Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Kádár Lajos: Istentelenek
  2011-02-13 12:35:02, vasárnap
 
 
Kádár Lajos: Istentelenek

ELSŐ RÉSZ

Hol kiderül, hol meg beborul.
Néha napokig lajhog az eső, aztán áttetsző ragyogással felvidul az ég.
A langyos tavaszi fuvallat csírákat bomlaszt és a föld szaga betölti a végtelenséget.

Húsvét napja van. Orosz húsvét. Idő: 1931.

Tarjányi János világháborús hadifogoly egykedvűen ballag a Dnyepper partján.
Kezében zsák, lábán faháncsbocskor.
Rongyos orosz nadrágját térdig bekötözte bocskora madzagjával.
Odaért az irtáshoz, széjjel kémlelt.
Senkit se látott.
Hamarvást lekutyorodott és szedni kezdte az irtáskor széjjel maradozott nyírfaforgácsot.

Mikor tele lett a zsák, hirtelen vállára kapva elindult a falu felé.
Csak úgy keresztülvágott az ártéren.
Nagyon félt a mezőőrtől. Igen, mert csak párttagok gyűjthettek tűzrevalót.
Tarjányi János sohasem igényelte a párttagságot.
Nem.
Bár az is igaz, hogy meg sem kapta volna.
Mindig ludas volt valamiért a helybeli szovjet urai előtt.
De ni!
Már haza is ért.
A gyepsor felőli oldalon laktak. Könnyen bejutott, mert kerítésük se volt.
Régente, a ,,hajdani jóvilágban" trágyatőzegből raktak kerítést,
ó, de hol van már az az idő?...

-- Találtál forgácsot? -- lépett ki a konyhából Nárciszka, a Tarjányi János asszonya,
egy tűzszemű harminc év körüli ukrán hadiözvegy.

-- Találtam. Még egy jó zsáknyit össze lehetne szedni -- felelte János. --
Azt majd estére hozom el. -- És sokatmondóan Nárciszkára kacsintott.

Bábuska, a vénasszony, János anyósa matatott ki a szobából.

-- Ó, Bozse-moja, máma borscsot főzök, káposztalevest. -- és vén fogatlan száját vigyorogva elhúzta. Odatotyogott a forgácsoszsákhoz, és megemelte, mint a kincset.

Tarjányi János kisietett az istállóba. Egy véghetetlen rossz lóhámot akasztott le a polcszegről
és bevitte a szobába.
Árat, szurkosfonalat kerített elő az asztalfiókból és
egy kisszékre kuporodva hozzáfogott a lószerszám megjavításához.

Nárciszka lépett be a szobába és felháborodottan támadt rá emberére,
miközben keresztet vetett.

-- Ó, Iván, szent húsvét napján lószerszámot javítasz?!

-- Igazis... El is felejtettem... -- idétlenkedett János. Aztán még hozzátette a
maga megnyugtatására: -- Izé... az én húsvétom mán elmúlott...

-- Mindegy az, Vánka! -- mondta meggyőződéssel az asszony. -- A jó Isten azt is szívesen veszi,
ha velünk ünnepelsz.

János abbahagyta hát a munkát. Bedugta a lószerszámot az ágy alá.

Most meg Bábuska nyitott rájuk, a vénasszony.

-- Te, Nárciszka! -- súgta a lányának.

-- Tessék, anyám! -- készségeskedett a menyecske.

-- Te, te! Elmentek a gyerekek? -- puhatolta félő gyanakvással.

-- El.

-- Szóljatok azonnal apátoknak! -- ugrott a vénasszony a szoba kelet felőli sarkába és leemelte a falról Sztálin nagyított képmását. -- Jajj, siessetek! Hozzátok be az Ikont!

Nárciszka és János kisiettek.
Egyenesen a pévás-színbe. Nagy dologban találták öregapót, János apósát.
Gödröt ásott a hátsó szögletben. Már kötésig ért neki a gödör.

-- Gyere, Iván, gyere! -- lihegte a vénember.
Egy igen kopott öreg katonaládát emeltek ki a mélyedésből.

Nárciszka szorongva kilesett az udvarra.

-- Vihetik... -- súgta. Előre sietett ajtót nyitni. Bábuska már áhítattal várta a házi oltárt.
Az asztalra tették a ládát és mindjárt felbontották.

A körülállók vallásos szorongással lesték, amint öregapó felülről kiemelte a kazáni Máriát.

Bábuska csak idáig bírta. Zokogás rázta meg vén nyiszlett testét és kikapta férje kezéből
a kazáni Szent Anyát.
Sokáig és szenvedélyesen csókolgatta a képet, aztán megtörülgette a kötőjébe
és felakasztotta a sarokba, a Sztalinkép helyére.
Letérdelt a kép elé és háromszor keresztet vetett magára,
miközben mélyeket sóhajtva imádkozni kezdett.

-- Te, Nárciszka! Hozd be a szentelt kalácsot! -- mondta az öregember
és kiszedte a ládából az egész házioltár kellékeit. -- Siess!
Aztán zárd be az ajtót.
Félek, hogy hazagyünnek a gyerekek...

-- Ne félj, apám -- mondta megnyugtatóan Nárciszka. -- Elmentek Vánkáék a gyűlésre.

-- Miféle gyűlésre? -- puhatolta öregapó.

-- Írást küldött a komiszár. Ma tartják az Istentelenek gyűléseit... Nyugodtan imádkozhatunk...
-- mondta egykedvűen. -- Elküldtem őket... Nem akarnék úgy járni,
mint az a szerencsétlen Linjkov Vaszili... Szegény, másfél évet kapott...

--Ó, Bozse, Bozse, de megverted a népünket -- motyogta megtört keserűséggel öregapó.

-- Gyertek kedveskéim -- tyütyögte Bábuska, amint befejezte imádságát. -- Segítsétek felaggatni a házioltárt.

Tarjányi János felszökkent a faragott padra és felakasztotta az örökmécsest,
s mindjárt meggyújtotta.

Felaggatták a képeket is.

Az oroszok térdreborultak az oltár előtt. János tétován hátrább húzódott és
megtámaszkodott a gúnyásláda sarkába. Kicsit várt, aztán lábujjhegyen a tékához lépett.
Most édesanyja jutott eszébe, miközben előkereste imakönyvét. Imádkozni kezdett.
A Miatyánkot.

Gondolatai azonban elröpítették Jánost. Nagyon, de nagyon messzire.
Haza.
Szentesre.
Lelki szemei ott cikáztak a szentesi tanya udvarán. Világosan látta, hogy a tüsökborona ott lóg
az istálló eresze alatt.
Még 1914 tavaszán ő kötötte volt föl oda.
Aztán Marit látta, az otthoni asszonyát... Az meg szegény, tojást lámpázott a kotlósok alatt...
Aztán az otthoni kisfia, Janika arcvonásait szerette volna lelki szemei elé idézni.
Nem, nem bírta.
Csak arra emlékezett, hogy mikor a fia született, Füsti Gazsiné,
az otthoni komaasszonya cimetes tejbekását vitt Marinak.
Most még érezte is a kása szagát.

János arra rettent föl, hogy valaki be akar hozzájuk menni.
Ugyan feszegetik az ajtó kallantyúját.

Szörnyű ijedelem támadt. Lekapkodták az oltárt a falról.
De ni! Most meg az ablakon kopogtak.

-- Ki az? -- lépett János az ablakhoz.

-- Én vagyok, Jani komám! -- kiáltottak be az udvarról.

-- Te vagy, Kiss Mihály? -- olvadt fel János hangja. -- Kerülj csak belül, hé! -- És az ajtóhoz sietve beeresztette cimboráját.

-- Szpráznikum! Kellemes ünnepeket kívánok -- így köszönt Kiss Mihály, amint belépett.

-- Köszönjük! Részed legyen benne -- hálálkodtak valamennyien.

-- De ránkijesztettél, te kutyafülű -- vigyorgott a vén muzsik és hol Kiss Mihályra, hol meg az Ikonra pillogott.

-- Ugyan... -- legyintett a vendég. -- Nem köll éntőlem félni, nem vagyok én se pártember, se komiszár.

-- Tudjuk -- mosolyogtak a házbeliek.

-- Hát te mire végzed, koma? -- fordult a vendég Jánoshoz.

-- Szürenkezek, testvér -- motyogta egykedvűen Tarjányi. -- Beszéltem tennap Seres Balázzsal...

-- Hogy van Balázs?

-- Megvan. Aszonta elgyün máma.

-- Háj, de örülök, koma. Legalább kibeszélgetjük magunkat.

-- Ejnye, le se ültetnélek... -- tessékelte be János vendégét az asztal mögé, aztán Nárciszkához fordult: -- Lelkem! Hozzál be egy kis csáját!

-- Hozzál, hozzál édes lányom. Hadd legyen a mái szent napon nekik is egy kis örömük, -- motyogta a vénasszony.

-- Nem hallottál valami újságot? -- érdeklődött Kiss Mihály.

-- Dehogyisnem -- mosolyodott el János. -- Kása Matyi levelet kapott a múlt héten.

-- Otthonról? -- kérdezte lángragyúltan Kiss Mihály.

-- Csakis! -- kevélykedett János.

-- De... de boldog is lehet, Istenem...
Én... én tizenöt év alatt két levelet kaptam... -- sóhajtotta magába roskadva Mihály.
-- Te... te, János... -- hebegte és egy könnycseppet törült le borostás arcáról.
-- Én nem bírom tovább!
Az éccaka se aludtam... Csak... izé... hajnal felé humtam valamicskét.
-- Aztán eszelős boldogsággal tovább magyarázta:
-- Otthon voltam álmomba... Otthon...
Szentesen.
Akkora halakat fogtam a Kurcába, mint a kezemszára...
Csakúgy tapogatóval; nem ám horoggal! Még csíkokat is fogtam... Istenem,
azt se tudom élnek-e halnak-e az enyéim... hiszen annyi badarságot összeirkálnak
az újságok.

Míg ezt Kiss Mihály elmagyarázta, János csak bólogatott hozzá. De mit is felelhetett volna rá?
Semmit.

Nárciszka nyitotta rájuk az ajtót. Behozta a szamovárt és agyagbögréket rakott eléjük.

-- Sajnos cukrunk nincsen -- szégyenkezett Nárciszka. -- Nem kapunk,
mert nem párttag az emberem... -- Azzal ismét kiosont a menyecske.

Jánosék csak most vették észre, hogy kettesben maradtak.

-- Ugyan mit írhattak Kása Matyinak? -- érdeklődött Kiss Mihály.

-- Jót! Jól vannak otthon. Magam is olvastam a Matyi levelét -- kevélykedett János.

-- Akkor nem is igaz az, amit a ,,Fali Újság"-ból olvastam! -- élénkült fel Mihály.

-- Mit olvastál?

-- Szörnyűséget.

-- De mégis?

-- Hagyjuk ezt János! Kitalálnak ezek annyi aljasságot, hogy a hajaszála is égnek mered
az embernek. Képzeld csak, azt írta, hogy olyan éhínség pusztít otthon,
hogy a kisgyerekeket már mind felfalták a szüleik...
Lányhúsból meg kóbászt csinálnak...

-- Hazudnak! -- ugrott fel János. -- Nem állat az ember! Barátom,
azt írták Kása Matyinak Alpárról,
hogy a télen is két disznót öltek. Meleg ruhát és négy dollárt is küldtek neki,
de azt nem kapta meg. Eltiedelték ezek a zsiványok...

-- Aggyon Isten jónapot! -- köszönt rájuk Seres Balázs.

-- Isten hozott testvér! -- fogadták a cimborák. -- Kerüljél csak beljebb.
Hogy vagy?

-- Köszönöm. Megvagyok valahogy. Szörnyen fáj a fagyos lábam.
Alighanem idő lesz reggelre. Hó. -- Magyarázta Balázs és az asztal mellé ült.

-- Legalább akkor szépek leszünk -- mosolyodott el János. -- Majd megmosdunk a hóba.
Aszongyák az áprilisi hó még a szeplőt is elmulasztja.

János aztán bögrét tett Balázs elé is és öntött neki csáját.

-- Te is olvastad a Kása Matyi levelét? -- fordult Kiss Mihály Balázshoz.

-- Olvastam testvér! -- mondta élénken Balázs és megtömte a pipáját. -- Matyi már nem gondol semmivel... Holnap estére indul... Haza, Alpárra... Én én is vele megyek... Elég volt! -- És sápadt arca egészen lángragyúlt.

-- Én is veletek mennék... -- hebegte Kiss Mihály és valami furcsa, de jóleső forróság borzogtatta meg a testét.

-- Izé... Én... én tapodtat se mozdulhatok... -- keseregte Tarjányi János. -- Engem figyelnek...
Minden vasárnap jelentkeznem kell a GPU-nál...
A falu határát se léphetem át...
Ó, Istenem, de is megvertél...

-- Ne gondolj a GPU-val! -- ugrott fel Kiss Mihály. -- Velünk gyüssz!
Mi keresnivalód van még itt?...
A gyerekeidet úgyis eltiedelte tőled a szovjet-iskola.

János csak idáig bírta. Felbuggyant torkából a zokogás és úgy motyogta:

-- Édes Istenem... Mitévő legyek? Hogy mehetek én haza a családom elé? Ki hiszi el, hogy mentem volna?... Huszonhatba kétszer visszahoztak a határról. Aszonták kém vagyok... Kém! Hat esztendőt ültem érte... Azúta szemmel tartanak... Ha most elfognának, biztos, hogy végeznének velem...

-- Meg vagy te Nárciszkával esküdve? -- vágott közbe Seres Balázs.

-- Áá, nem. Nem vagyok. Csak úgy fahiten élünk... Én... izé... megmondtam Nárciszkának, hogy már asszonyom van otthon... Nem bánta... Első időbe csak mosott rám... Aztán idegyüttem... Az ő embere is odamaradt... Valahun német fogságba pusztult el... Tán a tífusz vitte el... sokféleképpen beszélik...

-- Ide hallgassatok! -- vágott közbe Balázs. -- Tennap beszéltem Schlesinger elvtárssal... Aszonta tud szerezni párttagsági igazolványt. Háromszáz rubelba kerül... Nekem már van is! Kása Matyi is szerzett magának.

-- Én... izé... nekem is meglenne a pénz... -- súgta János és úgy erőt vett rajta az izgalom, alig bírt ülve maradni, aztán valami szédülésféle kerítette hatalmába.

-- A feleségedtől mikor kaptál levelet? -- kérdezte Kiss Mihály.

-- Huszonkettőbe -- felelte szomorúan János.

-- Én megszerzem nektek is a párttagsági igazolványt -- kacsintott sokatmondóan Seres Balázs. -- Holnap estére indulunk! -- Ezt már halálos komolysággal mondta. -- Törökország felé. A poják határt szörnyűmód őrzik... Rosztovnak megyünk.

Kintről gyerekzsibongás hallatszott. Elhallgatak.

Ivánka és Pávelka, Tarjányi János gyermekei léptek a szobába.

-- Éljen a világszabadság!

Így köszöntek be az Istentelenek Ligájából hazaérkező fiúk. Csapzott hajuk hosszan kilógott a Szovjet-csillaggal ékesített báránybőr sapkájuk alól.

-- Hát az mi a fene ott ni?! -- kiáltotta magából kikelve a nagyobbik fiú és felkapta a hátsó priccs alól öregapja faháncs bocskorát és a házioltárhoz vágta.

A szentképek csörömpölve potyogtak le a sarokból. Eltörött az örökmécses is.

-- Apám ezt te csináltad! -- fordult a tizenhárom éves Vánka Jánoshoz.

A csend megdermedt a házban.

-- Ezt nem tűröm! -- hangoskodott a fiú. -- Hova tettétek a Sztálin elvtárs fényképét?

-- Ejnye, ejnye, Vánka! -- botránkozott meg Kiss Mihály. -- Hát ilyen hangon beszélsz édesapáddal?

-- Magának semmi sora hozzám! -- mordult a fiú Kiss Mihályra. -- Rögtön takarodjon innen, mert feljelentem!

János nem bírta tovább. Elöntötte az indulat. Elkapta a gyerek két vállát és minden erejéből megrázta. Aztán odalökte a pricsre. Iván felugrott és kihívóan nézett az apjára.

-- Édes Istenem, de meg is vertél ezzel az átkozott kölökkel...

-- Már megint az Istenedhez rimánkodsz? -- kacagott gúnyosan a fiú. Aztán öccséhez fordult. -- Ilyen barmok...

Isten! -- szinte rárivalt a három magyarra, miközben kezével hadonászott: -- Hol van az Isten? Beszéljetek? Na! Gyerünk! Mutassátok meg! Vagy talán lement a Nyeperre lábat áztatni? -- vigyorogta gúnyosan. -- Ha visszajön, rángassátok meg azt a nagy, csula szakállát! Nem jól imádkoztok hozzá!

János szörnyű felháborodásában nekiugrik a nagyobb gyereknek.

-- Elég! Elég, te átkozott! -- Elkapta a fiút és úgy képen vágta, hogy az ájultan rogyott össze. -- A beled taposom ki te, te istentelen! Az anyád... Ó, Istenem...

Pávelka nagyot sikított és kirohant.

-- Mi történt? -- ugrott be a konyhából Nárciszka. Szinte elképedt a látottakon. Hamarvást földre vetette magát és fölszedte a házioltár darabjait és sorba csókolgatta az eltöredezett szentképeket.

A három magyar időtlen időkig megdermedve állt a szoba közepén.

De ni! Egyszer csak feltárult a ház ajtaja. Még talán a vér is megfagyott bennük.

Négy állig felfegyverzett katona rohant be.

-- Jézus-Isten! -- tört ki a rémült sikoly Nárciszkából. -- Mit tettél velünk Pávelka?

A kisebb fiú nyakukra hozta a hatalom csatlósait.

-- Büdös céda! Börtönbe pusztultok! -- eresztette le fegyverét Uzov altiszt, a vörösőrök parancsnoka. Aztán Jánoshoz fordult. -- Te gaz magyar! Nem volt még elég neked az a hat esztendő? Légy nyugodt, gondoskodom róla, hogy te se kellemetlenkedj többé a hatóságoknak!

Nárciszka zokogva rogyott a hatalom embere elé és könyörgött, hogy az ő férje semmit nem tett.

-- Elég! -- harsogta felemelt hangon az altiszt. -- Aki a Szovjethatalom ténykedéseit nem tartja tiszteletben, arra halál vár!

-- Strázsnikok! -- fordult az altiszt pribékjeihez. -- Rakjatok vasat, a gaz összesküvőkre.

A három magyart vasraverték.

-- Irgalmas Úristen! -- térdelt le Nárciszka János elé és az összevasalt kezét csókolgatta.

-- Elég a cirkuszból! -- kiáltott az altiszt. Félre akarta lökni az asszonyt, de az szenvedélyesen átfogta embere térdét és lelke mélyéből zokogott.

-- Strázsnikok! -- parancsolta Uzov. -- Azonnal kísérjétek el a foglyokat!

A fegyveres katonák kituszkolták a három magyart.

Nárciszka még sokáig ott zokogott a ház földjén. Nem volt ereje felkelni.

Ivánka és Pávelka megszeppenve ültek a hátsó vackon, de mikor tekintetük találkozott: hangosan összenevettek.

Ez észre térítette Nárciszkát.

Felkelt.

-- Ti... Ti nem tudjátok, mit cselekedtetek! Ó, ó Istenem, Vánka! -- és a zokogás újból felbuggyant a torkából.

-- Hagyjad ezt anyám! -- legyintett nagyképűen Vánka. -- Mi csak a kötelességünket teljesítettük. Te is épolyan bigott vagy, mint azok.

-- Babonás vagy, anyám! -- vágott közbe Pávelka. -- Légy nyugodt, ha mi megnövünk, minden másként lesz.

-- Másként, másként... -- szipogta az asszony és sokáig rázta még a zokogás.

De most meg az öregek jöttek haza. Bábuska, meg öregapó. A temetőben jártak. Magukból kikelve értek haza, mert a rossz hírt már az úton meghallották...

-- Mi, mi történt, Nárca?! -- lihegte a vén ember. -- Beszélj! Hallottuk, hogy...

-- Végünk van, végünk... -- csuklott el az asszonyka hangja.

-- Fenéket van végünk -- vigyorgott Ivánka.

-- Ó, Boldogságos Márjám... -- rogyott térdre Bábuska és áhítattal imádkozni kezdett.

-- Ránk... ránk hozták az őrséget -- hebegte Nárciszka a gyerekekre mutatva. -- Ránk, ártatlan emberekre...

A vén muzsikot elöntötte az indulat. Mérgében nagyot köpött, (ez sajátságos orosz szokás) és odaugrott a priccsen hentergő gyerekekhez:

-- Mit tettetek, átkozottak? Saját apátokat hóhérkézre juttattátok?!

-- Fogd be a szádat, öregapám! -- ugrott fel Vánka. -- Téged is elvitetlek, ha nem férsz a bőrödben! Mi tudjuk, mit csinálunk! Büszkék vagyunk a tettünkre -- hencegte a fiú.

A vén muzsik megtántorodott a hallottakon. Egy székre rogyott és sírásba csuklott.

-- Én... én hoztam be az Ikont. Apátok nem hibás... Apátok nem oka semminek... Vánkám, Pávelkám -- rimánkodott. -- Menjetek el a komiszárhoz... Én vagyok a bűnös. Én hoztam be az elrejtett Ikont. Vánka, fiam... szálljál magadba. Te is bűnös vagy... Menj azonnal, mentsd meg apádat és a lelkedet... Ő nagyon jó ember! Éhen vesztünk volna... Mindnyájunkért dolgozott... Na, mégy vagy nem mégy? -- ugrott fel.

-- Dehogy megyek! -- mondta nyersen a fiú.

-- Nahát! Majd megyek én! -- lihegte vadul, aztán újból erőt vett rajta a sírás. Kirohant a kamrába. Előkereste öreg katonaládáját az ászok alól. Köles volt benne. Sebtében kiöntötte a kását egy zsákba és berohant a ládával.

-- Nárca! -- mondta a lányának. -- Add elő a tiszta kapcámat! Siess. -- Levetette faháncs bocskorát. -- Hun vagy mán? -- türelmetlenkedett, mert a lánya még most se hozta be a kapcáját.

-- Hová készülsz? -- kérdezte a vénasszony, amint végzett az imádsággal.

-- Elmegyek!

-- Nincs meg a kapca, apám -- nyitott be Nárciszka. -- Sehol se találom... Azt hiszem ellopták a kötélről, mikor száradt.

-- Semmivel se törődtök! -- dohogta a vénember és öreg kapcáit újból feltekerte a lábára. -- Add elő a spárgabocskoromat -- mordult a vénasszonyra. A gúnyásláda fenekéről előkerült az ,,ünneplő" bocskor. Az öreg felhúzta, aztán kivette bal füléből ezüst fülbevalóját.

-- Verja! -- mondta a feleségének. -- Ezt tedd el. Kincs...

-- De... Andrej Andrejovics... -- hebegte a vénasszony. -- Mit akarsz te?

-- Én? Én elmegyek a börtönbe... Megmondom a komiszár elvtársnak, hogy Iván nem bűnös...
Én vagyok a bűnös. Engem zárjanak be. Tarjányi Ivánt eresszék szabadon...
Én mán úgyis öreg vagyok... Öreg. Semmi hasznomat se vennétek...
Tavaly mán nem bírtam kapálni se... Nálam nélkül ellesztek... -- motyogta megtörten.
Aztán Nárciszkához fordult:

-- Te, lányom... Nárca... -- a hangja kicsorbult, újból sírni kezdett. -- Az ünneplő kartuszom (sapka) viselje el az embered... Várjál csak... A sárcipőmet add Styepán Ivanovicsnak... Az Úristen áldja meg űtet, mindig olyan jó volt hozzám. A kozsukomat... Az is legyen az uradé... Azt a selyem rubáskát, amit az ezüstlakodalmamra vettetek... nem... azt magammal viszem. Neki adom Uzovnak, a GPU altisztnek... Jó ember Uzov. Sokat tehet értem. Hátha nem visznek el Szibériába... Egy kis kenyeret készítsetek a ládába -- fordult a vén asszonyhoz.

-- Én is veled megyek, Andrej Andrejovics -- sírta el magát az asszony. Aztán a gyerekekhez fordult. -- Gyertek velünk a községházára... Tik tanuskodtok, hogy mi vagyunk a bűnösök, nem apátok.

-- Dehogy megyünk! -- mondta hányavetien Vánka.

-- Gyere! -- fogta meg a vénasszony kezét öregapó, és egy darabka kötélen hátára emelte a kopott katonaládát.

-- Ne, ne menjetek el -- zokogta Nárciszka és a szülei elé térdelt. -- Sehováse menjetek... �", Bozse moj... Isten igazságos... majd én elmegyek a komiszárhoz! Visszahozom Ivánt... Vissza! Én, én mindent tudok... Poljakov politikai biztos az aljas, de...

-- Ugyan anyám! -- ugrott fel a nagyobbik fiú. -- Poljakov elvtárs a legtisztességesebb ember a világon! Tán, hogy nem olyan maradi babonás, mint ti vagytok?

-- Hallgass! -- dobbantott a lábával Nárciszka. Aztán intett szüleinek, hogy kövessék őt a konyhába.

-- Mit tucc? -- kérdezte izgultan az öreg muzsik, amint kiléptek a pitvarba.

-- Az az undok Poljakov mán régen szemet vetett rám... Azér' üldözteti az emberemet. A gyerekeket is az beszélte tele ellenünk... Idáig hallgattam, tűrtem. Mikor szegény Ivánom be volt zárva, minden nap ide üzengetett, hogy így, meg úgy, kieszközli az uram hazajöttét, ha szívesen látom egy éccakára... -- sóhajtotta kicsit megkönnyebbülve.

Hirtelen arra rettentek fel, hogy valaki rájuk nyitotta a konyhaajtót.

Poljakov, a most emlegetett politikai biztos lépett be és Uzov altiszt.

-- Házkutatni jöttünk! -- mondta ridegen Poljakov. -- Azonnal adjátok elő az Ikont!

-- Tessék bejönni! -- lépett ki a két gyerek a politikai biztos hangjára.

-- Szervusztok! -- mosolygott Poljakov a fiúkra, aztán beléptek a szobába.

Nárciszka behozta az Ikon-darabokat.

-- Mért törtétek ezeket össze? -- kérdezte Poljakov, amint az Ikon-darabokat ujja között forgatta.

-- Én törtem el az Ikont! -- vigyorgott nagyképűen Vánka. -- Levertem a falról!

-- Derék fiú vagy! -- mosolygott Poljakov. -- Több eszed van, mint az egész retyerutyádnak!

-- Engem nem is lehet ilyen babonás maszlagokkal bolondítani! -- vigyorgott a fiú.

-- Engem se! -- hetykélkedett a kisebbik, a Pávelka.

-- Politikai biztos elvtárs -- térdelt a vénember Poljakov elé. -- Én ... engem vigyetek el... A vőm nem bűnös...

Én hoztam be az Ikont... A vőmnek ma nem is volt ünnepe... Ő nem óhit ... nem. Ő magyar ember.

-- Elég, öreg! Elég! Én elébem ne térdelj, nem vagyok én se pópa, se cár. Te ugyanolyan ember vagy, mint én. Egyenlők vagyunk!

-- Ó, ó, Bozse-moj -- siránkozott a vén asszony és szintén a hatalom csatlósa elé térdelt. -- Eresszétek vissza a vejünket...

Nárciszka is sírva borult az aljas szándékú Poljakov elé.

-- Az Istenre kérem, ne tegyen bennünket szerencsétlenné... Éhen veszünk... Nincs ki gondoljon velünk! Engedjék vissza Tarjányi Ivánt! -- könyörgött az asszonyka is.

-- Ez nem tartozik énrám -- enyhült meg a politikai biztos hangja. -- Ezt majd a független szovjet-bíróság dönti el. -- És szeretett volna az asszony szemébe nézni, de az kerülte a tekintetét.

-- Az Úristen is megáldaná... -- könyörgött ismét a vén muzsik, de a politikai biztos rájuk ordított:

-- Engem ne áldassatok az Istenetekkel! Keljetek föl azonnal és takarodjatok ki! A gyerekeket akarom kihallgatni. Te is menj ki, elvtárs! -- mondta az altisztnek.

A három felnőtt, mint a tettenért tojást lopó kutya, kisietett a szobából.

Poljakov odaült a priccs szélére, a két gyerek közé.

-- Nos, Vánka, -- ölelte magához a nagyobbik fiút -- meséld el szépen, miről szokott apád a földijeivel beszélni?

Vánka biza nem tudta mit is feleljen, de azért mégis azt mondta:

-- Mindig sok titkuk van.

-- Nono! De mégis mit beszélnek? Szidják talán a szovjetrendszert? Vagy valami alattomosságon törik a fejüket?

-- Biztosan rosszat beszélnek -- makogta bizonytalanul a fiú. -- Én nem értem a nyelvüket. Sokszor úgy kiabálnak, hadonásznak, verik az asztalt, aztán meg néha rínak is.

-- S te egy szót se értesz a nyelvükből? Nem tanított meg az apád?

-- Nem lehet azt megtanulni -- legyintett Vánka. -- Úgy brekegnek, mint a tatárok.

-- És mit tucc még?

-- Mindig sokat lefetyelnek -- vágott közbe száját vonogatva Pávelka. -- Meg összedugják a fejüket, oszt úgy sugdolóznak. Bizony!

-- Nagyon helyes -- ölelte magához a két gyereket Poljakov.

-- Mindig valami aljasságon törik a fejüket -- mondta Ivánka. -- Néha, ha rájuk nyitom az ajtót, elhallgatnak, aztán csak hebegni tudnak.

-- Nagyon jól van, fiúk! -- állt fel Poljakov. -- De én mégis mindenért anyátokat okolom.

-- Anyánk?... -- álmélkodtak a gyerekek.

-- Igen, igen, fiaim. Mért nem kergeti el anyátok ezt a rongy magyart? Én igazán mindent megteszek tiértetek, s éppen azért nem szeretném, ha szegény anyátok is bajba jutna. Beszéljétek rá! Mit szerencsétlenkedik még mindig ezzel a Tarjányi Ivánnal... Aki már eccer hat esztendőt ült kémkedésért, azzal nem igen tanácsos ma együtt élni...

-- Majd megmondjuk anyámnak -- mondta határozottan Vánka.

-- Igen! Igen! Beszéljétek rá anyátokat... De... várjatok csak... Arról egy kukkot se ejtsetek, hogy én említettem ezt... Egy világért se! Nem szabad az ilyesmit elhamarkodni. Most úgy is elviszik Tarjányit egy jó pár esztendőre... No, de majd beszélünk még erről... Igaz is, -- élénkült fel Poljakov hangja -- tudod mi újság, Vánka?

-- Nem tudok semmit se.

-- Megjött a kérvényedre a válasz. Őszre mehecc Moszkvába, a katonai iskolába. Tiszt leszel, hékás, vagy komiszár.

-- Én is komiszár leszek! -- lelkesült fel Pávelka.

-- Jó, te is az leszel majd -- vigyorgott Poljakov, aztán sietve elbúcsúzott a gyerekektől.

A házbeliek szinte berohantak a szobába, mikor a hívatlan vendégek eltávoztak.

-- Mit akart Poljakov? -- kucorodott a vén ukrán a gyerekekhez.

-- Semmit -- felelte nyersen Vánka. -- Hagyjatok már nekünk békét.

-- Már megint szemtelen vagy? -- mondta erélyesen Nárciszka, -- Nem szégyeled magad?... Te! Vánka! Azt mond meg nekem, mit eszünk a télen? Nincs kenyérkereső.

-- Azt esztek, amit főzöl -- dölyfösködött a fiú. -- Én elmegyek Moszkvába. Tanulok!

-- Vánkából komiszár lesz ám! -- kotnyeleskedett közbe Pávelka.

-- Hová vitték az emberedet Nárca? -- nyitott rájuk Koleszáné, a hátsó szomszédasszonyuk.

-- Hagyjad ezt, Nataska néni -- szipogta Nárciszka.

-- Te... te... Ide hallgassatok -- titokzatoskodott a vén szomszéd szüle. Az egész falu azt sugdossa, hogy mind a három magyar -- kém! Higyjetek nekem... megtalálták náluk a titkos írásokat. -- Aztán boszorkányosan felkacagott -- Rajtakapták űket! El akarták adni Magyarországot Germániának!




MÁSODIK RÉSZ

Ott kucorog Komcsátnik Kuzma tanyácskája Szentes alatt, a Nagynyomáson.
Csak két eperfa van az udvaron és a ház végénél líceumkerítés.
Az épület gaztetejét ellepte a dudvaparé.
Lábasjószágnak,
baromfinak nyoma sincs a tanyában, csak egy sovány puli kornyadozik a pitvarajtó előtt.

Komcsátnik Kuzmát az egész város ismeri. Pedig nem a Tiszapartján született.
Nem.
Kuzma mint orosz fogoly került Szentesre, még a ,,Nagyháború" alatt. Aztán asszonyt szerzett.

Most egy szép nyúlánk leány jár-kel a tanya körül. Nézegeti a leomlott vakolatot és sírdogál.

-- Még most is picsogsz? -- lépett ki a leány anyja a konyhából. -- Elég volt! Mit esz a fene avval a folytonos nyavíkolással? Ha eccé így akarja apád, hát így akarja. Ni!

-- De édesanyám... -- hebegi a leány.

-- Semmi édesanyám! Megmondtam, amit megmondtam! -- dühöng az asszony. Aztán nagyot csavar az eszén és hízelegve fordul a leányhoz. -- Te, leány, hát tudod te micsoda jó világ van Oroszországban?... Én meg is értem apádat... Orosz ember létére csak nem vergődik itt ezen a rongy két háziföldön.

-- Értse meg, édesanyám, én itthon akarok maradni! -- mondta elszántan a leány.

-- Te, ha még eccer ki mered a szádon ereszteni, a nyakad tekerem ki. Ni! -- acsarkadott az asszony. -- Még olyat eltalálni, hogy egy tizenhat éves lányt magára hagyjanak a szülei minden támasz nélkül!

-- É... édesanyám... -- sütötte le szemét a leány. -- Én... izé... nem magam maradnék itten.

Mintha darázs szúrta volna meg az asszonyt.

-- Mit mondtál te?... -- kapta el a leány kezét. -- Kivel maradnál te itt?... Hát így vagyunk? Mi?

-- Édesanyámék hiába is...

-- Értelek ,,kisasszony"! -- mondta határtalan gúnnyal az anya. -- Persze, valami utolsó csoze teleduruzsolta a füledet!

Bolond! Nem ismered te még a férfiakat. Ha egy szemrevaló teremtést meglátnak, esküdöznek égre-földre, még a lelküket is kiteszik, de... mind aljas! -- Aztán kicsit megenyhülve, asszonyi kíváncsisággal puhatolta: -- Osztán ki az az igen utolsó?

-- Rendes ember az... -- hebegte a leány.

-- Arról beszélj, amit kérdeztem. -- Ki után reszel a sutra?

-- Izé... Úgyse ismeri édesanyám... -- szégyenkezett a leány.

-- Akkor is: tudni akarom!

-- Tarjányi János -- remegett a leány hangja.

-- Mik Tarjányi az, te? -- enyhült meg az asszony hangja. -- Én... izé... Nem is tudom hogyan magyarázzam meg. Az édesapja orosz fogságban veszett el... Állítólag az apám falujából kaptak tőle utoljára levelet... De régen ám... Ezelőtt tíz évvel, huszonhétbe. Azóta mitse' tudnak róla.

-- Hun laknak?

-- Lenn laknak a Kisérben.

-- Megállj, csak. Hogy híjják a legény anyját?

-- Izé... Tán Török Máriának.

-- Úgy? -- csodálkozott az asszony. -- Tudom mán, hee. Az a kiséri Tarjányi Jani vette el Török Macát... Jóravaló legény vót, tizenkettőbe marokszedője vótam Algyőn. Hogy néz ki a fia? -- kérdezi váratlanul.

-- Izé... -- szégyenkezik a leány. -- Rendes... Mán előgyütt a katonaságtól is... szakaszvezető vót.

-- Egyszóval, nősülendő! -- kiáltott tettetett szigorral az anya.

-- Az -- fordult el a lány.

-- De te még béka vagy! Hány éves az a legény?

-- Pünkösdkor múlott huszonhat.

-- Tíz év különbség! -- gúnyolódik az anya.

-- Hát ahol...

-- Mit mondott -- vágott közbe zsandárosan Komcsátnikné. -- Elvenne? Vagy csak telebeszélte a fejedet?

-- Elvenne, anyám -- nézett a leány az anyja szemébe. -- Ma elgyün ide... Az anyjával...

-- Oszt ezt csak most mondod? Mi? Szanaszéjjel a ház. Egy-kettő, befelé! Dolog után láss!

Besiettek a házba.

Egy utazókosár tátongott az asztalon telegyömöszkölve ringy-ronggyal. Az egész ház fel volt fordulva.

-- Úgyse tudunk itt mán rendet csinálni -- mondta a leány. -- Tudják azok, hogy felfordulás van, ahol költözni készülnek.

-- Akkor is! -- mondta az anya, de tovább nem folytathatta, mert odakinn a vén rekedt puli csahogni kezdett.

A leány kifutott. Komcsátnikné meg behányt minden szétlevő apróságot a kuckóba és a sublót fiókokba. Végül lecsapta az utazókosár tetejét és azt is bevetette a kuckóba, a sok limlom tetejébe.

De már kopogtatnak is az ajtón.

-- Tessék! -- hallatszik Komcsátnikné hangja. Az ajtó feltárult.

Tarjányi Jánosné lépett be elsőnek, utána meg a leány ifjú Tarjányi Jánossal.

-- Jónapot, adjon Isten -- köszönnek, s melegen kezet fognak.

-- Adjon Isten, Macám! -- örvendezik őszintén Komcsátnikné. -- Kerüljetek beljebb. -- Suttyomban mindjárt szemre vette a legényt. Nagyon megtetszett neki, ki is buggyant belőle:

-- Olyan a fiad, mint az édesapja volt -- mondta Tarjányinéhoz fordulva. Most megelevenedett előtte a legény apja. Vacsorára mindig fordított kását főzött neki, mikor marokverője volt Algyőn.

-- Tessék mán leülni -- szégyenkezik a leány és széket készít a vendégeknek az ,,első" nyoszolya elé.

-- Köszönjük, Marika -- mosolyog a legény. -- Nem igen fáradtunk el. -- De azért mégis leülünk, hogy el ne vigyük az álmotokat.

Komcsátnikné is odaül hozzájuk, csak Marika húzódik félre.
Nagyon szégyenli az anyja előtt, hogy ez a János most megkéri az ő kezét.
Legjobb lenne neki, ha most az anyja beküldené a városba.Ó, mert ki bírja az ilyesmit, ki?
Ők már Janival mindent megbeszéltek.

-- De régen láttalak, Etelkám. -- Így indította el Tarjányiné a beszélgetést.

-- Ki se mozdulok a tanyából -- feleli kedvesen a ház asszonya. -- Míg tehenünk volt,
Maca hordta be a tejet a városba, vagy az apja.
Én meg egész nap nyélbe vagyok, kezem-lában töröm a dologba...
Mégis alig van egy kis élhetőségünk. -- Ezt már panaszosan mondta.

-- Pedig itt a nyomáson jó fődek vannak -- mondta nyomatékkal a legény.

-- Jó fődek, jó fődek... De ládd, most is úgy kék az eső, mint kódusnak a falat kenyér.

Tarjányiné most már elérkezettnek vélte az időt.
Ó, mert nem való ám ajtóstól rárontani az ilyen kényes üggyel.
Megigazította hát kötője csücskét és az ablakfelé nézve azt mondta:

-- Kérdezzétek mán, mér gyüttünk?

Marika erre megszeppent. Odasietett a sublóthoz és zavartan keresgélt az encsem-bencsemek között.

-- Majd megmondjátok, mér' gyöttetek -- mondta Komcsátnikné, örömét palástolva, mintha miről se tudna.

Jani észrevette Maca zavarát, ami aztán ő rá is átragadt Hirtelen cigarettát csavart.

-- Hát izé... Ez a nagyhuncut-e!... -- Gyöngéden a fia vállára ütött. -- Egész héten regnált, hogy izé... gyöjjünk el hozzátok... Aszongya mer' mennétek tán Oroszországba...

-- Hetfűn hajnalba indulunk.

-- Heenyje! Akkó' mégis csak jó, hogy elgyüttünk... Izé... nem féltek elindulni olyan messzire? -- kérdezte Tarjányiné. -- Az én szegény uramat is Oroszország emísztette el... Hee! Milyen faluba is mentek?

-- Avgyevka a falu neve -- mondta a leány.

-- Ehen-e! -- hámozott ki János ujjasa zsebéből egy elsárgult levelet. -- Ez is Avgyévkáról gyütt: édesapámtól. Osztán még az is ide van írva, hogy bachmuti járás. A megye nevit sehogyse tudom kibetűzni...

-- Mutissa -- lépett oda a leány. -- Pnyep-ro-pet-rovszk -- betűzte ki nagynehezen.

-- Boldogságos Márjám! -- szörnyűködik Tarjányiné. Hogy nem bicsaklik ki a nyelvük azoknak a ruszkiknak. Mán Etelkám sose bírsz ott szót érteni azokkal a muszkákkal.

-- Bánom is én -- mondta őszintén Korncsátnikné. -- Ott lesz az uram, meg a lányom, majd csak elleszek valahogy.

-- Pedig a lányodra nekünk is szükségünk lenne -- mondta határozottan Tarjányiné.

Marika ismét a sublóthoz sietett, s úgy tett, mintha valamit igen keresgélne.

-- Nagyon fiatal ű még... megasztán úgyse adná az apja. Hű-ha! Dehogy válna meg az a lányától... De meg nem tud ez a lány még főzni se. Úgy ránk nőtt, hogy no!

-- Majd megtanul nálunk -- mondta őszintén Tarjányiné.

-- Anyja helyett anyja lennék... Hee! Etám, ne bomoljatok mán meg az utolsó percben... Hagyjátok itt Marikát. -- Aztán a fia vállára ütött -- Agyonra búsulná magát ez a nagy rossz, huncut e!

-- Én izé... nem bánnám -- sírta el magát Korncsátnikné. -- A... a te fiadnak szívesen adnám. Izé... az uram nagyon furcsa természetű ember...

-- De, néne! Hát az urad?

-- Még tegnapelőtt felment Pestre. Az útleveleket intézni.

De jó, hogy emlegették Komcsátnikot, mert éppen hazaért Pestről. A vén puli kikocogott elébe a farmesgyéig, aztán körültüsszögte-vigyorogta.

-- Júnapot kívánok... -- köszönt be az orosz és zavartan pillogott az idegenekre.

Tarjányiék tiszteségesen felálltak.

-- Csak üljetek le, Macám -- fordult Korncsátnikné vendégeikhez. Aztán az urához lépett: -- Lánykori cimborám. Ez meg a fia. Izé... elgyüttek, hékám... Hallották, hogy elmegyünk majd...

-- Megyünk, megyünk! -- vigyorgott a laposhomlokú orosz.
-- Nekem volt elég Magyarországbul! Oroszország van jó!
Ott van dolgozó emberek paradicsony.
Megyünk. -- Aztán bizalmasan seppegte: -- Tavaszon megyek kifelé Dónátra kapálnyi.
Félültam az urusházi motorosra.
Egy úr mellém ült, aszonygya nekem: hovamegyek?
Mondom neki:
Dónátra kapalnyi. De moga uroszembér van. Az vagyok, mondom neki.
Jajj, Istenkém, az az úri ember Uroszországból gyutte.
Nagyon sukat beszélte nekom Szovjetrul.
Tudják moguk milyen világ von Uruszország? -- kacagott fel gúnyosan. -- Hát persze, hogy nem tudják!
Az úr megeskugye nekem, hogy az urusz munkás nem elcserélnye egy szentesi százholdas gazgyaember... ... Mit?
Hát én meg bolonduljak itt három huld főd?
Mikor ott van az enyim urszág! -- Nagyot kacagott. -- Dehugy is bolund vagyuk!
Eladtam a hárum huld főd.
Nem köll! Kapuk Uruszurszág százhuld. Kétszázhuld!
Tudják maguk milyen lakás van a szovjet munkás?
Szentes a pulgármester nincs olyan lakás!

-- Én pedig azt olvastam, hogy Oroszországban igen sokhelyen földodúkban senyvednek
a munkások -- vágott közbe Tarjányi Jani.

-- Marhaság! -- dühöngött Komcsátnik. Tudja milyen nagy marhaság?
Propagany! Propagany! Hazudnak, mint kutya!

-- Szóljál már Etám az uradnak -- kacsintott Tarjányiné a háziasszonyra. -- Izé... mondd meg neki,
mi járatban vónánk...

-- Kuzma! -- állt fel Komcsátnikné.

-- Nem kérek abéd -- tiltakozott az orosz. -- Júlaktam a vunatban szalunnával.

-- Most másról lenne szó -- mondta az asszony. -- Ide figyelj, Kuzma! Kérő van a háznál...

-- Mit kérő, mit kérő? -- nézett bambán Komcsátnik az asszonyára.

Az egész ház elmosolyodott, még Marika is.

-- Komoly dolog ez, Kuzma -- mondta ismét az asszony.

-- Hiába komoly,-- húzta el száját az orosz. -- Túlem ne kérjenek semmit.
Én már mindent eladtam: földet, kocsit, tehent.
-- De aztán észbekapott. -- Tegnapelőtt lehoztam a pallás két petrencerúd,
meg a nagygráblya!
Meg ott van a színben az ekekapa is! Vegyétek meg, olcsó szabadulok tűle!

Tarjányiné az oroszra kacsintott:

-- Van itt még más is eladó...

-- Nincs, nincs! -- tiltakozott Kuzma. -- Hacsak azt a russz vasalót el nem adod -- kacsintott a feleségére. -- Veszünk Uruszurszág újat. Mogyern, mogyern! Ott minden van új, mogyern. Nem olyan maragvi, mint Magyárurszág!

Komcsátniknét feldühítette a sok haszontalan beszéd.

-- Macáról van itten szó -- mondta az urának.

-- Hugy-hugy-hugy? -- rémült meg az orosz. -- Az enyim Marjuskámról? -- Odasietett leányához és magához ölelte. -- Az én dragicám! Szerca moje, mit te csinálta? Valami baj van?...

-- Fenéket van -- vesztette el türelmét Komcsátnikné. -- Ide hallgass, Kuzma!

-- Hova? -- nézett az orosz asszonyára.

-- Ez a fiatalember azért gyütt az édesanyával, mert feleségül akarja venni Macánkat.

Marikán erőt vett az izgalom. Hirtelen kibontakozott apja karjából és keservesen sírni kezdett.

Komcsátniknak csak ennyi kellett. Dühösen rátámadt a vendégekre:

-- Azunnal tessik elmenni a házambul! -- Újból magához ölelte a leányt és úgy békítgette: -- Ne félj, nem adlak! Dehogy adlak...

-- De édesapám... -- keseregte a leány. -- Én úgyse... Úgyse megyek el.

-- Dehugy mégy, dehugy adlak -- ismételgette az orosz.

Végre a leány megsokallotta a félreértést, nagyot lélegzett és azt mondta az apjának:

-- Inkább meghalok, mégse megyek el Oroszországba! Én magyar lány vagyok!

-- Mi? Mi? -- kérdezte ütődtten az orosz -- Mán megint fújod az a régi nótádat? Mér nem el akarsz gyünni Uruszurszág?

-- Kuzma! -- vágott közbe Komcsátnikné. -- Én ismerem ezt a becsületes legínyt. Nagyon rendes apja-anyja, agyjuk neki Macát...

Az orosz bőszülten felordított:

-- Nem adom a lányomat! Nem! Az enyim családja azt csinálok, amit akarsz!

-- Ha eccé szeretik egymást -- mondta Tarjányiné.

-- Nem, nem! -- dühöngött az orosz, mint egy eszét vesztett és feltárta a ház ajtaját. -- Tessik elmennyi a házambul!

Ajtót mutatott a kérőknek.

-- Édesapám! Ne kergesse el Jánosékat! -- ugrott az ajtóba a leány és sírvafakadt. -- Én... én... inkább meghalok, mégse megyek el Oroszországba!

Komcsátnikné szörnyen szégyellette férje makacsságát. Most már maga is nyíltan szembeszállt emberével.

-- Ha nem adod oda Macát, akkor én is itthon maradok! Úgyis mán megbántam, hogy ráhagytam magam beszélni...

-- Megbolondulta a világ... -- lihegte az orosz. -- Ezér' én fölnevelted az enyém lánya... -- És a hangja kicsorbult, sírni kezdett. De alig egy perc múlva furcsa vigyorra torzult az arca-- Júl van! -- csapott a legény vállára. -- Vedd el Marjuskát! De te is elgyüsz Uruszurszág! -- Nagyon jót kacagott ezen, mintha fején találta volna a szeget.

-- Én magyar ember vagyok... -- adta meg a választ János. -- Nem mozdulhatok el hazulról... Itt van édesanyám is... Elég, ha odamaradt édesapám...

-- Elég bizony, fiam -- sírta el magát Tarjányiné.

-- Hát gyujon el édesanyád is -- vigyorgott az orosz. -- Ott van most új világ... Sok-sok rubel! Itt meg van mindnyájunk szegínysíg, nyomorúság. Gyertek velünk... Legyen tied felasig Marjuska...

-- Tudja mit -- hunyorított János az apósjelöltre: -- Hagyják itthon Marikát, megesküdünk, s majd utánuk megyünk, ha mán ott olyan jó világ van.

-- Elég, elég! Nem adom a lány! -- szökkent a vér az orosz arcába.

-- Én pedig itthon maradok -- szipogta a leány.

-- Zamalcsi! Fugd be a szádat, te béka! -- acsarkodott Komcsátnik. -- Te még vagy taknyos! Mér én fölnevelte tégedet? Beszélj! Itt lüvöm agyon magamat, még se hagylak Magyárurszág! Kisül a szemed szégyenletemben, hogy ilyen russz lány nevelte!

-- Gyerünk, fiam -- állt fel Tarjányiné. -- Hiába szaladunk olyan kocsi után, amék nem veszi föl az embert.

-- Ne haragudjanak rám, Maca néném -- lépett a leány a vendégek elé. -- Maradjanak még egy cseppett. Én... izé... igazán nem tehetek róla. Édesapám majd meggondolja még... Ő nagyon jó ember... -- Erőt vett rajta a sírás.

-- Mán megint picsogsz? -- mérgelődött Komcsátnik.

-- Nekimék a Tiszának... -- jajveszékelt Marika.

-- Én is mék neki Tiszának -- hadonászott az orosz. -- Ha te pusztulsz, pusztuljak én is!

-- Hát Isten áldja meg magukat -- ölelte magához Tarjányiné a leányt és sokáig csókolgatta, miközben ő maga is sírásba csuklott.

Hogy meddig búcsúzkodtak volna még, meddig nem, nem tudható mert a vén puli rekedten ugatni kezdett és már kopogtattak is az ajtón.

A szemek az ajtóra tapadtak és szinte egyszerre mondták:

-- Szabad!

-- Jónapot kívánok! -- lépett be mézes-mázosan Klein úr, a szentesi tanyavilág ismert tollas-zsidaja.

-- Ájajj! -- vigyorgott most már Komcsátnik. -- Itt van Klájn úr!

-- Hallom Oroszországba utaznak -- mondta a zsidó, miközben kabátjáról lefricskázta a rátapadt pelyheket. -- Jó pénzért megvenném az eladó holmikat. Elárulhatom maguknak: kár Oroszországba ruhafélét cipelni.

-- Elkésett az úr -- mondta kényszeredett mosollyal Komcsátnikné. -- Eladogattunk mán minden felesleges holminkat.

-- Sajnálom -- vont vállat Klein úr. -- Mikor utaznak?

-- Hetfún! -- vigyorgott Komcsátnik.

-- Irigylem magukat. Bár én is önökkel mehetnék -- mondta őszintén Klein.

-- Hát tassik el velunk gyuni -- vigyorgott folyton Komcsátnik.

-- Ott van a bátyám és egy unokaöcsém... Élnek, mint hal a vízben... Én meg, kérem, nyomorgok -- fakadt ki keserűen a tollszedő.

-- Dehogy nyomorog az úr -- vigasztalta meg Klein urat Tarjányiné.

-- Nem így néz ki, aki koplal -- mondta meggyőződéssel Komcsátnikné.

-- Nem bizony galambom -- mosolyodott el Tarjányiné. -- Izé... a naccsága, a kedves felesége tegnap is két szép hízott libát vett a piacon.

-- Az semmi kérem -- legyintett Klein úr.

-- De ha eccé versenyt ehet az ember a hasával, akkor nincsen hiba -- mondta a legény.

-- Más is van kérem, nemcsak a gyomor! -- pattant fel Klein úr. -- Igen-igen, fiatal barátom! Ez a legnagyobb baj, hogy maguk még most is a hason keresztül nézik a világot, de...

-- Hát izé... az úr még biztosan nem sokat éhezhetett életibe -- vágott közbe János.

-- Mondtam már, hogy nemcsak a has van! Ide figyeljen, barátom! Hát tudja maga mi az: humanizmus?

-- Én aztat... izé... nemigen értem, mert csak magyarul tudok, de annyi bizonyos, hogy a mi helyzetünk, és a többi magunkfajtájúé sokkalta nehezebb, mint a kereskedő uraké.

-- Hagyjuk ezt, kérem -- legyintett fölényesen Klein úr. -- Inkább azt mondja meg nékem, hogy mit tudnak Magyarországon a demokráciáról, az emberi jogokról, a legszentebbről? -- most már habzó szájjal hadonászva beszélt. -- Azt mondják kultúrállam vagyunk. Diktatúra van! Értik! Hülyeség! Fasizmus! Oroszország ma az egyetlen állam, ahol minden joga megvan az embernek. De megérdemli az a nép! Ott már nem hülyeséggel szédítik az embereket! Elég volt nekik! De el fog jönni az az idő, mikor majd rádöbben az itteni nép is, hogy mit kell tennie! -- hunyorított sokatmondóan.

-- Kóstoltuk mink mán aztat -- legyintett Tarjányiné. -- 'Szen nálunk is komenizmus vót 19-ben. Eleget éheztünk.

-- Nono! -- fölényeskedett Klein. -- Maguk mindig a hasukat féltik. Oroszországban ma...

-- Nekem ott veszett el az uram -- siránkozott Tarjányiné. -- Biztosan éhen pusztult szegény.

-- Ahogy az elpusztult! -- vigyorgott Klein. -- Él, mint marci hevesen. Esze van neki kérem. Ő nagyon jól tudja, micsoda nyomorúságos helyzet volt itthon háború előtt is...

-- Pedig ott még az imádságot is eltiltották... Aszongyák...

-- Ugyan kérem! -- vágott közbe Klein. -- Itt Magyarországon nagyon sok az ,,aszongyák"! Elhitetik a néppel, hogy ott vallásüldözés van. Marhaság!... No, de megyek -- mosolyodott el kényszeredetten. Aztán az ajtó felé lépve azt mondta Komcsátniknak: -- Tisztelem az elvtársakat...

-- Köszönöm! -- kacsintott rá az orosz.

-- Ezek rakják az égő taplót a tudatlan nép fülibe -- mondta János, mikor a zsidó után betevődött az ajtó.

-- De most mán gyerünk mi is, fiam -- állt fel ismét Tarjányiné.

-- Gyerünk, anyám -- mondta a legény is.

-- Tessék még egy kicsit maradni -- lépett elébük Marika.

-- Persze, hogy maragynyi, persze, hogy maragynyi -- vigyorgott Komcsátnik, aztán Jánoshoz fordult: -- Hallottál, mit Klájn úr mundta Uruszurszág?

-- Hallottam.

-- Gyera... gyera te is Uruszurszág! -- ölelte meg a legényt. -- Bizomisten szívesen adum lányomat.

-- Dehogy megyek! -- mondta határozottan a legény.

-- Én se megyek -- sírta Marika.

-- Te igenis el gyusz fogni! -- vesztette el türelmét Komcsátnik.

-- Gyere, Jani, gyere! -- türelmetlenkedett Tarjányiné.

-- Ne tessék még elmenni -- könyörgött ismét a leány.

Azután az apjához fordult: -- Izé... Beszéljék hát meg apámék...

-- Én többet egy kukk se beszélek -- mondta elszántan az orosz. -- Egy feltétel van: Ha Jánuska elgyusz Uruszurszág! Máskülönben koncsili! Vigeztem!

-- Nem, nem végeztél, Kuzma! -- mondta nyomatékkal Komcsátnikné. -- Nem tehetünk két fiatalt szerencsétlenné.

-- Júl van, júl van! -- dühöngött az orosz. -- Most már látum, te is ellenem vagy! -- Aztán hirtelen az ajtó felé rohanva eszelősen ordította: -- Neki megyek a Tiszába!

János a felhördült ember után szökkent. A kert sarkánál beérte. Elkapta hátulról s lefogta mind két kezét és visszacipelte. A megrémült, visongó fehérnépek sokáig totojgatták Komcsátnikot, de az elvetette magát a vackon és szíve mélyéből sírni kezdett.

-- Mér én itt maradtál Magyarurszág... -- szütyögte mintegy magának. -- Bolund vultál... Uruszurszág van gyemokrácia... Minden... minden. Buldugság... Saját gyerekom nem velem törődik...

Az asszonyok összekacsintottak. Azt hitték, végül is majd beadja a derekát Komcsátnik.

A kutya megint vakkantott odakinn.

És már tolakodott is befelé, egy fiatal cigányasszony.

-- Azonnal takarodj el, Mara! -- robbant az ajtóhoz Komcsátnikné. -- Éppen még terád vártunk!

-- Énrám vártak? -- vigyorgott a füstös menyecske. -- Mingyán megmondom a szerencséjüket!

-- Azonnal takarodj innen! -- penderítette ki a tolakodó cigánynőt Komcsátnikné. -- Gyerünk, gyerünk! -- tuszkolta ki a konyhából is.

A cigányasszony átkozódni kezdett. Komcsátnik felugrott és kirohant. Azt hitték, megbúbolja a cigányasszonyt.

-- Azonnal hívd vissza a cigánykát! -- mordult a pitarajtóban ácsorgó feleségére. -- Gyűjjön csak vissza! -- kiáltott a kártyavetőnő után.

Komcsátnikné nem akarta embere kedvét szegni. Beengedte hát a cigánynőt.

-- Vessin meg a kártya -- vigyorgott Komcsátnik. -- Hadd lássák ezek a hitetlenek, milyen szerencse mink vár Uruszurszág! Gyera ide, Marjuskám, te is lásd meg! -- ölelte magához leányát.

-- Dehogy megyek -- húzódott hátrább Marika.

A cigányasszony az asztal mellé penderedett, mint egy sergettyű, s már repültek is ujja közül a szutykos kártyalapok. Hirtelen vigyor szökkent az arcára:

-- Jajj, Boldogságos Szízanyám! Vakuljak meg, ha nem szerencsés lesz az útjuk. -- Elkomolyodva az egyik lapra bökött -- Ni! Hát ez a katonaviselt barna férfi?... Kicsoda ez? Hát kicsoda?...

-- Ehun ni, a katonaviselt barna férfi -- mosolyodott el Komcsátnikné és János felé bökött.

Komcsátnik halálos komolysággal leste a cigánynő minden szavát, mozdulatát.

-- Nem, nem! Nem itt van a férfi -- tiltakozott, a kártyavető asszony. -- Messzire van! Nagyon, de nagyon messzire... -- És ismét egy lapra bökött. -- Síjjesszen el engem az a nagyon jó Devlácskám, ha nem kérő áll a házhoz!

-- Ide figyelj, Mara -- mosolyodott el bosszúsan Komcsátnikné. -- Újabbat mondjál! Bolond. A kérő most is itt van!

-- Nem ez! Nem ez! -- tiltakozott határozottan Mara.

-- Messzirül gyün az igazi kérő. Nagyon messzirül.

-- Mikor ide ér? -- aggodalmaskodott Komcsátnik. -- Mink nem várhatunk rá... Hetfún indulunk.

-- Nahát akkor mi már mehetünk is -- kacsintott huncutul Tarjányiné. -- Ide úgy láccik mást várnak, fiam.

-- A kérő nem ide gyön! -- tiltakozott Mara. -- Avval majd Oroszországban találkozik az aranyos kisasszonyka -- vigyorgott a leányra.

-- Nekem ne jósolgasson -- mondta indulattal a leány.

-- Vesse meg a kártyát apámnak, ő akarta...

-- Júl van, júl van -- lelkesült fel Komcsátnik. -- Vesíl meg nekem kártya!

Mara összekapkodta a lapokat és a kártyapaklit az orosz elé helyezte.

-- Emelje el, gazduram. Háromszor.

Komcsátnik gyerekes örömmel emelgette el a kártyát. Most már mindnyájan oda álltak az asztal mellé.

-- Olyan igaz, minthogy a szent föld a napra süt, annyi píze lesz a ruszki bácsinak, hogy nem tud vele mit kezdeni! -- magyarázta Mara halálos komolysággal, miközben villámsebesen dobálta a lapokat. -- Meg az a sok minden: kocsi, nagyon szép sárga kocsi. Körülkasos. Meg azok a szép lovak. Húha!

Komcsátnik készpénznek vette a cigányasszony szavait. -- Köszönöm... Nagyon szépen köszönöm -- hebegte hálatelten az orosz, aztán a többiekhez fordult: -- Na, lássátok! Sok píz gyün. Nagyon sok! Kucsi, lú. -- Hirtelen Jánoshoz lépett -- Gyere el velünk, Jánoska! Bizom Isten olyan úr csinálok beluled... Tudod mit? Főispán leszel: Zemszkij nacsalnik! Becsület Zúristen.

János gyerekesen elmosolyodott.

-- Gyerünk édesanyám. Nagyon eltöltöttük az időt.

-- Megyünk, fiam. Persze, hogy megyünk -- álltak fel a vendégek, kitudja hányadszor már.

-- Dehogy mentek még! -- tiltakozott Komcsátnikné és Jánosékra kacsintott, amiből azt értették, hogy bíza maradniok kell még egy cseppet.

-- Adjon hát valamit -- mondta szemtelenül a cigányasszony és fekete tenyerét a háziasszony elé tartotta.

-- Mit adjak? -- kérdezte ridegen Komcsátnikné.

-- Mit adjál? -- vigyorodolt el az orosz. -- Adjál a derék cigánykának egy kis lisztecskét, szalonnát, egy zacskó tarhonyácskát, egy szál kolbászkát!

-- Még egy pár tojásocskát is, aranyos gazduram -- vigyorgott a cigányasszony.

-- Aggyál neki, zsena moje. Én vagyuk jú ember, urusz ember! Gyemokrát... Uruszurszág annyi pízem lesz, mint a szentasi adóhivatal!

Komcsátnikné térült, fordult, behozott egy jó pillényi kenyeret és a cigányasszony kezébe nyomta:

-- Nesze, Mara! Aztán kotrógy kifelé a tanyából, mert megrongyol a kutyánk.

Mara ledobta a kenyeret az asztalra és kihívóan keresztül nézett Komcsátniknén.

-- Dik csak, a nagy úri naccsága! -- acsarkodott Mara. -- Sum! Ha gazduram megígérte, meg is adja!

-- Nem adta?... -- háborodott fel Komcsátnik. -- Jul van, jul van -- hámozott ki mellénye zsebéből egy ötpengős ezüstöt és a Mara kezébe nyomta.

-- Tüzesistennyilát! -- sikította Komcsátnikné és az ajtóhoz lódította a -- most már -- vigyorgó cigánynőt. Aztán felkapta a seprőt, de ekkorra már Mara kereket oldott. Kiszökkent az ajtón és olyan átkot mondott a házbeliekre, hogy még Komcsátnik is felháborodott.

Valamennyien kirohantak a cigányasszony után. De Mara már amoda nyargalt a farmesgyénél és torkaszakadtából visszakiabálta:

-- Megrontom a házatokat, az életeteket! -- És öklével visszafenyegetett.

Elbúcsúztak hát a vendégek is. Kikísérték őket a dűlőűt sarkáig.

János sértődötten noszogatta édesanyját. Bántotta, hogy nem mondtak neki se ilyet, se olyat. Se szénát, se szalmát Marika is úgy tartotta a piszéjét, mint a megdrótozott malac. Sírás kapirgálta a torkát. S mikor újólag búcsúzkodni kezdtek, sírva fakadt a leány.

-- Elég volt! -- ordította Komcsátnik. -- Azonnal takarodj vissza! Te, te!

-- Gyerünk, édesanyám -- mondta János halálos komolysággal. Félt a legény. Saját magát féltette.

-- Gyerünk... -- ijedt meg az anyja, amint a fia arcába pillantott.

Köszönés nélkül távoztak.

Komcsátnikné még sokáig figyelte őket a pitarajtóból és mikor Jánosék keresztülhaladtak a vasúti töltésen, megkondult a közeli Kálvária Temető lélekharangja.

-- Valakinek most húzzák a lélek-váltságot -- motyogta az asszony
és ösztönösen keresztet vetett magára.



Kádár Lajos: Istentelenek
HARMADIK RÉSZ

Nárciszka egész nap az ablakot bújta.
Vöröskatonák szaladoztak az utcákon. Minden mozogni tudót elhajtottak lövészárkot ásni.
Nárciszkának megkegyelmezett Vánka.
Igen, mert Vánka a helyi Szovjet komiszárja. Most aggodalmasan várja haza fiát ebédelni.
Tegnap dél óta nem volt itthon a komiszár.
Pávelka, a kisebbik fiú sincs itthon. Besorozták katonának még a múlt ősszel.
Aratáskor kapott tőle levelet, Odesszából írt. Azóta se híre, se nesze.
Sokáig révedezett Pávelka sorsán. Mostanában kétszer álmodott vele.
Nagyon sárosan, tépett ruhában jött haza.
Biztosan nem jót jelenthet az álom. Van neki ugyan egy régi álmoskönyve,
de azt most nem lelte meg sehol. Néha, ha az ágyúk dörrennek, egészen összerezzen.
Nyár van, augusztus, s mégis fázik.
Előkereste kötött kendőjét és a vállára kanyarította.
A könyöke is egészen elzsibbadt az ablak támláján.
Néha odamegy a sütőhöz, papírt dug a katlan alá,
s meggyújtja, hogy az étel állandóan meleg legyen.

Végre kemény léptekre neszelt fel. Iván rohant haza.

-- Azonnal adj valami harapnivalót! -- mordult az anyjára.

-- Adom, adom! -- lelkesült fel az anya. Egy sebhelyes, kék bádoglábast tett a komiszár elé.
Káposztaleves volt benne.

Iván még a kardját se csatolta le. Mohón kiitta a leves levét, a sűrűjét meg bekanalazta.

-- Mi van még? -- kérdezte türelmetlenül a legény.

-- Egy kis kását főztem -- tett a fia elé egy másik lábaskát.

-- Csornakását nem eszek! -- lökte félre az edényt. Azt hitte, hajdinakását kap.

-- Nem csornakása ez! Meg se nézed? Sárgakását kaptam a héten Kohn elvtárstól.

Iván maga elé rántotta a lábast, belenézett, aztán alig egy perc alatt betakarította a fordított kását.

-- Mi újság, Vánkám? -- kérdezte kétségbeesve Nárciszka. -- Egész éjjel nem aludtam. Minden pillanatban fölriasztott az ágyúdörgés.

-- Ne ijedezz! -- legyintett fölényesen a legény. -- Az éjjel áttörték a mieink a német vonalat. Meg sem állnak Berlinig. Egész Németország romokban hever. Nagyon jók a repülőink. Az angolok meg bevették Párist, maholnap megszállják Németországot is. Karácsonyra végzünk a fasisztákkal -- magyarázta határozottan a legény.

-- Ó, Istenem, bár csak igazat szólnál -- motyogta az anya és elvitte fia elől az üres edényt.

-- Anyám! -- állt fel a legény és ujjával kipiszkálta ínye mögül az ételmaradékot -- Írás gyütt a községházára...

-- Milyen írás? -- rezzent össze Nárciszka. Azt hitte, a katonai parancsnokság értesíti őt, hogy Pávelka meghalt. -- Tán csak nem az öcséd?...

-- Dehogyis -- legyintett Iván. -- Kiszabadult Tarjányi János.

-- Ó, Bozse moja -- sírta el magát az asszony.

-- Ne csipogj itt! -- mordult Iván az édesanyjára. Aztán igen határozottan azt mondta: -- Az a gaz magyar ide többé be ne tegye a lábát! Megértetted?!

-- Ó, Vánka, Vánka! Így beszélsz a tulajdon édesapádról? -- motyogta könyörgő síránkozással.

-- Apja a kutyának! -- mondta ridegen és kiköpött. -- Az ilyet pusztítani kell, mint a férget. Burzsujbérenc! Kémkedett itt egész idő alatt. Azért nem ment haza! De Poljakov az oka mindennek... Ő készítette a vádiratot, oszt aszongya, nem akarta, hogy kivégezzék... Most letelt neki a tíz esztendő. De mi a fenének gyün ide?... Vagy azt hiszed, hogy én eltartom majd?... Úgyse tud az már dolgozni. S különben se aljasodhatom le annyira, hogy egy börtönviselt emberrel egy födél alatt éljek!

-- De Vánka! -- sopánkodott ismét az asszony. -- Mégis csak ő a te édesapád... Hiszen olyan minden mozdulatod, mint az övé... Ó, Istenem... De is megvertél minket...

-- Ne sápítozz itt! -- dühöngött a legény. -- Az én apám nem lehetett ilyen fajankó!

-- Mért vagy ilyen kegyetlen, Iván? -- kérdezte kétségbeesve Nárciszka.

-- Mért vagyok, mért vagyok... Gondolkozz rajta, talán másutt ,,szereztél" engem? -- mondta undorító gúnnyal.

-- Ne legyél ilyen aljas, fiam! Hát... hát, hogyan beszélhetsz így tulajdon édesanyáddal?

-- Ugyan, anyám -- legyintett a legény. -- Hát hogyan beszéljék veled? Mondd meg, hogyan kívánod?

-- Tisztességesen.

-- Talán letérdeljek eléd, amiért világra hoztál?... -- kacagott gúnyosan a komiszár. -- Menj a fenébe a maradiságoddal! Nem mondanád meg, a búzakalász mért nem csókol kezet az anyaföldnek?... Mi?... Vagy az nem érdemli meg?... Ilyen vagy te is, anyám... szégyellem... Becsületszavamra szégyellem... -- Aztán hirtelen ismét azt mondta: -- Tarjányi János be ne tegye hozzánk a lábát! Megtiltom!

-- Dehát... Te, Iván... -- hebegett az anya. -- Tudod te, hogy ezt a házat szegény apád építette újra avval a két magyar cimborájával, akiket vele együtt elvittek Szibériába?

-- Mit bánom én -- mondta hányavetien Vánka. -- Nekem köll ez a lakás! Megértetted?

-- Istenem -- dadogta az anya. -- Antúl te is itt lakhatsz... Elférünk tán hároman... Még a szüleim éltek, meg Pávelka is itthon volt, hatan is megfértünk. Vagy nem jut eszedbe?

-- Nézd, anyám. Ne alkudozzunk! Majd te is kiköltözöl a komrába...

-- Én?... -- hökkent meg az asszony.

-- Igen, igen -- dölyfösködött a legény. -- Én asszonyt hozok a házhoz! Szükségem van a lakásra!

-- Te, Vánka... Ki lenne az a leány? -- kérdezte asszonyi kíváncsisággal Nárciszka.

-- Majd megtudod.

-- De mégis... -- faggatta a fiát.

-- Marjuska -- hencegte a komiszár. -- Komcsátnik Kuzma leánya.

-- Hiszen az magyar leány! -- mosolyodott el az anya.

-- Dehogyis magyar... -- mondta bizonytalanul a legény.

-- Magyar leány az, fiam. Hiszen ismerem apját, anyját. A nyáron múlt esztendeje, többször is jártak nálunk...

-- Itt, minálunk? -- álmélkodott el a legény. -- Mit kerestek azok nálunk?

-- Az apád városából valók... -- sírta el magát Nárciszka. -- Apádat keresték vóna... dehát...

-- Mit akartak vele? -- puhatolta gyanakvóan Iván.

-- Azt nem mondták... -- dadogta az anya. -- Izé... csak annyit tudtam meg, hogy ismerték ott Vengrijában az apád első asszonyát... meg tán a fiát is... mer' az is van neki...

-- Talán ezek is kémek? -- hüledezett Iván.

-- Ugyan, fiam -- legyintett az asszony.

-- Háború van, anyám! Nem teketóriázhatunk senkivel se... dehogy ez a Marjuska is kém volna?... Nem... ezt nem hiszem...

-- Talán már el is gyűrűzted? -- kérdezte váratlanul Nárciszka.

-- Még nem -- felelte a komiszár, miközben fejébe tette sapkáját és elköszönt.

Nárciszka ismét magára maradt. Most odaszökkent az ajtóhoz és bezárta. Egy fafeszületet kerített elő az ágy fejéből és az asztalra állította. Alázatosan letérdelt és átszellemülten imádkozni kezdett: -- Édes jó Istenem, segícsd haza az én drága Tarjányi Ivánomat... Hiszen te tudod, mennyi sokat szenvedett Érted...

Arra rettent fel, hogy valaki motoszkál az ajtón. Sietve elrejtette a keresztet és az ajtóhoz ment.

-- Ki az? -- kérdezte szorongva. Egy női hang felelt neki:

-- Én vagyok.

Nem tudta ki az az ,,én", kizárta hát az ajtót.

A szentesi leány állt a küszöbön. Zavart volt Marika, s még köszönni is alig tudott.

-- Gyer be, lelkem -- mosolyodott rá Nárciszka. -- Éhes vagy ugye? Adok neked fordított kását.

-- Köszönöm -- hebegte a leány. -- Tessék megbocsájtani, hogy így ide gyüttem...

-- Nicsevó, -- mosolyodott el az asszony. -- Haza gyüttél édes leányom... Izé... éppen most volt itthon a fiam... Mindent elmondott... Én igazán nagyon örülök... -- És meg akarta ölelni a leányt.

-- Én nagyon különös ügyben kerestem föl a nénit -- dadogta Marika.

--Ó, sose szégyenkezz, kedveském -- tyütyögte meleg megértéssel Nárciszka. -- Így van az ember ilyenkor... Magam is így voltam, mikor az első emberem, Vaszil Tódorovics, az Isten nyugosztalja, eljegyezett.

-- Én éppen...

-- Sose szégyenkezz előttem -- kacsintott bizalmasan a leányra. -- Majd mi ketten jóba leszünk. Rászeded azt a ,,rossz" Vánkát, hogy ne üldözze az apját -- sírta el magát az asszony. -- Tudod leányom, hazagyün az emberem...

-- Kiszabadul? -- élénkült fel Marika.

-- Ki -- csuklott el Nárciszka hangja.

-- Hála Istennek -- pityeredett el Marika is. -- Ugyan mikor ér haza?

-- Nem tudom... Csak ma mondta meg Iván, hogy kiszabadult már... Meggyütt az írás a községházára... Már nagyon várom szegényt... Elég volt neki az a tíz esztendő... Nagyon jó ember... falat kenyér... Jó szíve van, mint az írósvaj... Magyar férfi -- hencegte kicsit rátartian. -- Bizony, Vánkának magyar ember az édesapja...

-- Tudom én azt -- lágyult el a leány hangja. De tovább nem beszélgethettek, mert a konyhából valami motoszkálást és csoszogást hallottak.

Nárciszka szorongva lépett az ajtóhoz. Mostanában a a legkisebb neszre is összerezzen.

Verja tyótya, az egyik szomszédasszonyuk lépett be hozzájuk. Olyan aszott már ez a süket vénasszony, mint a ,,vargátrántott" csizmaszár. Rongysapka van a fejébe és tertyedt lábujjai egészen elállnak egymástól. Bizonytalan színű rokolyája a sarkáig ér, elől meg csak fél lábszárig.

-- Zdrasztutyi -- így köszönt. Előbbre lépett felemás bocskorában és bambán nézett Marikára, miközben a kezében levő ostorát megpedergette.

-- Zdrasztutyi -- fogadta kedvesen Nárciszka. Szerette ezt a kivénhedt banyát, mert tudott a jövendőmondáshoz is.

-- Mit hoztál, Verja tyótya?

-- Lefektettem a bölcsőbe -- bazsajgott Verja néni. -- Sokat rosszalkodott... De ha látnátok, milyen kis ügyes!

-- Azt hiszi az onokáját kérdeztem, -- mosolygott Nárciszka a leányra. Aztán a vénasszonyhoz fordult:

-- Mit főzött a lányod?

-- Csak két talicska tapasztófődet -- mondta komolyan a süket asszony.

-- Én azt kérdeztem, mit ebédeltetek? -- mosolyodott el Nárciszka.

-- Mán egy ágyás sarat meg is csináltam -- vigyorgott a néni. -- Így vagyok én galambjaim. Minden dolog rámszakadt. Pedig mennyit rimánkodtam Sztyepánnak, hogy drótozza meg a malacokat. Hát rám hallgatott? Most mind ledúrták a malacok az ól falát, tapaszthatok. Hát te ki leánya vagyol? -- kérdezte Marikától.

-- Komcsátnik Kuzmáé -- felelte kedvesen a leány.

-- Filip Sztyepanovicsné -- vigyorodott el a vénaszony. Aztán titokzatosan seppegní kezdte: -- A te szüleid derék emberek... -- kacsintott Marikára. -- Tudom ám, hogy szoktatok imádkozni... -- Hirtelen elkapta a leány kezét. -- Ne félj, téged is megsegít a kazáni Szentanya...

-- Köszönöm. -- mosolygott Marika. -- Istenem, Istenem -- siránkozott a siket asszony, aztán keresztet vetett. -- Verd meg ezt a sok pokolra valót... Vagy világosítsd meg nekik az ő elméjüket, hessegesd el lelkükről a gonoszt... Ó, ne engedd Uram, hogy az igazhívők eltántorodjanak Tőled... -- Most hirtelen Nárciszkához fordult. -- Ugyan add kölcsön a keresztedet... Nagyon szeretnék imádkozni... megkönnyebbülni... Ó, mert én is szörnyű bűnös vagyok... Bűnös. Mindig átkozom ezeket az elvtársakat... Nem szabad lett volna... Ugyi, idadod a feszületet?...

-- Szívesen, Verja néni -- kereste elő Nárciszka a feszületet és a szüle kezébe adta.

-- De jó vagy, áldjon meg a Teremtő -- hálálkodott Verja néni és foltos bajkája bélésébe rejtette el a keresztet.

Most Nárciszka a szüle fülihez hajolt és szinte bele trombitálta:

-- Az onokáid meg ne lássák nálad a keresztet!

-- Nagyon vigyázok majd -- kacsintotta Verja néni. -- Tegnap meg írást kaptunk... A katonaságtól küldték... Hogy a két öregebb onokám odaveszett... Ó, Istenem, de meg is vertél minket... A nagyháborúban is oda maradt három fiam... most meg... Te... Nárciszka! Azok a germányok se imádkoznak?... Azok is Istentelenek? -- És tenyeréből tölcsért csinált a füléhez.

-- Azok imádkoznak, Verja néni.

-- Akkor... Akkor... mér' lőtték hát le az én két szép onokámat? -- kérdezte bambán. -- Az írás aszongya: hősi halált haltak... A szabadságért... A népek szabadságáért... Te, Nárca! Mi az a szabadság?

-- A... a szabadság? Izé... asztat én se tudom... -- szégyenkezett Nárciszka -- Olyan sokat emlegeti pedig a fiam is a szabadságot... Dehát én is olyan igen maradi vagyok ám...

Egy rongyos öregember haladt az állomástól befelé a faluba. Ócska csalán-zsákból átalvetőt cipelt a vállán. Mezítláb volt. Motorkerékpáros vöröskatonák surrantak el mellette és a vásárálláson ezrével sátoroztak a katonák. Látta is, nem is a sokadalmat. Messzi útról érkezett, s így megszokhatta a mindenfelé látott katonatáborozást.

Tarjányi János érkezett meg Avgyevkára.

Menekült jajveszékelők tanyáztak az árok partján. János elé toppantak és koldusi alázattal kenyérért esdekeltek. Egy öklömnyi darab fekete rabkenyér volt még a zsákjában. Odaadta nekik.

Először a községházára sietett, hogy hazaérkezését bejelentse a GPU-nak. De még a faluháza udvarába se tudott bejutni. Minden talpalatnyi hely tele volt menekültekkel és katonasággal, de leginkább géppuskásokkal. Céltalannak látta a várakozást. A nyitott kapu előtt a zsibongó népek közül kivált, keresztülhaladt a templomtéren és csendesen elindult a háza felé. A temető felől rongyos asszonyokat és öreg muzsikokat kísértek. A feltűzött katonaszuronyokon meg-megcsillant a nap csókja. Estefelé járt már az idő.

Mikor a házához ért, valami furcsa ernyedtség kerítette hatalmába. Nagyon szerette volna, ha mindjárt meghalhat. Szörnyű eltörődöttségét csak most érezte igazán. Tudta, hogy háború van. Nem törődött vele... A vonaton egyébről se beszéltek, csak a háborúról. Bár az is igaz, hogy végigaludta az egész utazást. Igaz, Ufában egy vöröstengerész lerángatta őt a vonat ,,második emeleti" priccséről és az feküdt fel helyette. Most meg az édesanyja jutott eszébe. Még látta is, amint az anyja -- kukoricás-szakajtóval a kezében -- kismalacokat csalogat ki egy ólból, de a malacok elfutnak. Hirtelen elmosódott előtte a kép.

Belépett az udvarba. Egy soványka tyúk kapirgált a pévás-szín előtt és a kút faránál levő pocsolyában három sovány kacsa viritykélt.

Sokáig állt a ház sarkánál és lábához tette a batyuját. Beesett, fénytelen szeme a tetőre siklott. Szörnyű látvány tárult elé. A szúvas horogfák majdnem mindenütt kileselkedtek az avult szalmatető alól. Pedig mikor elvitték, rendben hagyta itthon a házat. Megfordult, hogy bemenjen a házba. Azelőtt az istállóajtón jutottak be a szobába is. Most új ajtót látott az épületen. Aztán hátrább keszegelt és újólag fölmustrálta az épületet. A konyhára szólt az új üveges ajtó. Az alsó két fiókjából hiányzott az üveg. Papírral ragasztották be a kitört üvegek helyét.

Elfogódottság nélkül lépett be a konyhába. Nem érzett már Tarjányi János se ilyet, se olyat. Se örömet, se keserűséget. Mégis, mikor a fakallantyúra tette kezét, valami furcsa érzés átbizserélt a hátán. Valami megmagyarázhatatlan tolult a halántékába is. Forróság. Megrogyott alatta a lába, s úgy érezte, ha nem lép azonnal -- összenyaklik.

Kopogtatás nélkül tárta fel az ajtót. És mindjárt lecsúsztatta válláról a zsákot.

Nárciszka nagyot sikított.

-- Ivááán!... -- rogyott embere térdéhez. Elkapta János mindkét kezét és számtalan csókkal halmozta el azt, miközben szörnyen rázta a zokogás.

János kivonta jobbját asszonya kezéből és szégyenlősen letörölte könnyeit. Csak most vette észre, hogy a szobában még két fejércseléd van. Marika és a vén Verja néni.

-- Haza hozott a Jóisten... -- motyogta magához térve Nárciszka. -- Mindig tudtam, hogy meggyüssz eccer... Megálmodtam... Imádkoztam érted a kazáni Szent Szűzhöz... �", Istenem, csakhogy hazagyüttél... Iván... Gyere, ülj asztalhoz... Van egy kis sárga kásám. Eszöl ügyi? Mindig szeretted a fordított kását.

János odaült az asztalhoz. Nárciszka behozta a kását. Evett, evett. Bevágta az egészet. Aztán kihámozta zsebéből a dózniját és cigarettát sodort újságpapirosba. S mikor rágyújtott, látta, hogy a fiatal leány, aki a gúnyásláda mellett áll, le nem venné róla a szemét. Szinte bűvölve nézett rá. Nárciszka nem tudott hová lenni boldogságában. Odaült embere mellé. János csak most vette észre, hogy Nárciszka is egészen meggörbült és megöregedett.

-- Hát Pávelka?... -- érdeklődött János.

-- Már a második esztendejét tölti. Katona, a gépkocsizóknál -- sírta el magát Nárciszka. -- Péter-Pál óta mitse tudok rúla. Iván meg komiszár lett. -- Elpanaszolta még, hogy a szülei elhaltak.

János nem érdeklődött tovább. Arra figyelt fel, hogy az a fiatal leány az ajtóhoz lépve elköszönt.

-- Majd eljövök hónap, oszt megbeszéljük... -- mondta Marika.

-- Én is elmegyek! -- lépett utána a vénasszony. Mikor az utcára értek, azt mondta Verja néni Marikára hunyorítva:

-- Ez a Nárciszka, ez a Nárciszka... Már ilyen öreggel is összeadja magát... Bolond! Sokkalta különb volt a komiszár apja... Az egy hegyes magyar volt!

A leány tudta, hogy a szüle nem ismerte meg Tarjányi Jánost.

-- Marjuskám! -- lódult ki utánuk Nárciszka az utcára, -- Gyere vissza egy cseppet. Az emberem megtudta, hogy magyar leány vagyol.

Marika otthagyta az öreg nénit és visszasietett.

-- Gyere csak, gyere. Bemutatlak az emberemnek, -- tárta fel a házajtót és mindketten odaálltak János elé. -- Ez a szép leányka az Ivánunk menyasszonya.

Marika egészen megriadt. Zavarában nem is tudta, mit válaszoljon.

-- Izé... én nem vagyok az Iván menyasszonya -- hebegte a leány. -- Éppen azért jöttem, hogy...

-- Nem baj, kislányom, majd az leszöl -- bazsajgott Nárciszka. -- Mikor váltotok gyűrűt?

-- Én... én épp ezt akarom mondani a néninek, hogy izé... -- dadogta kínosan Marika. -- Hogy... nem akarok az Iván felesége lenni... Ugyi meg teccik érteni?... Az este nálunk volt Iván... Megfenyegetett, hogyha nem leszek a felesége, elviteti apámat Charkowba sáncot ásni... Én aztat szeretném, hogy a néni beszélne vele... A saját anyja szavára mégis csak jobban hallgat...

-- Jól van, lányom -- sírta Nárciszka. -- Látom, hogy te is félsz attól az istentelen gyerektől... Pedig én úgy megszerettelek...

-- Te... izé... magyarországi lány vagy? -- érdeklődött lelkesülten János.

-- Az -- felelte kicsit rátartian Marika. -- Én magyar lány vagyok!

A János arca egészen lángot vetett.

-- Hunnan?... Melyik megyéből?

Marika csak most vette észre, hogy János szeme úgy ég, mint az otthoni Jánosé, a fiáé.

-- Szentesről.

-- Szentesről?... Szentest mondtál? -- hebegte János. -- Izgalmában úgy érezte, hogy egy nagy izzó parázs van a torkában. -- Beszélj nekem Szentesről... A Kurcáról... A Nagynyomásról... A Felsőrétről... A Tiszáról... A Kisérről! -- Szinte eszelősen kapta el a leány kezét és úgy könyörgött:-- Királyságon jártál-e? Hát Donáton?... Eccer a szögvári búcsún úgy besereztünk... Izé, akkor ismerkedtem meg az otthoni feleségemmel... Mink lenn laktunk a Kisérben, a Nagyörvény-utcában... Te mikor gyüttél el Szentesről?

-- Régen -- sírta a leány. -- Még 1937-ben elgyüttünk... Nagyon megbántuk... Szegény édesapám rábeszélt bennünket... Most mán minden késő... Édesanyám nem tudta megszokni az itteni életet... Meghalt még tavaly tavasszal... Pedig magát is ismerte szegény édesanyám...

-- Engem? -- lelkesült fel Tarjányi János. -- Hogy híjták anyádat?

-- Berczeli Etelkának.

-- Megállj csak... Izé... anyád a Felsőparton lánykodott, ugyi?

-- Nem a... Kinn laktak édesanyámék Vekerzugban.

-- Tudom mán! -- nézett a leányra Tarjányi János. -- 'Szen, húzol is egy cseppet édesanyádhon... Mer' nagyon ösmertem ám én űtet... Marokverőm vót Algyőn...

-- Csakugyan az volt... -- pityeredett el Marika. Eszébe jutott, hogy az anyja többször előhozakodott vele, hogy Algyőn Tarjányi János után marokverősködött.

-- Izé... mostanában sokszor jártam otthon -- álmomban -- motyogta szégyenkezve János. -- Szabadulásom hajnalán is otthon jártam... a Tiszaparton, a Kuczori Csárdánál... Halpaprikást főztem. Az egész város ott volt... Maca, az otthoni feleségem szétrúgta a halpaprikás alatt a parazsat, osztán... izé... a tűzhelyire ugorva kozáktáncot járt... Vén Csernus, a kíséri vaktekerős húzta neki a talpalávalót... -- Aztán gyermeki együgyűséggel motyogta: -- Én... én nem tévednék ám el Szentesen...

Míg a ,,szentesiek" odabenn beszélgettek, Nárciszka levágott egy sovány kacsát, hogy tisztességgel megünnepelhessék embere hazaérkezését. De közben körülnyargalta a szomszédokat is. Eldicsekedte, hogy János hazaszabadult a szibériai tömlőcből.

Kolesza Grigor, a lábtól szomszédjuk át is vergődött hozzájuk a jóhírre. Koleszának féllába volt és a jobb arcát egy hosszúkás forradás éktelenítette. Mindig jószívvel volt Tarjányi Jánoshoz. Az orosz-japán háborúban ő is fogságba esett, de aztán, mint rokkantat -- kicserélték.

-- �--rülök, hogy itthon láthatlak -- ölelgette meg Jánost a vén muzsik, aztán dohánnyal kedveskedett neki. -- Gyújcs rá, Vánka! Milyen sorod vót ottan?

-- Ne beszéljünk erről -- mondta keserűen Tarjányi János.

-- Szibériában voltál?

-- Ott.

-- Sose lesz vége ennek a kutyavilágnak -- keseregte a vén rokkant és leült a padkára. -- Germánia úgy veri a mieinket, ahogy akarja... Tegnap kivánszorogtam az állomáshoz... Beszéltem egy sebesült katonával. Úgy tett, hogy a németek már elfoglalták Kievet is... Hát el lehetne ezt hinni?

-- Nem tudom -- vont vállat János.

-- Rádiót is hallgattam a héten, a politikai biztos ablaka alatt.

-- Mit mondott a rádió? -- érdeklődött izgultan Marika.

-- Mit? -- vigyorodott el gúnyosan az öreg -- sokat mondott, nagyon sokat. Átkozta Vengriját, az Iván hazáját, mert kezet mert emelni a Szovjetunióra!

-- Mit, mit mondott a rádió? -- ugrott fel Tarjányi János. -- Magyarországot mondtad? Beszélj!

-- Azt, Vengriját, a te hazádat! -- bizonykodott az öreg muzsik.

-- Végetek van! Végetek! -- lihegte lángragyúltan János és a szeme szikrát lövelt. Az előbbi szánalomraméltó, nyiszlett emberroncs kihúzta magát és az egész vére az arcába tolult. -- Nem, nem ismertek minket, Grigor bácsi! Láttál te már rohamozó magyar honvédot? -- kacagott fel gúnyosan. -- Nem láttál, nem. Nem is láthattál! Meglátjátok, idegyünnek a honvédok... A magyarok... Az én testvéreim... Talán a fiam is köztük lesz... Ide... Avgyevkára!

-- Biztosan köztük van -- szólta el magát Marika. -- Szakaszvezető volt, mikor leszerelt.

-- Te... te tudod... a fiamat? -- ölelte magához a leányt és sírni kezdett.

-- Izé... csak hallottam... -- hebegte zavartan a leány. Nem akarta most elárulni magát.

-- Én... én is szakaszvezető voltam! -- magyarázta lelkesülten. -- Eccer a szakaszommal elfogtam három szotynya kozákot! Engem akkor... izé... föl is terjesztettek aranyéremre... csak...

Nárciszka eközben hol beszaladt, hol meg kifutott a konyhába. Néha megcirógatta Marikát és oly jó kedve volt, hogy nem tudta, mit kezdjen magával. Legjobban szeretett volna dalolni. Csak akkor ijedt meg és szinte belesápadt, mikor eszébe vágódott, hogy Iván mindjárt hazajön vacsorára. Sebtében újból kiszaladt a konyhába. Elhatározta, hogy ott várja haza a fiát, mert nem tudná túlélni, ha csak egy goromba szóval is megbántaná az apját. Kisietett az utcára is. Napáldozattájt volt az idő és az utca egészen kihalt. Máskor ilyenkor jött haza a járásról a csürhe, meg a lábasjószág. A piactérnél katonák futkostak és valamiért ocsmányul átkozódtak. Most egy kis híves esti szellő lopódzott a Dnyepper felől. Valahol délnek ágyúk bömböltek, de most már sokkalta közelebbről hallatszott az ágyúszó, mint az éccaka.

Marika izgulva várta be Nárciszkát. Eszébe jutott a komiszár. Félt, hogy haza talál jönni. Felállt a leány.

-- Isten maradjon, Jani bácsi -- búcsúzott volna el Tarjányitól.

-- Sehováse mozduljál, lányom -- állt Marika elé János. -- Maradjál még, majd beszélsz nekem Szentesről!

-- Majd inkább hónap is idenézek -- mosolyogta a leány. De ekkor hirtelen feltárult az ajtó.

A komiszár lépett be.

-- Mingyán kész a vacsora! -- tüsténkedett Nárciszka.

-- Gyujcs lámpát -- mondta Iván az anyjának. Nárciszka mécsest gyújtott. Iván csak most vette észre a megszeppent vendégeket. Először az apját látta meg. Megköszörülte a torkát, aztán azt mondta igen mogorván:

-- Hát te? Mit keresel itt?...

-- Kiszabadultam -- mondta határozottan János.

Iván észrevette, hogy Marika az ajtómegetti fogas alatt szorong.

-- Ni, a kis szuka -- vigyorodott el a komiszár és a leányhoz lépett. Meg akarta ölelni, de az ügyesen kipenderedett a kezéből. -- Ne ijedezz, rúzsám! Ma este itt alszol velem! Holnap úgyis kiürítsük a falut. Magammal viszlek, te kis bolond.

-- Engem ugyan ne vigyen -- mondta a leány halálos elszántsággal.

-- No, ne félj, bejelentem én a községházán, hogy feleségül vettelek -- mosolygott a legény.

Nárciszka ott állt az ajtóban. Szinte megdermedt a hallottakon, s csak akkor osont ki, mikor behallatszott valami ételsustorgás a konyhából. Kifutott a káposztaleves. Félrehúzta az agyagszilkét a tűzhelyről és besietett.

János felállt az asztal mellől. Furcsállotta fia viselkedését. Bár titokban szerette volna, ha Iván ezt a jókiállású magyar leányt feleségül venné.

-- No, kisasszony... -- gúnyolódott a komiszár. -- Ülj asztalhoz, mindjárt megesszük a nászvacsorát!

-- Bizony, kacsapecsenye lesz, meg káposztaleves -- készségeskedett Nárciszka.

-- Jójcakát... -- köszönt el a rokkant és kitotyogott.

-- Maradj itt vacsorára.

Magyarul kérlelte Tarjányi János a leányt.

-- Csak oroszul beszéljünk! -- mordult Iván az apjára, -- Hallani se bírom azt a kirgiszes beszédet!

-- Hogy ne kölljön hallgatnia... -- ugrott Marika az ajtóhoz. -- Isten maradjon. -- És ki akart lódulni.

-- Ha eccé itt vagy, hát itt is maradsz! -- szökkent Iván a leány után. Átnyalábolta és visszahozta.

-- Eresszen el! -- siránkozott a leány.

Iván minden erejéből magához szorította a leányt és eszét vesztetten csókolgatni kezdte.

Marika most cselhez folyamodott. Hirtelen lekussajtott és bebújt a nyoszolya alá.

-- Gyere ki! -- lihegte a legény. Négykézlábra ereszkedve a leány után kúszott. Elkapta a lábát és kirángatta az ágy alól.

-- Ennye, ennye, Vánka! -- botránkozott meg Nárciszka.

-- Tán megbomlott az agyad? Ereszd el azonnal a lánykát!

-- Menj innen, anyám! -- acsarogta a legény. -- Nem vagyok kíváncsi a marhaságtokra! Megértettétek?

-- Dehát akkor is... -- korholta Nárciszka a komiszárt.

-- Miért türelmetlenkedsz? Majd elgyün mindennek az ideje...

-- Ha azonnal el nem enged, kikaparom mind a két szemét! -- sírta elszántan a leány.

-- Hiínye! -- vigyorgott öntelten a komiszár. -- Nem is tudtam, hogy ilyen vadmacska vagy! Nem baj! Így még jobban szeretlek! Még örülök is, hogy egy kicsit teszegeted magad mások előtt.

Marika most ismét le akart guggolni, de Iván oly erősen tartotta, hogy meg se bírt moccanni.

-- Kalickába kerültél, kismadár, -- vigyorgott gyöngéden Iván.

-- Eresszen el! -- lihegte Marika.

-- Dehogy eresztelek -- mondta elszántan a legény és a szemében vad tűz lobogott. Hirtelen ajkára vonta a leány remegő száját és őrülten csókolni kezdte. Marika vonaglott, vergődött az erős legény karjai között. Már egészen elernyedt, elhagyta minden ereje.

Tarjányi János csak idáig bírta szörnyű fölindultságát palástolni. Rákiáltott hát a fiára:

-- Te! Te! Megőrültél? -- odaugrott a fia elé. Kicsi híja volt, hogy nem ragadta torkon a komiszárt.

-- Mi?... Mi? Te börtöntöltelék! -- acsarkodott Iván az apjára. -- Ha el nem mész előlem, hasba rúglak! -- És olyan mozdulatot tett, mintha rúgni akarna. -- Ne félj, még ma elvitetlek Charkovba, sáncot ásni!

-- Vánka... -- esdekelt az anya. -- Már megint kezded?... Ereszd el azonnal azt a lánykát! -- Odalépett fiához és ki akarta szabadítani a leányt.

-- Anyám! -- ordította a komiszár. -- Ne nyúlj hozzám, mert... mert... én... Nagy baj lesz!

-- Hát legyen nagy baj! -- sikoltott fel Marika. -- Inkább meghalok, még se leszek a maga felesége!

-- Nem leszel? -- acsarogta Iván.

-- Nem! -- felelte mindenre elszántan Marika.

-- Büdös szemét... Kém! -- sziszegte a komiszár és hirtelen lendülettel ellökte magától a leányt. Marika odavágódott a hátsó priccshez. Iván most őrjöngve rántotta elő a pisztolyát.

Nárciszka égigérőt sikított és a fia elé szökkent, miközben eldördült a fegyver.

Nárciszkát szíven találta a golyó.

Összerogyott.

Marika most sikoltva ugrott a halotthoz. Iván célba kapta a leányt is, de e percben Tarjányi János kiütötte fia kezéből az öldöklő szerszámot. Vánka, elborulva az ölés kegyetlen vágyától, az apjának rontott. Mindkettőjüknek ropogott a csontja, amint lihegve szorongatták egymást. Marika felugrott a kemence tetejére és még az arcát is eltakarta, hogy a kegyetlen tusát ne lássa. Még vagy két percig kínlódtak egymással, amikor is Iván levágta Tarjányi Jánost, hogy az szinte elnyúlt a házföldjén.

-- Most pedig veled végzek... -- lihegte a kifulladt komiszár, amint meglátta a kemence tetején kucorgó leányt. Hamarvást fel akarta kapni pisztolyát, de ekkor Tarjányi János kirántotta az elvetemült komiszár alól a lábát. Nagyívben elvágódott a legény. Kezében elsült a fegyver.

Tarjányi János most feltápászkodott. Sietve odaguggolt fiához. Szörnyen megijedt, mert az Iván halántékából vér patakzott.

-- Gyere... -- mondta Marikának. -- Gyere... Bekössük!

A leány falfehéren szökkent le a kemencéről. Ajka remegett, amint a ládafiában rongy után kutattak. Végre leltek egy hitvány rubáskát. Tarjányi János bepólyálta a fia fejét. Marika meg ott jajveszékelt a halott asszony felett. Feltették Nárciszkát a priccsre. Marika felpóckolta a halott fejét, János meg összekötötte a lába nagyujját. Nyálas vér buggyant ki Nárciszka szájából és a balsó szeme felpattant. Marika iszonyodva hátrább lépett. És ekkor észrevette, hogy az elájult Iván kinyitotta a szemét.

-- Gyere... Gyere, lányom -- motyogta eszelősen Tarjányi János és vállára kapta a börtönből előhozott gúnyászsákját. Elkapta a halott mellett imádkozó leány kezét és szinte vonszolta az ajtó felé. -- Gyere, gyere... -- biztatta Marikát. Egymás kezét szorítva szinte kirohantak. -- Ne félj... nem messzire gyünnek már... idegyünnek. -- És ekkor kicsorbult a hangja. Aztán megemberelte magát és azt súgta a leánynak: -- Hónap estére ideérnek a magyar honvédok... Most újból sírás vett rajta erőt.

Kiosontak a szérűskert alá. Éles szél fújt a Dnyeperről és úgy keletrőlformán erős ágyúdörgés hallatszott.

-- Közel vannak mán... Közel... -- súgta Marikának. -- Legföjjebb húsz kilaméterre...

Átvágtak a temető felé.

-- Itt majd meghúzódunk éccakára.

A Hold előbújt egy kuszált felhőkazal mögül és a szél egy ördögszekérrel karikázott a temető kapuja felől.

A hold világánál kivették, hogy a temetői kripták üresen ásítoznak feléjük. Jánosnak eszébe vágódott, hogy a kripták azért ásítoznak nyitott szájjal, mert azokat feltörték és kirabolták a továrisok, mikor ,,kiütött a szabadság".

János nagyot gondolt. Visszanyargalt a szérűskertbe és egy nyaláb szalmát hozott alájuk.

Befészkelték magukat az egyik kriptába. Marika ugyan meg se mert mozdulni, annyira irtózott a furcsa helytől. Egész éccaka az ajtóban állt. Nézte a végtelen eget, a csillagok rengetegét. És hallgatta, amint Tarjányi János egyenletesen horkol a sarokban. Néha denevér vágott el a kriptaajtó előtt, de azért el nem mozdult volna az ajtóból. Kusza gondolatai nagy összevisszaságban kergették egymást. Most meg arra rettent fel, hogy a harctéren ugyan ágyúzni kezdtek. Úgy vélte, hogy most sokkalta közelebbről bömbölnek az ágyúk. Egészen odaállt a feljárathoz és ösztönösen kikémlelt. De mindjárt visszább húzódott, s talán még a szíve verése is elállt. Az ajtó előtt valami furcsa szuszogásfélét hallott. Behúzódott egészen Jánosig.

A hold újólag előbukkant és lekukucskált az ijedt leányhoz. S most észrevette, hogy egy sündisznó ott bocorog és szaglászik az ajtóban. Lehet, tán ott volt valahol a fészke.

A hold elbújt. Sötétség borult a holtak kertjére.

Marika elhatározta, hogy felkelti Tarjányit. Felkelti, mert iszonyúan fél.

S ekkor János csámcsogva nagyot horkantott és felült.

-- Én mán nyilván humtam is valamicskét -- mondta Marikának. Aztán felkelt és kikémlelt -- Rágyújtanék -- kereste elő dózniját. Cigarettát pödört, majd lekuksolt és rágyújtott. Mélyen mellre szívta a füstöt.

-- Izé... Miféle világít az égen? -- kérdezte ijedten a leány.

János odaállt az ajtóba és felnézett az égre.

-- Fényszóróznak a honvédok -- motyogta boldogan és szemét még sokáig rajta tartotta az ide-oda szökdécselő fénypászmán.





NEGYEDIK RÉSZ.

Reggel volt. A lajhogó esőben szovjet hivatalnokok szaladoztak az avgyevkai községháza körül. Valakire nagyon vártak, mert minden pillanatban el-elkocogtak a templomtér sarkáig és kémlelték az országutat.

A hatóság megkezdte a falu kiürítését is. Nogajkás katonák szaladoztak a mellékutcákban. Habzó szájjal ordítottak a megrémült muzsikokra, mert nem akarták elhagyni viskóikat. Slajmovics elvtárs, a falu egyik politikai biztosa vezette a rekviráló vöröskatonákat. Minden elmozdíthatót magukhoz vettek.

Egy asszonyt elcsíptek, amint egy sovány libát el akart rejteni a pévásszínben.

-- Halálbíróság elé! -- ordította Slajmovics. És a siránkozó asszonyt elkísérték a községházára.

De most egy altiszt loholt végig az utcán. Slajmovicsot kereste, a gyapjashajú politikai biztost. Végre ráakadt. Jelentette, hogy az ezredparancsnok elvtárs megérkezett és elrendelte, hogy azonnal üljön össze a halálbíróság.

Slajmovics, a zsidó még parancsokat osztott a rekviráló katonáknak, aztán a községházára sietett. A kis tanácsteremben lelte meg a hatalom csatlósait.

Egy negyven év körüli, nyomott orrú, katonaruhás ember állt a terem közepén. Valami torokbaja lehetett, mert igen rekedten beszélt. Térképet terített ki egy asztalkára és izgult lelkesedéssel magyarázta:

-- Itt... itt állanak a szibériai lövészek... -- ceruzáját rajta tartotta a térképen. -- Remek fiúk! Még ma áttörik a magyar vonalat... s aztán ... -- mosoly szökkent az arcokra.

-- Végeznek a fasiszta kutyákkal! -- mondta undorító gúnnyal Slajmovics.

-- Hát igen... -- magyarázta kissé bizonytalanul az ezredes. -- Huszadikáig hét helyen törjük át a frontot! Egyszerre végzünk velük!

-- És... és... Ezredparancsnok elvtárs... -- fordult Slajmovics a tiszthez. -- Mi lesz az angolokkal?

-- Az angolokkal?... -- hunyorított sokatmondóan a tiszt. -- Huszadikára Párisban lesznek!

-- És Amerika?...

-- Az a mi kimeríthetetlen kincsestárunk... És egyúttal bubusunk. Japán úgy táncol, ahogyan Amerika fütyül, s amikor végzünk a németekkel: Japán következik... Aztán pedig... -- vigyorodott el. -- Angliát bolsevizáljuk és az egész világot...

-- Az igen -- vigyorogta egy csempeszájú hivatalnok.

-- Tehát elvtársak, most üljön össze a halálbíróság -- mondta hivatalosan az ezredes. -- Nyugodtan tárgyalhatnak és a falu kiürítését is azonnal beszüntetjük. -- Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet.

A hivatalnokok csomókba verődve kiléptek a tornácra. Az eső egészen elállt, a nap százágra sütött már.

-- Hol van Tarjányi komiszár? -- kérdezte Poljakov politikai biztos a tornác végén beretválkozó Uzov altiszttől.

-- Benn van az őrszobán -- mondta az altiszt. -- Beteg. Az előbb jött vissza az orvostól. Mindennap kötésre jár.

Most Gorbunov politikai biztos lépett ki az irodából. Tele van a keze irományokkal.

-- Azonnal küldd hozzám a komiszárt! -- mondta Gorbunov az altisztnek, aztán társaihoz fordult. -- Maradjunk talán az udvaron?

-- Persze, hogy maradjunk, -- mondta Slajmovics. -- Csak egy asztal kéne.

-- Héé! Hozzatok egy asztalt! -- kiáltott Poljakov a tűzoltószertár előtt heverésző katonáknak.

Tarjányi komiszár is előkerült. Nem történt egyéb baja, minthogy tegnapelőtt este felkarcolta a golyó a feje bőrét.

Egy nyagda kecskelábú asztalt állítottak az udvar közepére.

A három politikai biztos helyet foglalt az asztal mellett.

-- Kísértesd ide a foglyokat -- mondta Gorbunov a komiszárnak. Aztán Poljakovhoz fordult: -- Hányan vannak?...

-- Nem is tudom... -- lapozgatta iratait a kérdezett. -- Talán te tudod, Slajmovics elvtárs? Te csináltad a vádiratokat.

-- Huszonöten vannak -- ütötte le cigarettája hamuját a zsidó és unottan karórájára villantott. -- Remélem, nem sokat teketóriázunk ezekkel a szemetekkel. Kár az időért is. Legjobb lenne, ha ledobatnánk közébük egy-két ekrazitbombát.

-- Azt nem tehetjük!-- tiltakozott Gorbunov. -- A vádlottakat csakis törvényes úton ítélhetjük el.

E percben a szuronyos katonák elővezették a foglyokat.

Csupa emberroncsok. Rongyos a ruhájuk és csak kettőnek van csizmája. A többiek nagyobbadán mezítláb vannak, de akad egy-kettőnek bocskora is. Komcsátnik Marika is ott áll az elítéltek között. Közömbösen néz maga elé. A szeme mélyen beesett. Hátrább áll Tarjányi János. Nyilván eltörhették a bal kezét, mert be van kötözve a kezeszára egy tarka ronggyal és felmadzagolták a nyaka közé.

Egyszerre őrült ijedelem támadt. A falu felett repülőrajok úsztak át a felmérhetetlen magasságban. Az asztal mellől felugráltak a politikai biztosok és szana-széjjel bujkáltak, a katonákkal együtt, csak a foglyok nem vettek tudomást a repülőkről. Egy öreg muzsik térdrehullva, égre emelt szemmel imádkozni kezdett. A jámbor hívő lelkek mély alázattal fordultak kelet felé és félhangosan mormolták imájukat.

Mikor a repülők bugása elhalkult, visszakullogtak a ,,Vérbíróság" tagjai.

Slajmovics most az asztal végéhez ült és türelmetlenül rászólt Poljakovra: -- Siessünk, elvtársak! Nézzük át a foglyok lajstromát, aztán végezzünk velük. Nagyon jól tudjátok, hogy ma még Birdicsre is ki kell szállnunk!

-- Birdicsre?... -- húzta el a száját Gorbunov. -- Mit keresnénk mi Birdicsen?...

-- Mi ítélkezünk ott is! -- mondta türelmetlenül Slajmovics és izzadt kezét beletörölte gyapjas hajába.

Iván, a komiszár is előkerült. Odaállt az asztal mellé és úgy fújta cigarettája füstjét.

-- Szólítsad őket -- mondta Gorbunov.

Poljakov izzadtan hátrább keszegelt a padon, az augusztusi nap megkereste az arcát és a szeme közé nézett. Izzadva törölgette meg pápaszemét, kabátja ujjával letörölte homlokáról a verejtéket és ókuláréját orrára ültetve olvasni kezdte:

-- Sarmov Iván!

Egy kókadt emberke lépett előbbre a foglyok közül. Nagy menyétszeme volt és úgy reszketett, alig bírta ki talpon.

-- Téged miért hoztak ide? -- kérdezte Slajmovics undorító gúnnyal.

-- Izé... Elvtársak... -- csuklott el Sarmov Iván hangja. -- Én... én nem tudhatom... Én mindig dolgozó ember voltam...

Poljakov dühében az asztalra csapott:

-- Elég! Még most is képmutató disznó vagy! -- És az előtte lévő iratcsomóra csapott. -- Az írás beszél! -- Aztán érthetően olvasni kezdte: -- ,,Megszökött a kievi arzenálból és..."

-- Golyót az átkozottnak! -- ugrott fel helyéről Slajmovics. -- Fal mellé állítani!

-- Írjad, Poljakov -- mondta méltóságteljesen Gorbunov: -- Golyó általi halálra ítéltetett!

Két vörösőr most Sarmov Ivánhoz lépett.

-- Gyere, gyere... -- vigyorogtak rá a katonák. Hátra cibálták a már se élő, se holt elítéltet.

-- Én... én ártatlan vagyok -- motyogta a menyétábrázatú ember.

-- Persze, hogy ártatlan vagy -- vigyorogták a vörös katonák. -- Csak most vesd le a pindzsákodat, atyuska. Úgy sincs erre már neked szükséged!

-- Nem... nem adhatom az ujjasomat -- hebegte Sarmov és ösztönösen begombolta rongyos kabátját. -- Ez... ez az én gúnyám... Ruha nélkül könnyen meghűlhetek...

-- Hát ha meghűlsz: meghűlsz! -- mondták kacagva az őrök. -- Szent Antal majd megdoktorol odafönn! -- bökött ujjával az ég felé az egyik, egy laposhomlokú, kócbajúszú őr.

-- Ne lopjuk az időt, sztari! -- türelmetlenkedett a másik őr. -- Azonnal vesd le a csizmádat is!

-- Nem! -- tiltakozott a halálra ítélt. -- Nem adom a csizmámat!

A kócbajuszú őrt elöntötte az indulat. Hirtelen elgáncsolta Sarmov Ivánt. A földre esett ember lábáról lerángatták a lábbelit.

-- Te, Szimjon... -- mondta a kócbajuszú cimborája. -- A csizma az enyém lesz.

-- Dehogy is lesz! -- tiltakozott a másik, -- Én gáncsoltam el!

-- Tegnap is két pár csizmát hazavittél! Hát igazság ez? Mi?...

-- Ne pofázz velem! Öreg katona vagyok!

-- De igenis pofázok! -- ordított a másik és arcába köpött a kócbajuszúnak.

Tarjányi komiszár odarohant a verekedő katonákhoz, mert közben már ugyancsak agyabugyálták egymást. Uzov, az altiszt is odafutott. A halálbíróság is felfüggesztette a tárgyalást a csete-paté idejére.

-- Te! Te! Ne veszekedjetek azon a semmiségen! -- választotta szét Iván a két egymásba akaszkodott embert.

-- Mindent magának akar! -- acsarogta a fiatalabb őr. -- Tegnap is két pár csizmát hazavitt!

-- Majd holnap meg te viszel haza két párat -- mondta megnyugtatóan a komiszár.

-- Én viszek... Én viszek... Hunnan a pokolból vinnék? -- dörmögte. -- Hol van itt az egyenlőség?

Poljakov dühösen megkopogtatta ceruzájával a kecskelábú asztalt.

-- Elég! -- mondta. -- Folytatjuk a tárgyalást. -- Aztán egy nevet olvasott fel: Kavakov Andrej!

Egy meleg tekintetű, beretvált arcú ember lépett előbbre. Lehetett ötvenéves.

-- Hát te, te ördögök fattya? -- mordult rá Poljakov.

-- Ez egy gaz álhírterjesztő! -- nézett fel az előtte levő iratokból Slajmovics. -- Falhoz állítani! Vigyétek -- intett az ott ődöngő katonáknak.

-- Rágalom... elvtársak -- hebegte rémülten a halálra ítélt. -- Én mindig dolgozó ember voltam... Az Úristenre kérlek benneteket... Ne bántsatok! őt árva marad utánam... -- Földhöz vágta magát és eszelősen kiabálta: -- Ki keres kenyerecskét a gyerekeimnek?...

-- A mindenki atyja, a Szovjet eltartja és tisztességes polgárokat nevel majd a fattyaidból! -- hencegte Slajmovics, miközben némán intett az öröknek, hogy csak vigyék hátra az elítéltet.

A vörösőrök elcibálták a földön fetrengőt és mindjárt le is vetkeztették, csak a fehérneműt hagyták rajta.

Poljakov sietve megtörülte szemüvegét és máris olvasott egy másik nevet:

-- Tarjányi János!

Tarjányi János előre lépett és keményen megállt az ,,urak" előtt.

-- Ez még mindig él? -- kérdezte csodálkozó ábrázattal Slajmovics.

-- Él... -- mondta nagyképűen a komiszár. -- Nem akartam végezni vele. Azt akartam, hogy ti, politikai biztosok törvényesen ítélkezzetek felette.

Poljakov ingerülten cigarettát csavart, miközben hol Tarjányi Jánosra, hol meg az iratokra nézett. De az is lehet, hogy eszébe vágódott az a sok aljasság, amit János ellen elkövetett, csak azért, hogy megkaphassa Nárciszkát.

-- Hát ez?... Mért van itt? -- kérdezte Gorbunov. Hangjában némi részvét volt. János a húszas években Gorbunovnál dolgozott. Most sehogyan sem értette meg, hogy ez a derék magyar annyira ,,elvetemülhetett".

Poljakov dühösséget színlelve, rátámadt Jánosra:

-- No, mért vagy itt? Nem hallottad, mit kérdezett Gorbunov elvtárs?

-- Írásba foglalták mért vagyok itt! -- mondta határozottan Tarjányi, s még a szeme se rebbent meg.

-- Ennek az egész fajtáját ki kéne pusztítani -- magyarázta elborultan Poljakov. -- Még hogy az a senki népség kezet mert emelni a Szovjetunióra...

-- Nos, elvtársak?... Mi a vád Tarjányi ellen? -- kérdezte hangsúlyozottan Gorbunov.

-- Itt a vádirat! -- Elég enyhén fogalmaztam meg -- kezdte olvasni Slajmovics: -- Orvul leütötte a saját fiát, aztán kirabolta és megszökött...

Tarjányi Jánosnak még a szeme se rebbent meg erre az aljasságra. Nem. Ismerte ő már nagyon jó ezeket.

-- ...Tegnap este fogták el Tarjányit a szérűskertek alatt -- olvasta tovább Slajmovics. -- Vele volt Komcsátnik Marjusa, egy magyarországi leány is. Beásták magukat, és egész nap gépfegyverezték a visszavonuló csapatainkat.

-- Hogy-hogy gépfegyverezték? -- türelmetlenkedett Gorbunov.

-- Úgy, hogy a visszavonuló géppuskásokat lelőtte, a tőlem elrabolt fegyverrel! -- magyarázta a komiszár. -- Elszedte tőlük a gépfegyvert és tizenkét rakasz töltényt!

Poljakov felugrott és habzó szájjal acsarogta:

-- Elvtársak! Nincs időnk ilyen ügyet tárgyalni! Azonnal kötelet neki!

-- Nem úgy van, elvtársak -- mondta Gorbunov. -- A foglyot ki kell hallgatnunk a magunk okulására.

-- Hány vöröskatonát lőttél agyon, te szörny? -- kérdezte felháborodottan Slajmovics, miközben izzadt kezét ismét gyapjas hajába törülgette.

-- Nem tudom! -- mondta Tarjányi. -- Nem olvastam meg őket. Lőttem, míg el nem fogyott a lőszerem.

-- Ne nagyképűsködj, mert szíjat hasítok a hátadból! -- acsarogta Slajmovics.

-- Azokról beszélj, akiket meggyilkoltál! Akiktől a gépfegyvert elraboltad?

-- Én nem raboltam! -- felelte tiszta tekintettel János. -- Az öreg temető külső árka most is tele van gépfegyverrel és munícióval. Mikor a nagy visszavonulás volt, mindent eldobáltak a katonák. Még két páncéltörőt is hátrahagytak.

-- Úgy?... Páncéltörőt? -- vigyorgott gúnyosan a zsidó. -- Csuda, hogy nem azzal lőtted a falut! Talán nem volt hozzá töltényed?

-- Nem! -- mondta János.

Most a komiszár állt oda a bíróság elé és undorító siránkozással azt mondta:

-- Elvtársak! Bocsássatok meg nekem, hogy ilyen elvetemült, rongyember az apám, de én...

-- Te semmiről se tehetsz! -- vigasztalták őszintén a politikai biztosok.

-- Meg... megbocsájtanak neked... -- sziszegte János a fia felé. -- De te gaz, számot adsz majd az életemért, ha ebben a pörben a Nagyítélőszék elé kerülsz! -- És az ég felé bökött ujjával.

Slajmovics sajnálkozást színlelve elkacagta magát:

-- Szörnyűség! Ez is vallási tébolyban szenved! Szerencsétlen!

-- Hát igen, elvtársak -- magyarázta szégyenkezve Iván. -- Ez az én apám: mindig becsmérelte a szovjetet, lakásán titkos imaházat tartott és mint írni-olvasni tudót: a pópák hókuszpókuszain felnevelkedett nép okosnak tartotta.

-- Az átkutatott holmijában magyar nemzetiszínű szalagot és egy imakönyvet találtam! -- mondta Poljakov.

-- Igaz ez, Tarjányi? -- kérdezte Slajmovics.

-- Igaz -- felelte János.

-- Honnan szerezted a szalagot? -- érdeklődött gyanakodva Gorbunov.

-- A sapkám mellől...

-- Világosabban beszélj! -- ugrott fel acsarogva Poljakov.

-- 14-ben, mikor a harctérre indultunk, felszalagozták a lányok a sapkánkat!

-- S mi célod volt a szalag rejtegetésével? -- puhatolta Gorbunov.

-- Semmi! -- felelte határozottan János. -- Éppen, hogy semmi! Eltettem emlékbe.

-- És az imádságoskönyv?... -- kérdezte szúrósan a zsidó.

-- Azt édesanyámtól kaptam, mikor a harctérre indultam.

-- Te nem tudod, hogy a vallásosság butaság, marhaság? Babona! Te állat magyar! -- lihegte Slajmovics. -- Érted, mit kérdeztem?

-- Értem, értem... csak...

-- Mit csak? Mit csak? Pofázz, mi az, hogy csak?

-- Csak az, hogy azt az imakönyvet édesanyámtól kaptam... oszt eccé... Volhiniában egy golyó szíven talált volna, de... de megakadt. Megakadt az imakönyvemben, mer' a szivarzsebemben vót...

-- És te tökfilkó, azt hitted, hogy az imakönyv mentette meg az életedet? -- vigyorogtak a politikai biztosok.

-- Azt, -- mondta határozottan János. -- Mert ha nincs ott az imakönyv, bizony szíventalált volna a golyó.

-- Bigott paraszt! -- legyintett sajnálkozva Poljakov. -- Az efajták ártanak legtöbbet a szovjetnek.

-- Én, mint az avgyevkai halálbíróság ügyésze -- állt fel Slajmovics -- kötél általi halált kérek Tarjányi Jánosra!

-- Ez csakugyan kötelet érdemel! -- helyeselt halálos komolysággal Poljakov.

Most egy gránát csapódott le a községháza sarkánál. A lövegszilánkokból becsapódott az udvarra is. Két halálra ítélt megsebesült, amint melengették magukat a napsütötte kerítés mellett. Odahúzódtak a szerencsétlenek, mert gúnya nélkül fáztak.

-- Vigyétek hátra a halálra ítéltet! -- intett a katonáknak Slajmovics, miközben Poljakov nagy buzgalommal beírta a jegyzőkönyv ítélet rovatába: ,,Kötél általi halálra ítéltetett".

Tarjányi Jánost is levetkőztették. Kiürítették a zsákját is. De most olyan lárma támadt hátul, hogy alig hallatszik a géppuskák kodácsolása és az ágyúk bömbölése. A halálraítéltektől elrabolt himmi-hummikat addig csereberélgették az őrök, mígnem összeverekedtek rajta.

Iván, a komiszár rohan a veszekedőkhöz és bizony alig tudja őket elcsuhítani.

-- Gubarjov Miron -- olvasott fel Poljakov ismét egy nevet.

Egy rongyos ember reszketve térdelt a hatalom emberei elé. Hajadonfővel van, mégis úgy néz ki, mintha egy nagy kirgiz-sapka volna a fején; oly nagy a haja.

-- Én... én igazán nem tudom, mért hoztatok ide, elvtársak -- esdekelt a földön térdelő ember-roncs. Lehet vagy ötven esztendős, csak a könnyben úszó szeme fiatalos, mint egy jószándékú pulié.

-- Te mit csináltál? -- ordított rá zsandárosan Slajmovics.

-- Semmit... semmit se tettem -- hebegte az ember. -- Biztos vagyok benne, hogy tévedésből hoztatok ide... Én sohasem vétettem a rendszerünk ellen... és...

-- Ne hazudozz! -- acsarogta Poljakov. -- Nincs most ilyesmire idő! A vádirat beszél!

-- Mért van itt ez az ,,ártatlan"? -- puhatolta vigyorogva Slajmovics.

-- Ennek egyéb bűne csakugyan nincsen, minthogy az apja az Izvarin grófok intézője volt -- mondta Poljakov. -- De... de azt hiszem, ez éppen elég!

-- Ez egy szemét faj! -- dühöngte a zsidó. -- Hát sohasem lehet ezeket kipusztítani?

-- Te mért nem menekültél el, mikor kitört a forradalom? -- kérdezte Gorbunov a fogolytól.

-- Kisgyerek voltam én még akkor...

-- És az apád?...

-- Nem ismertem az apámat -- motyogta magához térve.

-- Hány éves vagy?

-- Huszonnyolc.

-- Nagyon naiv a meséd! -- vágott közbe Slajmovics. -- Csak azt nem értem, mért nem vitt magával az apád? Mi?...

-- Az apám még 14-ben meghalt a harctéren... írásom van rúla -- kotorászott elő egy darab elsárgult papirost.

-- És te miből éltél eddig? -- kérdezte gyanakodva Poljakov.

-- Egy juszofkai szénbányában dolgoztam tizenegy éves koromtól.

-- Hagyjuk futni ezt a szerencsétlent -- mondta őszintén Gorbunov. -- Hiszen ez rendes munkásember.

-- Tiltakozom! -- ugrott fel Slajmovics. -- Az olyan egyének, vagy azok vérbeli leszármazottai, akik a cári rendszer kiszolgálói voltak, nem részesülhetnek kegyelemben!

-- Nem... nem, elvtársak -- tiltakozott Gorbunov. -- Ez az ember nem bűnös!

-- Nem bűnös?... -- kacagott gúnyosan a zsidó. -- Egyáltalán csodálkoznunk kéne, hogy még ma is léteznek ilyen alakok! -- És elszántan az asztalra csapott -- Tehát határozottan követelem a kivégzését!

-- Mit csináltok már megint olyan nagy dolgot ebből a semmiségből -- legyintett fölényesen Poljakov. -- Igenis az apja a régi rendszer kiszolgálója volt. Azt hiszem, ez tökéletesen elég. Vagy nem emlékeztek már az 1937-es tisztogatási titkos parancsa?

-- Bánom is én -- mondta vállvonogatva Gorbunov. -- Ha eccer ez a törvény...

-- Vezessétek el a halálraítéltet! -- intett Slajmovics a katonáknak.

-- Talán tartanánk egy kis szünetet -- indítványozta Poljakov. -- Én még ma nem is reggeliztem.

-- Én se, én se -- mondták a többiek. És már indultak is a tornác felé.

Csak a komiszár maradt a kecskelábú asztal mellett. Egyik lábát feltette a padra, úgy nézegette a csizmáját. Aztán sípjába fújt.

-- Itt vagyok, komiszár elvtárs -- lépett ki Uzov altiszt a rablott holmin osztozkodó katonák közül.

-- Vezesd elém azt a leányt -- kacsintott Iván az altisztre. -- Ezeket meg tereld el innen -- intett a közelükben ácsorgó foglyokra.

-- Igenis! -- mondta az altiszt és hátrább kergette a közelükben imádkozókat. Mert majdnem valamennyien átszellemült arccal, égre emelt szemmel fohászkodtak.

Marikát odakísérték Iván elé. Rongycafatokban lógott róla a ruhája és az arca sáros volt, de még a haja is.

-- Na, magyar ,,kisasszony" -- gúnyolódott Iván és megnézte az óráját. -- Még van öt perced... Megértetted?... tólthacc kettőnk közül: vagy én, vagy a kötél!

-- A kötelet választom! -- mondta határozottan a leány és keresztülnézett a legényen.

Iván szemérmetlenül a leány arcába akart csípni, de az hátrább lépett.

-- Előbb az enyém leszel... -- lihegte a legény. -- Csak aztán kapod a kötelet...

-- Élve nem! -- húzta ki magát Marika. Szemében vad tűz lobogott.

-- Dehogyisnem, rúzsám -- vigyorgott Iván.

-- Az életemet elveheti, de a tiszteségemet soha! Akkor maga is meghal! -- Ezt határtalan undorral és gyűlölettel mondta.

-- Nafene -- lépett közelebb a komiszár. -- Hát ilyen gyilkoló kedved van máma? Mi?

El akarta kapni a leányt. Az szinte lángolt a dühtől:

-- Úgy nyúljon hozzám, hogy keresztül harapom a torkát! Azonnal végeztessen ki! Gyerünk! Ne az aljasságokon törje a fejét!

-- Arra ráérünk utoljára is -- kacsintott a leányra. -- Tudod... amit mondtam... Előbb az enyém leszel... aztán majd megkapod a kötelet.

-- Szemérmetlen, aljas rongy -- sziszegte Marika.

-- Nem baj, ha rongy vagyok is, de az enyém leszel -- hunyorgott sokatmondóan a legény. -- Úgy összekötözlek, mint egy rongylabdát.

-- Férfiember maga?

-- Azt majd meglátod -- vigyorgott kéjesen Iván. Még valamit szeretett volna mondani a legény, de nem szólhatott, mert a politikai biztosok visszakullogtak.

-- Tessék engem megszabadítani ettől a komiszártól -- könyörgött Marika a biztosoknak. -- A... a becsületemet akarja... -- sírta el magát.

-- Mi?... Micsodát? -- ámultak a leányra.

-- Dehát ki ez a lány? -- Poljakov feltolta ókuláját a homlokára, úgy nézte meg Marikát.

-- Én... én nagy bűnös vagyok... -- zokogta a leány. -- Kötelet kapok a nyakamra, amér nem akarok a Tarjányi komiszár felesége lenni.

-- Mi történt -- fordult Gorbunov Ivánhoz. -- Beszélj.

-- Semmi! -- legyintett nyugodtságot színlelve a komiszár. -- Ez a lány szövetkezett apámmal. Tegnap egész nap géppuskázták a csapatainkat.

-- Hát ez az a cédaszemély? -- kérdezte fitymálva Slajmovics.

Marikát határtalanul felháborította a zsidó piszkolódása.

-- Válogassa meg, hogy mit ereszt ki a száján... mert... mert nem felelek magamért!

-- Mi a fene! -- vigyorgott undorítóan Slajmovics. -- Marha! De nagyra vagy a becsületeddel!

-- Elvtársak! Hagyjuk ezt a komolytalanságot -- ült le a helyére Gorbunov.

-- Persze, hogy haggyuk! -- komolykodott Poljakov.

Iván a sípjába fújt.

-- Parancs! -- bújt elő Uzov, az altiszt.

-- Tereljétek ide a foglyokat -- intézkedett a komiszár. Slajmovics megkopogtatta ceruzájával az asztalt.

-- Siessünk, elvtársak! Ki a következő?

-- Most már csak a huszas csoport van és a leány -- magyarázta Poljakov és az iratokban turkált.

-- Mi?... Mi az, hogy ,,huszas csoport?" -- kérdezte Gorbunov. -- Miért szedtétek ezeket össze?

-- Ez szörnyű banda! -- csóválta meg a fejét Poljakov. -- Többszöri felszólításra sem szerezték meg a párttagságot.

-- Tehát egyenesen hazaárulók! -- hangoskodott Slajmovics -- ,,Aki nincs velünk, az ellenünk!"

A vörösőrök most már sorba veszik a húszas csoport tagjait is. Vetkeztetni kezdik őket.

A kócbajuszú Szimjon szemérmetlenül kifordítja rongyaikból a foglyokat. Néha Uzov, az altiszt is odamegy hozzájuk. Úgy látszik, a kócbajúszú a ruhaszakértő. Nagy szakavatottsággal nézegeti a levetett ujjasok bélését is. Az előbb egy pár spárgabocskort mosatott meg a csuklós-kútnál. Egy fiatal tejbajúszú katona segédkezik körülötte. Biztosan az is részt kap a rablott rongyok árából. De ni! Ott a bejárat mellett egy rezgőszakállú kaftános leselkedett be. Uzov észrevette a zsidót. Szemével intett most a kócbajúszúnak és odasündörögtek a kaftánoshoz.

Alig váltottak szót, Uzov máris visszasietett. Magához szólított vagy három katonát és hátravitte a rablott holmit, oda, ahol a tűzoltókocsik kijárnak.

A vén szakállas zsidó fitymálva forgatta ujja között a rongyokat és olyan roppant szigorú arcot vágott, mintha a világ legnagyobb üzletét most kötné. A spárgabocskor talpát sokáig vizsgálgatta. Valami nem tetszett neki. Végre aztán igen kényszeredett pofával a fülibe súgott a kócbajuszúnak. Hogy mit súgott? Nem tudható.

-- Na, -- türelmetlenkedett Uzov. -- Mi van hé?

A kócbajúszú Szimjon odalépett az altiszthez és súgott neki.

-- Az lehetetlen! -- dünnyögte az őrmester.

A kaftános hirtelen lerakta a rongyokat és elindult. Ott hagyta őket.

-- Ereggy utána! -- mordult Uzov a kócbajuszúra.

-- De ha nem bír annyit adni! -- mondta a kócbajuszú és a zsidó után loholt.

Alig két perc múlva már vissza is hozta a szakállast. -- Aszongya, hogy két ezüst gyűrűt, meg két font kölest adhat -- súgta a katona az altisztnek.

-- Jó, adjátok oda neki! -- intett az altiszt, aztán dühösen otthagyta őket. Az volt a gyanúja, hogy Szimjon összejátszik a zsidóval. Míg ezen morfondírozott, megbotlott egy térdepelve imádkozó öreg muzsik lábában. Nagy átkot mondott rá, aztán visszasietett a bírósághoz.

-- Talán öt-öt évi kényszermunkára ítélnénk ezeket -- mondta Poljakov.

-- Dehogyis... -- legyintett Gorbunov. -- Bocsássuk őket szabadon, elvégre is...

-- Dehogy bocsássuk! -- öntötte el az indulat Slajmovicsot. -- Életfogytiglani kényszermunkára ítéljük őket.

-- Akkor szavazzunk! -- mondta Gorbunov. -- Mindenhogyan meg akarta menteni a ,,vasfejű" öregeket.

De most egy bibliai öreg muzsik lépett elébük és összetett kézzel rimánkodni kezdett:

-- Lőjjetek agyon, elvtársak... Végezzetek velem... Nekem elég volt... Elég ... Úgy se vennétek semmi hasznomat. Kenyérpusztitó vagyok én már csak... csak... izé... egy pópát...

-- Mit akarsz a csuhással? -- kérdezte türelmetlenül a zsidó.

-- Gyónni... Gyónni szeretnék, elvtársak... -- seppegte az aggastyán. Aztán még szinte lelkéből szólva magyarázta: -- Hogy tisztán kerüljek az Úr ítélőszéke elé.

-- Furcsa kívánságod van, öregapó -- mondta némi megértéssel Gorbunov.

-- Mintha karácsonykor cseresznyét akarnál -- vigyorgott Poljakov.

-- Vagy kánikulában korcsolyázni próbálnál -- vigyorogta Slajmovics. -- Hát honnan a fenéből szerezzünk neked pópát? Mi? Inkább arról beszélj, hogy golyót akarsz-e?

-- Azt... -- motyogta kérlelően. -- Golyót...

-- Hát jó, azt kaphacc! -- vigyorgott a zsidó. -- Pópát meg majd lelsz odafönn -- bökött az ég felé. -- Annyi van belőlük, hogyha kutyát akarsz ütni, akkor is pópát találsz!

-- Mi legyen a többiekkel? -- érdeklődött türelmetlenül Gorbunov.

-- Talán tíz-tízévi kényszermunkára gondoltam -- ajánlotta Poljakov. Nem akarta, hogy szavazásra kerüljön a sor, mert Gorbunovval sógorok voltak, a zsidó szellemi fölényétől meg egyenesen félt.

-- Bánom is én -- adta meg magát Gorbunov. -- Legyen hát tíz-tízévi kényszermunka! -- Elvtársak! -- kiáltott oda a foglyokhoz: -- Életben maradtok. Tíz-tíz évi kényszermunkára ítélünk benneteket! -- A hangja egészen reszketett és oly rekedt lett, alig értették meg az elítéltek.

A foglyok odasereglettek a bírósághoz. Most vették csak észre, hogy nagyobb része alsófehérneműben van már.

-- Én halált kérek... -- motyogta egy reszketős inű vén szüle.

-- Én is inkább a golyót választanám -- könyörögte egy vén muzsik.

Most már valamennyien a halálukért esdekeltek:

-- Elég volt ebből az életből...

-- Én is inkább meghalok...

-- Végezzetek velem is, elvtársak...

-- Halál az egészre! -- ugrott fel dühösen Slajmovics, aztán odalépett Gorbunovhoz és megmagyarázta neki, hogy csak végezzék ki az egészet: -- Nézd, úgyis levetkeztették már őket...

-- Hát... hát jól van no! -- adta meg magát Gorbunov. -- Tudod... az őrök el is adták már a ruhájukat -- súgta a zsidó, hogy megnyugtassa Gorbunovot.

-- Kísérjétek hátra a halálraítélteket! -- rendelkezett Poljakov.

Az őrök hátrakísérték az egész népséget.

-- A leány itt marad! -- kiáltott, a katonáknak Poljakov.

-- Tekintettel arra, hogy nőszemélyről van szó, elállok az akasztástól -- mondta Gorbunov, amint a leányt visszalökdöstek az őrök.

-- Kötelet a szemétnek! -- ordított a felfuvalkodott Slajmovics. -- A szovjet legádázabb ellensége!

-- Nem gondoltad még meg? -- súgva kérdezte Iván a leánytól. -- Még megmenthetlek... Legyél a feleségem...

-- Végezzenek velem! -- mordult Marika a legényre.

-- Tehát írjad, Poljakov elvtárs -- mondta közönyt színlelve a zsidó. -- Komcsátnik Marjusa szintén kötél általi halálra ítéltetett...

A leányt is hátrakísérték az őrök.

De eközben Uzov igen nagy dologban volt. Felállította a géppuskákat és az egyik fáról már két kötél lógott.

-- Elvtársak! -- fordult Poljakov a többiekhez. -- írjátok alá az ítéleteket.

Slajmovics elsőnek írja alá.

Gorbunov sokáig nézegeti a tollat. Nem nagy cimboraságban áll a betűvetés tudományával. Nem. De igaz, hogy a nevét oda tudja írni. Végre nekiveselkedik.

-- Nincs valami jó írásom -- motyogta a maga megnyugtatására.

-- Én is aláírjam? -- kérdezte a komiszár.

-- Aláírhatod -- mondta egykedvűen Poljakov.

Iván is odafirkantotta a nevét. De Poljakov nem írta alá. Hogy miért? Azt ő tudná legjobban megmondani.

-- Az ítéleteket megvárjuk! -- mondta Slajmovics.

-- Talán az akasztással kezdenénk -- kiáltott oda Uzovnak Poljakov.

Iván cigarettára gyújt és izgultan odaáll a fa alá, ahol a két kötél lóg.

A kócbajuszú Szimjon és még két vörösőr odatereli Marikát és Tarjányi Jánost a fa alá.

-- Először a férfival végezzetek! -- rendelkezik Slajmovics.

-- Persze -- vigyorodik el Poljakov. -- Legalább majd végigélvezi a magyar lány is.

Tarjányi János teljesen ura magának. Nyugodtan imádkozik imakönyvéből. De ni! A géppuskák egészen felélénkültek, s mintha ott szólnának a falu alatti csordajáráson.

-- Gyerünk, gyerünk! -- türelmetlenkedik Slajmovics. Még ránézni sem bír az imádkozó keresztényekre.

-- Csak ezt a csepp imádságot befejezem -- mondta kérlelően János.

-- Hé! -- kiáltott Slajmovics az őrségnek. -- Kísérjétek ide az összes foglyokat! Hadd élvezkedjenek!

Már ott álltak a halálraítéltek a fa mellett -- félkaréjban. Jánost feltuszkolták egy nyagda székre. A kócbajuszú Szimjon macskaügyességgel szökkent fel János hátamögött egy kis létrára és... és ekkor egy állig fölfegyverzett vöröskatona rohant be a kapun, miközben torkaszakadtából ordította:

-- Héé! Elvtársak! Meneküljön, ki merre tud! A magyarok bekerítették a falut!!!

Az első pillanatban mindenki megdermedt.

A kócbajuszú kirúgta maga alól a létrát. Oly eszeveszetten futkostak, mint az őrültek. Slajmovics elkapta a kislétrát és felrohant az egyik fára, kezében már kézigránátot szorongatott.

Most már a géppuskák kattogása egészen felélénkült. S behallatszott, amint egy öblös férfihang azt kiáltotta magyarul:

-- A harmadik szakasz szállja meg a községházát! Marikából a magyar szó hallatára őrjítő sikoly tört fel:

-- Mentsetek meg, honvédok!

E percben nagyot reccsent valami.

Felfegyverzett honvédok rohantak be a községháza udvarába.

Marika ájultan rogyott össze, mikor a honvédokat meglátta.

Egy szakaszvezető odarohant Tarjányi Jánoshoz. Kibontotta nyakát a kötélből és szinte karjában vitte oda a nyagda kecskelábú asztalra. Hamarvást megitatta kulacsából. Tarjányi ösztönösen nyelte a szájába tóduló folyadékot, de a szemét nem nyitotta fel.

A többi honvédok már összeterelték a halálraítélteket. Tudták, kik azok. Máskor is előfordult már, hogy levetkeztetett embereket találtak.

-- Hé, Döme Miska! -- kiáltott a Jánossal vergődő szakaszvezető. -- Küldjétek ide a tolmácsot.

E percben Tarjányi János kinyitotta a szemét, ösztönösen felült. Ernyőt csinált a kezéből és úgy nézett szét, de nagyon bambán. Lehet, tán azt hitte, hogy álmodik.

-- Gyöjjön hamar! -- kiáltott a szakaszvezető az odaérkező tolmácsnak. -- Nézze ezt a szegény szerencsétlent. A kötélről vettem le. Ugyan kérdezze meg az ágrólszakadtat, mi volt a bűne?

-- Nem kő ide tolmács -- csuklott sírásba Tarjányi János. Sírt, sírt, rettentő keservesen. Egyszer csak eszelősen felugrott és rohanni kezdett az udvar közepe felé.

-- Szegény magyar -- sajnálkozott a szakaszvezető. Azt hitte, megbolondult János. De nem bolondult meg. Nem az!

Odaborult Marikához és totojgatta, költögette:

-- Macám! Hee! Kislányom. Térjél magadhon, lelkem! Hee! Itt vannak ám a honvédok! -- s most ismét zokogni kezdett a vénember.

Végre a leány kinyitotta a szemét. Üres tekintettel nézett Jánosra.

-- Térjél magadhon! -- türelmetlenkedett János. Marika feltámaszkodott. Csak úgy félkönyékre. Most meg rajta vett erőt a sírás.

-- Ne ríjjál, lelkem -- vigasztalta János.

-- Mi van itt, fiúk? -- lépett be egy őrnagy a községháza udvarába.

A szakaszvezető jelentette a helyzetet, aztán azt mondta:

-- Őrnagy úr! Alázatosan jelentem, megint találtunk egy öreg magyart! Az akasztófáról vettem le!

-- Hol van? -- kérdezte élénken az őrnagy. -- Él-e még?

-- Itt vagyok! -- lépett oda János és keményen tisztelgett. -- Hogy hívják magát, kedves bátyám? -- érdeklődött melegen a tiszt.

-- Én... Engem Tarjányi Jánosnak.

-- Hová valósi?

-- Szentesi ember vagyok.

-- Aaz?... -- csodálkoztak a magyarok.

-- Én is szentesi vagyok -- vigyorogta egy géppuskás őrvezető.

-- Hogy híjnak, öcsém? -- puhatolta János.

-- Gólya Mihály a nevem.

-- Tán csak nem az Alsórétről?

-- De onnan.

-- Hínye! Ha jól tudom, apáddal együtt szaggattuk a Ferenc Jóska mundérját.

-- Lehetséges.

János csak most vette észre, hogy Marika odaállt mellé, és hogy a félmeztelen emberek is odahúzódtak a közelükbe. De a politikai biztosokat nem látja sehol. Megtudta aztán, hogy Poljakovot és Gorbunovot elcsípték és már el is kísérték őket, Ivánnak azonban úgylátszik sikerült kereket oldania. Ezt még tán jobb szerette így tudni Tarjányi János.

-- A zsidó még fönn van a fán! -- súgta János fülébe egy alsóruhára vetkeztetett vén muzsik.

Tarjányi odaszökkent a fa alá. Föllesett a lombos vadgesztenyefára. Ott... Ott fönn, a fa hegye felé kucorgott Slajmovics úr, miközben nadrágszíját tekergetve a kezeszárára, magábamerülve imádkozott.

Elmondták, hogy Slajmovics kézigránátot is vitt magával a fára.

-- Nem ért a zsidó a kézigránáthoz -- mosolygott a szakaszvezető és felmászott a fára.

Öt perc múlva a földön volt a zsidó is, a gránát is.

-- Ezeket kísérjétek hátra, a dandártörzshöz -- mutatott az őrnagy
a volt halálraítéltekre.

-- Tessék őket elengedni, őrnagy úr -- sopánkodott Tarjányi János.

-- Azt nem lehet! -- mondta határozottan az őrnagy. -- Majd először kivizsgáljuk az ügyüket.

-- Sose tessék ezeket vizsgálni. Hiszen ezek mind becsületes, ,,halálra ítéltek".

-- Hát ha maga felel értük... -- mosolygott az őrnagy.

-- Én felelek értük -- lelkesült fel az öreg. -- Katonaviselt ember vagyok én... Tudom tán mi a regula.

Most a szentesi őrvezető, a Gólya-gyerek somfordált János mellé.

-- Ezt meg tegye el-e... -- és két konzervet dugott a földije kezébe. -- De... izé... Nem a maga fia Tarjányi János őrmester?

-- Aztat nem tudom -- hebegte János.

-- De az! -- vágott közbe Marika.

A körülállók csak most tudták meg, hogy Marika magyar leány.

Elmesélték most már Jánosék az egész esetet az őrnagy úréknak.

A tiszt úr intézkedett, hogy a dandárparancsnokság autója vigye el Jánosékat a vasútig.

Marika Gólya őrvezető mellé lepett és megkérdezte:

-- Hol van hát Tarjányi János őrmester?

-- A kórházban van.

-- Hol? -- rémült meg a leány.

-- Ungváron -- mondta a fiú. -- Már jól érzi magát. A máshéten írt a szakaszának.

-- Vezesse el őket a dandárhoz -- mondta az őrnagy egy küldöncnek.

És Jánosékkal elindult a küldönc és mentek, mentek, ballagtak és úgy fogták egymás kezét, mint két gyámoltalan gyermek...

Vége.

 
 
0 komment , kategória:  Kádár Lajos: Istentelenek  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 268
  • e Hét: 729
  • e Hónap: 4100
  • e Év: 387136
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.