mely hallgatagságukat helyeselné, egyetlenegyre sem, mely magának a Boldogságos Szűznek jós szavait ne igazolná: ,,Minden nemzetségek boldognak fognak engem nevezni." (Luk 1.)

Mily vallásos vetélkedés mutatkozik ez anyának dicsőítésében, valamennyi népnél, mely a Fiút elismerte és imádta! Sehol sem vesszük észre azt a magános Krisztust, akiről Luther, Kálvin és egyebek álmodoztak; hanem mindenütt azt a Krisztust látjuk, aki a prófétáknak is oly alakban mutatkozott, aminőnek az evangéliumban látszik: tudniillik a Szűz Fiának, ki annak testéből és véréből képződött, méhében és karján sokáig hordoztatott; egész harmincz esztendeig betöltve iránta egy engedelmes gyermek kötelességeit, és szeme láttára adván ki lelkét; s még akkor is karjaiban nyugodván, mikor a keresztről sírba vitetett.

Ez anyátlan gyermekek, e szívtelen gyermekek, Máriának ezen ócsárlói, kérdezzenek minden keresztény nemzedékeket. Egyetlenegyet sem fognak találni a kereszténység hatalmas képviselői közt, szent Péter első utódaitól kezdve XIII: Leóig, Ignácz-, Iraeneus-, Epiphanius-, Cyrillus-, Ambrus- és Ágostontól fogva Bossuet- és Fenelonig, kik Mária dicséretére éneket ne zengedeztek volna; egyetlenegy lángészt sem a tudomány, irodalom és szép művészetek körében, mely idejének egy részét annak tiszteletére ne szentelte volna!

A protestánsok, kik Máriát maguktól elutasítják, nem fogják-e végre, fölnyitván szemeiket, kérdeni: vajon nem éppen az-e Jézus Krisztusnak igazi családja s igazi egyháza, melyben az ő szent Anyját gyermeki módra szeretik és tisztelik?"

(Rövid és bizalmas feleletek a keresztény vallás ellen leginkább elterjedt ellenvetésekre. Francia nyelven írta Ségur, a párisi katonai fogház lelkésze. A XXII. eredeti kiadás után. A főmagasságú bíboros hercegprímás és esztergomi érsek helybenhagyásával. Harmadik kiadás. Budapest, 1891. Szent István Társulat-Buzárovits Gusztán Nyomdája (Esztergom). 135-139. old.)

Egy biztos: a magyarság Mária-tisztelete ősi örökség. Addig, amíg eleink nem szégyelltek Nagyasszonyunkhoz fohászkodni, tőle irgalmat kérni, nemzetünk nemcsak fennmaradt, hanem gyarapodott is lelki-szellemi, sőt anyagi javakban is. Ez a mai nap igazi üzenete.


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Íme az igazi szabadkőműves stratégia
  2017-06-23 22:49:41, péntek
 
 



Bújom ismét Bangha páter néhai orgánumát, a Magyar Kultúrát. Se szeri, se száma bennük a szabadkőművességről szóló ismertetéseknek. A különös csak az, hogy az ember, ha idézi őket, néha azt hiszi, rosszul idéz. Mintha egy 2017-es folyóiratból közölne valamit...

Persze a citálásnak is van határa, pláne, ha rossz hírekről van szó. No de lássunk azért ezen orgánumból néhány szemelvényt!

Íme az első:

,,A szabadkőmívesség keservei és reményei. A francia jezsuiták előkelő folyóiratában, az Études-ben nagyobb cikk jelent meg a szabadkőmívesség mai helyzetéről, különös tekintettel a francia viszonyokra. A szerző elmondja, hogy a Grand Orient páholy 1935-i kongresszusán nagyon pesszimista hangulat uralkodott és a szabadkőmívesség helyzetéről a következő keserű és lehangoló mérleget állították fel: a páholyok már nem gyakorolnak semmi vonzóerőt a közönségre, sőt ellenkezőleg a legtöbb esetben taszító erőt képviselnek. A szabadkőmívesek közül is a legtöbben arra törekednek, hogy szabadkőmíves mivoltukat és odatartozandóságukat eltitkolják. Az ifjúságot nem érdekli többet a páholyok élete és működése, teljes közönnyel, sokszor megvetéssel viseltetnek iránta. A páholyok közleményeit és kiadványait kevesen olvassák s azok is, akiknek a kezébe kerül, bizonyos szkepszissel térnek fölötte napirendre. A közvélemény már nemcsak közömbösen, hanem igen sok esetben ellenségesen viseltetik a szabadkőmívességgel szemben. Mind nyíltabb és hangosabb lesz a vád, hogy a szabadkőmívesség titkos uralmi rendszer, mely csak egyeseket segít nyeregbe, másokat pedig elnyom és leigáz; magánérdekeit fölébe helyezi a közérdeknek; valóságos maffia, mely a gyengéket kiszipolyozza s romboló összetartásának és működésének eredménye az a sok nemzeti és nemzetközi baj, mely Európa felett feltornyosult. A páholy kongresszusán keserűen állapították meg azt is, hogy nemzetközi viszonylatban a szabadkőmívesség rengeteget vesztett. Olaszország nem tűri a páholyok működését és a szabadkőmíves szellemre halálos csapást mért, Németország egy tollvonással megszüntette az egész szabadkőmíves intézményt, a demokrácia klasszikus hazájában, Svájcban is hasonló veszedelem fenyeget, sőt Franciaországban is már odáig fajult a helyzet, hogy a szabadkőmívessség védelmére külön úgynevezett védelmi egyesületeket kellett alapítani.

Ezzel szemben viszont az is tény, hogy a szabadkőmívesség a helyzet láttára erősebb tempóba fogott. Elsősorban is elhatározták, hogy a páholyokat megnyitják a nők előtt. Ez a határozat annál feltűnőbb, mert idáig a szabadkőmívesség nemcsak hogy mereven elzárkózott a nők elől, hanem egyenesen a nők politikai emancipációjának leghangosabb és legkérlelhetetlenebb ellensége volt. Helyes szimattal észrevették, hogy a választási urnák Franciaországban is előbb-utóbb meg fognak nyílni a nők előtt és így a vallásilag mindig hűbb és kitartóbb női elem a francia politika irányait is megváltoztathatja. Ennek előrelátásában indul meg most az új szabadkőmíves roham a nők megnyerésére. Másik határozatba ment törekvésük a gyermek és az ifjúság megnyerésére irányul, amit különösen a francia iskola laikus szelleme által akarnak elérni. Ez a gondolat nem új a francia szabadkőmívesek között. Hiszen szinte egy század óta elkeseredett harcokat vívtak az iskoláért, ami nagy részben sikerült is nekik. A háború után azonban a helyzet megváltozott. Behatásuk az iskolára megtört s az erősen felszaporodó katolikus iskolák és nevelőintézetek komoly védőgátakat emeltek ellenük. Ezért a szabadkőmívesség új rohama elsősorban a katolikus magániskolák ellen fog irányulni. S végül a közvélemény és a közhangulat átszerelését vették célba; elhatározván, hogy a sajtóban, a filmben, a színházban és a rádióban erősebb befolyást fognak maguknak biztosítani."

(Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Nyisztor Zoltán. 1936. április 5. Távlatok/Közélet rovat, 215-216. old.)

Itt a lényeg: a közvélemény, a közhangulat ,,ászszerelése" - kiváltképpen a sajtó megkaparintása által. Mindegy, hányszor, hogyan lepleződik le a szabadkőművesség, a lényeg a mindig talpra való állás. Erről szól a második citátum:

,,A szabadkőmívesség újra mozgolódik. Addig folyt a játék a magyar politikában és közéletben a keresztény és nemzeti jelszavakkal, míg végre sikerült mind a kettőt a felismerhetetlenségig eltorzítani s bizonyos értelemben lejáratni. Már legközelebb azt is meg fogjuk érni - bizonyos előjelek már vannak -, hogy régi vagy új, erkölcsrontó és vallástipró intézményeket és tanokat fognak a kereszténység vagy a nemzetvédelem jegyében ajánlani és terjeszteni. A Nemzeti Ujság leplezte le például a múlt héten, hogy a szabadkőmívesség újra mozgolódik. Keresik a nagyvilági kapcsolatokat, s titkon toborozzák már az új páholyokhoz a tagokat. Számítanak arra, hogy a magyar könnyen és gyorsan felejt s így azt az országrontó munkát is, amit a szabadkőmívesség Magyarországon elvégzett, talán a mával vagy a holnappal már el is tudja feledni. Nehezen hisszük ugyan, hogy földalatti mozgolódásuknak komolyabb sikere legyen. De a hatóságoknak és a társadalomnak résen kell állniok, hogy minden kísérletet csírájában elfojtsanak. Éppen elég külső és belső baja van ennek az országnak, semhogy ráérne tűzfészket ültetni a nyaka mögé."

(Magyar Kultúra, 1936. július 5-20. Tollheggyel rovat (jegyzője Nyisztor Zoltán), 48. old.)
Erről részletesebben is írt Somogyi István ügyvéd, néhai nemzetgyűlési képviselő könyvében (A szabadkőmívesség igazi arca, 1929, II. kötet: A földalatti Magyarország). No de lássuk végül, de nem utolsósorban a harmadik citátumot!

,,Szabadkőművesség és szovjet. Jól tudjuk, hogy a bolsevizmus esküdt ellensége volt a szabadkőműves páholyoknak s Lenin a hatalom átvétele után rögtön meg is szüntette az oroszországi páholyok működését. A kremlin új ura: Sztálin is rossz véleménnyel volt a szabadkőműves mozgalomról s éppen úgy mint Lenin, jellegzetesen proletárellenes célzatú, par excellence polgári osztálybeli szövetkezést látott benne. A kommunista pártok orosz és nem orosz tagjainak kifejezetten meg is tiltotta a páholyokba való belépést. Amikor azonban a spanyolországi jobboldali front felgöngyöléséről, majd Laval francia miniszterelnök megbuktatására a Front populaire megszervezéséről volt szó: a francia baloldali mozgalom egyik vezetője talált rá a nehezen keresett közös platformra, melyen a polgári, mérsékelt szocialista és marxista pártokat majd egyesíteni lehet. Ez a közös nevező a szabadkőműves szolidaritás volt, melyből hamarosan - úgymond - a népi arcvonalak cementhabarcsa lett... A Komintern a cél érdekében tehát rövidesen megváltoztatta eddigi elvi álláspontját, és azóta a szabadkőművesekben legértékesebb és leghívebb szövetségeseit és előcsapatait respektálja. Teljes joggal!"

(Magyar Kultúra, 1936. szeptember 5. Távlatok/ Közélet rovat, 123. old.)

Elcsépelt közmondás, tudom, hogy összenő, ami összetartozik, mégsem mellőzhető ilyenkor. De legfőképpen: vajon miért, hogy a megsárgult sajtóorgánumok olyan információkat közölnek folyton, melyek olyanok, mintha maiak lennének?



Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Horthynak köszönhetjük ezt is...
  2017-06-19 22:22:06, hétfő
 
  Egy év híján százötven éve, 1868. június 18-án született vitéz nagybányai Horthy Miklós. Sokan még ma is úgy tudják vagy tartják, hogy negyedszázados kormányzósága alatt a ,,hárommillió koldus országa" volt hazánk. Noha valóban voltak komoly szociális és pénzügyi problémák, de mégis, akik ilyet állítanak, vagy nem ismerik a tényeket, vagy elferdítik.





Maradjunk most csak az egy területnél, ami lassan hetven éve amolyan válságágazat, és ez az egészségügy! Idézem Wolkenberg Alajos (1871-1935) katolikus teológiai tanárt, aki a Pázmány Péter Tudományegyetem rektoraként1929. január 26-án kilenc orvos- és egy bölcsészdoktor avatásán többek között ezeket mondta:

,,Mikor Trianonnak csapása sújtotta a történelmi Magyarországot, az országban, nem számítva az egyetemi klinikákat és magánkórházakat, 155 állami nyilvános közkórház volt 26 000 ággyal, 8,3 millió ápolási nappal. Ezeknek kétharmad része elveszett az ország megcsonkításával. Azóta azonban a kórházügy, a betegellátás valóságos újjászületését éli. Ma - ismét nem számítva az egyetemi klinikákat, sem pedig a 94 magánkórházat 5500 ággyal - 71 állami nyilvános kórház áll a betegek szolgálatában 21 000 ággyal, közel 6 millió ápolási nappal. Ami annyit jelent, hogy míg a történelmi Magyarországon 690 emberre jutott egy betegágy, a csonka országban 387 emberre jut egy betegágynak jótéteménye. Ez pedig azt jelenti, hogy az alatt a tíz év alatt, melyet ebben a szomorú csonkaságban töltünk, több mint 50 százalékkal lett jobbá a betegellátás, emelkedett az orvosi gondviselés."

(Wolkenberg Alajos: Beszédek doctoravatásokon. Budapest, 1929. Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó Rt. 49. old.)

Nyolc év alatt tehát kézzelfogható javulás állott be egészségügyi életünkben. Persze akkor még igyekeztek különbséget tenni a magánvagyon és a közvagyon között. Mai divatos szóval nem volt általános gyakorlat a közpénzek ,,lenyúlás"-a. Azt fejlesztésekre, beruházásokra fordították. És hát ez az, amire a baloldal, a liberális fél valahogy soha nem képes.

Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
Trianon üzenete
  2017-06-05 21:57:43, hétfő
 
  1920. június 4., Trianon. Nem mernék rá vállalkozni, hogy közvélemény-kutatást végezzek, egyáltalán eszébe jut-e valami is az akkor és ott történtekről honfitársaim zömének. Tartok ugyanis az ,,eredmény"-től...

,,A jó bornak nem kell cégér" - tartja a közmondás, amire viszont az élet nagyban rácáfol. Kell bizony. Hát még egy közösség, egy nemzet esetében! Pláne akkor, ha eredményeit kisebbíteni akarják mások.

Ez jut minduntalan eszembe e napon is, sőt főként éppen ezen a napon. Egy hajdani bencés tanár egyik könyvéből idézek:

,,A franciáknál dívik egy furcsa és merész mondás: Még a jó Istennek is kell reklám (azért harangoznak háromszor is nagymisére).

Ha a jó Istennek nincs is szüksége a harangok propagandájára, ma olyan világot élünk, hogy egy nép nem lehet meg hírverés és reklámozás nélkül. Hogy ez nem lemosolyogni való dolog, azt tapasztaljuk akkor, mikor bűnbánóan mellüket kellett volna verniök azoknak, akik fölényesen kimosolyogták a magyar propaganda szükségességét. Ma már túljutottunk azon, hogy szükséges-e egy nemzet számára a propaganda, hiszen mint Európa minden országában, nálunk is él és hírt ver a propagandaminisztérium.

Be kell azonban vallanunk: A magyarság sohase értett igazán önmaga reklámozásához. Most se sokat ért, mert azoknak, akik most is nyitott szemmel járják a külföldet, észre kell venniök, hogy más népek ma is jobban értenek önmaguk propagálásához, és így sokkal előnyösebb helyzetben vannak a jövőjük szempontjából, mint a magyarok."

(Szivós Donát: Magyar vagyok! Budapest, 1943. Korda R. T. 112. old.)

Súlyos, de igaz szavak. Persze, ahogyan Szivós folytatja, meglehet, ,,úri diszkréciónk", no meg anyagi helyzetünk nem teszi lehetővé azt, amit ,,nagy" nemzetek megengedhetnek magunknak e téren, de akkor ne csodálkozzunk, ha folyton alulmaradunk a népek nagy versengésében, ha örökösen torzképekben mutatják be hazánkat.

,,1942 karácsonyán egy világlap, mely az egyes országokat a legsajátságosabb és nemzetüket legjobban jellemző képpel tüntette fel, Magyarországot egy muzsikos cigány alakjával jellemezte, de Romániát ugyanakkor nem bocskorral, hanem olajkutakkal emelte ki." (U. ott, 113. old.)

Itt van ama bizonyos elásva, mondhatnók. 1920 előtt óriási magyarellenes propagandát fejtettek ki román, cseh, szerb részről. Részünkről viszont mindezt ellensúlyozó nemzetpropaganda szinte egyáltalán nem volt.

A helyzet azonban, tartok tőle, hogy ma sem jobb. Mondok erre egy példát. Volt egy barátom, aki vagy négy évtizeden át gyűjtötte a Trianonnal és revíziójával kapcsolatos könyveket, plakátokat. Óriási gyűjteményt hagyott hátra két évvel ezelőtt bekövetkezett halálakor. Anyagát aztán dobra verték, ahelyett, hogy ott, ahol élt, kellő hírveréssel egy emlékmúzeumot létesítettek volna belőle.

Bizony kell a cégér. Nem elrejteni kell, hanem bemutatni mindazt, ami velünk akkor történt, és azt is, ami miatta azóta történik velünk. ,,Nem kell beszélni róla sohasem, / De mindig, mindig gondoljunk reá." - írta egykor Juhász Gyula, de ebben tévedett. Kell róla beszélni, igenis, különben mi magunk sem gondolunk reá, nemhogy - mások...


Forrás: Link
 
 
0 komment , kategória:  ifj.Tompó László írásai  
     1/51 oldal   Bejegyzések száma: 504 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 96 db bejegyzés
e év: 1121 db bejegyzés
Összes: 24062 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1835
  • e Hét: 20071
  • e Hónap: 100817
  • e Év: 1691798
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.