Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Dücső Csaba: Nincs kegyelem IV
  2011-02-13 09:43:31, vasárnap
 
 

Dücső Csaba: Nincs kegyelem IV. rész

VII. FEJEZET.

,,Péter! Mára már elég volt. Csinálj rendet, aztán becsukjuk a kocsmát.
Ma este nem szolgálunk ki senkit!"

,,Miért?"

,,Elmegyek hozzátok! Meglátogatlak benneteket!"

Péter szélesen vigyorgott. ,,Tudom! Bennünket?! Persze, ezen Berczel Piroska kisasszonyt kell érteni!"

,,Csak nem is a te ábrázatodat fogom szemlélni! Mit gondolsz? Azt hiszed talán, hogy olyan elbájoló vagy és benned fogok gyönyörködni. Vagy talán azt a kurta bajuszt tartod olyan szépnek, ami úgy fityeg az orrod alatt, mint valami áruminta érték nélkül?!"

Péter dühösen elfintorította az arcát. ,,Talán a te bajuszod szebb?"

Levente megpödörintette a bajuszát. ,,Csakis! Egyébként kérdezd meg efelől Piroskát!" A fiatalember elégedetten mosolygott.

Péter morogva válaszolt: ,,Hamistanukra nincs szükségem!" Aztán nagy mérgesen helyretolt két széket, letörölte a söntésasztalt és levetve fehér kötényét, odaszólt Leventének: ,,Mehetünk!"

Mielőtt azonban eltávoztak volna, Péter kitett egy táblát az ajtóra. ZÁRVA --- hirdette a felirat.

Péter nagyot sóhajtott. ,,Szegények!"

,,Kik?" --- kapta föl a fejét Levente.

,,Hát a törzsvendégeink!"

,,Miért?"

,,Mert ma nem isznak se borocskát, se söröcskét! Mehetnek haza kútvizet szopogatni! Ma nem fognak rágódni a mi vén pogácsáinkon! És mindez miért van? Azért, mert Torday Levente úr meglátogat minket." ,,Minket!" --- Péter hangja gúnyos volt.

Levente hátbavágta barátját. ,,Hé! Még mindig zúgolódsz?! Vigyáz, mert elcsaplak a főcsaposi tisztségből!"

,,Sejtettem, hogy ez lesz a vége! Csapos megtette kötelességét, csapos mehet! Majd jön helyette a csaplárosné!" Péter csipkelődve, gúnyos hanghordozással énekelni kezdett:

,,Csap... Iá... ros... né arany... virááág...!"

Levente közbevágott: ,,Csapos úr... mák... vi... ráág!"

Így enyelegve értek Ürmösiék házához. Az egész család otthon volt. Az öreg Ürmösi magába merülve pipázott. Felesége, az őszhajú, ráncosarcú, de fiatalos szemű apró kis öregasszony, ott ült az asztalnál. Piroskával beszélgetett, aki valami kézimunkát kötögetett.

,,Kellemes jó estét kívánok!" --- köszönt Levente.

Szeretettel üdvözölték a fiút. Piroska boldogan sikított fel. ,,Levente!" Aztán mélyen elpirult azon, hogy így elárulta magát.

Péter rácsapott barátja vállára és elkiáltotta magát: ,,Íme itt hozom Torday Levente urat,
aki a brassói gépkocsiversenyen gépével elütötte az oláh versenyzőket..."

,,Elütötte..." --- csodálkozott Piroska.

Péter magyarázkodólag folytatta: ,,Igen, elütötte a --- győzelemtől!" Mindannyian nevettek.
,,...és ezen tettével kiérdemelte az oláh nézőközönség felháborodását!"

,,Miért? Mit csináltak az oláhok? Kiabáltak? Ordítottak?" --- kérdezte kíváncsian Piroska.

Levente hanyagul legyintett. ,,Igen... igen! Egy kicsit kiabáltak, egy kicsit tiltakoztak és
egy kicsit --- agyon akartak verni..."

Piroska felsikított. Péter közbeszólt: ,,Bizony sikíthatsz Piroska! Ilyen a mi szerencsénk!
Végre egy alkalom, mikor megszabadulhattunk volna ettől az úrtól és még
sem tudták agyonverni..."

Az öreg Ürmösi rákiabált Péterre: ,,Hogy mondhatsz ilyet te kölyök?!"

Piroska pedig feléje fordult. ,,Csúnya Péter! Hogy kívánhatsz rosszat a legjobb barátodnak
és az én... én... vőlegényemnek...?" A lány lesütötte szemét. Megzavarodott.

Péter rákacsintott Leventére. ,,A csaplárosné..." --- mondta.

Levente odament Piroskához. Gyengéden megölelte és megcsókolta a lányt. ,,Látod, hogy csak tréfál Péter! Egy kicsit becsmérlőleg nyilatkoztam a bajuszáról és most azért prüsszög rám..."

,,Mintha az ő bajusza olyan szép lenne!" --- szólt közbe Péter. ,,Majd ha jobban megnő, le kell vágatni és üvegmosó kefét kell belőle csináltatni. Talán arra jó lesz, de bajusznak semmi esetre sem..." Péter nagyon méltatlankodott.

Levente kezet nyújtott neki. ,,Béküljünk ki öreg fickó! Nem érdemes azért a néhány szőrszálért háborúskodni..." Mind a ketten nevettek és jól megrázták egymás kezét.

,,Hanem üljetek lel Ne ágaskodjatok itt, mint az útszéli póznák!" --- szólalt meg az öreg Ürmösi néni. Leültek. Megindult a társalgás. Levente elmesélte a brassói verseny egész lefolyását. Azután másra terelődött a szó.

Ürmösi néni odafordult Leventéhez. ,,Úgy hallom és látom édes fiam, hogy te és Piroska igen megértitek egymást!"

Levente nevetett. Kezével megszorította Piroska asztalon lévő kezecskéjét. ,,Bizony Ürmösi néni! Úgy találtuk, hogy az Isten is egymásnak teremtett minket! Én nagyon megszerettem Piroskát és ő is szeret engem!"

,,Igen! Régóta tudom ezt! A Piroska egyszer bevallotta már nekem nagy pirulások között..." --- kacagott kedvesen az öregasszony. ,,De mikor lesz az esküvőtök?"

,,Majd ha Erdély újra magyar lesz!" --- hangzott a válasz.

Ürmösiné elkomolyodott. Szeme szomorúan tekintett a fiúra. ,,Arra ne várjatok gyermekeim!" --- mondta. --- ,,Mire Erdélyben újra magyar katonák fognak őrködni a székely álmok felett, addigra bizony ti is megöregedtek! Piroska olyan fehérhajú anyóka lesz, mint én és édes fiam, Levente, te olyan ráncosarcú öreg székely leszesz, mint az én Ádámom. Bizony gyermekeim! Ti megöregesztek, mi pedig eltűnünk a székelyek élő világából és odamegyünk, ahol a mi apáink és anyáink várnak ránk, oda a székelyek csillagos égi világába."

Az öreg Ürmösné szeméből két könnycsepp gördült le. ,,Mi már meg se fogjuk azt a szép időt érni; mikor újra piros-fehér-zöld fogja bevonni ezeket a hegyeket! Nem érjük meg! A mi időnk elmúlt és mi már nem várhatunk meg ezen a földön semmit! De majd ott fönn... ott..."

Levente belenézett az öregasszony szomorú, könnyes szemébe. ,,Ürmösi néni! Higgyen! Nagyon kérem, higgyen! Higgyen a magyar feltámadásban! Lássa, mikor Lengyelországot teljesen felosztották, akkor a lengyelek büszkén, dacosan kiállták a világ elé és odakiáltották a győzteseknek: Nincs még veszve Lengyelország! És ma Lengyelország nagyhatalom! Ürmösi néni! Nekünk is ki kell állani és mi ki is állunk, a világ elé és büszke magyar daccal, törhetetlen élniakarással vágjuk a világháború győztesei elé: Nincs még veszve Magyarország! Nem hagyjuk a megaláztatást, nem hagyjuk az ország feldarabolását! Nem! Nem! Soha!

Hiszen már Északon meg is kezdtük az új országépítő munkát. Hisz a minden magyarok Hadurának, a mi Horthy Miklósunknak győzelmes seregei már Kárpátalját is elfoglalták! Érti Ürmösi néni?! A magyar hadsereg már ott áll a Kárpátok bércein! És már közel van az az idő, mikor azok a győzelmes seregek megindulnak Erdély felé!"

,,Mikor lesz az...?" --- sóhajtott az öregasszony.

,,Nagyon hamar! Nem is gondolja Ürmösi néni, hogy milyen hamar!"

,,Mi már nem érjük meg!"

,,Dehogyis nem! A néni már varrhatja is a piros-fehér-zöld lobogót, amit majd ki lehet tűzni az Ürmösi ház homlokzatára a magyar csapatok bevonulása alkalmából... Sőt! Már el lehet kezdeni az édességek és sütemények készítését is! Mert bizony nagyon éhesek lesznek azok a magyar katonák, mire ideérnek!... Úgy-e Péter?!"

,,Te tudod jobban!" --- válaszolt a megszólított. Ürmösi néni azonban nem vigasztalódott meg. Csendesen ingatta a fejét.

Levente hevesen kiáltott fel az öregasszony nagy hitetlenségére. ,,Ürmösi néni! Megígérem magának, hogy az első csokor virágot a szabad magyar Erdélyből én fogom elküldeni magának! Megígérem ezt és emlékezzék a szavaimra majd akkor!"

Az öregasszony odahajolt Leventéhez és kiszáradt kezével megsimogatta a fiatalember kezét: ,,Te is olyan jó vagy, olyan magabízó, olyan büszke magyar vagy, mint az én édes Péter fiam! Nagyon szeretlek benneteket ezért a törhetetlen magyarságért!"

Levente ajkához emelte és megcsókolta az öregasszony kezét. ,,Meglátja Ürmösi néni, hegy a mi törhetetlen magyarságunk fog győzni! A mi törhetetlen magyarságunk lesz az, ami meg fogja hódítani a székely bérceket! Mi győzni fogunk, mert győzni akarunk!"

Az öreg Ürmösi nagyot szipákolt a pipájából, aztán lassan tördelve a szavakat, megszólalt: ,,A győzelem sok áldozatba, sok lemondásba és sok vérbe kerül!"

,,A győzelemért minden áldozatot meghozunk!" --- vágta rá Levente.

Így, vitatkozásban, beszédben telt el az egész délután. Levente késő este búcsúzkodott el az Ürmösi családtól. Haza indult...

Szép csöndes nyári este borult a falura. A csillagok oly közel sziporkáztak, mintha csak a hegyekből pattantak volna ki. Levente dúdolva sietett el a némaságba, homályba burkolódzott házak mellett. Odaért a kocsma ajtajához. Meghökkenve állt meg. Egy bő köpönyegbe bújt férfi alakja vált ki az ajtó szürkés hátteréből.

Az idegen ráköszönt Leventére: ,,Jó estét kívánok!" Hangja furcsán, mélyen rezgett.

,,Jó estét!" --- válaszolta Levente mérhetetlenül csodálkozva. ,,Kit keres uram?"

,,Átutazóban vagyok Erdélyben és így jutottam el ebbe a faluba. Szeretnék az ön fogadójában megszállni éjszakára!"

,,Sajnos uram nem állhatok a rendelkezésére! Nekem kocsmám van és nem fogadóm! Így hát nem rendelkezettem be vendégek elszállásolására. Sem üres szobám, sem fölösleges ágyam nincs!" --- válaszolta Levente.

Az idegen zavarton köhécselt. ,,Én elalszom a padlón is, ha kell!"

Levente határozatlan volt. Nem tudta, hogy elutasítsa-e az embert, vagy sem. Az idegen látva a tétovázást, megszólalt:

,,Én úgy tudom, hogy Torday Levente kocsmája minden igaz magyar előtt nyitva van! Még éjjel is!"

Levente megdöbbent. ,,Honnan tudja az én nevemet?" --- kérdezte gyorsan.

,,A... falubeliek mondták!"

Levente kinyitotta a kocsma ajtaját. ,,Jöjjön be!" --- szólt oda az ismeretlennek.

Bementek. A fiatalember lámpát gyújtott és lehelyezte azt az asztalra. Jól megnézte az idegent. Vállas, harmincöt-negyven év körüli férfi volt. Arcának vonásai keménységet, határozottságot árultak el.

Levente rámutatott a férfi széles fekete köpenyére. ,,Vegye le és foglaljon helyet! Én rögtön jövök, csak hozok valami italt a pincéből!"

Mire visszatért két pohárral és egy üveg borral a kezében, a férfi már az asztalnál ült. Levente is letelepedett és megtöltötte a poharakat. Koccintottak. Az idegen egyszerre fölhajtotta az italt. ,,Egészségére!" --- nevetett Levente a férfi mohóságán.

,,Köszönöm!" --- viszonozta az jókedvűen.

,,Hanem még nem is ismerem uram! Még nem mutatkozott be!" --- figyelmeztette mosolyogva Levente az idegent. Az ránézett a fiatalemberre. Szemöldöke rosszallóan szaladt össze.

,,Hmm... ejnye, ejnye! Egészen elfelejtkeztem bemutatkozni! Na, mindjárt helyrehozzuk ezt a hibát!" Azzal előhalászott a zsebéből egy kis noteszt. Föllapozott benne egy üres helyet. Aztán elővette a töltött ceruzáját és elkezdett vele egyenes vonalakat húzni a tiszta lapra.

Levente bámulva nézett rá. Mit akar ez ezzel a ceruzával és notesszel. A idegen azonban nem zavartatta magát. ,,Fekete vonalak!" --- mondta kurtán. Aztán új szint csavart ki a ceruzából. Megint csak vonalakat húzott. ,,Kék vonalak! Látja?" --- kérdezte a fiatalembertől.

,,Látom! De..." Az idegen megállította keze intésével Levente kérdését.

,,Ez négyszínű ceruza!" --- vetette oda a bámuló fiúnak." --- ,,Amint látta, az egyik kicsavarható szín fekte, a másik kék, a harmadik zöld..." Azzal újra megcsavarta a ceruzát és valóban zöld szín bújt elő annak a végéből. ,,Mindenki azt a színt használja, melyik neki tetszik! Mindenki olyan vonalat húz, amilyen neki tetszik!" --- folytatta az idegen. ,,Például vannak olyanok, akiknek határozottan a zöld vonalak tetszenek!"

A férfi hajtott egyet a jegyzetében és a következő tiszta lapra zöld vonalat kezdett rajzolni. Levente egyre jobban bámulva nézte a titokzatoskodó vendégét. Nézte, hogy mit rajzol. Egyszerre csodálkozva kiáltott fel. ,,Hiszen ez Európa térképe!" Valóban, a férfi térképet rajzolt, az új lapra. Aztán lassan, vontatottan megszólalt: ,,Igen, ez Európa térképe. A mai Európáéi... Csupa zöld vonal!" Kutatóan belenézett a fiatalember szemébe.

,,Mit akar ezzel?..." --- kérdezte Levente merően viszonozva az idegen tekintetét.

,,Oh semmit!... Csak... csak... azt, hogy vannak olyanok, akik nem szeretik ezeket a zöld vonalakat! Érti fiatalember?! Nem szeretik ezeket a zöld vonalakat! Hanem inkább a piros vonalakat! Érti? A pirosakat!... Vannak olyanok, akik a piros vonalért küzdenek! A régi piros vonalért!" Azzal a férfi kicsavarta a ceruza piros színét és határozott kézvonásokkal Európa térképére, a sok zöld vonal közé belerajzolta Nagymagyarország piros határait!

Levente felugrott. A széke nagy zajjal csapódott hátra. ,,Mit akar?!" --- ordított rá a férfire.

Az mosolyogva állt föl. Élvezte a legény meglepettségét. Aztán hirtelen eltűnt a mosoly az arcáról és tekintete kemény lett. Megszólalt. Szavai ellentmondást nem tűrően pattognak a legény felé:

,,Torday Levente! Fellebbvalóink nevében megparancsolom neked, hogy a jövő hónap tizedikén robbantsd ki az erdélyi forradalmat! A jövő hónap tizedik napján fegyverben legyen a székelység és kiáltsa ki elszakadását Romániától!"

Levente elsápadt. Kezével lassan végigsimította a homlokát. Nagyon melege lett egyszerre. Csak suttogni tudott:

,,Már itt az idő?..."

,,Itt!" --- hangzott a kemény felelet. Aztán az idegen odalépett a fiúhoz és kezét nyújtotta. ,,Csókás István százados vagyok!" Levente kezet fogott vele. Mind a ketten hallgattak. Mély csönd borult a szobára.

Végre Levente törte meg a hallgatást. ,,Tudják már ezt a többiek is?" --- kérdezte a századostól.

,,Igen!"

Levente rámeredt a századosra, azután hirtelen megrázkódott. ,,Félek... nagyon félek!..." --- suttogta egész halkan.

Csókás megragadta a fiatalember vállát és keményen belenézett annak a szemébe. ,,Az erős Torday Levente fél?! A magabízó, az öntudatos Torday Levente megrémült az eljött pillanattól?!..."

,,Igen... igen...! Valami megmagyarázhatatlan gyengeség lett úrrá rajtam... Félek... Félek!" --- szólt rémülten Levente.

,,De kitől? Mitől?!..."

,,Attól, hogy nem sikerül!"

A százados legyintett. ,,Eh! Ez csak pillanatnyi gyengeség! Miért ne sikerülne?"

,,Félek, hogy nem sikerül a forradalom! És akkor... akkor bajba döntöm a székely családok százezreit! Bajba sodrok mindenkit, aki csak mellém áll!... Belerántom az erdélyi magyarságot az örvénybe!... Az oláh kegyetlenség, az oláh bosszú végtelen...

Csókás megrázta a fiatalember vállát és erőltetett bosszúsággal ráripakodott:

,,Ejnye Torday Levente! Hogy lehet valaki ilyen kishitű!... Egy magyar katonatiszt féljen!..."

Levente összeszedte magát. ,,Bocsáss meg!" --- mondta. ,,Egy kicsit váratlanul ért a parancs és egy pillanatra elém meredt a nagy felelősség... Nem vagyok kishitű! Tudom, hogy erősek vagyunk! Én hiszek a győzelemben!..."

,,Megértelek!" --- válaszolta csendesen a százados. ,,Tudom, hogy a felelősség nagy! Tudom, hogy a székely családok boldogsága, nyugodt élete most a te kezedben van... De ne felejtsd el, hogy az anyaország hadserege is készen áll a határokon és minden pillanatban közbeléphet a siker érdekében!... És ne felejtsd el, hogy az Isten, a magyarok Istene se hagy el minket! Az Isten nem hagyja el az ő szeretett magyarjait! Mária országára vigyáznak az égiek!... És vigyáznak ránk a mi kacagányos elődeink! Atilla, Árpád, Lehel, Bulcsú mind-mind velünk lesznek a harcokban! És Csaba székelyei sem hagyják el a véreiket!... A mi eleink szellemei ott lesznek velünk a nagy küzdelemben!..."

Levente elmerengve mosolygott. ,,Tudom! Győzni fogunk, mert velünk lesz a magyar múlt és velünk lesz az Isten!"

...Később Levente pokrócokat és párnákat hozott a századosnak. Az nevetve csinálta meg fekvőhelyét a padlón. ,,Még mindig kellemesebb, mint sátorokban, a földön való hálás!" --- mondta.

,,Jó éjszakát!" --- szólt Levente. ,,Én átmegyek a szobámba és ott alszom!"

,,Jó éjt!" --- válaszolt a százados. Azzal Csókás le is feküdt.

Levente megfogta az olajlámpát és átvitte a szobájába. Itt megállt. Azután hirtelen letette a lámpát az asztalra és odafordult az ágya fölött lévő Krisztus-kép felé. Levente letérdelt és szemét a képre emelve, imádkozni kezdett:

,,Istenem! Magyarok Istene, hallgass meg engem! Segíts meg engem! Segíts meg engem és segítsd meg a mi magyar népünket, a mi székely testvéreinket! Segíts meg bennünket! Légy velünk! Légy velünk a küzdelmeinkben, mint ahogy velünk voltál szenvedéseinkben! Segíts győzelemre bennünket!... Ne hagyj el minket! Ne hagyd el a Te magyarjaidat! Add, hogy újra piros-fehér-zöld lehessen a mi színünk! Add, hogy Erdély újra magyar legyen..."

Levente, az erős Levente, hangja elcsuklott. Könnyezni kezdett. ,,Segíts meg engem Istenem! Ne vigyem romlásba az erdélyi magyarságot! Legyünk erősek, legyünk győztesek!... Végy el tőlem mindent, csak a magyarságtól ne végy el semmit! Vedd el az életemet, vedd el minden vagyonomat! Csak a győzelmet ne vedd el tőlünk, magyaroktól!... Vedd el a szerelmemet, vedd el Piroskát, az én drága Piroskámat, az én boldogságomat! Mindent végy el tőlem, csak a magyaroktól ne végy el semmit!... Haljak meg a csatamezőn, essek el öldöklő küzdelemben, vagy végy rajtam váltságot úgy, ahogy akarsz én Istenem, csak a zászlót, a mi zászlónkat vigyed győzelemre!... Erdély, az ősi magyar Erdély, legyen újra a miénk!..."

*

Másnap reggel, mire Péter megérkezett a kocsmába, addigra Csókás százados elment.

Péter ránézett Levente halottsápadt arcára. ,,Mi van veled Levente?" --- kérdezte csodálkozva barátját

,,Péter! Figyelj rám..." --- szólalt meg Levente.

,,Tessék. Figyelek."

,,Péter eljött az idő! A mi időnk!..."

Péter leejtette a kezében lévő poharat, ő is elsápadt és dadogni kezdett: ,,A mi időnk?!... Már?"

,,Igen! Már itt van! A jövő hónap tizedikén megmozdulnak az erdélyi hegyek, megmozdulnak az erdélyi rögök és megmozdulnak a székely lelkek! A jövő hónap tizedikén lejön Erdélybe az Isten, hogy igazságot tegyen ezen az igazságtalan földön! A jövő hónap tizedikéjén kitör a harc! A harc! Érted?!"

,,Szóval itt van a mi feltámadásunk?!" --- kérdezte Péter.

,,Igen Péter! Itt van a mi feltámadásunk! De a feltámadáskor a folyók pirosak lesznek a kiömlő vértől az arcok sápadtak, fehérek lesznek a gyásztól, a temetők pedig zöldek lesznek a friss fűtől, ami az új hantokat fogja borítani. Piros-fehér-zöld! A szabadság színe! A magyar szabadságé, amelyik mindig vérrel, gyásszal és új sírhantokkal születik meg!..."

,,Mi lesz most?..." --- kérdezte Péter Leventét.

,,Most?... Most én elmegyek Péter! Elmegyek Gyergyószentmiklósra. Innen, ebből az eldugott kis faluból nem lehet forradalmat kirobbantani! Innen csak megszerveztem a szabadságharcot, de elindítani onnan fogom!"

,,Én én... mit csináljak?" --- kérdezte Péter.

"Te majd elintézed az itteni ügyeket! Elintézed Vasirescut és társait..."

,,Teljesen szabad kezet adsz nekem ebben?"

,,Természetesen! Hisz ebben a faluban majd te veszed át a katonai vezetést!... Remélem már a többiek is be vannak osztva! Nehogy zavar legyen valamelyik faluban is!"

,,Nem, nem! Te csak nyugodtan menj Gyergyószentmiklósra."

,,Jó! Szóval összehívod a legényeket, a fegyvereket kiosztod és a környékbeli falukba is elküldöd hírvivőidet. Megüzened az ottani helyi parancsnokoknak, hogy a jövő hónap tizedikén kezdődik! Tizedikén hajnalban. Érted?!"

,,Igen! A mi megyénkben rendben lesz minden, de vajon készen van-e a többi megye?"

,,Attól ugyan ne félj! A többiek is tudják már az időpontot és a többiek is készen állnak már!"

,,Akkor hát az Isten segítsen minket!" --- válaszolta Péter.

,,Megsegít!" --- nyugtatta meg barátját Levente.

...Nemsokára Levente összecsomagolta a legszükségesebb holmijait és kabátját véve elbúcsúzott a csaposától.

,,Isten veled hát Péter! Sok szerencsét kívánok neked és legényeidnek! Üdvözlöm szüleidét és mondd meg Piroskának is, hogy nagyon sokat fogok gondolni rá! Most nem búcsúzom el tőle személyesen, de majd el fogok jönni érte a harcok után, ha... ha az Isten is úgy akarja és életben maradok!"

Azzal Levente megölelte és megcsókolta barátját. Elment. Péter pedig hosszasan nézett utána az ajtóból...

,,Elment Erdély szabadságáért!" --- suttogta magának. --- ,,És nemsokára mi is elmegyünk érte..."

VIII. FEJEZET.

Rajta székely! Rajta!...

Mozduljatok meg ti néma havasok, mozduljatok meg ti húsz éve elátkozott székely völgyek! Mozduljatok meg, rázkódjatok meg és ti hegyek öntsétek magatokból a Kárpátok szunnyadó lávás tüzét, és ti völgyek ontsátok magatokból a falvak székelyeit!

Ontsátok a katonákat a szent harcra!

Rajta! Rajta!...

Jertek székelyek!...

Jertek, küzdjetek meg Erdélyért, az ősi magyar Erdélyért! Hív benneteket az ősi rög, hív a magyar becsület!

Rajta! Rajta!

Rajta a hazáért, a nagy magyar örökségért!

Rajta! Érte!

Érte, a Birodalomért!

A Magyar Birodalomért!...

*

Hajnalodott. A nap szürkés felhőkbe burkolva mászott elő a hegyek mögül. Csupán néhány szakadozott vörös foszlány és a felhőkből egy-két helyen kibuggyanó ragyogó sugár mutatta, hogy a millió éves égitest ma megint színpadra lépett.

Végtelen csend honolt Gyergyszentmiklós utcáin. A kis városka ébredés előtti mozdulatlanságát nem zavarta meg semmi. Sehol egy lélek sem mutatkozott. Csupán a csendőrlaktanya előtt sétált fel és alá hosszú szuronyú puskával a vállán a kirendelt őrszem.

Kopp... kopp!... Egy.,. kettő, egy-kettő...! Az őrszem elhaladt a kapu előtt, azután pár lépés után egy pillanatra megállt, majd visszafordulva újra kezdte a sétáját Kopp... kopp... kopp... kopp!

Az utca közeli sarkán két ember fordult be. Az őrszem megállt és nézte a korai járókelőket. Azok egyenesen feléje siettek. Megálltak előtte. A csendőr végigpillantott rajtuk. Két fiatalember volt fekete sujtásos fehér nadrágban és rövid zekében.

,,Adjon Isten jó reggelt csendőr uram!" --- szólalt meg az egyik legény szépen csengő magyarsággal.

,,Mit akarnak?" --- mordult nagyot az oláh csendőr. Dühösen nézett végig a legényeken, mert egyáltalán nem kedvelte a magyarokat, őt valahonnan a Havasalföld egyik oláh putri-falujából vetette ide a sors. Itt szolgálta Nagyromániát. Becsületesen szolgálta! Úgy, ahogy Románia megkívánja minden katonájától, minden csendőrétől!

Ion Mihaila minta-csendőr volt. Első volt mindig, mikor a magyar lakosság bántalmazásáról volt szó. Könnyen sütötte el a puskát, könnyen használta a szuronyát. Természetesen csak akkor, ha magyarral és --- védtelennel szemben kellett használni! Hiába, nagyon buzgott benne az oláh önérzet!

,,Mit akarnak?" --- ripakodott rá mégegyszer a legényekre.

Azok összenéztek. Az egyik szorosan odalépett Mihailához. ,,Adja át a fegyverét!"

,,Miiit...??!" A csendőr először elcsodálkozott, azután pulykavörös lett.

,,A fegyveremet?... Majd adok én nektek fegyvert!... Mars! Takarodjatok!..."

A két legény azonban nem mozdult. Az előbbi újra megszólalt. ,,Utoljára mondom szépen, hogy adja át a fegyverét." --- hangja fenyegető volt.

Mihaila hátraugrott és lekapta a válláról a puskáját. ,,Fegyvert nem, de golyót kaphattok!" --- szinte ordított már.

Azután már gyorsan peregtek le a jelenetek. Az egyik székely odaszólt a másikhoz: ,,Rajta!" A következő pillanatban az egyik a csendőr puskáját kapta el, a másik pedig a száját tapasztotta be. Az utca végéről pedig egy csomó fiatalember tűnt fel futólépésben. Mindegyiknek puska volt a vállán. Odaértek a laktanya elé.

,,Megvan?" --- kérdezte az egyik újonnan jött.

,,Meg!" --- válaszolta nevetve a székely, aki az oláh nyakát szorongatta.

Két perc múlva az oláh össze-vissza kötözve, tehetetlenül feküdt a járdán.

,,Vigyétek be a kapun és tegyétek le a kerítés fala mellé!" --- rendelkezett egy idősebb székely. ,,Most pedig Pista, Zoltán, Kálmán, Sándor, ti négyen jertek velem! Fölébresszük a kapitány urat! Már úgyis ideje volna, hiszen nemsokára reggel lesz." Rákacsintott a legényekre. Azok tiszta szívből nevettek.

,,No majd neki is jó reggelt kívánunk!" --- mondották kórusba.

...Georgie Popovici, a csendőrkapitány nagyot szusszantva fordult a másik oldalára. De a puskatus megint csak odavágódott a combjához.

,,Mi az?... Mi az?..." --- dörmögött dühösen Popovici és fölült az ágyon. Álmosan dörzsölgette a szemét.

,,Te vagy az Ionescu?" --- kédezte. Azután meglátva az öt fegyveres idegent, egyszerre kijózanodott.

,,Őrség! Őrség!..." --- ordította. ,,Szerencsés jó reggelt kívánunk kapitány úr!" --- mondta a székely legények vezetője. ,,Csak ne olyan hangosan, mert föl találnak ébredni a gyergyószentmiklósi rend derék őrei!"

,,Őrség! Őrs..." a kapitány hangja elakadt az öt előretolt puskacső láttára. Popovici egészen elsápadt. ,,De... mi... mi... tör... tént?? --- dadogta rémülten.

Dudás Samu, a székelyek parancsnoka lemondóan legyintett ,,Fuccs!"

,,Fuccs?... Mi az, hogy fuccs?!" --- kérdezte az ijedt kapitány.

,,Fuccs Romániának!" --- hangzott a lakonikus felelet.

,,Romániának?..." --- tört ki az értetlen csodálkozás az oláhból.

,,No, mit csodálkozik kend?" --- morgott Dudás Samu. ,,Hát olyan nehéz megérteni, hogy ma jobblétre szenderült Románia?! Nincs ezen csodálkozni való! Ma az egyiknek, holnap a másiknak! Először Csehszlovákia, azután Románia! Tegnap levágták a cseszlikek púpját, hát a maradék belehalt az operációba! Ma Romániát operáljuk! Mi levágjuk Erdélyt, a bolgár sógor pedig Dobrudzsát nyesegeti le ebből a torzszülött államból! Azt hiszem, Románia sem fogja kibírni az operációt!... Mehetnek kendtek a csehek után. Megalakíthatják a méltán elporolt népek szövetségét!..." Aztán vigasztalólag tette hozzá Dudás: ,,No azért ne ijedjen meg a kapitány úr! Nem fognak unatkozni kendtek! Küldünk mi majd a népszövetségükbe egy harmadik tákolmány államot is! Majd együtt lesz az ántánt! A kis- ántánt!" --- a székely gúnyolódva nyomta meg a szavakat. ,,A kis ántánt!"

Popovici tágra meredt szemmel bámult Dudásra. Úgy látszik nem értette, nem akarta megérteni, nem akarta elhinni, amit az mondott. Föl akart ugrani az ágyból, de a puskák újra visszaszorították.

,,Dute la dracu (Vigyen el az ördög..." káromkodott.

,,Hát bizony Romániát el is vitte!" --- sóhajtott Dudás kétes szánalommal. ,,Most pedig kenden van a sor!" Azután a legényekhez fordult: ,,Kötözzétek meg!" --- parancsolta.

A legények nekiestek a kapitánynak és úgy, ahogy volt, belekötözték az ágyba. A kötelet körülcsavarták Popovici derekán, hasán és átvezetve az ágy alatt, jó erősen odahurkolták az ágy lábához. A kapitány tüsszögött, vonaglott, káromkodott. A legények nevettek.

,,No, most hozzátok elő a román zászlót!" --- utasította őket Dudás. Két legény el is indult, hogy teljesítsék a parancsot. Pár perc múlva visszajöttek. Hozták a laktanya piros-sárga-kék lobogóját. A kapitány irodájában találták meg.

Dudás elvette és a selymet letépve a rúdról, ráborította a megkötözött Popovici hasára. Azután leakasztotta a falon lógó fekete fakeresztet és azt rátette a zászlóra, éppen a sárga csík közepébe. Majd két lépést tett hátrafelé és összehúzott szemmel gyönyörködött művében.

,,No jól van!" --- mondta végül elégedetten. ,,Felravataloztuk a román csendőrséget! Az Isten nyugosztalja békében!..."

Popovici csúnyán káromkodott. Az egyik legény rákiabált: ,,Hallgasson kend! A halottak nem beszélnek!"

,,Menjünk tovább!" --- szólt ekkor Dudás.

A székelyek végigjárták a legénységi hálót és mire az oláh csendőrök fölébredtek, addigra összeszedték a fegyvereket. Nagy zavar keletkezett. A csendőrök rémülten kapkodtak a fegyvertartók felé, de bizony azok üresen meredtek rájuk. Tehetetlenül bámultak a puskás székelyekre, akik a terem közepén álltak és nyugodtan, megvető mosollyal figyelték a felidézett zavart.

Dudás Samu előrelépett. ,,�--ltözni!" --- parancsolta. Mikor azonban látta azok ijedt mozdulatlanságát, nagyot ordított:

,,�--ltözni bitangok! Nem halljátok?! Egy-kettő!" Az oláhok nem haboztak tovább. Csakhamar barna ruhájukba felöltözve, csizmájukat felhúzva álltak az ágyak mellett.

Dudás végignézett rajtuk. Megelégedve bólintott. Azután zsebébe nyúlt és valami írást halászott elő. Olvasni kezdett:

,,Az Isten és a nagy Magyar Birodalom nevében!"

A mai szent napon az erdélyi székelység és magyarság akaratának engedve, ünnepiesen kinyilvánítom, hogy Erdély elszakad a román királyságtól, amelyhez minden jog és igazság ellenére csatolták a háború befejezése után!

A mi hazánk Magyarország és mi ahhoz akarunk tartozni! Tudom, hogy elhatározásunk küzdelembe, vérbe fog kerülni, de mi mindent feláldozunk a nagy Magyar Birodalom egységes egészéért! Az Isten segítsen nagy és szent harcunkban! Székelyek! Legyetek boldogok, mert ütött a magyar szabadság órája! Legyetek boldogok, mert a húsz évvel ezelőtt tönkretett, agyonnyomorított Haza feltámadt és megszerzi a maga igazságát!

Kelt: Gyergyószentmiklós 19... augusztus hó 10-én.

Torday Levente

a fölkelő székely hadsereg főparancsnoka.

A felolvasás után Dudás Samu egy percre elhallgatott. Azután újra benyúlt a zsebébe és egy összehajtott ívet vett elő. Azt is kibontotta, és elkezdett olvasni.

,,Napi parancs!

Dudás Sámuel gyergyószentmiklósi lakost kinevezem a fölkelő székely hadsereg gyergyószentmiklósi századának parancsnokává. Egyúttal megbízom azzal, is, hogy a forradalom, napján százada egy részével megszállja a gyergyószentmiklósi csendőrlaktanyát, a legénységet lefegyverezze és ártalmatlanná tegye.
Kelt: \tTorday Levente
Gyergyószentmiklós, \ta fölkelő székely hadsereg
19... augusztus 10-én. \tfőparancsnoka."

Csönd borult a szobára. Nem hallatszott más, csak az emberek pihegése. Az oláh csendőrök dermedt mozdulatlanságban tágra nyitott révült szemmel bámultak előre. Arcuk halálsápadtságában ott húzódott meg a havasi móc döbbent ijedtsége. Mindegyik keblében eszeveszettül dobogott a szív és mindegyikbe belehasított a nagy borzongató kérdés: ,,Mi lesz most?!"

,,Bosszú! Bosszú!" --- sikongott bennük a mardosó lélek. ,,Bosszú a húsz év minden kegyetlenségéért, bosszú minden csepp ártatlanul kiontott vérért! Bosszú a keserű könnyekért, bosszú a szívekért, amelyek miattuk szakadtak meg! Bosszú! Bosszú!..."

A terem balsarkában az egyik oláh csendőr élesen felkiáltott, azután elvágódott. Az egyik székely legény odaugrott. Megfordította az élettelen testet és ránézett annak meredt arcára. Aztán a legény lehajolt és fülét a csendőr mellére illesztette. Egy perc múlva felállt.

,,Meghalt!" --- mondta komoran. ,,A szíve nem dobog már!"

Dudás megszólalt. ,,Megölte a lelkiismeret!..."

,,A lelkiismeret?" --- üvöltött fel hirtelen egy másik oláh. --- ,,A lelkiismeret ölte meg?!... Igen!... Igen!... Igen!... Az ölte meg!... Én tudom. Tudom!... Hisz én láttam, mikor agyonlőtte öt évvel ezelőtt a vásáron Kelemennét és kisfiát... Igen!... Ártatlanul agyonlőtte őket!... Tudom éh!... Emlékszem én! Emlékszem, hisz... hisz én is akkor lőttem bele a vásári tömegbe!... És az én golyóm nyomán is véresen bukott fel egy asszony!... És őt megölte a lelkiismeret? Megölte!... Hát velem mi lesz?!... Mi lesz?!... Nekem is van lelkiismeretem!... Vaaan... lel... ki... isme... ree... teem...!"

Az oláh őrjöngve ugrott előre és mielőtt a székelyek magukhoz térhettek, elkapta az egyik legény puskáját. Azután a csövet a hasának szorítva, előrehajolt és elrántotta a legény csuklóját. A meglepett fiatalembernek a puska ravaszán lévő ujja a nagy rántástól elmozdult. A fegyver eldördült. Gyenge füst szaga vágódott a többiek arcába.

Az oláh pedig összecsuklott. Hörögni kezdett. Vér jött a száján és vér festette sötétre a ruháját a gyomra körül. ,,Van lel... ki... is... me... me .. re... tem!... Van!... Van!... Van..." --- sikongta

Azután újra véres hab buggyant ki a száján. Lábával kirúgott, öklét összeszorította, majd mozdulatlanul elnyúlt. Ez is meghalt.

,,Már kettő!" --- szólalt meg vontatottan Dudás.

,,De ennék legalább volt annyi lelkiereje, hegy leszámolt magával! Valóban volt lelkiismerete!" --- vetette oda az egyik legény.

,,Dehogy volt lelkiismerete!" --- legyintett Dudás. ,,Ezt a félelem őrjítette meg! Félelmében lett öngyilkos! Hiszen ha lett volna lelkiismerete, akkor nem lőtt volna ő se le senkit ártatlanul...!"

,,Ez igaz!" --- bólintott az előbbi.

Dudás odament az öngyilkoshoz. Ránézett annak a halálverejtékes, véres arcára. ,,Tegyétek mellé a másikat és borítsátok le mindkettőt takarókkal!" --- mondta.

A legények megtették. A két élettelen test körvonalai titokzatosan domborodtak ki a barna pokróc alól. Dudás végignézett a többi csendőrön, akik a rémülettől és az iszonyattól megdermedve álltak ágyaik mellett. Megszólalt:

,,További intézkedésig senki sem hagyhatja el ezt a termet!" --- Rámutatott a székelyekre. ,,Ezek itt lesznek a szomszéd szobában és vigyáznak arra, hogy senki meg ne próbálja a szökést. Aki erőszakoskodni fog, azt habozás nélkül lelövik."

Egy pillanatra elhallgatott. Azután revolvert és egy kis dobozt vett elő a zsebéből. Ledobta azokat a padlóra. Éppen a két letakart test mellé.

,,Itt van ni!" --- mondta. ,,Aki úgy érzi, hogy neki szintén van elszámolni valója a lelkiismeretével, vagy fél a jövőtől, az maga határozhat a sorsáról! Egy revolver és 25 golyó! Ez elég!" Dudás jelentősen végigpillantott az oláhokon, azután a négy legény kíséretében elhagyta a szobát.

Lent a kapunál már várták a többiek.

,,Sikerült?" --- kérdezték.

,,Igen!" --- felelte. ,,Hanem most már igyekezzünk a főtérre! Torday Levente vár bennünket."

Pár perc múlva elérték a főteret. Itt olyan látvány fogadta őket, ami boldogsággal töltötte el mindannyiukat. A téren, a városháza előtt két hosszú sor katona állt lábhoz tett fegyverrel. Csupa izmos, vállas, megtermett székely. Fehér nadrág fekete sujtással, fekete csizma, fehér ing és barna zeke. A balkaron pedig piros-fehér-zöld szalag. Gyergyószentmiklós láthatatlan serege most a porondra lépett!

A városházán pedig --- magyar zászló lengett. Magyar zászló! Piros-fehér-zöld! Dudás és legényei elrikkantották magukat. ,,Huj, huj, hajrá!" Azután boldogan sorakoztak fel a többi mellé.

A kis városka lassan ébredezett. Az ég egyre jobban kitisztult és a nap is kikecmergett a felhők közül. Fényes, gyenge sugaraival elárasztotta a várost. Tükörmását visszaverette a házak ablakaival. Egyre magasabbra emelkedett. Sugarai végre elérték a városházát is. Végigtáncoltak az ablakok csillogó üvegein és lágyan körülölelték a zászlót.

Az ébredés zaja töltötte meg a levegőt. Az ablaktáblák egymás után kicsapódtak. Az udvarokról pedig kocsizörgés, dalolás, beszéd hallatszott ki. Megjelentek az első utcai járókelők. Legtöbben a főtér felé siettek. Ki hivatalba, ki máshova. A gyerekek az iskolába.

A legelsők megdöbbenve álltak meg. Rámeredtek a hihetetlen csodára. Valóban magyar zászló lenne az? Nem káprázik a szemük? És azok a fegyveres székelyek mit akarnak?! Csak nem...?

Az egyik kis iskolás fiú odamerészkedett egészen a városháza elé. Szétvetett lábakkal megállt a székelyek előtt. ,,Bácsi! Igazi puska az?" --- kérdezte félénk csodálkozással.

Az ránevetett. ,,Igazi bizony öcskös!"

A fiú egészen közel ment. Nagy óvatosan kinyújtotta a kezét és lassan megsimogatta a puska csövét.

,,Vigyázz, hé! Elsül!" --- ripakodott rá a székely.

A fiú ijedten elkapta a kezét. Aztán mégis nekibátorodott és egy új kérdést kockáztatott meg: ,,Mondja bácsi, kik maguk?"

A székely rántott egyet a nadrágszíján. ,,Hát magyar katonák lennénk!..."

,,Aztán mit csinálnak itt?" --- kíváncsiskodott tovább a gyerek.

,,Hát csak... vigyázunk a városra... Nehogy elvigyék az oláhok!".

A gyerek nagy csodálkozva körülnézett. ,,Igaz bizony! Hol vannak az oláh csendőrök?"

,,Hát öcskös, azok nyugalomba vonultak! Ezentúl újra magyar csendőrök fognak vigyázni a rendre!"

,,Magyar csendőrök?!..."

,,Azok! Gheorgeni nincs többé! Ennek a városnak újra Gyergyószentmiklós a becsületes neve! Szaladj csak haza és mondd el otthon!..."

A fiúnak se kellett több. Mégegyszer ránézett a katonára, hogy az nem csapja-e be? Azután nekiiramodott. Lelkendezve ordított végig az utcán: ,,Itt vannak a magyarok!... Itt vannak a magyarok!... Elkergették az oláhokat!..."

Az utcák tele lettek kiabálással. Mindenki szaladt, mindenki rohant és ordított. A nagy zajra pedig egyre több ablak nyílt ki. Kíváncsi fejek kandikáltak le az utcákra. A házak kapui ontották magukból az embereket. ,,Mi az?... Mi történt?..." --- röpködtek a kérdések

Az utcák népe lassan tömeggé dagadt. A tömeg pedig a főtér felé hömpölygött. Elérték a teret. Az embereket egy pillanatra nagy csendesség, a váratlan meghatódás hallgatagsága ülte meg. Azután száz meg száz torokból tört ki a lelkesedés, az öröm, a felviharzó boldogság.

,,Magyar zászló!... Magyar zászló!... Piros-fehér-zöld!... Magyar katonák!... Székely katonák... Éljen Magyarország!... Éljen... éljen... Istenem! Csakhogy ezt is megérhettük!... Jaj de szép az a lobogó!... Milyen gyönyörű!... És milyen pompás, milyen büszke székely katonák!..."

Mindenki összekavarodott. A kiáltások érthetetlen hangzavarrá kuszálódtak. Az emberek odatolongtak a székelyékhez, akik nyugodtan, lábhoz tett fegyverrel, mosolyogva nézték a lelkesedő tömeget. Könnyes szemű férfiak, kipirult arcú asszonyok, önfeledett fiatalok vették körül a katonákat. Megölelték, csókolgatták őket. Szeretettel simogatták meg fegyvereiket. Végtelen rajongással szorították magukhoz a katonák nemzetiszín szalagos karját. Csakhamar virágok is kerültek elő. Olyan gyorsan, mintha csak a földből hasadtak volna ki hirtelen. Teletűzdelték virággal a tölténytartó öveket, a puskákat. Virágot szórtak a legényekre.

Kinyílt a városháza kapuja. Három legény egy asztalt hozott ki. Letették a katonák elé. Azok rögtön négyszöget formáltak körülötte. Így egy kis üres tér keletkezett az asztal körül Azután két újabb legény kíséretében egy magas, vállas fiatalember jött ki. Torday Levente volt.

Levente odament az asztalhoz. Könnyed mozdulattal felugrott rá. Egy pillanatig csendesen nézte a hullámzó tömeget. Azután messze csengő hangján megszólalt:

,,Testvérek! Magyarok! Székely véreim!

Adjunk hálát az Istennek, mert a magyar Erdély a mai nappal felszabadult az oláh erőszakosság járma alól!"

A tömeg elhallgatott és Leventére figyelt.

,,A mai naptól fogva megtagadunk minden közösséget a havasok rabló móc csordáival. Mi magyarok vagyunk és ez a föld öröktől fogva Magyarországhoz tartozott! A trianoni békerongyot semmisnek tekintjük! Minket erőszakkal szakítottak el az Édes Hazától, tehát mi erőszakkal térünk oda vissza!"

A tömeg kitörő lelkesedése nem ismert határt. ,,Úgy van!... Úgy van!..." --- harsogták összevissza.

Levente fölemelte a hangját. ,,A fölkelő székely hadsereg egyik része a mai napon birtokába vette Gyergyószentmiklós városát! Gyergyószentmiklós tehát újra a magyar Szent Korona városa lett!"

,,Éljen!... Éljen!" Azután a tömeg ütemesen kezdte harsogni: ,,Piros-fehér-zöld, Gyergyószentmiklós magyar föld!... Piros-fehér-zöld... Gyergyószentmiklós... magyar föld!..."

Levente csendet intett és úgy folytatta. ,,Én, mint a székely hadsereg főparancsnoka utasítottam egyúttal a többi készen álló ezredeket is, hogy a mai napon szállják meg és vegyék birtokukba Erdély többi városait is!..."

Az emberekkel sem lehetett bírni. A kirobbanó ujjongás, az öröm, a mámor hatalmába kerített mindenkit. Keresztültörték a katonák sorfalát és odarohantak az asztalhoz.

Levente mosolyogva emelte fel a kezét. ,,Kérek mindenkit, hogy mindenben segítsék a katonaságot. Egyelőre katonai közigazgatás lép életbe a fölkelt városokban és községekben, de remélem, nem lesz semmi fönnakadás! Majd a területi kérdések végleges rendezése után az élet ismét a rendes keretekbe fog terelődni... Most pedig énekeljük el a magyar himnuszt, a mi szent imádságunkat!"

A tömeg megmerevedett és elkezdte énekelni a Himnuszt. Szabadon, megelégedetten, büszkén viharzott fel az ,,Isten áldd meg..." az immár szabaddá lett székely ajkakról.

A nemzeti imádság elhangzása után az emberek hatalmas éljenzés közepette leemelték Leventét az asztalról és a vállukra kapták. Levente alig bírt megszabadulni tőlük. Végre nagy nehezen bemenekült a városházára. Az emberek még egy pár percen keresztül éljenezték, azután apró csoportokra szakadva, dalolva, ujjongva elvonultak a különböző utcák irányában...

Bent a városházán ezalatt Levente több emberrel is beszélgetett.

,,Főparancsnok úr, mit csináljunk az oláh csendőrökkel?" --- kérdezte az egyik. Dudás volt az.

,,Semmit! Azok a laktanyában maradnak fogva! Jók lesznek túszoknak, ha egyszer esetleg ilyesmire is sor kerül!"

Dudás megvakarta a fejét. ,,Nem ártana, ha néhány felett egy kis istenítéletet tartanánk! Igen megérdemelnék!"

Levente élénken tiltakozott. ,,Semmi kegyetlenkedés Dudás uram! Semmi! Érti?... Majd a győzelem után fog a katonai törvényszék felettük ítélni. De addig semmi bántódásuk ne essék! Ne felejtse el, hogy mi magyarok vagyunk! Mi nem kegyetlenkedünk, nem erőszakoskodunk védtelenekkel szemben! Mi nem foglyokkal szemben mutatjuk meg erőnket! Még akkor sem, ha azok a foglyok bitangok és hóhérok voltak valamikor! Mi nem vagyunk oláhok!... Mi nem kéjelgünk más szenvedésében!... Megértette!...

,,Meg!" --- felelte Dudás egy kicsit elkedvetlenedve. ,,Akkor majd agyonzabáltatom őket, hadd hadd dögöljenek meg szívelhájasodásban!..."

Levente nevetett. ,,Azt megteheti! De ne gondolja azt, hogy én most az oláhok pártját fogom! Koránt se! Csak nem akarom azt, hogy a győzelmünk nagyon véres legyen! Vigyázok a magyar névre, a magyar lovagiasság hírnevére!"

Dudás megvetően legyintett. ,,Miért?... Talán az oláhok húsz éven keresztül olyan nagyon vigyáztak a hírnevükre?... Úgy-e, hogy nem!... És mégis őket tartotta a világ a kultúrnépnek! Ők voltak Kelet-Európa franciái! Nekik volt igazuk, mert nekik volt fegyverük!... Én mondom főparancsnok úr, hogy sohase induljon a világ véleménye után! Nekünk az legyen a fontos, amit mi cselekszünk! Ne törődjünk más bírálatával! Nekünk céljaink vannak és mi azokat a célokat el akarjuk érni! Bármilyen úton is! Az erős beszél, nem az, akinek igaza van. Most mi erősek vagyunk és véletlenül igazunk is van!... Mi ne kegyetlenkedjünk, csak csináljuk azt, amit ők csináltak velünk húsz éven keresztül! Majd meglátja, a főparancsnok úr, hogy minket rögtön a világ barbárainak, vérszomjas őrültjeinek fognak nevezni! És sajnálni fogják az oláhokat!... Bezzeg minket a kutya se sajnált soha!..".

Levente a székely vállára veregetett. ,,Igaza van Dudás uram, de mi mégsem tehetjük azt, mert mi magyarok vagyunk!... Vagy talán maga tudna egy oláhot órákon keresztül kínozni és hallgatni a jajgatását?! És tudna maga gyönyörködni annak a szenvedéseiben? Tudna-e? Erre feleljen!..."

Dudás vállát vonogatta. ,,Nem én!..."

,,Na látja! Nem tudnak! És én se tudnék. És a többi magyar se tudna. Mert nekünk van szívünk! Mert mi ,,barbárok" a világ legjobb lelkű népe vagyunk!..."

Dudás nagyot sóhajtott. ,,Bolondok vagyunk!" ,,Meglehet!" --- elmélkedett Levente.

Hirtelen föltárult a ház ajtaja és egy apró zömök katona lépett be a csarnokba.

,,Nos, mi újság Kormos uram?!" --- kiáltott fel Levente, meglátva a belépőt.

Az odasietett Levente elé, összevágta a bokáját, feszesen megállt. Tisztelgett.

,,Főparancsnok úrnak alázatosan jelentem, hogy legényeimmel összefogtuk a városi oláh tisztviselőket és a csendőrlaktanyába kísérve, azokat is az ott lévő katonák őrizetére bíztam. Azután legényeimet a kapott parancs szerint öt csoportra osztottam és mindegyiket kiküldtem a határba, a kijelölt helyekre, hogy a várost biztosítsák az esetleges támadások ellen!"

,,Szóval, minden rendben van?" --- kérdezte Levente.

,,Igen!"

,,No, akkor jól van! Kormos uram maga igazán nagyon derekasan viselkedett. Megállta a helyét! Köszönöm magának és köszönöm katonáinak is! Mondja meg nekik, hogy amit tettek, azt a Hazáért tették! És a haza hálás lesz érte..."

A székely tisztelgett Levente előtt. Azután megfordult és újra elment. Vissza a katonáihoz, a határba.

Levente megnézte az óráját. Dudás felé fordult. ,,Százados úr, lassan mi is készülődhetünk! Tudja, hogy jönnek értem a repülőgépek egy óra múlva!"

Dudás bólintott. ,,Igen, tudom! Mindjárt indulhatunk is!"

...És délben tizenkettőkor kilenc repülőgép jelent meg Gyergyószentmiklós felett. Eszeveszett, vad dübörgéssel ereszkedtek a város fölé. Köröket írtak le, azután lecsaptak, mint a héják. Őrült berregéssel suhantak el a házak fölött. Oly közel repültek, hogy szinte súrolták a házak tetejét.

Megint megteltek az utcák kíváncsiskodókkal, akik hunyorgatva, kezüket szemük fölé emelve szemlélték a gépeket. ,,Milyen repülők?... Ezek nem oláhok!..." --- röpködtek a kérdések és a találgatások. Csakhamar választ kaptak. A gépek újra lecsaptak és most már tisztán láthatóvá lett a piros-fehér-zöld háromszög a szárnyakon.

,,Magyarok!..." --- tört ki a kiáltás az emberekből. Azután a gépek lármája elnyomott mindent. Az egyik repülő azonban hirtelen kivált a körözök sorából és lassú siklással leereszkedett a városon kívül a rétre. Torday Levente és Dudás Samu odarohantak a géphez. A repülőtiszt föltolta a szemüvegét és nevetve rázott kezet a fiatalemberrel. --- ,,Szervusz Levente!" --- kiáltotta.

,,Szervusz Árpád!" --- viszonozta Levente az üdvözlést. Azután bemutatta Dudást a repülőnek. ,,Íme, a gyergyószentmiklósi sereg parancsnoka!" A két ember kezet rázott.

,,No, Isten vele Dudás uram!" - szólalt meg Levente. ,,Vigyázzanak magukra és vigyázzanak a városra!"

,,Meglesz!" hangzott a válasz.

Levente is kezet fogott a székellyel, majd beszállt a gépbe, a második ülésre. Még egy búcsúzót intett, azután a repülőgép nekiszaladt a mezőnek. Lassan fölemelkedett a földről.

Nemsokára Leventéék gépe is a város fölött volt. Majd északnyugat irányba fordult és csakhamar eltűnt a hegyek mögött. A többi repülőgép pedig ék alakban hasított utána...
 
 
0 komment , kategória:  Dücső Csaba: Nincs kegyelem IV  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 951
  • e Hét: 1821
  • e Hónap: 12972
  • e Év: 278187
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.