Regisztráció  Belépés
suzymama.blog.xfree.hu
Aki szeretetet vet boldogságot arat!! Suzy Mama
1901.01.01
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 71 
Mi célja lehetett (...) Istennek?
  2018-06-03 17:31:51, vasárnap
 
  Mi célja lehetett (...) Istennek? Ha az éjszaka rendeltetése az álom, az öntudatlanság, a nyugalom, a nagy feledés, miért kell szebbé tenni az éjszakát, mint a nappalt, miért édesebb, mint a hajnal és az este, és ha a hold, ez a lassú, elbűvölő, a napnál költőibb csillag olyan tapintatos, mintha az volna a feladata, hogy felkeresse, ami a fény elől érzékenyen elrejtőzik - miért világítja át mégis oly ragyogóan a sötétséget? És a szép hangú madarak közül a legszebb hangú énekes miért nem pihen úgy, mint a többi - miért énekli dalát a nyugtalanító homályban? Miért borul a világra ez a fátyol? Miért remeg a szív, szorong a lélek, s miért bágyad el a test? Mire való ennyiféle csábítás, ha nem az emberhez szól, aki nem is látja, hiszen ágyában fekszik.

Guy de Maupassant
 
 
0 komment , kategória:  Elgondolkodtató  
Az élet értelme
  2018-05-08 11:09:03, kedd
 
 

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.
Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi.
Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmad­rangú valami.
Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak,
nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

Örkény István
 
 
0 komment , kategória:  Elgondolkodtató  
Ésik Naponta kétszer – és néha többször is
  2018-05-03 16:25:57, csütörtök
 
  Írta: Balku László

Elmondjam ennek a libának, hogy jutottam idáig? Primitív kis ribanc, csöppet sem szimpatikus. Legszívesebben egész nap hátat fordítanék neki, és már az is boldoggá tenne, ha nem szólna hozzám.

Már az is boldoggá tenne...! A francba, ebben a büdös fogdában rájön az ember, hogy milyen kevés is elég a boldogsághoz! A nagy luxusvillában bezzeg semmi nem tudott boldogítani. Csak amikor már nem volt, akkor jöttem rá, hogy boldognak kellett volna lennem, mert úgy élhettem ott, mint nagyon kevesek. Ezzel azonban akkor a legkevésbé sem foglalkoztam. Akkor még el sem tudtam képzelni, hogy úgy is élhetnek emberek, mint ez a szerencsétlen is. Tessék, mégis egy helyre kerültünk, sorstársak vagyunk, ugyanazért lettünk ebben a nyomorult lyukban összezárva. Talán nem is őt utálom, hanem magamat benne?

Mindegy, beszélek. Már második napja nyaggat, ha kielégítem a kíváncsiságát, hátha békén hagy.

Jól láttad, úrilány vagyok. Pontosabban voltam. Mindkettőnkből a szegénység csinált kurvát. Csak te azért álltál ki az út szélére, hogy legyen mit ennetek, én azért kufircoltam idegen férfiakkal, hogy visszaszerezzem magamnak azt a jólétet, amiben születésemtől fogva éltem.

Apám a legnagyobb olasz autómárka dílere volt. Dehogy, nem csak az a díler, aki kábítószert árul, az autógyárak márkakereskedőit is így nevezik. Hatalmas házunk volt, sok szobával, nagy kerttel, úszómedencével, a város legelegánsabbnak tartott részén. Egyetlen gyerek vagyok. Anyám nem dolgozott, kocsival vitt iskolába - természetesen a város legelitebb iskolájába -, és minden nap értem is jött.

Talán a szüleim is hibásak azért, hogy olyan könnyen ráálltam a kurválkodásra. Alig múltam tizenegy éves, amikor beírattak egy modelltanfolyamra. Felnőttesen öltöztettek: miniszoknya, kivágott blúzok, magas sarkú cipők, hiába mondta a tornatanár anyunak, hogy nem egészséges még ebben a korban. A fiúk a maguk kiskamasz módján körberajongtak. Már kislányként nőnek éreztem magam. Bulikba is gyakran elengedtek, láttam, mit csinálnak a nagyobbak. Túl hamar kezdett érdekelni a szex.

Nagy buli volt a tizennegyedik születésnapomon, emeletes tortával, rengeteg vendéggel. Mintegy felnőtté avatási szertartásként a család és a barátok előtt ünnepélyesen felhajthattam egy kupica Cherryt is - mintha nem tudták volna anyuék, hogy nem egy buliban ittam már seggrészegre magam. Késő délutánra aztán a felnőttek is ittak annyit, hogy egymással voltak elfoglalva, velem már senki nem törődött. Ekkor Zsoltival, a szomszéd sráccal eltűntünk. Én a hétvégi házunk kulcsát csentem el, Zsolti az apja Land Roverjét vette kölcsön. Ő tizenhét éves volt, volt már jogosítványa. Ott, a hétvégi ház egyik hálószobájában vesztettem el a szüzességemet. Éjfél körül értünk vissza, de senkinek nem tűnt fel, a kutya sem kérdezte meg, hol voltunk majdnem hat órán keresztül. Alig több mint egy év múlva át is költöztem Zsoltiékhoz. A szüleim először odáig voltak, de Zsolt szülei telebeszélték a fejüket, hogy ma ez a természetes a fiataloknál, így idővel belenyugodtak az új helyzetbe.

Aztán jött ez a kibaszott válság. Ekkor már egyetemre jártam. Ezeket az olasz autókat főleg magánemberek vették, és legtöbbször hitelre. Ezek a vevők elmaradtak, csak a bebukott kölcsönök miatt visszakerült kocsik sorakoztak egyre sűrűbb sorban az udvaron. Apu nem tudott fizetni a gyárnak, volt, hogy a dolgozók is csak több hónap késéssel kapták meg a fizetésüket, végül felszámolták a céget.

Apu próbált előre menekülni. Gondolta, ha nem vesznek új autót, akkor olcsó használtat fognak venni. A három kocsinkból kettőt eladott, hitelt vett fel, bérelt egy telepet, és kis kategóriás használt autókat hozott be Németországból. Azonban ez az üzlet is olyan gyengén muzsikált, hogy a hiteltörlesztést sem tudta fizetni. Anyu is elment dolgozni, egyik régi barátnője cipőboltjában lett eladó, de ez sem tartott sokáig, a bolt is bezárt. Próbálták eladni a házat, de senki nem vette meg, még áron alul sem. Végül a végrehajtó talált neki új gazdát, és a hétvégi házat is vitte a bank. Szüleim egy kétszobás bérelt lakásba költöztek.

Gondoltam, ez engem nem érint, én már régen Zsoltival élek. Tévedtem. Már nem a menő autókereskedő kislánya voltam, így már nem voltam megfelelő parti Lantosék agyondédelgetett legkisebb fiacskájának, és ezt éreztették is velem. Zsoltit is ellenem hangolták. Nem volt nehéz dolguk, már régen észrevettem, hogy kezd megunni. Végül szakítottunk, a szüleimhez költöztem.

Becsületükre legyen mondva, bármilyen szűkösen is éltünk, soha nem mondták, hogy hagyjam ott az egyetemet, próbáljak munkát keresni. A tanulmányaimhoz szükséges pénzt mindig előteremtették valahogy, legfeljebb a hasunkon spóroltuk meg. Meg a sárga csekkeket tologatták, meg apu az adó befizetését halogatta, mert az autókereskedés is egyre kevesebbet hozott a konyhára. Végül ez a cég is csődbe ment, a még meglevő autókat az adóhatóság lefoglalta.

Az egyetemen is megváltozott a helyzetem. Amíg a saját kabriómmal jártam és tonnaszám vittem a piát a bulikra, az évfolyam sztárja voltam. Most aztán meggyőződhettem a régi mondás igazságáról, miszerint a bajban nincs barát. A szünetekben rendszerint egyedül ücsörögtem a büfében - az üres asztalnál, mert sokszor egy rohadt szendvicsre sem volt pénzem. Nem hívtak már bulizni sem, és azok az évfolyamtársak, akik addig sem tartoztak a baráti körünkhöz, kárörvendő pillantásokkal szemlélték a lecsúszásomat.

A lakást sem tudtuk tovább fenntartani. Apu egyik régi barátjának félig romos, mennyezetig salétromos házában húztuk meg magunkat. Annak idején azért vette meg, hogy társasházat építsen a helyére, aztán a válságban sem pénze, sem bátorsága nem volt belevágni a projektbe.

Szörnyű volt a tél. Az ócska házban akkor sem lehetett tizenöt-tizenhat foknál melegebbet csinálni, ha volt mivel fűtenünk. Én, aki az állandó huszonöt fokhoz voltam szokva, már akkor reszketni kezdtem, amikor a sarkon befordultam az utcába. Végig náthás voltam, és többször beteg; alig kecmeregtem ki a tüdőgyulladásból, elkaptam az influenzát. Így kellett végigcsinálnom egy vizsgaidőszakot.

Nem szerettem ,,otthon" lenni. Már kellemes tavaszi idő volt, amikor egy délután, hogy minél kevesebbet kelljen a rossz levegőjű házban lennem, sétáltam egyet a főutcán. Megálltam egy kirakat előtt, egy bézs ruhát bámultam úgy, mint aki még soha nem látott ilyet. Elképzeltem magam benne, hogy simulna rám, a mély dekoltázsából teljesen kilátszana a bal mellemre tetovált pillangó. Tovább mentem, a következő kirakatban megnéztem a legújabb okostelefonokat. Nekem már ősz óta nem volt, el kellett adnom, hogy meg tudjam venni az egyetemi jegyzeteket. Szomorú lettem a látványtól, inkább a mellékutcákba mentem, ahol nincsenek üzletek. Céltalanul lődörögtem, észre sem vettem, hogy már majdnem este van. Egyszer csak egy BMW fékezett le mellettem, kinyílt a bal első ajtaja, és egy férfihang szólt: gyere! Bármennyire burokban, széltől is féltve nőttem fel, tudtam, mit jelent ez. Beültem, meg sem néztem, ki mellé. Nem törődtem vele, milyen úton indulok el, abban a pillanatban csak az üres pénztárcámra tudtam gondolni.

Egy erdei úton állította le az autót. Átültünk a hátsó ülésre, kigombolta a nadrágját, és nekem esett. Utána egy tízezrest csúsztatott a markomba. Mondtam, kevés. Azt mondta, még egy numeráért kaphatok egy másikat is, de akkor teljesen vetkőzzek le. Vérciki volt. Tök pucéron könyököltem a motorháztetőn, hűvös volt még az este, fáztam is, és amíg a pasi mögöttem élvezkedett, egyre csak azt lestem, nem jön-e arra valaki.

Arcomat a párnába fúrva végigbőgtem a fél éjszakát - mindhárman egy szobában aludtunk -, de másnap este felvettem a legmélyebben kivágott blúzomat a legrövidebb szoknyámmal, és elmentem egy bárba. Nem is kellett sokáig ücsörögnöm a pultnál, megszólított egy középkorú férfi. Húszezret kértem, meg sem próbált alkudozni. Panzióba vitt. Hajnalban mentem haza. Apám nem kérdezett semmit, anyu érdeklődte meg, hol voltam. Mondtam, újra van barátom, nála töltöttem az éjszakát.

Hamar beindult az üzlet. Volt pénzem rogyásig, újra lett telefonom, laptopom, újra kedvemre vásárolhattam a legjobb butikokban, ismét menő csaj voltam az egyetemen. Csináltattam egy erotikus fotósorozatot, interneten hirdettem magam. Gyakran jártam egy panzióba, az ottani recepciósok is megadták a telefonszámomat pasiknak - néha leszbikus csajoknak is - húsz százalékért. Nem válogattam, a pénznek nem csak szaga, neme sincs. Később lakást béreltem egy belvárosi régi, gangos bérházban. Ott fogadtam a vendégeket - egyetem után minden nap kettőt, időnként többet is.

Milyenek voltak az ,,úri" kuncsaftjaim? Tudod, a férfiak, ha bevadulnak, mind egyformák lesznek, ilyenkor csak annyi a különbség az ügyvéd és a török kamionsofőr között, hogy az előbbi nem izzadságszagú. Olyan is volt, amit addig csak regényekben olvastam, hogy apák - akik korábban szintén vendégeim voltak - küldték hozzám a kamasz fiukat, tanítsam meg őket a szerelem művészetére.

A másik véglet Pali bácsi volt, a hetvenes öregúr. Szegény kisöregnek csak egyszer állt fel. Csak a mellemet szopogatta, meg nyalt, de azt olyan mesterien, hogy még élveztem is. Azon kívül ő volt az egyetlen, aki a nőt is tisztelte bennem, az összes többinek csak erotikus játékszer, egy szép testű fiatal kurva voltam.

Úgy látszik, belém is szorult az apám üzleti szelleméből valamennyi. Az az ötletem támadt, hogy rendezhetnék a lakásban swinger partikat is. Meghirdettem neten, szép számmal jelentkeztek a párok. Rövidesen minden szombaton orgia volt nálam, szép bevételt hozott. Erre faragtam rá. A szomszédok megelégelték a hajnalig tartó ricsajt, az éjszakai jövés-menést a függőfolyosón, valamelyik beköpött. Egyik éjszaka ránk törtek a rendőrök. Azonnal letartóztattak, és most azzal vádolnak, hogy kuplerájt működtettem a lakásban. Nem bízom benne, hogy sikerül kimosakodnom. Természetesen azok az ügyvédek, akik vendégeim voltak, nem vállalták a védelmemet.

Nem tudom, mikor léphetek újra bilincs nélkül utcára, és főleg nem tudom, mi lesz akkor. Az egyetemet talán sikerül befejeznem, de az szinte biztos, hogy addig is a testemből kell megélnem. Csak ott kell újrakezdenem, ahol neked - az út szélén.

 
 
0 komment , kategória:  Elgondolkodtató  
Egy boldog asszony
  2018-05-03 14:44:53, csütörtök
 
  Írta: Szilágyi Erzsébet



Az újonnan meghirdetett német nyelvtanári állást egy gyönyörű, gesztenyebarna hajú, kék szemű fiatalasszony nyerte el, már enyhén gömbölyödő pocakkal.

A nyári vizsgaidőszakban néhányszor párban vizsgáztattunk, így a szépségén túl ragyogó szellemi képességeit is felfedezhettem. Nagyon hamar a szívembe fogadtam. A vonzalom kölcsönösnek tűnt, mert lassan minden gondjával-bajával hozzám fordult. (Idős szülei egy borsodi kis faluban éltek.)

Úgy tervezte, hogy születendő kisfiával csak egy évig marad otthon, hiszen kell a pénz. Férje, akivel őrült-fergeteges szerelemben csapódtak egymáshoz, zeneszerző tanszakot végzett, és tehetség ide vagy oda, alig kapott megbízást. Így csak otthoni zongoratanítással tudott valamit hozzátenni a családi kasszához. A reménytelenség és kilátástalanság őt is az ital felé taszította, csak Panni kétségbeesett erőfeszítései akadályozták meg, hogy rá lehessen sütni az ,,alkoholista" bélyeget.

Dávidka megszületése után hamar elszaladt egy év, de Panni még időben bejelentette, hogy nem jön vissza, mert újra babát vár.

− Most lesz egy kislányom is − újságolta, boldogan mosolyogva, csillogó szemmel. És megérkezett Esztike, egy bájos szöszi baba. A két kicsi mellett Panni már inkább a gyest választotta.

Három év hosszú idő, a sok munka meg a saját gondok mellett nem sok kapcsolatunk maradt vele, ő se jött be látogatóba, mint más kismamák, de egyszer csak váratlanul megjelent a tanszéken egy mózeskosárral, benne egy kéthónapos kisfiúval. Épp óraközi szünet volt, úgyhogy mindnyájan odasereglettünk a picurt ajnározni.

− Ő csak véletlenül csúszott be − kezdett magyarázkodni −, de tudjátok, egy újabb kis élet! − És mosolygott a csillogó szemével, csak a fáradtnak tűnő arcán vettem észre néhány ráncot, és a barna hajában mintha ősz tincseket láttam volna.

A véletlen úgy hozta, hogy ketten együtt szálltunk be a liftbe a negyediken, ő hazafelé, én órára, a földszintig még válthattunk néhány szót. Ahogy végigsiklott tekintetem a szinte anorexiásan sovány alakján, számomra is meglepetésszerűen bukott ki belőlem az őszintén-aggódó, de a társadalmi normák szerint sokkal inkább durva-tapintatlan kérdés:

− És mégis miből éltek most már öten?

Szívtam volna vissza is rögtön, de ő mosolyogva válaszolt:

− Ó, most jó dolgunk van, képzeld, Árpi kapott állást! Zenetörténetet tanít egy középiskolában. (Később tudtam csak meg, hogy az az állás mindössze heti két óra óraadói munka volt.)

Néhány hónap múlva Panni hivatalosan bejelentette, hogy a következő tanévtől teljes óraszámban munkába áll.

Az augusztusi nyitóértekezleten alig ismertünk rá. Rövidre vágott, vöröses árnyalatúra festett hajjal jelent meg.

− Hát te mit tettél a gyönyörű hajaddal? − kérdeztem meg később, amikor kettesben maradtunk. (Én, a szögegyenes, se szőke, se barna hajammal mindig csodáltam-irigyeltem a szép hajú nőket.)

− Muszáj volt már befestetni. Tudod, mennyire őszültem? De hát az idén már negyven éves leszek! De jól áll, ugye? − kérdezte, miközben küldött magának egy nőies mosolyt a falitükörbe.

− Persze, persze, csak elsőre volt meglepő. Ezzel a zöld pulcsival különösen jó! − próbáltam szépíteni.

Májusban kiderült, hogy Panninak mellrákja van. Nagyon izgultunk érte. Már csak ez hiányzott a három gyerek meg a munkanélküli férj mellé. Műtét, kemoterápia, de végül gyógyultnak nyilvánították.

Jött tanítani. Kihallottam a szomszéd szobából a hangját, ahogy valakinek azt mondja:

− Remélem, bírni fogom. Olyan furcsa, ha sokat beszélek, olyan érzésem támad, mintha meg akarnék fulladni.

Egy reggel hiába várta a csoportja. Másnap sem jött, nem is telefonált.

A tanszékvezetőnek sikerült elérnie Árpit telefonon. Állítólag részeg lehetett. Valami ilyesmit mondogatott szinte eszelősen:

− Panni nincs itthon, Panni nincs, Panni egyáltalán nincs. Nem ébredt fel, már soha nem ébred fel...

A boncolás nem mutatott ki betegséget. Nem lett áttétes a rák, mint feltételeztük.

Az életbe fáradt bele a teste.

Az életbe halt bele. Az ő boldog életébe...
 
 
0 komment , kategória:  Elgondolkodtató  
„Azt mondja az öreg gyógyító asszony:
  2018-04-11 20:35:09, szerda
 
  Nem a hátad fáj, hanem a teher /amit hordoz/.
Nem a szemed fáj, hanem az igazságtalanság /amit látnia kell/.
Nem a fej fáj, hanem a gondolataid /amelyek benne zsonganak/.
Nem a torok, hanem amit nem fejezel ki, vagy amit haraggal mondasz.
Nem a gyomor fáj, hanem az, amit a lélek nem emészt meg.
Nem a máj fáj, hanem a harag.
Nem a szíved fáj, hanem a szeretet /hiánya/.
És maga a szeretet a leghatalmasabb gyógy-Szer."

(Ada Luz Marquez írása, Szabó Andrea fordítása németről magyarra,
 
 
0 komment , kategória:  Elgondolkodtató  
Isten jó ajándékai
  2018-03-29 19:50:40, csütörtök
 
  Volt már, hogy azt éreztük, semmink sincs? Nézzük csak végig, mennyi mindent kaptunk Istentől!

Angyalait küldte, hogy vigyázzanak ránk, adta Szentlelkét, hogy bennünk lakjon, egyházát, hogy bátorítson bennünket, és igéjét, hogy vezessen.
Amiko megszólalunk, ő mindig figyel; kérünk valamit és válaszol.
Soha nem hagyja, hogy túl nagy kísértés érjen bennünket, és azt sem, hogy túl messzire botorkáljunk.
Ha kicsordul egy könnycseppünk, ő ott van, és letörli.
Ha szeretetünket dalban mondjuk el neki, ő ott van, és meghallgatja.
Lehet, hogy mi is nagyon szeretnénk vele találkozni, de biztos, hogy ő még nálunk is jobban vágyik erre.
Krisztus választott ki bennünket. Az övéi vagyunk, és szeret minket.
(Max Lucado)

"...minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá."
/Jak.1:17/
 
 
0 komment , kategória:  Elgondolkodtató  
Kire bízzuk magunkat?
  2018-03-29 19:48:11, csütörtök
 
  Szabadságon voltam a gyönyörű Svájcban, Szentgotthárd vidékén. Egy barátságos svájci üzletember felvett egy darabon az autójába. Talán látta rajtam, hogy szívesebben megyek autón felfelé a Gotthárd-hágón, mint az "apostolok lován".
Milyen boldog voltam, hogy az autóból nézhettem a pompás hegyeket és a széles völgyeket. Hirtelen azonban nagyon megijedtem. Mélyen az országút mellett egy teljesen összetört autó feküdt, kerekeivel fölfelé. Mekkora szerencsétlenség történhetett!
És elfogott a félelem, hogy én is ennek a veszélynek vagyok kitéve, és a mélybe zuhanhatok.
Bizonytalan hangon és óvatosan kérdeztem a a barátságos svájcit, aki felvett a kocsijába: "Régóta vezet már?
A férfi nyilván észrevette, hogy megijedtem a lezuhant autó roncsainak láttán. Megértően mosolygott.
"Fiatalember, több, mint húsz éve vezetek, és már számtalan, sokkal veszélyesebb úton is végighajtottam, mint a Gotthard-háhó. Mindmáig még semmi bajom nem esett."
Hogy megnyugtatott ez a válasz! Azt gondoltam: erre az emberre nyugodtan rábízhatod magadat. Amíg az ő kezében van a kormány, jó utad lesz, nem történik semmi katasztrófa.
Egészen másféle élményem volt a a következő évben.
Egyik barátommal Rómában és Nápolyban jártam. Már hazafelé tartottunk. A vasút Olaszországban olcsó volt. Svájcban megpróbáltunk autóstoppal utazni. Már csaknem sikerült az egész utat megtenni, csak az utolsó szakasz volt hátra, Zürichből Bázelbe. Számos autó haladt el mellettünk, amelyben mindkettőnk számára lett volna hely, de nem vettek fel. Ha senki sem könyörül meg rajtunk, akkor kénytelenek leszünk az utolsó pénzünket vasúti jegyre költeni. De még volt néhány óránk, mert csak estére kellett Bázelben lennünk.
Hirtelen egy bázeli rendszámú autó közeledett, félelmetes sebességgel. Mindketten jeleztünk. Az autó fékezett, de olyan veszett tempóban hajtott, hogy még egy jó darabot megtett, amíg meg tudott állni. Odafutottunk ér kértük, vigyen el Bázelig. Erre izgatottan felelt a vezető: "Csak gyorsan, gyorsan! Nincs vesztegetni való időm!"...és továbbhajtott olyan tempóban, hogy mindketten megrémültünk. A sebességmérő mutatója az autó teljesítőképességének legvégső határán mozgott, s közben a vezető elmesélte, hány balesete volt már, s milyen sokszor került emiatt kórházba, Nagy lelkesedéssel mesélte a különböző történeteket, amik vele történtek.
A visszapillantó tükörben láttam barátom krétafehér arcát. Én si rendkívül kényelmetlenül éreztem magam. Azt gondoltam:"Bárcsk ne bíztuk volna magunkat egy ilyen vezetőre!" - De most már késő volt.
Valósággal repültünk Zürichből Bázelbe. De még soha életembe sem voltam úgy megkönnyebbülve, mint abban a pillanatban, amikor végre kiszállhattunk. Szívből hálát adtunk Istennek, hogy egy ilyen könnyelmű ámokfutó autójából épségben kijuthattunk.
A kétféle élmény azóta mintegy példázattá lett előttem az élet kétféle útjáról. Egyedül nem haladhatunk egy lépést sem. Szükségünk van valakire, aki hordoz és szilárdan tart. Az Úr Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk örömmel venné át életutunk vezetését. Benne bízhatunk, mert bizonyosan elvisz az örök célhoz.
Az élet útja mindig veszélyes, de ha a leghatalmasabb Úr kezébe tesszük , biztosak lehetünk abban, hogy az életünk a legjobb helyen van!
(Adolf Wunderlich - Isten oltalmában)
 
 
0 komment , kategória:  Elgondolkodtató  
Abból élünk, amit kapunk, úgy élük, ahogy adunk."
  2018-02-14 16:50:02, szerda
 
  MEGÖREGEDNI kötelező, FELNŐNI viszont választás kérdése!

"A főiskola első napján a professzorunk bemutatta magát, majd megkért minket, hogy mutatkozzunk be valakinek, akit eddig nem ismertünk. Felálltam, körülnéztem, amikor valaki enyhén megérintette a vállam. Hátrafordultam, és egy ráncos, öreg hölgy nézett rám mosolyogva, beragyogva ezzel az egész osztályt. Így szólt: - Szia jóképű. A nevem Rose. 87 éves vagyok. Megölelhetlek?
Nevettem, és lelkesen válaszoltam:
- Még szép, hogy meg!
Erre ő barátságosan megszorongatott.
- Miért van ön a főiskolán, már ilyen fiatal, ártatlan korban?- kérdeztem. Viccesen azt válaszolta:
- Azért vagyok itt, hogy találjak egy gazdag férjet, megházasodjak, és gyerekeket csináljak.
- De most komolyan- mondtam. Kíváncsi voltam, mi motiválta őt, hogy egy ekkora kihívást vállaljon ennyi idősen.
- Mindig arról álmodtam, hogy befejezem a főiskolát és végre eljött az ideje!- mondta.
Az órák után elsétáltunk a társalgóba, és megosztottunk egy csokiturmixot. Gyorsan összebarátkoztunk. A következő három hónapban, minden nap együtt mentünk haza és rengeteget beszélgettünk. Mindig azt képzeltem, hogy egy időutazáson veszek részt, amikor az életbölcseleteiről mesélt. Az év során Rose az egyetem egyik szimbólumává vált, és bárkivel, akivel találkozott, gyorsan összebarátkozott. Szeretett kiöltözni, és szórakoztatta, hogy a többiek felfigyeltek rá. A szemeszter végén elhívtuk Rose-t a foci bankettre. Sosem felejtem el, amit akkor tanított nekünk. Felkonferálták és a színpadra lépett. Ahogy elkezdett beszélni, leejtette a három kártyáját a földre. Egy kicsit zavarban volt és a mikrofonra támaszkodva azt mondta:
- Elnézést, egy kicsit ideges vagyok. Feladtam a sört a böjt miatt és ez a whisky kicsinál! Sosem fogom rendbe szedni ezeket a lapokat, szóval hadd mondjam el fejből amit tudok!
Ahogy nevettünk, megköszörülte a torkát és így folytatta:
- Nem azért hagyjuk abba a játékot, mert öregszünk. Azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot. A fiatalságnak, boldogságnak és sikernek összesen négy titka van. Nevess sokat és minden nap találj humort az életedben! Kell, hogy legyen egy álmod! Ha elveszted az álmaid, meghaltál. Annyi olyan embert ismerünk, akik úgy járnak-kelnek a földön, hogy halottak és még csak nem is tudnak róla! Hatalmas különbség van aközött, hogy felnősz és aközött, hogy megöregszel. Ha 19 éves vagy, és egész évben csak fekszel az ágyban, anélkül, hogy valami hasznosat csinálnál, akkor is húsz éves leszel. Jelenleg 87 éves vagyok, és ha egész évben az ágyban fekszem, én is 88 leszek. Mindenki megöregedhet. Nem kell hozzá tehetség vagy képesség. Ahhoz, hogy felnőj, mindig meg kell találni a lehetőséget a változásban. Ne sajnálj semmit! A felnőttek általában nem sajnálnak semmit, amit megtettek, inkább azt, amit nem tettek meg. Csak azok félnek a haláltól, akik azt sajnálják, hogy nem is éltek.
A beszédét azzal zárta, hogy bátran elénekelte ,, A rózsa" című dalt.
Mindannyiunkat megkért, hogy tanuljuk meg a szövegét és éljük át a mindennapjainkban.
Év végén Rose befejezte a főiskolát, amit már olyan régen elkezdett. Egy héttel a diplomaosztó után meghalt. Békésen, álmában. Több mint kétezer főiskolás tanuló érkezett a temetésére, hogy tisztelegjen a csodálatos hölgynek, aki példát mutatott, hogy sose késő azzá válni, aki lenni akartál. Ha ezt elolvastad, kérlek küldd el ezeket a kedves szavakat a barátaidnak, családodnak! Élvezni fogják!
Ezek a szavak terjesztik Rose emlékét.
EMLÉKEZZ: MEGÖREGEDNI KÖTELEZŐ,
FELNŐNI VISZONT VÁLASZTÁS KÉRDÉSE!
Abból élünk, amit kapunk, úgy élük, ahogy adunk."
 
 
0 komment , kategória:  Elgondolkodtató  
Mielőtt panaszkodnál
  2017-12-15 20:52:57, péntek
 
  Ma, mielőtt kimondasz egy bántó szót, gondolj azokra, akik nem tudnak beszélni.
Mielőtt panaszkodsz az ételed íze miatt, gondolj azokra, akiknek nincs mit enni.
Mielőtt panaszkodsz a férjedre vagy a feleségedre, gondolj azokra,
akik Istenhez fohászkodnak, hogy legyen társuk.
Ma, mielőtt panaszkodsz az életre, gondolj azokra, akik túl hamar mentek el a másvilágra.
Mielőtt siránkoznál amiatt, hogy túl nagy távolságon kell vezetned, gondolj azokra, akik ugyanezt a távolságot gyalog kell megtegyék.
És amikor fáradt vagy és panaszkodsz a munkádra, gondolj azokra a munkanélküliekre, akik szívesen végeznék a Te munkádat.
És amikor gyötrő gondolatok rosszkedvűvé tesznek, mosolyogj egyet és gondolj arra, hogy élsz és csodálatos, ami körülvesz.

(ismeretlen szerző)
 
 
0 komment , kategória:  Elgondolkodtató  
16 mondat a belső egyensúly eléréséhez
  2017-07-31 19:37:19, hétfő
 
 
Élvezd mások örömét, ez másokat is boldoggá tesz!
A nagylelkűség erénye testvére a szeretetnek.
Ez az igazi lelki nemesség.
Add meg a tiszteletet az idősnek, az igazat a veled egykorúnak és a bizalmat a fiataloknak!
Tartsd tisztán a tested, a ruhád, a környezeted, ahogy a lelked vagy a gondolataid!
A fejet tisztán tartani; a lelket készenlétben, a szív mindig kéznél van.
A szívvel érezz és szeress, a fejjel akarj és láss!
Légy természetes!
Egyszerűen beszélj!
Ne csavard ki a szavak értelmét, legyen pontos, amit mondasz, kerüld a diplomáciát, a szándékos megtévesztést és a semmitmondást!
Legyél olyan, mint egy gyermek.
Légy őszinte, ne ess túlzásokba, ne szegd meg az ígéreteid! Kétszer is gondold meg, mielőtt beszélsz!
Szólj kedvesen!
Ne foglalkozz a társaid születési, társadalmi rangbeli és spirituális egyenlőtlenségeivel!
Ne feledd, nyughatatlan elmével nincs esélyed elérni a legfontosabbakat:
a tudás és az érdem összegyűjtésének adottságát,
a magunkat a lemondások útján tökéletesítés adottságát,
az elvont tudás könnyed kifejezésének adottságát,
a törekvő tudás adottságát,
a magunk tökéletesítésére,
megvalósítására vonatkozó adottságokat.

Késmárki László:Gyógyító kéztartások II. Ankh Kiadó 2013.
 
 
0 komment , kategória:  Elgondolkodtató  
     1/8 oldal   Bejegyzések száma: 71 
2018.05 2018. Június 2018.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 44 db bejegyzés
e év: 447 db bejegyzés
Összes: 7413 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 324
  • e Hét: 3338
  • e Hónap: 22681
  • e Év: 287538
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.