Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Tormay Cécile(1876-1937)3.rész
  2011-02-11 23:01:57, péntek
 
 
Tormay Cécile (1876-1937)3.rész


Március 21-ikének éjjelén.
Egy pillanatra csend lett, olyan iszonyú csend, mint mikor a nyaktilón fennakad a bárd.
A megkötözött emberi teremtés válla közé húzta a fejét, már csak ennyit tehetett önmagáért.
És a hideg eső, mint a halálverejték szakadt lefelé a házak falán. Most...
Odakinn megint elbődült a hang:
- Éljen a proletárdiktatúra!
Mára szomszéd utcák is kiáltották. Egy hirtelen lerántott redőny hörgött a sötétben.
Sietve becsapott kapuk döngtek. Futó lépések csattogtak a házak alatt és
két szót gurítottak maguk előtt: Éljen!... Halál... Ezt nekünk szánták.
A szegleten lövöldöztek.

- Halál a burzsujokra... Valamelyik golyó lámpaüveget talált.
Az üveg csörömpölve repült szét az aszfalton. Egy kocsi ügetett. Megállították.
Lárma hallatszott és a lövöldözés nyargalva távolodott a Rákóczi út felé.
A gondolat futott utána, ki a megtébolyított, világtalan városba.
Mi történik ott? És túl és mindenütt? A kaszárnyákban, a körutakon?
A belső negyedekben tengerészek fosztogatnak.
A külvárosok lázadnak. Egy maroknyi bolsevista tábor hatalmába kerítette a várost.
Nincs hová menni!
Az ember kezében mintha már csak egyetlen mozdulat lett volna.
Egy gyámoltalan, szegény mozdulat, amely a lüktető halántékokhoz kap.
A gödör fenekén vagyunk. Ez a gondolat mindennél gyalázatosabb és torzan mégis pihentető.
Ez jobb a feltartóztathatatlan, hosszú, aljas lefelé csúszásnál...
Mélyebbre már nem lehet süllyednünk.
Kinn megint elhallgattak az utcák. És a csendet hirtelen apró szegekkel verte át
az ember szíve lüktetése. Hát nem kerülhettük el... Elöntöttek a feltépett kanálisok.
Undorodást és szégyent éreztem. Károlyi Mihály kegyelméből cimborája,
Trockij ágense,
a munkáspénztárak sikkasztója:

Kun Béla, uralkodik Szent István Magyarországa felett.
És mindenütt történik valami és semmit sem lehet többé feltartóztatni.
Nem tudom, mennyi idő múlhatott. Hallgattunk. Mindenki a saját kínjával vergődött.
A lámpa csak alig hogy égett. Az óra megint ütött. Elkaptam a hangját.
Egyiket a másik után, mint a levegőbe repített rézkorongokat. Megszámláltam.
Kilencszer pengett. Gróf Chotek Rudolfné, aki az előbb még ott volt, nem volt ott többé.
Géza testvéremet sem láttam. Megint telt az idő. Olyan volt a szobám,
mint egy homályos kép háttere. Alakok ültek mozdulatlanul, aztán hirtelen kimentek
a képből és ismét visszajöttek. Az ajtó nyílt és csukódott.
Cavallier Józsefet megint ott láttam, ahol az előbb üresen állt a szék. Rábeszélt és nógatott.

Őrült hírek keringenek a városban. Szörnyű eseményeket jósolnak éjszakára.
Vix alezredest és az antant misszió többi tagját is letartóztatták.
A dunai angol monitorokat is le akarják fegyverezni. Az orosz vörös hadsereg a Kárpátok felé törtet. A bolsevisták a területi integritás alapjára álltak. Kun Béla direktóriuma hadat üzen az antantnak. Meneküljön... Még ma éjjel... Letartóztatják. Jöjjön hozzánk.
Anyám hivatott.Szorongva nyitottam be ajtaján. Magasan feltámasztott párnái között szinte ült
az ágyban. Az arca halvány volt és még keskenyebbnek látszott, mint különben. Ő is hallotta az utca ordítását! Ő is tudta már, hogy mi történt és mi vár reánk. Üldözött, szenvedő tekintetétől egyszerre erősebben és egyéniebben kezdtem érezni a sorsunkat.
- Miért nem jöttök ide? Miért nem beszéljük meg együtt? - Szavai nem akartak fájdalmat okozni és mégis, mintha éles, finom szerszámok lettek volna, átnyilallottak a mellemen.
Szegény Anyám: Mikor Cavallier József ajánlatát elmondtam, megrázta a fejét:" Budán lakik.
Ne menj olyan messzire ... Hírtelen visszavette az önuralmát:
- Úgy esik az eső és egész délután hallottam a köhögésedet.
A többiek is bejöttek a szobába. Mindenki mondott valamit.
Béla öcsém felesége a testvérét említette: - Zsigmondyék a közelben laknak. Üzentek is.

Csak Anyám hallgatott. Nem bírta ki mondani és mégis ő küldött legerősebben. Hosszú szomorú tekintettel nézett rám. Ez eldöntötte a habozásomat.
- Egy-két napról lehet csak szó. Aztán ha nem találnak itt, visszajöhetek... Hittem-e amit mondtam? Így képzeltem-e el akkor? Vagy csak áltattam magamat, hogy viselni bírjam? Ekkor vettem észre, hogy valahonnan sajátságos, mély árnyékok vetődnek Anyám arcára. A többi arcon is ott voltak a sajátságos, okozatlan árnyékok, mintha hirtelen valamennyien megöregedtek volna. És pillanatok alatt rajtuk túl, a szomszédban is, a szemközti házban is, az egész városban így öregednek meg most az emberek.
Aztán mindenki elment. Egészen egyedül voltam a szobámban. Éreztem, hogy sietnem kellene és mégis, ki tudja, mióta álltam nyitott szekrényem előtt. Hányan állnak ma így vagy hányan kapkodnak és futnak?.... Vajon itt is úgy lesz-e, mint Oroszországban? Az ajtó halkan nyílt mögöttem. Anyám felkelt és jött, hogy együtt legyünk, hogy segítsen.
Kevés holmit viszek, egészen keveset, - mondottam sokszor, mintha a sorsot akartam volna kényszeríteni, hogy ne tartson soká.

Holnap talán már hazajöhetek...
Anyám nem felelt; Összekötötte a csomagomat: - A házvezetőnőnek nem szabad holnap reggelig megtudnia, hogy elmentél... Kinézett az előszobába, nincs-e ott senki. Maga nyitott előttem ajtót és elkísért a folyosón. A ház aludni látszott, az ég sötét volt és alatta sötét volt az udvar is, mint egy akna, amelyben összefutott az esővíz.
Anyám a karomra támaszkodott és szótlanul jött mellettem. És ebben a nehéz csöndben mindegyikünk magányosan küzdötte ki a saját önuralmát. Aztán megálltunk. Csak az eső zuhogása hallatszott, Anyám felemelte a kezét és éreztem, ahogy egy sajátságos kis mozdulattal utána rajzolta a homályban az arcom vonalát, úgy ahogy csak ő látta, gyöngédebben, szebben a valóság vonalánál.
- Vigyázz magadra...

Már lefelé szaladtam a lépcsőn. Ő pedig odafenn áthajolt a könyöklőn és utánam szólt, mintha még el akart volna kísérni egy darabon: - Jó éjszakát, mondotta halkan a szörnyű éjszakába.
- Jó éjszakát... de a hangom belül maradt és egy soha nem érzett fájdalomban összetört odabenn. Megint sietni akartam és mégis megálltam.
A kapun túlról puskaropogás hallatszott. Biztatni kezdtem magamat: Holnap visszajövök hozzá, holnap... Végig botorkáltam a fekete udvaron és bezörgettem a házmester ablakán. Mikor kijött, furcsán nézett rám a hirtelen lámpafényben: - Nagyon lövöldöznek odakinn. Jobb lenne itthon maradnia.
A kulcs fordult. A kapu nyílt és óvatosan, csúszva zárult be mögöttem, mintha nem akart volna elárulni. Névtelen borzadás futott át rajtam. Nem mehettem többé vissza. Kinn álltam az esőben magányosan. Túl az otthonon, túl mindenen, ami jó és védett volt.
Emberi bőgések, autók szirénája hallatszott. A lyukas ereszekből patakokban dűlt a zápor. Az aszfaltban hápogva nyelte a kanális szája az ömlő vizet.

Az utca egészen néptelen volt. A túlsó oldal sötétjéből lépések szakadtak ki. A lépések nem jöttek, de hirtelen kezdődtek... Valaki elindult a szemközti ház alól. Valaki, aki várakozott. Rám lesett? Engem várt? A lépések sietni kezdtek, megelőztek, átvágtak az utca közén. Az egyik kapu üregében elmosódva egy sötét alak lapult. Nem csöngetett. Egy pillanatra megálltam. És ekkor egyszerre kiújult az elmúlt hetek minden bizonytalansága. A hajszoltságnak, a megfigyeltségnek, a szabadságvesztettségnek a kínja összeszorította a torkomat. A fenyegetés, mely el-eltűnőn, felbukkanón régóta nyomon kísért, most elém került és ott áll valamennyi kapuboltozat alatt és vár minden forduló sötétjében.
Megszökjem előle? Lekanyarodjam a mellékutcába? Fáradt voltam, betegnek éreztem magamat.
Ólom volt az ereimben és kövek nyomták a fejemet. Egy pillanatra lemondtam magamról. Olyan semmi sem voltam én a szörnyű szerencsétlenségben. A rettentő omlás robaja elnyelte az egyéni végzetek kis jajszavát.
És a kapu aljából hirtelen kilépett az árnyék és elállta az utamat. Egymásra meredtünk. Aztán... Te vagy?... Béla testvérem volt. Ő várakozott reám, hogy elkísérjen. A Körúton csak elvétett lángok égtek. A bevert, fekete lámpák körül üvegszilánkok ropogtak a sarkam alatt.
A pocsolyákból eldobált töltényhüvelyek meredeztek ki.
Az utca közén gépkocsik süvítettek. Egy csoport ember jött. Vörös zászlót hoztak. Szuronyos teherautó hömpölygött. Fegyveres tengerészek álltak rajta. Az egyik az arcához kapta a puskáját. Felénk célzott. A lámpa fénye egy pillanatra kiemelte, aztán megint visszaejtette a sötétbe. Nem lőtt, csak vigyorgott és állati júdásarca furcsán összegyűrődött. Már eltűnt, de a hangja még hallatszott, oroszul kiabált valamit. Azt mondják, sok van ilyen.
- Burzsuj... le vele! És a moszkvai kiáltás már szabadon szalad szét a magyar városban.

A túlsó oldalon félénk alakok futottak át az utcák torkolatán. Vad mozgással és riadt osonással volt tele a levegő. . .
Becsöngettem a kapun. Béla testvérem elment. Soká tartott, mire kinyílt. Egy asszony jött csoszogva. Bizalmatlanul nézett rám. Félni látszott: Hová megy? Valamit mormogtam és pénzt tömtem markába. Az udvar itt is egészen sötét volt. Aztán egy lakásajtó előtt tétováztam. Valami előre kényszerített, valami visszahúzott. Mégis bezörgettem. Odabenn még terítve állt az asztal a függőlámpa barátságos világában. Az üvöltő, ázott, piszkos utca után nyugtatott a jószívű kis otthon. Zsigmondy Mihály és a felesége fogadtak. Vártak-e, nem-e, nem tudom, de úgy tettek, mintha egészen magától értetődő lett volna, hogy hozzájuk jöttem.
- Hány óra van?
- Tizenegy elmúlt.
Az előszobaajtón zörgettek... Egymásra néztünk. Egy magas növésű barna fiatalember nyitott be. Hunyady Ferenc gróf, - mondotta Zsigmondy megkönnyebbülten. Az én nevemet elhallgatták.
És azután is gondosan elkerülték, hogy szólítsanak. A jövevény beszélt: - Senki sem tudja mi történik.
A kommunisták szabad rablást akarnak engedni a csőcseléknek.
- Anyámra gondoltam. Ő is rám gondol most bizonyosan. Mögötte halványabban távolabbi
arcok bukkantak fel, testvéreim, barátaim. Félteni kezdtem mindazokat,
akiket szeretek.
Zsigmondy leakasztotta a telefonkagylót a horogról. A központ változatlanul azt felelte:
"Csak hivatalos beszélgetéseket kapcsolunk." Azután ez is megszűnt. A telefonközpontok már a kommunisták hatalmában voltak. Az eső elállt. Az utcák megéledtek és a felzavart aljas
vér ordítása megint fel-felbődült a mélyből: Éljen a proletár diktatúra!

A gyerekeket átvitték a szomszéd szobába és az ő fehér szobájukban vetettek számomra ágyat.
Mesélő tarka képek a falon, cinkatonák, játéklovacskák a földön. És én akármeddig éljek, soha többé nem leszek olyan öreg mint ebben a gyermekszobában.
Március 22-én.
Már derengett, mikor a fáradtság valami álomfélében elvitt önmagamtól.
Rövid ideig tarthatott, aztán a szívem táján egy sajátságos, szinte testi fájdalom ébresztett fel.
Olyasfélét éreztem, mint mikor valakinek kedves halottja van, aki tegnap még élt és
a reggeli ébredésben nem a gondolat, hanem a fájdalom mondja, hogy történt valami.
Félni kezdtem a teljes ébredéstől. Ne még... csak még egy percig ne.
De hiába bújtam el az öntudat elől, utánam jött - minden az eszembe jutott.

Nincs többé ... nincs többé Magyarország ... Elárulták, eladták. Nincs többé.
Boldogtalan szaggatott nesz hallatszott a torkomban. A szívem megsebesült és vér ömlött belőle,
mindenki vére, aki magyar. A két öklömet nekiszorítottam a szememnek.
Olyan erősen szorítottam, hogy a szemgolyók fájtak az üregükben és vörös kígyók cikáztak
a sötéten. Hirtelen felpillantottam. hályogos szemével meredt be rám a szürkület.
Az ő reggelük! Az utca kihalt volt. Éjszakai dorbézolását aludta ki a hajnalban.
Elmúlhatott már vagy egy óra is, mire lépések kopogtak bele a csendbe.
Egy púpos kis emberi szörnyeteg jött, himbálódzva a körút felől. Karjára papirosok voltak vetve,
kezében vedret vitt. Időnként meg-megállt a házak tövén, gyorsan mázolta a falat és
mikor odébb ment, mögötte minden állomáson nagy vörös, plakát maradt.
"Éljen a proletár diktatúra!"

Nem engedik lélegzethez jutni, nem engedik eszmélni a várost. Mire felébred,
addigra már elborította egész testét a vérbajos vörös kiütés. Ott lesz mindenütt.
A kaszárnyákon, a királyi palotán, a templomokon is.
Elfordultam az ablaktól. De hiába, ugyanaz volt mindenütt. A reggeli asztalon újság feküdt.
A tegnapi nyomdász sztrájk megszűnt. A szocialista szedők kiszedték a kommunisták lapjait és
a fekete nyomtatásban benne volt a vörös:
"Világ proletárjai egyesüljetek".
Legfelül pedig nagy betűk mondták el
Károly Mihály kiáltványát:

"Magyarország népéhez! A kormány lemondott.
Azok akik addig is a nép akaratából s a magyar proletárság támogatásával kormányoztak,
belátták, hogy a viszonyok kényszere új irányt parancsol.
A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletáriátus veszi kezébe.
A fenyegető termelési anarchia mellett a külpolitikai helyzet is válságos.

A párizsi békekonferencia titokban úgy döntött,
hogy Magyarországnak csaknem egész területét katonailag megszállja.

Az antant misszió kijelentette, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekinti.
Az ország további megszállásának nyilvánvaló célja az,
hogy Magyarországot fölvonulási és hadműveleti területté tegyék
a román határon harcoló orosz-szovjet hadsereg ellen.
A mitőlünk elrabolt területek pedig zsoldja lenne azoknak a román és cseh csapatoknak,
amelyekkel az orosz szovjet sereget akarják leverni.
Én, mint a Magyar Népköztársaság ideiglenes elnöke a párizsi konferenciának
ezzel a határozatával szemben a világ proletáriátusához fordulok igazságért és segítségért,
lemondok és átadom a hatalmat
Magyarország népei proletáriátusának. Károlyi Mihály."

Irtózat fogott el. Bevallja, hogy ő adta! És undorodásomon át érezni kezdtem,
hogy ez a kiáltvány nem egyéb, mint egy megcsalt nemzet adásvételének legaljasabb okmánya.

"Magyarországot csak én menthetem meg" - mondotta Károlyi Mihály

1918 október 31-én,
mikor hazugságban elkezdi.
"Átadom a hatalmat Magyarország népei proletáriátusának" - mondja 1919. március 21-én,
mikor hazugsággal végzi. Közben eladta és eltékozolta Magyarországot. Az álarc félre áll.
És mögüle merészen felvonul a had, melyet ő Magyarország népei proletáriátusának nevez.
A "Forradalmi Kormányzótanács" névsorában ott vannak jóformán valamennyien.
Mint Károlyi kormányánál, az előtér szemfényvesztő keresztény bohóca megvan itt is:
Garbai Sándor, az elnök. A többiek idegenek...

Külügyi népbiztos: Kun-Kohn Béla, helyettese Ágoston-Augenstein Péter. Hadügyi népbiztos:
Pogány-Schwartz József, helyettesei: Szántó-Scheiber Béla, Szamuelly-Tibor. Belügyi népbiztos: LandlerJenő dr., helyettese: Vágó-Weiss Béla. Pénzügyi népbiztos: Varga- Weissfeld Jenő, helyettese: Székely- Weiss Béla. Közoktatásügyi népbiztos: Kun Kántor Zsigmond, helyettese: Lukács-Löwinger György. Kereskedelmi népbiztos: Landler Jenő dr. (ideiglenes), helyettesei:
Rákosi-Roth Mátyás, Haubrich József.

A földművelésügyi népbiztosság kollégiuma: Hamburger Jenő,
Csizmadia Sándor, Vantus Károly, Nyisztor György. Szocializáló népbiztos: Böhm Vilmos, helyettesei: Hevesi-Honig Gyula, Dovcsák Antal. Német népbiztos: Kalmár-Kohn Henrik. Ruszin népbiztos:
Szabó Oreszt dr. Közélelmezési népbiztos: Erdélyi-Erlich Mór, helyettese: Weis-Braun Artur.
Zsidók az összes népbiztosok. Csak a helyettesek között van elvétve egy-egy magyar.
És ezeken túl is ismét csak ők.
A főváros élén Preusz Mór, Víncze-Weinberger Sándor és a fél vérzsidó Dienes László.
Zsidó a rendőrség védőrségének és népőrségének két politikai népbiztosa:
Bíró-Burger Dezső és Seidler elvtárs.
És közülük való az Osztrák-Magyar Bank új kormányzója Lengyel-Goldstein Gyula is.

Vajon van-e ember, akit nem ejt gondolkozóba ez a névsor.
Az októberi bábjáték figuráit lesöpörte a tegnapi éjszaka a színről.
A démoni rendezők, az ördöngös zsinegrángatók és súgók elfoglalták a helyüket.
És ezer év óta először történik, hogy Magyarország sorsának intézéséből mindenütt,
a Kárpátok alatt és Erdélyben, a Délvidéken, a Dunántúlon, a véghetetlen rónán
és minden tenyérnyi kis helyen ki van tiltva a magyar: Megosztoztak az országunkon a csehek,
oláhok, szerbek és a zsidók...
Az újság tovább beszélt: "Mindenkihez"... A forradalmi kormányzótanács dölyfösen proklamálja,
hogy átvette a hatalmat és kiépíti a munkás", paraszt- és katonatanácsokat. "Magyarország tanácsköztársasággá alakul. A forradalmi kormányzótanács haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát. Kimondja a nagybirtokok, a bányák, a nagyüzemek, a bankok, közlekedési vállalatok szocializálását. A földreformot nem törpebirtokokat teremtő földosztással, hanem szocialista termelő szövetkezetekkel hajtja végre. Halállal sújt le az ellenforradalom banditáira csak úgy, mint a fosztogatás brigantijaira. Hatalmas proletár hadsereget szervez. Kijelenti teljes eszmei és lelki közösségét az orosz szovjet kormánnyal. Fegyveres szövetséget ajánl Oroszország proletariátusának. Testvéri üdvözletét küldi Anglia, Franciaország, Olaszország és Amerika munkásságának, egyben pedig fölszólítja őket; hogy ne tűrjék egy pillanatig sem kapitalista kormányuk gaz rablóhadjáratát a Magyar Tanácsköztársaság ellen. Fegyveres szövetségre szólítja fel Csehország, Románia és Szerbia, meg Horvátország munkásait és földműveseit. Felszólítja Német-Ausztria és Németország munkásait, szövetkezzenek Moszkvával...
Éljen a proletárdiktatúra! Éljen a Magyar Tanácsköztársaság!

Hazaszökött magyar hadifoglyok meséi, az orosz forradalom félig elmosódott hírei,
a vészes szereplők távoli körvonala és a pétervári kezdet átsuhant az emlékezetemen. Oroszország rettenetes sorsára kellett gondolnom.
A forradalmi kormányzótanács I. számú rendelete:
"Statárium. Mindenki, aki a Tanácsköztársaság parancsainak ellenszegül,
vagy a Tanácsköztársaság ellen felkelést szít, halállal büntetendő.
A bűnösök fölött forradalmi törvényszék ítél. Budapest, 1919 március 21."

Felugrottam a helyemről: Úgy éreztem, megfulladok, ha semmit sem teszek.
- Az a katona még mindég lent járkál, - mondotta halkan Zsigmondyné,
- Jó szerencse, hogy két utcára nyílik a ház, majd a másik kapun megyek ki!
A Körúton friss, eső mosta szél fütyült. A kocsik mintha eltűntek volna. Csak autók száguldoztak. Fegyveres tengerészek álltak a felhágóikon. Benn szivarozva hosszú hajú,
beretvált képű fiatal zsidók ültek.
A boltok zárva voltak, vasredőnyeiken vörös plakátok vicsorították a betűiket.
"Éljen az oroszokkal szövetséges magyar-szovjetköztársaság"

A söpretlen kövezeten a Károlyi-kormány letépett plakátjainak a foszlányait hempergette a szél.
Az elvétett járókelők lehajtott fejjel, sebesen mentek.
Tapogatózó kábultság volt a szemükben. Még mindig nem értették, hogy mi történt.
A gyógyszertár nyitva volt. Ezt mégis megengedték. A fejem égett és a mellem fájt a köhögéstől. Benyitottam az ajtón. Sokan várakoztak a receptjükre. Ketten halkan beszéltek egymással.
- A kormány lemondása csak tüntetésből történt, hogy az antant megijedjen és visszaállítsa a régi demarkációs vonalakat. Egy úr közbeszólt: - Dehogy is kérem, elég volt a Károlyi gyáva pacifizmusából.
A bolsevisták vissza akarják venni egész Magyarországot.
A szomszédja, egy sovány fiatalember lelkesen kezdett hadonászni:
- Ha így van, hát melléjük kell állnia minden magyar embernek. - Az úr bólintott: - Nemsokára hazamegyünk Pozsonyba. Zavaros ijedtséget éreztem. Hát megint hisznek.
Szomorúan mentem odébb. Mikor a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége irodája elé értem, összeszorult a torkom. Ma senki se várakozott. Az előszoba üres volt.

Milyen nagyot is akartunk mi asszonyok. Feltartóztatni a lejtőnek rohanó szekeret.
Világosságot és bízást és erőt vinni az otthonokon át a magyar nemzetbe.
Hiába lett volna minden.
A szenvedésünk is, a munkánk is?
Ahogy benyitottam az ajtón, hirtelen csend lett az irodában. A titkár felállt a hosszú asztal mellől.
Ismerős arcok fordultak felém. Szótlanul, kérdőn néztek rám, mintha vártak volna valamit.
Bátor, hű asszonyok!
És ebben a pillanatban egészen bizonyosan éreztem, hogy semmi sem volt hiába.
Amit mi elvetettünk, azt nem lehet eltaposni, amit mi meggyújtottunk, azt nem lehet eloltani.
Egy fiatal leány dugta, be a fejét és intett: - Katonák gyülekeznek a ház előtt...
Sietni kezdünk. Kiss Károly a névsorokat kapkodta össze. Gróf Chotek Rudolfné kosárba dobálta a felhívásainkat: - Van egy fülke a házban, oda teszem, ott nem akadnak rá.
- Horváth Gézáné nagy csomó írást kötözgetett:
- A férjem eldugja valahol a Nemzeti Múzeumban...
- Ezt Szíjgyártó szobafestő mesterhez viszem, mondotta a titkár,
- sok veszedelmes írásunkat eldugta már e télen... Mária testvérem jött:
Keresztszeghynénél is vannak névsorok.

A hosszú asztalnál, amelyen annyit dolgoztam, búcsúlevelet írtam a munkatársaimhoz. Nem szűnünk meg, nem oszlunk fel. Folytassa mindenki a munkát, úgy ahogy lehet, amíg újra találkozunk. Ha pedig valahol baj van, valakit üldöznek, mondjátok, hogy mindennek én vágyak az oka.
Szende Anna a szekrénynek dől és eltakarta az arcát. Két kis leány kosarat cipelt ki az ajtón. Az irodafelszeretésünk volt benne. Fojtott zokogás hallatszott a fal mellett a nagy feszület alatt. Megszorítottuk egymás kezét. Most már senki sem beszélt. s menni engedtek magányosan. De amikor az ajtóból hátrapillantottam, láttam, hogy mozdulatlanul utánam néztek valamennyien.
Csendes, szelíd apácák voltak a ház őrzői. A lépcső alján bekopogtattam hozzájuk. A főnök asszonyuk mintha várt volna rám, elém jött.
- Köszönöm, hogy itt lehettünk és bocsássanak meg, ha bajt hoztunk ide.
- Minden csak Isten akaratából történik - mondotta az apáca és fehér gyolccsal keretezett arcán szenvedő megadás látszott.

Közben a katonák elhúzódtak a ház elől. És én, mintegy megszokásban, csak mentem hazafelé.
Mikor a Kőfaragó utca torkolatához értem, eszméltem rá, hogy mit teszek. Már nem bírtam visszafordulni. Valami fájdalmasan húzni kezdett oda. Mintha egy fonál lett volna a szívemhez kötve, melyet láthatatlan orsóra hirtelen gombolyítottak fel túl, az utca másik végében, ott, azon a tájon ahová, ha nagyon fáradt voltam, tegnap is, azelőtt is, mindig hazatértem. Ha odamehetnék, egy percre, annyi időre, míg az ember kinyit egy ajtót, bedugja a fejét és körülnéz és bólint A fonál pedig egyre jobban húzódott, feszült a megszakadásig. Átvágtam az utca közén. Csak még egyet akartam lépni. Aztán még egyet. Ahogy előrehajoltam, megtámasztottam a kezemet az idegen ház falán. És ekkor, egy pillanatra láttam a kapunkat és felette ragyogtak az ablakok. Megnéztem mindegyiket külön. Az ötödik a sorban, annyi emlékes alkonyat és este kis szobája. Anyám ablaka. És bólintottam felé, mintha köszönnék neki. Egészen közel mellettem ugyan így bólintott valaki. Mi volt ez?... Csak az árnyékom bólintott velem a napsütötte sárga falon. Látott-e valaki Milyen nevetséges lehettem. És sebesen, nagyon sebesen mentem vissza hozzájuk, akik menedéket adtak.
Aztán olyan órák következtek, amelyek kiestek a fejemből. Jóformán semmire se emlékezem. Délután híreket kaptam a külső láthatlan szövevényből. Nem lehet többé eligazodni. A város egyre idegenebb és megfoghatatlanabb lesz. Két kezét beleteszi a béklyóba és közben arról beszél, hogy visszaveszi az országot...

Károlyi lemondásának a körülményeiről is hiteles hírek érkeznek.

Újságírók révén szivárgott ki,
mi történt a tegnap esti minisztertanácson.
A tanácskozást megelőzőleg Károlyi titkolódzva, hosszasan tárgyalt Kunfi Zsigmonddal.
Kunfi azután egyenesen a gyűjtőfogházba ment. A szociáldemokrata párt nevében a börtönben megegyezett Kun Bélával és a többi kommunistával. Az egyezséget írásba foglalták. A régi Országház tanácstermében pedig Pogány-Schwarz kikiáltotta katonatanácsával Magyarország számára a proletárdiktatúrát. Hamar ment. A kaszárnyákat, a fegyver- és munícióraktárakat már úgyis átjátszotta a kommunisták kezére. A posta és távírda is hirtelen a hatalmukba került.
Kunfi, Gelléri Oszkár újságíró és Kéri Pál, Károlyi bizalmasa és tanácsadója vitte meg ezt a hírt a miniszterelnökségre. Kihívták Károlyit a tanácskozásról és jelentették, hogy Kun Bélát éltetve forradalmi nép özönlik az utcán. Fegyveres munkásság és katonaság követeli ordítva a diktatúrát. A város ezalatt mit sem sejtett és egészen csendes volt. Károlyi megijedt, Kéri és Kunfi rábeszélésére kijelentette, hogy lemond. Ezután Kéri-Krammer Pál megfogalmazta a lemondást. Károlyi elvetemült cinizmusában aláírta. A kártyás kártyázott megint és még csak meg se igen nézte a kártyát, amelyet az asztalra dobott. Kéri felkapta a kártyát. Rohant a lemondással az új városházára és diadalban felolvasta a munkástanács éjjeli ülésén. A tanács ezután mondta ki, hogy Magyarország tanácsköztársaság legyen. Közben Kunfi Zsigmond hirtelen egy másik írást tolt Károlyi elé. Utasíttatta vele az államügyészséget, bocsássa haladéktalanul szabadon Kun Bélát és fogva tartott társait. Aztán automobilon elment értük és Kun Béla, Vágó, Szamuelly és a többi kommunista, mint Magyarország teljhatalmú urai hagyták el a börtönt, hogy elfoglalják az alvó várost.

Károlyi Mihály és felesége ezalatt együtt ült Berinkey volt miniszterelnökkel a miniszterelnöki palota valamelyik szobájában. A város már nyugtalanul hánykolódott az éjszakai sötétben.
Károlyi Mihály takaróba burkoltan dideregve kérdezősködött, mi történik odakinn?
Mikor mondták neki, hogy a proklamációját már felolvasták a munkástanácsban,
álmosan kérdezte: Miféle proklamációt?

- De hát a lemondását!
- Lehetetlenség, - hiszen jóformán nem is emlékezem, mi van benne, olyan sietve írtam alá. Meg kell akadályozni, hogy nyilvánosságra jusson.
Egyik miniszteri tanácsos mondta meg neki, hogy elkésett. A lapok már szedik és holnap reggel közölni fogják. Károlyi dadogott valamit, hogy hiszen ő nem akarja visszavonni, csak a fogalmazáson akarna változtatni: De a kommunistáknak volt rá gondjuk, hogy a lemondást ekkorra már telefonon tovább adják Bécsbe. A távíró hordta szét hírt és Károlyi lemondásának a gyalázata, Kéri-Krammer Pál szövegezésében egy irtózó jövő számára ezentúl változatlanul megmarad.

És ez nem mese... nem a képzelet találta ki, hogy vért fagyasszon és riogasson vele. Károlyi Mihály március 21-én éjjel félrebillent szűk koponyájával, horpadt mellével ott állt Tisza István egykori szobájában és mielőtt a kakas. harmadszor kiáltott... Három képet fessetek róla gonosz mesék és pszichózisok illusztrátorai. Az első homályos kép anyagát a győztes hatalmak ágensei szolgáltatják majd valamikor, akikkel Károlyi 1914-ben Párizsban és három évvel később Svájcban megegyezett. A második kép már világosabb. Károlyi szabadkőműves barátai között egy belgrádi villaszobájában felesleges fegyverszünetet kér Franchet d' Esperay francia tábornoktól. Aztán kinyitja a határokat. A harmadik kép a tegnapi éjjel. Károlyi álmosan aláírja lemondását és elrendeli, hozzák ki Kun Bélát a börtönből, eresszék szabadjára a kommunizmust, hogy elöntse, ami Magyarországból még megmaradt. Három kép... Ne felejtsük el soha! Most harmadszor árulta el hazáját és faját. És mellette ott állt az asszony. A képbe ő is beletartozik.
Ma délelőtt látta őket valaki a danaparti korzón. Károlyi gomblyukába nagy vörös szegfű volt tűzve. A felesége phrygiai sapkaszerű vörös kalapot és vérvörös köpönyeggallért viselt. Jó kedvük volt. Nevetgéltek. "Úgy örülök, mondotta Károlyi Mihályné egy barátnőjének - Magyarország még sohase lehetett ilyen boldog, mint most." A miniszterelnökségen, búcsúbeszédében hasonlóan szólt a férje is.

"Nem kell feledni" jelentette ki Károlyi Mihály,
ha egy-két egzisztencia, vagy vagyon tönkre is megy, ha az új rend kialakulásánál egyesekkel talán méltatlanság is történik, ezt az ország érdekében el kell viselni...
" Öntsünk olajat az új kormányzat kerekeire és kövessünk el mindent,
hogy vállalkozása sikerüljön. Mert ez a magyar faj érdeke."

Így beszélnek ők.
És tüntető vörös virággal, vörös kalapban - hóhér színekben sétált a korsón a két emberi teremtés,
amelyik elvégezte szörnyű munkáját. Lélektanukról bizalmasuk,
egy kommunista munkatárs mondotta:

"Károlyi Mihálynak és a feleségének azért kellett a forradalom, hogy köztársasági elnökök lehessenek.
És azért kellett a bolsevizmus, hogy majd utána a reakcióban autokrata uralkodók lehessenek:
A bizalmas barát nevetett...
Ez lenne a két ember megfejtése? Nem tudom. Azok mondják, akik a boszorkánykonyhán együtt főztek velük.
Egyszerre Kun Béla arca meredt elém. Úgy láttam magam előtt, mint Szilveszter napján a Mária Terézia laktanya alatt. Lázítani ment a kaszárnyába. Károlyi engedte. Pogány-Schwarz segítette. Most együtt ülnek mind. Szamuelly is ott van és Kunfi, Landler, Böhm. Még nem tértek magukhoz. Szerencséjük túlszárnyalta a képzeletüket. Ezt még sem álmodták volna.

Limanovánál és a Doberdón olyan halálmegvető kemény hősök voltak a magyarok, ki hitte volna, hogy ilyen könnyen hajtsák járomba a fejüket... Már hurcolkodnak a teljhatalmú népbiztosok. A Visegrádi utcában összecsődül a nép, a Vörös Újság szerkesztősége előtt. Szamuelly holmiját hordják ki a kocsira. Kun Béla is kifelé készülődik a két szobából, amelybe orosz pénzzel, dr. Sebestyén név alatt költözött. Hová mennek? A királyi várba? A miniszterelnöki palotába, vagy máshová? Válogathatnak. Minden az övék.
Valaki az ajtómon kopogtatott. Cavallier József jött, azután Kiss Károly. Híreket hoztak. Az országba kommunista agitátorok tömegeit küldi szét Kun Béla. Vörös zászlós autókon nyargalnak át a falvakon és kiabálják: "Proletárdiktatúra van! Verjétek agyon az urakat!" Rendelet jelent meg. Tilos a fegyverviselés. Be kell szolgáltatni még a revolvereket is. Csak a "megbízhatóak", a vöröskatonák, a gyári őrségek és a munkásgárdák viselhetnek fegyvert. A boltok zárva maradnak. Közvagyonnak minősítették az árukat. A lapokat kommunizálni fogják vagy. betiltják. A Budapesti Hírlapot elfoglalta a Vörös Újság szerkesztősége. Fegyveres emberek telepedtek az íróasztalok elé. A házra kitűzték a vörös zászlót.

Kiss Károly Kállay Erzsébettől hozott üzenetet. Holnap reggel falura mennek, hívnak, menjek velük. Megráztam a fejemet: - Holnap visszamegyek anyámhoz.
Kérésemre Kiss Károly gróf Batthyány Lajosnénál is járt,
de a Teréz körúti Batthyány palota ablakából már vöröskatonák és tengerészek néztek ki.
Sokan elmennek. Vasúton aki tud, kocsin, gyalog szökdösnek az emberek. Nyomuk vész... nincsenek többé. A politikai pártok egymás után mondták ki megszűnésüket. A magas rangú tisztek, a politikusok eltűntek. Senki sem kísérli meg, hogy gátat emeljen, pedig tegnap éjjel még egy zsilip is elég lett volna.
Október 31-ike. Mint egy borzasztó kísértet visszafordul és újra itt van az a nap. Ugyanaz történik. Akkor "független Magyarország"-nak nevezték el a csapdát, ma területi integritásnak: Olyan az egész, mint mikor egy rémálom közben átdereng az ember agyán, nem először álmodja ezt.
Hol vannak azok, akik mindég készen álltak, ha a királyoknak tanácsot kellett adni Schönbrunnban vagy a bécsi Burg termeiben? Miért nem adnak most tanácsot boldogtalan nemzetünknek? És hol vannak azok, akik a háború alatt ezreknek fuvattak halálrohamot, ha egyetlen lövészárok veszendőbe került. Hol van egész nagyszerű fajom, mely gőgösen, nótásan ment el meghalni idegen mezőkre. Miért áll tágra nyitott szemmel, mozdulatlanul az itthoni mezőn? Négy és fél hónap múlt el Károlyi árulása óta. És ez az új merénylet megint vezér nélkül, szervezetlenül talál. Futó alakok menekülnek. Árnyékok mennek elfele, melyek egykor nagyságoknak látszottak Magyarországon. Akik pedig itt maradtak, a hivatalos szobákban, a szegény tiszti szállásokon éhes, rongyos, szürke kis árnyékok, lehorgasztják a fejüket.

Ahol a bolsevizmus vörös keze az uralom után kapott, rávertek az első órában mindenütt. Lázadó, forró embervértől piroslottak ki Moszkva, Pétervár, Helsingfors, Berlin és Altona kövei - csak Budapest adta meg magát kábult zsibbadásban. Itt lenne legerősebb a szörnyű bűvölet? Itt, ahol Károlyi forradalma idején mindössze kétszázhatvanezer szervezett munkás és még tegnap csak ötezer kommunista volt Más történt! Túl sok rohamot fújtak az osztrák trombiták a magyaroknak a háborúban. Meghaltak, azok akik ma megmenthetnének. És egyszerre a cselekvés kétségbeesett vágyát éreztem. Tenni valamit, ha bele is hal az ember, tenni valamit, ami feloldja a tétlenségbe bűvölt energiákat, megtöri a gyalázatos varázslatot. Ökölbe szorult a két kezem. Dühömben őrülten ráztam a fejemet. Nem maradhat így.
Holnap. Holnap haza megyek... És lehunytam a fáradságtól a szememet.

Megint végtelen hosszúak lettek az órák. Esteledett. Lámpát gyújtottak a szomszéd szobában. Odalenn bezárták a házkaput. Mi ez? Olyan volt a dörgése, mintha fedelet vertek volna egy nagy ládára. És mi benn ültünk a ládában és tehetetlenül vártuk, hogy kívülről eldöntsék a sorsunkat. Amíg a kapuk nyitva voltak, a házak utcahosszal fogták egymás kezét és egy kis rándítás, egy mozdulat elég lett volna, hogy jelt adjon a többinek, amelyik bajba kerül. Most már vége. A kaput becsukták, a házak eleresztették egymás kezét és fuldokolva, beszegezve mindegyik egyedül maradt a maga szerencsétlenségével.

Kinn a sötét, fenyegető utcákban pedig szüntelenül süvítettek a rablott autók.
Alattomos szándékokat, ellenséges parancsokat vittek szanaszét.
És a kapukon belül senki se tudta, nem nyúlnak-e hozzá azok
a szándékok és parancsok az ő sorsához.
Éjfél előtt volt, mikor becsengettek az előszobán. Egy pillanatra fennakadt még a lélegzet is.
Zsigmondy kiment ajtót nyitni. Nincs baj. Béla testvérem üzente, ki ne mozduljak holnap,
amíg vele nem beszéltem.
Aztán álmatlanul mentünk aludni. A gyerekszobában lámpa égett az éjjeliszekrényen.
Az ágyam vetve volt. A szélén ültem soká. Egyszerre észrevettem, hogy a fejemet előrelógatom
és a két kezemet laposan, mozdulatlanul tartom a térdemen, mint az orvosok várószobájában
a betegek. Nyomdafesték szaga érzett a homályból. Eszembe jutott valami.
Ha az ember ilyenkor olvasni bírna.
Egy újság feküdt az asztalon. Nem, csak azt ne. Undorodtam tőle.
Menekülni szerettem volna a jelentől.

Rossz óráimban, hányszor vígasztalt meg a nagy barát - a könyv. De hát van-e olyan könyv a világon, amely el tudná dajkálni ezt a gondot. Emlékezem, egyszer nagy viharban a tengeren Faustot olvastam, amíg rám virradt. A háború alatt egy gonosz éjszakán Toldi estéjét olvastuk Anyámmal. Vajon el tudna e ma vinni magával a csuhás lovag, ahogy nyargalva megy Budára még egyszer vívni a magyar becsületért, ahogy haldokolva, nagy hűségben megcsókolja Lajos király kezét? Megráztam a fejemet. Talán valami más... Nagy látásoktól őrült szemmel, feketén jött és tűnt el Hamlet, nem tartóztattam. Niels Lyne és az idióta és Don Quijote rozsdásan, páncélosan. És Madách örök Ádámja és Éva, az éden kertjének egy késő sugara.
Lenn őrjárat haladt el az ablakok alatt. Valamelyik katona végighúzta a rohamkést egy leeresztett vasredőnyön, mintha valakire fente volna. Röhögés hangzott fel. Odébb mentek. Csend lett. Az óriási bűnhődő város visszafojtott lélegzete volt ez a csend.
Meddig tart még? De hát mért nem tudok valami másra gondolni. Ha most otthon lennék hogy múljék az idő, megszámlálnám a könyveimet. Egy, kettő, három... A gondolatom egy öreg könyvet emelt le a polcról. Kant, "Kritik der reinen Vernunft". Mire való ez?... A könyvtáram másik végén van egy másik könyv. Pergament kötése olyan sima és hűvös, mint az elefántcsont: az Iliász. Eszembe jutott, Sienában vettem, valamikor régen. Derűs, nagy hősök, homéroszi dalok, semmit se mondanának ma nekem. És Dante... Nem kell... Nem tud az ő infernója arról, amit mi érezünk.

Egy magányos autó tülkölt az éjszakában. A Mária Terézia laktanya felől sortüzek hangzottak. Halkan, hogy zajt ne üssek, járkálni kezdtem a gyerekszobában. A játékok között könyvek feküdtek. Képes könyvek, színes állatok, nagy furcsa ABC -k. Megnéztem mindegyiket külön. És ekkor egy elnyűtt, sokat forgatott mesekönyv akadt a kezembe.
Visszaültem az ágyam szélére. A könyv kinyílt. Szünidők, régi vasárnapok, szelíd kis gyerekbetegségek suhantak el előttem. Valaki csitítgat, csókol, nyugtat és félhangon olvas az ágy mellett és cirógatja a homlokomat. Anyám... Gyorsan fordultak a lapok. És amit nem tudott volna a forradalmas éjszakán se Goethe, se Arany, se Dante, se Kant, megfogta és elvonta a gondolataimat a gyermekek, a betegek, a szenvedők tündér vigasztalója, az örök irgalmas mese.

Március 23-án.
Úgy rémlik, mintha szörnyű régen lenne már minden így, pedig csak tegnap
előtt kezdődött. Két nap előtt volt az iszonyú magyar Nagypéntek. És ma vasárnap van.
De nem húsvét vasárnap. A feltámadás itt elmaradt és a sírásók röhögve ülnek a síron.
Valahol, egy templomban harangoznak. A többiek elmentek misére. Engem fogva tartott a testvérem üzenete. Az újság megint ott feküdt az asztalon.
Nagy fekete betűkkel lármázott a papiroson Kun Béla kiáltványa a világ proletariátusához:
"Mindenkihez:"
Gyűlöletre lázító, forradalmi gyújtogatás.
És a harang régiesen, halkan a szeretetről bongott a tetők felett.
Arra fent valahol rohanhatott át gyűrűzve a távolságokon Magyarország szégyenének és szerencsétlenségének a szikratávirata. És ott jött visszafelé Moszkvából a diadalittas válasz.
A "Népszava" közli: "Ma délután 5 órakor a Magyar Tanácsköztársaság
a csepeli szikratávíró állomás útján érintkezésbe lépett az orosz Tanácsköztársasággal.
- A Magyar Tanácsköztársaság kéri Lenin elvtársat a távírókészülékhez.
Moszkva húsz perc múlva jelentkezett: - Lenin a készüléknél.
Kérem Kun Béla elvtársat a készülékhez. - De Kun Béla a népbiztosok ülésén volt.
A Csepeli állomásról egy másik elvtárs felelt: - A magyar proletáriátus tegnap éjszaka az egész államhatalmat meghódította, bevezette a proletáriátus diktatúráját és üdvözli önt, mint a nemzetközi proletáriátus vezérét. A szociáldemokraták párt a kommunisták álláspontjára helyezkedett, a két párt egyesült. Magyarországi Szocialista Pártnak nevezzük magunkat. Kérünk e tekintetben utasításokat.
Kun Béla a külügyek népbiztosa.
A Magyar Tanácsköztársaság felajánlja az orosz-szovjet kormánynak a véd- és dacszövetséget.
Fegyverrel kezünkben fordulunk szembe a proletáriátus valamennyi ellenségével és kérünk azonnali értesítést a katonai helyzetről:

Aztán este 9 óra tíz perckor Moszkva újból jelentkezett. "Itt Lenin... Őszinte üdvözletem a Magyar Tanácsköztársaság proletár kormányának és főleg Kun Béla elvtársnak. Üzenetüket éppen most közöltem a bolseviki Oroszország kommunista pártjának kongresszusával. Mérhetetlen lelkesedés...amilyen gyorsan csak lehetséges...közölni fogjuk a katonai helyzetről szóló jelentést. Okvetlenül szükséges állandó drótnélküli távirati összeköttetés Budapest és Moszkva között. Kommunista üdvözlettel és kézszorítással Lenin:
Itt Lenin... Szörnyű hangzása van ennek a két szónak. És mögötte halálsápadt csend következik. Itt Lenin... Most mar itt van, oldalt hajló kopasz fejével, a megfagyott télmosollyal széles szája felett. Apró kalmük szeme nézése terjed, nagy orrlyukai tágan mozognak, mintha vért szimatolnának. Itt Lenin... És Trockij is itt van, a bestiális kegyetlen arc fölénk hajlik, a szája széles lesz, állán mozog a vörös szakáll. A többi orosz zsidó zsarnok is itt van és véres kezük int. Már parancsolnak. Helytartóik engedelmeskedni fognak, mi pedig meghalunk vagy élünk, úgy ahogy ők akarják és rendelik...

Béla öcsém jött be a szobába. Tőle tudtam meg, hogy haza többé nem mehetek. Sebesen, idegesen beszélte, hogy tegnap este mikor anyánkhoz ment, a sötét utcában hirtelen kigyulladtak egy nagy gépkocsi lámpái. Az autó a szomszéd sarokház előtt állt, pedig annak nincs kapuja a Kőfaragó utcában: Az automobilban három ember ült. Leugráltak és figyelték, ki megy be hozzánk a kapun.
- Anyánk házvezetőnője - mondotta testvérem ma délután odajárt. Valószínűleg ő jelentette fel, hogy elmentél. Alig hogy visszatért, megállt az automobil is a ház előtt. Téged kerestek. Fel akartak menni a lakásba. Erőszakoskodtak, hogy ők a rendőrségtől jöttek. Veled van dolguk. A házmester mondta nekik, hogy elutaztál és hirtelen becsapta a kaput. A gépkocsi azért ott maradt és szemmel tartotta a házat. Az emberek csak virradattal mentek el, addig vártak, hogy haza gyere. Mialatt ezt elmondta, olyan sajátságos érzésem támadt, mintha lassan, csúful egy kéz tapogatott volna körülöttem a levegőben, meg akart fogni, de nem ért el. Mellém nyúlt... Itt Lenin... hát itt van!
Testvérem a saját gondolatait követte: - Zsigmondyéknál nem maradhatsz. Most már haza se mehetsz. Mondták a házmesternek, hogy ma érted mennek. Anyám arcát láttam és kék szemében a múlt esti üldözött, szegény tekintet. Borzasztó lenne neki, ha előtte fognának el. De hát akkor?... Hiszen tenni akarnék valamit. Bethlen István grófnak is üzentem ma reggel. Már nem találták a lakásán. Akit kerestetek, eltűnt. A szálak szétszakadnak. Mihez kezdjek? Az asszonyok egymagukban most keveset tehetnek.

Nem vettem észre, mikor Kiss Károly benyitott. Néhány nap múlva már csak szakszervezeti igazolvánnyal szabad utazni. Rábeszélt, menjek innen, amíg lehet. Kállayék ma lemaradnak a vonatról a nagy zsúfoltságban. Holnap indulnák. Megint üzenték, utazzam velük.
Tétováztam. De hiszen csak pár napról lehet szó... Mikor magamra maradtam, levelet írtam Anyámnak. Megírtam, hogy még nem tudom hová, de holnap elmegyek és kértem, töltsük ma együtt az estét.
Soha még nem voltak ilyen hosszúak az órák a világon. Mire egészen besötétedett, kiszöktem a házból. Hideg szél fújt a néptelen utcákban. A fáradt város már megint megalkudott és tűrt. Csak a plakátok beszéltek. Nagy lepedők tapadtak a falakon. És mindenütt ugyanazok a szavak: Proletár... Diktatúra... Proletár... A bezúzott lámpákba senki se tett üveget Szemét hevert a gyalogjárón. Napok óta nem seperték az utcákat.
A lépcsőház sötét volt. Testvérem szalonjában egyetlen lámpa égett. És ott, a szűkös világosságban viszontláttam Anyámat. Megdöbbentem. Úgy rémlett, mintha kisebb lett volna, mint azelőtt. Mióta elváltunk, feltűnően lesoványodott az arca. Miattam aggódott-e? Én vagyok az oka? Soha se éreztem vele szemben olyan meghatottságot, mint abban a pillanatban.

Pedig egészen nyugodtnak látszott és egyszer nevetett is jó, tiszta nevetésével, Mindenről beszéltünk, csak arról nem esett szó, hogy holnap nem leszek többé közöttük. A gyerekek szinte vígak voltak. A fiatalok a szegletben beszélgettek maguk között. A valóság csúnya hátterén a fiatalság és az élet találkozása. Egy szép kis halk regény. Az órák olyan irgalmasak és jók voltak, hogy olyankor elhittem, a boldog régen néz vissza utolszor, mielőtt elmenne tőlünk.
- Legfeljebb egy-két hétig tart, - mondotta valamelyikünk a szüntelen vigasztalót.
- Vix alezredest lecsukták, egy angol tisztet elpáholtak az utcán: Ezt talán mégse vágják zsebre a nagyhatalmak...
- Lehetetlen, hogy az antant eltűrje Magyarországon a bolsevizmust. Ultimátumokat tudott küldözni demarkációs vonalakért, hogy az oláhok és a többiek kényelmesebben rabolhassanak, most még inkább fel fog lépni, mikor a saját érdekéről van szó.
- Ne számítsunk mi másra, csak magunkra, mondotta a sógorom. - Az antant hatalmak juttattak idáig.
Az egyik fiatal Eperjesy közbeszólt: - Ezért tetszik sok elkeseredett embernek, hogy a kommunisták ujjat húznak a hatalmakkal. És aztán ki tudja, a területi integritást...
- Ne várjon senki jót ezektől, - mondottam lehetnek a kommunizmus tanainak hirdetői között idealisták, de a megvalósítására csak gazemberek vállalkoznak. Lehetetlenség, - a természettel hiába száll harcba az ember.

Anyám arcára tévedt megint a szemem. Kínzó fájdalomban ismét láttam rajta a változást. Ki a megmondhatója, mennyit szenvedett? Ő maga soha se fogja megmondani. És olyan szép és nagy volt ebben a csendben a lelke. Nem, ő soha se fog szemrehányást tenni, hogy veszedelmes munkámmal elvettem tőle az egyetlent, ami számára megmaradhatott volna. Kis otthona, öreg élete nyugalma.
És ha jönni fognak és kutatnak az elhagyott szobákban, nem leszek mellette. Talán szűkölködni fog. Talán élelem se lesz a házban. Talán elszedik-e tőle, amin csüng, ami régen az övé. És én nem leszek vele, aki mindég vele voltam. Van-e erre joguk az embereknek?
Valaki váratlanul kérdezte, eldöntöttem-e már, hová megyek? Fogadjam el Kállayék meghívását, menjek Nógrádba, szökjem át valahogy az Ipolyon és Pozsonyon át próbáljak kijutni külföldre.
- De tudják-e Kállayék, mit jelent ma ez a meghívás?
- Csak abban az esetben lehet elfogadnod! - mondotta Anyám.
- Bárhová mégy is, nyomozóid félrevezetésére írj haza egy levelet, - mondta sógorom - és adasd fel más vidéken.
Anyám felállt: - Most már mennünk kell.

A szívemben egy pillanatra bénultan akadt meg a vér. Ő pedig emelve tartotta a fejét és nem volt könny a szemében. Csak mikor a lépcsőn levezettem, vettem észre, hogy jobban támaszkodik, mint különben. Ki fogja vezetni ezután?
Unokaöcsém, Eperjesy Sándor kísért haza. Kértem, foglalja el a szobámat, maradjon Anyámmal, különben nem tudok elmenni tőle.
- Miattam ne aggódj, - mondotta Anyám. - És vissza ne gyere hozzám, amíg nyíltan és biztonságban nem jöhetsz.
Ismertem öt, mióta gondolkozni megtanultam. És mégis ezen az estén ismertem meg igazán. Egyszerre felfogtam ezt a csodálatos, megható szívet, amely kész volt szeretettel betölteni valamennyi életet, amelyet ő adott, szeretettel, halkan végig az utolsóig. Most fogtam fel azt a szívet, amely soha se kért és mindig adott. Soha se beszélt magáról és mindenkit meghallgatott. Dédelgető szava nem volt, a levegőbe csókolt és nem látszott a karja ölelő mozdulata. Belül maradt a mozdulat, de a láthatatlan mélyben mindig ölelt, többet, szebben, mint a karok ölelnek. És mialatt az éjszakai utcákon át egymás mellett mentünk a szomorú rövid úton, egyszerre érezni kezdtem, hogy ha ez a szív egy napon nem fog többé dobogni, akkortól kezdve akadozni fog az én szívem is.
Már elhaladtunk a ház előtt, mely menedéket adott. Azt hittem, Anyám nem veszi észre. Úgy megszokta, hogy mindig vele menjek haza. Váratlanul megállt és mint ünnepkor szokta, magához vonta a fejemet és félig a levegőben hirtelen megcsókolt.
- Na, Isten megáldjon.
A keze után nyúltam, de nem tudtam elfogni. Már ment elfele tőlem és egyszerre nem láttam többé a sötétben. Csak a lépése hangzott még vissza az üres utcából. A kedves, furcsa lépés, mintha egyik lábát húzta volna egy kissé. Aztán már ez sem hallatszott többé. Nagy és kifosztott lett a csend. Szegény, hangtalan zokogást éreztem a mellemben és egy könnybe elmerült a világ.

Március 24-én.
Virradt. Olyan szürkén virrad a szerencsétlen város felett, mintha piszokból vergődött volna elő a derengés. Kinyitottam az ablakot. A söpretlen, szennyes utcában csak a reggel tapogatódzott az ablakok üvegén. Mélyen áthajoltam a párkányon. A Sándor téren két katona jött át. Az emberek furcsán tántorogtak. A proletárdiktatúra vívmány a: alkoholtilalom...
Mikor visszafordultam; megakadt a szemem. Az ágyam végében ott állt utazótáskám. Tegnap csomagolta, be Anyám és úgy lopták ki a házból, hogy a besúgó cseléd ne lássa. Most már itt volt a táska és várt. Mellé ültem és én is vámi kezdtem. Nagy sokára neszelés hallatszott a házban. Egyszerre gyorsabban kezdett múlni az idő: Aztán nem emlékszem, mi történt.
Zsigmondy Mihály felváltotta a pénzemet. Csak akkor vettem észre, hogy milyen nagyon kevés. Ezerhatszáz korona. Még egyszer megszámoltam, de ekkor sem lett több belőle. Anyám akart adni. Hirtelen jött minden. Kevés pénzünk volt otthon. És ami volt, nem bírtam volna elvinni tőle.
Már szerettem volna megállítani az időt. De a kocsi odalenn várt az ablak alatt és a táskámat vitték lefelé a lépcsőn. Ahogy a folyosóról visszaintettem, Zsigmondyné kihajolt az ajtón, amely oly barátian nyílt meg előttem és a szeme tele volt könnyel.
Csak mikor a kocsiban ültünk, eszméltem rá, talán nem is lett volna szabad elfogadnom, hogy Zsigmondy kísérjen. Hátha bajba keverem?... De ő olyan egyszerűen és szépen adta ezt a kíséretet, el kellett fogadnom és nem szóltam róla többet.

Borús, halvány nap világított a város felett. A boltok véges-végig zárva voltak. A házakon kis vörös zászlókat fújt féloldalra a hideg szél. Gondtelt arcok tűntek fel a döcögő kocsiablak mellett. A gyalogjárón fekete tömeg ácsorgott egy hentesüzlet előtt. A régi cégtáblán szépen festett sódarok és szalámi rudak látszottak, mint prehisztorikus valószínűtlen dolgok. A kirakat egészen üres volt. Odébb egy péküzlet is nyitva volt. Az ajtaja mellett fatáblák függtek. Gyönyörű kalácsok, kenyerek, zsemlék voltak rápingálva. Ez is úgy hatott, mint valami múzeumi kép, mint elmúlt dolgok festménye és az ember hirtelen éhséget érzett.
Plakátok... vörös plakátok. De benn az üzletben nem volt árú. Rosszkedvű asszonyok kullogtak el a fal mentén.
Vörös Újság. Süvített egy ökölnyi rikkancs: - Ifjú Proletár! ... És lóbálta az újságot a levegőben. Kevesen vásároltak lapot. Az emberek felhúzott vállal jártak, mintha ütésektől féltek volna.
Ez hát a diadalmas forradalmi város? Ez a szomorú, mosdatlan, ijedt háztömeg, garmadába rakott szemetesládái között? Ez hát a mámorban úszó beteljesülés, amelyért Magyarországnak az életével kellett fizetnie? Egy város, amelynek megállították a gyárait és bezárták a boltjait, melyben nem dolgoznak többé! Egy város, amelyben már csak két gondolat él: Mindent elvesznek tőlem - és: Minden a miénk!
A Keleti pályaudvar képe olyan volt, mint egy fullasztó lidércnyomás. A falain ocsmány rajzok és szennyes firkálások látszottak. Söprés helyett fűrészport hintettek a sárra. Az arasznyi szennyben gépfegyverek meredeztek, zsíros papirosok hemperegtek a porban, széttiport ürülékek kenődtek szét a gyalogjáró közepén. Az emberbűzös levegőben egymást gázolva tülekedett a durva, türelmetlen tömeg.

Mialatt Zsigmondy Mihály megváltotta a jegyemet, figyelni kezdtem az embereket. Sokan lesütötték szemüket, mintha, így akartak volna elbújni. Ezek szöktek. Trágár káromkodás hallatszott. Egy tengerészforma ember poggyászokat vizsgált a kijárat előtt és minduntalan a zsebébe dugott valamit. Kállay Erzsébetet láttam messziről. Ő is látott, de nem köszöntünk egymásnak.
Aztán Mária testvérem állt mellettem. Sápadt volt és csak a szemével intett.
Kiss Károly jött felém a tömegen át:
- Rövid ideig fog tartani a kirándulás. Közben majd viszek ki híreket.
Az újságos bódé mellett mentem el. Csupa Vörös Újság, Népszava, Ifjú Proletár.
És a Munkás Könyvtár rózsaszín, kék füzetei. A váróterem tolongásában magamhoz öleltem a testvéremet. - Isten áldja Zsigmondy! - És megszorítottam Kiss Károly kezét.

Már kinn voltam a peronon. Soká kellett mennem. Aztán meghúzódtam egy szakasz szegletében.
A vonat indulása késett.
Alakok mozogtak a vagon folyosóján, egy köpcös ember felrántotta a kocsi ajtaját.
Benézett, mintha keresne valakit. Akaratlanul lesütöttem a szememet,
úgy mint azok, akik el akarnak bújni.

Egyszerre megmozdult egy oszlop odakinn az ablak előtt. Már másik jött és az is elment.
Egy raktárépület benézett és elmaradt.
A kerekek zökkentek a váltóknál. Hirtelen világosabb lett a fülkében. Kiértünk a nyílt pályára.
A vonat ment előre el és már mögöttem volt a város népbiztosaival, rendőrségével, fegyházaival, börtöneivel... szabad voltam.
Csak egy pillanatig fogtam ezt fel. Aztán megint elmosódott az öntudatomban. Valaminő jó fáradtság lepett meg. Odakinn távíródrótok emelkedtek, aztán egy pózna következett és visszarántotta a huzalokat. Megint emelkedtek, megint egy pózna. Csak most vettem észre, hogy a szakaszban emberek ülnek. Minden helyen ült valaki. Egy tiszt, akinek a rangjelzését letépték. Három csillag nyoma látszott a gallérján. Csukaszürke lovassági sapkájába vörös virág volt tűzve. Budapest elmaradt. Levette a sapkáját és kidobta a vörös virágot az ablakon. Egy öreg asszonyság ijedten nézett rá és elhúzódott mellőle. Az asszonyság férje tüntetően viselte a vörös embert a gomblyukában. Félni látszottak mind a ketten. Szemközt jól öltözött úr kuporgott. Orrát belefúrta valami füzetbe, amit spanyolfalnak tartott az arca, elé. Odapillantottam: Munkás Könyvtár.
A füzet címlapján egy élire állított könyv képe látszott.
A címkép félig nyitott fekete könyvének lapjai közül borzas, meztelen munkás ugrott elő,
kezében egy égő lámpást emelve. Valószínűleg ebben a lámpásban hozza ki a könyvből
a világosságot.
Erőltettem a szememet: "A kommunizmus alapelvei", Engels Frigyes, fordította: Garami Ernő.

Most olvassa! Dühbe jöttem. Mért nem, olvasta el régen? Miért nem olvasták mind, akik ma szenvednek és félnek. Miért nem féltek már azelőtt? Hiszen mindez itt volt közöttünk. Ezer és ezer nyomtatványban és emberi akaratban. A kis füzetek régen munkálkodnak és csak azért voltak rózsaszínűek, mert még nem mertek kívülről is vörösek lenni.
"A rabszolgát egyszer és mindenkorra adják el. A proletárnak napról-napra és óráról-órára újonnan kell eladnia magát... A rabszolga akkor szabadítja fel önmagát, ha a rabszolgaság viszonylatát szünteti meg. A proletár csak akkor szabadítja meg önmagát, ha a magántulajdont általában megszünteti. Ez csakis forradalmi úton történhetik meg." A szocialista forradalomban pedig megszűnik a család, a haza és a vallás...
Mereven néztem az idegenre. Miért nem tudott erről semmit? Évtizedek óta hirdették, terjesztették ezt. Mit tettek ellene Magyarországon? Akadt-e valaki, aki a nép között járt volna, hogy ellentmondjon? Akadt-e népkönyvtár, amely a krisztusi gondolatot, a haza, és a család jelentőségét, az emberi élet feltételeit ugyanilyen szívós erővel hirdette volna az emberek között? Amazok dolgoztak. Megjelölték a maguk céljait, minden tettükkel, minden szavukkal, minden betűjükkel törtettek uralmuk megvalósítására. A magyarság pedig terv nélkül, tétlenül hagyta múlni az évtizedeket és most elvesztette a fejét, mert bedőlt alatta a föld.
A riadt útitárs pedig csak sebesen olvasott tovább és hirtelen lapozta a kis füzetet. Szerettem volna neki megmondani, hiába siet már - elkésett vele.

Ebben a pillanatban egy ember állt meg a szakasz ajtaja előtt. Maszatos fekete kezében hegedűt tartott. Alacsony homlokából zsidó göndör fekete haj tört föl. A szeme véres volt: Az egyik orrcimpája hiányzott, mintha valami állat rágta volna ki. Tövises kék álla alá nyomta, a hegedűt. A szörnyű lueszes arc mosolyogni kezdett és a hegedűn lassú ritmussal ugrált a vonó. Az ember felsőteste visszataszítóan hajladozott ide-oda a zene szerint. Mozgásától nehéz bűz terjedt szét a szakaszban. A dal és a hegedűse egyek lettek és a vonat zakatolásában felcincogtak az internacionálé hangjai.
- Újra eljátszom, ha valaki meg akarná tanulni, mondotta, mikor bevégezte és ravaszul, fenyegetően nézett körül. De senki sem felelt. Csak a vörös-emberes ugrott fel ijedten a helyéről és buzgón lobogtatott egy húszkoronás bankjegyet a levegőben. A piszkos, fekete kéz mohón kapott utána.
Már a szomszéd szakaszból hallatszott át a cincogás... A zsidó cigány tanította az embereket az új melódiára. Aztán sziszegőn megint távolabbról hallatszott a zene. Az internacionálé hegedűse vitte dalát végig a vonaton az undorodó, szótlan emberek között. Ha valaki meg akarná tanulni...
Aszód!... A vonat megállt. Többször hallottam; hogy Budapest után Aszódon lázítottak legnagyobb eredménnyel a kommunisták: Kinéztem az ablakon. A javítóintézet felett nagy vörös zászló nyelvelt a levegőben. Az állomáson is kitűzték a zászlót. Az egyik vagon előtt csoportosulás támadt. Néhány elkésett futva jött levette a kalapját. Egy fenntartott hivatalos szakaszból sémi arcú, vörös jelvényes, vastag emberke állt le. Azelőtt talán tőzsdeügynök lehetett, most politikai megbízott elvtársnak szólították. Küldöttséggel fogadták és hajlongtak előtte. És a sajátságos csoportban csak kétféle ember volt: vakmerő, szemtelen és megijedt gyáva. Mások is hozzájuk csatlakoztak. Valaki mondta, hogy ezek budapesti agitátorok. Fegyveres katonákkal jöttek. Propaganda és terror a kommunizmus kormányzási eszköze. A hegedűs ember is közéjük vegyült, ő is agitátor volt.

Észrevétlenül mentem el az ünneplők között. Magukkal voltak elfoglalva, nem törődtek az utasokkal. Messze, kinn a pályatesten egy rozoga, kis helyiérdekű vonat füstölgött. Kállay Béniné és két leánya is arrafelé tartott. Utánuk eredtem. Most már ugyanabban a szakaszban ültünk. Szóltunk is egy-két szót és mentől inkább elmaradt mögöttünk a vörös Aszód, annál szabadabbnak éreztem magamat.
Kállay Erzsébet odasúgta, hogy a diadémját rejtegeti magán,
Lenke egy nagy régi revolvert vitt a kabátja alatt.
Összenéztünk és ellenállhatatlanul nevetnünk kellett. A többi ember is titkolódzni látszott. Sokan értelmetlenül kövérek voltak és kényelmetlenül ültek a helyükön. Mindenki mentett, vitt valamit.
Már csak annyi az ember tulajdana, amennyi a kabátja alatt elfér.
Éles, tiszta levegő repült be az ablakon. Ázott földek, mély, süppedő rétek, rügyező fák, fehér házak, utak, szekerek, ballagó parasztak. Idekinn mintha semmi se történt volna, minden folytatta a maga életét. És ez az élet az országút sarában tisztábbnak rémlett, mint az a másik az aszfaltokon.
Már túl jártunk a gyalázatba bukott főváros sík vármegyéjén. Nógrád lankásai jöttek elénk az esteledő ég alatt. Vörhenyes, kopasz erdők, fehér falvak a Galga mentén. Az állomás mögött urasági kocsi várakozott reánk. A kocsis tisztességadóan köszönt és egészen úgy beszélt, mint azelőtt. Már elszoktam tőle. Az úton szekerek zörögtek. A férfinép öregebbje megemelte a kalapját, Ők még nem tudják, hogy gyűlölniük kell azokat, akik nem bántják őket. Valahol a domb magasában harangoztak. Az egyik házból kiömlött a tornácra a tűzhely fénye. Egy asszony állt a világosságban és lassan, fáradtan keresztet vetett. Ő még nem tudja, hogy az új hatalom hadat üzent az Istennek.
Az út hegynek fordult. Finom kavics verődött a kerekek körül. A fák között kapu nyílt és hirtelen világosság ömlött az éjszakába. Tornyos körvonalával ott állt a Kállay kastély a tetőn. Aztán fűtött szobában ültünk együtt. A kert körülállta a házat, az éjszaka körülállta a kertet. És a világ távol volt, valahol messze, túl.

Berczel, március 27-én.
Napok múltak azóta és mégis emlékezem a reggelre, amelyen itt először fel .AM ébredtem. Végtelen, tiszta csendek felett úszott az álom. És a csendnek nem volt partja sehol és minden zátony elmaradt. Aztán, valahonnan fentről egy hang esett le, mint egy virág és gyűrűt vert a csendben. A lázadó messze város fenyegető suttogása, vad bődülése, lihegő gyűlölete és rosszban járó éjszakai lépései után, olyan szépség volt a hangban, hogy az ébredés fél öntudata elragadtatottan hallgatódzott bennem.
A rácsos ablak előtt kis madár ült az ágon. Az emberi poklok szakadékai, a szorongó utcák és viselős, sötét falak helyett egy ág és egy madár. Elfutotta a könny a szememet, hálából, mert van még ilyesmi a világon. A tenyerembe szerettem volna összeszedni minden kicsi hangot, hogy odaadjam nekik, akik rabságban ott maradtak az elkárhozott város kövei között.

Milyen más itt az élet. Szinte olyan, mintha vigasztalásul valaki mesélné. Csendes falu. Ide látszik a dombon a harangláb és túlról a templom zsindelyes teteje. Lenn apró házak, kicsi udvarok. Este korán fekszenek. Csak elvétve világos egy-egy ablak. Állatcsengők kolompolnak, egy kutya ugat valahol. És az iszonyat nem lopakodik át az éjszakákon, a gond nem ül a napok küszöbén és ijesztően nem mutogat előre szüntelen.
A ma olyan, mint volt a tegnap és a holnapnak sincsen új arca. Olykor olyasmit sejtek, hogy eszméletét vesztette bennem a kimerült öntudat. Egy üvegfal támadt köztem és a világ között. Még a falu is mintha túl lenne az üvegfalon és innen csak egy kastély van, úri nagy kért és keskeny, hiábavaló utak, amelyeken zavartalanul jár, ami elmúlt Fehér padok, melyeket nem a fáradtságnak állítottak oda. Virágágyak, amelyek csak a szépségért vannak és sötét ibolyák, semmiért, csak hogy elvirítsanak.
Odakinn egy csipkés, fehérkerti kalap bukkan és tűnik a hűvös napfényen. Kállay Benjamin özvegye, megy el az ablakom alatt. Férje, a Ferenc Józsefi idők legkiválóbb közös pénzügyminisztere, a Monarchia keleti politikájának jó szelleme, Bosznia és Hercegovina kormányzója tudós és történetíró volt. Az öreg dáma, koronátlan úrnője a kis déli tartományoknak és a maga idejében a bécsi Burg fogadásainak egyik legszebb asszonya. Most a botosispánnál tervel a tavaszi vetésről, amely, mire megérik, talán már nem lesz az övé. De hát vajon övé-e még a ház, a kert. Minden bizonytalan. Aggódik a leánya és a fia miatt is. Kállay Erzsébet Zita királyné egyetlen magyar udvarhölgye volt. A kommunisták rossz szemmel nézik. Kállay Frigyes pedig József főherceg szárnysegéde és vele ment, mikor a főherceg elhagyta Budapestet. Azóta semmi hír. - Istenem, mi lesz velünk. Két leánya ilyenkor szinte lázad. Nem tűrnek meg csüggedést maguk körül.

Szerettem őket hallgatni. Fajom szép életereje beszélt ebben a nagy, erős bízásban.
- És te miért nézel mindig a levegőbe? - Kállay Erzsébet vállamra tette a kezét. - Ahelyett, hogy itt tépelődsz, írd le ami fáj és amire gondolsz.
Vannak feljegyzéseim. Mikor megszöktem, unokaöcsémre, a fiatal Ritoók Zsigára bíztam. De hát mire való lennie, ha folytatnám - Kállay Erzsébet megint csak nógatott. - Írd meg a naplódat, eljön még az a kor, amelyik megérti.
Aztán valamelyik estén, mikor egyedül voltam, ismét kezembe vettem a tollat, visszanéztem az elmúlt napokra, összeszedve a tűnő emlékeket. És azóta könnyebb is nehezebb is minden. Az önmegvallás megenyhülése, de az újra átélés kínja is ez a napló, melyről, vajon ki mondhatná meg, bevégzem-e valaha.
Felnéztem az írásomról, Kállay Lenke jött az ablakomhoz. Magasan hordta a fejét. Hírt hozott. Jó hírt, Erzsébet odavetette:
- Rosszról ne merjen itt senki beszélni.
Bethlen István Bécsben van. Alizé francia megbízott útján
a hatalmak segítségét kérte a bolsevizmus, ellen. Az antant beavatkozása biztos. Csapatokat küldenek a proletár diktatúra megfékezésére. Marseillesben harmincezer franciát hajóznak be. Petain tábornok lesz az akció főparancsnoka.
- Így nem marad. Talpra állunk megint... Ők mondták, vagy én mondtam Már ezer éve mondják ezt minálunk és ha a férfiak elfáradnak, mondják az asszonyok. Mondták a tatárjárás után, mondták Mohács - után. Mondjuk ma is, pedig minden összedűlt, mindenünket elrabolták és a világ legboldogtalanabb népe vagyunk. És mi mégis bízunk és hiszünk. Miért? Senki se tud felelni. Pedig hányszor éreztem magámban én is ezt a hitet, amely erősebb a végzetünknél, hányszor láttam másokban, mikor fellobog. Mi ez? A fönnmaradásunk rejtélyes vágya-e? Vagy több ennél, életerőnk nagy előérzete?

A csodaszarvas ez, szent napkelet rohanó látomása, melyet ellenállhatatlanul követ a magyar képzelet. Meotis állandó ingoványai felett, a regék ősi reggelén jelent meg csillagos agancsával először a fehér szarvas nekünk. Űzőbe vette a két testvér lovas. Az isteni vad igézte őket, csalta, suhanva, csörtetőn gázlókon át maga után. És a csodaszarvas azóta mindég meg jelenik, ha ingoványok közé tévedünk, felbukkan előttünk, mint száguldó fehér szövétnek és gázlókhoz visz és mindég újra elvezet a jövő felé.
Így nem marad! Még talpra állunk...
Előttünk jár a csodaszarvas megint.

Március 28-án.
Halkan nyílnak a szárnyas fehér ajtók fenn az emeleten a nagy szalonban. A hátulsó szobában virágok között arany vágású könyvek élnek. Az ebédlőben már ég a tűz a zöld cserépkályhában. A vörös ernyős lámpa felett sötét és nehéz a mennyezet. Thököly Imre uram parádés ládája nyújtózik az ablakok között. A falon ázsiai tálak, vén kínai tányérok lapulnak. Fekete frakkjában komoly és feszes az inas. Fehér inge világít, fehérkesztyűs keze tartja a tálat. Fénylik a sok ezüstpityke a kis inas zekéjén.
Haza gondolok. A falu még ontja, amit a város régen nem ad. És az elmúlt tél, a bezárt boltok, a szűkös asztalok jutnak eszembe. Ha odaadhatnám ezt valakinek... És egyszerre megint úgy rémlik, egy üvegfal van köztem és a valóság között.

Kállay Béniné fehér selyemruhájában ül az asztalfőn. Kissé hátraszegve tartja a fejét. Az élesen metszett profil felett emelkedik homlokából visszafésült hófehér haja, telt álla a csipkébe merül. Valahogyan XV. Lajos francia király egy képére kell gondolnom. Int és feláll. Ünnepélyes lassú a járása. Az ajtó két szárnya feltárul előtte és mi többiek nyomon követjük.
Kinn pedig ott túl, túl az üvegfalon dobolnak a falusi utcán. Elvétve hangzik fel a nagy teraszra egy-egy mondatfoszlány:
" ... A forradalmi kormányzótanács... forradalmi törvényszékek állíttatnak fel... Elnökből és két tagból áll... a vádbiztos... jegyzőkönyv vezető... nincsen képesítéshez kötve...bármely órában...szabad ég alatt is...Halálbüntetés... perorvoslásnak helye nincs... Azonnal végre kell hajtani..."
Valahonnan, nem tudom honnan, de egyszerre oda nem tartozó szavak kerülnek a homlokom mögé: Lenin itt... Senki se mondta és én mégis hallottam ezt a két szót.
Az üvegfalon túl pereg a dob.
"...Aki álhíreket terjeszt...forradalmi törvényszék...halálbüntetés..." A kikiáltó rekedten kiabálja tovább a rendeleteket: "A forradalmi kormányzótanács eltörölte... a magyarországi tanácsköztársaságban nincs többé nemesség, rang és cím..."

Az inas ezüst tálcán hozza a feketekávét: - Ide parancsolja a kegyelmes grófnő?
Mintha fátyolon át látnám az egészet. Tágas terem és a hajdan előkelő élete fantomatikusan folytatódik. Valóság ez, vagy csak egy kép? A hófehér dáma, hátraszegett fejével, csipkéi között a karosszékben. És errébb két leánya, az egyik ahogy szép mozdulatával hímzés fölé hajlik és a másik, aki halovány kezével könyvet forgat. A néma zongora ott áll az ablak előtt és benne van minden harmónia és diszharmónia. A nagy velencei csillár üvegvirágain, mely Mária, Teréziának világított valamikor, remeg a fény. Két régi gyermek pasztell között aranyozott empire faóra ketyeg a falon és ez a ketyegés úgy hangzik, mintha odabenn az órában érett kalászok súrlódnának. A kalászokból lassan lassan az élet hull ki, minden súrlódásnál pillanatok - búzaszemek, visszahozhatatlan, elguruló élet.
A kép mozdulatlanul áll. Még semmi sem változott. Túlnan pedig, ott messze, emelkedik, a szennyes ár terjed és hömpölyögve jön, a vörös város felől, kiömlik a földekre, megérinti a falvakat, csapkodja a kunyhók falát. Közeledik és az előszele már kísérteteket hajszol maga előtt, suhannak, szállnak, benéznek az ablakon. Máshol másként van. Kaszák villannak a kastélyok felé. A kifosztott földesurak világgá menekülnek vagy a diktatúra "termelő szövetkezeteibe", Kun Béla ispánjai lesznek a saját földjükön. Jön a végzet. De itt a nagy szalonban azért nem változtatnak az életen. Szépen várják, ami jönni fog és hogy kegyelmet vagy halasztást kapjanak a sorstól, nem tagadják meg a múltjukat.

Március 29-én.
Aszódról kommunisták érkeztek a faluba. Az üvegfal hirtelen végig hasadt. Az agitátorok asztalt vittek ki a községháza udvarára, felmásztak rá és úgy szónokoltak. Mikor a kocsist kérdeztük, lesütötte szemét, mintha szégyellné elmondani és kitérően felelt:
- Holnap is itt maradnak...

Ezek az emberek dicsekedtek el vele, hogy az aszódi repülőgyár munkásai hatalmukba kerítették a várost és a direktórium letartóztatta a szomszéd Iklad urát, gróf Ráday Gedeont a feleségével.
Most tudtuk meg. Mikor Rádayék hírét vették a proletárdiktatúra kikiáltásának, a repülőgyár igazgatójával Budapestre akartak menni. De az aszódi kommunisták megelőzték őket. Elzárták előttük az útsorompókat és Pest vármegye egykori főispánját a feleségével, aki kórházában a háború alatt aszódi sebesülteket ápolt, fegyveresen, vörösen talán ugyanazok a katonák kísérték vissza, akiknek a betegágyánál egykor virrasztott. Ráday grófnét a javítóintézetbe zárták. Ráday Gedeont és a gyár igazgatóját, falhoz állították. A legénység felsorakozott. Egy hadnagy kérdezte, rendben vannak-e a töltények. Hozzáláttak, készülődtek, végül is nem bántották őket. Csak mulatságból tették, hogy egy kicsit kínlódjanak... Ilyesmiről gyakran hall most az ember. Sajátságos jelenség. Új és idegenszerű.
Ráday gróf felesége csak akkor tudta meg, hogy a férje él, mikor visszavitték hozzá a zárkába.
De azért ebben a csúnyaságban is történt valami, ami szép. Mikor az ikladi nép meghallotta, mit tettek a földesurával, legjobb akarójával, felkerekedett és kaszásan indult, hogy kiszabadítsa. Az aszódi direktórium neszét vette. Mielőtt az ikladiak beérkeztek volna, hirtelen Pestre toloncolta a foglyait.
Aztán soká fenyegetődztek a kaszások a piactéren.
De nem minden falu Iklad és nem minden földesúr Ráday Gedeon.

Más hírek is jönnek. Lopakodva, kerülő úton kastélyokból, városok felől, körös-körül végtelen a bizonytalanság. És megérkeznek az első fővárosi lapok. Eljött hát a hajnal, amelyet hirdettek és ők készítettek elő! Megvonaglik az ember keze. Miféle hang! Így még nem írtak, soha a mi nyelvünkön, saját szerszámunkkal gyilkol bennünket az idegen sajtó. Csúfolódó becsmérlő hahotával köpi be a múltunkat és gyaláz meg mindent, amiből talán még jövő lehetne. Forradalmuk diadalmámora ordít a papiroson. Világmegváltó teóriákba burkolt közönséges durvaságok, tajtékzó ocsmány gyűlölet.
Az ellenforradalom egyetlen lapját Milotay István hősies Új Nemzedékét eltörölték.
A "Budapesti Hírlap"-ot megfojtották. Az előfizetőknek a Vörös Újságot küldik.
A többi meghagyott lap pedig helyesel, lázít, tapsol és odaadja régi cégérét a bolsevizmusnak,
hogy annál könnyebben férkőzzék a tájékozatlan, szédülő vidék lelkéhez.
A mit sem sejtő emberek megszokott újságjaikból szívják magukba a mérget.
Összekuszálódnak a fogalmak.
Eltévednek még a becsületesek is.

A lapok pedig viszik a hírt úgy, ahogy a bolsevista sajtódirektórium feje,
Göndör Krausz Náthán Ferenc aláírja.

Ha valaha eljönne az idő, hogy kérdőre vonnák ezt a lélekgyilkos, háborúvesztő, nemzetirtó idegen sajtót, mely ujjongott a forradalomnak, Károlyinak, fegyverletételnek, köztársaságnak, idegen megszállásnak és ma ujjong Kun Bélának és a bolsevizmusnak, ha eljönne az az idő, hallom a lapok védekezését... Terror... kényszer... De hát miért folytatódnak, miért nem szűnnek meg? Maga a sajtódiktátor nyilatkozik erről. Büszkén kijelenti, hogy "az újságírók szabad szervezetének az októberi politikai és a mostani "szocialista forradalomnak előkészítésében és megindításában jelentős szerepe volt".

Pogány Schwarz és Miklós Neumann Ármin, Kéri Krammer Pál, László Lewy, Purjesz Lajos,
Szende Schwarc Pál, Pók Pauker Ödön, Magyar Ungar Lajos, Biró Blau Lajos, Garami Grünfeld,
Kunfi Kunstätter, báró Hatvany Deutsch, Göndör Krausz, Fényes László, Jászi Jacobovits,
Szamuelly Samuel, Kun Kohn Béla,
Gábor Greiner, Adorján Andor, Backernbach Mochem és százan és százan még,
mind újságírók voltak, - az évtizedes magyar közvélemény munkásai...

Borzadás szalad át rajtam. Mégis akaratomon kívülállón újra kezembe veszem
az újságot és olvasom a "Népszava" március 25-iki számában:

"A munka megindul... A rombolás bátorsága, a felrúgás kérlelhetetlensége és az építés törhetetlen elszántsága: a proletárállam magteremtésének, a szocializmus megvalósításának ezek a "lelki instrumentumai".
Vajon milyenek lehetnek az ő testi instrumentumaik, ha többiek között a felrúgás a lelkiekhez tartozik.
Tovább lapozom az újságot: "Lenin közeli diadalt jósol!"... "Az orosz vörös hadsereg győzelme a galíciai határnál. Az ellenség menekül. A győzelem minden reménységet felülmúl... Angliában az imperialista kormány helyzete megingott. Clemenceau megbuktatták a magyarországi események... Teljes összeomlás előtt a szerb imperializmus: Bácska, Bánát, Baranya a proletárdiktatúra elvi alapjára helyezkedett. Szerbia a felbomlás tüneteit viseli magán. A proletárság a végső harcra készülődik."
Halommal fekszenek az összegyűlt újságok. Találomra olvasok: A forradalmi kormányzótanács elhatározta a vörös hadsereg felállítását. A hadügyi népbiztosság az imperialista királyok és militarista hadvezérek nevére keresztelt laktanyák nevét megváltoztatja. A kaszárnyákat Lenin, Marx, Dózsa György, Martinovich, Frankel Leó, Liebknecht és Luxemburg Róza laktanyáknak nevezi el.
Honvédek helyett vörös hadsereg. Mária Terézia és Ferenc József helyett Luxemburg Róza és Frankel Leó...

Megakad a tekintetem: "Ausztria elismerte a Magyar Tanácsköztársaságot és akkreditálta Kun Béla követeit"... "Két új tanácsköztársaság. -Wiener Neustadtban 28-án kikiáltották a tanácsköztársaságot:
Chotinban kikiáltották a besszarábiai tanácsköztársaságot. A braunschweigi munkástanácsi választásokon győztek a kommunisták. Olyasmit éreztem, mintha finom csipeszekkel egyenként húzgálnák az idegeimet. Talán hazugság az egész és még sem bírtam tovább elviselni. Futni kezdtem, ki a szobámból, a házból, a kertből.
A falusi utcán doboltak: "A Forradalmi Kormányzótanács elrendelte..." Visszafordultam. Elég volt! Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne halljam. Odakinn a füvön a fehér kutya ugrált. Mögötte a gazdája járt. Kállay Lenke valakitől egy bécsi újságot kapott
Clemenceau követelésére Mangin tábornok parancsnoksága alatt egyesült csapatok vonulnak Kun Béla szovjetköztársasága ellen. Balfour is tiltakozni fog. Az angolok.
- Az antant rabjai vagyunk, a rabtartótól függ, hogy mi történik a fegyházban... Ebben a pillanatban megrezzent az ablakok üvegje. Egy távoli tompa mordulás...

- Ágyúszó, - mondottuk egyszerre mind a ketten. - Az Ipoly felől. Messziről. Hát mégis... Aztán szinte ijedten néztünk egymásra, olyan valószínűtlennek rémlett, amit éreztünk. Az ellenségeinktől vártunk szabadulást. Franciaországtól, a Franchet d'Esperayk, aVix alezredesek népétől és a kis szomszédoktól, akik hónapok óta marcangolják és rabolják az országunk. Mi történik körülöttünk? Minek kellett bennünk történni, hogy ennyire jutottunk. És az idegen népek nem fogják ezt megérteni soha.
Az emberiség olykor évszázadokra megfeledkezik a zsidó nép terveiről és hatalmáról. Az egyiptomi végzet, Kánaán sorsa, Róma feloszlása, Bizánc vallási villongásai, Spanyolország süllyedése... oly messze van. És messze vannak a nagy zsidóüldözések is, melyek következetesen akkor lobbantak fel, ha a júdeai nép túl vakmerően nyújtotta ki a kezét. A feleszmélés bosszúja: az üldözés, mindig rövid ideig tartott. A zsidóság a balsiker után sebesen tűnt vissza a homályba és mákonyport hintett a népek szemébe, hogy nemzedékekre megvakuljanak és ne emlékezzenek.
A háborút megelőzőleg, az ezerszer megbódított világ psziché altatta el a magyar nemzetet is. Láttuk, hogy a keletről beözönlő zsidóság a falusi pálinkamérők után rátette a kezét a földünkre. A városi kis rőföskereskedés után rátette a kezét egész gazdasági életünkre. Láttuk, hogy a háború alatt kivonta magát és milliókat szerzett, míg a mieink mankót szereztek. Hallottunk róla, hogy egy cionista kongresszus Párizsban azt a határozatot hozta: a zsidóságnak törekednie kell, hogy világuralma támpontjául Budapestet, azután Magyarországot elfoglalja. - És sokan voltunk, akik 1917-ben, a háború alatt olvastuk a magyarországi zsidó irodalom legkomolyabb tehetsége, Ignotus Veigelsberg Hugó megdöbbentő kijelentését a szabadkőművesek lapjában, a Világban...
"...a végsőn is túlmenő áldozatkészséggel mentjük át azutánra intézményeinket, eszközeinket és embereinket."
Most itt van az az azután, kilépett a homályból. Huszonnégy zsidó népbiztos ott áll a többi élén a magyar élet és halál fölött.
Egy ellenséges távoli ágyúszó és az elgyötört emberi teremtés fellélegzik és szabadulásra gondol. Talán közelebb jön, talán szétlövi aljas börtönünk falát. Nem... a boldogabb népek soha se fogják ezt megérteni.

Március 30-31-én.
Hírek jönnek, megállnak és nincs folytatásuk. Néhány napja múlt, hogy mondták: Az angol külügyi államtitkár tiltakozik. London nem tűri... Marseillesben harmincezer francia szállt hajóra... Most Mangin tábornok egyesült seregeiről beszélnek. Már jön, felvonul a bolsevisták ellen.
Eloltom a gyertyát és csak üldögélek, magányosan. És egyszerre úgy tetszik, mintha rémek emelkednének köröskörül és ráznák a fejüket. Visszakergetett kétkedésekből, leigázott csüggedésekből jönnek elő ezek a rémek és minden reménykedésnek ellentmondanak.

Még vergődik a szívem. Hátha senki sem jön, hogy segítsen rajtunk, hátha itt hagynak nyomorultan elveszni és csak körülállnak és nézik, hogy a saját szemetünkből nőtt férgek hogyan falnak föl.
Hiszen, ha úgy vesszük, a győztes nagyhatalmaktól függött, hogyne így legyen. Miért nem akadályozták meg ha nem akarták a bolsevizmust. Az antant katonai missziójának a feje, Vix alezredes, mindent mert a meghunyászkodó Károlyival szemben, hát ezt vajon miért nem merte? Kiváltságos helyzetében hónapokon át tiporta egy nemzet önérzetét. Úgy tudott bánni Európa keletének nagy múltú kultúrnépével, mint ahogy a francia tisztek valószínűleg kolóniáik vad népeivel bánnak. A kihívó, elzászi származású kis zsidó alezredes teljhatalmú uralmában miért távolította el a diktatúra kikiáltásának előestéjén Budapestről az összes francia katonaságot. Miért engedte, hogy a posta, távírda és telefon, mely felett korlátlan cenzúrát gyakorolt, kiszolgálja a forradalom előkészítésében Kun Béla táborát.
Valamikor felelni fog a jövő ezekre a kérdésekre. Vix alezredes írása, melyet 26-án közöltek a lapok és a magyar vidék csak most olvas, ad is már némi felvilágosítást. Az antant fennhéjázó katonai missziója most "egyszerre, az igazság és békülékenység szándékával kéri "a forradalmi kormányt: "Késedelem nélkül adja meg a legnagyobb nyilvánosságot a jelen közlésnek." Ezután a misszió Károlyi lemondó leveléről nyilatkozik: "A magyar néphez intézett proklamációjában a köztársaság elnöke a következőket mondja: - Az Antant Misszió kijelenti, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekintik. - Formálisan ki kell jelentenem; hogy ez a használt kifejezésnek téves értelmezése. Soha sem történt említés arról, mintha itt politikai határokról lenne szó".

Károlyi Mihály tehát megint hazudott szerencsétlen nemzetének. De, sajátságos és megdöbbentő, miért nyilatkozik Vix alezredes katonai missziója csak ilyes későn. Miért nem vette előbb tudomásul, hogy Károlyi Mihály lemondását az antant jegyzékében véglegesített határokkal indokolta. Miért engedte, hogy Károlyi egy nacionalista ürüggyel dobja oda Magyarországot a bolsevizmusnak. És Kun Béla ugyanazzal a nacionalista lobogóval lopódzzék be, mint amellyel Károlyi kilopódzott.
Kik játszottak még ezzel a két elvetemült emberrel a rettentő órában, mikor a tét egy ország volt. Az antant misszió megkésett magyarázata azt a látszatot kelti, mintha Vix alezredes velük játszott volna, vagy legalább is jóindulattal nézte a játékot.
A Károlyi-féle határ megállapítási mese után paródia lett Kun Béla első jelszava is: a területi integritás. Mióta a fegyver és az állampénztár a kezében van, másként beszél. A Neue Freie Presse munkatársa előtt már kijelentette, hogy:
"Tanácsmagyarországban mi nem állunk a területi integritás alapján... Egyáltalán nem ismerünk gazdasági határokat"...
És ilyen emberek intézik ma Magyarország sorsát!

Keserű haraggal döngette a vér a halántékomat és sebzetten felvonított bennem valami gőgös, ősi emlék.
Miért késik az antant? Miért ad rá időt, hogy a bolsevizmus vörös hadsereget toborozzon magának. A Vörös Katona! Új napilap indult meg Budapesten. folyik a szervezkedés. Pogány toboroz, Szamuelly vezeti a propagandát. Idegenszerű minden. A vörös hadsereg bölcsője: alacsonyrendű komédia. Reklám, újsághirdetések, komisz plakátok, örömtanyák heje-hujája, dob utcai kárpitos díszítés; népligeti hinták és tükrös bódék, vörös pódiumon véresszájú kikiáltók... ez a vörös hadsereg toborozó ünnepe...
Fedák Sárit, az ünnepelt primadonnát, Szamuellyvel látták autózni a városban és toborozni a nép között. Lelkesített, rábeszélt és csókot ígért annak, aki felcsap vörös katonának... Paulay Erzsi, a Nemzeti Színház művésznője és sok kis díva, forradalmi verseket szavalt a tömegnek az utcai emelvényeken. A budapesti antimilitarista költők pedig, akik a magyar faj sorstusája idején, a háború alatt pacifizmust daloltak, most színpadon szavaltak toborzót Kun Béla hadseregének. Zsibbadtan olvasom. Ez is, ez is! Minden megdől, amit a pacifizmusról valaha mondtak és elvesztik jogukat, hogy a magyar nép életébe valaha beleszóljanak.
Megmérgezettek és gonosztevők munkálkodtak a mi vesztünkön Budapest falai között. És a gonosztevők őszintébbek voltak, mint a többiek.

Vörös katonaest a színházakban! Az újságok elragadtatott hosszú hasábokon közlik a hiteket. "Ünnepi pompában álltak a Múzsák templomai!" Az internacionálé hangjai mellett tódult az ingyen nézőtérre a tömeg.
Az Operában Beregi Oszkár szavalt és Weltner Jakab elvtárs szónokolt a vörös hadsereg világmegváltó hivatásáról. A Nemzeti Színházban Pogány Józsefé volt a színpad. A Vígszínházban piros dísszel bevont szónoki emelvényről Kun Béla elvtárs lelkesítette a közönséget.
A Nemzeti Színházban Szamuelly Tibor, a Belvárosi Színházban Kunfi Zsigmond, a Városi Színházban Vágó Béla mondott ünnepi beszédet.
A galíciai Nérók színpadra léptek és eljátszották szerepüket.
" ...Haza nincs! - Éljen a proletár haza!..." "A hadsereg a nacionalista társadalom hatalmi eszköze. - Halál a militarizmusra! - Éljen a vörös hadsereg!"
Halkan bezörgettek az ablakomon. Falusi bundában Kállay Erzsébet állt odakint a szürkületben. Igen, menjünk! Sűrű és nehéz lett az este a falak között. Friss levegőt, mert megfulladok!
A Galga völgyén láthatatlan fagyok szálltak a szélben. Hazafelé az alsó udvaron jöttünk át Az istállóból lámpafény vetődött ki. A küszöbön egy pirosképű, szőke kis leány ült. Odabenn a tehén mellett az asszony guggolt és hallatszott a csendben, ahogy a tej egyenletes, éles csurranással verődött le a sajtárba.

A kocsis levette a kalapját és nem tette vissza. A falnál egy falusi gazda támaszkodott. Kiegyenesedett és ő is köszönt. A Vörös Újság harci üvöltése jutott az eszembe. "Be kell vinni az osztályharcot a faluba"...
Az emberek az aszódi agitátorokról mondtak valamit. Hadd ugassanak, - vetette oda a gazda nyugodalmasan - előbb majd kitapasztaljuk, hogy mit is akarnak fönn Budapesten.
Nem láttam az arcát a sötétben, de egyszerre úgy rémlett, már nem egy ember áll ott, hanem várakozón, gyanakvón ott áll maga a magyar paraszt. Keveset beszél, de nem is igen dolgozik. Az ekeszarvának dőlve komoran figyeli, hogy kié lesz hát a föld.
- Károlyi Mihály megígérte. Igaz, hogy nem adta és amit a magáéból osztott, arról is kitudódott, hogy a másé volt.
- A kommunisták még többet ígértek, - szólt közbe Kállay Erzsébet, azzal a csodálatos óvatos hanggal, amelyre minket ez az idő tanított meg.
- Azok csak a városiaknak ígérik, hogy minden az övék, - felelte a gazda, - nekünk azt tanítják, hogy a föld is mindenkié.
- Hát bizony - dörmögte a kocsis, - ezt az új törvényt nem lehet olyan könnyen megérteni...
- Ezért hallgattuk az elején a kommunistákat, mondotta a gazda. - Tudni akartuk, hogy hát már most mi történjék a földdel. Hanem aztán... Egy darabig hallgatott, mintha a sötétben tanakodott volna mondja-e, ne mondja. Helyette a kocsis folytatta:

- Mikor az új törvényt kezdték beszélni, hogy nincs többé vallás, ez már nem tetszett. Meg az se ám, szólt oda a gazda, hogy egy pár lesz azokból megkövetem szépen, akik esztendeig vadházasságban élnek. - Csend volt egy ideig. Az emberek, mintha szégyelltek volna nekünk erről beszélni, szinte maguk között beszéltek:
- De az asszonyok akkor haragudtak meg csak igazán, - nevetett a gazda, mikor azt szavalták, hogy még a házas ember is megházasodhat így akárhányszor, mert a régi magától megszűnik, ha kijelenti az ember, hogy újat köt.
És az előbbi komolyság mintha föloldódott volna. - Hirtelen szekérre is ültek a kommunisták. - Pénzért se jönnek azok ide vissza.
Odabenn már jó ideje elvégezte az asszony a fejést. Az istállóajtóban állt a kis leánya mellett. Egyszerre sötéten beleszólt a beszédbe:

Azt is mondották, hogy a templomokból panoráma színházat csinálnak, meg hogy nincs többé se törvénytelen gyerek se öröklés, majd eltartja a gyereket az állam. Az utolsó szónál rimánkodva kapaszkodott a kicsi lány az anyja szoknyájába. - Édesanyám, - mondotta szepegve, - de engem úgy-e, nem visz el az állat? A kocsis nevetni kezdett. Az asszony a fejét rázta. - Elvisz a bizony, ha rossz vagy. A kislány sivalkodni kezdett, az anyja a két karjába kapta és ezzel az egyetlen meleg kicsi mozdulattal feldöntötte a kommunizmus minden rendeletét. Aztán ment, vitte síró gyerekét, mintha csak egyetlen teremtés lettek volna. Utánuk néztem. Túl rajtuk lágy sötét áradással emelkedett az éjszaka és elmerült benne az alvó falu. Már csak a kunyhók teteje állt ki az áradásból a csillagos ég alatt.
És ide is eljött Lenin...
A falu pedig nagy vérveszteségében alszik és sehol sem ellenkezik. De álmában is belekapaszkodik a földbe. A föld pedig a haza és a haza a nagy Magyarország. Egyszerre odadobbant a falunak a szívem. Falu, magyar falu, önző, mint a gyerek, közönyös, mint a tilalomfa, erős, mint az idő. Minden bűne szőlőhegyek vad mámora, termékenyülések és termékenyítések ősi vágyai, a férfi, az asszony és a föld. De övé a vetés és az aratás.
Öntudatom alatt valami átderengett. Megváltó leszel-e örök magyar falu.

Április 1-2.-án.
Néhány nap is sok idő, ha az ember az órákat számlálja. Most pedig már a második hét múlik és ennek az agysorvasztó történésnek még mindig nem látszik a vége.
A bolsevizmus a tudatlanság vakmerőségével rombol és barbáron szertelen kezdetlegességgel épít. Lenin parancsa szerint: a régi szerkezetet rögtön össze kell zúzni, az új kiépítéséhez rögtön hozzáfogni... A budapesti bolsevizmus siet. Olyan falánkan esik a zsákmánynak, hogy nyakra főre kiadott rendeletei legtöbb esetben már csak leleplezései és törvényesítései az előzőleg elkövetett önkénynek.

Az újságok jóformán alig közölnek más egyebet.
Ökölcsapások az emberiség erkölcsi értékeire és a magyar életre.
Védbástyák a gonosztevők és haramiák számára.
Az igazságügyi népbiztos, Rónai Grünfeld Zoltán, rendeletében hatályon kívül helyezte az - igazságszolgáltatást! Felfüggesztette a bíróságok működését. A levegőbe bámultam.
A kiszolgáltatottság tudata talán soha se volt erősebb bennem, mint ebben a percben.
Károlyi Mihály szabadon eresztette a bűnösöket. A bűnösök szabadon eresztik a bűnt...
Szükségük van rá. A jogtalanság és erkölcstelenség csak a bűn felett tobzódhat korlátlanul.
És hogy uralmához kimeríthetetlen eszközei legyenek,
megszünteti a mások magántulajdonát és kiosztja hívei között, megfizeti a szolgáit.

Megint érzem azt a sajátságos nyugtalanságot, némely mostanában szüntelen fel-fel rémlik bennem.
Talán olyasmi ez, mint amikor az ember késő este elhagyott sötét utcában jár és
egy ablak mögül jajgatás hallatszik. Bemenni nem lehet. Rendőr sincs sehol.
Mi történt odabenn?
És aztán egész éjjel erre kell gondolni.

A budapesti házakba őröket és spionokat állít az osztálygyűlölet.
Minden házban ott van az új hatalom kéme. Leselkedik, kínoz és feljelent.
Tőle függ, hogy ki kap a házban élelmezési jegyet. Aki gyanús, attól megvonhatja a kenyeret.
Tőle, kell kémi engedélyt, ha fát, szappant, vagy cipőzsinórt akarna beszerezni a lakó, de vásárlási igazolványt csak proletároknak ad. Hústalan hét van Budapesten. A vidék keveset szállít.
Az élelem kifogy.
Nagy hangon hirdetik:
"A szociális termelésből fakad a jólét!"
A házbizalmi dolga, hogy a proletár még ne vegye észre az ínséget. A szellemi munkásokat kell szűkebbre fogni. A polgárságtól meg kell vonni az élelmiszerjegyet... Minden a proletáré.
Ilyen kiváltságok még nem voltak a világon. Pedig nem a proletárság iránti szeretet adja
a kiváltságokat, de a keresztény magyar polgárság elleni gyűlölet,
a kínzás alacsony gyönyörűsége,
az az új kormányzási princípium, mely valami soha nem látottat és idegenszerűt kever az életbe.

A népszeretet álarcával galíciai zsidókat és csőcselék proletariátust telepít be a hatalom a gyűlölt burzsoázia közé. A konyha közös, a polgári lakó tartozik bútorait a betelepítetteknek használatra átengedni, Az otthon se legyen többé otthon. A meghagyott, szűkös lakásrészben se legyen nyugalom. A főváros zsidó diktátora elrendeli: "Fürdőt a proletár gyermekeknek!" Emberségesen hangzik ez, de valójában csak egy újabb merényletet leplez. Lázító plakát is jelent meg róla, hogy a burzsoá asszonyok, akik eddig "selyem párnáik közül léptek az illatos fürdőből, tartoznak helyet adni a tisztaságot nélkülöző kedves kis proletár gyermekeknek...A rendelet pedig szó szerint mondja:
"... igénybe vesszük a magánlakásokban levő fürdőszobákat is, hetenként egyszer, szombaton egész napon át az iskolai vagy óvodai igazolvánnyal átutalt gyermekek ingyenes fürdetésére. A fürdőszobák birtokosai tartoznak a fürdéshez szükséges fűtőanyagot, világítást, törölközőt és szappant ingyen rendelkezésre átadni. Preusz Mór s. k."
Tüzelőanyagot, szappant ma nem vásárolhat az az osztály, melyet ők burzsujnak neveznek. Jelszavuk, hogy pusztuljon a burzsoázia talán örülnek rajta, ha férgeket és járványokat hurcolnak be a tisztán tartott otthonokba. A külföldnek az ember szeretet látszatát vetítik, a csőcseléknek szórakozást nyújtanak. Bemenni zárt ajtók mögé, durvaságokat mondani, elvinni ami tetszik, félelmet látni ma ingyen mulatságot jelent.


Budapest riadt házai alatt napok óta suttogva terjed a rémhír.
Szamuelly Tibor három órás fosztogatást akar engedni a csőcseléknek...


Az otthon képe kísért a gondolatomban szüntelenül. És látom Anyámat, ahogy régi holmija között üldögél magányosan. Aztán megy végig a szobákon és hozzányúl a dolgokhoz, melyek nagyanyámról is, szépanyámról is mondanak valamit és összetartoznak az életével... Nem írhat, nem írhatok. Csak egy napra szeretnék hozzá menni, vagy egy órára legalább.
Mikor kimondtam, Kállay Erzsébet rám nézett: Tudod-e, hogy hányan vannak már a gyűjtőfogházban a mieink közüli Oda akarsz kerülni te is?
Egyszerre úgy tetszett, Anyám arca hajlik felém és a hangját is hallottam:
"miattam ne aggódj és haza ne gyere, amíg..."
Egy kocsi kanyarodik be odalenn a kertkapun. Lassan jött, megáll a ház előtt. Egy kocsi falun. Nem, az előttünk járó vendéglátó nemzedék ilyesmitől nem félt. Rekvirálók jönnek? Agitátorok, szocializáló megbízottja, vagy detektívek? Nyomra, akadtak volna?

A szívem gyorsabban vert. Egy pillanat alatt kész terv támadt a fejemben. Ha értem jönnek, arra hátrafelé szököm, a diófalépcső alatt van egy kis ajtó, aztán ki a szőlőnek, a dombon át le az országútra. Szinte meglepett, pontosan emlékeztem minden árokra, minden úthajlásra, mintha kezdettől fogva azzal az ösztönnel néztem volna itt a tájat, merre lehetne szöknöm ha rá kerül a sor.
Lépések futkostak, furcsa kis nevetés hallatszott. A kapualjában kezdődött és szétterjedt a házban. Jó barát érkezett. Apor Henriette bárónő. Auguszta főhercegasszony udvarhölgye menekült ide. Este sokáig elbeszélgettünk a nagy szalonban. Újságokat, híreket hozott. Egy bécsi újság részletesen közölte, hogy Salm Lajos gróf nyílt utcán felpofozta Károlyi Mihályt. A forradalmi kormányzótanács érdekében utazott Bécsbe. De véletlenül épp egy kétes hírű házkapuján jött ki, mikor Salm nekirohant. "Fogd, ez az olasz frontért ez Magyarországért! ..." És mialatt a pofonok Karolyi képére csattantak, mindenikhez magyarázatot adott. Akkorra már emberek állták őket körül, egy bérkocsi kocogott arra. Károlyi kétségbeesetten intett felé. Salm gróf elkiáltotta magát: "Halljátok csak ez Károlyi Mihály, aki Magyarországot elárulta! A kocsis nagyot káromkodott, ostorával végig húzott, Károlyin, megfordította a lovát és otthagyta, a pofonok, pedig fergetegben zuhogtak tovább.

Hát miért nem tudta ezt egy magyar ember elvégezni.
Apor Henriette ezalatt halkan mesélgetett. József főherceg palotáját elfoglalta a vörös őrség főparancsnoksága. A bútorokat elhurcolják, kommunizálnak az elvtársak". A főherceg és a főhercegasszony, akik mindenben osztoztak velünk, csak március 21-én este hagyták el a palotát. Gyalog menekültek a zuhogó esőben. Ekkor már lövöldözés hallatszott az egész városban. Megbízható híveiknél rejtőztek a következő estéig. Aztán sötéttel egy rozoga négyüléses kocsin kijutottak a budai várnál a hegyek közé. A főhercegasszony Alcsútra ment, a főherceg Kállay Frigyessel és Hállay századossal dél felé igyekszik. A főhercegasszony minden megmaradt ékszerét odaadta neki erre az útra. A francia parancsnoksággal szeretne érintkezésbe lépni, hogy megmentse szerencsétlen nemzetét.
Új reménység!... és a szoba világosabb lett és az élet szinte könnyű. Talán egy hét, pár nap még és azután...

És se pár nap és se azután - mert, a főherceg mikor át kellett volna lépnie megszállt területre, visszafordult: Nem tudta itt hagyni azt a darab magyar földet, amely nélkül nem lehet újrakezdődés.
A fiatal József Ferenc főherceget azalatt elfogták. Mikére ment Somogyba, Somssich András birtokára. Onnan akartak tovább szökni, de Keszthelyen letartóztatták őket a kommunisták. Szekéren bevitték a két foglyot Kaposvárra és egész úton beszélték nekik, hogy ott van Szamuelly, majd ő ellátja a dolgukat. Röhögve kérdezték, akarnak-e csuhást az útra. A fákat is mutogatták: Ez jó lenne... vagy ez tetszik inkább? Most Pesten vannak őrizetben. Többet nem tudni róluk.
Apor Henriette lassú hangját hallgattam tovább... Wekerle Sándor is már a gyűjtőfogházban van. Mikes püspök fogoly marad. Gróf Károlyi Györgyöt letartóztatták. Gyűlölte Károlyi Mihályt és kommunistáit. E télen magam láttam az utcán, mikor a destrukció plakátjait tépdeste a falakról. Most is ezt tette és hangosan szidta a forradalmi kormányt... Zichy Rafaelné Budán van. Nem akar elmenni. Vajon ismételgeti-e még híressé lett mondását: "Nincs terror, csak gyávaság van...

- Fegyverkeresés ürügye alatt, vörös katonák törnek be éjjel a lakásokba, - mesélte Apor Henriette.- A bankok páncélszekrényeit felnyitják, azokat a kormány fosztogatja. Pénzt nem adnak ki a letétekből. A kétezer koronánál nagyobb értékű ékszer úgynevezett köztulajdon." Az övét is elvették. Egy ismerőse inkább a Dunába dobta a gyöngyeit... Akinek még van valamije, az dugdossa, ha teheti. Egész vándorlás folyik a budai hegyekbe. Eleinte csak kis ékszeres ládákat ástak el az emberek. Utóbb új rendeletről suttogtak. Rekvirálni akarnak az éléskamrákban is. És útnak indultak a zsírosbödönök, a cukor, tea, fehérnemű... ki a hegyek közé.
Valamelyikünkből kitört az örök kérdés:
- De hát mégis, mit mondanak, meddig tarthat ez - Senki sem tud semmit. Az emberek kétségbe vannak esve. A legtöbb hír ellentmond. A bolsevista kormány részéről Károlyi tárgyal az antant-missziókkal. Az olaszok látszólag rokonszenveznek. Azt is mondták már, hogy Itália elismerné a Tanácsköztársaságot. Megbízottja Borghese herceg nagy barátságban van Kun Bélával és kommunista szép zsidó asszonyokkal.
Arról is beszélnek, hogy egy Smuts nevű búr tábornokot küldenek ide, aki majd lemondásra kényszeríti a bolsevista társaságot...

Apor Henriette mereven nézett a levegőbe, mintha valami ijesztőt látna. - Szamuelly egyre jobban az előtérbe lép, - mondotta kis vártatva. - A kormányzótanács vele fenyegetődzik, ha ijeszteni akar. A többi pedig csinálja az új alkotmánytervezetet és szónokol és parancsol, mintha örökre így maradna. Kun, Vágó és Rónai, Kohn, Weisz és Grünfeld határoznak az ezeréves nemzetnek az új élettörvénye felett, melynek a vérkeringése a hét vezérek arany kelyhében kezdődött. Már egyikünk sem szólt. Olyan egy volt, amit éreztünk, hogy felesleges lett volna kimondanunk.

Április 3-án.
Posta nem jött, hír nincs, de azért szüntelenül érzi az ember, hogy történik valami. Mint akkor, a proletárdiktatúra első óráiban, megint mered a bárd a fejünk felett, Olykor csúszik a levegőn át, aztán fennakad, aztán megint csúszik egy darabon. Ma állt a bárd és nem mozdult, de ott volt a fejem felett, a ház felett egész Magyarország felett.
A kerten át hívott egyikút a másik után. Jó ideje mehettem már körben ugyanegy nyomon. Csak elvétve ugatott valahol egy falusi kutya. Szekér zörgött az országúton, mintha száraz diót csörgettek volna zsákban. A kerten túl emberek beszéltek. Minden úgy hangzott, mintha ködön át jött volna. Aztán csend lett. A természet csendje, amelynek ezer hangja van, ha az ember belehallgatódzik. Tennem kellene valamit. Eszeveszett erőlködést éreztem magamban. Át kellene rohannom ezen a csenden, egy szót kellene kiáltanom, amitől felébred a csend és kaszát fog és besuhint arra lefele, a Duna völgyébe.

Arra néztem a kék hegy irányába. Túl rajta a folyó két partján, ott lenn a város... Elfáradt a szemem, könnybe lábadt, a nagy erős nézéstől. Lecsüggesztettem a fejemet. Előttem egy anemóna bújt meg a berzengő, fázós fű között. Milyen szép volt. Odébb egy hamvas levél és sötét kis bokrokban sötét ibolyák: Rezgő füvek, korái virágok, melyeknek nem tudom a nevüket. Külön-külön hajoltam mindenikért. És lassanként szegény kicsi bokréta támadt a tenyeremben.

Április 3-ika.
Hirtelen jutott az eszembe. Anyám születésnapja. Csak álltam a hideg földön, magányosan a hideg ég alatt, most tudtam meg, hogy annak szedtem ezt a bokrétát, akinek nem adhatom oda.

Április 4.
Olykor napokig senki sem jön. Olykor vendégek jönnek. Hallatszik a lépésük a kerti úton és már iramodom. A szobámba bújok. A múltkor, míg ott lent, üldögéltem, fenn a szalonban újságolta gróf Dessewffy Aladárné, hogy keresnek, de már rég kiszöktem Svájcba. Olyan furcsa ez... Jeszenszky Sándor bárón kívül senki se tudja, hogy itt vagyok és ki vagyok. A szomszéd Kövesd a birtoka. Gyakran utazik Budapestre. Aztán várjuk. Így még sohase vártak hírekre az emberek. Ma semmi sem valószínűtlen, ami biztatni tud. Jeszenszky báró legyint a kezével.
- Meglássák, sohase lesz ennek vége.
Ha ellentmondunk neki, egyre sötétebben beszél. Ha igazat adunk neki, megharagszik és egyszerre optimista lesz.
- Micsoda kishitűség...
És ezeket a sajátságos hullámzásokat érzem önmagamban is, másokban is, mindenkiben, aki manapság csak azért mondja el aggódásait, hogy ellentmondjanak neki, aki kínlódva épít bizodalmat magában és dühbe jön, ha feldöntik,
Jó éjszakát! ... Korán mentünk aludni.
Thomas Mórus Utópiáját olvastam. Épp ott nyílt fel a könyv, mikor a hódító Utópus elérkezik szigetére, melyen majd megalapítja a világboldogság birodalmát: "És ez a hódító lángeszű ember volt" - mondja Mórus. - "Értett hozzá, hogyan kell egy durva és barbár népet megszelídíteni és olyan népet teremteni belőle, melynek civilizációja minden mást felülmúl:
Thomas Mórus, a szocializmus őse hát így képzelte el. Megszelídített, civilizált népre akarta építeni az ő világboldogságának a birodalmát. Lesz-e valaha. ilyen eszményi nép a földön? Mert amíg nem lesz, a szocializmus Utópia szigete marad.

Április 5.
Eljöttek a falusi direktórium emberei a kastélyba. Egy kis feszengés érzett a levegőben. Torokreszelés hallatszott. Fekete vasárnapi kalapok mozogtak felfelé az úton. Kállay Béniné maga beszélt velük. A falurosszák voltak közöttük a hangosabbak. A többi ilyenkor lefelé pillantott és a könyökével taszított egyet a szomszédján mondjon már valamit. Eszembe jutottak a pávakék kis sévresi szobrok fenn a nagy szalonban, a perzsa tálak és üveg alatt a kézzel festett régi legyezők. Vajon hogyan leltározzák majd ezek?
A pincéből nem szabad bort kihozni. Alkoholtilalom van. Ezután nem szabad elmozdítani semmit, - mondotta az egyik - mert most már minden az államé. A többi bólogatott, nézelődött. - Majd kijönnek a gyarmatiak... És végül is nem csináltak leltárt.

Ma még nem. Hát holnap, vagy holnapután? A bizonytalanság pedig növekszik. De minden átmenetivé lesz. És az ember még a másnapba se mer átnyúlni a terveivel. Talán nincsenek is többé tervek. A napok és az órák egymástól független, különálló dolgok lettek.
A direktórium vasárnapi kalapjai rajban mozogtak lefelé a kerti bokrok között.
Csak az egyik maradozott el a többitől. Aztán hirtelen visszasompolygott.
Öreg ember állt fedetlen fővel és a szeme szomorúan nézett:

Kegyelmes asszonyka, - dörmögte zavarodottan: Egy kis bort kért. Nem fogják megtudni.
Betegnek vinné. Haldoklik a fiatal asszony. Aztán hirtelen a kabátja alá rejtette az üveget.
A szovjet kormány forradalmi törvényszékkel fenyegeti,
aki bort iszik.
Még a betegnek se szabad. De ittas katonák büntetlenül tántorognak utcahosszal.
A népbiztosok pezsgőznek, száguldó különvonatjaikon és az ablakokon dobják ki
az üres üvegeket. Isznak a budapesti szovjet házban, az egykori Hungária-szállodában is,
melyet elfoglaltak a maguk számára. A lakókat - néhány óra alatt kidobták és
a népbiztosok családostul, szeretőikkel együtt betelepedtek.
Minden, ami látszik, minden, ami hallatszik, a bűnös városba viszi a gondolatomat,
millió ember közé egy miatt!...
Otthonomból ma jött el hozzám az első üzenet. Kiss Károly,
a hű barát, kiszökött az elátkozott falak közül és Anyámtól hozott levelet.
A keze írása.

Anyám egészséges. Már kiköltözött a hűvösvölgyi házba. Nem szenved szükséget. Senki se zavarja. Senki se keresett. Kiss Károly csupa kedves hírt mesélt.
Mialatt hallgattam, meleg világos öröm csapott át rajtam: - De hisz akkor hazamehetek! Hirtelen megváltozott az arca. Nem, még korai lenne...És
ahogy tovább beszélt, egyre gyanúsabb lett, amit az előbb mondott.
Bizonnyal csak nyugtatni akart. Hans Freitag német követségi tanácsos felkereste anyámat és figyelmeztette, meneküljek, ha még ott lennék. A hűvösvölgyi nyaralás gondolata is torzulni kezdett. Anyámnak választania kellett a lakás és nyaraló között. Hirtelen történt. Tegnap már ki is költözött. De azért a városi lakást egészen megbízható emberek foglalták el. A vörös katonák, akikkel jöttek, tisztességesen viselték magukat. Mindössze három családot lakoltattak be és egy iskolát. Zsidókat és proletárokat. De azért nincs semmi baj. Minden simán ment. Csak kevés bútor és kép maradt a lakásban.
Lassan, furcsán szédülni kezdtem. Vörös katonák. De hiszen akkor... Kikergették az otthonából. Éppen a születésnapján, mialatt virágot szedtem neki... Egyszerre, megfoghatatlan, apró dolgok jutottak az eszembe. A régi szalonszekrény kicsiny kincsei. A burnótos szelence, amely egy cincogó finom melódiái tudott. És a sárga porcellán krinolinos dáma, amelyiknek olyan ijesztő vékony a dereka... Gyerekkorom kicsiny mesemondói hová lettetek. A talpas hamutartó... Mindig ott állt az üvegburás öreg óra mellett. Vajon hová került? És az akvarellek? És anyám varrókosara és pasziánsz kártyái? A könyvtáramon egy ravennai feszület. Ki vette le? És az írásaim, a könyveim, régi képeink...

Lukács-Löwinger György - közoktatási népbiztos elrendelte, hogy az elhagyott lakásokban maradt magánkönyvtárak a tanácsköztársaság tulajdona. A könyvgyűjteményeket be kell jelenteni. Az értékes képeket szocializálják.
- Minden megvan még - biztatott. Kiss Károly, de most már nem bírtam elhinni, amit jószívűen mondott. Szüntelenül egy kínzó képet láttam magam előtt. Láttam a szétzilált otthont, szobáinkban idegen alakokat és járva a lépcsőház ajtaját, amelyen megy el szegény magára maradt Anyám.
Kiüldözték. A többiek már jó ideje egyébről beszéltek, de én nem vettem észre.
Csak arra eszméltem fel, hogy valaki mondta: Tovább fog tartani, mint eleinte hittük.
Összerázkódtam.
Miért hallgattak el valamennyien?
Csupán az óra ketyegett. Értek benne a percek.
Súrlódtak a kalászok és semmibe hullott belőlük az élet. Ezt nem lehet így sokáig elbírni.
És... a levertség csendjében győzelmesen megint szőni kezdett a reménység.

- Már egyenetlenségek vannak a népbiztosok között - mondotta Kiss Károly. - Tettlegességekre is sor került. Állítólag összepofozkodtak. Szamuelly a kezébe akarta keríteni a vörös hadsereget.
-Összevesznek, ha a saját hatalmukról van szó,
de ha a mi leigázásunkról van szó, akkor összefognak. - A vége mégis az lett,
hogy Pogány megbukott. Szamuelly hívei besúgták a katonatanácsnak,
hogy el akarja törölni a bizalmi rendszert, mellyel olyan eredményesen mérgezte meg
a régi hadsereg maradványait. A szociál-kommunistáknak most már fegyelmezett
szolgahadra van szükségük.

- A Marxizmus csak addig tartja elveit, céljait és jelszavait életben,
amíg a mások rendjét döngetik.


A bizalmi férfiak nem tűrték a tervet. Tegnap történt. Délelőtt felvonultatták a mindenre kapható nemzetközi vörös ezredet. Szitkozódó munkásság és éhes csőcselék ment velük a várba. Ellepték a Szent György teret. Üvöltözve követelték ki Pogányt. Az ezred bizalmi férfiai betörtettek a hadügyi népbiztosságra. Az erkélyről tüzelték embereiket. És a bizalmi rendszer, melynek Pogány gyalázatos hatalmát köszönhette, mellyel hadügyminisztereket csapott el, terrorizált, kommunizmust csinált és védtelenné tett egy egész nemzetet, most felfalta öt magát.
Odakinn ugattak a kutyák. Egy pillanatig csak az hallatszott, aztán Kiss Károly tovább mesélt:
- A városban percek alatt terjedt el a hír. A Pogányt gyalázó felvonulók ordítozását sokan hallották. És az emberek már azt beszélték, hogy felakasztották és Kun Bélát is mellé kötik. Délutánra kiderült, hogy hamis a hír. Mindössze annyi történt, hogy a kormányzótanács kibővítette és átszervezte magát. Ezentúl még több a zsidó népbiztos. Pogány és Szamuelly közoktatási népbiztos lett. Kun Béla pedig átvette még a hadügyet is. Az emberek ekkor egyebet találtak ki a saját vigasztalásukra. Smuts tábornokban kezdett bízni mindenki.
- Hát mégis igaz volt a hír?...

A mieink nagyon sokat vártak tőle - folytatta Kiss. - Budapest egész biztosra vette, hogy egy angol tábornok, aki a párisi békekonferencia megbízottja, nem egyezkedik Kun Béla társaságával. Optimizmussal volt tele a város. Egyszerre mindenki tudott valami jót. Már Szamuelly nyilatkozatát is a tábornok jövetelének tulajdonították.
- Miféle nyilatkozatot tett?
A titkár egy újságot szedett elő a zsebéből és szétterítette az asztalon. Szembeötlő helyen, feltűnő szedéssel ott feketéllett az írás.
Feljegyzem, mert beszédes adat, hogy milyen világot élünk abban az országban, ahol a közoktatás és nevelés egyik faktorának alkalma nyílhatott, hogy ilyen nyilatkozatot tegyen:
"Lelkiismeretlen elemek napok óta azt a hírt terjesztik rólam, hogy fosztogatásra akarok engedélyt adni. Ez alávaló rágalom és alávaló hazudozás. Felkérem az elvtársakat, hogy az ilyen híreket terjesztő gonosztevőkkel szemben adjanak módot arra, hogy példát szolgáltathassunk. Tegyék lehetővé, hogy az ilyen hírek terjesztőit haladéktalanul a forradalmi törvényszék elé
állíthassuk, hogy ott statáriálisan végezhessünk velük. Szamuelly Tibor helyettes közoktatásügyi népbiztos."
- Mikor aztán köztudomású lett, - mondotta Kiss, - hogy Smuts tábornok, bár lakást rendelt valamelyik szállodában, még csak be se jött a városba, hanem a Nyugati pályaudvarra hivatta magához Kun Bélát nem volt többé határa a fantáziának... Ez se tartott soká. A kommunisták ma reggelre már diadalban hirdették azt a nagy sikerüket, hogy az antant tárgyalást kezd a budapesti és a moszkvai kormánnyal...

Breszt-Litovszkra kellett gondolnom... Nem tudtuk akkor, de mi ott vesztettük el a háborút. Budapesten és Moszkvában még a győztesek is elveszíthetik.
- Smuts tábornok nem fenyegetni, de alkudozni jött ide, - mondotta Kiss szomorúan. - A népbiztosok újságíró barátai beszélték el, hogy Smuts kedvező új demarkációs vonalat kínált a kormánynak. Ha Kun Béla egyezkedni akarna, a hatalmak hajlandók keletre visszatolni az oláh előnyomulás vonalát, a semleges zónát pedig angol, francia és olasz katonaság szállná meg. Az újságírók azt is mondjak, a tábornok ajánlani fogja Parisban, tartsanak az érdekelt államok konferenciát végleges határainknak a megállapításáról. Ígérte, hogy odahat, hívják meg a hatalmak Kun Béla kormányát Parisba. Oldozzák fel a blokádot, szállítsanak zsírt és egyéb cikkeket, amelyekben hiányt szenvedünk. Ennek ellenében állítólag csak azt kívánta volna, hogy a kormány szüntesse be a világ forradalmasítására irányuló törekvéseit. Kun Bélának fejébe szállt a siker. Már semmi sem volt neki elég. Az antant közeledésével hihetetlenül megerősítette a helyét és most már világgá kürtöli, hogy a hatalmak félnek tőle. Neki nem kell területi nagyobbodás, ő szabad kereskedelmet és lázítást akar a szomszéd államokban.
Eszembe jutott az elmúlt ősz, mikor az összeomlott nagy monarchia Wilsonhoz fordult és közvetítést kért. Wilson külügyi államtitkára, Mr. Lansing útján üzent:

Ők nem tárgyalnak velünk. És kegyetlen iróniában is szomszédaihoz utasította a békét kérő nagyhatalmat. Akkor nem állt szóba velünk, de Kun Bélával alkuba bocsátkozik...
Csakugyan félnek tőle? Vagy azt hiszik, hogy ez mindenünkről lemond bolsevizmusa szabad terjesztése fejében? Hát veszedelmesebb lenne az antant szemében a magyar nemzeti ideál a zsidóság nemzeti ideáljainál?...
Az angol tábornok elment. Távolodnak a lépések. Bezörgetett az ablakon és mi nem bírtunk mozdulni kiáltani. A kezünket megkötözték a gonosztevők.
A szánkat betömték és a verejték kiül a homlokunkra...

Április 6.
Egy asszonyt temetnek a faluban. Fiatal volt, szinte gyerek. Tegnap még bort ivott és most már nincs többé.
A tisztára sepert kis parasztudvar földjére tették le a koporsót. Az anyja igazgatta, mintha ágyba fektetné. Egyszerre ott térdelt mellette a földön és simogatta a deszkákat, reszkető öreg kezével és hosszan vonítva jajgatott hozzá: - Jaj, jaj, miért vetted el tőlem, jaj, miért nem tudtam inkább én meghalni...
Így beszélnek az anyák a halállal. Vajon mit mondanak majd az élőknek, ha a gyereküket akarják elvenni.
A siránkozás egyre hangosabb lett és mindenbe belevegyült. A kántor versbe énekelve valami régies, panaszosan ismétlődő dallammal mondta a búcsúztatót. Vándor regősök, kósza hegedűsök hagyományai szomorkodtak ebben a búcsúztatóban, mely külön-külön megemlékezett a halott valamennyi hozzátartozójáról. A nevükön nevezte őket.
Ilyenkor mindig felzokogott valaki a gyülekezetben, mindig az, akiről szó volt, mintha a saját neve felett lágyult volna el a nagy megtiszteltetésben.

A férj, mikor rákerült a sor, belenyomta az arcát levett kalapjába és a válla rángott az erős sírástól. A többiek is kezdték, abbahagyták, az öregasszony nem hagyta el végig.
Mindenki megsiratta önmagát, csak a koporsóban nem sírt önmaga felett a halál. Föléje hajolt az udvari fának kinyíló ága és ahogy a szél lengette árnyéka a borús félvak napvilágban, mint egykék ér lüktetett lenn a koporsó deszkáján. A tavasz lüktetett. Ekkor vettem észre az árnyékon, hogy már rügyek vannak az ágon. Ekkor vettem észre a tavaszt.
In Paradisum.
A pap beszentelte a koporsót, megáldotta, mint a gyereket a keresztelőn, mint az emberpárt a frigykötésnél, ugyanazzal a szép mozdulattal, amellyel Krisztus óta megáldják, az ő nevében itt a földön az életet, a szerelmet és a halált.
Budapesten pedig elrendelte a vörös hatalom, hogy mára be kell zárni Krisztus templomait és holnapra mozgó színházat akar beléjük telepíteni. A keresztény papságot kötéllel fenyegetik. A tanító szerzeteket kiüldözik, az apácákat elkergetik a betegek és árvák mellől. Letépik róluk rendjük viseletét.
Rendházaikba kommunista gyülekező helyeket, titkos tivornya tanyákat telepítenek.

A teoretikus szocializmus a vallást magánügynek nevezte. Most, hogy elmúlt a teória és megmaradt a vérengző valóság, már nem magánügy többé, mert még a lelkeknek sem lehet itt magántulajdonuk. A magántulajdont eltörölték és köztulajdonba veszik. Eltörölték vallást, mint magánügyet és közüggyé teszik.
A közügyeket pedig a proletárdiktatúra nevében huszonhat zsidó népbiztos intézi ma Magyarországon, akik ugyanazzal a lihegő, sötét gyűlölettel feszítik meg az Igét, mint őt magát kétezer év előtt. A nép pedig áll a kereszt lábainál és mint akkor, nem tudja, hogy ott áll és mint akkor, nem érti, mit szegeznek kalapálva, röhögve, köpködő gyűlölettel bitóra a feje felett.
Állatok felett könnyebb az ostort suhogtatni, mint emberek felett. Ez kell a kommunizmusnak. Mert aki a néptől elveszi a vallását, az elvesz mindent, ami az almon, a bográcson és a kulacson túl van, egyetlen mozdulattal elveszi tőle az etikáját, a filozófiáját, az esztétikáját.

Az emberek letérdeltek a koporsó körül és imádkoztak, mert volt, aki mondja, hogy imádkozzanak, magukba szálltak, a bográcson és kulacson túlra mentek, mert volt, aki mondja nekik, hogy Isten van felettük.
Aztán kifelé indult a gyászmenet a kis parasztudvarból. Négy férfiember emelte a koporsót. Az egyik a halott férje volt. A feje oda-oda hajolt a gyalult deszkához, mintha a párja vállára támaszkodnék. Mellette elnyújtott siránkozás haladt felfelé a domboldalon. A tetőn ide-oda lengett a haranglábon a bronz. A harang még a halottra gondolt, de az emberek már nem gondoltak rá. A tarka pántlikás lányok ringatták a csípőjüket. Két gazdaember a tehénen alkudott. Egyik-másik pipált. Egy legény megcsípett egy vihogó cselédkét.
Lenn a kis parasztház tisztára sepert udvarán puhán settenkedve járt körben egy fehér cica. A lábasjószág egymást kereste, a kakas belecsípett a tyúkok nyakába és taraja, mint a láng rezgett felette. A rügyező ág árnyéka pedig egy hosszúkás ládanyomon rajzolódott a földre. Az udvarban minden olyan lett, mint volt azelőtt. De én nem tudtam elfelejteni, hogy ebben az esztendőben egy koporsó felett láttam meg először a tavaszt.

Április 7.
Valaki hozta a hírt. Bécs elüldözte a királyt Schönbrunn után Eckartsauból is.
Angol tisztek fedezete kísérte családjával. Ezentúl Pranginsban fog lakni.
És a hegyek kis országa, ahonnan egykor, Rudolf, a Habsburgi gróf markában
az egész jövővel elindult, a császárok koronája felé, most nyolc évszázad után ismét befogadja a visszatérőt, akinek kezében nincs egyéb mint a múlt.
De a történeti múlt van olyan erős, mint a történeti jövő.


Az átvörösödött újságok napi hírei között néhány gúnyolódó sor...
A francia csőcselék szitkokat kiáltozott királyára, mikor a Templeba kísérte.
Ma is kiáltoz a csőcselék.
De ennek semmi köze az ország magyar népéhez.
Ugyanazok,
akik most valamelyik éjjel ledöntötték Budapesten Ferenc József szobrát és összezúzzák
a milenneumi emlék király szobrait,
ugyanazok szitkozódnak arcátlanul az újságok papirosán.
Az idegen kéz, az idegen hang tesz és beszél.


A kétfejű madár pedig,
mely Európa annyi trónjára leereszkedett, tört szárnyakkal visszaszállt a, hegyek közé.
És árnyékát, mint a felhő húzta elvesztett csaták mezőin.

Egy rövid napihír.
Ennyit ad az idegenek sajtója a magyar királynak, aki velük szemben sohase volt fukar.
Akit hosszú hasábokon hízelegtek, amíg országa ellen eszközül használhatták fel,
amit adni tudott. A gyávaság csak csúszni vagy sarat dobálni tud.
Aki magyar itt, bármit gondoljon is magában, tisztelettel hallgat ma az ember és
az uralkodó balvégzete előtt. IV. Károly nemcsak magáért fizet,
de megfizet dinasztiája négyszáz éves tévedéseiért. Hontalansággal fizet az unoka, mert őseinek Magyarország sohasem volt hazája.
Az uralkodóház megengedte, hogy kamarillája tervszerűen gyöngítse Magyarországot.
És a kamarilla,
hogy legyen, aki ellensúlyozza és ellenőrizze a rónák sohasem értett népét, ránk bocsátott minden fajzatot, utolsónak a Kun Bélák és Szamuellyek bevándorló kaftános apáit.
Nemcsak mi ellenünk, de maguk ellen is. A Habsburgok nem értették meg, hogy erőnk az ő erejük, gyöngeségünk az ő gyöngeségük is.

Valamennyi országuk és tartományuk olyan népek és fajok kilengése volt, melyeket birodalmuk határain túlról rokonok hívtak, csalogattak magukhoz. A Habsburgok népei körös-körül kifelé néztek mind. A kényeztetett osztrákokat Németország, a lengyeleket Varsó, kedvenceiket, a cseheket a szláv óriás, az oláhokat az új Románia, délszlávjainkat a szerbek országa, az olaszokat Itália, zsidó alattvalóikat az internacionális zsidó világhatalom. Rokontalan csak a magyar volt. Mi nem néztünk sehová, odakintről minket semmi sem hívott. Az uralkodók mégis minden népüket dédelgették és mindnek erőt javakat, kincseket adtak. Elmentek a népek és vitték a földünket, javainkat, kincseinket. A Divide et impera négyszáz éves vetése beérett, megoszlottak a népek, de a Habsburgok nem uralkodnak többé felettünk. A szétszakadt részek között az űrbe hullott a korona.

Április 8.
A megmaradt Magyarországon tegnap választások voltak. Most, hogy a szocializmus hatalomra jutott, végre megmutatta, hogyan valósítja meg az általános titkos választójogot, melynek jelszavával évtizedek óta nyugtalanította és csalta magához az emberiséget.
Eljött az idő. A beteljesült Marxizmust senki se gátolja többé, minden eszköz és minden út az övé.
Odalenn a faluban már kora reggel a községházára tódult a férfi meg az asszonynép. A tanácsköztársaságban csak a proletárnak van szavazati joga, de aki nem gyakorolja, attól elveszik az élelmiszerigazolványt vagy a forradalmi törvényszékkel akad baja. A papság nem szavaz. Az ügyvédek nem proletárok. Földjüket művelő magyar uraknak nincs szavazati joguk, és nem szavaznak itt többé csonka hősök, rokkant tisztek sem. De szavaz minden orosz vagy külföldi zsidó, ha proletár. És ők, akik tegnap valamennyien az értelmiséghez számították magukat, most egyszerre mind proletárok. Még ha bankigazgatók fiai is...

A községháza ajtajában egy ember állt és mindenkinek a kezébe nyomta a hivatalos jelöltek kész névsorát.
A szavazók forgatták a lapokat. Egyik másik el is olvasta a névsort és káromkodott hozzá.
- Húzzuk ki... Írják oda a sógort - tanácsolták az asszonyok. A szavazó biztos rájuk rivall: - Senki se merje a jelöltek nevét kihúzni, vagy más nevét odaírni!
- Elvtárs úr - kérdezte tőle egy napszámos ember, - mit kellessék, akkor csinálnom ezzel a cédulával? - Hát szavazzon vele elvtárs, - mondotta a biztos - és kivette a cédulát a kezéből.
- A fene bánja, - dörmögték az emberek, visszaadták a cédulákat átnyúlkáltak az asztal felett és a diadalmas és önérzetes proletáriátus ezzel a mozdulattal megválasztotta tanácsát.
A szomszéd faluban is, mindenütt így történt és Budapesten is.
Landler elvtárs belügyi népbiztos titokban előre összeállította a jelöltek névsorát. Előzetes gyűlés, sőt a csoportosulás is tilos volt. Még a budapesti munkásság kiváltságos osztálya is csak akkor látta a jelöltek kinyomtatott névsorát, mikor a szavazóhelyiségekbe beterelték.

Valaki, aki Budapesten járt, mondta el, hogy kik a népbiztosság jelöltjei. Egy ellen kerületben huszonkét Weiss nevezetű elvtárs szerepelt a listán. Vörös katonák felügyelete alatt minden simán ment. Csak a VIII-ik kerületben történt egy kis zavar. A terroristáknak nem merték megtiltani a gyűlésezést. Azok hát összebeszéltek, ellenlistát adtak be és kibuktatták egy elvtársukat. A belügyi népbiztos gyorsan rendet csinált. Egyszerűen megsemmisítette a választást és a hivatalos jelöltek névsora életbe lépett.
Megtörtént. A szocializmus megmutatta, ha hatalomra kerül, hogyan valósítja meg jelszavait! Korlátlan sajtószabadság hirdetői már csak hivatalos lapokat tűrnek. A szabad gyülekezés harcosai eltiltják az utcán a csoportosulást. A munkaidő leszállításának követelői elrendelik a munkakényszert. A militarizmus dühödt ellenségei toborzó ünnepeken üvöltik: be a vörös hadseregbe. Az általános titkos választójog véresszájú demagógja pedig életbe léptetik a hivatalos jelöltek névsorát.

Az idegen faj tető alá hozta épületét, amelynek a téglahordója és kőműves legénye a megcsalt és félrevezetett magyar munkásság volt. Vajon sejti-e már a magyar munkásság, hogy szakszervezeteit milyen célok elérésére használták fel? Akiket a szakszervezetek segítettek uralomra, készülnek rá, hogy megsemmisítsék azokat. Szovjet Oroszország zsidó zsarnokai egy ukázzal eltörölték a szakszervezetet. A magyarországi népbiztosok pedig már merészen hirdetik hivatalos lapjukban, a Népszavában:
"Az osztályharc nagy csatájának stratégiai erősségei elvégezték munkájuknak egy részét... Kirobbantották a proletárforradalmat. Az osztályharc diadalmasan halad előre és maga mögött hagyta a szakszervezetek kereteit. Régi alakjukban tehát feleslegesek lettek. A szakszervezetek humanitárius működését államosítani kell."
A tirannus elteszi láb alól az orgyilkost, miután megölte az előző hatalmat és trónra segítette őt.

Április 9.
A szerencsétlenség egyre sűrűsödik, terjed és véglegessé lesz. 7-én, vasárnapról hétfőre virradó éjszakán kikiáltották Münchenben a tanácsköztársaságot.
Megállt-e ott vagy magával rántja a szerencsétlen vörös Ausztriát is? Ha ez a balsejtelem valóra válnék, akkor Ázsia keleti partjaitól a Rajnáig fog terjedni a szörnyű uralom, mely igába akarja hajtani a világot. Bestiális zsarnokság árad a föld felett. És a háború vérvesztettjei tehetetlenül zuhannak a sodrába. Városokat, országokat, világrészek darabjait viszi már magával parttalan hömpölygésében. A föld elől tör fel kanálisrácsokon buggyan ki, sötét lakások ajtaján, bankházak márvány lépcsőin, újsághasábokon ömlik, felbuzog, ahol a talaj lazul és egyformán ismétli meg magát mindenütt.

A tétovázó misztikus szláv, a fellángoló és mégis konzervatív magyar, a megfontolt nehézkes német... végtelen ellentétek és csodálatosan mégis egészen hasonló jelekkel és eszközökkel alakult ki felettük a tanácsrendszer megvalósulása. A három nép fajiságának nyoma sincs a szörnyű koncepcióban, amely ijesztően egységes terv szerint hasonló lelkű emberek kezén valósult meg Moszkvában, Budapesten és Münchenben is.
Mikor Oroszország összeomlott, készenlétben állt Kerenszky, majd a Lenin árnyékában leselkedő Trockij szelleme. Mikor vérveszteségében eszméletlenségbe szédült Magyarország, ott várakozott Károlyi mögött Kunfi, Jászi és Pogány, majd Kun Béla egész táborkarával. És amikor Bajorország kezdett tántorogni, az első felvonás rendezője, Kurt Eisner készen állt. Mint nálunk és Oroszországban, bekövetkezett a második felvonás és Marx Levien (Lewy), a moszkvai zsidó ott várt, hogy proklamálja a proletárdiktatúrával az orosz és magyarországi bolsevizmus megismétlődését.

Mialatt a félelmes összefüggések vérnyomát kerestem, emlékezetemben megmozdult a már átélt végzet.
Odakintről az ablakhoz szorította áttetsző, hűvös arcát a kora tavasz.
És én mégis iszapszínű lucskos ködre emlékeztem. Ködből ordított ki az ember hangja: Éljen a forradalom! Vesszen Tisza... Aztán az Országház lépcsőjén ordított megint: "Nem akarok katonákat látni"... Miféle démoni erő sugalmazott a ködben? Miféle erő babonázta bele a szégyenbe, a gyávaságba és a pusztulásba a gőgös, bátor nemzetet?... Hónapok múltak azóta, hogy ezt először kérdeztem, de a tudatalatti én első megállapításának sokáig útját állta a lelkiismeret. A lelkiismeret mielőtt meghozza a maga ítéletét, látást kíván a sötétben, hallást a csendben és időt az idők felett. Egy szörnyű út volt a tanítómesterem. Most már nem tépelődöm - tudok. A szláv oroszok, a turáni magyarok, a germán bajorok korbácsa és korbácsolója, törvénye és törvényhozója, hóhérja és bitója nem véletlenségből egy. A három nép faji ellentétei oly nagyok, hogy a titokzatos azonosság tőlük nem eredhet. Világos hát, hogy egy közöttük élő, de rajtuk kívül álló mindhármuk felett diadalmaskodó negyediknek a lelkéből való. A forradalom démona nem egy ember, nem is egy tábor, de egy faj a többi faj között.

Rövid emlékezetű, új népek között az ős kelet utolsó fennmaradt népe a zsidó. Biblikus hagyományok hordozója, soká hurcolt roppant átkozódások megvalósulásának a sóvárgója. Hol megvetett, hol félelmes, örök idegen.
Hívatlan jön és nem megy, hogyha küldik. Szétszóródik és mégis összetart... Belefészkel az országok testébe. Láthatatlanul országot szervez magának más népek országában. Törvényeket teremt túl vagy innen a törvényeken. Tagadja a haza fogalmát és mégis van hazája, mely vele vándorol és vele telepszik meg. Tagadja a többi népek Isten fogalmát, míg maga mindenütt újra építi templomát. Jeruzsálem ledőlt falait siratja és húzza a falakat láthatatlanul maga után. Elszigeteltségét panaszolja és titokzatos csatornarendszerrel köti össze végtelen városát, mellyel már beépítette jóformán az egész világot. Az összeköttetések és kapcsolatok megvannak. Különben hogyan lenne lehetséges, hogy a tőke és a sajtó valamennyiük kezében ugyanegy célt kövessen az egész világon át és minden faji érdek összelüktessen épp úgy a rutén faluban, mint New-York közepén? Valakit felmagasztalnak és végig fut a magasztalás a földgolyón. Valakit tönkre akarnak tenni, megindul a munka, mintha egyetlen kéz igazgatná.
Titokzatos homályból jönnek a parancsolatok. Amit a zsidó psziché más népekben kigúnyol és elsorvaszt, fanatikusan ébren tartja önmagában. Anarchiát és lázadást csak másoknak tanít, maga megdöbbentően engedelmeskedik láthatatlan vezetői irányításának.

Mirabeaut Mendelssohn Mózes és szép zsidó asszonyok befolyása kísérte a francia forradalom felé. És ott voltak ők Paris minden forradalma mögött. Az 1871-iki kommün vezérszellemei között megint átsurrannak a histórián.
De ők csak a lázítás és az uralom óráiban látszanak, a bűnhődők és vértanúk között jóformán soha sincsenek. Marx és Frankel Leó is megfutamodott, mikor a bukott kommün után bosszúra készült a visszatérő államhatalom.
A török forradalom napjaiban történt, hogy egy zsidó büszkén mondta atyámnak: - Azt mi csináljuk -, az ifjú törökök, zsidók. A portugál forradalom idejéből emlékezem, Vasconcellos őrgróf, a római portugál követ szavára: A lisszaboni forradalmat zsidók mozgatják és a szabadkőművesek. Ma pedig, mikor forradalomban vergődik Európa nagyobbik fele, ott vannak az élén mindenütt, egységes terv szerint.

Ilyen tervet, hónapok vagy évek alatt szőni és szervezni nem lehet. Hogyan lehetséges hát, hogy az emberiség nem vette észre? Hogyan tudta a világátfogó tervet elhallgatni annyi temérdek ember, aki a munkása volt?
Az előtér könnyelmű és vak, megfizetett vagy gonosz és ostoba nemzeti lárvái nem tudták, mit takarnak. A háttér félelmes rendezői pedig, az emberiségnek ahhoz az egyetlen fajához tartoznak, mely az óvilág tanításaiból nőtt és tud titkot őrizni.
És ezért nem akad közöttük egyetlen áruló.

Április 10.
Báró Jeszenszky Sándor jött át hozzánk. - Budapestre alig lehet ráismerni. A vendéglők előtt sort állnak az emberek. Sokan már reggel kiülnek a járda szélére, hogy ebédre bejussanak. Jegyet kell váltaniuk, ha enni akarnak, mintha színházba mennének. Az étkezés is olyan, mint a színpadokon. Rossz kis adag, sietve kell bekapni, mert a következő szám már türelmetlenkedik. Árpakása, répalevél és fülledt káposzta... ebből áll az étlap. És ezért ácsorognak órák hosszat az emberek és fizetnek nevetséges összeget. Éhesen mennek be, éhesen jönnek ki. Támolyognak, betegek az éhségtől. Mindenki lesoványodott.

Már csak az új kiváltságos osztály, a népbiztosok rokonsága, a forradalmi milliomosok és a kormányzótanács külön testőrsége, a terrorlegények élnek jól. Eszembe jutott a Teréz körúti Batthyány palota. A kommün első napjaiban megszállta egy csapat terrorista. Azóta övék a nagy szalon, melyben egykor azáleák álltak a szép régi bútorok között, övék valamennyi szoba és minden, amit a szépség szeretetében átfinomodott úri nemzedékek gyűjtöttek maguk köré. Vajon kinek ketyeg most Apafi Mihály fejedelem ódon órája? Vajon milyen kezek illetik Batthyány Lajosné nagy ébenfa feszületén az elefántcsont Krisztus képét? Borzongató mesék járnak a palotáról. Úgy hírlik, hogy akit oda bevisznek a terroristák, az nem kerül többet elő...
Jeszenszky báró már másról beszélt. - Legrosszabban a paloták járnak. Mentől szebbek a termeik, annál piszkosabb népet telepítenek beléjük. A szalonokba takaréktűzhelyeket állítanak, kéménycsöveket vezetnek a selyemmel bevont falakon. Mosókonyhákat csinálnak a könyvtárszobákból. Valahogy a Nemzeti Kaszinóra terelődött a szó.
- Hihetetlenül bepiszkolódott az egész ház, mondotta Jeszenszky. könyvtárat, az ezüstöt, minden felszerelést lefoglaltak. Az egyházi javak likvidáló hivatala telepedett oda. Faber Oszkár, az egykori piarista pap, onnan rendeli el az egyházak kifosztását és a felekezeti vagyonok elkobzását, Onnan uszítja vidéki szovjeteket a zárdákra és a püspökségekre.

Széchenyi lángeszéből támadt valamikor a kaszinó, csakúgy, mint a Tudományos Akadémia, a Lánchíd, vagy a Vaskapu. Nagy tervei között ott ál a kaszinó, hogy találkozó helyet adjon a magyar összetartásnak, visszhangot kezdeményezésnek, a gondolatnak és a szépségnek.
Mi lett belőle? A likvidálás nem most kezdődött el. Évtizedek óta likvidálták a magyar urak Széchenyi ideáljait. Csakis így történhetett, hogy mikor megrendült alattuk a föld, kevesen gondoltak a mentésre és többen az ajtón mely a szabadulásba visz.
Széchenyi alkotása, a Nemzeti Kaszinó politikai boszorkánykonyha, táncterem és kártyaszoba lett. És az évnek csak egy napja volt, amelyen róla emlékeztek. Ilyenkor valaki az urak közül egy kelyhet emelt és beszédet mondott de Széchenyi hazaszeretetét és látnoki kínját nem itta ki a kehelyből senki se A magyar főurak és főpapok, idegen bevándorlónak adták bérbe a földjeiket, idegen bankárokkal kötöttek üzletet, idegen újságírókkal csináltak magyar politikát. És az urak nem vették észre, hogy körükből évről-évre távolodik Széchenyi István szelleme. Jelenlétét nem érezték, mikor futólag egyszer évente a kehellyel hívták és ünnepelték. Pedig ki tudja, nem mondta-e nekik: Miért idéztek? Ha minden elmúlt itt, ami voltam, múljék el tőlem ez a kehely.

A szürkület lassan belepte az ablakokat. Az óra ütött. Egy darabon elkísértük Jeszenszky bárót, aztán a falu felé indultunk.
- Azt az eladó lovat kell megnéznünk a szomszédban, - mondotta Kállay Erzsébet, mikor lekanyarodtunk az országútról.
Kis parasztház udvarán mentünk át. A ház egykedvűen guggolt a sárban. Soká tartott, míg az asszony előkerült. Vámi kell, nincs itthon a gazda. Széket hozott Az istálló ajtaján egy férfi ember ődöngött ki. Köszönt, aztán tornác lépcsőére ült. Időnkint lopva felpillantott ránk és hallgatagon tovább szívta a pipáját. Vajon mit gondolt magában?
Kállay Lenke megszólította.
- Hát nem tudni se jót, se rosszat erről az új rendről, - mondotta a ember szűkszavúan. - Van akinek tetszik, van akinek nem tetszik. Ha igaz, meggondolta magát a kormány, száz holdig meghagyja a földet a gazdáknak és adót se szed érte. Hirtelen lefelé nézett A csizmája orrával ide-oda tiporta a sarat. - Tetszik tudni, mán csak a nagy vagyont veszik el, az igazság miatt. Az országút felől szekérzörgés neszelt át a hűvös levegőn. Kállay Erzsébet arrafelé fordult: Hallottam, hogy már rekvirálják a lovakat meg a szekereket a vörös hadseregnek.
Az ember testtartása hirtelen megváltozott.
Fenyegetően kapta fel a fejét és a hangja sötét és dühös volt:
- Csak azt próbálják meg. Leütöm, aki az enyémhez nyúl.


Április 11-12.
Eötvös Lóránt meghalt. Minden kor komor és kérhetetlen ajtócsapódás a halál, de annak aki magyar, soha szörnyűbb nem lehetett, mint most. Elmenni így, a széttépett rab országból? Elmenni a megalázó aljas emlékkel, nem látva soha többet egy más magyar tavaszt. Nehéz és rossz az élet és talán könnyebb és jobb a halál. De nem most, nem így a mocsárba süllyedő véres roncson, egy nemzet borzasztó alkonyán.
Miért nem adott neki végzete még egy évet legalább, vagy néhány hónapot, hogy látta volna felemelkedni megcsúfolt faját. Egy évet még, egy hónapot neki, aki saját halhatatlanságából szerényen, bőkezűen annyit adott nemzetének.
Gyerek voltam még, mikor tisztelni megtanultam. Atyám tanított, aki barátja volt. Hajdan régen, a régi Pest egy öreg házában, Emich Gusztáv hazafias kis Athenaeum nyomdájának épületében, az Egyetem téren húzódott meg akkoriban az Eggenberger-féle könyvkereskedés. Hoffmann Alfréd volt a cég tulajdonosa és a boltjában, a fellobbanó magyar tudás új könyvei között találkoztak atyám kortársai, akik az osztrák elnyomás után újrateremtették az ébredő ország szellemi életét. Az ernyős függőlámpa világában esténként odasereglő urak vitatkoztak a könyvespolcok tövében. Ott volt közöttük Eötvös Lóránt báró és atyám, Gyulay Pál, Thán Károly, a mester Lotz, Gregus Agost, a festő óriás Székely Bertalan, Tanhoffer Lajos, Jókai Mór, Hampel József és a mineralógus Krenner és olykor benézett az öreg úr maga: Arany János is. Sokan, a magyar Magyarország magvetői, akik elmentek Eötvös Lóránt előtt.
Ő volt az utolsó. Már évek óta elvonultan élt laboratóriumában, az idegen szellem idegen terjesztői között és nem volt köze hozzájuk, akik öt, az emberiség halottját, a proletariátus halottjának nevezik.

Egy firenzei délutánra emlékezem.
Padre Alfani híres laboratóriumában fogadott és megmutatta a messinai földrengésről fölvett szeizmogrammjait.
A kormos hengereken, mint szakadékos vad helyek körvonalainak emelkedései
és zuhanásai látszottak a föld messze rengéseinek kísérteties fehér írásai.
Ezt karmolta ki a tű azon a szörnyű éjszakán, - mondotta az aszott arcú tudós pap,
mialatt tragikus dokumentumait feltárta.
Aztán felém fordult: - Ön magyar?
Ismeri Eötvös Lórántot?
Nagy bámulója vagyok:
Quell uomo é una gloria della nazione ungherese. Dicsősége a magyar nemzetnek...
De akik ma minálunk látszanak és hallatszanak, azt mondják, elmúlt ami magyar,
elmúlt a nemzet és Eötvös Lóránt a proletariátus halottja.
Ravatalánál a forradalmi kormány nevében vörös zászlók alatt, puha kalapban,
szürke kabátban Lukács-Löwinger György népbiztos beszélt.
Az Akadémiát, melynek Eötvös valamikor elnöke volt, eltiltották koporsója mellől,
Berzeviczy Albertnek nem adtak ott helyet.
A magyar tudomány képviseletében vörös jelvénnyel Frölich Izidor elvtárs szónokolt.

Eötvös Lóránt úri magyar ősök, magyar hagyományokat hordozó úri ivadéka volt. De faját búcsúzni nem eresztették hozzá. Csak idegenek szólhattak, az idegen faj, melynek érvényesüléséhez egykor a halott édesatyja, a liberalizmus nagy ideálistája, báró Eötvös József nyitott magyar nagylelkűséggel kaput. Eötvös Lóránt örökségképpen élte tovább atyja liberalizmusának ideáljait.
Milyen összeomlásnak kellett a lelkében végbemennie, hogy ő, a zsidóság támogatója,
pár nappal halála előtt, megcsalódottan, szomorúan odasorozta magát tanúnak a többi későn látó, megrettent magyar liberális mellé és mint azok, kimondotta: "A zsidóság az a métely, ami az országot tönkre teszi" Ők pedig haladó, romboló, kicsinyes gyűlöletet proklamálva az alkotó nagy halhatatlanság felett, mint a proletariátus halottját eltemették azt, aki egy nemzet dicsősége volt.

Április 13.
Virágvasárnap. Tavasz van. Húsvét jön a tavaszon át és ez a Virágvasárnap mégis egészen más, mint volt a többi, mióta visszaemlékezem. Az emberiség évezredes útján sötét, üldözött idők járnak vissza a sírjukból. Mintha lázbetegek rémlátása mesélne. Magyarországon üldözik a keresztények hitét. Fenyegető veszedelmek kószálnak templomaik körül. És Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztos, a vallást cserélgető zsidó rendeletet ad ki, hogy a papság egymás után három vasárnapon át hirdesse a szószékről a hívők előtt, amit ő parancsol.
A falu, a közömbös falu ma nem közömbös. Mintha védené, amit el akarnak tőle venni, utána kap és szinte tüntet.
Nógrád pántlikás viseletében, ingvállasan, hosszú derekú rövid szoknyás, lányok, keszkenős asszonyok mennek fölfelé a hegyoldalon. Mögöttük tódul a férfinép. Elszánt dacosan emelkedik a körmenet. És a hit erején és az imádságon túl, vele megy az emberek lelkében az örök magyar csak azért is! Sokan várnak, az egész falu, még a betegek is. A templomi zászlók lassan inognak, egyre magasabban. Egy emelt kereszt belevillan az égbe.
A napsütéses kis tér feketén nyüzsgött, tarkán virított a templom alatt. Harangoztak. A templomi hidegben tömjénszag érzett? Az oltárnál húsvéti barkát szentelt a pap.

Kállayék mögött belehúzódtam az oratórium homályába. A templom hajóján véges végig lassan tolongott be a nép. Barázdás öreg arcok, olyanok, mintha felemelt kérges, agyondolgozott kezek lennének. Elöl kicsi lányok, kikeményített, elrútított kis figurák álltak sort. Szorosra font hajuk, mint két pántlikás szarv kunkorodott két oldalt a fülük mellett. A zsebkendős imádságos könyv alatt kidüllesztették a hasukat és a szájuk hangtalanul, sebesen mozgott. A túlsó oldalon a fiúk álltak. A mezítlábasok folyton cserélgették a lábukat a hideg kövön, felhúzták, melengették a talpukat a másik lábuk fején. Hátulról megtaszított egyet egy nagyobb fiú. A kicsi visszanézett, de tovább imádkozott és nem nevetett. Még a gyerekek is komolyabbak voltak, mint máskor. Magukba szálltabb embereket még nem láttam együtt soha.
Valahol a magasban lélegzet vesztve vergődött a gregoriánus harmóniákkal a szegény falusi orgona. A mozdulatlan templomi zászlók alól feltörtek az emberi hangok. Egyik magasan járt, a másik mélyen. Hamisan, gyámoltalanul és mégis meghatón szállt az ősi liturgikus dallam, évezredes Virágvasárnapok gyászoló éneke.
"És az Ember Fiát elárulják, hogy megfeszítsék..."
A sokszor hallott szavak most döngve hullottak a szívemre és világosság lett az értelmükből. És éreztem, hogy ez a Virágvasárnap nem emlékezés, de sötét történés. Új Golgotára indul Krisztus itt a földön.

A templomban csak siránkozott tovább a Passzió panaszos, ősrégi dallama.
". . . Arcára köptek, ökleikkel ütötték, mások pedig arcul verték őt, mondván: Találd el Krisztus, kicsoda az, aki téged megütött?"
És mintha egyet gondolt volna a templom, csodálatos borzadásban éreztük mind. Ugyanazok, megint ugyanazok, akik kétezer év előtt ütötték.
"...És mikor vádolták, semmit sem felelt...""...Szinte ijedt kötelességben ismételték az Evangéliumból az énekes hangok a zsidók kiáltását: "Feszítsd, meg! Feszítsd meg!..." És felmorajlott a szózat, mellyel egykor a jeruzsálemi nép vállalta az ítéletet:
"... Az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon..." Egy pillanatra csend lett, mintha az emberek utána néztek volna a szörnyű tehernek, melyet a hangok vittek. Aztán szinte messziről, révedezett vissza a dallam önmagához.
"... és elvitték öt, hogy megfeszítsék..."
Az orgona, mint egy roskatag öreg pásztor összeterelte a nyájat. A hangok összefutottak és a templomi népből olyan kétségbeesetten tört ki, mint ezen a mi magyar földünkön talán soha:
"... Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?"

Sápadt arccal, szívszaggatóan kiáltották az emberek és abban a pillanatban Krisztus minden ember volt és Krisztus szava minden ember szava lett.
Régen elhangzott és mégis ott maradt, mint egy sebesülés. A templomkapu kinyílt a falban és hirtelen, beáradt a külső napsütés. Kifelé pedig áradt az utolsó könyörgés, a magyar katolicizmus százados éneke. Szállt, emelkedett, belevegyült a tavaszba és napkelet ritmusával, napnyugat hitével megostromolta a végtelenség kék egét.
Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk! :
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról, romlott hazánkról,
Ne feledkezzél meg szegény magyarokról...

Április 14.
Mostanában sokszor megtörténik, hogy a gondolatok egyszerre megállnak a fejemben és nem mernek haladni. Olyan ez, mint mikor valaki eltéved sötét éjjel ismeretlen tájon, órákon át nem mer mozdulni. Egy helyben áll. Csak áll a sötétben és várja, hogy talán mégis megvirrad. De nem virrad és a félelem növekszik és elbillen tőle az értelem.
Köröskörül sötétben van egész Magyarország. Akik régen összetartoztunk, már nem tudunk egymásról semmit. A szétszakított ország darabjai külön-külön vonaglanak. Mi történik Erdélyben? A Felföldön, a Délvidéken, a Dunántúl vagy Budapesten? A sötétségből csak összeomlások tébolyító robaja morajlik szüntelen. De hogy hol zuhan és mi omlik, azt nem tudni. Aztán egyszerre lopva hozzák a suttogások a híreket. Az egész ország omlik. Erdélyben és a Délvidéken botoznak az oláhok és a szerbek. A Felföldön megtöltik a börtönöket a csehek. Mindent üldöznek és büntetnek, ami magyar. És mégis jobb ma ott a szörnyű élet, mint a vörös roncson, mert abból lehet feltámadás. Ami pedig itt van, abból, ha folytatódik, csakis halál lehet. Budapesten és a vele szakadt részen akasztani készülnek a zsarnokok.

Az első napon integritást, kenyeret, békét és szabadságot ígértek. Ma csúfolódva nevetnek az integritás felett. Kenyér helyett éhséget adtak. Béke helyett vörös hadsereget. Elvétve már fel-fel hördülnek a megcsaltak. A hazugság mint kormányzati eszköz mindig csak átmenet lehet, utána vagy az igazságnak, vagy a terrornak kell következnie. Igazság jön-e vagy terror? Így már nem tarthat soká!... Hányszor is mondtuk ezt?
Ekkor vettem észre, hogy a tekintetem, mintha naptárba nézne, kinéz a kertbe az ablakon. Mikor otthonról idejöttem, szinte tél volt. Olykor havazott és a tar gallyak feketék voltak a hideg ég alatt. Aztán egy napon, mint egy félre fújt fáklyaláng lobbant fel a domb tetején a hold sarlója és zöld felhők lepték el a bokrokat. Azóta, fiatal lomb lett a zöld felhőkből és túl a dombon a harangláb felett már kerek vörös lámpát emel magának az éjszaka. Sok nap múlt. Annyi idő, hogy közben megtelt a hold...

Április 15-ikére virradó éjjel.
A kályhában leégett a zsarátnok. Sokáig figyeltem. Most már összedűlt. De azért hideg van. Soha se volt még ilyen hideg. És én itt ülök és írok, pedig semmi értelme sincs. Különben mégis... Hiszen nem másnak írok, nem azért, hogy megmaradjon, csak magamnak, hogy könnyebb legyen. Ma este Kiss Károly ide érkezett. A rendőrségről szökött, hogy hírt hozhasson.
Csak most képzelem, vagy már azelőtt is éreztem, hogy így lesz? Valami készülődött felém. És nap-nap után közelebb rémlett elkerülhetetlenül. A többiek esténként a húsvéti ünnepekről beszéltek maguk között. Nem szóltam közbe, kimaradtam a beszédből és ez olyan szomorú és magányos volt, mintha valahogyan kívül állnék és nem tartoznék oda.
Vannak előérzetek. Most már itt sem szabad maradnom. Mindenki alszik... És mégis jön valami. Abból jön, ami már elmaradt Messze magam mögött hagyott régi önmagam jött utánam futva, lihegő, névtelen gyerekkínnal. És egyszerre utolért és nem volt többé mögöttem, már én voltam a régi, szegény gyerek, aki ha bajban van, ha bántják, ha beteg, hátra csukló fejjel hívja az anyját. Őt hívtam nagy magányos nyomorúságomban, az egyetlent, akinek a fájdalmam jobban fáj, mint nekem.

Az ablakrácson át most egy ideig a holdat kellett néznem.
Úgy ugatnak a falusi kutyák! Össze akarom szedni az eszemet. Talán fel tudom írni, ami történt. Magyarország minden talpalatnyi földjén hontalan és üldözött ma, aki magyar.
És aki küzdeni mert ellenük, annak az életét kiadják aljas vértszaglászó kopóiknak.
Én küzdöttem ellenük és most kiadták az életemet.

Egy Mikulik nevű félszemű terroristának soroztak a munkakörébe, akit Cyclopsnak hívnak a többiek.
Soha se hallottam eddig róla.
Állítólag Mátyásföldön harácsol, és a repülőtelepnek a teljhatalmú diktátora.
Szamuelly azt mondta róla:
Olyan kegyetlen, hogy ellene még ő sem tehet semmit.
Ezt a félszemű emberállatot bízták meg, hogy végezzen velem.
Ő maga mondta:
"El kell tennem láb alól És mostantól kezdve az életem attól függ,
el bírom-e kerülni vagy találkozom-e vele? ...
Kívüle egy másik is kerestet.
Annak se hallottam eddig a nevét.
Az újonnan felállított politikai nyomozó osztálynak a főnöke, Szamuelly barátja.

Corvin Ottónak hívják,
de az igazi neve Klein.
Egy púpos kis zsidó.
Ezelőtt bankhivatalnok volt. Keresnek... Csodálatos kínlódást okoz ez a gondolat.
Lassan csúful egy kéz tapogat az ember körül és meg akarja fogni...

Most már eszembe jut, ez rémlik szüntelen, mióta Kiss Károly elmondta. Hű barát. Milyen sápadt volt és nem nézett reám és egészen halkan beszélt.
Mikor Kiss Károly kocsija megállt át oszlopos aláhajtó alatt, Kállay Lenke messziről kiáltotta felé:
- Jó hírt hozott?
- Majd ha egyedül leszünk. - És mikor senki se hallhatta, elmondta, milyen hírt hozott.
Világosan emlékszem, hogy bólintottam és csodálkoztam, hogy bólintok.
Anyámat kihallgatták... Nyolc fegyveres vörös katona állta körül a hűvösvölgyi házat. Közben a detektívek külön-külön vallattak odabenn mindenkit. Két óra hosszat tartott. Fenyegetődztek, mondták, hogy a tagadás hiába való, már nyomon vannak, úgyis tudják, hol vagyok.

Anyám a kis levelet mutatta, amelyet utolsó este írtam. Mondta, hogy a Dunántúlról jött hozzá. Egyebet nem tud rólam. Nyugodtnak látszott akkor is. Olyan, fölényesen nézett a vallatóira, hogy egyszerre nem merték többé elvtársnőnek szólítani. Levették a kalapjukat és fedetlen fővel beszéltek vele. Mikor elmentek, Mária testvérem a szobájában találta Anyámat a dívány szegletében. Akkor már egészen görnyedten ült és sírt. Az asztalán padig ott feküdt a nevemre szóló elfogatási parancs. - Nem tudom nézni, - mondotta - tedd el onnan, hogy ne lássam.
Egy könnytelen belső zokogás vonaglott át a mellemen. A többiek nem vették észre. Láttam az arcukon, hagy egészen természetesnek találnak.
A testvéreimet is vallatták. Verát, aki annyit dolgozott velem ellenforradalmár szövetségünkben és Gézát is. A rendőrségre idézték őket. Kiss Károlyt elfogták. Egy Juhász nevezetű zsidó szörnyeteg elé került. Ez volt a nyomozócsoport főnöke. A többiek is ilyenek voltak. Piszok, zűrzavar, rendetlenség és csupa zsidó.
Irtóztam tőlük - mondotta, - és egy őrizetlen pillanatban megszöktem. Aztán nevetett világos, tiszta nevetéssel, mint a csínytevő fiúk. Én is nevettem, de azért borzasztóan fájt a szívem. Egyszerre eszembe jutott: Ha Anyámat tartóztatnák le helyettem? Vagy valaki mást... Hirtelen lódulásokkal forogni kezdett a szoba.
- Haza megyek Jelentkezem...

Mind rám támadtak. magyarázták, hogy őrültség lenne, senkinek se lesz bántódása miattam.
- Erre a házra is csak bajt hozok... Kerestem a szavakat, hogy bocsánatot kérjek. A többiek ezalatt helyettem tervezték, hova szökjem? Csak akkor kezdtem megint figyelni, mikor hallottam, hogy a családom azt kívánja, menjek külföldre.
- Balassagyarmaton át... Ez megütötte a fülemet. Kállay Erzsébet mondta, hogy így jó lesz. Huszár Aladár bizonyosan átsegít majd az Ipolyon.
Kállay Lenkének eszébe jutott, hogy a cselédségnek nem szabad tudnia, hová megyek. Aszód felé utazzam, mintha Pestre mennék, onnan forduljak vissza Balassagyarmatnak. Mondhatatlan irtózást éreztem. A vörös zászlós aszódi állomás, a kövér politikai megbízott, a hegedűs és az internacionálé.
A peronon egy pad áll a fal mellett. Ott fogok ülni reggel héttől délután ötig. Az emberek pedig rám nézhetnek és nem rejthetem el előlük az arcomat.

Mióta magamra maradtam, már többször eszembe jutott ez. Egy percre az ablak üvegjéhez támasztottam a homlokomat. Sima és hideg volt. Ha nincsen más, az ablaküveg is tud olyan jó lenni, mint egy hűvös kéz.
Az órára néztem. Megállt. Este elfelejtettem felhúzni. Egy kocsi zörgött lenn a kert alján, valahol a vendégház körül. Ez viszi Kiss Károlyt a vasútra. Holnap ugyanebben az órában visz el majd engem is. Egyedül megyek. Nem fogadtam el a kíséretét. A sorsomból nem szabad adnom másoknak. Ha velem tartóztatnák le, magammal rántanám a szerencsétlenségbe. Menjen, ha lehet békével. Szökjék szabadon, hálám kísérni fogja. Életemben eddig több barátsággal nem volt hozzám senki se.

Április 15-16.
Az utolsó berceli nap. Mintha egy kéz nyúlt volna a friss képbe és eltörölte volna. Csak itt-ott hagyott meg belőle egy darabot. Reggel sütött a nap a füvön az ablakom alatt. És hűvös aranyába belehempergett a fehér Krampusz kutya.

Egyszerre délután lett. A nap már nem sütött az égen. Az aranyozott fali órában egykedvűen súrlódtak a kalászok. Vajon hány szem van meg benne a számomra?
A fiatal Kállay György elment Jeszenszky báróért. Ő bizonyosan tudna valami tanácsot adni. Mikor elmondták neki, mi történt. Jó emberi megértés volta tekintetében. Írt számomra ajánló levelet az elűzött aszódi szolgabíróhoz és magához vette a feljegyzéseimet: - Majd eldugom a kéménykürtőbe. Talán csak nem akadnak rá...
Túl a kerten, a dombok élén, mint egy füstölgő kis játék húzódott el ekkor az aszódi vonat. Ráeszméltem: ez a vonat kísértett egész nap a gondolataim mögött.

Most már elmúlt. Ma még nem érkeztek meg a nyomozók. Holnap pedig már nem találnak.
- Ezóta beért volna a kocsi az állomásról, - mondotta Lenke. - Ők is ugyanazt gondolták. Autó tülkölt az országúton. Kállay Béniné felpillantott a hímzéséről: - Rossz álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy egy nagy automobil állt meg a ház előtt és detektívek szálltak ki belőle.
A kert előtt már elzúgott a gépkocsi, de a lehetőség keservesen velünk maradt. Most már szüntelenül arra kellett gondolnom, bár múlnék az idő. Bár ne lennék itt, hogy bajt ne hozzak azokra, akik jók voltak hozzám. Erről mondtam valami szánalmas szót, mikor elbúcsúztam: - Köszönöm és bocsássanak meg. Apor Henriette ideadta a gyufáit. Néhány szál volt az egész, mégis kincs, mert a házban régen nem volt gyufa. Erzsébet lekísért a szobámba. Aztán egyedül maradtam:

Addig soha se tudtam, milyen egyedül van az ember a világon. Mindenki magának, egészen egyedül. A lelkem halálsejtelemmel volt tele. És azokra kellett gondolom, akiket meghalni láttam. Csodálatosan érteni kezdtem őket, akiknek mindent maguknak kell a halállal elintézniük. Hiába fogják a kezüket, hiába igazítják a párnájukat, hiába virrasztanak velük. És az én kezemet még csak nem is fogta senki és nem virrasztott velem senki sem.
Esni kezdett az eső, mintha valaki nekidőlt volna a ház falának és teli sírta volna az ablakot. Kis cseppek peregtek a sötéten. A márciusi éjszakán is esett az eső és mennem kellett otthonról és az utcák üvöltötték: "Éljen a proletárdiktatúra!" A szavak hozták magukkal az akkori órákat. Megint csak az eső, a kitaszítottság és az elhagyatottság volt velem és előttem egy bosszúálló sötét világ. Behunytam a szememet. Ha meg tudnék szökni önmagamtól.
Néhány percig alhattam hánykolódó, nyugtalan álommal. Aztán mintha megráztak volna, felugrottam. Oktalan sietséggel Öltözni kezdtem a gyertyafénynél.
Odakint még sötét volt és lassan nyílt a szobám ajtaja.
A félhomályban Kállay Erzsébet állt a küszöbön. Búcsúzni jött, ez jól esett.
Aztán megfogtuk egymás kezét:
Isten veled.

Mikor a kastély nagy kapuja kinyílt előttem, kíméletlen lucskos hideg csapott az arcomba. Visszahőköltem. Az éjszaka mint vizes, fekete fal meredt elém.
Ennek a falnak kellett neki mennem. Egy pillanatra még éreztem, hogy valaki utánam néz.
Ez is elmúlt. A kapu döngve becsukódott és ez olyasmi volt,
mintha a világon valamennyi kapu becsukódott volna és én kívül lennék mindenen,
hontalan, otthontalan, koldus földönfutó.

Egyre mélyebben fúrtam bele magamat a lucskos fekete falba.
Gyalog mentem le a kerten át az istálló felé. A kocsi várakozott reám.
A kerekek körül freccsent a sár. Az eső végigcsorgott
a vállamon és a térdemen hirtelen áztatta át a ruhát. Lucskos országúton virradt.
Csak az út futott velem, de előttem minden kapu csukva volt.
Ki fog-e nyílni valamelyik, vagy így marad?

A galgagutai állomásról sötét, hideg kis vonat vitt tovább a didergő derengésen át. Közben talán el is aludtam. Az utolsó nagy lódulásra emlékezem. Aszód!... Minden az eszembe jutott. A peronon mállott szemét feküdt a vízben. Egy vagon falán embersárral festett iromba betűk látszottak: Halál a burzsujokra! Az állomás még piszkosabb volt, mint a múltkor. És a korai óra dacára csoportba bujt, ötös zászlós küldöttségek várakoztak. Álmos, szomorú emberek. A kijáratnál mondta az egyik, hogy toborzó gyűlés lesz. Pestről jönnek az elvtársak szónokolni. Már jelezték is a különvonatot. Hirtelen fejvesztett sietség fogott el. Ekkor vettem észre, hogy a berceli útravalót valaki kihúzta a hónom alól. Mindegy. A táskám már a ruhatárban volt, menten a város felé. A javítóintézeten, mint egy ázott húsdarab fityegett a vörös zászló. Amott is sok zászló. A falakra idegenszerű nagy plakátok tapadtak. Mint összegomolyodott belek csavarodtak rajtuk a vonalak. Mikor jobban odanéztem a bélcsavarodások közül ijesztő katonák, tehénszerű, terhes óriásasszonyok, halálfejek, övig mezítelen véres munkások alakja rémlett elő. "Be a vörös hadseregbe!..." Meghalt az alkohol!"... Fegyverbe proletár!"
Fáradtságomon át ijesztőnek látszott minden. A görcsös csupasz utcafák úgy álltak sort, mintha akasztásra vártak volna. A vörössel bevont szónoki emelvény, a piac közepén, az ólomszínű ég alatt olyan volt, mint egy vesztőhely. A házak gonoszul figyeltek és fintorgatták magukat. Az utcákban szélesen terült el a sár. Mint egy undorító fekete kása terpeszkedett és csakis a házfalak tartották össze medrében. Ha félre tolták volna valamelyiket, a nyíláson szétfolyt volna a sár az egész táj felett.

És itt emberek élnek! A förtelmes plakátszörnyek között csak vonszolják magukat süppedve, megadóan a fekete csatakban. Semmi sem lázad, minden fuldoklik: Túl a várason sem lázad, túl is fuldoklik az egész.
Egy kocsin városi kabátban, sportsapkás zsidó állt. Megállította a kocsit és intett. Két munkás formájú ember futott hozzá. A piac irányába mutatott és rendelkezett. Az emberek engedelmesen hallgatták.
A bolsevizmus szervezett rothadás... Nem gondolhattam végig. A sportsapkás rám nézett. Ahogy a tekintete hozzám ért, nyilallást éreztem az arcomon. Még egyszer visszafordult, mintha ismerne. Bennem is felrémlett, valahol már láttam azt a puha arcot, puha duzzadt ajkat, puha nagy füleket. Talán Budapesten egy bankház rácsos pultja mögött hajlongott előttem ez a puha arc, amely olyan szétfolyó, zsíros, sötét volt mintha a sárból jött volna elő. Már nem látszott, egy földszintes ház előtt temérdek vöröskatona ácsorgott. Vörös szalagos tányérsapka volt a fejükön, vörössel kihányt oroszos szabású zubbonyt viseltek. Ez az embercsoport nyugtalanítóan és idegenszerűen hatott. Ezek nem voltak többé magyar katonák. Ellenségek voltak. Egy idegen hatalom fegyveres szolgái, a mi feloszlatott hadseregünknek rettenetes lárvája. A vörös hadsereg! ... Magyar honvédek, magyar huszárok, hát azért kergettek szét benneteket... Ekkor láttam először a szovjet vörös gárdáját.

A katonák mögött rendeletek és parancsok tapadtak a falon. A kapu tárva volt. A nagy udvaron gépfegyverek meredtek. Néhány lépéssel odébb egy asszony állt a gyalogjárón és a nyitott ablakon át befelé beszélt. Közben bizalmatlanul hátra pislogatott. Hallottam a sóhajtását. Aki ma bizalmatlanul néz maga mögé, aki sóhajt, attól nem kell tartani. Hozzá szegődtem: - Sárkány főszolgabíró?
- Az a kapu. - Az asszony egyszerre megijedt és odébb surrant Egy alacsony házba nyitottam be.
- Nem, a szolgabíró elvtárs nincs itt, elutazott. Mintha hirtelen süppedt volna lábam alatt a küszöb. Mitévő legyek? Kérni kezdtem, hogy eresszenek be. Messziről jöttem, fáradt vagyok. Semmi se használt. - Egy üzenetet hoztam. Ekkor beeresztettek. Kora reggel volt. Soká kellett várnom. Aztán Sárkány főszolgabíró felesége jött be az ajtón. Mialatt Jeszenszky báró levelét olvasta, egyre izgatottabb lett. - Hát akkor... ezért... Ma reggel egy hölgyet és egy urat kerestek itt a vörösek.
Kiss Károlyra kellett gondolnom. Lehetséges, hogy kettőnket kerestek volna - Itt nem maradhat - mondotta Sárkányné. Figyelik a házat. És Pestről jön Bokányi, szónokolni fog a piacon. Újságírók kísérik. Ide szállásolják őket, azok amúgy is fölismernék. Egyre sápadtabb lett. Nem, itt nem maradhat - és tanácsolta, utazzam odébb a következő vonattal Hatvan felé.

Az életösztön lázadhatott bennem, mert magam is meghökkentem, milyen visszautasítóan feleltem: - Az olyan lenne, mintha a fegyház torkába rohannék. Miért küldenek egyre közelebb Pest felé, hiszen a vonaton ismerhetnek rám legkönnyebben.
- Itt nincs biztonságban egy percig sem.
- Ha kocsit lehetne szerezni, - mondottam. Egyszerre eszembe jutott: Ikladra mehetnék, Ráday grófnéhoz.
Sárkányné bólintott és sebesen kiment. Mennyi idő múlt közben, nem tudom. Megint ott volt és mondta, készüljek, mert lesz kocsi. Borzasztóan fáztam. Egy kis teát kértem. Aztán haboztam. Nem jutott eszembe, hogyan kellene mondanom. Néhány szál gyufát szeretnék. Sietve mindent adott. Hamar... hamar... Valaki felrántotta az ajtót. Egy öreg hölgy állt a küszöbön. �"lomszürke volt az arca és a két kezével a fejéhez kapott. - Már késő! A vörösek elvették a kocsit.
Mégis kimentem. A szekér mellett három katona állt. Az egyiknek pénzt nyomtam a markába. Lopva megnézte, hogy a többiek ne lássák.

Kérleltem őket, engednék meg. Csak ide a szomszédba. Félóra se kell, megint visszaküldöm... Ezalatt az emberek maguk között tanakodtak, hirtelen felkapaszkodtam a szekérre. A kocsis a lovak közé csapott. - Az állomásra! A poggyászomért!
A katonák valami durvaságot kiabáltak utánunk, de a kerékzörgés elnyelte. Híg trágya nyomai látszottak a szekéren, ganéjdarabkák ugráltak a saroglyában, a többit most szórhatták ki belőle. A fenékdeszkán nagy lyuk volt. A lyukon át láttam, ahogy alattam az út visszafelé futott. Borzadást éreztem. Még egyszer át kell mennem ezen a vesztőhelyen, az egész városon.
A pályaudvaron hirtelen kikaptam a táskámat. Gyorsan! Hajtson! Ekkor került megint elém a sárképű sportsapkás ember. - Hamar! A kocsis vissza nézett rám, paraszt eszével mintha megértett volna. Nekieresztette a gyeplőt és a rázós kis szekér ugrálva nyargalt át a sártengeren. A puhaarcú utánam fordult. Már letértünk egy mellékutcába. Sebesen tűntek a megtorpant házak, bezárt kis boltok. Az ablakokból csodálkozóan hajoltak ki emberfejek. Feltünő lehettem városiasan öltözve, a trágyás szekéren. Szemközt autók jöttek. Autókon most már csak zsidókat látni. Valószínűleg budapesti agitátoruk. Szinte ösztönösen az arcom elé kaptam a zsebkendőmet. A házak ritkultak. Szép régi barokk kastély alatt vitt el az országút. A körvonalai egy pillanatra kibukkantak a park fái között a szürke égen. Egyetlen szépség a sár sivatagában:

Öngyilkos lett, aki itt lakott, - dörmögte a kocsis és ostorával a kastély irányába szúrt.
Aztán lecsapott vele a lovak közé. A szekéren keresztbe vetett deszkaülés ide-oda ugrált a rázástól. Megfogództam a saroglya szélébe és előrehajoltam.
- Ki lakott itt?
- Olyan nevelőintézetet tettek ide jó szívből a Podmaniczky bárók.
Kis kisasszonykákat tanítottak benne.
Kérdeztem, nógattam az embert.
- Hát tetszik tudni, - mondotta fontolgatva, most, hogy ez az új rend lett, lejött egy elvtárs.
Nem volt több tizenöt évesnél, meg aztán zsidó is volt az istenadta.
A piacon szavalta az iskolás gyerekeknek.

Megint biztatni kezdtem.?
- Restellem, - dünnyögte az ember, - de már tessék megbocsátani,
hangosan a téren elmondta az az éretlen kutyakölyök, hogy hogyan lesz a gyerek.
Meg, hogy nem kell szót fogadni senki szülőjének.
És azt is mondta, hogy nem baj, ha a lányok megbotlanak, csak a csuhásak találták ki,
hogy bűn az olyasmi.
Nincsen fattyú ezentúl, az állam gondol velük. - Hátratolta a kalapját és egy nagyot köpött.
- A mindenségit neki!

Se Isten se becsület.
Itt a nevelőintézetben is ugyanazt mondta, mint a piacon.
Még biztatta is a kis kisasszonykákat, hogy csak szeretkezzenek bátran a diákokkal.
Képet is mutatott nekik, hogy hogyan kell csinálni.
Az igazgatónő csak sírt és tördelte a kezét. Végül is elemésztette magát.
Zökkent a szekér. Valami mintha, bennem is zökkent volna. Lefelé néztem.
A korhadt fenékdeszka tátongásán át leláttam az útra.
A föld most is visszafelé futott a kocsi alatt, sebesen futott.
Aztán egyszerre nem volt többé körülöttem város.
A vesztőhely elmaradt.

Az eső megint esni kezdett, de mit bántam én. Szabad szél fújt a földek felett.
És akik szembejöttek, szekeres, gyalogos parasztnép, mások voltak, mint azok odabenn.
Falu látszott, földszintes udvarház, virágos kert.
A kocsi befordult az ikladi udvarba. Hirtelen jött.
Egy leány rohant felém a tornácon:
Nincsenek itthon! Mióta Aszódra bevitték a gróf úrékat, nem eresztik őket haza.
Úgy fáztam és olyan fáradt voltam: - Talán mégis itt maradhatnék egy kicsikéig.
Csak a balassagyarmati vonatig.
- Ne tessék - mondotta a leány ijedten. Mindjárt itt lesznek a kommunisták.
Az aszódi Lloyd-gyárból jönnek ki rekvirálni.
- Persze, nincs is semmi értelme... És egyszerre eszembe jutott, milyen nagyot döngött hajnalban a berceli kapu. Mind becsapódott akkor. Valamennyi.
- Menjünk hát, - mondottam a kocsisnak.

A leány hirtelen magára eszmélt: - Oda tessék menni, az őrházba. Ott bevárhatja a vonatot. Jó ember Nagy bácsi, az őr, megengedi. Még arról is mondott valamit, majd hoz át egy kis ebédet, ha a kommunisták elmentek.
Az őrház túl az úton, a sínek mentén bújt meg az esőben a nagy öreg fák alatt. Egy tyúkól, kevés ölbe rakott fa, kis kert, furfangos apró virágágyak. Csíkos vasutas zubbonyban, magas növésű öregedő ember jött felém. Szolgálati sapkájához nyúlt és kérdezte, mit akarok? Az iroda zárva van . A vonat csak öt órakor indul.
Ez is el fog küldeni. Megint éreztem, hogy menynyire fáradt vagyok. Az eső átáztatott, az éhség kínozott. Lassan mondtam ki a szavakat, hogy időt nyerjek és egy kicsikét még tető alatt maradhassak és egy darabig még hihessem, hogy nem kell odébb mennem. De az ember nem küldött odébb. Vállat vont: Hiszen itt maradhat, ha éppen akarja. Valami kényelmes helye ugyan nem lesz.

Nevetni tudtam volna örömömben, hangosan nevetni. Az öreg vasúti őr jósága végtelennek tetszett. Itt maradhatok és még mentegetődzik is. Fátyol futotta el a szememet a meghatottságtól. Kényelem? Ő nem tudja, milyen királyi kényelmet ad. Egy zug, amelyikben úgy húzhatja meg magát az ember, hogy ne lássák, egy szeglet, amelyből nem küldik odébb, egy lóca, amelyikre nem zuhog az eső és amelyiken ülni szabad.
Az asszony is odajött. Jó arcú, törődött, koravén asszonyka. Hívott, mennék be a szobába. Letörölte a kötényével a széket. Kisvártatva hallatszott, hogy fát hasogat a konyhán. Mikor a tűz erőre kapott, kinyitotta az ajtót és beeresztette a meleget.

Meleg... lassan ért hozzám és ez is meghatott. Eleinte nem gondoltam semmire. Jó volt. Csak lassanként vettem észre magam körül a dolgokat. Az alacsony mennyezet alatt, a tornyosra vetett ágy felett, cifra keretben egy mondat függött a szentírásból. Sokszor elolvastam a hosszú órák közben és még se bírok rá emlékezni. Olajnyomatok, családi képek is függtek a falon. Mereven ülő nők, kifent bajuszú merev férfiak. A háromfiókos komód szekrényen lombfűrészkosárka állt. Mindennek meleg, vörhenyes színe volt. Vörös kendő lógott függönynek a kicsi ablakon.
Ahogy a kemény faszéken kuporodtam, lassanként sajátságosan ismerősen kezdett hatni az őrházikó, a szoba és az avult szegény holmi. Mintha már jártam volna itt. De akkor más tájon állt a ház. Messze, lenn a Karszton, kiégett sziklák felett, vad hegyeken és én fiatal voltam. És első regényemet írtam:
"Emberek a kövek között". Két alagút között állt az a másik ház, amelynek egykor a művészetem ifjúságát adtam oda. És egyszerre babonásan kezdtem hinni, hogy nincsen véletlen és még a kicsi őrházak is vissza tudják adni, ha az ember szeretetet ad nekik.

Megakadt a szemem. Eddig nem vettem észre. Falinaptár függött a meszelt falon, a vörhenyes homályban: 1919 április 16. Ez visszarántott. Az országúton kocsik közeledtek Aszód felől. A rablott hintókban gyanús külsejű emberek ültek és prémes bundában zsidók. Valamennyien behajtottak a Ráday-kastély udvarába. Kilestem a vörös kartonfüggöny mögül. Lármázva mentek be a házba. Már minden az övék volt... És a kastély kertre nyíló ablakai meredt csodálkozással bámultak maguk elé, mintha nem értenék, hogy mi történik mögöttük.
Órák múltak.

A Ráday-udvarban pakoltak a kocsikon a kommunisták,
vitték magukkal, amire kedvük volt.

Egészen csendben ültem a szobában és néztem ki az ablakon.
Ha nesz hallatszott, visszahúzódtam, megint kinéztem.
Dél felé járhatott az idő, mikor Aszódról egy hajtány futott be.
Több hang parancsolgatott a kis irodában.
Lépések jártak a ház körül.
És mindennek más jelentősége volt, mint azelőtt. Visszafojtottam a lélegzetemet.
Elmentek.
Megint csend lett. A konyhában elkészült az ebéd. Főtt burgonya szaga érzett.
Nagyon éhes voltam.
Az asszony megkínált. De olyan kevés volt a mázos zöld cseréptálban.
- Nem, köszönöm, még korán van...

Később átüzent a leány a Ráday-kastélyból, a kommunisták mindent megettek, mindent elvittek, amit a konyhán meg a kamrában találtak. Nem küldhet ebédet, de írjam fel a nevemet, hogy a grófnénak megmondja, ha, majd hazaeresztik. Az öreg asszony letépte a naptár lapját és mondta, hogy arra írhatok. Ekkor jutott eszembe a név, melyet Kállay Erzsébet választott számomra, hogy elrejtőzzem mögötte, ha Balassagyarmatra érkezem Földváry Erzsébet. Többször megismételtem magamban. Furcsa és ezentúl így fognak szólítani és ez lesz a nevem. De azért nem írtam oda. Az asszony nem figyelt rám. Jött, ment, mint egy szürke hangya dolgozott a házban. Rendbe tette a konyháját, aztán leakasztotta a vörös függönyt az ablakról. Mosni kezdte az üvegeket.

Az eső elállt. Langyos szél kergette a felhőket. Fütyült, sivalkodott és a házban finoman, szüntelen zöngtek a jelzőharangok. Az őr bejött. Kormos kis jelzőzászlót sodorgatott a kezében és a kommunistákról mondott valamit az asszonynak: Ha még így tart egy darabig, mindent elhordanak a kastélyból. Hozzám is szólt. Mesélni kezdte, hogyan volt, mikor híre jött, hogy Ráday grófot elfogták az aszódiak. - Az utcán kellett neki a zsidók automobilját mosni, - mondotta az ember sötéten, - de megadta nekik. Feltűrte az ingujját és odaparancsolta a gazembereket, - ide nézzetek! - azt mondta nekik, tanuljátok meg, hogyan kell az ilyesmit tisztára takarítani. - Halkan nevetni kezdett. Gyönyörködött a históriájában. De aztán kaszát is fogtak ám az ikladiak. Két szomszéd falu is velük ment. Hat lóval akarták visszahozni a gróf úrékat, mert a három falu mindegyike kikötötte, hogy legalább két lovat foghassanak a kocsijuk elé...
Az ember már nem volt ott. Kinn az ablak előtt mozgott a sapkája. A kezében jelzőtárcsát emelt. Csörömpölve nehéz tehervonat tolódott el a síneken. Vörös szalagos katonák álltak rajta és lekiabáltak elmenőben. A fekete kocsikon fehér krétafirkálások húzódtak. Éljen Kun Béla! Éljen a vörös hadsereg!

- Csirkefogók, fegyvert szállítanak, - dörmögte az ember, mikor ismét bejött. Hát még az aszódi direktórium! Csupa kegyetlen zsidólegény. Remegve élnek az emberek. Éjjel sincs nyugta a lakosságnak. A háború alatt a sok szökevény cseh katonát ott dédelgették a repülő gyárban. Most ők a legnagyobb kommunista hősök. Azok rabolnak legtöbbet. Keserűen, elégedetlenül nézett maga elé. - De majd lesz még másként is. Hiába fizetnek a sok értéktelen bankóval. Minket nem vesznek meg. Mi, vasutasok is szólunk majd valamit.
Az irodában megint csöngeni kezdett a telefon. A távolság felett repülve jött jelzés. Aszód szólt át a huzalokon. A vonatom... Hirtelen megszűnt tagjaimban a zsibbadt nyugalom. Mikor ki kellett mennem a kis házból, olyan érzésem támadt, mintha az arcomról kendőt rántottak volna le. Szinte kínzott a fedetlenség.
A vonat lassan sustorogva közeledett. A vagonok tetején alakok ültek, alakok lógtak a lépcsőkön, még az ütközőkön is. Fel akartam kapaszkodni:

Visszalöktek. Odébb futottam, de az ajtók nem nyíltak. Belülről feszítették zsúfolódva az emberek. Megint futottam és magamban beszéltem: akárhogyan, akárhol is. Egy kilincs vergődött a kezem alatt. A vonat indult. Mi lesz belőlem, ha lemaradok? ... Az őr segített. Végre, de ládák, kofferek tömték el az ajtó torkát. Valaki előre taszított, valaki húzott fölfelé. A táskám a hátamra esett. Aztán nem lehetett többé mozdulnom és a vonat vitt magával.
Forgalomból kivett régi kocsi volt, amelybe szálltam. Betört ablakain jegesen fújt át a szél. Kis peronján szorongtak az emberek. Asszonyok, katonák, egy tiszt, egy kövér piszkos ember. Közéjük ékelődve, fél lábon álltam, több hely nem volt. Meleg, emberszagú közelségük szinte emelve tartott. De abban a pillanatban még az is szerencsének rémlett. A jegyet a vonaton kellett megváltanom. Szakszervezeti igazolványt kértek... Most mindjárt le fognak kergetni innen. Közben úgy tettem, mintha a táskámban keresgélnék. A tiszt, aki mellettem szorongott, odaszólt a vonatvezetőnek és valami írást mutatott:

- Állítson ki két személyre jegyet. A kalauz elment, megint jött, a tiszt zsebre vágta a kettőnk jegyét. Kifizettem az árát. Ő is Balassagyarmatra utazott. Egyszerre két lábon álltam, azon vettem észre, hogy lazult a zsúfoltság. A kis állomásokon le-leszállt valaki és új utas nem jött, Mar az előttünk döcögő kocsi ablakos peronjára is át lehetett látni. Prémes kabátban egy fiatal férfi cigarettázott odaát. Puha kalap volt a fején és az arca piros volt a hidegtől. Egy darabig szórakozottan néztem ezt az embert. Egyszerre minden ok nélkül kényelmetlen érzésem támadt... Már nem akartam volna látni és mintegy kényszerben mégis oda kellett néznem. Homályos nyugtalanságom egyre elviselhetetlenebb lett. Haragudtam magamra, képzelődés... De hátha engem keres az az ember?
A galgagutai állomásra értünk. Tizenkét órával azelőtt, hajnalban ugyanonnan indultam el. Hogy elfáradtam azóta. A túlsó kocsi üvegezett peronjának hirtelen kinyílt az ajtaja. A prémgalléros ember leugrott a töltésre és az állomás felé indult. Engem keres! Olyan erősen érzem ezt, mintha valaki mondta volna. Bercelre megy és nem talál. Határtalan öröm fogott el: Csak erre felé kellett volna fordulnia. Jó estét elvtárs! Szerencsés utat. Mindenféle bolond szójutott az eszembe és fintorgatni szerettem volna az arcomat.

Utasok tolongtak el mellettem. Többen leszálltak. Az ajtó nyitva maradt és a beáramló hideg észre térített. Ostobaság... Hátat fordítottam az ajtónak. A szántások és zöldellő táblák mögött messziről kanyargott a gyalogösvény. Az ösvényen egy kis lány himbálta magát. Feje körül lobogtak a piros pántlikák. A szél a szemembe vágódott. Visszafordultam. Hirtelen döngést éreztem a mellemben. A rövidbundás ember ott állt a nyitott ajtó előtt és összehúzott szemmel rám nézett. Állát a hüvelyk- és mutatóujja nyergébe támasztotta és oldalt billentette a fejét, mintha keresne valamit az arcomon. Most... Megint éreztem a döngést a mellemben. És minden csepp vér leszaladt az arcomból. Szinte a fájdalomig elsápadtam. Nem öntudatból, ösztönből talán, hogy védekezzem, visszafordultam a túlsó ablak felé. De a táj nem látszott. Összefutottak a színek.
Meddig tartott?
Csak azt tudom,
hogy olyasmit éreztem, mintha a homlokom mögött valami elájult volna.
A pillanatok megsűrűsödtek és zuhanva hullottak egy kongó ürességbe.
Úgy éreztem, mintha velük zuhantam volna én is. Istenem, meddig tart még?
Markolja hát meg a vállamat, ha akarja, tartóztasson le, tegyen valamit,
de ne folytatódjék így tovább.
Biztatni kezdtem magamat.
Hízelegtem, könyörögtem magamnak, hogy színleljem hát a bátorságot.
Hiszen most már úgy is mindegy.
Legalább ne vegyék észre a gazemberek, hogy félek.
Felegyenesedtem, amennyire csak bírtam és félre húztam a szám, mintha mosolyognék.

A vonat meglódult és a lódulás becsapta az ajtót. Lehetséges-e? Egy pillanatra a szabadulás féktelen gyönyörűségét éreztem a tagjaimban. Fellélegzettem. A gondolataimmal szidtam és dédelgettem magamat. Szegény bolond, hogy is lehet így képzelődni... De aztán tántorogni kezdett körülöttem az egész kocsi. Mellettem egy kis utazóládán ott ült a prémkabátos ember. Felhúzott térddel ült, mint egy gonosz manó.
Az állam remegett. Soha nem érzett félelemmel félni kezdtem és a hideg dacára verejték gyöngyözött ki a halántékomon. De azért egyenesen tartottam a fejemet és úgy tettem, mintha mosolyognék.
A lehetőségek vadul hajszolták egymást a fejemben. Ha elfognak, senki sem fog tudni a sorsomról. És az a félszemű, akinek kiadtak, simán eltétet láb alól. Anyám nem tudja, hogy úton vagyok, Kállayék, akiktől elmentem, Huszárék, akik nem várnak, senki sem fogja tudni, ha meg nem érkezem.
A budapesti foglyokra rá lehet terelni az antantmissziók szemét, de ha most itt hurokra kerülök, senki se fog keresni és mire keresnének majd...
Az ember még mindig a ládán ül. Cigarettát sodort magának, fújta a füstöt és időnként felnézett rám. Sohasem fogom elfelejteni a szemét.
Kövesden utasok szálltak fel. Megint sokan voltunk a kis peronon. Két férfi aki vörös gombot viselt kabáthajtókáján, hangosan lelkesült a forradalomért:
- Csakhogy megértük! Látszott rajtuk, hogy ijedtükben beszéltek. Az ember a ládán bólongatott. Megvetést éreztem.

Ezek mind magyarok voltak és odaadták magukat az idegeneknek. Szennyes és aljas volt az egész. Lázadó gőg csapott a fejembe. Elfogatni magam ilyenektől. Így nyomorultul, anélkül, hogy tennék valamit magamért, hogy megkísérelném a menekülést. Bevárni a sorsot, mint egy nyomorék, aki mozdulni nem tud. Egyszerre elviselhetetlen szégyennek rémlett a mozdulatlanságom. Felmarkoltam a táskámat és az emberek között becsúsztam a szomszédos szakasz ajtaján. A fülkében is zsúfolva álltak az utasok az ülések közt. Mellettem egy ember szorongott a padon. Homályosan emlékszem az arcára Gyér szőke bajusza volt és vizes kék szeme tétovázva tapogatódzott. Jegyzőkönyvébe firkált, kitépte a lapot, megint irkált. Aztán már nem figyeltem oda. A rövidbundás, aki odakinn ült a peronon, időnként felágaskodott és benézett a szakaszba, mintha őrizne. Kivártam ezt a pillanatot. Mikor visszaült a ládájára és nem láthatott, megint felkaptam a táskámat és indultam odébb. Nem volt tervem. Csak menni, menekülni, tenni akartam valamit. Ki tudja, talán sikerül. Talán megszököm egy állomáson. Talán leugrom a vonatról.
Mikor az irkáló szőke ember mellől odébb mentem, hirtelen a táskám fogantyúja és a tenyerem közé dugott valamit. Ekkor jutott eszembe, milyen sajátságosan nézett tán az előbb, aztán írt, aztán kitépte a lapot. Mintha összesodrott papiros lett volna a kezemben.

Sebesen mentem előre a harmonikás vagonkapcsolókon, zsúfolt kocsikon át emberi testek, ládák, kofferek, kosarak torlasza között. Meglöktek, taszigáltak, gorombáskodtak és valahányszor rám nézett valaki, olyasmit éreztem, mintha a bőrt nyúznák az arcomról. Miért néznek reám olyan ismerősen, mintha már láttak volna? Miért nincs olyan arcom, mint mindenkinek? Milyen kényelmes lenne, ha az az asszony ott kölcsön adná az arcát. El fordul az ember és már nem bír rá visszaemlékezni. Aztán undorított ez a gondolat. Továbbtolongtam. Egyszerre nem volt tovább. Eljutottam a vonat végére, az utolsó kocsiba. A törött ablak mellett volt egy szabad hely. A mozdony szikráit épp oda vágta a szél. Senkinek se kellett. Odahúzódtam a szegletbe és zsebkendőmet tartottam a szemem, elé. Ez védett és takart is. Már senki se figyelt rám. Szétbontogattam a kis papirost a tenyeremben. Csakugyan, írás volt rajta, zegzugos, ferde sorok: Minden szóra emlékezem: "Arcképpel körözik meneküljön. Ha kézre kerítik, elteszik láb alól"
Hálát éreztem-e abban a percben vagy csak névtelen borzalmat. Óvatosan összetépdestem a kis cédulát és a foszlányait kirepítgettem az ablakon. Közben leküzdhetetlen fáradtságba mosódtak a pillanatok. A szakaszban emberek ültek, hangok beszéltek, de minden hihetetlenül messze volt: Önmagam voltam legközelebb magamhoz.
Elmúlhatott már vagy egy óra, talán több is. Szerettem, hogy múlik az idő, szerettem a kis szegletet. Pedig a bevágódó szél hasogatta az arcomat. A tagjaim fájtak a kemény falócán és a gyomromat megint rágta az éhség. Csak teát ittam tegnap este óta. Hirtelen egész sötét lett, kőszénszagú nehéz füst tódult a fülkébe. Mire felfogtam, már túl voltunk rajta. Alagút, ha előbb eszembe jut, talán... ostobaság, - kitörtem volna a nyakamat.

Megálltunk... Nyílt pályán állt a vonat. Mély árok húzódott a töltés alatt. Itt leszállhatnék. Az utasok az ablakhoz sereglettek. Valaki odakintről felkiáltott:
- Aligha eresztik be a vonatot Gyarmatra, a csehek lövik az állomást. Még jobban belefúrtam magamat a szegletbe. Semmi értelme, nem, semmi értelme... Aztán még egy állomás következett. Mindenütt vörös katonák. A rövidbundás embert is láttam. Végigfutott az állomás épülete előtt és kimeredt arrafelé, ahol az előbb nyílt pályán álltunk. Úgy tetszett, mintha a fejét rázta volna, mintha káromkodott volna. Engem keresett? Megint beugrott a vonatba.
Alkonyodott. Egy állomáson soká várakoztunk. A fűtő elment vacsorázni a korcsmába. Egyik utas beszélte, hogy érte küldtek, de üzente, csak hadd fejlődjék a gőz...
Éjszaka volt mire odébb mentünk. Az eső esni kezdett. És a lucskos feketeségből lassan átderengő világosság jött elénk. A sötét szakaszban készülődni kezdtek az emberek. Balassagyarmat, - mondotta egy hang.
Már az ajtónál álltam. A vonat lassítva ment, még nem ért be. Hirtelen kinyitottam az ajtót, ledobtam a táskát, utána ugrottam. A többi ajtó csak később csapódott ki: Már mentem futva a kijáráson át a város felé. Senki se kérte a jegyet, senki se törődött velem. Egy palánkhoz értem, nagy diófa sötétlett a sötétben. Mellé lapultam. Aztán vártam, vártam míg mindenki elment, kocsik, emberek. A rövid bundás távolodó alakja is felrémlett egy pillanatra. A lámpák kialudtak az állomáson és a zuhogó esőben egyedül maradtam a fa tövében.

Elmúlt! És csodálatosan mégis folytatódott. Egyre éreztem azt az idegen akaratot, amely keresve keres a sötétben, éreztem egykezet, amely konokul tapogatódzik és kutat, mindig mellém nyúl és nem talál. Most még nem, talán később... Ösztönösen félrehajlottam álltóhelyemben. Szinte akaratomon kívül állón elhúzódott a testem. A kéz mellém nyúlt. Mindig mellém, de mindig a közelben. A leselkedő autó a kőfaragó utcai kaputlan ház előtt. Az aszódi vöröskatonák. A sárszínű puha arc és a rövid bundás. A kéz közelemben tapogatott. Csak egy szerencsés mozdulatot kellett volna tennie. Tegnap is, holnap is, de ma még elment mellettem, ma még szabad vagyok.
Körülnéztem. Az éjszakából házak dugták ki az arcukat. A szemem megszokta a sötétet. Hova menjek? Az állomástól széles utca vezetett fák alatt a város felé. Arra menjek? Emlékezetemben összezavarodtak Kállay Erzsébet útbaigazításai. Katonák jöttek szemközt, emberek, aztán egy kis fiú. A gyerekben volt legtöbb bizalmam. - Segítenél a táskámat vinni.

A fiú nekirugaszkodott, de gyönge volt. Vittük hát ketten. Nem is az volt a fontos. Tőle akartam megtudni, hol lakik Huszár Aladár? A gyerek nem tudta biztosan, de azért ment mellettem az esőn át. Kertek, kis villák maradtak el, aztán egy templom látszott. Lucskos fák, ázott, homokos út. Az egyik kapuban egy asszony állt. Útbaigazított: - A város végén az utolsóelőtti ház. Összerezzent a szívem.
Eddig csak az járt a fejemben, odatalálunk-e? Most,

Hogy ez elmúlt, eszembe jutott, ha elmentek volna innen?
Huszár Aladár ellenforradalmár hírében állt.
Az új hatalom rossz szemmel nézi.
Felesége a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének volt a nógrádi elnöke.
A helybeli szociál kommunista lapok már a tél, folyamán támadták.
Rácsos kapun fordult be a fiú. Néhány lépcső, egy üveges ajtó következett.
Nehezen lélegzettem...
Menedéket kérni olyanoktól, akiket amúgy is fenyegetnek.
Kínlódtam és szégyellem magamat.
- Ott a csengő! - mondotta a gyerek. Még mindig haboztam.

Aki üldözötten, kitaszítottan soha se tétovázott idegen ajtó előtt, aki szegényen soha se állt hideg éjszakában idegen küszöb előtt, az nem sejti, milyen elviselhetetlenül össze tud szorulni az ember szíve. A gyerek letette a táskát, kérte a pénzt és elszaladt. A csengő élesen behasogatott a ház csöndjébe. Szinte megijedtem. Most már eldőlt. Ők pedig odabenn összerezzennek és valami rosszra kell gondolniuk. Ilyen későn, mostanában, mikor az embereknek elakad a lélegzetük, ha napszállta után bezörgetnek az ajtajukon.
A hosszú folyosó végéből izgatott lépések közeledtek. Egy riadt cselédleány kérdezte, mit akarok. - Jelentse, hogy Földváry Erzsébet megérkezett... Ajtók nyíltak. Világosság esett ki és a fénysávon hosszúszőrű szép vadászkutya futott előre ugatva. Mögötte Huszár Aladár jött. Egyszer láttam életemben, de azonnal megismertem. Szőke feje, széles válla tisztán körvonalazódott a lámpafényben. Egy pillanatig kutatóan nézett rám: - Földváry Erzsébet?...
Ekkor már magunkban voltunk. Súgva mondtam a nevemet. Mintha a feje egy kicsit megrándult volna. - Tegnap hallottuk, hogy Svájcba szökött.

- Segítsen át az Ipolyon.
- Ráér, majd beszélünk. Jöjjön hamar. Felkapta a táskámat és mintha régi barátok lettünk volna, vitt magával a házába. Egy kis hallon mentünk át. A fal mentén falépcső kapaszkodott az emeletre. Középütt a lámpafényben állt az asztal. Másik szobába értünk. A nagy könyvszekrények üvegjébe be" leverődött a világosság, keleti szőnyegeken kényelmes bútorok álltak. Feltűnően szép, fiatal asszony jött felém. Fehér homlok, egymásba ugró szemöldökök alatt a hosszú pillák sötétjében kék és nagy volt a szeme. Az arca hideg, szinte mozdulatlan volt. Szorongást éreztem. Vajon mit fog szólni? Se csodálkozás, se ijedtség nem látszott rajta, pedig mostanában hallotta, hogy külföldre szöktem. Úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy idegenül, éjjel, körözötten hozzájuk jöttem el. Csendben, nyugodtan intézkedett. - Itt a könyvtárban vetünk ágyat, nincs más szobánk. Vörös tiszteket lakoltattak az emeletre. Két helyiségünkbe kommunistákat akartak telepíteni, régi kocsisunkat tettük oda.
A könyvszekrénynek támaszkodtam. Körülöttem lassan forgott a szoba. Enni adtak. Huszár Aladár szánakozó tekintetéből értettem meg, hogy az éhség, az álmatlan éjszakák, a fázás és a szenvedés, minden az arcomon van. A ruha lógott rajtam, a kezem remegett. A gyerekek is bejöttek. Mondták nekik, hogy rokon vagyok. Két kis leány és egy kicsi fiú. Aztán az ágy ok mellett álltam, mikor az anyjuk imádkozott velük.

Odakinn zuhogott az eső és a világ vörös katonákkal, detektívekkel volt tele. Vad gyűlölet, nyomor, piszok, félelem, megaláztatás. Idebenn hosszú fehér ingecskéjükben imádkoztak a gyermekek és rácsos ágyuk felett, mint egy megszentelt ősi kép, kicsi piros-fehér-zöld játékzászló függött a falon.
A villanyvilágítás kialudt. Tizenegy óra... A ház elcsendesedett. Egy szál gyertya mellett még ülve maradtunk. Nem kellett sok szót mondanunk. A szörnyű magyar szerencsétlenség egyformán fájt nekünk és a saját kínunk is olyan hasonló volt, mintha egyetlen törvény szabta volna meg.
- Sok jó barát menekült erre, - mondotta Huszár Aladár.
- Átsegítene engem is?

Megrázta a fejét. - Az Ipoly elöntötte a réteket. A hidakat őrzik, most nem lehet. Nem engedjük el innen. Úgyis csak napok kérdése. Szobnál koloniális csapatokat láttak, az embereim mondják, hogy itt a kován hídnál is azok vannak. Ma az a hírjött, hogy Nagykanizsára - angol katonaság érkezett. Harmincezer emberről beszélnek. Aradon franciák vannak. Ide talán már ma éjjel bejönnek. Várja be itt, míg a tanácsköztársaság összedől.
Fáradt voltam, halálosan fáradt és a kimerültségemen át mégis olyan erősen frissen hallottam minden szavát, mintha reggel lenne. Szépen hangzott... Milyen furcsa, nem küldenek odébb. Nem akarják, hogy elmenjek... Hát megpihenhetek egy kicsikét? Köszönöm... köszönöm, mondottam hangtalanul és fennhangon nem mondtam semmit.

Balassagyarmat. Április 17.
Azt hittem abbamarad ez az írás, többé nem folytatom. De a rossz sors megint mellettem ment el. Csak rám nézett, még nem kellettem neki. És most itt vagyok. Meddig? Tovább kell mennem innen is? Vagy itt fognak el?
Az útjaim végét nem látom már. Azt se tudom, hogy az írásom végére magam teszem-e a pontot, vagy valaki más: Mindegy. Ha töredék marad, még a töredék is tanúskodhat. A földomláshoz minden zuhanó rög hozzá tartozik és mindenikben benne van a nagy tragédia.
Mikor ma reggel felébredtem, soká tartott, míg ráeszméltem, hogy hol vagyok. Egy könyvesszekrény üvegjébe verődött bele a világosság. Odakintről tilinkózás hallatszott. Régi pásztorok gyermekes dallamába állatok ügetése vegyült.
De hát hol vagyok? Valami megmarkolta a szívemet és onnan facsarta ki az öntudatot. Megjelölt... földönfutó. Kinéztem az ablakon. A városvégi kis utcán tehenek mentek lefelé. És minden más volt, mint tegnap, A szemközti ház nyugodtan, tudatlanul nézte magát a pocsolyában. Ott túl valamerre lehet a pályaudvar és az útja ráfut a vármegyeház térre. Egészen pontosan elképzeltem magamnak a teret. Árkádos nagy piac, egy régi kút, tornyos vén városháza... Igen, ilyen lehet.

Az idegek furcsán ugráltak a fejemben. Valami történhetett tegnap a koponyám alatt, akkor nem vettem észre. Most minduntalan magam mögé kellett néznem. Olyasmit éreztem, mintha valaki figyelne.
- Jó reggelt - friss gyerekhangok kiáltottak be a szomszéd szobából. Aztán egy kis üveges verandán várt a reggeli. Ablakai az udvarkertre néztek. A régi virágágyak helyét, zöldséges ágyak foglalták el a lombba szökő díszfák alatt. Bokrok és túl a patánkon megint csak fák, zsindelytetők, városvégi kertek. Jegenyék, füzek és ragyogó, lágy tükörbe merült sudártopolyák. A kiáradt Ipoly. Hegyi vizekkel terhes vagy völgy e túlsó oldalából emelkedett fel a szőlőhegy, a csehek állása. Két hónap óta onnan fordulnak az ágyúk a város felé. Feljegyzéseimről beszéltünk. Huszár Aladár papirost és ceruzát adott. A kapucsengő. Ki lehet? Ilyen szokatlan időben. Gergely, a régi hű kocsis bedugta a fejét:
- Itt vannak. Két fegyveres vörös.
A kezem egymásba szorult. Huszár Aladárnénak még az ajka is fehér lett: - Ha téged keresnének? Tele van a város detektívvel. Kiment, mikor visszajött, nevetett. - Sose ijedtem meg így. Kérdezték Huszár elvtárs lakik-e itt? Aztán rettenetes pofával mondta az egyik: Tudomásunkra jutott, hogy van a házban egy... Azt hittem rád kerül a sor. Pedig csak az jutott tudomásukra, hogy könyvtárunk van.
Szép könyvtár. Soká nézegettem. A magyar múlt egész kézikönyvtára és a szocializmus fejlődésének a története. Olvasni fogok.
- Írj inkább, - mondotta Huszár Aladárné. Ha elmúlt ez az idő, legalább tudni fogják, hogy mit szenvedtünk.

Április 18.
Nagypéntek... Krisztus keresztje lábánál, a fekete ég alatt, a vörös földön keresztre szegezték Magyarországot a népek között.
A város ma éjjelre várta a támadást. Várta... a cseheket.
Őrülten hangzik és mégis így van!
Pedig az elmúlt télen,
mikor Károlyi Mihály kinyitatta a határokat és a rabló szomszédok kényelmesen vonultak be
ájult és megkötözött magyar városokba,
Balassagyarmat volt az egyetlen, amely fegyvert fogott és kiverte a rablókat.
Szörnyű fordulás. Vártuk a cseheket! És ma így várnak másutt is,
akik
a zsidó zsarnokok tanácsköztársaságában magyarok.

Irgalmas, Isten! Minek kellett történnie, hogy a világ legbüszkébb népe ilyen mélyre süllyedjen.
Minek kellett történnie, hogy ebben az egykor szép országban minden szégyenné lett,
még a reménység is.
Tébolyodottan zavarodnak az érzések.
Azoktól várunk segítséget, akik ránk uszították a rablókat, azoktól,
akik elrabolják ezeréves tulajdonunkat?
És mégis...
Segítség! Nem királyokhoz, államfőkhöz és kormányokhoz, de Emberiség,
tehozzád fordulunk. Nem arra kérünk, hogy nemzetektől és népektől oltalmazzál,
de oltalmazzál a fenevaddá bőszített embertől és rettentő parancsolójától.
Emberiség!
Mindenkinek fog ütni az óra, ha a bolsevizmus óráit sokasodni engedik.
Segítség?
Emberiség mentsd meg az embert az állattól.


Április 19.
Elmúlt az éjszaka. Csak a derengésben fütyült egy-egy eltévedt puskagolyó az Ipoly felett. Betörte a víz tükrét, ahol lecsapott. A tükör újra összesimult és minden úgy van, mint tegnap volt.
Változatlanul áll és tétovázik a felmentés. De a szégyenletes közel határokon belül démoni gyorsasággal körvonalazódik a kép és folyik a munka.
Megdöbbentő rendeletet közölnek a ma érkezett lapok. Alig három hét alatt ez már a hatvankettedik parancs.
A Forradalmi Kormányzótanács kötelességének tartja, hogy Tanácsköztársaság kikiáltása előtt megindított bűnügyeket átvizsgáltassa és azokat a proletárokat, akiket a régi rend csupán a kapitalizmus érdekében állított a büntetőbíróságok elé, a büntetéstől megmentse, másrészt pedig azokat akik a dolgozó proletárok ellen vétkeztek, szigorúan megbüntesse."
Ez a rendelet példátlan az emberiség jogtörténetében. Évszázadokkal ugrik vissza és mindent lerombol amit útjában építve talált. A kiváltságos és
egyedül elismert osztálynak, a proletariátusnak előjogokat ad a bűnre.

A bolsevizmus tehát még igazságszolgáltatásában is az osztálygyűlölet alapján áll és az osztályharcot szolgálja. Ha a proletár lopásával a polgári egyént károsított, nem érheti megtorlás, ha polgári egyént gyilkolt meg, nem bűnhődhet meg érte, mert cselekedetével csak önvédelmet gyakorolt a kapitalista rend zsarnokságával szemben.
És miután a bűnt, mint olyant megszüntették, lázasan megsemmisítik a nyomait is. Halommal égetik el a régi periratokat, eltüntetik azoknak a bűncselekményeknek az aktáit, melyek a mai hatalom egyik-másik birtokosát közelről érdeklik. Kun Béla a munkáspénztárból sikkasztott. 41 perirat megsemmisült és a Magyar Tanácsköztársaság vezére rehabilitálta magát a hamuval.
Valamikor vérünkből felcsapó koronás lángok voltak az uralkodóink, akiknek roppant múltját csak úgy lehetne eltörölni, ha eltörölik a világhistória legragyogóbb lapjait. Azoknak, akik ma országunk roncsain uralkodnak, hogy a múltjukat eltöröljék, elég megsemmisíteni a közel évek sikkasztóinak a periratát.
A magyar múlt felnéz a sírból.

Valamikor a nyugatrómai birodalom, Bizánc, Friaul és Saxoni voltak adófizetői ennek a múltnak. Legyőzött imperátorok, cézárok és fejedelmek aranyba vert profiljai ömlöttek be a Duna magyar völgyébe, aztán később megbékélt aratások és szüretek feleslege csordult az ország kincses ládáiba. Hősiesség és munka eredménye.
Ma páncélszekrényeket tör fel a kormányhatalom. Rendeletekbe burkoltan rabolja el az ékszereket, aranytárgyakat, drágaköveket és közhírré teszi:
"A beszolgáltatott értéktárgyakért megtérítés nem jár". Elvesznek mindent, amit a külföld arannyal fizet. Elveszik még a bélyeggyűjteményeket is, melyek kétezer koronánál többet érnek, kis iskolásfiúk boldogságát, gyűjtők szenvedélyének a gyönyörűségét.
A balassagyarmati direktórium feje tegnap érkezett vissza Budapestről. Huszár Aladár hallotta, mikor büszkén mesélte az utcán, hogy magával Kun Bélával beszélt. A tanácsköztársaság helyzete kül- és belpolitikailag igen megerősödött, anyagilag is kitűnően áll. Kun Béla kijelentette, olyan fedezete van ékszerekben, gyöngyökben, érmekben és műkincsekben, hogy nincs egyetlen polgári kormánya a világnak, amely felvehetné vele a versenyt. A magyar kincseket Hollandiában fogják értékesíteni. Már folynak a tárgyalások.

Aztán lázadó szégyen és sötét harag csapott a fejembe. Kun Béla a magyar szent koronára külföldi antikváriusokkal alkuszik!
Mondják, 170.000 koronát kínáltak neki. A kövek másodrendűek, az arany elvékonyult, csak a történeti emlék ér valamit... Már csak 170.000 koronát ér a magyar királyi múlt.
A kormányzótanács még vár. Ki ad többet érte? ... És ha egy napon eljönne, aki többet ad...Ha eljönne, akkor Kun Béla és Szamuelly, Landler elvtárs és a többiek kinyitják a vaspántos ládát fenn a kápolnában. Fölé hajolnak, a kezükbe veszik és... a zsidók árverésre viszik Európa legrégibb királyi koronáját. Lesz-e még rá idejük? Megint eszembe jutott, mit a gyarmati direktórium elnöke mondott. Mind így be szélnek, mintha örökké tartana.
A túlsó part és túl a szőlőhegy pedig csak hallgat. Ha úgy maradna... Ha még soká tartana? Ez gondolat folyton kínoz és kényszerít, hogy nyomorút helyzetemmel foglalkozzam. Vendégszeretők, jók, meghatóak itt hozzam, de van-e jogom rá, hogy elfogadjam? Huszár Aladár otthagyta hivatalát, ő nem szolgálja a tanácsköztársaságot. Feleségének ékszereit lefoglalták, élelmiszerigazolványuk nincs. Ami ma elfogy, azt holnap pótolni nem lehet. Abból adnak, amit maguktól vonnak meg. És ha rám találnak, ha itt fognak el... Tíz évi kényszermunka jár ki annak, aki menedéket ad. Valamit tennem kellene. Odébb kell mennem, hogy ha így marad.

Talán apadt ma éjjel az Ipoly! Talán nem őrzik már a csehek a partokat. Talán a kóvári híd felé...
- Várjunk - mondotta Huszár Aladárné. Ma éjjelre biztosan jósolják a támadást és akkor megmenekültél.
- Menjünk; nézzük meg, hátha...
Lassan haladtunk lefelé, a folyó mentén. A levegő friss és tiszta volt, parttalan vad vizekben fürödve szállt a szél. Egy asszony jött az úton, kosarat hozott a karján. Köszönt.
- Odaátról jön?
Az asszony bólintott: - Kis földünk van Kóvárnál. De mától kezdve engem se eresztenek át a csehek. Lelövik, aki a hídra lép. Valami készül.
Mikor tovább ment, egymásra néztünk, aztán a híd felé. Arra hát nincs többé út. Középen drótsövény a határ. Vörösek, csehek állnak a két oldalon. A kertek alatt a kidőlt fa, az élő híd, amelyen még a múlt napokban átkúsztak a menekülők, most félig elmerült koronával hever az árban. És az Ipoly olyan, mint a tenger. Elöntött rétek, legelők zöld bársonyán folyik a víz ezüstje. És az ezüst felett fátyolt húznak a parti füzek. Elvétett dombosok, kimaradt bársony darabok, magányos nyárfák, topolyák derékig benn a vízben. A honti szép hegyek távol kék hátterén, mint felsodort zöld zászlók ünnepelnek a jegenyék:

Végtelen ragyogásban állt a világ. Madarak úsztak át a káprázaton. Mint a parittyák, kis halak dobálták magukat bolondul a víz színén. Élet, diadalmas feltámadás.
Zörögve egy szekér jött mögöttünk. Katonák ültek rajta. Kenyeret vittek kiosztásra a falvak őrseinek. A zörgés sebesen haladt. A szekér már eltűnt a fordulónál, de a kenyérszag ott maradt a levegőben.
Nagyszombat van. A templomokban az idegen hatalom őrségei leselkednek, bujdosnom kell az emberi tekintetek elöl. Csak a folyó partja, csak az országútja az enyém. És mégis templomban vagyok. Végtelen boltozat alatt orgonázó tavaszi szelek, feltámadás, meleg kenyérszag, örök istentisztelet.

Április 20.
A történések maguk elé vetik az árnyékukat és árnyékba lépnek, mikor jönnek. Már reggel óta sajátságos nyugtalanság érzett a városvégi utcán. Mialatt a harangok eszembe zokogták régi húsvétvasárnapok emlékét, kinn az ablak alatt tarka módos viseletben a szomszéd falvak mentek a templomok felé. Csizmák kopogtak, viganók suhogtak és a legények fenyegető hangosan beszéltek. Egyik másiknak zöld leveles vörös és fehér virág volt a kalapjára tűzve.
A túlsó oldalon, a vörös őrség őrszobájának az ablakában, katonák könyököltek. Néhányan az utcán is álltak. Bizalmatlanul nézték a parasztokat. Mikor elhúzódtak, izgatottan beszélni kezdtek maguk között.
Egy katona becsengetett. Követelődzött, hogy adjanak neki egy öltözet ruhát. Esküvőt tart. Van az uraknak elég. Hogy nyomatékot adjon az akaratának, hősködni kezdett: - Uzsoknál lesz az offenzíva. Megsemmisítjük a cseheket, aztán egyesülünk az oroszokkal. Már a Kárpátokon innen vannak... Hóna alá csapta, amit kapott és sietve elment.

Mikor Huszár Aladár hazajött, halkabban beszélt, mint különben.
- Nagy kavarodás van az elvtársak között! Az oláhok 16-án támadást kezdtek a Szamos és Maros szögén. Az internacionális vörös ezred az első ágyúlövésre megszaladt. Futottak az orosz és a bécsi zsidók! Felkaptak a vonatokra.
Még mielőtt az oláhok támadásba kezdtek, otthagyták a szegény székelyeket.
Zavarodottan néztünk magunk elé. Nem... nem így gondoltuk. A szenvedések tébolyodott óráiban is másként képzeltük el. Hol maradnak az angol és francia csapatok?...
- Az itteni direktórium tagjai titkolódznak, mondotta Huszár Aladár hosszú hallgatás után.
Mindenesetre gyanús, hogy megint nagyon sokat beszélnek a világforradalomról. A világforradalom mindig küszöbön áll, ha ők rosszul állnak... Az újságok is csak arról írnak: Itália és Franciaország forrong. Münchenben megerősödött a szovjeturalom.
Órák kérdése, hogy Bécsben kikiáltsák a tanácsköztársaságot.

Mi igaz ebből?
Mi a hazugság?
Huszár Aladár cigarettákat kezdett tömni. Megkínált. Mindig kínál, mindig adnak.
És én mindig kérek, mindig köszönök.
Egy szál gyufát? Szólni szerettem volna, de nem tudtam kimondani
és csak tartottam a kezemben a cigarettát.
Huszár Aladárné intett a férjének: - Adjon tüzet... - Ő pedig felugrott és az íróasztalához futott.
Egy kis öngyújtót hozott a tenyerében.
- Fogadja el húsvétra.

A felesége ölébe eresztette a varrását és rám nézett. - Ennek örülök, olyan rosszul esik, hogy mindent kérned kell, pedig te mindent odaadtál.
És ebben a pillanatban a hideg, szép arc mögé láttam, beleláttam a szívébe, melyet tartózkodóan eltakar. Huszár Aladár a kalapja után nyúlt: - Elmegyek újságért a vasútra. - Nyugtalannak látszott. - Mi történt? - kérdezte a felesége.
Egy pillanatra habozott. - Titkos telefonértesítés jött a direktóriumhoz. A kormányzótanács elrendelte, hogy túszokat kell szedni.
Hideg szürkeség terjedt az ablakon. Fázni kezdtem. Mindennél irtózatosabbnak rémlett ez a hír. Túszokat szednek... Az idegen faj a maga életéért zálogba veszi a magyar életet.
Nagyon kevés idő múlhatott el. Kicsapódott az ajtó. Huszár Aladár ott állt a küszöbön. A szeme fénylett és az arca egészen idegenszerű volt.
- Végük van! És nagy felindulásában sajátságosan töredezetten nevetett, pedig a szeme tele volt könnyel. - Ide nézzenek! - És elénk lobogtatta az újságot.
- Ők maguk írják: "Veszélyben a forradalom!"

Egymás kezéből kaptuk ki az újságot. 19-én este a népoperában gyűlt össze a munkás- és katonatanács vezérkara. Kun Béla, Ágoston, Pogány, Lukács, Landler, Böhm, Szamuelly és a többiek a színpadon foglaltak helyet. Kunfi szónokolt:
"Az antant vasgyűrűt szorít Szovjet-Magyarország köré " Egymásra néztünk. Hát mégsem hagynak elpusztulni! Segítségünkre jön az emberi irgalom.
- Ide hallgassanak! Maga Kun Béla vallja, hogy végük van:
"A románok, hír szerint elfoglalták Szatmárnémetit. Ott a polgárság azonnal eltörölte a tanácsköztársaságot, fehér zászlókat tűzött ki és a királyt éltette... Visszaállították a magántulajdon rendjét illetve az anarchiáját... A románok már Nagyvárad előtt állnak... Debrecenben még letiporta a munkásság az ellenforradalmat... Mindenkinek el kell hát mennie a frontra! ... Ha kell, meghalunk a proletárdiktatúráért!"
Megtanultunk olvasni még a Vörös Újságból is. Félnek... rémületükben dühösen fenyegetődznek. Böhm Vilmos a munkásságot fenyegette:
"Aki fegyelmezetlenséget követ el, azzal úgy bánunk el, mint az ellenforradalmárokkal:" A polgárság felé Pogány rázta az öklét a Népopera színpadáról:

Elvtársak, üzenni kell annak a magyar burzsoának, vegye tudomásul a burzsoázia idehaza, hogy a mai naptól kezdve túsznak tekintjük? (Viharos taps.) Vegyék tudomásul, hogy nem lesz örömük abban ha az antant hadseregek előnyomulnak, mert minden lépés, amellyel a román vagy a szerb hadsereg előrenyomul, egy-egy keserves megpróbáltatás lesz az itthoni burzsoának, (Viharos helyeslés.) Ne örüljön a burzsoázia, ne dugja ki a fehér zászlókat az ablakába, mert a vérével festjük pirosra!" (Percekig tartó viharos, tomboló helyeslés és taps.)
Szamuelly Tibor lépett a szónoki emelvényre. "Veszélyben van a proletár haza! - kiáltotta. - Halál a proletariátus minden ellenségére! Halál a burzsoáziára! ... Ha Magyarországon a proletariátus hatalmáért még nem folyt vér, akkor fog folyni vér, a proletariátus vére, de fog folyni a burzsoázia vére is..." És a színház hallgatósága, a munkástanács idegen fajú tömege, tombolva tapsolt, mikor a zsidó Szamuelly az egymásnak uszított magyar proletariátus és magyar polgárság vére ömlését jövendölte. A halálba hajszolt munkásság dühével akarja elpusztítani az értelmiséget. A magyarság saját kezével akarja a magyarság saját agyvelejét kitépetni.

Őrület! Halálra ítélik a rabszolgáikat is, az ellenfeleiket is! Lesz-e rá idejük, hogy végrehajtsák a nemzetirtást?
A nagyszombati gyűlés azzal a határozattal végződött, hogy a diktatúra védelmére minden proletárnak fegyvert kell fognia. Veszélyben a forradalom!
Örvényt érez az ember a lelkében.
Az oláhok Nagyváradon vannak... de"

a szörnyű diktatúra összedől. És ellenállhatatlanul, megkönnyebbedés ocsúdik az örvény fölé.
Az emberiség megkönyörült rajtunk.
Ha most el is vesznek valamit az oláhok, a béke majd visszaadja a miénket.

Az utcában lépések hangzottak.
A gyalogjáró szélén egy idegen ember állt és az ablakunk felé nézett.
Egyszerre eszembe jutott...
Tegnap ugyanott láttam ácsorogni. Huszár Aladárné megszorította a férje vállát
Aztán meggyulladtak az utcalámpák. Figyeltük a sötét szobából.
Az a fekete alak még mindig ott állt a szegleten.

Április 21.
A város nem moccant a sötétben, a házban is szinte kongott az üres csend.
Az ereket hallottam dobolni a fejemben. Mindegyik külön dobolt.
Vajon ott áll-e még a szegleten az ember?
Éjfél után egy magányos ágyúlövés dörgött bele az éjszakába.
Vártam... Megint gonosz nyugalom támadt. Ilyen lehet az éjszakai nyugalom az őrültek házában.
A folyosón féllánggal égnek a lámpák.
Elvétve lépések kopognak el a cellák előtt. Az őr járja körútját.
Odakinn egy vörös őrjárat haladt el az ablak alatt. Szürkült a reggel.
A felmentés megint elmaradt. Pedig most már sietnek számunkra az órák.
Ha az antant hatalmak késnek, próbálkozásaikért rajtunk áll bosszút a diktatúra.
Siessenek, hogy el ne késsenek! A diktátorok fenyegetődzve hirdetik, hogy vér fog folyni.
A falakra plakátokat ragasztanak:
"Fegyverbe! Vörös katonák előre! Fel a proletárság védelmére!",
"Veszélyben a forradalom!"

A hátráló vörösöket Debrecen és Nyíregyháza tájékán csoportosítják át. Erről a frontról is odavisznek néhány zászlóaljat és üteget. Szokatlan időben vonatok indulnak. A direktórium ideges. A kis zsarnokok sápadtan, verejtékezve beszélnek a vörös hadsereg győzelmeiről, a proletár hősök rettenhetetlen bátorságáról. Zsákmány, temérdek fogoly! Az újságok is ilyen értelemben írnak. A főváros pedig egyre telefonál. Chiffrírozott táviratok érkeznek és a túlsó partról átkiabálták a csehek: "No vörösök vörös húsvétotok lesz!" Ma éjjel állítólag sok katona megszökött a városból. Kevesebb látszik, mint különben. Kedvetlenül ődöngenek az őrszoba előtt. Nem így képzelték. Mikor toborozták őket, azt mondták nekik: Le a háborúval, a katonáskodás semmi veszéllyel nem jár. Nagy fizetésük lesz és a vörös katonának minden szabad. Most egyszerre forradalmi katonai törvényszékeket állítanak fel. Kun Béla eltörli a katonatanácsokat és a bizalmi férfirendszert és a háborúba kell menni:

Mikor esteledni kezdett, kimentünk a folyó pártjára. Odaát fegyveres apró alakok látszottak. Mellettünk sietve egyenként katonák mentek el. Már mind levették a vöröset sapkájukról, egyik-másik régi gyalogsági sapkát viselt.
Hideg szél fújt és a szél sok ezüstfésűvel visszafelé fésülte a vizet. A nyárfák megrázkódtak tőle. Végigborzongott a füzes. Megint jött egy katona a város felől. Mikor meglátott, letért az útról és sebesen nekivágott a földeknek.
- Szökik...
A túlsó parton homályba vesztek a szuronyos apró alakok. Csupán egy virágzó fa világított az ólomszürke ég alatt.
Reménység volt a lelkünkben. Csak aztán a fagyos szél meg ne ölje ezt a korai tavaszt.

Április. 22.
Semmi hír se érkezik. Mintha meghaltak volna a távíróhuzalok a levegőben. Még az emberek se súgnak össze az utcában. Az őrszoba ablakán fásultan könyökölnek a katonák. Újság nincs. A cseh ágyuk hallgatnak.
Semmi hír... És ennek a szörnyű időnek mégis egyik legszörnyűbb üzenete jutott ma el hozzám. Kinn az utcán egy gyerek énekelt. Nem látszott, de a dala egyre közelebbről hangzott.
Figyelni kezdtem. A kis énekes éppen az utca torkolatán haladt át. Egy pillanatra szabadon beeresztették a házak a hangját maguk között. "Apám... Anyám..." Fiatal fiú volt. A felső testét kihívóan mozgatta, ahogy a vers végsorát még egyszer megismételte. Most tisztán hallottam:
"Apám, anyám dögölj meg...

Rossz budapesti orfeumdallammal tovább repült a nóta. De a szívemben egy kis kalapács ferdén, zűrzavarosan kezdett ütni. Sok undorítót hallottam már a bolsevizmus új szellemű iskolájáról, de ez volt a legundorítóbb és leggonoszabb. A magyar iskola átalakulása nem most kezdődött el. Már a háborút megelőzőleg, szabadkőműves közoktatási kormányaink és szabadkőműves fővárosi polgármesterek indították meg észrevétlenül. Aztán Károlyi következett és, mint mindenütt, előkészítette a bolsevizmust a fiatal magyar nemzedék oktatásában is.
A zsidó szabadkőműves tanárok és tanítók tömeges kinevezése, Lukács-Lőwinger és Balázs-Bauer Béla Hersch bolsevisztikus tankönyvreformálása, a gyermeklélek bomlasztása, a szülői tekintély beszennyezése, az erkölcsi és nemzeti érzés céltudatos irtása és a szemléltető nemi felvilágosítás Károlyi kormányának a műve volt.
A szovjet-kormány oktatásának csak egyes embereket és elnevezéseket kellett megváltoztatnia és a gépezet már kizárólagosan a rombolás érdekében működött.

Borzadás fogja el az embert, ha megidézi azokat, akiknek ma kezében van a magyar gyermek és a magyar ifjúság.
Ezek is mind idegen fajból valók. Közoktatási népbiztosok. Kunfi a morfinista, Lukács György a degenerált, Pogány, akiről egyre nyíltabban mondják, hogy embert ölt és Szamuelly a fogoly magyar tisztek oroszországi gyilkosa. A főiskolai hallgatók, az úgynevezett ifjúmunkások diktátora pedig egy merénylő, az a Lékai-Leitner, aki Tisza Istvánt a forradalom előestéjén a parlament kapujában akarta megölni. Laza erkölcsű betegek és gyilkosok, akik az iskolában csak törekvésük propagandaeszközét látják, egy démoni laboratóriumot, melyben védtelen lelkeket lehet mérgezni.
A forradalmi kormányzótanács megfosztotta a magyar nyelvet attól az ezeréves jogától, hogy vezérlő államnyelv legyen. Lefokozta napkeleti zengő hangszerünket, melyen világosság lett a magyar gondolatból, melyen a magyar vér ősidőktől fogva imádkozott, vallott és énekelt. Egyenrangúsított vele minden más nyelvet, melyet a csonka országban beszélnek.

Megérthetik-e a többi népek valaha azt a tehetetlen, égő kínt, mellyel egy legyőzött, megcsúfolt, széttépett országnak még tulajdon iskoláiban is a saját megsemmisítését kell eltűrnie?
Az oktatás eszköze a nevelés. A bolsevizmus nevelése az erkölcstelenítés.
A leányinternátusok hálószobáiban fiatal zsidó tanítók alusznak, hogy a kis leányok megszokják a férfiak jelenlétét. A közös fürdőkbe zsidó orvostanhallgatók kísérik a leánygyermekeket, hogy a feleslegessé vált tartózkodást nevetség tárgyává tegyék. A nemi felvilágosítás tovább folyik. Az óvodák célja megváltozott. Bizalmasan közölték az óvónőkkel, hogy a játékiskolának el kell idegenítenie a gyermeket az anyától, feleslegessé kell tennie a családot. A játékszer közös, feledje el a gyermek a magántulajdon bűnét. És mialatt a hatalom a mai nemzedéket a vörös hadseregbe kényszeríti, elrendeli, hogy a jövő nemzedékből ki kell irtani a katonásdi játékokat, nehogy a rabszolga valamikor majd lázadásról álmodjék.

Parancs jelent meg. A régi olvasó és történeti tankönyveket be kell szolgáltatni. És mialatt a régit halommal égetik, hogy nyoma se maradjon, új könyveket iratnak olyanokkal, akik még csak magyarul sem tudnak.
A rombolás műhelyében új ABC könyv készül. És a közoktatási népbiztosság utasítást adott ki, hogy az ABC az osztályharc propagandairata legyen! A magyar irodalmat törölték a tantárgyak közül. Ezentúl a magyar iskolákban csak a világirodalmat fogják tanítani. Történetünket meghamisítják és céltudatosan mocskolják. "Hunyadi János szemfényvesztő, Mátyás király a legnagyobb csaló, Pázmány Péter gazember."
Most értem meg a kis fiú káromló ocsmány dalának az eredetét.
Vessék meg a gyerekek még atyjukat, anyjukat is, hogy a szülők titokban négy fal között se tehessék jóvá a külső rombolást.
Egy démoni ellenség ötven év munkájával lassan ellopta a magyar faj lelkét. Most, hogy hatalomra jutott, dühös sietséggel pusztítja el azt a lelket, hogy népünknek, ha valaha még feleszmélne, ne legyen többé mit visszavennie.

Április 23.
Nagy fehér-fekete kacskaringók úsztak át az égen. Megjöttek mára a gólyák, mítoszok, mesék rejtélyes madarai. Ősszel mentek, soká oda voltak és most mégis hazatalál mindenik az Ipoly menti fákon a maga nagy borzas fészkébe.
Néztem, mikor leszálltak, nyugodtan békésen. Nem törtek be idegen fészekbe, nem vették el a másét. Titokzatos roppant törvények adták nekik a fészket, magántulajdonuk és rájuk nem vonatkozik, hogy ami országunkban a fák tövén nincs többé fészkük az embereknek. "Minden lakóház köztulajdon..." és aki ellenszegül, afelett a forradalmi törvényszék ítélkezik.

Valaki kiment a szobából. Az ajtó nyitva maradt. A folyosón egy ember beszélt. Most jött gyalogszerrel, meg szekéren. Budapestről hozott levelet Huszár Aladárnak az édesanyjától. Nem irigyeltem és mégis... Számomra soha sincs se hír, se levél. Huszár Aladár odamutatta. Olyan volt az írás, mintha a halál előtt búcsúzna tőle az anyja. A fővárosban éheznek, fenyegetéssel van tele az élet. Ha három ember megáll, hogy beszéljen egymással, a szabad gyülekezés egykori szájhősei szétkergetik őket. Tíz óra után senkinek se szabad az utcán tartózkodnia. Az otthonokban még a családi összejövetelek is tilosak. Tizenegy óra után el kell oltani a lámpát a lakásban. Házbizalmi egyének és betelepített spionok lesik az embereket és feljelentik, aki moccanni mer. Szegény öreg dáma, keservesen panaszolja a levelében, hogy egy elcsapott tolvaj inasát lakoltatták be hozzá a feleségével. Ezek az őrzői. Egy másik idős hölgyhöz utcai leányokat helyeztek el, akikhez éjnek idején vörös katonák járnak. Élelmezni is kell őket. Isznak, lerondítják a bútorokat, beszennyezik a padlót. Cselédség nincs. Maga takarít utánuk, különben felvetné a szenny a házát. Ha az ember megkísérelné, hogy az állatok odújába, madarak fészkébe telepítsen fenevadakat, férgeket, idegen teremtményeket, az állatok lázadása elpusztítaná a földről az embert.

A gólyák leszállnak tavalyi fészkükbe. A természet elnéz az emberek merénylete felett és folytatja roppant törvényeit.
Önkéntelenül az újság után nyúltam. Egy hír. A románok megálltak.
Lejjebb más hír.
Három kinevezés.

A forradalmi kormányzótanács megtette Böhm Vilmost,
a jeles írógépügynököt a tiszántúli hadsereg parancsnokává.
Ennek a nevetséges és megalázó hadvezérnek az osztrák származású
Stromfeld Aurél elvtárs lett a vezérkari főnöke,
aki Károlyi Mihályt memorandumban világosította fel arról,
hogy az orosz szovjet hadak diadala és a világforradalom elkerülhetetlen.
Vajon milyen szerencsétlenségeket akar még ránk hozni ez a tehetséges,
de megtévedt nagyra vágyó?
És a harmadik...

Szamuelly Tibor mostantól kezdve a keleti hadsereg rögtönítélő törvényszékének az elnöke és a front mögötti országrészek minden ellenforradalmi moccanásának felelőtlen bírája. Szolnoki főhadiszállásáról kiadott parancsában megmondja mit akar: "A burzsoáziához nem fordulok semmi féle kérelemmel, csak azt szeretném, ha ezeket a szavakat vésné emlékezetébe: aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk."
Ki ez az ember, hogy ilyen hangon beszél. Honnan jött és hová indul, akit mától kezdve nem von többé senki kérdőre az eltűntekért?
Alakja ott állt a forradalom erjedő sötétjében. Kun Béla mellett az első perctől kezdve. Együtt jöttek át az orosz határon. Trockij utasításait és aranyát hozták magukkal mind a ketten.
Emlékszem rá, a télen történt. Akkor már a Visegrádi utca nyíltan titkos fészke volt a kommunistáknak. A Vörös Újság szerkesztősége irányából két alak fordult ki az utca szegletén. Az egyik Goszthony Mária volt, aki most Csorba Mária név alatt a tanácsköztársaságban fontos állást tölt be és féktelenül lázítja a kommunista tömegeket. Egy fiatal férfi kísérte. Nem volt púpos és mégis a púposak kifejezése ült az arcán. Egy fekete hiéna... Később tudtam meg, hogy az az ember Szamuelly Tibor volt.

Nagyatyja kaftánosan, batyuval vándorolt be Galíciából. Szamuelly Tibor fiatalon Nagyváradra került és írói tehetség nélkül felületes félműveltséggel újságíró lett. Amit róla hallottam, olyanok mondták el, akik abban az időben személyesen ismerték.
A kávéházban rendesen egy félreeső szegletbe húzódott és külön asztalnál ült egyedül. Fekete kesztyűjét jóformán soha se vette le a kezéről, mindég fekete ruhát és fekete nyakkendőt viselt és hosszúra növesztett fényes fekete hajat a fejéhez tapasztva erősen kifésülte a homlokából. Tüdővészes beretvált arcán kék és fekete árnyékok húzódtak.
A kaftános lengyel zsidók fia, angolosan öltözködő bohémkodó különc lett. De csak külseje vette fel ezt a lárvát. Lelkében tovább hordozta a zsinagógák izgatott zsúfolt forróságát.
Óhitű péntek esték homályát, hét szál gyertyák lángját,
megvetettek emésztő bosszúvágyát.

Keresztényekkel nem igen érintkezett. És a kétes hírű keresztény asszonyokat, - mint ahogy maga mondta, - csak azért kereste, mert szerette őket megalázni. Mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel beszélt, bár jellegzetes nevét, mint sok más fajrokona, megmagyarosított álnévvel cserélte el.
A háborút megelőzőleg egy fiumei újságnál írt alárendelt kis cikkeket. Aztán a katolikus Magyar Kurír kőnyomatosnak volt a munkatársa.
Mikor a háború kitört, behívták. Ügyesen többször elkerülte a bevonulást, aztán a front mögötti irodákban bujkált egy ideig. Később megadta magát az oroszoknak. Mikor a forradalom ott kitört, a nyíregyházai zsidó fiú, aki addig alárendeltjeivel sértőn és kihívóan viselkedett, feljebbvalóival pedig meghunyászkodóan, egyszerre megváltozott. Hirtelen a többiek fölé került. Már katonákat toborzott magyar foglyok között a vörös hadseregnek. Fenyegette és kényszeríttette őket. A zsidó cárok visszaadták szabadságát és a faji összetartás megdöbbentő adatául, a nyíregyházai jelentéktelen zsidó hadifogolyból hirtelen az oroszországi zsidó-szovjet hadtestparancsnoka lett. És ekkor úgy látszik, szabadjára engedte régen hordozott gyűlöletét. Kilencvenkét fogoly magyar tisztet lemészároltatott...

Múlt év novemberében jött haza. Aztán nemsokára találkozott Kun Béla szállásán Károlyival. Ettől kezdve gyakran érintkezett vele és védelme alatt kiabálta véresszájúan a kommunista gyűléseken: Halál a burzsujokra! Március 21-én este már hadügyi helyettes népbiztos volt. Most a forradalmi vésztörvényszék elnöke.
Mielőtt elutazott Pestről Szolnokra, egy délután Gerbeaud cukrászdájának az ablakában ült és kávézás közben kinézett a térre. Többen hallották, mikor mondta: itt a Gizella téren fogok egy guillotine-t felállítani. Annyi burzsuj vérnek kell még folynia, hogy az automobilom kereke vérben gázoljon. Valaki beszélte, aki Budapesten járt: Szamuellyt terrorista testőrség őrzi, gépfegyveres különvonaton utazik és hóhért visz magával. Az újságírók körében, a forradalmi Otthon clubban, az egykori névtelen riporter hirtelenében ünnepelt nagyság lett újságíró fajrokonai egy része előtt. Bródy Sándorról mesélik, hogy pezsgőzés közben átölelte és felköszöntötte: - Tibikénk, prófétánk.
Igen az ő prófétájuk! Most, hogy visszagondolok, emlékezetemen át egyre élesebben látom a fekete hiéna-ember arcát. Visszataszítóan mosolyog új hatalma felett. Látom fekete sima fejét és fekete kesztyűs keze int. Bitókat állítanak fel, ahová mutat. És az akasztófák, mint fekete héber írás ott maradnak az ég alján, mikor különvonatán odébb megy, más lázadó tájak felé.

Ebben a sötét írásban írja fel magát nappalainkba és éjszakáinkba ez az idegen. Szamuelly Tibor a gyűlöletnek titokzatos rítusán nevelkedett és a keleti zsidóknak egy ultraortodox szektájához tartozik, mely mindennél szigorúbb szertartásokat űz. A Chesidem szekta, mint az ószövetségi fanatikus héberek, komor, elfogult és sötét. Irtózik a napfénytől. Hívei csakis azt vallják igaznak, ami a Tórában van és azt is csak azért, mert benne van. A szekta szigorúan, betű szerint értelmezi az ószövetséget és a "Fogat fogért, szemet, szemért" hitvallását szó szerint akarja megvalósítani.
Szamuelly Tibor degenerált lelkét ezek a tanítások és szertartások formálták és dolgozták ki. Így lett ennek a kornak, melynek uralkodó elemei lappangva, megjuhászkodottan régóta jártak és sokasodtak közöttünk, legkifejezőbb típusa. A gyűlölet levegőt kapott, a típus elvetette álarcát és körülnéz a történeti idők során felgyülemlett bosszúvágy.
Szamuellyben a forradalmi kormányzótanács véréből való vért és lelkéből való lelket állított oda hóhérnak a magyar nép fölé.

Április 24.
Tegnap a sötéttel megint belopódzott egy ember az udvarba. Nézelődött egy darabig. Az utca üres volt.
Hirtelen felsurrant a hátulsó lépcsőn.
Már napközben riadt hírek terjedtek szét a városban. Budapesten terrorcsapatok szedik össze az embereket. A kormányzótanács nyíltan fenyeget. Félti a hatalmát és kegyetlen lesz. A vidéki városokba szigorú parancsok repülnek szét. Balassagyarmaton elcsapták a direktóriumot. Mondják, gyenge volt, kedvezett az uraknak. Új emberek jöttek. Egy Frank nevezetű alig húszéves siheder lett a büszke Nógrád diktátora. És az őrségek parancsnoka egy másik, akit Pintyének hívnak. Zsidók mentek és zsidók jöttek. Parancsuk van, túszokat fognak szedni a vármegyében, hogy legyen mit odadobni a tömegeknek, ha a csehek támadnak. Legyen, ami az utolsó percben elfoglalja a csőcseléket, míg a direktórium menekül...

Az ablakokban korábban kialudt a világosság, mint különben. Az őrjárat lépése üres riadt utcákon kongott.
Huszár Aladár a kis emberek barátja. Az, aki ma a hátulsó ajtón szökött be hozzá, figyelmeztetést hozott. Meneküljön, éjjel letartóztatják. És Huszár Aladár a sötét utcákon át elment otthonról:
A hideg átjött a falakon. Bundában üldögéltünk. A gyertya tövig égett. Tüzelőfa nem volt a házban. Az ember a saját gyorsan rohanó vére sietségét szerette volna beletenni a tétovázó történésbe.
Durván, követelőn, puskatussal bezörgettek az ablakon. Huszár Aladárné rám nézett. - Érte jönnek, vagy érted? Eloltottuk a gyertyát és egy kis rést nyitottunk az ablakon. Katonák álltak odakinn. - Baj van? - Nem, mondották. Egy arc ágaskodott a sötétből: - Készültség! - Ijedtnek látszott. -A parancsnok elvtársakat keressük! - Nincsenek itthon. - Odakinn csúnyán káromkodtak. - A gazember mindenségüket!
Szegény fiatal tisztek... Mennyit megalázták, mennyit bántották őket. Most kellenek... Vajon megszöktek-e ezek is?

Április 25.
Olykor kínlódva szánom rá magam, hogy írjak. Feljegyzéseimben vissza kell hívnom az időt, amelyet szüntelen küldenék. Újra átélem, mikor már elmúlt! Mégis folytatom és ez olyan, mintha árvíz idején egy elmerülő házban naplót írna az ember még akkor is, mikor a víz betódul az ablakon.
Gonosz, lidérces nap volt ez a mai.
A feltűzött szuronyok hegye csillogott az ablak alatt. Déltájban katonák özönlöttek a főutcán. Fegyveresen kapaszkodtak fel az elszedett szekerekre.
Vágtattak Őrhalom irányába. Támadnak a csehek!
Mire éjszaka leit, fegyverzörej haladt a sötétben a fegyház felé. Kapuk döngnek és a szélben vonyítanak a kutyák. Most szedik össze a túszokat.
Egy húr feszül a levegőben. A fejemen van átfűzve ez a húr, az agyvelőmön át. Ugyanaz a húr minden élő teremtés agyvelején. Érzem a húron át, hogy mi megy végbe a többiek fejében. Nem mondják, mégis mindent tudunk egymásról. Ugyanaz történik mindannyiunkban. Soha ilyen közösség még nem volt a szenvedő emberek között.
Nagyszombaton reggel, alig néhány napja, azt mondta Huszár Aladár:
- Úgy sajnálom magát. Nehéz sors lehet, mikor az embernek el kell mennie otthonról és nincs hová és nem tudja, jut-e éjszakára egy kis sarok.
És ma én gondoltam róla ugyanazt. Elment ő is és hű barátja Pongrácz György.
Holnap keresni fogják, házkutatást tartanak. Kihallgatnak valamennyiünket. És ha rám ismernek... hát úgy is jó.

Április 26.
Az éjszakák most nem alusznak. Vissza-visszatérő őrjárat lompos lépése jelenti a hideg sötétben az idő múlását.
Mikor reggel lett egy vörös katona tudakozódott Huszár Aladár után. Tartozik azonnal jelentkezni! Aztán agy másik állított be. Kikérdezte a cselédséget. Huszár Aladárné nyugodtnak látszott: Azt mondták neki, ha a férje elő nem kerül, őt fogják el helyette. Egy kis bőröndbe csomagolt. Ismerem azokat a mozdulatokat, az én kezem is egészen úgy mozdult. Dél felé detektívek jöttek. Odakinn beszéltek az előszobában. Aztán mentek végig a lakáson és ahogy mentek, szöktem előlük egyik szobából a másikba. Mikor nem volt tovább, megálltam a lépcső alatt. Rám találnak-e. Mint egy csapdába került állat vergődtem. Mire való volt az egész? Hát mégis, ennyi szenvedés után? Megint éreztem annak a szörnyű láthatatlan kéznek a tapogatódzó mozdulatát magam körül. Megfog vagy mellém nyúl? Várnom kellett tétlenül, tehetetlenül. És a hangom hangtalanul hívott valakit, aki megsegítene. Nem mondtam ki és mégis, Anyámat hívtam, mint a gyerekek, a haldoklók, a betegek.
Elmentek... Megint mások jöttek. Szemközt az utcaszegleten fegyveres őrszem állt, az arcát a ház felé fordította. Délután plakátot ragasztottak ki a falra. Vörös papirosán nagy fekete betűk: "Aki házában vendéget lát, forradalmi törvényszék elé állíttatik.

Minden idegen, aki huszonnégy óra alatt el nem hagyja el a várost, illetőségi helyére toloncoltatik."
Az élet minden nap új kínzást talál ki. Elég volt. Most már bevárom a sorsomat. Aztán eszembe jutott. Tíz évi kényszermunka jár annak, aki befogad.
Pongrácz Györgyné is ott ül velünk. A férje elmenekült. Nemrég volt az esküvőjük. Szegény fiatal asszony! Egészen egyedül maradt. Valami tervet kellene csinálnunk. Valamit tennünk kellene. Ő mondta: - A szomszéd faluban egy kedves öreg dáma lakik... Ott nem keresne senki.
Hirtelen határoztunk. És Pongrácz Györgyné levelet írt Szügybe, özvegy Beniczky Mihályné kezéhez. Megírta, hogy Földváry Erzsébet, Huszár Aladáréknak egy szegény, szívbajos rokona, aki fél a csehek ágyúzásától, néhány napra menedéket kér tőle.

Elment, mi pedig sietni kezdtünk. Huszár Aladárné elrejtette férje fegyvereit és ruháit, aztán összeszedtünk a házban minden írást, ami veszedelmet jelentett. Tüzet raktunk a gyerekszobában. Elégtek Huszár Aladár kétségbeesett ellenforradalmár írásai. Levelek röpiratok, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének halomba hordott felhívásai. Szomorú tűz volt. Munka, reménység és lelkesedés égett. A gyerekek örültek és táncoltak a rég nem látott lobogás fényében. És mi is odahúzódtunk és mi is melegedtünk...
Éjjel megint felvertek. Egy szekér állt meg a kapu előtt. Katonalépések. Későbbiek, boldogabb emberek, akik utánunk fognak jönni, ne sejtsék soha, mit tudnak mondani emberi lépések az éjszakában, egy szekér, amely hirtelen megáll a ház előtt.
- Jönnek.
És Huszár Aladárné indult. Katonák voltak. Két vörös tiszt követelt éji szállást. Szobát foglaltak maguknak a házban. Aztán egy darabig még hallatszott a dobogásuk az emeleten a fejünk felett.
Vajon támadnak-e a csehek? De a nagy feszült csend csak folytatódott a hideg ég alatt.

Április 27.
Vasárnapi misére harangoztak a parti templomokban. A város arrafelé fordította az arcát. Az utcánk néptelen volt, csak a vörös katona állt, mint egy őrszem a szegleten. Huszár Aladárné kikísért a kapuig. A gyerekek marasztottak. Mikor a vörös őrszem a város irányába nézett, hirtelen kisurrantam a házból. Háttal állt és nem vett észre.
Csak egy kis csomag volt a hónom alatt. Egészen kevés holmi. Milyen kevés is elég tud lenni az embernek, ha másképp nem lehet. Pongrácz Györgyné jött szemközt. Egymáshoz szegődtünk és sebesen szeltük át a főutcát.
Mióta akkor este ide érkeztem, sohase jártam erre. És képzeletemben az Ipoly menti város éjszakai képe helyébe egy másik város épült. A megyeház térre tornyos ódon városházat képzeltem, amely talán nem is létezett. A tövében árkádos öreg házakat, melyek alatt kis boltok szorongnak és egy régi kutat a vén piac közepére. A tér irányába fordítottam az arcomat. De a valóságból semmi sem látszott és a képzelt kép velem maradt.
Valahányszor emberek jöttek szemben, kis zsibbadást éreztem a szívem táján. Az arcom elé kaptam a zsebkendőmet és fújni kezdtem az orromat.

- Ha még sokan jönnek - mondottam és nevetnem kellett, - megfájdul az orrom a kirándulásban. A vasúti sorompónál megint vörös katonák álltak.
- Csak ide a szomszédba, Szügybe, vasárnapra... Ismét egy darabka utca következett, városvégi házikók és egyszerre kinn jártunk nagy szabad rétek között az országúton, a napfényben. Szél fújt, friss szél. A szomszédos halmok erdőin végig borzongott a tavasz. Az út menti virágok, mint hosszú derekú, ringó szoknyás kis parasztleányok álltak a fűben. Ünnep volt. Százszínű vasárnap. És egyszerre győzhetetlen szomjúsággal hátravetettem a fejemet. Hetek óta lopva, meglapulva bujkáltam az emberek között, mint aki karcolós bozótban kapkodja a fejét. Most szabadba értem és a nap a szemembe sütött, szinte nevetnem kellett és végtelen halk nevetésben velem nevetett a szél.
Mintha korsó lett volna az országút, kocsik jöttek. A párnákon frontegyenruhában, szovjetsapkás kövér zsidófiúk hevertek, messze szétugró térddel. Szép telivérek trappoltak mellettük. Lopott lovak, lopott urasági libériában a kocsisok. Egy hintó közeledett sebesen. A szerszámokon grófi koronás címerek ezüstverete csillant. A bakon magyar sujtásos kocsis ült. A párnákon közönséges arcú ember terült el. Mellette finom toiletteben formátlan asszonyszemély terpeszkedett.
- Pintye elvtárs, a diktátor, meg a felesége, súgta oda Pongrácz
Györgyné, - megismerem Mailáth gróf esőköpönyegét. És a szép ruha az asszonyon a grófnéé volt. A férje főispáni installációján viselte.

Ezek a gárdonyi kastélyból öltözködtek. Onnan bútorozták be a lakásukat is. És az elvtárs haragszik, hogy miért van címer az ezüst cigarettatárcákon, melyeket onnan szerzett.
A vetések felé fordítottam az arcomat. A hintó kerekei forogva villantak a napban, mögöttük hosszú sávban cigánykerekezett a por. Ez is elmúlt. A por lehasalt. Nyugtalanul hátranéztem. Ballagó falusi nép ért utol. Ezek gyalog poroszkáltak. Egy mezítlábas vén parasztkampós botjára akasztva vitte a hátán a csizmáját. Megcsalt milliók... Vajon hiszik-e még, hogy minden a proletároké. Hiszik-e, mialatt szemükbe vágja a régi urak elrabolt hintója a port és Pintye-Pollák elvtárs elhajtat mellettük?
Hiszékeny nagy magyar föld, gőgös ős paraszt! Mikor zúzod össze azokat, akik játszani mernek veled. Az úthajlás mögül egy templomtorony jött elém.

Bujkáló zsindelyek a lombok alatt. Vörös zászlósan ott állt Mária-Teréziás dupla tetejével Nógrád régi szép megyeháza. És a kis kunyhók falán visszásan hatottak a városi plakátok: "Éljen a proletárdiktatúra!"
Letértünk az országútról. Egy parasztházon vörös keszkenő fityegett egy pálcán. Ott székelt a direktórium. Aztán elhagyott temetőn mentünk át. Krisztus nagy keresztje feketén állt a magas virágos fűben a megdűlt sírkövek között. De a nap sütött és szép szabad szárnyakon, szabadon szállt a szél. Elhanyagolt öreg kertbe értünk. A vasrácsos tárt kapu nyílásában vörös őrség ácsorgott. Szabadon járt ott ki-be, boldog-boldogtalan. A fáskamrában és a régi kúria oszlopos teraszán is temérdek muníciós láda zsúfolódott. Megakadt a szemem a felírásokon. Explozív! 15-ös ekrazit gránát!
- Ezzel ugyan egy várost is a levegőbe lehetne röpíteni.

Pongrácz Györgyné bólintott: - És a szomszéd telken áll a vörösek ütege. Arra célozgatnak a szőlőhegyről a csehek.
Túlnan, az udvarház zsindelyes teteje felett, két mogorva vén fenyő nyúlt fel az égbe, a tövénél pedig, belefeküdtek a lehajló ágak a fiatal fűbe. Mintha gyerekkorom álgyesti kertjében jártam volna, úgy emlékeztetett az oszlopos öreg udvarház. Csak előtte tiporták össze a katonák a füvet, vágták fel a nehéz muníciós kocsik az utat. Csak a kapó táj án hevertek papirosok, törött üvegek, ahol a katonák jártak. De az udvarház mögött, a másik oldalon szinte érintetlen volt a kert. Elvadultan szép volt vénségében az ifjú ébredés között. És a jó öreg falusi szobákban ajtók nyíltak. Egy öreg dámajött felém. Még jóformán alig hogy látott, mégis szólt: - Jól tetted leányom, hogy eljöttél hozzám.
Még alig látott... És ez Magyarország volt. A régi, úri, vendégszerető Magyarország, amelyben ma kiplakatírozzák a bevándorlottak: "Aki házában vendéget fogad, forradalmi törvényszék elé állíttatik."
A rácsos alacsony ablakon benéz az elvadult kert.
Moha lepi a fákat és öreg kőpadok állnak az üt mentén. Béke van. Gyep veri fel az ösvényt és nem látszik rajta, kergetett lábam nyoma. Itt megállhatok én is, akinek oly régen nem volt szabad megállnom. Nem keresnek majd. És aludni fogok, ha éjszaka lesz. Nem zörgetnek be az ablakon. Almomban nem fog kísérteni autók szirénje, csengetés, lépések zaja.
A vén kertben gyep nő az utakon és a lábam nem hagyott nyomot, amikor idejöttem.

Szűgy, Április 28.
A nap besüt a szobába, letelepszik a régi bútorokra és a puha talpakkal és mindég odébb megy.
Beniczky Mihályné az íróasztalnál ült, viasza-vissza nézett rám és halkan beszélt. Vigyázni kell. Mindenütt ólálkodik valaki. Családomat tudakolta. Régi időkből ismeri a Földváryakat... Egyre zavartabbak lettek a feleleteim.
Később az ellenforradalomról kezdett beszélni az öreg dáma, a nevemet említette, igazi nevemet, rólam beszélt, igazi önmagamról. Hirtelen meleg csapott a fejembe. Azt hihette, hogy nem hallom, és megismételte a kérdését:
- Erzsébet, - szólított kis vártatva, nem tudod, mi történt Tormay Cécile-el? A leányom találkozott vele a télen.
Úgy mondják Svájcba szökött. Szégyellem magamat. Idegen név alatt, hamis jogcímmel lopakodtam be hozzá. Menedéket kértem, habár tudtam, hogy ez veszélyt jelent számára is. Nyomorult, csúnya érzés volt. A szájam szélén lebegett, hogy megmondjam az igazat. Miért is nem látja, hogy megcsalom őt, aki azzal fogadott: Jól tetted leányom, hogy hozzám jöttél.

Ebédre hárman voltunk, Balassagyarmatról látogató jött ki az öreg dámához. Könyvekről beszéltek és ekkor a vendég, aki ép oly kevéssé sejtette, mint a háziasszony, hogy ki vagyok, felemlítette a "Régi ház"-at.
- Vajon hová lett Tormay Cécile? Hallottam, hogy keresik.
Szerencsére háttal ültem a világosságnak. Megint Svájcról dadogtam valamit. Beniczky Mihályné mintha magának mondta volna, közbe szólt:
- De hát miért is nem jött ide? Úgy eldugtam volna, hogy sose találnak rá.
Ebben a pillanatban feloldódott bennem az önvádló kínos szemrehányás és valami olyanfélét éreztem, mintha már nem az irgalmas idegen név jóvoltából, de magamért lennék itt.

Április 29.
Ma reggel olyan csendes volt a nagy fenyőkön túl a kert. Azt hittem, a fák és a bokrok elállják mindennek az útját, ami szörnyűvé teszi az életet. Aztán katonák beszéltek a kútnál. Valahol a környéken elfogtak egy papot, ki akarják végezni, mert vörös-fehér-zöld zászlót találtak nála. Forradalmi törvényszék annak, aki magyar zászlót rejteget! A kormányzótanács elrendelte, hogy minden zászlót be kell szolgáltatni, a tiszta vörös és feketeszínűek kivételével.
Szegény nemzetem, szegény zászlója! A fekete-sárga és a vörös között a végzet még csak annyit időt sem hagyott neki a históriában, hogy szabadon kibomolhasson szabad népe és szabad országa felett.

És ezentúl tilos a nemzet zászlója a magyar nemzet országában.
A katonák másról beszéltek. Az egyik halkan mondta: - Tudjátok-e, Szamuelly elvtárs akasztatott Hajdúszoboszlón...
Most már egész iszonyatával betört a kertbe a valóság. A fák és a bokrok nem tudták elállni az útját. Halál mindenre, a mi magyar. A nemes hajdúk vármegyéje földjén az oláhok elől futamodó diktatúra akasztat. Szolnokról Böhm elvtárs küldi hasztalan pusztulásba fajunkat. És úgy mondják, temérdek vérnyom van már a főváros kövezetén is. Éjnek idején Pest és Buda között gyakran loccsan a víz a part alatt. Emberek tűnnek el, nem térnek többé haza. A fogházak tömve vannak. A Lánchídon vértócsát láttak a koránkelők. Sok vér és egy összegyűrt kalap. Kit öltek meg? Kik ölték? Senki sem felel.
A vér, a hír pedig szivárog.

Április 30.
Menyasszonyok álltak a fűben, virágzó szilvafák. Fehér fátyoluk meg- meglibbent, ahogy a szél kószált. Az idő múlását csak a sudár fajelezte, árnyéka, mint egy nagy óramutató fordult és haladt a gyepen. Aztán eltűnt. Alkonyodott.
Kinn az országúton, Mohora felől egy lovas katona poroszkált. Hajdani hetyke huszársipka volt a fején és ahogy a tova táncolt, a mentéje ide-oda hányta magát a vállán. Úgy hatott ez a katona, mintha elmúlt idők képeskönyvéből lovagolt volna a szovjetsapkás, idegen, új katonák közé. Egy magyar huszár, a trombitás. És amilyen messziről jött a kép, olyan elmúlt volt a trombitája szava. Régi trombitajeleket fújt bele az este hűvösébe. Haydn katonadallamai rivalgtak fel az akácok alatt. Játszott a huszár, talán maga se tudta, hogy a múlttal játszik... és a tavaszon átnyilall a szép, a lassú trombita-parancs: Imához.
A hangok szétrepültek, az eltiltott érckiáltás végig borzongott a falun.

A kapu előtt vörös katonák keze a sapkájuk felé rándult, Abbahagyták, egyik se mert közülük imádkozni. A túlsó oldalon lakkcipőben a politikai frontmegbízott elvtárs, a kis zsidó Katz lépegetett a porban. Ekkor ismerte fel a trombita hangjában a dallamot. Az arca eltorzult a belső méregtől. Dühösen törtetett a trombitás felé. A katonák pedig lenéztek a földre mintha a forradalmi törvényszék szíriai szemének a tekintetét kerülte volna a szemük.
Már régen csendes volt az út, a por elült, még mindég álltam és vártam. Az ember most mindég vár valamit, ami nem jön.
Mennyi minden nem jött. Az antant hatalmak ultimátuma. Marseillesi franciaezredek. Angol felmentő csapatok. Fiumei ellenkormány. Ellenforradalmak. Külföldről betörő tiszti ezredek. Felmentő székely zászlóaljak... És mégis minden jó volt, mert élni segített. Elmúlt. Ma már csak az oláhok jönnek, idebent pedig Szamuelly akasztat...
Álmatlan és nehéz volt az éjszaka. Eloltottam a gyertyát, hogy ne fogyasszam. Órákon át sötétben feküdtem mozdulatlanul. Akárhová indult a gondolatom, meghátrált a vér és piszok elöl.
Ekkor egyszerre, odakinn a tavaszban, egy fülemile kezdett énekelni. Nem bírtam többé a mozdulatlanságot. Végigtapogatóztam a világtalan szobán és kinyitottam az ablakot, hadd áradjon be a hang. Kicsiny művész, te utolsó művész ebben a szomorú országban! És a fülemile csak énekelt... Nem tudom, hogyan kerültek ekkor egyszerre a gondolataim közé a reggel olvasott újság betűi. Szavak lettek belőlük: Rendelet...Szellemi Termékek Országos Tanácsa...Minden szellemi termék csak a Szellemi Termékek Országos Tanácsa útján jelenhetik meg...
Isten a káosz felett tökéletes világot álmodott, de álma a beteljesülésben eltorzult. Ami kimaradt a beteljesülésben, azt a művészet hozta bele az ember számára.

A művészet, az örök megmagyarázhatatlan világtitkok közvetítője. A művészet a láthatatlanba vetett hit. A művészet arisztokrata. A művészetnek ősei vannak. És jaj annak, aki a művész belső határtalanságát külső határoltságba akarja belekényszeríteni. Megöli a gondolatot, gyilkosa lesz a művészetnek.
És a marxizmus megvalósítói ma pártművészetről, tömegművészetről, szellemi termelőszövetkezetekről beszélnek...
Kajánul gonosz idióták ezek az emberek, akiknek vezére írónak vallja magát, de megöli Magyarországon az irodalmat. Lukács-Löwinger György, a nagyfejű kis zsidó filozófus, milliomos bankár fia, feleségének, a bolsevista Gontscharoff-Goldberger Helénnek befolyása alatt, proletár apostol lett. Mint a tanácsköztársaság helyettes közoktatási népbiztosa becsukatta a könyvüzleteket, a zeneműkereskedéseket és miután megállított minden lüktetést és életet, a nagy elhallgatás közben lombikjában megfőzte a homunculust, amely se járni, se dalolni nem fog tudni soha. Megkomponálta az "Írói Katasztert"!
Kitalálta, hogy a tehetséget osztályozni kell; külön-külön fiókokba kell zárni, mint a fűszerkereskedésekben a Frank-kávét, a borsot és a kását.

Elrendelte, hogy az írókat három kategóriába osszák. Hogy ki melyik kategóriába kerül, afelett kirendelt direktórium dönt. Az írók osztályozásuk szerint havi fizetést kapnak. Ennek fejében írniuk kell. Különben semmi keresetük nincs, de a kiszabott összeget megkapják bármit termeljenek is, ami a proletárdiktatúra és az osztályharc érdekeit szolgálja.
A kommunizmus költői természetesen az első osztályba tartoznak. Egy lengyel zsidót, Kahana Mózest az elismerésnek olyan babérjával koszorúzza a diktatúra, amilyennel egykor Arany Jánost tisztelte a magyar nemzet. És a költők első kategóriájának élén ott áll a "Ma" című folyóirat szerkesztője, Kassák elvtárs is, aki szintén havi fizetés mellett írta ezt a versét, amelyet eddig még nem bírtam elfelejteni:

Füttyögött a mező
Kuruttyoltak a békák
Tavaszi szerelem
---------------------------
---------------------------
---------------------------
Ritmus!!!:2=

És ez a szellemi termék a proletárdiktatúra Szellemi Termelő Osztályának a jóváhagyásával jelent meg.
A kertben még mindig dalolt a fülemile. Szabadon, mindenhatóan énekelt, valószínűleg mert nem tudta, hogy annak, aki itt énekelni akar, szakszervezetbe kell tartoznia.
Szegény hazám, tört hegedűknek elfojtott nótáknak végtelen rónája.

Május 1.
Hűvös és kék az árnyék. A nap is hűvösen süt a harmatra és a kora reggelen át cigányzene hangzik a falusi utcán. Álmomba jöttek bele a hangok... messziről egyre közelebb. Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát... És nemzetközivé lesz holnapra a világ.
Az internacionálé... Így eszméltem rá, hogy eljött a májusi nap.
Szigorú parancs. Vörössel kellett díszíteni a falut. Vörös zászló lengett a községházán. Vörös pántlikák fityegtek a kis parasztházak ablakában. A cigány már a teraszon játszott, a katonák énekeltek. Beniczky Mihálynéval a kert végében húztuk meg magunkat. Minden a vörösöké lett. A konyhán pecsenyét sütöttek maguknak, egy vederben temérdek tojást és cukrot kevertek össze. Este bál lesz.
- Két bál, - mondotta a szobaleány, - mert mi proletárlányok nem táncolunk együtt a földműves lányokkal...

Valamikor az ifjúság napja volt május elseje, kiránduló kis varrólányok, diákok, mesterlegények, gyerekek ünnepe. Aztán tüntetés lett az ünnep, aztán fenyegetés. A világ újrateremtői ezt a mai napot beteljesülésnek ígérték. És a véres földgolyón, vértől csatakos, vértől részeg tömegek hömpölyögnek a végső harc elérhetetlen diadala felé. Vérviharban kibomló vad vörös zászlók lobognak a tűzfényes vörös ég alatt.
A kommunizmus a világforradalom születésnapjának szánta május elsejét. Lenin üzent mindenhová: Moszkva küldte lázító aranyát. A proletárok diktátorai pedig vért szagoltattak rabszolgáikkal, hogy ez a május csakugyan az ő diadaluk, - a mi elömlő vérünk májusa legyen.
Budapesten hetek óta készültek erre az ünnepre. Szállítani akarták hozzá a vörös fegyverek győzelmét is. De diadal helyett szemfényvesztés lett az ünnep. Mennél inkább hátrált a vörös hadsereg a Tisza mentén, annál jobban hirdették a vörös májust.

Panem el circenses! Kenyér nincs, a főváros éhezve támolyog, cirkuszt hát a népnek. Leszakadt a ruha az elszegényedett százezrekről, talpig vörösbe kell hát öltöztetni a várost. Egész házakat vontak be, hídfőket, homlokzatokat, falakat. Vérvörösre mázolták még a villamoskocsikat is. És a forradalmi kormányzótanács Bécsnek, az éhező Budapest vörös díszleteiért, bőkezűen harmincmillió értékű vágómarhát adott...
Az ünnep programja oly nagy, hogy a vörös hadsereg tiszántúli futásának nem marad hely az újságokban.
Gyülekezés, menetek, felvonulások... Rendelet: Mindenki tartozik a menetben részt venni, mindenki tartozik hazát feldíszíteni, mert különben... május, tavasz, szép szabadság ünnepe, aki mer érte nem lelkesedni... forradalmi törvényszék elé kerül.
Gondolatomban vörösre változik a város. A vörös háttéren gigantikus gipsszobrok fehérlenek kísértetiesen. A Vérmező közepére két emelet magas, negyven méter hosszú vörössel bevont koporsót ácsoltak, Martinovics, Dózsa György, Liebknecht Károly és Luxemburg Róza emlékéül.

A budai hegy alatt vörös az alagút torka és mellőle puskatussal gipsz szovjetkatonák suhintanak iszonyú arccal. Az utcák torkolatánál kalapáccsal suhint a Népszava óriás mezítelen vörös embere: Halál a burzsujokra!
A millenniumi emléket is elborítja a vörös. Árpád vezér bedeszkázott bronza felett a gipsz Marx. A parlament előtt, mint egy óriási véres hólyag egy vörös földgolyó. Andrássy lovas szobrára pedig vörös görög templom épült. És megint Marx, Lenin, Liebknecht, Engels, Luxemburg Róza kilenc méter magas gipszfejei. Gipsz, gipsz, vörös papírszövet, vörös oszlopok vörös póznák és zászlók, girlandok, ötágú vörös szovjetcsillagok. Fullasztó vörös maskara magyar főváros halálra vált arca felett.
A vörös keszkenő vérvágyat kelt a megvadított bikában... Mit akarnak ott a Duna partján? Mi ez? Egy szörnyű téboly vagy az Apokalipszis félelmes jövendölésének a beteljesülése? Az öreg Biblia a könyvespolcon fekszik. Évezredes szavak jönnek ki a lapjai közül és szemébe néznek a történéseknek.
"És láttam más vadállatot feljönni a földből. És megtévesztette a földön lakókat a jelekkel... mondván a földön lakóknak, emeljenek bálványképet a vadállatnak,... hogy akik nem imádják a vadállat képét, megölessenek. És megteszi,... hogy senki ne vehessen vagy adhasson, hanem csak aki a vadállat bélyegét vagy nevét, vagy nevének számát viseli."

"És láttam egy asszonyt ülni vörös színű vadállaton... És az asszony fel vala öltözve bíborba... és homlokára e név vala írva: Titok... és láttam az asszonyt megrészegedve a szentek vérétől és Jézus vértanúinak vérétől... És sírnák és jajgatnak fölötte a föld királyai, akik vele paráználkodtak..."
Skarlátba öltözött varos, mély bálványképet emeltél a vadállatnak... "hárfások és zenészek és fuvolások szava és a harsona nem hallatszik benned, és semmiféle művészeteknek mestere nem lesz többé benned található, és a malom zörgése nem hallatszik többé benned és a vőlegény és menyasszony szava nem lesz hallható ezentúl benned.
Ijesztően mered össze a jóslat és a valóság. De néhány lappal odébb eljött a jóslatban fehér lován az, aki fehér gyolcsba öltözött. És a fehér legyőzi a vörös diadalát;

Május 2.
Hír jött. A vörös csapatok Kisújszállásnál visszavonultak az oláhok elől és a Tiszántúlt kiürítették Tiszafüred felett. A szerbek megszállták Hódmezővásárhelyt. A csehek bevonultak Miskolcra. Sátoraljaújhelynél és a Hernád völgyén támadásba mentek át.
A lakosság segíti őket és senki se áll ellent, a vörösek futnak. Őrület kószálja a gondolatokat. Irtózunk a megszállóktól és várjuk őket.
Orgyilkosoktól várjuk, hogy megmentsenek hóhérainktól.
És míg a tehetetlen kíntól véresre harapjuk a szánkat, az emberiség nyugalmát nem zavarja szenvedésünk. Csak azt látja, hogy a külföldi alattvalóknak a tanácsköztársaság védelmet ad. Elrendeli, hogy közegei a lehető legnagyobb előzékenységgel viseltessenek az idegenekkel és: "Külföldieket védő hivatalt" állít fel.
Vajon jut-e eszébe egynek is, hogy odahaza segítséget kérjen a számunkra, akik a háború alatt nem internáltuk őket és ma üldözött rabok vagyunk a tulajdon hazánkban?

A történeti századok alatt idefutott oláh, szerb védelmet kémi zsarnokai elöl, és idejött a bolygó zsidó. Ma összefognak mind, hogy eltörüljenek a föld színéről. Pedig mindenből adtunk, mindenből vettek, ami a miénk volt. Mondják, a zsidóságnak csak megtévelyedett töredéke az, mely ma Magyarországot halálra marcangolja. Legyen! De hát akkor azok a zsidók, akik Londonban, New-Yorkban és a párizsi békekonferencia előtt a zsidóság egyetemességét képviselik; miért nem bélyegzik meg magyarországi zsarnok fajrokonaikat? Miért nem tagadják meg velük a közösséget, miért nem tiltakoznak a merénylet ellen amelyet fajukból való emberek elkövetnek?
Odakint növekszik a vihar. Az ablak előtt tántorog a kert. A vén fenyők ágai, mint hínáros tó vizén a békanyálas evezők, emelkednek és szállnak a gyep felett.
A szomorú nyárfák lombját félrecsapja a szél, mintha viharnak szegeződő arcokból fújná ki a lobogó hajat. Hirtelen odanézek. Milyen arcuk van a fáknak? De ahol keresem, eltűnt a fák arca. A fűzfa lehajlik, mintha hullott virágot szedne a fű között. Őrhalom felől bőgnek az ágyúk. A szél elnyújtja a hangjukat, dühös óriás kutyák ugatják a lenyugvó napot.
A katonák azt mondják, ma éjjel támadnak a csehek.

Május 3.
Boszorkányos, kusza éjszaka. Forró lett a gyűrött párna, a gyertya tövig leégett. A fülemüle ma éjjel nem dalolt, csak az ágyúk bömböltek.
A robbanó gránátok még mindég toronyban ál Inak a szobám fala mellett, kinn a teraszon. Ha a sötétben ide csapna egy löveg... zsindelyszeg se maradna a faluból. De az ember most úgy szenved, hogy az ilyesmivel már megalkudott.
A támadás megint elmaradt. A kert pedig egész éjjel tördelte sok zöld kezét a szélben.
Kora reggel izgatott beszéd hangjai ébresztettek fel. Mindenki arról beszélt, hogy a proletár hadsereg helyzete reménytelen! Az oláhok elfoglalták a szolnoki hídfőt! Mennek Budapest felé. Kun Béla megbukott...
A hírek szétfutottak a falvakban. A kis direktóriumok bekényszerített paraszt tagjai, halálsápadtan mondogatták: - De hát nekem nem lehet bajom, csak rám parancsoltak. Nem lehet bajom, sohase akartam...
A szügyi kommunisták ma reggelre hirtelen udvariasak lettek. A vörös katonák köszöntek. -Tessék már mondani mi lesz? Valaki az udvaron ittas hangon kiabálta: - Le a proletárdiktatúrával! - Senki se bántotta érte. A politikai frontmegbízottak elszivárogtak.

Bomlott állati fegyelmetlenség lepte meg az embereket. Gross Izidor tűzmester hiába lármázott a falusi utcán. Nem törődtek vele. Az egyik katona ráordított: - Fogja be a száját! Az elvtárs is otthagyta az üteget, mikor a csehek lőttek.
Eszembe jutott Gross Izidor esete. Elment a menyasszonyához. Távozási engedélyt írt magának és ráhamisította a parancsnok nevét. Mikor megint előkerült, parancsnoka a katonai törvényszék elé utasította. A 32-es nehéz vörös tüzérezred összemorgott, Gross Izidor pedig panaszra egyenesen Kun Bélához szaladt.
A vörös hadsereg fegyelmé mindenütt így inog és nem áll ellent sehol. És ezalatt Böhm elvtárs hadseregparancsnok hivatalosan megállapítja, hogy a proletár öntudat mindenütt győzedelmeskedik.
Az ajtó nyílt és Beniczky Mihályné körülnézett, aztán nagyon halkan beszélt:
- Balassagyarmaton kitört az ellenforradalom. Az emberek az utcán kiabálják: "Sohasem voltunk kommunisták!" A mieink egy táviratot fogtak el. A tanácskormány feltárta benne helyzetét a direktóriumnak. Megbuktak...
Lépések közeledtek a teraszon. Riadtan néztünk oda. Huszár Aladárné volt.

Mi történt Gyarmaton? És a férje? Szomorú mozdulatot tett. Mondta, hogy értem jött. A csehek támadnak. Készültség van Balassagyarmaton. Csak a vasútvonalat akarják. Szügy kimarad a megszállásból és akkor... Megint csak benn maradnék a tanácsköztársaságban. Sietni kell.
- De hát nem buktak meg? És az ellenforradalom? Hirtelen mesélte, nagy gyűlés volt a vármegyeház téren. Bajatz százados, aki a télen kiverte a cseheket Gyarmatról, a városház erkélyéről kijelentette a népnek, hogy a helyzet reménytelen! "A város katonailag tarthatatlan." Egy tiszt elkiáltotta magát: "Le a proletárdiktatúrával!" Az erkélyen ekkor Singer elvtárs, politikai megbízott előretörtetett. A polgárság és a tisztek ellen lázította a népet: "Ki kell irtani őket, ne kíméljétek még az asszonyaikat, a gyerekeiket se!" ők hozták a nyakunkra a cseheket! A hallgatóság hangulata hirtelen átcsapott. Öklök emelkedtek, rohamkések döftek a burzsujok felé. Az utca kövezete véres lett. Bajatz százados elmenekült. Kóvár felé látták nyargalni. Mikor a hídhoz ért, sortüzet irányítottak rá a vörösök. Ezt adta neki Balassagyarmat hálából, amiért egyszer megmentette. Sarkantyúba kapta a lovát és két tiszttársával átvágtatott a lövöldöző csehekhez.
- Azóta az Ipoly túlpartján mozgalom látszik. A gyarmati utcákban pedig halált ordítanak ránk a proletárok és kiabálják, leölik a túszokat, ha bejönnek a csehek. A város izgalomban van. A sorompókat őrzik. Menjünk!
Mikor már indultunk volna, egy pillanatra hátra maradtam. Szomorú voltam. Beniczkyné arcán is szomorúság látszott. Nem szólt, bizonyosan arra gondolt, miért megyek vissza éppen most, ha azért jöttem hozzá, mert féltem a csehek ágyúzásától.

- Valami magyarázattal tartozom... Nem az ágyúzás miatt jöttem ide.
- Tudtam én Erzsébet, hogy nem félelemből jöttél. De nem kérdeztelek, csak örültem, hogy itt vagy. Ebben a pillanatban elviselhetetlenné lett az idegen név. - Jolánta néni, nem az vagyok, akinek tart.
- Hirtelen visszalépett és megütközve nézett rám. - Hát akkor ki vagy? Felragyogott a szeme, mikor megmondtam. - De hiszen akkor, - magához ölelt és az arcán látszott, hogy olyasfélét érez, mint aki valami nagyot tett.
- Aztán vissza gyere, ha úgy fordul. - És nézett, nézett, amíg csak látott. A katonák legtöbbje levette a piros pántlikát a sapkájáról és fehér virágot tűzött a helyére. Csapatosan húzódtak elfele az alkonyatban. Egy görbelábú, kócos zsidó legény igyekezett szinte futva Mohora felé. - Ez a Kun Béla katonája! - kiáltozták a vörösek. Nevettek és az egyik a porba köpött.

Mentől közelebb érkeztünk a városhoz, annál kihaltabb lett a táj. Csak Kóvár irányából hallatszott puskaropogás. Az Ipoly menti topolyák oldalt dőltek, mintha az ólmos ég súlya nyomta volna a fákat. Szél fújt. Minden hajlott, repült, a por nyargalt, virágszirmok rajzottak a gyümölcsfák körül. Már az utcánkban jártak. Halálsápadtan két katona futott. Rémült szemmel, kémkedve nézelődtek. A köpönyegük felfúvódott a szélben. Utánuk többen jöttek. Puskával, hátizsákkal futottak. Izgatottan kiáltottak ránk:
- Be a házakba! Senki se maradjon az utcán. Megint jött futva egy csapat. Szőke, riadt képű kis hadnagyot sodort magával. Fogták a kezét, rángatták, húzták, hogy el ne meneküljön. Még kérlelték is. Szükségük volt rá, Szemben a kerítésnél, hirtelen lesüllyedtek a hátizsákok. A guggoló emberek, mintha közelebb kerültek volna a földhöz. A felemelt puskák agya odaszorult a halálsápadt arcokhoz.
- A csehek... Ideát vannak.
Becsaptuk magunk mögött a kaput. A házban voltunk. Gépfegyverek kattogtak. Egy ágyú dördült. Megrezzentette az ablakot. Szemben, a kerítés alatt földig görnyedve, mint szürke rögök, görögtek a katonák a városvégi barakkok felé.
- Itt az erdőnél! Átjöttek az Ipolyon!

Ember nem látszott többé sehol. Csak a gépfegyverek kattogása futkosott a levegőben, mintha nagy táviratokat kopogtattak volna. Az ágyuk siettek. Sok láthatatlan targonca kereke gurult végig az égboltozaton, keresztül-kasul jártak a fejünk fölött a lövedékek.
Aztán a földre értek a targoncák és tüzes terhüket kifordították a szőlőhegyen is, Szügy határán is. Felhő csapott ki, ahol a földet érték.
- Kőváron elmállott a templom tornya! Nincs ott többé. Szemközt ügetve jöttek az ország útján a tehenek. A gulyás gubája ide-oda lódult, ahogy futott. Búvóhely felé mozgott minden. Az utca egyre sötétebb és csendesebb lett. Csak a puskaropogás beszélt az éjszakában.
A villany is kialudt.
Órák múltak.
Nehéz öklök dörömböltek valahol egy házkapun. Fegyverzörgés haladt el az ablak alatt a fegyház irányába...
A sikertelen ellenforradalom kiszolgáltatta: a jókat. A túlsó utcában újra dörgött egy kapu.
Túszokat szedtek itt is. És ma így döngnek Magyarországon mindenütt a kapuk.

Balassagyarmat, május 4.
Rég járjuk vérszínű kálvária hegyünket, majd később külön-külön is kirajzolódnak rajta
a stációk.
Ott, annál az úthajlásnál tették a vállunkra a keresztet, amott ütöttek arcul,
ott köptek a szemünk közé, ott roskadtunk össze a kereszt alatt, de nem jött senki,
aki vinni segített volna. És fel kellett állnunk és hurcolnunk kellett tovább.
Tegnap azt hittük, megmenekültünk.
Tegnap híre jött: a tanácskormány megbukott, a vörös hadsereg mindenütt szalad:
Végük van!
Mára áthárították fegyvereik balsikerét és a nép haragját a polgárságra.
Megismétlődik a Károlyi-forradalom játéka.
Pogrom helyett legyen kereszténymészárlás!
A piacon beszélték:
Jön Számuelly rendet csinálni! Meg kell bosszulni az elesett vörös katonák életét!

Mozgósítás... Az újság csupa felkiáltójel.
A gyári munkás zászlóaljakhoz! Rendelet! Felhívás! Parancs! Pogány elvtárs riadót írt:
"Rossz hírek jönnek a frontról.
A fronton való vereségünk a burzsoázia diktatúrájának visszatérését,
a fronton való győzelmünk a proletárság diktatúrájának megmaradását jelenti.
A szervezett munkásságon áll minden.
Ma az a helyzet, hogy Budapest forradalmi proletársága nem bízhat többé a frontban,
hanem éppen ellenkezőleg, Budapest proletárságának kell forradalmi lendületével
megmentenie a frontot. A diktatúra válságához értünk..."

Csak ezután a vallomás után hömpölyög ki az újságból Budapest piros május ünnepének
a késő leírása. Bíborszínben a főváros.
Százezrek az utcán. Népvándorlás a Városliget felé. Kivilágítás, tűzijáték.

És az emberek,
akik azt várták, hogy az ünnepen majd enni adnak nekik, éhezve, a vörös színtől beteg szemmel,
mint az őrültek tántorogtak, a nagy bizonytalanságban.
A vörös téboly tobzódó színe még ott lógott a házak falán, mikor 2-án délután,
az új városháza nagytermében remegve összebújt a kormányzótanács.
Közben megeredt a zápor.
A harmincmilliós vörös papírszövet ázott mindenfelé az esőben.
A vörös festék végigfolyt a házak falán, a gipsszobrokon, az aszfalton.
Minden vörös lett.
Pesten azt mondják: óriás, véres mészárszék a város.
És utcáin elterjedt a hír, hogy megbukott a diktatúra...

A májusi nap háta mögött elrejtve közlik az újságok a munkástanács riadt ülésének a részleteit.
Kun Béla belekiáltotta a terembe, hogy az "imperializmus felvonuló csapatai elöl
a vörös hadsereg szaladó tömegei menekülnek.
Nekem, - mondotta emelt hangon amikor ebben a Tanács Magyarországban most
a legutóbbi napokban körülnéztem, Gorkij egy novellája jutott eszembe.
Gorkij Parisba ment, keresni a forradalom szellemét, hogy segítséget nyújtson
az oroszországi proletáriátus vívódó forradalmának...
Kereste a régi jó phrygiai sapkás forradalmat, kereste, kutatta és elvezették valami hotelbe,
ahol egy kurtizánt, egy félig-meddig utcai sorba süllyedt nőt talált,
akit arra kért, hogy ne adja el magát a cárnak, segítse a forradalmat.
És a nő, a kurtizánná vedlett forradalom,
mégis megadta magát a cárnak, mire Gorkij így, végzi:
Szerettem volna véres, gennyes nyálamat a szemébe köpni"

És ez jut eszébe Kun Bélának,
mikor "ebben a Tanács Magyarországban" körülnéz és arcába meri mondani annak
a nemzetnek,
amelynek
egykor Kossuth Lajos azt mondta:
"Leborulok a nemzet nagysága előtt".

Ő leborult, Kun Béla pedig köpni akarna.

Egy darab ideig csak a szemem szedte a betűt. Senki se akadt, hogy beléfojtsa a szót...
Kun Béla rettentő gettó nyelvén tovább beszélt:

"... nem a románok, hanem saját csapataink veszélyeztetnék Budapestet.
A csapategységeket, melyek a Tisza északi részéről jönnek vissza Budapest felé,
le kellett fegyvereznünk, hogy legalább a fegyvereket megmentsük a proletáriátus számára.
A többsége a csapatoknak olyan, hogy védtelenül van kiszolgáltatva Budapest
a román támadásnak. Arról van szó, elvtársaim, hogy odaadjuk-e Budapestet,
vagy pedig küzdjünk Budapestért.
Én elvtársaim azt mondtam mindig: nem ismerek erkölcsöst és erkölcstelent.
Én csak egyet ismerek, azt, ami használ a proletáriátusnak és azt, ami árt a proletáriátusnak.
Én azt mondom, hogy becstelenség a burzsoáziának igazat mondani,
hogy ha ez az igazság árt a proletariátusnak.
De én, elvtársaim, a proletáriátusnak nem fogok hazudni.
Azt is elmondom önöknek, hogy a munkás zászlóaljakban sincs meg az
a harckészség, hogy Budapest megmentésére gondolhassunk..."

Így beszél saját jelleméről az az ember,
aki korlátlan hatalmáról, megvallja,
hogy:
"Mi kis csoport, a munkásmozgalom többsége ellenére kezdtük el a harcot a diktatúráért...
És megvallja sikerének rettentő titkát:
Károlyi Mihály hazaárulását:
"Valami érzés van bennem, hogy ha most elpusztul a diktatúra,
csak azért pusztul el,
mert kevés vérébe került a proletáriátusnak. Igen olcsó volt, ingyen adták neki...

Csakugyan semmibe se került, csak a Júdás-pénzbe és talán Magyarország életébe.
Mert Kun Béla most már lemond egész Magyarországról, felajánlja a birodalmat, hajlandó kielégíteni minden cseh, oláh, szerb területi igényt, ha a hatalmát meghagyják neki: "Budapestet, ahol a tagadás megvetheti a lábát a kapitalizmussal szemben". Nem emberi hatalomvágy ez többé, de féktelen állati mohóság, mely le engedi tépni a préda tagjait, csakhogy a szívét felfalhassa.
És miután alkuba bocsátotta egy nemzet ezeréves hazáját, cserében egy ellen városért, ijedtében táviratilag kínálta a kis rabló szomszédoknak az ősi földet, példátlan tettéről mindössze annyit mond elvtársainak: "Nem élvezetből csináltuk, amikor azokat a sürgönyöket elküldtük a körülöttünk levő burzsoá államok kormányainak..."
És idegenebb nyelven, idegenebb lélekkel még sohase beszélt senki Magyarországon.
De míg Kun Béla szónoklatában elmondta: "Én nem vagyok kétségbeesve ...nem kétségbeesést akarnék kelteni, elvtársak... az én számból nem hallhatnak kétségbeejtő szavakat... Én soha sem fogok kétségbeesni... azért mondom, hogy soha sem fogunk kétségbeesni... súlyos idők, melyek nem kétségbeesettek... híreket hoztak az ülésterembe. A harctéri helyzet még nem reménytelen! A hangulat hirtelen megváltozott. A szónok megint önérzetes lett:
"Ha lehet, védjük meg a diktatúrát Budapest előtt, a Bakonyon keresztül Wiener-Neustadtig... A hatalomról lemondani nem szabad!..."

A munkástanács döntött.
És határozatában kötelességévé tette a szervezett munkásságnak,
hogy "a végsőkig védj e meg a proletárdiktatúra vívmányait".

Hogy ez a védelem milyen lesz, arról egy Surek nevű elvtárs mondott valamit:
Tisztelt Munkástanács!... a burzsoázia mindenütt vigyorog és örül.
Ezt a vigyorgást rá kell fagyasztani az ábrázatukra!
Holnap ki kell mennünk
a gyárakba és az legyen a legelső, hogy a burzsoáziát tényleg tessék kiirtani
a szó szoros értelmében.

Tehát be kell váltani azt a kijelentést, hogy mire ideér az antant, ne találjon mást,
csak hegyeket a burzsuj holttestekből és egy elszánt proletár sereget.
Annyi burzsoát sem szabad belőlük életben hagyni, hogy kormányt lehessen belőlük alakítani".

A lapok nem közölték a beszédet.
A külföld miatt.
De a politikai agitátorok széthordják Surek elvtárs szavát:

Kinn, az ablakunk alatt görnyedten megy egy-egy asszony a fegyház irányába.
Élelmet visz a túszoknak.
A vörösek oda a tetőre szerelték fel megfigyelő állomásokat, épp a túszok fölé.
Hadd lövöldözzék a csehek! A katonák elállják az asszonyok útját, belenéznek a kosarukba,
kiveszik, ami tetszik. Aztán útravalóul mondanak valamit:
Utolszor viszitek!
Ha bejönnek a csehek, felakasztjuk a disznókat.

Május 5.
Az ágyúzás szünetel, a város előbújik. De az emberek elosonnak egymás mellett, nem szólnak. Mintha gondolkozni sem volna többé bátorságuk. És a megyeház felett csak fújja a szél a vörös zászlót. Nagy véres keszkenő lobog bele a tavaszba: Szolnokot visszafoglalták.
Este ijedten futott vissza a városból Gergely kocsis. A vörösek beszélik, Huszár Aladár helyett letartóztatják a feleségét.
Tíz óra felé járhatott az idő, mikor bezörgettek a kapunkon.
- Majd én! -visszatartottam barátnőmet. Érte jönnek-e vagy a férje jön, vagy engem keresnek? A szívem sebesen vert. A gyertyám lobogott a szélben. A kertkapunál három szuronyos ember lépett ki a sötétből. Félre toltak és szó nélkül felmentek a lépcsőn, be a szobába. Futni kezdtem és eléjük kerültem. - Mit akarnak itt?
Kellemetlenül közel jöttek, egyszerre körülálltak. Nem feleltek mindjárt. Szimatoló fejtartással néztek szét: - Mért ég világosság ebben a házban? Valamit feleltem. Az egyik fegyveres, egy hosszú dühös arcú ember, fenyegetően hajolt le hozzám. A leheletét éreztem az arcomon: - Nem olyan idők járnak most, hogy a házakat világítani lehessen. Vigyázzon! Ha még egyszer rajta kapjuk, felhúzzuk arra a lámpára, ott a szegleten.
Mikor odébb mentek, olyasmit éreztem, mintha egy szorongató kéz hirtelen eleresztette volna a torkomat.

Május 6.
Anyámra gondolok, olyan erősen gondolok rá, mintha belépnék az ajtaján. A neve napja van ma. És én nem lehetek ott. A végzet egyre visszafelé tolja az órát, amely akkor fog ütni, mikor ismét találkozunk.
A város lobogódíszben áll. Csupa piros zászló! Mi történt? Szolnok? Vagy valami újabb győzelem?
Az antant hatalmak visszaparancsolták az oláhokat! És most ott állnak túl a Tiszán és várnak. Mi pedig pusztulunk idebenn.
Szamuelly nem ér rájönni. Ő teremt rendet a városokban, melyek az oláhok jöttére kitűzték a fehér zászlót. Hajdúszoboszló után Abony. Május 3-án hat magyart akasztatott fel. Huszár Aladárné kapta a hírt, az egyik áldozat rokona volt, Batik Béla, anyjának utolsó fia, akit a háború meghagyott. Ellenforradalmat szervezett, elfogták, Szamuelly ítélt felette. Mars az akasztófára! - maga tette a kötelet áldozata nyakába. Cigarettára gyújtott. Aztán megveregette Batik vállát:

- Jól fog menni, nagyon ügyes hóhérom van... Hallod-e, annyi időt hagyok, te kutya, amíg ezt a cigarettát elszívom. Ha közben megmondod, hogy kik voltak a bűntársaid, megkegyelmezek. - Leült a székre és cigarettázott, a másik pedig állt, kötéllel a nyakán az akasztófa alatt. A cigaretta végigégett. "Éljen a fehér hadsereg, éljen Magyarország!" - kiáltotta Batik és Szamuelly saját kezével rántotta meg a kötelet.
Vérfoltok sokasodnak az országban. Már azt is tudjuk, kinek a vére volt a nagy vörös tócsa a Lánchídon. Hollán Sándor és az atyja halt meg ott a hídoszlop alatt... Egész életükön át dolgoztak. És azok ölték meg, akik a dolgozók vezéreinek nevezik magukat.
Április 27-én történt. Budapest területén esti tíz óra után senkinek se volt szabad az utcán tartózkodnia. A lakások redőnyeit le kellett bocsátani, amely ablakban világosság égett, abba belőttek a terrorlegények. Fegyveres teherautók rohannak szét a néptelen sötét utcákban.

A város lélegzet vesztve hallgatódzott. Túszokat szedtek az éj szakában. A budai várhegyen is felzúgtak az autók. Embervadászatot tartottak. Mikor összefogdosták áldozataikat, Pestnek vette útját az autó. A Lánchídnál megállt. Leszállították a két Hollánt és levonszolták őket az alsó rakodópartra. Valószínűleg ott akarták végrehajtani tettüket. Azután, nem tudni miért, visszaparancsolták az áldozatokat az autóra. Elindultak, a hídpillérnél ismét megálltak, ismét leszállították a két megkínzott embert. A hídpillér kiszögelléséhez vezették őket. Közben várt az autó. A bennülők heves szóváltást hallottak a sötétből. Lövések dörrentek és kétszer loccsant odalenn a Duna...
A két Hollánt azóta senki sem látta. A történteket egyik fogolytársuk, Karátson államtitkár mesélte el a gyűjtőfogházban. Aztán nem tudni hogyan, honnan szivárgott ki a hír és ma már ott suttog borzadva a budapesti ajtók és ablakok mögött. Sokan tudják, csak szegény Hollán Sándor felesége nem tudja. Senki sem meri neki megmondani. A kommunisták pedig áltatják, hogy férje a gyűjtőfogházban van. És délfelé kis szürke árnyéka ott várakozik nap-nap után a többi asszony között a kapunál. És visz élelmet, fehérneműt a férjének és üzen neki és megköszöni az őrségen a terroristáknak, hogy jók és odaadják, amit hozott.

A Duna pedig ki tudja már hol hempergeti lefelé csendesen a halottakat.
A börtönben sorsukat várják a túszok. És egyre többen lesznek. A halál körülöttük ácsorog. Kivégzéssel fenyegetik őket. Levezetik egyiket-másikat a fogház udvarára. Bekötik a szemüket és tréfából lövöldöznek a fejük fölött. Ennek a kornak a hóhérlegényei szeretik látni a mások félelmét. Iszonyatot váltani ki, közönséges lelkek gyönyörűsége.

A hír százakról és százakról beszél,
akik ma börtönök ártatlan lakói, de neveket csak elvétve hoz.

József Ferenc főherceg, Mikes János gróf, szombathelyi püspök,
Wekerle Sándor volt miniszterelnök. Berzeviczy Albert és Herczeg Ferenc
az akadémia elnöke és alelnöke,
Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter, Hegedüs Loránt volt képviselő,
gróf Mailáth József közgazdasági író és fia Pál, Balogh Jenő volt igazságügy miniszter,
Rákosi Jenő író, gróf Festetics Pál főkamarásmester,
Somssich András zenetörténész, Teleszky János volt pénzügyminiszter,
Szapáry György gróf, földbirtokos, Zsembery István és Hindy Zoltán a keresztény ifjúság vezérei,
Szurmay Sándor volt hadügyminiszter, Szász Károly a képviselőház volt elnöke,
gróf Károlyi György földbirtokos, Kirchner altábornagy, Láng Boldizsár báró ezredes,
Tallián Béla báró egykori főispán, Dessewffy Aurél gróf, az agg országbíró, akit felesége ravatalától hurcoltak börtönbe a vörös katonák. A magyar nemzet kiválóságai és mások, akiket még titkol előttem a hír. Sokan, akiket nem ismerek, megkínzott műegyetemi hallgatók, asszonyok, kis gazdák, iparosok, földművesek, sőt munkások is. Kezesek mind. Saját hazájuk földjén rabok.

Zálogai a Kun Bélák, Szamuellyek, Pogányok,
Landler elvtársak életének...

 
 
0 komment , kategória:  BUJDOSÓ KÖNYV 3. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 504
  • e Hét: 4770
  • e Hónap: 18047
  • e Év: 338079
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.