Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 80 
Egymásután
  2019-09-29 13:37:26, vasárnap
 
  Egymásután

A Rendhez az is hozzátartozik,
hogy mindenkinek énekelni kell
- életében egyszer minden zsoltárt...
(némán a láb is lassan menetel).
A grádicsokat járták így hajdan
énekelve.
Ma hogy zeng a dal?
Kor-diktálta új ritmust keresve
hadd énekeljen a sok fiatal!
Ős-igazság új fölfedezői
lépnek az énekesek sorába
egymásután, ahogy a Rend hozza,
s kívánja az élet virrasztása,
emberöltők grádicsait járva.

Lankadt kezek, megroggyanó térdek
erőre kapnak, lendülnek tovább,
míg az ének diadalmas hangja
az égre épít zengő kupolát...

Lukátsi Vilma
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2019-03-13 11:53:10, szerda
 
  3.11.3. A XII. századi misztika; Clairvaux-i (Szent) Bernát (10901153), a cisztercita és a premontrei rend


A XII. század egyik legnagyobb alakja Clairvaux-i Bernát volt, a 2. keresztes hadjárat szervezője (11471149), amelyben a német és francia királyok is részt vettek, demonstrálva az egyetemes keresztyénséget. Egyrészt a misztikus teológiát képviselte, amelynek az volt a célja, hogy az ember megszabaduljon a világtól és Istennel eggyé váljék, másrészt viszont nagy politikai befolyással rendelkezett. Tőle ered az ún. két kard elmélet (Lk 22,38). Mivel Péter kezében két kard volt, ezért a pápa is, mint Péter utódja örökölte a lelki és a világi kardot. A pápa a világi kardot ugyan a fejedelmekre bízta, de a felelősség az övé.
Bernát a skolasztikus teológiát visszautasította. A sola ratione (csak az értelem) ellen hadakozva arra utalt, hogy az emberi filozófia alkalmatlan eszköz az isteni valóság megragadására. Isten üzenetét csak úgy lehet megérteni, ha az egész személyiségünkkel (értelmünkkel, akaratunkkal és lelkünkkel) az isteni magasságot keressük.
Gondolkodásában kulcsszó az alázatosság . Az alázatosság az Istenhez vezető út, amelynek három szakasza van: megtisztulás (a bűntől)  megvilágosodás (amikor csak Istenre gondolunk)  megszentelődés (amikor Istent látjuk és egyesülünk Vele). A hívő tehát egyre inkább megszabadul a világtól és összeolvad Istennel. Ezt a misztikus utat Krisztus nyitotta nekünk. Ezért minden Istennel való kapcsolat kegyelemből származik. Bernát misztikus, de hozzá kell tennünk: nála Krisztus-misztikáról van szó. Szerinte csak Krisztusban lehet Isten közösségében részesülni és általa jelenik meg a kegyelem az életünkben.
Hogyan kell ezen az úton járni? Úgy, hogy minél többet kell elmélyedni Krisztus életében és
szenvedésében, s akkor valódi szeretetet érzünk, Krisztus lesz a "lélek vőlegénye." Révész Imre arra utal, hogy Bernát itt már eltér a bibliai gondolattól, mert Krisztus nem az egyéni hívőnek a vőlegénye, hanem az egyházé. Bernát és társai szerint Krisztus az egyéni lélek szerelmese, akinek társaságából erőket merít a lélek és akinek közelléte titokzatos szellemi gyönyörök élvezetét jelenti. Bernát a cisztercita rend alapítója s máig legnagyobb szentje, aki 25 évesen lett az újonnan alapított clairvaux-i (klervó) kolostor apátja. Kora legkiválóbb szónoka volt, a kortársak doctor mellifluus-nak (mézajkú) nevezték. Hatását jelzi, hogy még a reformátusok is előszeretettel hivatkoztak rá.
A premontrei rend szabályzata a cisztercita rend alkotmányának mintájára készült, és szintén a XII. században alapult a francia Szent Norbert kezdeményezésére. Nevét központi apátságáról kapta, amely a francia forradalom idején pusztult el. A rend elsődleges célja kezdettől fogva a gyülekezetépítés, ezen belül főként a lelkigondozás és a plébániák vezetése. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-22 12:01:46, péntek
 
  III.11.2.Az üdvösségkérdés a skolasztikus teológiában - via antiqua (Aquinoi Tamás); via moderna (Occam Vilmos - 1285-1349); búcsúgyakorlat


A középkori emberek általában vallásosak voltak. Mint minden hívő ember, vágytak az üdvösség után, csak azt nem tudták, hogyan lehet abban részesülni. Az egyház pedig nem adott kielégítő választ kérdéseikre, mivel a teológia - akármelyik irányzatot nézzük - nem az ingyen kegyelemből indult ki. Egyrészt tudatában voltak annak, hogy az ember nem igazulhat meg saját erejéből, hanem ahhoz Isten kegyelmére van szüksége. Másrészt pedig egyetértettek abban, hogy az ember hozzájárulása szükséges az üdvösséghez.
Két irány különböztethető meg: a régi út (via antiqua) és a modern út (via moderna). Az első irányzat nagy képviselője Aquinoi Tamás, a másodiké Occam Vilmos. A régi út szerint az első ember bűnbeesésének következtében az ember már nem rendelkezik tiszta lélekkel, hogy Isten parancsolatait meg tudná tartani. Kegyelemre van szüksége. Isten Krisztusban kegyelmével fordult a bűnös emberhez. Ez pedig nem azt jelenti elsősorban, hogy Isten kegyelmes, irgalmas hozzá, hanem inkább, hogy Isten az emberi lelket megújítja azzal a természet fölötti igazságossággal, amit az ember a bűnesetben elvesztett. Az ember új lelki beállítottságot, tulajdonságot kap (habitus). Isten kitölti ezt az emberre a sákramentum által (elsősorban a keresztelés által, ezért a keresztség a római egyházban feltétlenül szükséges az üdvösséghez), ami pl. a "szükségkeresztség" gondolatából is világos. Így a sákramentumi kegyelem által az emberben megvan a lehetőség arra, hogy Isten törvényét betartsa és megtalálja az örök üdvösséget. A hívő az utolsó ítéletben jó cselekedeteivel fog Isten színe előtt állni, és Isten aszerint fogja megítélni. A keresztyén ember feladata az, hogy a kegyelmet, amelyet a keresztségben kapott, használja, de minden bűn elvesz valamit a kegyelemből, csak búcsú által lehet azt visszaszerezni; a halálos bűn pedig teljesen eltüntetheti a kegyelmet. Aki meg nem gyónt bűnnel hal meg, az örökké elveszettnek számít.
A gyakorlatban Tamás nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy Isten az, aki a lelket igazzá teszi, és csak ezért képes valaki jót cselekedni. Mások inkább arra utaltak, hogy az ember felelőssége az, hogy a kegyelmet el ne veszítse.
A modern út képviselői még inkább az emberre utaltak. Azt állították, hogy az ember azt csinálhat, amit akar. Az ember akarata elvileg szabad a bűneset után is. Elvileg kegyelem nélkül meg tudná szerezni a megigazulást, csakhogy ez a gyakorlatban nem történik meg. Isten - szabad akaratából (mert ő Isten, nincs semmi kötelezettsége semmihez) - természetfölötti kegyelmet ajándékozott az embernek. A keresztyén reménység abban van, hogy Isten biztosan kegyelmet ad annak az embernek, aki mindent megtesz, amit csak tud, hogy Istent szolgálja (Homini facienti quod in se est Deus non denegat gratiam). Természetesen a komolyan gondolkodó emberben mindig megmaradt a kérdés: valóban elegendő az igyekezetem?
A régi és az új út is beszél a "kegyelemről, de az ember nem lehet biztos abban, hogy részesül-e a kegyelemben. A régi út szerint megmaradt a kérdés: megőriztem-e a kegyelmet, amelyet a keresztségben kaptam? Megerősítettem a kegyelmet a jó cselekedeteimmel és a többi sákramentum által, vagy elvesztettem azt a halálos bűn miatt? Az új útnál pedig az a kérdés: valóban megtettem mindazt, amit csak megtehettem azért, hogy Isten kegyelmet adjon?
Ehhez a kérdéshez kapcsolódott az egyházi búcsú gyakorlata. Már említettük, hogy a keresztes háborúkban résztvevők teljes bűnbocsánatot, búcsút kaptak. Az az eljárás, hogy a jó cselekedetekért bűnbocsánatot ígértek, a későbbi évszázadokban még inkább elterjedt. Végül már pénzért is lehetett búcsút kapni; attól függően, hogy mennyit fizettek, vagy teljes, vagy részbeni búcsút. A XV. század végétől pedig már a halottak számára is lehetett búcsút vásárolni. A vallásos nép egyrészt szívesen elhitte volna, hogy a búcsú megvásárlása tulajdonképpen már maga feloldoz a bűn terhe alól, másrészt azonban a gyakorlatban sokan nyugtalanok maradtak, hogy mi lesz velük. Ennek jele volt az is, hogy sokat fizettek azért, hogy haláluk után még misét mondjanak értük. Nagyon sokan féltek a haláltól. Sok irat jelent meg a halálra való felkészülésről. És ebben a félelemben az egyház nem tudott megfelelő segítséget nyújtani. (folyt. köv)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-22 12:00:57, péntek
 
  III.11. Teológiai fejlődés a XII-XIII. században

III.11.1 A skolasztikus teológia fejlődése; Canterbury Anselmus (1033-1109); "Cur Deus homo?"; Aquinoi Tamás (1225-1274); ordo-elmélet


A XII. században tovább fejlődött a teológia is. A Szentírást és a hivatalos egyházi döntéseket nem kérdőjelezték meg, de egyre inkább érteni is akarták, ill. logikus gondolkodással meg akarták vizsgálni azokat. Ez nemcsak a hit mélyítésére szolgált, hanem a hit védelmére is, a szekták és az eretnekek ellen (pl. a katharok). A harmadik cél a pápai hatalom megerősítése volt. A skolasztikus teológia meg akarta mutatni, hogy mindaz, ami van, Isten akarata szerint van így, beleértve a pápai hatalmat is.
A skolasztika kifejezésben megtalálható az iskola szó. Már Nagy Károly idejétől kezdve a teológiai tudományos munka teológiai iskolákban folyt. Ezek az iskolák elsősorban kolostori keretben működtek, de a skolasztika kifejezés - egy idő után - inkább önálló tudományos intézetekre vonatkozik. Pl. Nagy Károly udvarában is volt egy híres iskola. A XI-XII. században egy sajátságos teológiai módszer alakult ki ezekben a tanintézetekben, ti. a dogmatikai kérdéseket filozófiai eszközökkel vizsgálták. Segítségül hívták Arisztotelész filozófiáját. Ésszerűen akarták megmagyarázni a bibliai kijelentést és megvédeni az egyházi tanítást és a dogmákat. A gyakorlatban a nagy filozófusokat (Plato, Aristoteles) majdnem tévedhetetlennek tartották.
Hozzá kell tenni: mivel a keresztyén valóság egyetemes valóság, a teológiát a többi tudomány fölé helyezték. A teológia a tudományok anyja. A filozófiát és a többi tudományokat a teológia szolgálóleányának nevezték.
A skolasztikus teológia első nagy képviselője Canterbury Anselmus volt. A dogmát, a hittan tartalmát logikussá és érthetővé igyekezett tenni. Az ún. dialektikai módszert használta. Ez azt jelenti, hogy mindent szisztematikusan kell megvizsgálni, a különböző véleményeket egymás mellé állítva és az ellentétekre logikus megoldást kell keresni.
Anselmus jelszava: fides quaerens intellectum. Ezen azt értette, hogy a hitünkkel kell az isteni valóságot elfogadnunk. Majd ezt a valóságot alaposan meg kell vizsgálni, logikusan kell érthetővé tenni. A kutatás célja nemcsak a hit védelme, hanem az is, hogy a mennyei valóságból már itt a földön "előízt" kapjunk. A kiindulópont az volt, hogy emberi elmével logikusan magyarázható az Isten kijelentése. Ha következetesen gondolkozunk, akkor filozófiai úton ugyanazt lehet megtalálni, amit a Biblia is kijelentett. Sola ratione - egyedül az értelem! Ez nem azt jelenti, hogy Anselmusnak a hit nem volt fontos, hanem szerinte Isten kijelentése annyira logikus, hogy aki helyesen és következetesen gondolkozik, elképzelhetetlen, hogy ne találná meg ugyanazt, ami a bibliai kijelentésben megfogalmazódott.
Anselmus és társai filozófiai tételekből indultak ki, amelyeket nem ritkán a görög filozófusoktól kölcsönöztek. Ezért állítja Istenről, hogy Ő a legtökéletesebb lény, a legnagyobb jó, Nála nagyobbat, jobbat és fontosabbat nem is lehet elképzelni.
A skolasztikus teológusok azt mondták, hogy Isten az embert eltölti azzal a vággyal, hogy akarja Krisztust követni. Ezért Isten az ember értelmét is megvilágosítja kegyelem által. Minden világosság Istentől származik, s ebből az ember is részesülhet. Amikor az ember Istenre gondol, akkor vele közvetlenül is kapcsolatban van. Már Plato felfogása is hasonló volt. Az Isten-ismeret ebben a felfogásban inkább visszaemlékezés (anamnesis), mint kijelentés. Fennáll a veszély, hogy eltűnik a különbség Isten és teremtmény között. Azt sugallja, hogy az emberben van olyan isteni fény, amely Istent végiggondolhatja. Láthatóan itt már nem érvényesülhet az emberi bűn szempontja, miszerint az ember bűnesete után már nincs világos kép Istenről (Róm 1. és 2.).
Anselmus legismertebb könyve a megváltásról szól, pontosabban: a satisfactioról, arról az elégtételről, amelyet Krisztus önmaga odaáldozásával a mi bűneinkért adott Istennek. A könyv címe: Cur Deus homo? - Miért lett Isten emberré? Anselmus logikusan köti össze a bűnesetet és a kegyelmet. A bűn Isten tisztességének és fenségének meggyalázása, tehát súlyos felségsértés. Ez nemcsak büntetést, hanem helyreállítást is követel. Ha Isten a bűnös embert illő módon akarná megbüntetni, akkor az egész emberiséget kellene megsemmisítenie. De ez még mindig nem adhatna méltó elégtételt Istennek. Az embernek lehetne negatív irányban büntetést adni, de a pozitív irányú helyreállítás nem várható el az embertől. A satisfactio, az elégtétel, nem azt jelenti, hogy Istennek adjuk azt, ami már az Övé, hiszen minden az Övé, hanem a satisfactio azt jelenti, hogy helyreállítjuk Isten tiszteletét. Erre azonban a bűnös ember képtelen, hiszen hogyan adhatná vissza Istennek a tiszteletét? Azt Isten csak magának tudja visszaadni. De az az igazság, hogy Isten ezt az embertől várja, mert az ember vétkezett; ezért neki kell fizetnie. Az egyetlenegy megoldás az, hogy Isten maga lett emberré.
Feltűnő, hogy a műben Isten dicsősége áll a középpontban, és nem az ember üdvössége! Krisztus feladata az volt, hogy helyreállítsa Isten tiszteletét. De az Ő áldozata annyira gazdag volt, hogy ezt a "fölösleget" az Úr az egyháznak ajándékozta. Ez az a kegyelem, amelyet az egyház továbbadhat az embereknek. Így megmarad a kapcsolat a középkori bűnbánati szokásokkal, a gyónással. Az egyháznak csak ezen az úton lehet kegyelmet osztani. Az egyház üdvintézmény: csak az ő közbenjárása által lehet az üdvösséget elnyerni.
Aquinoi Tamás az érett skolasztikus teológia legjelentősebb teológusa volt. A kiindulópont Tamás teológiai munkájában Isten szeretete: Isten szereti az embert, ezért úgy teremtette, hogy ő is szereti Istent. A bűneset után viszont Isten kegyelmére van szüksége az embernek, hogy újra képes legyen az Istent szeretni. Az augustinusi (majd a későbbi reformátori) és a tomista felfogás közötti nagy különbség abban van, hogy ő nem azt mondja: a kegyelemben csak hit által lehet részesülni, hanem szerinte a kegyelmet az egyház osztja szét a sákramentomok által. Ez azt jelenti, hogy amikor az ember a sákramentomokban részesül, képessé válik arra, hogy Istent szeresse. A sákramentomok a kegyelem megtestesülései. Hit nélkül is lehet a kegyelemben részesülni.
Egy másik fontos gondolat, amelyet Tamásnál találunk, az ún. ordo gondolat. Az ordo a rendet jelenti. Tamás meg akarja magyarázni, hogyan függ össze a mindennapi élet Isten akaratával. Szerinte a világban két területet kell megkülönböztetni: a természet és a kegyelem világát. De ezt a kettőt egy keretbe kell foglalni. A természet a kegyelem nélkül nem létezhet: a természet a kegyelmen nyugszik - Isten azt akarja, ami jó. Ezért a természet, úgy ahogy van: jó - mert Istentől származik.
A második pedig az, hogy a kegyelem nélkül a természet soha nem éri el a bűn miatt a célját. Ezért a természet alá van rendelve a kegyelemnek. A természetet úgy kell elfogadni, ahogy van. Ez az egységben látás Tamás teológiájában az egyházi és világi hatalomra is vonatkozik: a világi hatalom alacsonyabb, mint az egyházi, az egyház lényegében azt adja a világnak, amire a legnagyobb szüksége van: a kegyelmet!
A kegyelem és a természet világa között azonban van egy nagyon fontos különbség. A kegyelem világáról csak a kijelentés alapján lehet beszélni. A kijelentés kibontásában a filozófia csak segíthet, de nem állhat az első helyen. A filozófia alá van rendelve a teológiának. A természeti világ területén viszont a hittel és a teológiával nem sokat lehet kezdeni, mert a gyakorlati dolgoknak saját rendjük van.
Tamásnál lényegében ketté válik az élet: van kegyelem és van természet, de ez - az egy keret ellenére - két külön terület. Tamásnak ez nem jelent gondot, mert a természetet és a kegyelmet páratlan összefüggésben látja. Mégis sok tekintetben megmaradt a feszültség. A gyakorlatban látszik ez, pl. a szerzeteseknél: kolostorba vonulnak, hogy a természet dolgaival ne kelljen foglalkozni, mert ami ott történik, az visszatartja az embert a valódi értékektől. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-22 11:59:57, péntek
 
  III.10. A pápai világuralom kora - 1122-1294


A XII. században III. Sándor (1159-1181) pápa éles ellentétbe került I. Frigyes Barbarossa (1159-1190) német császárral. Barbarossa szerint a pápaság és a császárság két önálló dolog, amelyek Isten kezéből származnak, egyenrangúak és egymás mellett állnak. Újra vissza akarta állítani a régi Római Birodalmat és meg akarta szerezni a politikai hatalmat Itáliában. Ebben az igyekezetében ellentétbe került a pápa világi hatalmával, mert Itáliában a pápa akart uralkodni.
Ebben a vetélkedésben végül megint a római pápák győztek. III. Ince pápa (1198-1216) politikailag is megerősítette világi hatalmát. II. Frigyes császár (1212-1250) mindent aláírt, amit csak kért a pápa. 1213-ban létrejött a híres Eger-i bulla, amelyben a német fejedelmek hivatalosan is elismerték a pápa fennhatósága alatti itáliai területeket. Az egyház világi hatalma egyre biztosabb lett. Németországban pl. ebben az időben a püspököket "lelki fejedelmek"-nek nevezték, ami azt jelentette, hogy nekik ugyanúgy, mint a fejedelmeknek, világi hatalmuk is volt.
A pápát úgy tekintették mint Krisztus földi helytartóját; a pápa a közbenjáró Isten és az emberek között. Ő az igazi császár, de amellett főpap is, aki leleplezi a bűnt, még a világi császárokét is! Krisztusnál kisebb, de az embernél nagyobb! A jelképekben is tükröződik ez a mentalitás, pl. III. Gergelynél, aki már használta a Nap és a Hold képét: a pápát ábrázolta a Nap, a császárt pedig a Hold. A XIII. században azonban már ez a kép sem felelt meg, mert csak egy egyetemes királyságban gondolkodtak, és annak királya a pápa! Ezért az 1122-ben keletkezett Wormsi Konkordátumtól egészen 1294-ig (VIII. Bonifác/1294-1303/, a gyenge római pápa) a pápai világuralom koráról lehet beszélni.
A latin ill. nyugati császárok által létrehozott keresztes hadak 60 évi háborúskodás után 1204-ben meghódították Konstantinápolyt, így a pápa "egyetemes egyházfejedelem" lett. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-22 11:59:06, péntek
 
  III.9. Az egyház és az erőszak (Tertullianustól Nagy Gergelyig); A keresztes háborúk (1096-1270) és következményei



Az invesztitúra-harc az egyház győzelmével fejeződött be. Az egyháznak ezzel nagy tekintélye lett az egész társadalomban. Ha Kelettel kapcsolatban az államegyház létrejöttét szoktuk emlegetni, akkor Nyugaton ebben az időben majdnem egyházállamról lehet beszélni. Ahogy láttuk, a Frank Birodalommal együtt összeomlott a központi világi hatalom is, amely a közbiztonságot is veszélyeztette. Az emberek felfegyverezték magukat a kül- és belföldi támadók ellen (pl. vikingek, magyarok). Még a papok és a szerzetesek is fegyveresen jártak.
Az egyház véleménye az idők folyamán megváltozott az erőszakról és a fegyver használatáról. A Krisztus utáni első évszázadokban az egyház visszautasította a háborút és az erőszakot. Tertullianus egyházatya (200 körül) pl. úgy vélekedett, hogy a hadseregben szolgáló keresztyén a sötétség birodalmába lépett be. Origenes (253/254) szintén azon az állásponton volt, hogy világi háborúban a keresztyénnek nem szabad részt vennie. Bizonyítékok is vannak arra, hogy több keresztyén vállalta inkább a mártír sorsot, minthogy katonáskodjék. Természetesen hozzá kell tenni, hogy a katonáknak annak idején kötelező volt a császárt istenként tisztelni, ami a tiszti állományra különösen is vonatkozott.
Amikor Nagy Constantinus idején (312/313) a keresztyének is részt vehettek a társadalmi életben, az egyház megengedte, hogy keresztyének vállalhassanak katonai szolgálatot. Sőt, az V. században csak az lehetett katona, aki keresztyén volt. Ambrosius (379) és Augustinus (354-430) már írnak az ,,igazságos háború"-ról: ha ,,pogányok" támadják meg a birodalmat, ha ,,eretnekek" ellen kell fellépni, vagy ha az egyház egységét kell megvédeni. Nagy Gergely pápa (560-604) már azt is megengedte, hogy birodalmon kívüli pogány területeket erőszakkal megszálljanak és így nyissanak utat a missziónak. Ez sokakban visszatetszést szült. A szerzetesek és a papok számára továbbra is tiltott maradt a fegyverhasználat, ami szintén mutatja az egész kérdés nehézségét. Amint láttuk, Nagy Károly szintén összekapcsolta a missziót a hódítással, s a szászok elleni harc jelszavává tette a Lk 14,23-at: ,,kényszeríts bejönni mindenkit".
Az isteni békesség mozgalom nyomán, amely a X-XI. században keletkezett, megint megváltozott az egyház felfogása a fegyverekről és a háborúról. Az egyház ui. nemcsak hirdette az isteni békét, hanem azt végre is akarta hajtani. Bár a klérus akkor sem fogott fegyvert, de az egyház zászlaja vonult a világi hadsereg élén, hogy betartassák a békét! Az egyház megáldotta a fegyvereket.
A királyok és császárok a pápától megkapták az egyházi áldást és felkenést. Ebben Isten kegyelmét kérték munkájára, amelybe beletartozott az egyház ellenségeinek kiirtása, a hívők, az özvegyek és árvák védelmezése. Amikor a királyok hatalma csökkent, ezt a felkenést megadták a nemeseknek és később a lovagoknak is. Felkenték a fegyvereket is. (Ez különösen Franciaországban történt így, mert Németországban a X. századra ismét megerősödött a központi hatalom.)
Cluny-ről már beszéltünk. Az egyházi reformot ki akarták terjeszteni a világi életre is, hogy az egész világ keresztyén értelemben újuljon meg. Ebbe a törekvésbe illeszkedett bele a szent háború gondolata is. Így a pápai zászlók alatt meghódították 1066-ban Angliát. VII. Gergely (1073-1085) több hadjáratot indított keresztyén célok megvalósítására.
Ez az új gondolkodás visszatükröződik a keresztes háborúk történetében. A Bizánci Birodalom nehéz helyzetbe került az iszlám népek támadásai miatt, ezért a császár segítséget kért a római pápától. (1054 után!) A pápának kétszeresen is jól esett ez a hívás: egyrészt azért, mert ezt a keleti egyházvezetés részéről megbecsülésnek érezte, másrészt azért, mert Nyugaton állandóan támadták a különböző világi uralkodók. A figyelmet most a közös ellenfélre lehetett irányítani.
Nyugatról régóta rendszeresen mentek zarándokok Jeruzsálembe. Az iszlám ellenállás miatt ez egyre nehezebbé vált, különösen 1076 óta, amikor egész Palesztina iszlám kézre került. Ezért Nyugaton szívesen vettek részt a ,,keresztes háborúban" a pogány, iszlám ellenfelekkel szemben. A keresztes háborúk az egész keresztyénséget mozgósították, hogy a Sátán kezéből megszabadítsák a szent helyeket, a relikviákat és ereklyéket.
Így jöttek létre a keresztyén lovagrendek. Céljuk elsősorban az volt, hogy a Jeruzsálembe menő zarándokokat segítsék a veszélyes úton. Az első lovagrendeket Jeruzsálemben hozták létre. Egyházi áldást és felszentelést kaptak. A védelmezés mellett aztán egyre gyakrabban harcba bocsátkoztak a pogányok ellen. A német lovagrendek pedig pl. nagy területeket hódítottak meg Európa keleti részén, a későbbi Lengyelország és Poroszország területén.
A keresztes hadjáratok háttere egyrészt az volt, hogy a szent helyeket a pogányok kezéből meg akarták szabadítani. Ahogyan vannak földi hűbérurak, úgy Krisztus a mennyei hűbérúr, akinek a keresztyén lovagok voltak a hűbéresei; az egész világot és az egész keresztyénséget a pápának mint Krisztus helytartójának szerették volna alávetni.
Másrészt, a résztvevők személyes lelki meggyőződés alapján vettek részt, mert teljes bűnbocsánatot és örök boldogságot ígértek nekik. Azt mondták: ahogyan Krisztus szenvedett értük, ők is úgy fognak szenvedni érte és ezzel megszerezhetik a bűnbocsánatot. Természetesen ez a gondolat nagyon távol állt a bibliai ,,ingyen kegyelem" tanítástól: az ember jó cselekedetekkel akarta megszerezni magának az üdvösséget.
Harmadszor, sok világi oka is volt a történteknek. A pápát nem csak Palesztina érdekelte, hanem az egész keleti keresztyénség, hiszen Palesztina csak a keleti birodalmon át volt elérhető. Bizánc az iszlám területeket akarta visszanyerni, és azért hívta segítségül a nyugatiakat. Ez nagy tévedés volt, mert azok nem a bizánci császárt, hanem - ahogy mondták - Krisztusért harcoltak, és ha mégis emberekért harcoltak, akkor első-sorban magukra néztek. Sok nyugati fejedelem azért vett részt a harcokban, hogy a meghódított területeken majd saját birodalmat hozzon létre. Még az egyszerű emberek is fejedelmi rangra vágytak. Voltak, akik így tudtak megszabadulni a hitelezőktől, börtöntől, üldözéstől, s voltak, szegények, akik a varázslatos keleti kincsek megszerzéséről álmodtak.
Tulajdonképpen csak az első keresztes hadjárat volt mentes a hamis motívumoktól. Amiensi Péter prédikációi segítségével tízezrek vettek részt lelkesen ,,Isten akarja" kiáltással az első keresztes hadjáratban (1096-1099). Ekkor egy rövid időre sikerült Jeruzsálemet meghódítani. Útközben Németországban nemcsak szörnyű módon üldözték a zsidókat, hanem Magyarországon és Bulgáriában is fosztogattak. A 4. keresztes hadjárat során (1202-1204) Konstantinápolyt is meghódították és 60 évig latin (nyugati) császárságot tudtak fenntartani. Végül eredménytelenek maradtak a keresztes hadjáratok: Jeruzsálem és más ún. ,,szent helyek" iszlám ill. török kézen maradtak, egészen 1918-ig.
Mégis, az eseményeknek komoly következményei voltak. A bizánci birodalom nyugati ,,segítség"-gel teljesen összeomlott. Addig egyfajta ,,lökhárító" szerepét töltötte be az iszlám és a nyugati világ között, most már nem. Sőt, a törökök eltanulták a nyugati haditechnikát, és a tanultakat hasznosítva, később meghódították Európának jelentős részeit, így pl. Magyarországot is.
A pozitív következmények közé tartozott, hogy a görög nyelv addig majdnem ismeretlen volt Nyugaton; de a XIII. századtól megint ismertté vált. Ez nemcsak azt jelentette, hogy az aristotelesi filozófiát ismét elkezdték használni, hanem azt is, hogy az Újszövetséget eredeti nyelvén tudták olvasni, hiszen addig csak annak latin fordítását, a Vulgatát használták. Ekkor vették át Nyugaton a komplikált római számok helyett az arab számokat, amely elősegítette a matematika fejlődését.
[iAz egyházi következmények] közül fontos volt, hogy a pápaság ereje megmutatkozott, ami növelte politikai hatalmát Nyugaton is. Továbbá, divattá vált a relikvia, ill. ereklye használata. Mindenki, aki visszatért a keresztes háborúból, hozott legalább egy darabkát a Krisztus keresztfájából, de előfordult, hogy valaki ,,kereskedelmi mennyiségben" is árusította az ilyesmit. Mivel a keresztes hadjárat résztvevői teljes bűnbocsánatot (búcsút) kaptak, a búcsúgyakorlat nagy szerepet kapott az egyházban.
Fontos az is, hogy a keresztes hadjáratokban sok laikus vett részt; már említettük a lovagrendeket. A lovagok, habár laikusok voltak, mégis ,,szent feladatot" végeztek. Az emberek tehát rájöttek, hogy a templom és a kolostor mellett ez is egy lehetőség, hogy életükkel Krisztusnak szolgáljanak.
Végül: fejlődésnek indultak a városok nyugaton. A társadalmi élet addig nagyrészt falun zajlott és a mezőgazdaság volt a legfontosabb, mert a legtöbben azzal foglalkoztak. Az emberek rájöttek, hogy a világ sokkal nagyobb, mint ahogy azt ők gondolták. Felfedezték a keleti piac és kereskedelem lehetőségeit.
Új társadalmi rétegek jöttek létre: lovagok és polgárok, akiknek a megjelenése elősegítette, hogy az egyházon kívül is létrejöjjön a kultúra. A polgárok elkezdtek saját pénzből maguknak építeni templomokat (gótika!). A polgárságnak beleszólása lett az egyházi dolgokba is (pl. a papok kinevezésébe). Ledőlt az Augustinus után felépült magas fal a szent élet és a mindennapok között. Nagy változást jelentett, hogy a polgári élet is részesülhetett a szent dolgokban. A lelki élet átáramlott a társadalmi élet egészére. Lassan kialakult az a kép, hogy a nyugati világ Isten országa.
A Sátánt kidobták - a társadalom, úgy, ahogy van, Isten akarata szerint való! (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-22 11:58:05, péntek
 
  III.8 Az invesztitúra-harc (1056-1122); VII. Gergely és IV. Henrik; Canossa (1077); Wormsi konkordátum (1122)



Az egész középkoron át folyt a pápa és a világi fejedelmek közötti hatalmi harc. A XI. és XII. század éles küzdelmet hozott, különösen az ún. invesztitúra-harc. Az invesztitúra azt jelenti, hogy tisztviselők kinevezése, ebben az esetben elsősorban egyházi tisztviselőkről van szó. Említettük, hogy III. Henrik német császár megújította a pápai intézményt, sőt új pápát nevezett ki. Ez az új "pápa-generáció" csatlakozott a Cluny-i reformhoz, amely sérelmezte, hogy világi urak nevezzék ki a papokat.
Amikor VII. Gergely(Hildebrand) római pápa lett (1073-1085), megtiltotta a világi uraknak, hogy papokat és püspököket nevezzenek ki. Németországban azonban már működött a Landeskirchen-rendszer. Ez azt jelentette, hogy a német uralkodó olyan személyeket nevezett ki, akik politikailag is megbízhatóknak bizonyultak, hiszen a tartományi egyháznak komoly birtokai voltak. Ha viszont a pápa nevezi ki az új püspököket, akkor azzal közvetve a pápa kezébe kerülnek ezek a földek.
Első pillantásra talán ellentétesnek tűnhet, hogy VII. Gergely egyrészt a reformmozgalom embere volt, támogatta az aszkézist, másrészt pedig világi hatalmat kívánt magának. Az ellentét csak látszólagos: nem kívánt hatalmat magának, de azt annál inkább, hogy az egyházi tekintélyt és a pápai tekintélyt alátámassza a világi hatalommal. A történelem nagy tanulsága, hogy a világi hatalom az egyházban mindig szekularizációval is járt, mert a világi hatalmat csak világi eszközökkel lehet gyakorolni, amibe más világi érdekek is belekeverednek.
1075-ben a dictatus papae-ben VII. Gergely pápa megtiltotta, hogy laikusok nevezzenek ki egyházi tisztviselőket (invesztitúra). A világi személytől kinevezést nyerőket leváltja egyházi hivatalukból és a világi kinevezőt, az adományozót átokkal sújtja.
IV. Henrik (1056-1106) német császár azonban nem akart engedelmeskedni. Már uralkodása kezdetén abszolút uralkodó akart lenni saját birodalmában; központi hatalmat hozott létre, úgy hogy a hűbéresek számára nem maradt sok mozgástér a birodalomban. A pápával is szembe került, mert fontos volt számára, hogy az egyházi tisztviselőket ő nevezze ki, mivel uralmának kiterjesztéséhez megbízható emberekre volt szüksége. Henrik politikája a klérusnak is jól jött, mert egyrészt politikai okokból nem akartak közvetlenül a pápai hatalom alá kerülni, másrészt azért is, mert féltek, hogy a pápai hatalom meg fogja akadályozni az egyházi reformot. Pedig Henrik ellenállása már nem volt időszerű: az utóbbi években a pápai hatalom egyre növekedett, míg a német császár hatalma folyamatosan csökkent. Ez a következőkből is kiderül. Henrik olyan püspököket nevezett ki, akik pápai átok alatt voltak. Amikor aztán a pápa kiátkozással fenyegette meg, Henrik 1076-ban, a Wormsi Zsinaton, a német püspökökkel együtt (köztük azok is, akik kívánták az egyházi reformokat) a pápa ellen foglalt állást. Levélben fordultak a pápához, amelynek címzése így szólt: "Hildebrandnak, a hamis szerzetesnek". A levél ezekkel a hírhedt szavakkal fejeződött be: "Mondj le! Mondj le!" A pápa erre kiátkozta Henriket és felfüggesztette császári tisztségéből. Korábban többször előfordult, hogy a királyok egy pápát felfüggesztettek, de fordítva még soha.
A német fejedelmek (hűbéresek) a pápa mellé álltak, mert nem szerették Henriket és követelték tőle, hogy szabaduljon fel a pápai átok alól. Így 1077-ben Henrik Canossába ment, kanosszát járt, ahol a pápa vonakodott. Ez ravasz sakkhúzás volt! Egyrészt Henrik látszólag vezekelve ment a pápához, másrészt viszont a pápa egyértelműen meg akarta fosztani Henriket királyi trónjától. A pápa kénytelen volt neki megbocsátani, hiszen az egyház a megtért bűnöst nem taszíthatja el. De mindenki tudta, hogy Henrik nem bűnbánattal jött hozzá.
Ez kiderült a folytatásból, mert a harc folytatódott. A részletekbe most nem mehetünk bele, de az fontos, hogy Gergely pápa, a német fejedelmek által kinevezett ellencsászárt támogatta. Henrik háromszor vonult hadsereggel Rómába, végül száműzte a pápát és a zsinat segítségével egy német ellenpápát nevezett ki. Gergely pápa a száműzetésben halt meg.
Utódaiknak végül sikerült kibékülni. 1122-ben létrejött a Wormsi Konkordátum, amely szétválasztotta egymástól a regnum-ot és sacerdotium-ot, a világi hatalomtól az egyházi hatalmat. A világi uralkodó lemondott a pásztorbottal és a gyűrűvel való invesztitúráról, mert azok tipikus lelki jelek, de fenntartotta a pálcával való invesztitúrát, azaz a püspökök stb. hűbéres fejedelemségeikbe való behelyezésének jogát. Az egyházi tisztviselőket a klérus választja, de a világi uralkodónak joga van ezt a választást megtagadni, úgy, hogy nem fogadja el a megválasztottat hűbéresének. Ebben a harcban a pápa lényegében győzött, mert megszerezte a püspökök beiktatásának jogát, amivel eddig nem rendelkezett. A világi fejedelmek minden hatalmát azonban nem sikerült megszereznie, ezért a pápa valószínűleg úgy érezte, hogy veszített. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:40:19, szerda
 
  III.7.1.A szerzetesség szerepe az egyházban és a társadalomban a XI. században



Még közelebbről meg kell néznünk, hogy mi is volt a szerzetesek feladata és szerepe a kor vallásos életében. A földi város (Augustinus!) - mondták - két oszlopon nyugszik. Az egyik oszlop azokból áll, akik világi fegyverzetben járnak, ők a nemesek, a másik olyanokból áll, akik lelki fegyverzetet viselnek, s ők a szerzetesek. A nemesek kastélyokban élnek és a földi gonoszság ellen harcolnak, a szerzetesek pedig a szintén várnak számító kolostorokban, ahol a sátáni erők ellen küzdenek.
A szerzeteseknek annak idején fontos társadalmi szerep jutott. Ez a megújított szerzetességre fokozottan érvényes. Első feladatuk az imádság volt. Imádkoztak a többi emberért, ki akarták őket békíteni Istennel. A középkorban nem az egyes ember, nem a személyes kapcsolat volt a döntő Isten és ember között, hanem a közösség állt az első helyen. A társadalom egy test volt, abban mindenkinek megvolt a saját feladata: volt olyan, aki dolgozott, aki harcolt és aki imádkozott. A szerzetesek imádkoztak. Már említettük, hogy a nemesi családokban a fiúk közül egy lehetett örökös, a többiek gyakran egyházi állást kaptak. Így, ha egy családból az egyik fiú kolostorba került, az imádkozhatott testvéreiért.
A legtöbb ember úgy érezte, hogy bűnös és gyenge, s nem tudja magának megszerezni az üdvösséget. Éppen azért bíztak a szerzetesekben, mert az ő jó cselekedeteik és imádságaik a mások javát is szolgálják. Világos, hogy aki kolostorba ment, elsősorban magának nyerte meg a kegyelmet, de aztán rokonságának és ,,lelki testvéreinek" is (sok helyen laikusok csatlakoztak a kolostori közösséghez, úgy, hogy pl. részt vettek az imádságban, szolgáltak, stb.). Minden kolostort támogatott egy bizonyos kör. A szerzetesek szent élete javára szolgált az anyagi támogatók körének is: adományozás által lehetett kérni a szerzetesek könyörgéseit. Így kialakult a szerzetesek közbenjáró szerepe.
Ez élőkre és halottakra egyaránt vonatkozott. A nemesek között akadtak olyanok, akik öreg korukban léptek kolostorba, ,,megtértek". Arra számítottak, hogy az utolsó ítélet napján visszajövő Krisztus majd ,,jó társaságban" találja őket, mint szerzetesek közé eltemetett embereket. Egyre többen kérték, hogy a kolostor kertjében temessék el őket, vagy ha lehet, akkor a kolostor kápolnájában. Így a Jézus visszajöveteléig imádságos légkörben lesznek, ahol a szerzetesek személy szerint imádkozhatnak értük. A kolostorok körül hatalmas temetők keletkeztek. A legdrágább helyek a kápolnában vagy közvetlenül az épület mellett lévő sírhelyek voltak. A szerzetesek közbenjáró szerepe ezért nemcsak az élőknek, hanem a holtaknak is fontos lett. A szerzetesség sem tiltakozott ez ellen, mert rövid idő alatt meggazdagodtak a kolostorok.
Jellemző lett, hogy minden kolostor egy meghalt szent személyes ,,tulajdonának" számított. A szentek földi maradványait a kolostorban őrizték, és ezeknek csodálatos erőt tulajdonítottak, amely gyógyít és bűnbocsánatot ad. Hogy mennyire fontosnak tartották a szentek imádását, azt hirdetik azok a gyönyörű és gazdag templomok, amelyek a szentek tiszteletére épültek.
A megújult szerzetességnek tehát nagy szerepe volt a társadalomban, sokkal nagyobb mint a papoknak és a püspököknek. A szerzetesek élete élő bizonyságtétel volt, sőt ők megértették a nép mindennapi gondjait és félelmeit is. A Nyugat-Európa megújítását célzó mozgalom gyors terjedését elősegítette az 1000 éves évforduló is. Sokan akkorra várták Krisztus visszajövetelét. Pl.. 1033-ban, a Krisztus halálának 1000 éves évfordulóján bekövetkezett napfogyatkozás idején sokakban félelem gyúlt. Tényleg ítéletidő volt, mert több járvány, éhínség és háború is pusztított.
A szerzetesek is hozzájárultak a végváradalmak fokozásához, mert feladatuknak érezték hirdetni, hogy a világ vége és az utolsó ítélet ideje elközeledett. Bűnbánatra és szent életre hívták a népeket. Különösen óvtak az élet négy kísértésétől, amik a test, a háború, a pénz és az asszony. Felébresztették a népet: térjetek meg, készüljetek az utolsó ítéletre szent szegénységgel, békességgel, erkölcsösséggel és önmegtartóztatással! A kor irodalma tükrözi, hogy az emberek minden háborúban, járványban és katasztrófában Isten haragját látták, Istent elsősorban úgy tekintették mint Bírót.
Amellett a babonaság is nagyon hatott az emberekre. A nép babonásságát a latin nyelvű istentisztelet és a titokzatos liturgia is gerjesztette, hiszen a babonaság és a mágia azt parancsolta: érthetetlen csapásokra érthetetlen szertartásokkal kell válaszolni. A szerzetesek igyekeztek a babonaságot keresztyén irányba fordítani. Pl. a nép egyik pogány hagyománya volt a november 2-án tartott halottak napja. A szerzetesek ezt igyekeztek keresztyén tartalommal megtölteni és bevezették a halottakért mondott miséket és hirdették, hogy a halottakért elmondott imádságok sokat enyhítenek a halottak bűnhődésén. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:39:34, szerda
 
  III.7. Kolostorok és szerzetesek - X-XI.század; reformmozgalmak; Cluny



A kolostorok a VIII-IX. század folyamán a földesurak hatalmába kerültek - az urak sokszor azt csináltak, amit akartak -, s a kolostor épülete és a szerzetesek is "családi tulajdonba" mentek át; minden bevétel az úré volt; előfordult, hogy a szerzetesek ilyen körülmények között éheztek. Nem csoda, hogy a kolostori élet sok helyen erkölcsileg is tönkrement.
A X. században több helyen reformmozgalom indult. A fejedelmek maguk sem nézték jó szemmel a kolostorok és a szerzetesek erkölcsi romlottságát. Komoly emberek is akadtak, akik nagy szigorúsággal akarták helyreállítani a kolostori rendet. Gyakran a világi urak hívtak meg egy-egy ilyen embert, hogy átszervezze a kolostort. A reformok abból álltak, hogy bevezettek egy szigorú házirendet, istentiszteleti rendtartást stb. A munka befejezése után, a "szervező" továbbment, egy másik kolostorba, ahol hasonló módon intézkedett. Közben az előző kolostornak is ő maradt az apátja. Így olyan kolostorláncok jöttek létre, amelyek hasonlóan voltak megszervezve, támogatták és ellenőrizték egymást stb. Volt olyan apát, aki negyven kolostorra felügyelt.
A legfontosabb reformmozgalom a Cluny-i kolostorban kezdődött, amelyet 910-ben alapítottak. Odo apát (927-941) vezetése alatt ez a mozgalom hamar elterjedt. A régi augustinusi szabályokat megszigorították. A szerzetesektől elvárták, hogy igaz hitben éljenek, mert a gyakorlatban sok helyen csupán a ceremoniális kegyesség látszata maradt meg. A kolostorokat egyaránt megszabadították a nagyurak és püspökök fennhatóságától és közvetlenül a pápa irányítása alá helyezték. Ennek komoly következményei lettek: a feudalizmus okozta királyi hatalom csökkent. A Cluny-i reform miatt a királyok és püspökök hatalma még kisebb lett. A pápai befolyás a mindennapi életben is éreztette hatását, hiszen az egyház a szerzeteseken keresztül is erősítette kapcsolatát az emberekkel.
A Cluny-i kolostorban és a hozzájuk csatlakozott rendházakban a szerzetesek miséztek, annak ellenére, hogy ők nem voltak papok, mégis a kolostori rend szerint papi feladatokat láttak el. A szekularizált papsággal szemben, amely ellentmondásosan élt és szolgált, a kolostorokban újra összhang lett a mise és a szent élet között. Ez hiteles volt és mély benyomást gyakorolt a népre.
Hamarosan nemcsak a szerzetesektől, hanem a többi klerikustól is ugyanazokat a változtatásokat kérték. Elvárták tőlük a cölibátus betartását, a keresztyén életstílus helyreállítását. Harcoltak a simónia ellen.
A simónia alatt nemcsak azt értették, hogy a lelki dolgok - pl. a bűnbocsánat - pénzért megvásárolhatók, hanem azt is, hogy az egyházi posztokat áruba lehetett bocsátani, illetve a püspöki tisztre kinevező királyt le lehetett fizetni. Ez akkoriban nagy divat lett és az államnak is jól jött a pénz.
Nem véletlen, hogy a reformmozgalom különösen is harcolt az "Eigenkirchen-gondolat ellen, amely a laikusok uralkodását jelentette az egyházban. Sok egyházi tisztségviselőnek nem tetszett ez a támadás, pedig II. és III. Henrik német császároknál (1002-1024; 1039-1056) kedvező fogadtatásra talált a gondolat. Mindketten támogatták a reformokat és a maguk részéről ugyanazokat kérték a pápától. A német püspökök azonban nem tartották kívánatosnak a pápai hatalom növekedését, szerettek volna inkább a maguk urai maradni. A reformmozgalom alapvető kritikát gyakorolt az akkori klérusra. Éppen azokon a pontokon bírálták őket, amelyek a klérus számára a legfontosabbaknak tűntek: a világi hatalomban való részvétel és a világias életfolytatás.
Ez is mutatja, hogy az egyház megújulása nem mindig az egyházi tisztségviselőktől származik! Ezekben az időkben a császárok felelősséget éreztek az egyházért, mert úgy gondolták, hogy a császár feladata hasonló a Dávid királyéhoz: az a feladata, hogy Isten népét vezesse a földi várostól a mennyei Jeruzsálemig. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
Egyetemes egyháztörténet
  2016-07-20 19:38:52, szerda
 
  III.6. A IX-X század - feudalizmus és egyházi reformmozgalmak; isteni béke



Már rámutattunk a szerzetesek reformtevékenységeire. A X. században ismét a kolostorokból indult ki a reformmozgalom, amely egyházon belüli megújulást hozott. A IX-X. században a pogányok (többek között a magyarok is) gyakran támadták a kolostorokat, ezért azokat a világi urak vették védelmükbe és azok nem egyszer a kezükre is kerültek. A társadalmi háttérről a következőket kell tudni:
A X. század végére a társadalmi helyzet Nyugat-Európában alaposan megváltozott. A Frank Birodalom összeomlása után hiányzott az egyetemes hatalom, s ennek hiányában az egyház egyre nagyobb hatalmat kapott a társadalomban.
Kialakult a feudalizmus. Ennek az volt a lényege, hogy a fejedelmek birtokba adták a földjeiket és javaikat az alacsonyabb rendű nemeseknek, akik hűbéreseik lettek. A gyakorlatban ez a királyi tekintély csorbulását jelentette, hiszen a hűbéresek lettek a valódi uralkodók. A király csak akkor kapott fontosabb szerepet, amikor egy-egy idegen hatalom ellen közösen kellett harcolni. De már ebben sem jutott olyan mértékben szóhoz, ahogy régen, mert a hadvezérek maguk intézkedtek a saját területükön és a királynak nem volt lehetősége ezt meggátolni. Ezt tudomásul kellett venniük, még akkor is, ha a pápa és a császárok vagy a királyok között állandó harc volt, pl. az egyházi tisztviselők kinevezéséért: a világi hatalom nem mindig érvényesült a mindennapokban - a világi hatalom megosztottsága miatt, az egyház hatalma növekedett.
Sokszor megtörtént, hogy egyházi tisztviselők is kaptak hűbéri birtokot. Ennek az volt az előnye a bérbeadó számára, hogy a hűbéresnek hivatalosan nem voltak gyermekei, ezért annak halála után a birtok automatikusan visszakerült a bérbeadó kezébe. Hozzá kell tenni, hogy ha komoly egyházi tisztviselőről volt szó, akkor ő nemcsak a saját érdekében, hanem az Isten dicsőségére is próbálta elősegíteni a békességet a saját területén. Egy másik szempont is mérlegelendő, hogy az egyházi tisztviselők megmaradtak világi állásukban is egyházi embereknek és a pápához tartoztak, vagyis rajtuk keresztül az egyház is részesült a világi hatalomból.
A X. században az egyház hirdette az isteni békét: a múltban a király megvédte az egyházat, a kolostorokat stb., de miután a központi hatalom elsorvadt, az urak sok helyen önkényesen viselkedtek egymással, a néppel és az egyházzal szemben is. Miután a királyok tehetetlensége miatt a földi békére nem számíthattak, ezért az egyház az isteni békét hirdette. Főként Franciaországban nagy zsinatok jöttek össze, ahol jelen voltak a nemesek is és ünnepélyesen megígérték, hogy az egyház javait, templomait, kolostorait, embereit békén fogják hagyni. A béke megsértése nemcsak Isten haragját vonja maga után, hanem azonnali kiátkozással is járt. (folyt. köv.)

Jos Colijn
 
 
0 komment , kategória:  Egyetemes egyháztörténet  
     1/9 oldal   Bejegyzések száma: 80 
2020.05 2020. Június 2020.07
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 2 db bejegyzés
e hónap: 17 db bejegyzés
e év: 1671 db bejegyzés
Összes: 27570 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2352
  • e Hét: 13275
  • e Hónap: 9093
  • e Év: 439535
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.