Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Kádár Lajos:Doni halálbánya I
  2011-02-13 12:42:13, vasárnap
 
 
Kádár Lajos: Doni halálbánya I. rész

ELSŐ RÉSZ

Ott állt a rajvonalunk Volhyniában Luck és Gorohow között. A jobbróli szomszédunk 3-as bosnyákok voltak, míg balról a 38-adik gyalogezred II. zászlóalja nézett farkasszemet a muszkák 469-es szibériai cserkesz ezredével. Idő: 1916. július 16-án.

Lehetett úgy hajnali fél négy, mikor tőlünk balra vagy három kilométernyire támadni kezdett az orosz. Majd meg a bosnyákokkal szemben ugrált ki a tengersok muszka az árkokból és idétlenül hurihuriztak. Náluk ez volt a csatakiáltás. A mi vonalunk éppen ott csavarodott jobbra, ahol az én szakaszom állása volt.

-- Élénken előre figyelni, fiúk! -- nyargalt végig Konkoly zászlós úr a vonalon. Ekkor már a géppuskáink úgy kotkodáltak, mint a tojatóban fölzajgatott tyúkok. Olyan sűrűn jöttek az oroszok, mint a fűszál. Velünk szemben még mindig nem történt semmi, viszont úgy tapasztaltam, mintha a golyók hátulról jönnének. Ekkor lépett fel mellém Konkoly zászlós úr a párkányra és kikémlelt a lőrésemen.

-- Mintha hátulról gyönnének a golyók -- mondtam neki izgult tétovázással.

-- Ne álmodozzon! -- intett le a zászlós. Ugyanebben a pillanatban egy hátulról jött golyó eltalálta a zászlós úr sapkarózsáját. -- Igaza van. -- lépett le a párkányról és sapkáját nézegette.

Most velünk szemben is óriási csatakiáltással ugráltak ki az oroszok lövészárkaikból. Háromszáz méterre lehettek tőlünk. Bakáink izgultan készítették elő lőszereiket.

-- Senki se lőjjön, míg a drótakadályig nem érnek! -- hangoskodtak a rajparancsnokok.

A tüzelésre már nem kerülhetett komoly sor. Mire a cserkeszek elérték a drótakadályunkat, akkorra már hátulról is megrohamozták árkainkat a muszkák, miközben láttuk, hogy a dandárparancsnokunkat is ott kísérik a kozákok. 10-15 muszka jutott egy-egy magyarra. Először kézigránátokat dobáltak le az árkainkba, aztán szuronyt szegezve leugráltak közénk. Hatalmas kézitusát vívtunk. Konkoly zászlós úr magánkívül őrjöngte:

-- Fiúk! Rakjátok le a rohamkéseket. Hiszen épp az egész dandárunkat elfogták! Árulás történt! Kár minden csepp magyar vérért!...

Most már ránkvetették magukat az oroszok, lefogták a kezünket és a zsebeinknek estek. �"rára, láncra, borotvára és pénzre ment az igazi hajsza, de a második turnus, a cserkeszek megelégedtek öngyújtóval, dóznival, evőszerszámmal. Aztán mutatták a kezükkel, hogy ugorjunk ki az árokból és rohanjunk az ő árkaik felé. Majd meg balra toltak el bennünket. Míg egy mocsáron áthaladva, elterjedt a hír, hogy a németek balról áttörték a muszkák vonalát, s nagy az eshetőség, hogy visszafognak bennünket muszkástól együtt. Észtveszejtve rohantunk a muszkák vonala felé. Puff! Egy 15-ös gránát éppen mellettünk csapott le. A légnyomás eldobott vagy három méternyire, szerencsém volt azonban, hogy a gránátszilánkok terítése alá kerültem. Mikor magamhoz tértem, már hült helyük volt a mieinknek. Most ösztönösen kúszni kezdtem az oroszok vonala felé, miközben valami neszre fölfigyeltem. A töltés felől öt orosz baka két magyar tisztet kísért. Mikor mellém értek, elvetettem magam, mintha hulla lennék, hiszen körülöttem százával hevertek a halottak. Amikor magamra maradtam, megláttam a közelemben egy előretolt figyelői állást, olyan mély volt, mint egy nagyobbfajta sütőteknő. Hamarvást beleugrottam és elhatároztam, hogy ott várom be az estét, hogy aztán az éj leple alatt kereket oldhassak, visszaszökjek.

Közben a bosnyákok géppuskái még eszeveszetten kattogtak. Azoknál még mindig állt a kézitusa. Később megtudtam, hogy ők csak előlről kaptak ellenséget. De ekkor a bosnyákok vonala félbalra húzódott. Most már a gépfegyvereik szórásába kerültem. Őrjítően zizegtek a golyók és a még talpon levő árpát egészen letarolták a lövedékek. Míg izgultan szemléltem a rohamot, egy fáradt golyót kaptam a mellembe. Éreztem, egészen elsötétedett körülöttem. Azt hittem, mindennek vége. Nem mertem kigombolni a köpenyemet, attól féltem, hogy elvérzek. Édesanyám jutott eszembe és az otthoniak. Aztán mégis feltéptem magamon a ruhát. Hála a sorsomnak semmi egyéb nem történt, minthogy nagyon megütött a golyó.

-- Mindegy, innét meg kell menekülnöm -- határoztam el. Gyorsan kúszni kezdtem az oroszok állása felé. Közben a jobb kezem vérsere tépte egy fűrészszélű gránátszilánk. Egyszer az volt az érzésem, mintha az egészet csak álmodnám. De a közben leleső gránátok észretérítettek. A vérző kezemre földet nyomtam, majd bekötöztem, aztán nagy szökésekkel az oroszok vonalába ugrottam. Rengeteg hulla volt itt és az oroszok, meg a mieink keresztül-kasul feküdtek egymás tetején. Futni kezdtem hátrafelé, eszeveszetten rohantam vagy fél óráig, mikor is egy ösvényhez értem, ami egy kisebb erdőt keresztezett.

Egyszerre hallom, hogy valaki kiabál: Sztoj! Megfordulok. Egy pöttöm icike-picike muszka katona Konkoly zászlós urat és a III. szakasztól Mészáros szakaszvezetőt kísérte felém. Már jött is értem a csöppség, hogy közibük tereljen, mint a birkát szokás, közben folyton azt kiabálta: Huri! Huri! Iszonyú idétlen hangja volt.

A zászlós úrék örömmel fogadtak; elmondták, hogy meg akartak szökni. Felfedezték őket és erre a kis muszkára bízták hátrakísérésüket.

Amint a kis erdőbe értünk, elhatároztuk, hogy végzünk a kis muszkával a sűrű bodza-bokrok között, és bevárjuk a németek előrenyomulását.

Már-már végzünk is vele, ha ugyanabban a másodpercben egy lónyerítést nem hallunk egészen közelről. Alig haladtunk hatvan-hetven lépésnyire, egy zászlóaljra való kozákot találtunk. Ezek szana-széjjel hevertek a hűs fák alatt. Amint megláttak minket, az ösvény szélére álltak és ahogy libasorban elhaladtunk mellettük, valamennyien hatalmas pofonokkal kedveskedtek. Kaphattunk vagy húsz pofont koponyánként. A kozákok úgy örültek a ,,hadműveletüknek", hogy kacagásuktól szinte rengett az erdő.

Aztán elvették a pokrócomat. A szakaszvezető pokróca is hasonlóan járt. A zászlós urat földre teperték és lerángatták lábáról a szép bagaria sárgacsizmáját és leszaggatták melléről az összes kitüntetéseit. Majd az egyik kozák odahozta a csizmáját cserébe, de ebben a zászlós úr szinte nevetséges volt.

Vérvörösek lettünk a bosszútól.

Indultunk volna tovább a kitaposott ösvényen, de alig mentünk húsz lépésnyire, mikor is szembe jött velünk egy magas kozák törzskapitány. Konkoly zászlós úr keményen tisztelgett neki és franciául panaszt tett, hogy a csizmáját elvették és a kitüntetéseit letépték. A törzskapitány olyan vörös lett, mint a főtt rák. Előkerített egy őrmestert. A csizmatolvaj hamarosan megkerült, a tiszt úr a kancsikával úgy az arcába vágott a rablónak, hogy legalább húsz helyen buggyant ki a vér, aztán belerúgott még vagy ötször, hogy elég lett volna egy állatnak is. Aztán a tiszt bocsánatot kért a zászlós úrtól és vagy három kilométert visszajött velünk. Mikor elbúcsúzott, egy doboz cigarettát nyomott a zászlós markába.

Délre járt az idő, a gyomrunk erősen éreztette az idő múlását. Mikor a kozák tisztet elhagytuk, a zászlós úr megkínált bennünket muszka cigarettával.

-- Lássátok fiúk, milyen furcsa országban vagyunk. Egyik percben kirabolnak, másik percben megajándékoznak. Majd elmondta, amit a kozák tiszttől hallott, hogy Oroszország rövid időn belül új szövetségest kap, Romániát.

Lehetett délután két óra, mikor egy nagy, de inkább hosszú falun keresztül mentünk. A falu másik végén találtuk összes embereinket nagy rendetlenségben. Csereüzleteket csináltak, mások a térdeiken levelezőlapokat írtak. Olyikak' meg sürgönyt fogalmaztak.

Fél négy lehetett délután, mikor egy zászlóalj kozák körülkerítette táborunkat, majd kisebb csapatokba szaggatva sorakoztattak valamennyiünket. Aztán következett a számolás művelete, de nehogy azt gondolja valaki, hogy ott is tudnak embereket számolni. Az egyik jobbról, a másik balról kezdett bennünket számolni, s mikor összeértek a fejükkel, kosfejet ütve nagyokat köptek és hányavetien káromkodtak.

II.

Este fél kilenckor útnak indítottak bennünket. Ugyanaz a zászlóalj kozák kísért, aki az olvasásunkat végezte. Most láttuk csak, milyen jól fogadnak. A szemünk szinte kopogott már az éhségtől. Reggel óta már tizenhét óra telt el, de még nem kaptunk enni. Embereink erősen zúgolódtak. Most eszünkbe jutott, hogy ha mi fogtunk el az oroszokból, mindig megtraktáltuk őket menázsival.

Már tíz-tizenkét kilométert haladhattunk, mikor is a kozákok, mint az őrültek vetették ránk magukat és úgy megzavartak bennünket, hogy vagy tíz kilométert egy szuszra futottunk. Ők persze könnyen voltak, lovon ültek. A mi embereink eleiben próbálták szimulálni a fáradtságot, de aki fáradtnak tette magát, pikáikkal minden teketória nélkül keresztül szúrták. Ez aztán megtette a hatást.

Később aztán rájöttünk, hogy azért ez a nagy sietség, mert a hátunk mögött óriási német gránátok és srapnellek robbannak. A németeknek sikerült áttörni a frontot és úgy látszott, hogy az oroszok nem bírták őket föltartóztatni.

Egész reggelig erőltetett menetben mentünk, mindenki az életét féltve rohant. Acsargott egyik a másikára: ,,maradj le, ha nem bírsz menni, ne bújj a másik elé, nem akarok a lajhárságod miatt meghalni!"

Másnap reggel egy uradalom drótkerítéssel körülvett csemete-erdejébe tereltek be bennünket. Itt volt az első pihenés. Lehetett már nyolc óra. Szinte összerogytunk a kimerültségtől. Ahogy eldőltünk, úgy maradtunk. Fél tizenegykor felkeltegettek bennünket, de alig bírtunk egymásba lelket rázni. Pár százan nem tudtak lábukra állni, a kimerüléstől magukon kívül rángatóztak. Négy kozák visszamaradt velük.

A közöttünk lévő rutének próbáltak szóba elegyedni az új őrségel, mert a régit kicserélték és kérték, hogy ennivalót vagy legalább vizet adjanak. De menázsiról szó sem lehetett, mindig azt mondták a kozákok, hogy majd estére. Ha meg este kérdeztük, akkor majd reggel. A majorépületek közt több kerekes kút volt, amit bakáink úgy megrohamoztak, hogy szinte rossz volt nézni. Mind kimerték a vizet, az utólja már csak habszerű homokos sárhoz jutott.

Az új őrségnek nem volt pikája, hanem valóságos karikás ostora volt. Aki le akart maradni, úgy vágtak rá, hogy a ruha kirepedt rajta, ha meg az ostor csapó vége az arcunkat vagy a kezünket érte, az is nyomban kirepedt utána.

Az ötödik napon egy kis városkába értünk. Már úgy ki voltunk éhezve, hogy alig bírtunk járni. Itt kaptuk meg az első ebédünket. Minden tíz ember kapott egy kis lavorba csalánlevest. Ezen borzasztóan összeverekedtek. Kanalunk nem volt, s így a sűrűjét a kezünkkel szedtük ki, a levét pedig sorban kiittuk.

Ebéd után leheveredtünk. Alig feküdtem tíz percig, mikor pár kozák közénk jött és vagy negyvenünket kiválogattak. A trénkocsihoz hajtottak minket. Kenyeret hordtunk be egy raktárfélébe. Közben lajhogni kezdett az eső. Csak úgy panyókára magamra kanyarítottam a köpönyegem. Egy alkalmas pillanatban egy kenyeret a köpönyegem alá vágtam és a nagy emberáradatban elillantam. Egy nagy tábla kukorica állt ott, belementem, hogy majd ott megeszem a kenyeret. Majdnem minden bokor tengeri tövében kuporgott egy-egy fogoly és ilyen szavakat hallattak: ,,Ilé komám! Szereted-é a fogolytoját? Mer itt van ám elég rántottának való!" Mikor már jól beértem a kukoricásba, és nem látott senki, megettem a kenyér felét. A másik felét odaadtam Gere Ferinek, egy újpesti fiúnak, hogy ossza szét közvetlen cimborák között.

Aznap este tizenegy óra tájban indultunk tovább. Másnap reggel kaptunk két-két kockacukrot és fél-fél orosz komiszt fejenként, de megmondták, hogy ez az eleség egész napra szól. Az őrségünket naponta kétszer is váltották. Egyszer cserkeszeket kaptunk, ezek sokkalta jobbak, barátságosabbak voltak, mint a kozákok. Ha falun mentünk keresztül, engedtek vásárolni, és ami a fő, sokat pihenhettünk.

Kiev

A nap kezdett kibújni, mikor egy nagy város tünt fel a reggeli szürkületben. A sok egy kaptafára készült orosz templomtornyok égnek meresztették hagymaalakú kupoláikat. Szép látvány lett volna, ha nem olyan siralmas helyzetből nézzük.

Nyolc óra lett, mire a darnicai nagy fogolytáborba értünk. Ez Kiev mellett van. Rajtunk kívül még vagy negyvenezer fogoly volt itt. Az egész táborban csak egy konyha és egy szivattyús kút volt, úgyhogy nagyon-nagyon nehezen juthattunk ételhez és italhoz.

Nagy meglepetésben részesültünk itt. Azok a csehek, akik velünk kerültek fogságba, már letették az esküt az orosz cárnak. Őket vonaton hozták Kievbe, azaz Darnicára. Szép adjusztált orosz uniformisokba öltöztették őket. Ők tartották az őrséget, bikacsökkel és kancsukával jártak közöttünk. Sokszor minden ok nélkül nekünk estek és ütöttek-vertek, ha meghallották, hogy magyarul beszélünk.

Bakáink inkább eladogatták mindenüket, mintsem félnapokig sorba álljanak a hajdinakása levesért. A kufároknak egész hada lepte el a barakok udvarát. Külön voltak a pénzváltók, külön a ruhafélékre és ékszerre. Az utóbbi ritka portéka volt, de akadt öngyújtó, egy két risz-rossz óra. A kufároknak a zöme kaftános zsidó volt.

A pénzem én is beváltottam. Kétszáztizenhat koronám volt. Kilencvenegy rubelt kaptam érte. Ez igen tekintélyes összeg volt, nem is mertem mutogatni, még a legmegbízhatóbb komák előtt sem.

Estefelé az eső szemelni kezdett. Sok elgémberedett ember behúzódott a barakok alá.

Ezek a barakok cölöpökre voltak építve, úgyhogy üggyel-bajjal alájuk lehetett feküdni. Én is befeküdtem, a hátizsákomat a fejem alá tettem, a sátorlapot alám, a köpenyemmel takaróztam. Hanyatt feküdtem. Álom nem jött a szememre, mert mély gondolataimban idehaza jártam, de a barak összes tetvei is szívélyesen üdvözöltek. Tehát vakarózhattam.

A lábam kiért a barak alól. Egyszer csak egy alak megáll a lábamnál, lekuporodik és kezdi a cipőmet kifűzni. Úgy tettem, mintha alvás közben megfordulnék, még nagyot is horkantottam és bal lábammal úgy hasbarúgtam a komát, hogy az guggoló helyzetéből a fenekére tottyant, majd hirtelen felugrott és elkotródott. Aztán elaludtam.

Mikor virradni kezdett, már talpon voltam. Elmentem a kúthoz. Nagynehezen rám került a sor, mert vagy kétszáz ember már ott állt. Teletöltöttem mind a két kulacsomat.

Megmosdottam a számból, az egyik kulacs víz el is fogyott, noha ezt előre e szent célra szántam. Elővettem a körömvágó ollómat és a zsebtükröm segítségével hozzáláttam a szakállam lenyírásához. Csak az államon volt még harminc-negyven szál, de ezek ugyan kitettek magukért, némely részük már három centire megnőtt. Úgy rendbe tettem magamat, hogy a fiúk alig ismertek rám.

Dél felé sorakoztattak bennünket, utána nemzetiség szerint kiválogattak. Ezt a műveletet a csehek végezték. Legelőször a tótokat akarták kiszedni, de a magyar tótok nem akartak rúdnak állni.

Délután hatszáz embert állítottak össze. Éppen ott volt az ismerőseim nagy része, így belekerültünk mi is a transzportba. Lehetett hat óra, mikor bevagoníroztak és már indultunk is. A kísérőnk egy fekete doni kozák volt. A velünk lévő rutének és tótok próbálgatták kérdezni tőle, hová megyünk, de ő se tudta. A vagonunkban két sor priccs is volt, úgyhogy mindnyájan lefekhettünk, de a tetű itt már annyi volt, hogy egész éjjel csak vakaróztunk.

Hajnalban nagy kártyázásra ébredtem. Kísérőnk ülve bóbiskolt, de mikor a kártyát meglátta, majd kiugrott a bőréből. Mindjárt lapot kért. Huszonegyeztek, ő is értette szakszerűen. Az egyik rutén lett a kozák tolmácsa. Egész nap folyt a jaték, némelyek minden pénzüket elvesztették, de azért továbbra is ott kuporogtak. Mindenki veszített, csak a kozák nyert, meg egy Bakos Antal nevű 38-as szakaszvezető.

Egy nagyobb állomáson megálltunk. Bakáink széjjelszéledtek, egyik-másik, akinek harminc-negyven rubelje volt, a kozákkal betért a városba. Csájaházba mentek.

III.

Végre megérkeztünk Kupijenckibe. Egyelőre idehoztak minket. Ez a városka a Donyec bal partján fekszik. Harmincezer lakosa volt akkor. A városház udvarán helyeztek el minket, a tűzoltószertárba. A város azért hozatott foglyokat, mert sok közmunka volt, új városházát, iskolát, kórházat építettek.

Az első munkát mint szobafestő és mázolósegéd kaptam. Soha ilyet nem csináltam, de a komák között volt egy pár, akinek ez volt a civil kenyere. Három hétig csináltam ezt, akkor a földmunkások közé tettek. A kórház udvarán kanálist ástunk. A koszt elég tűrhető volt.

A következő héten, okulva a többiek szimulálásán, reggel én is fekve maradtam, mikor a konvoj munkára sorakoztatott. Sorban hozzánk lépett és kérdezte, hogy miért nem mentünk munkára. Mi csak annyit mondtunk: bolity (fáj). Neki ez elég volt és beteglétszámba vett. A hét utóján már csak fele ember volt ,,munkaképes", a többi megkapta a ,,ragályt".

A parancsnokunk egy rokkant kozák főhadnagy volt, akinek az egész bal kézfeje hiányzott. Ő úgy mondta, hogy Przmislinél egy magyar huszár vágta le a kezét, de azért nem haragudott reánk, sőt szerette a magyarokat. Állandóan két nagy agárral járt, kezében aranyfogantyús lovaglópálca. Ezüst dohányszelencéje mindig tele volt tömve finom dohánnyal. Ha közénk jött, addig makogtunk, kérdeztünk, mutogattunk, hadonásztunk, míg csak tolmácsot nem hozatott, de amikor így nekimelegedett, mindig elszíttuk az egész dohányát.

Egy biatorbágyi Varga József nevű fogolytársunk volt neki a kedvenc embere. Ő már ismerte Csonkának minden gondolatát (mert magunk között csak Csonkának neveztük). Később már az osztrákok, németek is Csonkának hívták. Tőlünk tanulták, de a jelentőségével nem voltak tisztában. Azt gondolták, ez az igazi neve.

Egy szombat délután, mikor a templomba beharangoztak, néhány baka csárdást járt harangszóra. A Csonka éppen belépett hozzánk. Rettentően megbotránkozott. A táncolókat azonnal bezáratta a fáskamrába, úgy mondta hétfőn reggelig csücsülhetnek étlen-szomjan. Még aznap este kiengedte őket, csak azt mondják meg, hogy miért táncoltak harangszóra. A bakák azt mondták, hogy az orosz harangverés hasonlít a csárdás ütemére. Csonka a fejét csóválta, s csak ennyit mondott: Szukenszin (kutyakölykök).

Mikor már senki sem akart dolgozni, Csonka elrendelte az orvosi vizsgát. Az uprávára (városháza) kellett vizitre menni. Aki szimulált, annak három éjjel egymás után a gyepmesteri hivatalba kellett kimenni, és egész éjjel a városban összeszedték az árnyékszékek tartalmát. Bezzeg nem volt többé egy beteg se.

Volt egy másik foglalkoztatás is. Ha valaki meghalt a városban, azt a foglyok temették el. Ide már szívesen mentek a bakák, mert fejenkint ötven kopékát kaptak, sőt kalácsot is adnak minden halottnál a sírásóknak.

Bevallom a legnagyobb lógósok közé tartoztam magam is, de meg is jártam alaposan. Egy délután jön az őr, hogy nyolc emberre van szüksége.

-- Jó munka, lehet pihenni -- mondta a tolmács.

Éppen mellettem állt Babári Jóska cigányprímás. Kapott a jónak ígérkező munkán. Kezemnél fogva rángatott, hogy álljunk ki.

-- Gyere! Gyere csak! Majd ott ellustáskodunk!

A cigány mindig óvatos, vigyáz, hogy be ne ugrasszák, de most az egyszer rosszul sült el a puska. A város végén levő kozákkaszárnyába mentünk. Itt megtudtuk, mire vállalkoztunk. Az egész háború alatt ez a kaszárnya a hadsereg disznóhízlaldája volt. Most úgy határozott a városi tanács, hogy büdös ne legyen, hát egy méter mélyen a földjét kihordatták és utána tiszta homokkal betemettették.

Mikor munkához láttunk, akkor vettük csak észre, hogy mennyi a bolha. Hogyha ásóval leszúrtunk a földbe, egyszerre száz meg száz bolha ugrott szét, szinte szétfröccsentek. Úgy tele lettünk bolhával, hogy többet vakaróztunk, mint dolgoztunk.

Másnap ismét valami ,,jó" munkára kerestek embert. Én azonnal jelentkeztem és egy Horváth nevű brácsás cigány, abban a reményben, hogy akármi is légyen az, hát biztosan jobb lesz, mint a bolhás disznóólban.

A város szélire kísért bennünket az őr. Ott lakott a polgármester és a kertjében levő krumplit kellett fölásni. Az ásót a cigánynak adta az őr. A cigány mind szétdarabolta a krumpliszemeket. Aztán az én kezembe adta az ásót, hogy én is próbáljam meg. Nekem több eszem volt, tudtam, hogy szépen alá kell nyomni és egyetlen egyet sem vágtam el. Így aztán a cigánynak kellett szedni a föld közül ki a krumplit. A dereka sehogysem akart hajlani, az őr nagyon siettette. Szegény cigány még sírt is, azt mondta ennél nehezebb munka nincs a kerek világon. Folyton a körmeit nézegette. Egyszer csak odajött a polgármester. Mikor a cigányt meglátta, hangosan felkacagott. Valamit motyogott, de csak annyit értettünk, hogy cihány (cigány). Horváth most hol a polgármesterre nézett, hol fel a napra, azután csak úgy mozdulatokkal magyarázta, hogy ő zenész. A polgármester abbahagyatta velünk a munkát. Még akkor délután összeírták a muzsikás cigányokat. Pár nap múlva hangszert kaptak, és játszani kezdtek a moziban.

Nagy munkálatok folytak a barakokban. A priccseink fölé még egy emeletet húztak. Csakhamar megtudtuk, hogy Przmislinél fogságba került ,,öreg" huszárok érkeztek ide Szibériából. Olyan nagy csomagokkal voltak felmálházva, hogy mikor beértek az udvarra, úgy festettek, mint valami tevecsorda. Rajtok már mélyebb nyomokat hagyott a másfél éves fogság. Mindent pontosan beosztottak, az üzérkedés mesterségéhez valamennyien értettek. Varga Jóska, a legjobb komám azt mondta: Vegyünk vörös nadrágot a huszároktól. Megládd olyan sapkát csináltatunk belőle, mint a pinty. Másnap délután már vörös sapkában hegyeskedtünk a korzón. Az őrnek a munkahelyen egy-egy pakli mahorkát adtunk s már szabadok is voltunk egész nap. Megszoktuk a koncsorgást, nem féltünk, hogy elfognak, hiszen nagyon sok emberünk már elhelyezkedett szolgának, kocsisnak, minek; az iparosok pedig a szakmájukban dolgoztak.

IV.

Mikor felébredtem, Varga Jóska szakaszvezető eszeveszetten subickolta a csizmáját, azután a csillagokat ledarabolta a bluzáról és friss selyem csillagokat varrt fel. Majd a bluzán levő négy kitüntetést pucoválta, fényesítette, mint valami újonc. Még a rendes ébresztőnek pedig híre-hamva sem volt. Kérdeztem oszt tőle, minek vagy kinek akar úgy tecceni?

-- Majd meglátod komám! -- mondta kevélyen -- Jobb lesz, ha te is rendbe hozod a ruhádat. -- Ezen a napon egész délelőtt a várost róttuk. Nem mentünk be ebédre és a kertek alatt a Donyec-partján megkenyereztünk.

-- No koma, -- büszkélkedett Varga. -- Hát most már elárulok valamit. A gimnáziumba jár itten két szép kisjány, az egyik szőke, a másik barna. Már régebben szemre vettem őket. Észre is vették. A város másik végére járnak egy villába. Ezekkel ma majd megismerkedünk. Két órakor jönnek ki a gimnáziumból, akkorára odamegyünk. Érted-e?

Kettőre járt az idő. A gimnázium melletti kiépítetlen kis utcában sétáltunk. Vártuk a két órát. Egyszerre jönnek ám kifelé a jányok, az utólján kitoppannak az említett kis fejérnépek is. Iszonyú szépek voltak.

-- Azt mondjuk nekik, hogy tisztek vagyunk -- súgta Varga. -- Megértetted?

Próbáltam erről a merész tervéről lebeszélni, de aztután az vigasztalt, hogy úgyse tudunk velük egy kukknyit se beszélni.

Mindenütt a nyomukba mentünk. Már észre is vették, hogy utánuk vagyunk. Mikor a víz partjára értünk és éreztük, hogy már egészen a közelükbe vagyunk, nagyot nevettek és elfutottak. Én már legjobban szerettem volna nem benne lenni a játékban, bár a jányok szépsége iszonyúan vonzott. A leányokat egészen egy villa kapujáig kísértük, persze húsz-harminc lépésnyiről. Mikor a kapuba értek, mindketten visszafordultak és ránk nevettek. A szőke kacagva felénk kiáltotta, hogy: Guszári! (huszárok).

Másnap valami kisebbfajta nemzeti ünnep miatt nem mentek iskolába, tehát szép lassacskán kisétáltunk a villa mellé.

Mikor az ácsorgástól kezdtünk elfáradni, leballagtunk a kerítés mellett a Donyecpartra. Megfürödtünk. Mikor jól kilubickoltuk magunkat, indultunk a ruháinkhoz. Felöltöztünk, és leheveredtünk a napon.

Amint ott heverésztünk, egyszer csak valami kemény tárgy esett le mellettünk, de a bokor alá gurult, és nem tudtuk megtalálni. Varga azt mondta, hogy a kert felől jött. A két diákleány dobhatta. Próbáltunk bekukucskálni a jányokhoz. A drótkerítés belső oldala be volt futtatva folyondárral és hajnalkával. Egyszerre csak kitörő nevetés, utána pedig elfojtott női kuncogás ütötte meg a fülünket. A kert másik oldalára siettünk. Elénk libbent a két diákleány, hol ránk néztek, hol meg egymásra. A szőke elkapta a barna kezét és magával húzta egészen a kerítésig, úgyhogy csak a drótkerítés volt közöttünk.

Elöször csak farkasszemet néztünk, aztán a szőke megszólalt, de nem értettük a vertyogását. Annyit azonban már tudtunk oroszul, hogy: nye-ponyemáj póruszki (nem értek oroszul). Mire a szöszke németül szólalt meg. Szerencsénkre Varga Jóska egészen jól beszélt németül, mert ő Bécsben szolgálta a császárt. Zavarában egészen elpirult a szöszke és a fal és a drótkerítés közti hézagon kidugott két doboz cigarettát.

-- Tessék, ezt maguknak adom.

Ez azután igazán zavarba hozott minket. Haboztunk, egymásra villogtunk, majd Jóska megemberelte magát és hirtelen megköszönte, de nem fogadta el. Ezen meg a jányok jöttek zavarba. A szőke elfutott a kert másik szögletébe.

Pár pillanat múlva visszatért, mindkét keze tele volt virággal. A jobbkezéből egyenest kiadta nekem, a balkezében levőt odaadta a barnának, aki zavartan tartotta kezében, mire a szőke noszogatni kezdte, hogy csak adja ki Jóskának. A barna hirtelen kidugta a Varga virágját, és már el is iszkoltak. Jóska utánuk szólt, hogy holnap is eljöhetünk-e virágért, amire a szőke nagyon komolyan azt mondta, hogy ide ne jöjjünk többé. Menjünk holnap ebéd után a város másik végén levő öreg temetőhöz, pont ötkor. És most már nagy félve beosontak a rózsalugasok közé.

Hűha. Másnap egész nap lázasan készültünk. Megemlítettem Jóskának, hogy jó lenne, ha vennénk két puha gallért is, ami nagyon jól festene a blúzaink nyakán kihajtva. Egész délelőtt a várost róttuk, de nem találtunk puha gallért. Egyébként már mindenünk ki volt vasalva, a Jóska csizmája olyan tükörfényes volt, hogy a légy is elcsúszhatott volna rajta. Új ötletem támadt. Eszembe jutott, hogy keménygallérból könnyű puhát csinálni, csak ki kell mosni. Végre mégis lett puha gallérunk.

Rohantunk, ahogy csak tudtunk. A kapunál öt kopekot nyomtam az őr markába. Akkornap már vagy harminc kopekot szétosztottunk az őröknek a folytonos ki- és bejárkálásokkal. �--t óra múlt tíz perccel, mikor a temető árkához értünk. A leányoknak se híre, se nesze. Rágyújtottunk, és villogtunk reménykedve, hogy hátha mégis... Majd tőlünk balra valami piros tárgyat fedeztem fel, ami a földön mozgott. Elindultunk, hogy megnézzük, mikor már vagy száz lépést haladtunk feléje, eltünt. Itt nagy kubikus gödrök tátongtak ránk, a köztük levő gátakon a látott irányba haladtunk. Egyszercsak az egyik gödörből előugrott a szőke. egyenest hozzánk futott ezekkel a szavakkal:

-- Ne haragudjanak, hogy elbújtam, láttam magukat amikor a temető mellé értek. Különben Marjuska vagyok! -- Kacagásától bizseregni kezdett a vérem.

Én is megmondtam a nevemet, de ez a huncut Jóska gróf Takács néven mutatkozott be. Úgy láttam, Marjuskát nem lepte meg a grófi rang, ellenben engemet annál inkább! Jóska bevalotta később, hogy egy füzetes regényből olvasott hasonlót, ahol az inas grófnak mutatkozott be.

A jány azután elmondta, hogy az unokanővére nem mert eljönni. Marjuska folyton hozzám beszélt, nekem magyarázott, úgy hogy Jóska komám hamar felérte ésszel, hogy neki jó lesz odébb tágulnia. Keményen tisztelgett hát, és már búcsúzott is. Marjuska utána szólt, hogy: -- Gróf úr! Holnap azért csak jöjjön el, mert biztosn magammal hozom Jabluskát! -- Így hívták az unokanővérét, a barna jányt.

Mikor magunkra maradtunk, Marjuska lekapta a sapkám a fejemről, és az ő piros kis kalapját tette a helyébe, az én sapkám meg a fejébe tette és ugrálva szalutált vele.

-- Jól szalutáltam? -- kérdezte Marjuska.

-- Hát elég jól, de a huszárok nem úgy tisztelegnek -- gagyogtam némi kis német tudásommal.

Kérte, hogy mutassam meg. �--sszeszedtem minden tudományomat. Tisztelegtem. Marjuska szépnek találta, de lehet, hogy Balogh tizedes úr visszakoztatott volna. (Ez a Balogh szakaszparancsnok-helyettes volt nálunk.)

Marjuska sok mindenről érdeklődött, de leginkább Magyarország és Budapest iránt. Azt mondta, hogy szeretné Budapestet látni.

-- Tudja mit, -- mondtam neki. -- Ha béke lesz, elviszem Pestre, de csak egy feltétellel, ha ott marad örökre.

-- Nem merek magának kezet adni, -- hunyorított rám Marjuska. -- Attól félek, hogy majd nem tartja meg az ígéretét. Ne haragudjon, de én nem hiszek magának! Maga huszár! Én a huszárokról azt olvastam, hogy a világon a legjobban tudnak... no találaja ki, hogy mit?...

-- Lovagolni, -- mondtam, de ő azt felelte: a kozákok szintén tudnak úgy lovagolni, mint a huszárok, de ha nem haragszik elárulom magának, hogy mit tudnak legjobban a huszárok...

-- Csak mondja! Nem haragszom meg, -- kíváncsiskodtam.

-- Hát jól van, figyeljen ide. Hazudni tudnak a legjobban az egész világon.

Azután elmondta, hogy egy Gogoly-novellából olvasta ezt, a címe is az volt: ,,Hazudó huszárok".

-- Hanem induljunk hazafelé! -- mondta Marjuska. -- Az apám nagyon mérges, ha este legkésőbb nyolcra nem vagyok otthon.

Kezdtünk indulni. Most ismét lekapta a sapkámat, és az öreg sírhantokról tépett virágokkal teljesen körül tűzdelte majd a fejemre illesztette.

Lementünk a Donyec-partra. Mikor a város szíve iránt értünk, már nem lehetett együtt mennünk. Megbeszéltük a másnapi találkát. Külön megígérte most nekem is, hogy Jabluskát is elhozza.

Másnap délután háromra Varga Jóska is megjelent velem a kijelölt helyen. Még a szerencse is neki kedvezett, a barnája csakugyan eljött, de nem sokra ment vele, mert nagyon szégyenlős volt. Németül is alig beszélt.

Az ötödik napon mégis végeszakadt a szerelemnek. Marjuska eltalálta, hogy béreljünk csónakot és csónakázzunk. Egy öreg halásznak húsz kopeket fizettem. Jóska is bérelt egy csónakot, ők Jabluskával abba szálltak bele.

Eleinte hagytuk a víznek lefelé vinni a csónakunkat. Majd Jóska egyszer csak evezőt ragadott és elhagyott minket, úgy, hogy már nem is láttuk őket, mert a folyó erősen kanyarodott. Marjuska már ott tartott, hogy eljön velem Magyarországra, de előbb itt megtartjuk az esküvőt... Amint ottan ábrándoztunk, egyszercsak erős vízcsobogást hallunk. Hátranézünk. Egy nagy dereglyében két kozákot pillantunk meg. Első pillanatban szinte megmerevedtünk az ijedtségtől, majd csónakunkkal az ellenkező oldalra kikötöttem. Ott nagy zöld nád volt, belevetettem magam és eszeveszetten futottam, ahogy csak bírtam. Legalább fél kilométert futhattam már, de még mindig a nádasban voltam. Gondoltam itt ugyan úgysem találnak meg egyhamar. Lekuporodva hallgatózni kezdtem, de vagy fél perc múlva hallom, hogy erősen zörög a nád. Egy nagy farkaskutya követett nyomon. Mikor hozzám ért, erősen csaholni kezdett. Azonnal tisztában voltam, hogy a kutyát a kozákok hozták magukkal. Tovább akartam tágulni, de a dög rám akarta vetni magát. Néhény perc múlva odaértek a kozákok. Mindketten nekem estek, és úgy agyba-főbe rugdostak, vertek, hogy alig bírtam a saját lábamon a csónakjukig vánszorogni. Mikor a csolnakba szálltam, ismét nekem estek. Olyan pofont adott az egyik, hogy elestem. A halántékom nekivágódott a csónak szélének.

Marjuska nem bírta nézni, mellénk evezett és az egyik kozákot evezőjével úgy vállon vágta, hogy az feljajdult. Marjuskának még csak szólni sem mertek a kozákok. Egyenest a városházára vittek. A Marjuska apja ott volt. Felvezettek az első emeletre, egy hivatalszobába. A két kozák egyszerre tisztelgett Marjuska apja előtt. Az öreg, se szó, se beszéd, nekem ugrott. Mindkét kezével egyszerre pofon vágott, és szemközt köpött. Orrunk majdnem összeért és a nagy káromkodástól valósággal habzott a szája. Aztán teljes erővel úgy hasba rúgott, hogy ájultan estem össze.

Mikor felébredtem, egy fogda priccsén hevertem. Felső ruhám csupa merő víz volt, úgy látszik, nagyon megöntöztek, mikor el voltam ájulva. Még akkor este visszakísértek a foglyokhoz. A Csonkának adtak át. Ő már mindent tudott. Mikor meglátott, nagyot nevetett, de látszott, hogy azért sajnál is. Vállonveregetett és azt mondta: Malagyec (derék ember vagy), majd tudomásomra adta, hogy elítéltek nyolc napra.

Egy odvas, sötét pincébe löködtek be. Negyed óra múlva szalmazsákot és egy ócska vödröt hoztak. De adtam az őrmesternek öt rubelt, és már este 11 órakor a barakomban aludtam a többiek között. Másnap ünnep volt és így mindenki a barakban maradt. Egész nap engem csúfoltak, emésztettek, mert a fejem meg volt dagadva, akkorára, mint egy szita. A nyakam teli volt foltokkal, úgyhogy még néhány nap múlva is alig tudtam forgatni.

V.

Lejárt a nyolc nap büntetés. Az arcomról is kezdtek elmúlni a múlt heti foltok. Varga rávett, hogy kezdjük meg ismét a koncsorgást. Most a városnak az ellenkező oldalára mentünk, ahol még sohasem jártunk. A járdán sétéltunk, mindkettőnk szájában égett a cigaretta. Ekkor egy kozák generálissal találtuk szemben magunkat, aki rettentően dühös volt, mert a járdán haladva cigarettázunk. Sípjába fújt. Egy pillanat alatt húsz tagból álló készültség fogott körül minket. Vargának ki voltak tűzve a vitézségi érmei, a tábornok letépte, a földre dobta és rájuk taposott. Azután egy nagy pofont adott Jóskának, engem pedig hátsó fertályon rúgott. Rögtön bevittek a kozák laktanya fogdájába. Egész nap a kutya se szólt hozzánk, vacsorát se adtak, sőt másnap se kaptunk se reggelit, se ebédet. Délután úgy három óra tájban egy kozák őrmester nyitott ránk. Mutogatni kezdett a kezével. Rájöttünk, hogy azt kérdezi, hogy akarunk-e krumplit hámozni. Mindketten intettünk a fejünkel, hogy igen, akarunk.

Egy nagy kosár krumpli mellé kerültünk. A konyhában rajtunk kívül egy kozák és egy cseh szakács volt. Jóska kérte a csehet, hogy adjon egy falat ételt, szívesen megfizetünk érte. De a cseh azt válaszolta, hogy nem teheti, inkább azt nézzük, hogy a krumpli minél előbb meg legyen tisztítva.

Este fél hatkor egy magas kozák főhadnagy lépett a konyhába. A tűzhelyhez lépett, a cseh szakács egy kanál ételt adott a kezébe. Megkóstolta, de nem szólt rá semmit. Mikor megfordult, szembe került velünk. Mi egyszerre katonásan felálltunk. Barátságosan hozzánk lépett, és németül kérdezgetni kezdett. Elmondtuk, hogy magyarok vagyunk. Azt is megkérdezte, hogy mi a foglalkozásunk. Varga abban a reményben, hogy hátha ez a tiszt elvitetné őt az uradalmába, nagy hévvel mondta: hogyha kell sofőr, szerelő, lakatos és mindenféle vasmunkákhoz ért. Aztán hozzám fordult. Én azt hazudtam, hogy szakács vagyok. Megkérdezte, hogy csak olyan katonaszakács-e, vagy pedig hotel-szakács. Azt füllentettem, hogy hotel-szakács.

-- Akkor mától kezdve maga lesz a szakács! Remélhetőleg majd jobbat tud főzni, mint a bajtársa, -- mondta és gúnyosan felmérte a csehet.

A cseh katonának leesett az álla. Az őrmester pedig egy fehér kabátot hozott, amit nyomban fel is öltöttem. A cseh továbbra is ott maradt a konyhán, de már csak olyan tedd-ide, tedd-oda lett. Most ő pucolta a krumplit, fát hordott, kondért súrolt, szóval ő végezte a piszkos munkákat. Az őrmesternek és magunknak külön főztem, ami az őrmesternek nagyon tetszett. Pár nap múlva már szabadon jártunk ki és be a városba.

Másnap a csehet küldtem a konyha részére felvételezni. Mikor megjött az élelmiszerrel, szokás szerint csak letette az asztalra. Kezdtem kiszedni az elemózsiát a kosárból, hát észreveszem, hogy szalonnát nem hozott a cselák. Mondom oszt neki, hogy miért nem hozott szalonnát. Szegény cselák azon istenkedett, hogy ő elhozta, de hát nem találtuk sehol. Visszanyargalt a raktárba, ott azt mondták neki, hogy elhozta a szalonnát. Éppen az őrmester lépett be a konyhába. Kézzel-lábbal magyaráztam neki, hogy ,,szala nyetu" (nincs szalonna). A cseh éppen akkor ért vissza a raktárból. Mikor az őrmester meglátta, minden kérdezés nélkül két hatalmas pofont kent le neki, majd bezáratta a fogdába. Azután gondoskodott, hogy másik szalonnát kapjunk. Nekem Varga gyanús volt, mert nagyon haragudott a csehre.

Még aznap délután azzal jött haza a városból Jóska, hogy megalakult a cseh légió a városban. A tót fiúkat is besorozzák. A polgári iskolában vannak elszállásolva, sok ezredesi rangban levő is van közöttük. A szalonna egész nap nem ment ki a fejemből, szóltam is Jóskának, hogy mi a véleménye a szalonna eltűnése körül.

-- Hát azt azóta már megették a fiúk odakint a külső kaszárnyában, mert már a volt disznóólba költözködtek ki a foglyok.

-- Hogy-hogy megették? -- kérdeztem meglepetten.

-- Hát úgy, hogy én elvittem nekik, mert szeretik ám a magyarok is a szalonnát, -- vigyorgott rám gúnyosan Jóska.

A cseh elég jól bírta már az orosz nyelvet. Kiüzent a cseh légiónak. Azok kikérték maguknak. Biztosan elmondhatta a cseh tiszteknek, hogy mi megverettük őt. Délután két óra lehetett amint a konyhán elvégeződöttünk. Jóska kiment a városba, én pedig levelet írtam haza. Az őrmester egyszer csak beszaladt hozzám, és kézzel-lábbal magyarázni kezdte, hogy azonnal szökjem meg. Sietve egy cédulát vett elő, azt mutogatta. Közben pedig minden szavában azt mondta: cseh légió, cseh légió! Borzasztó izgatott volt. Egy orosz zsidó katonát szerzett valahonnét. Ez megmagyarázta, hogy a cédula a cseh légiótól jött. Az van rajta, hogy minket adjanak át a cseheknek.

Azonnal kiosontam a laktanyából. A város végén levő régi mészégetőhöz siettem. Itt eltökéltem, hogy megszököm. Hogy hová, azt magam sem tudtam. Sokszor hallottam, hogy Karkovban nagyon jól bánnak a foglyokkal, de azt sem tudtam, hogy az merre van. Jóskát is sajnáltam, biztosra vettem, hogy elfogják. Hét óra tájban nekivágtam hát az útnak. Egyenlőre délkelet felé. Kukoricaföldeken, mesgyéken mentem, utakon nem mehettem, mert féltem, hogy elfognak.

Már vagy húsz kilométert kutyagoltam, mikor leültem egy kukoricásba. Az idő elég kellemes volt még, úgyhogy ott ültőhelyemben elaludtam. Négy órára taksáltam az időt, mikor felébredtem. A gyomrom rettentően fájt az éhségtől és egész testem remegett. Hajnal felé egészen lehűlt a levegő. Ismét útnak indultam. Egy napraforgótáblán mentem keresztül, majd egy nagy darab dinnyeföldre értem. Bicskám nem volt, s így a térdemen törtem fel a nagy dinnyét. Leültem, ujjaimmal kivéstem a belét, és enni kezdtem. Mikor már majdnem mind megettem, akkor vettem észre, hogy úgy lehűtött a dinnye, hogy még a fogam is vacogni kezdett. Megint a járást találtam a legjobb orvosságnak, és jó nagy lépésekkel folytattam utamat.

Mikor a nap feljött, egy falu mellé értem. Leültem egy nagy gödörbe, és úgy határoztam, bemegyek a faluba. Az első háznál találtam a boltot. Vettem egy favillát, egy vasnyelű bicskát, és egy kis élelmet. Azután Siettem el a falutól, és csak akkor ültem le, mikor vagy két kilométerre elhaladtam. Egész napra szántam az elemózsiát, de úgy eléheztem már, hogy az egészet bevágtam. Csak egy kis kenyerem maradt. Evés közben a favillára bámultam, és eszembe jutott, hogy ilyen állapotban nem vihetem a villát, mert az új favillának tompa az ága vége. Tehát kihegyeztem és utána a földbe dugdostam az ágait, hogy ne lásson rajta, hogy új. Ismét elindultam, majd egy rét szélébe értem, ott meg egy kis patakot leltem. Megmosdottam. A réten túl egy dűlőútra bukkantam. A villa nálam volt és így ha kérdeztek a muzsikok, hogy hova megyek, annyit már tudtam oroszul, hogy: Robota (dolgozni). Akármi mást kérdeztek, mindenre azt mondtam: Nyeponyemáj (nem értem).

Estefelé az utam két nagy tábla kukoricán vitt keresztül. Egyszer csak észrevettem, hogy egy vasúti töltés mellé értem. Visszahúzódtam a kukorica közé, és a vasút mellett mentem a kukoricásban. Nemsokára egy kis állomást fedeztem fel. Hét-nyolc teherkocsit tologattak a munkások, ökröket vezetgettek, szekereket húzattak és néha-néha kiabáltak. Amint ott töprengek, észreveszem, hogy a nagy lárma teljesen elcsendesedett. Kimásztam a kukorica szélére, és jobban szemügyre vettem a tájat. A vagonok körül egy lelket sem lehetett látni. A kocsik ajtaja mind le volt plombálva, de az ablakok nyitva voltak. Az est már leszállt, teljesen be volt sötétedve. Bemásztam az egyik vagon ablakán. Este tizenegy óra lehetett, mikor egy mozdony jött a vagonokért. Csak rákapcsolt és már indultunk is. Fél óra múlva egy kisebb állomáson egy hosszú tehervonat után kapcsoltak. A kocsiban burgonya volt. Menet közben nem mertem az ablakokhoz menni, mert féltem, hogy megláthatnak.

Délután három óra lehetett, mikor egy nagy állomásra értünk. Ezen az állomáson nagy lárma, zsongás, harmonikaszó, kiabálás, sírás, nyögés, és jajgatás volt. Nagy vigyázattal kikémleltem az ablakon. Két hosszú katonavonat állt ott. A katonák tizenöt-huszas csoportban harmonikaszó mellett táncokat lejtettek, közben nagyokat hujjantottak, vagy rittyentettek. Némelyek kozáktáncot próbáltak, a körülállók tenyereikkel verték a taktust. Másik csoportban kórusban énekeltek, amott a korlátnál folytak a búcsúzkodások, öreg nénik, szerető feleségek szintén kórusben sírtak. Azonkívül sok apró gyerek volt, ki ölben, ki az anyja szoknyáját fogta. Katonai trombitaszó jelezte az indulást. �--t-hat perc múlva kisiklott a két vonat az állomásról.

Észre sem vettem, hogy közben a vonatom elindult. Csak akkor ocsúdtam fel gondolataimból, mikor az állomást elhagytuk. A gyomrom fájt az éhségtől. A meglevő kenyerem megettem, utána pedig elaludtam, és csak másnap reggel ébredtem fel, amikor már világosodni kezdett. A torkom rettentően ki volt száradva, gyötört a szomjúság. Cigarettára gyújtottam, de annál szomjasabb lettem. Hirtelen ötlettel enni kezdtem a nyers krumplit. Nagyon rossz íze volt a burgonyának, de azért bemorzsoltam belőle négy darabot. Azután felegyenesedtem, kicsit megmozgattam elgémberedett tagjaimat. Délfelé járt az idő, az eső kezdett lajhogni, az álmosság újra elnyomott. Úgy délután négy óra lehetett, mikor felébredtem. A vonatom állt egy nagyobb állomáson. Itt is kiabálásokat hallottam. Az ablakhoz csúsztam és kikémleltem.

Egy óriási hosszú vöröskeresztes vonat állt a mellettem levő sínpáron. A két vonat közé sok sebesültet leraktak. Valószínüleg csak a legsúlyosabbakat, akiknek veszélyes a továbbszállítása, de sok halott is akadt köztük. Közben egészen bealkonyodott. Most már egészen kihajoltam, és hallgattam keserves jajveszékeléseiket. Szanitécek futkostak hordágyaikkal, ápolónők orvosságos üvegeikkel.

Nem jó ilyen közelről nézni az ellenséget. Valamennyinek paraszt ábrázatja volt: széles homlok, széles orr, széles ajak. Bütykös ujjaikkal senyvedt arcukat simogatták. Némelyik lopva aggodalmas pillantást vetett befáslizott karjára.

Egyszerre tolatni kezdik a vonatom hátrafelé. Úgy elgondolkoztam a sebesültek látásán, hogy alig tudtam összeszedni magam. Azzal már tisztában voltam, hogy ezt a krumplit a hadseregnek szállítják a frontra. Olyat is hallottam már, hogy a mieink, mikor előrenyomultak, egész vonat élelmiszert birtokukba kerítettek. Arra gondoltam, hogy elbújok a front mögött és ha a mieink előre vonulnak, megmenekülök a fogságból. Vonatom ismét elindult. Este tizenegy óra felé megálltunk egy kis állomásnál, jó távol az állomásépülettől. A mozdonyt lekapcsolták, és minden elcsendesedett. Nagy óvatosan kikémleltem, nincs-e valami őrszem a kocsik között, aztán az állomástól számítva az ellenkező oldalon leugrottam és a földre vetettem magam.

VI.

Talán tíz percig hevertem ott, semmi neszt nem hallottam, csupán egy denevér surrant el a fejem fölött kísértetiesen. Egyszerre hirtelen felugrottam, és futni kezdtem a szántóföldek felé. Csakhamar egy tábla kukoricába értem. Elgémberedett testemnek szinte jót tett ez a kis futás, majd megnyújtott léptekkel haladtam még vagy két kilométert, azután leültem és töprengtem, vajjon merre lehet a front. Egyszer csak elnyomott az álom. Ágyúbömbölésre ébredtem. Felugrottam, hogy jobban kivegyem az irányt. Erősen fényszóróztak a fronton. Most megjegyeztem az ösmerős csillagokat, hogy menet közben el ne tévesszem az irányt.

Újult erővel indultam, erősnek és frissnek éreztem magam. Már egészen biztosra vettem, hogy hazakerülök. Amint haladok, haladok, valamiben megakadt a lábam. Szemügyre vettem. Uborkaföldön mentem, annak az indájában akadozott a lábam. Megettem vagy három uborkát, de valamennyi vén, keserű volt. Tizenöt kilométert tehettem meg, mire virradni kezdett. Egy hereszénavontatót találtam, először csak a tövébe ültem le, de rájöttem, hogy így nem alhatok el, mert rámtalálhatnak. Felmásztam a tetejébe; vigyázkodva, hogy ne dúljam szét, és szépen lassan befúrtam magamat a boglyába. Nem is fáztam, nagyon jó helyem lett. Egy kicsit gondolkodtam még a soromon, aztán elnyomott az álom.

Arra ébredtem föl, hogy valaki a mellemre lépett. Előbb azt sem tudtam, hol vagyok, de aztán hirtelen megvilágosodott előttem. Nagy baj volt. Két kozák jött kocsival ezért a hereszénáért, az egyik felmászott a tetejébe, és úgy találtak rám. Leráncigáltak, az egyik ló fejéből kivették a kötőféket, a kezeim hátrakötötték. A kötőfék másik végét pedig a kocsikerékhez hurkolták. Felpakolták a herét, azután megfogtak, és feldobtak a széna tetejére. Az egyik kozák a lovakat hajtotta, a másik beszélni akart velem, de egy szavát sem értettem. Akkor a kezeivel mutogatta, hogy felakasztanak, vagy agyonlőnek. Ez a mutogatás nagyon megijesztett. Vagy két kilométert haladhattunk, mikor egy faluba értünk.

A falu tele volt katonasággal. Az egyik kozák leszállt velem, és egy kastélyba vezetett egy főhadnagy elé. A főhadnagy szintén beszélni akart velem, de mikor látta, hogy nem boldogul, tolmácsért szalasztott. Azt megértette, hogy magyar vagyok. Egy vizenyős szemű, szöszke katona lépett be az ajtón. Valamit suttogtak a főhadnaggyal, aztán intettek, hogy mejünk át egy másik szobába. Itt még két tiszt volt. A három tiszt valami tanácsot tartott. Majd a tolmács hozzám lépett és zengzetes tiszta magyarsággal azt kérdezte: -- Hogy került maga a szénavontató tetejére? -- Azt feleltem, hogy parasztnál dolgoztam, de rossz kosztot adott és megszöktem.

-- Tudja-e, hogy magát kivégzik kémkedésért?

Felpattantam.

-- De kérem, én nem vagyok kém!

-- De kémgyanús, és az is elég! -- mondta a tolmács -- Ilyenkor nem sokat teketóriáznak az emberrel.

Most az egyik tiszt közbeszólt valamit, erre a tolmács hozzám lépett és kikutatta zsebeimet. Egy civil fényképem és 60 rubelem halászta ki a zsebemből. A tolmácshoz fordultam, és nagy bizalmasan azt mondtam neki: nem is gondoltam volna, hogy olyan orosz is van, aki ilyen jól beszél magyarul, pedig látszott a pofájáról, hogy cselák volt. Kértem őt, magyarázza meg a tiszt uraknak, hogy én ártatlan ember vagyok. Úgy tett, mintha sajnálna, de azt mondta, minek akarok hazamenni Magyarország úgyis megszűnik. A tolmács elment, két fegyveres katona jött értem, kocsira ültünk és visszafelé indultunk. Egész úton folyton azt mutogatták, hogy felkötnek. Ez szörnyűmód elkeserített. Az agyam dolgozott egész úton, mint a motolla.

Alkonyati estig visszafelé haladtunk. Egészen besötétedett, mire egy majorba értünk. Átadtak egy őrmesternek, aki mindjárt belöketett egy nagyobb gépszínfélébe. Itt rajtam kívül még vagy negyven orosz katona is be volt zárva. Ezek mind katonaszökevények voltak. Most valamennyien körém sereglettek és száz meg százfélét kérdeztek, de én egy kukkot sem értettem. Volt közöttük egy odesszai szabólegény, ez valamit tudott németül. Elmondta, hogy mind lógós katonák, azért hozták ide őket, mert itt van a hadosztálybíróság. Valahogyan elmondtam neki az esetemet. Azután ők vacsorát kaptak. Nekem nem adtak, mert amint mondták, még nem vagyok létszámba véve. De a szabólegény a maga vacsorájának a felét meghagyta nekem, és a többiek is hoztak egyet-mást, úgyhogy teljesen jóllaktam.

Vacsora után az oroszok tanácskozni kezdtek. Látszott rajtuk, hogy igazán sajnálnak. Közrefogtak, cirógattak, az egyik egy cigarettavéggel kedveskedett. A szabólegény hozzám lépett, jobbkezének mutatóujját feltartva jelezte, hogy nem mindennapi dologról lesz szó.

-- Figyelj ide, -- kezdte. -- Neked innen meg kell szöknöd, mert ha itt éred a holnapot, egész biztos, hogy... hogy... Nem sokat számít egy emberélet. Figyelj csak rám, -- folytatta tovább. -- Itt a majorban dolgoznak foglyok, de ezek csehek és oláhok. Ezek már mind letették a hűségesküt. Teljesen szabadon járnak-kelnek, csakúgy, mit az oroszok, csak még nem érkezett meg a katonaruhájuk. A bal karjukon két betű van piros posztóból: egy V és egy P.

-- Hát ezt értem, -- mondtam bizonytalanul, -- csak azt nemértem, hogy szökjek én meg innen.

-- Várj, még nem értem a végére, -- mondta a szabó. -- Ha valamit nem értesz, kérdezd meg kétszer, vagy százszor is ha kell, mert az életedről van szó. Nahát figyelj ide! -- mondta ujját föltartva. -- Reggel napfelkeltekor mi itt ketten-hárman nekiesünk az ajtónak. Rugdosni kezdjük. Az őrség ilyenkor előjön, kinyitják az ajtót és valamennyien kimegyünk a latrinára. Az őrök egészen körülvesznek minket, s mégis meg kell szöknöd. A köpenyed a válladra lesz teríve, de csak panyókára, sapkád pedig nem a fejeden lesz, hanem a hónod alá veszed. Mi pedig, amennyire lehet, egy csomóba megyünk ki. Te a csomó közepén leszel úgy, hogy fedezhessünk. Mikor kiérünk a latrinára, köpenyed hirtelen magadra kapod, sapkádat is a fejedre teszed és már indulsz is kifele közűlünk. De el ne feledd a nadrágod gombolását mutatni. Az őrök ilyenkor álmosak, azt sem tudják, hogy most hadifogoly van közöttünk. Félreállnak az utadból, mert azt gondolják, hogy te is szabadon járhatsz-kelhetsz, annál inkább, mert a két betű is ott lesz a karodon. Csak az a fontos, hogy ne legyél izgatott, akkor biztos a siker. -- fejezte be bizonytalanul a szabólegény.

Az oroszok valamennyien integettek a fejükkel, hogy igen, minden sikerül.

A szabó egy rossz petróleumlámpa mellett azonnal hozzáfogott a piros betűk megfabrikálásához. Mikor a betűket felvarrta, rámterítette a köpenyemet és legalább tízszer elgyakoroltuk az egészet elejétől végig. Lehetett éjjel fél tizenkettő, mikor valamennyien lefeküdtünk. Reméltem, hogy el tudok szökni, mégis majd a hideg rázott ki félelmemben. Átéltem ottfektemben az egész életemet gyermekkoromtól kezdve. Az is eszembe jutott, hogy tíz éves koromban elvitt az árvíz és akkor volt rajtam ilyen halálos félelem. Most azt sajnáltam, hogy miért nem fulladtam akkor a Tiszába. Legalább magyar folyó emésztett volna el. Az oroszok rám terítették köpenyeiket, mert egész éjjel rázott a hideg.

Reggel hat órakor már szabad ember voltam. Mindent a betanult recept szerint csináltunk. Az őr egyenesen utat engedett. Hirtelen azt sem tudtam, merre menjek, csak mentem, mentem a majorépületek között, majd egy nagy rakás ölfa mellé értem. Egy pillanatra itt megálltam, aztután kiválasztottam az útirányt. Nagy szerencsém volt, hogy a kukoricák még talpon voltak. Egy nagy tábla kukoricán haladtam keresztül, majd egy nagy erdőbe értem. Keresztülvágtam a sűrű bokrokon. Már majdnem áthaladtam az erdőn, mikor észrevettem, hogy legalább egy ezred katonaság táborozik benne. Szerencsém volt, hogy nem láttak meg. Az erdő balulsó oldala felől próbáltam meg az utamat. Ott is katonaság volt. A fáradtság és az izgalom úgy erőt vett rajtam, hogy egy sűrű bozótba heveredtem. Elnyomott az álom, és csak estefelé ébredtem fel.

Próbáltam az eszem mindenféleképpen felcsavarni, de hiába: csak azt láttam, hogy felköthetem magam, vagy éhen veszek. Ha pedig elfognak, ők végeznek ki. Beesteledett. Az erdő jobb oldalán próbálkoztam, de itt tréneket találtam. Kocsijaik ki voltak világítva és három-négyen összedugott fejjel valamit eszegettek. Ismét egy sűrű bozótba bújtam és úgy elaludtam, hogy csak másnap reggel ébredtem föl. A fogaim összeverődtek, úgy fáztam. Az éhség is nagyon gyötört. Megpróbáltam bodzafabelet enni. Olyan ízetlen és levetlen volt, mint a tapló. A lenyeléssel bajban voltam, mert nagyon nehezen ment le a torkomon. De azért lenyeltem.

Délután arra figyeltem fel, hogy az egész katonaság nagyon mozgolódik. �--ssze-vissza kiabáltak, majd vezényszavakat hallattak. Jelentő lovasok ügettek. Ez a mozgolódás vagy három óra hosszáig tartott. Már azt hittem, soha sem lesz vége, mikor aztán lassan-lassan nagy csend borult az erdőre. A fűszál sűrűségű katonaság teljesen eltűnt. Úgy véltem előre mentek. Vagy harmincöt órát töltöttem el ebben az átkozott erdőben. Nekivágtam hát az útnak újult erővel de csak visszafelé, hogy minél távolabb legyek a fronttól. Egészen reggelig mentem egyfolytában. Vagy ötven kilométert tettem meg, mire egy kis falucskába értem. Az éhség most újult erővel emésztett.

Az egyik udvarról világosság szűrődött felém. Odamentem és láttam, hogy egy keskeny kis ablakban faggyúgyertya ég. Megnyomtam a kilincset. Az ajtó be volt zárva, de valami csoszogást hallottam belülről, majd egy vén szakállas muzsik kinyitotta az ajtót. Minden tessékelés nélkül beléptem, és kértem, hogy adjon valamit, mert elveszek éhen. Egy köcsög tejet és fehér kenyeret adott. Mikor megettem, sürgette, hogy induljak, mert már kezdett világosodni. Elmondta az öreg, hogy ő nazarénus, és végül beleegyezett, hogy estig a disznóólban elbújjak. Jószívű ember volt a vén nazarénus, csak az volt a hibája, ami az enyém: tudniillik, hogy mind a ketten féltünk. Délben ugyanabban a köcsögben levest hozott, utána pedig egy kis zsíroskását. Mikor bealkonyodott, megköszöntem az öreg jószívűségét és elbúcsúztam. Útravalóul is ellátott: adott egy jó darab sajtot, vagy két kiló kenyeret és három almát. Ismét nekivágtam az útnak. �--t kilométert tehettem meg, mikor egy kis patakhoz értem. Egészen keskeny volt, úgyhogy könnyűszerrel átugrottam. A patak partján megvacsoráztam, és jót ittam hozzá a patak vizéből. Másnap, amikor virradni kezdett, egy erdő szélére értem. Borzasztó fáradt voltam már, egy bodzafabokorban mohából jó puha helyet csináltam és lefeküdtem. Déltájon arra ébredtem, hogy erősen kopognak. Felkönyököltem, és úgy figyeltem. A bokor oly sűrű volt, hogy nem lehetett belőle kilátni. Most ismét kopogást és baltacsapásokat hallottam. Egyszer csak minden elhallgatott. Pár perc múlva valami lármát hallottam és kijjebb másztam, hogy megtudjam mi az.

Két alak haladt felém egymás mellett. Egyszerre léptek, a száraz falevél is egyszerre zörrent a lábuk alatt. Mikor a bokorhoz értek, egyszerre megálltak. Annyit kivettem a leveleken keresztül is, hogy a nadrágjaikat gombolgatják, de aztán láttam, hogy miről lesz szó. Mindketten lekuporodtak, és a bokorról levelet téptek, amikor megszólalt az egyik:

-- Ha sűt szalonnát eszek, olyan, mintha otthon vónék.

Persze magyarul mondta. Kiugrottam a bokorból és rájuk kiáltottam: Magyar vagyok! Majd sírtam, zokogtam. Elmondtam nekik, mi járatban vagyok, ők is elmondták, hogy kétszáznegyvenen vannak az uradalomban. Abból hatvan ember mindennap az erdőre jön és azokat a hibás fákat szedik ki a földből, amelyeket tavasszal az itt dúló háború gránátjai tönkretettek. Aztán az egyik magyar visszament a többiekhez, megmondta nekik, hogy engem ott találtak, és hogy semmiféle feltűnést ne csináljanak, ha közibük megyek -- nehogy az őrök észrevegyenek valamit.

Mikor közéjük mentem, rám se hederítettek. Engem a fűrészelők vittek magukkal, de nem csináltam semmit, mindig a pihenőkkel tartottam. Titokban cigarettával kínált meg, aki csak hozzám juthatott. Nagyon boldognak éreztem magam. Itt már nem kellett félni az akasztófától. Este bementünk a majorba. A vacsora nagyon ízlett, jó zsíros tepertős fordítottkása volt, ami nem éppen utolsó eledel. Vacsora után már mindenki tudta, hogyan kerültem közibük. Lefeküdtünk, de egyetlen ember sem aludt el, míg a szökésem részleteit voltomosan el nem mesélem nekik.

VII.

Csak kilenc napig maradtunk itt az uradalomban. Az ősz beálltával megszűnt a mezőgazdasági munka. Csak hatvan embert tartottak vissza, száznyolcvanan pedig a karkovi fogolytáborba mentünk. Ez egészen közel volt Kupijenckihez, ahonnan én megszöktem. Itt nagyon jó dolguk volt a foglyoknak. Egy öreg, nyugdíjas ezredes volt a táborparancsnok, aki az orosz-japán háborúban fogságban volt és most nagyon szívén viselte a hadifoglyok ügyét. Volt itt két banda cigány is, ezeket különösen szerette az ezredes. Mindig elhúzatta velük a Rákóczi-indulót, ha a barakjukban járt. Hanem itt is nagyon visszaéltek az ezredes jóságával. A foglyoknak legalább negyven százaléka pesti volt. Ezek bizony nem riadtak vissza semmiféle gazemberségtől se. Az iparosok kijártak a városba, műhelyekbe, gyárakba, üzletekbe. Kísérő nélkül mehettek, és csak késő este jöttek vissza.

Egy vasárnap délelőtt templomba mentünk. Mikor az istentiszteletnek vége lett, lemaradtam a többitől. A városnak ezt a részét még nem láttam, pedig szerettem mindig széjjelnézni, amerre járok. Egy szép téren haladtam keresztül, amikor valaki hátulról a vállamra tette a kezét. Megfordulok. Azt hittem, hogy álmodok. Varga Jóska volt teljes egészében. Megvallom, ennél nagyobb öröm csak a béke lehetett volna. Csak nagyon keveset beszéltünk, mert nem akartam lekésni az ebédosztásról. Jóska elmondta, hogy a város végén levő repülőgépjavító műhelyben dolgozik, mint szerelő. Ott is laknak. Csak ketten vannak foglyok, és éjszakára se kell a lágerbe bejárniok. Ezért nem találkoztunk ezideig. Cigarettát kértem Jóskától, mert egy vasam sem volt. Hamar egy ötrubelest nyomott a markomba és már el is köszöntünk azzal, hogy ebéd után találkozunk. Az ebédet a barakban már rég kiosztották, de azért a szakács a tetejére adta a csajkámat, és azt mondta, ha megettem, jöhetek duflázni. Ezt a szakácsot Kupec Jánosnak hívták. Tót fiú volt, de mindig a magyarokkal tartott. Csak azért írtam le a nevét, mert még sokan emlékeznek erre a szakácsra, akik akkortájt Karkovban jártak.

Ebéd után Vargához siettem. Már várt Jóska a másik magyarral. Elmondtuk egymásnak, hogy szöktünk meg. A másik magyart Sárosynak hívták. Sárosy pilóta volt, gépével együtt került fogságba Volhiniában. Elmondta azt is Sárosy, hogy a kijavított gépeket vele próbáltatják ki. Mikor elbúcsúztam, úgy terveztük, hogy három nap múlva kijövök ismét, amikor is valami práznik (ünnep) lesz. Varga megemlítette, hogy őt itt mindenki Szabó Józsefnek ismeri, tehát ehhez tartsam magam.

Egy nap aztán nagy hír verte fel a várost. Ez a Sárosy felszált egy kijavított géppel, és nem jött többé vissza. Vagy tíz repülőgép emelkedett a levegőbe felkutatni a vidéket. Mikor sehol sem találták, sürgönyt küldtek ki a frontra, hogy nem látták-e a jelzett gépet. A válasz az volt, hogy még délelőtt tizenegykor egy orosz gép repült át, de nem jött vissza. Nagy hűhóval kezdték nyomozni. Több oroszt letartóztattak, Vargát is fogtomra fogták. Ő azzal védekezett, hogy nem tud semmit, hiszen ha tudott volna a dologról, ő is vele ment volna. Megtudtam, hogy Sárosy a próbautaknál megmaradt benzint mindig összeszedte egy dugott benzines kannába.

A katonai hatóságok megszorították a hadifoglyok jólétét. Mióta Sárosy elszökött, egyik rendeletet a másik után bocsátották ki. A városba járókhoz őröket rendeltek. A piacramenés megszűnt. Egy erdélyi oláh szakaszvezető kapott engedélyt a bevásárlásra. Ez olyan jó üzlet volt, hogy naponta legalább tizenöt rubelt keresett.

1916 október 5-én reggel, mikor a csájavizet megkaptuk, elterjedt a híre, hogy katonai bizottság érkezett. Egy fél óra múlva az udvaron sorakoztatták az összes embereket, azután pedig kisebb-nagyobb csoportokba szaggatva széjjelosztották. Én egy kétszázszemélyes csoportba kerültem Vargával együtt. Még akkor délután kivittek bennünket az állomásra és világossal elindultunk.

Senki se tudta hová visznek. A kocsinkba beosztott őr azt mondta, hogy cukorgyárba megyünk, mások azt, hogy ágyúgyárba.

Ha megállt a vonatunk, embereink felkutatták ismerőseiket és kicserélték a híreket. A mi kocsinknak ilyen hírszerző kurírja egy Sipos József nevű fiú volt, akit mindenki csak fináncnak titulált, mert ez volt a polgári foglalkozása. Sipos hozta a legjobb híreket. ,,Úgy hallotta", hogy hazafelé szállítanak bennünket. Oroszország különbékét kötött Ausztriával. Azt magyarázta Sipos, hogy ez még titok mindannak ellenére, hogy az egyezkedést már aláírta Tisza Pista. Minket pedig azért visznek a határig, hogy amint az ügy nyilvánosságra kerül, azonnal átadjanak a mieinknek. Mi ezt olyan áhítattal hallgattuk, mint az első gyónásra készülő kisdiák az utolsó hittanórát. Egyetlen egy se volt közöttünk, aki a Sipos szavait szószerint el ne hitte volna. Sipos olyan népszerűségre tett szert, hogyha a vonat tíz percre megállt, mindenki a mi vagonunkhoz rohant, és mint valami szent igét, úgy magukba itták a finánc szavait.

Egy nagyobb állomáson, mikor indulni akart a vonat, kancsukákkal verték szét az őrök a tömeget. Ez a Sipos elég csiszolt embert volt hozzánk képest, úgy mondta, van neki valami négy középiskolája is.

Másnap reggel, mikor felébredtünk, a nap éppen jött felfele. Mozdonyunk északkeletnek haladt, azért hát kezdtük kétségbe vonni a Sipos által ígért hazafelé menést. Sipos azt bizonygatta, hogy nem számít, merre megy a vonatunk. Délfelé aztán kijelentette, hogy egészen biztosan Törökországban történik meg a csere. Sokan kezdték számítani, mennyi idő alatt érünk körül Törökországon.

Délután egy óra lehetett, mikor vonatunk beért a doni tartományba.

MÁSODIK RÉSZ

I.

Az egész vidék hepe-hupás volt, kétoldalt szénbányák sorakoztak. Egész estig mindenütt bányák és bányák között ment a vonat. Este tizenegy óra tájban vonatunk hirtelen megállt a nyílt pályán. Sokan kiugráltak, azt hitték, valami baj történt, de nem történt egyéb, minthogy megérkeztünk a tetthelyre. A vasút mellett sorakoztattak, azután elindultunk. Undok sűrű szemű köd lepte el az egész vidéket. Vagy két kilométert mentünk, mire egy nagy bányatelepre értünk. Nagy baj volt az elszállásolással, mert csak két-három nap múlva számítottak az érkezésünkre.

Egy csámpás, hajlotthátú fogolyruhás ember intézkedett, szaladozott, az orosz katonáknak parancsokat osztogatott. Majd elénk állt és nagyon rossz magyarsággal mondta, hogy csak várjunk nyugodtan, majd elszállásolnak. Volt már éjjel két óra, mikor széjjelosztottak. Húszan kerültünk egy olyan barakszobába, ahol már rajtunk kívül tizenhét fogoly lakott. Hatszor hat méter lehetett ez a szoba. Mikor lefeküdtünk, olyan sűrűn estünk a priccseken, hogy valamennyiünknek egyformán vagy jobbra, vagy balra kellett fordulnia, másképpen nem fértünk el.

Az a csámpáslábú hajlotthátú alak, akit az imént említettem, egy cselák volt. Úgy mondták, valamikor csendőr volt Bácskában, de valamiért börtönbe került. Mikor a háború kitört, önként jelentkezett katonának, hogy a börtönből megszabadulhasson. Fogságba esése után felvarrta az őrmesteri rangot.

Ez a mindenre elszánt magyarfaló cseh nem riadt vissza semmiféle aljas vérengzéstől sem. Megérkezésünk után való reggel valamennyiönket sorakoztatott. A pribékjei kozákok és cserkeszek voltak, akik csak azt lesték, hogy mit kíván. Először is tudomásunkra adta, hogy itt mindenkinek ő parancsol, még az őrségnek is, azért hát éjjel-nappal mindig eleget tegyünk a parancsának, mert ha nem: gondoskodik róla, hogy az illető ne sok kellemetlenséget szerezzen neki. Nagy izgalomba hozott bennünket ezzel a ,,hadüzenettel". Félős volt, hogy embereink nekimennek és lebunkózzák, mint egy kutyát.

Majd pedig vigyázzt vezényelt, felét, azaz százat leléptetett, a másik százat pedig a lámpaház felé irányította, ahol majd lámpákat kapunk, amikkel lejárunk a bányába. Valaki elkiáltotta: ,,Tapodtat se menjünk!" Ez olyan ragadósan hatott, hogy az előbb még indulni kész tömeg teljesen kicserélődött. Kiabálni kezdtünk. Mellettünk egy nagy rakás szénpor volt. Hruska, a cseh, két géppuskát vitetett oda. Csöveiket felénk irányították. Közben a gépfegyverek a levegőbe lőttek vagy húszat. Hozzánk lépett a cseh és beszélni akart, de úgy kiabáltunk, hogy még a saját hangját sem hallhatta. Minden irányból felkiáltások repültek felé:

-- Te hazaáruló, te vérszopó, el akarjátok adni Magyarországot! Megállj, te átkozott cselák, csak legyen vége a háborúnak!

Hruska nem mert önhatalmúlag ránk lövetni. Üzent a főmérnökért és a többi bányatisztekért, majd pedig Brokkerért. Ez az utóbbi egy szakállas francia volt. Ő volt ennek az állami bányának a fő mindenhatója. Elmondta neki a cseh, hogy megtagadtuk a munkát. Brokker hozzánk lépett és tolmács által megkérdezte, miért is tagadtuk meg azt. Varga Jóskát bíztuk meg, hogy ő beszéljen. Varga előadta, hogy amíg a priccsre szalmazsákot és pokrócot nem adnak, és legalább még egyszer annyi barakszobát, mint ami most van -- nem dolgozunk, inkább jöhet a halál. Így úgyse lehet kibírni, ha el kell pusztulni, hát essünk túl rajta.

Brokker végighallgatta a tolmácsot, de a színe percenként változott. A tolmácsnak azt mondta, mondja meg nekünk, hogy ilyen csürhe szocialista banda, majd ő megmutatja, hogy öt perc múlva azt csináljuk, amit ő kíván! Azzal intett az őrségnek, hogy sorakoztassák az egészet. A cserkeszek és kozákok sorakozót vezényeltek, mi pedig torkunk szakadtából kiabáltunk: Senki se sorakozzon! És össze-vissza ugráltunk. A cseh intett az őröknek, hogy addig verjenek, míg sorba nem állunk. Az őrök nekünk estek. Egy párnak beütötték az orrát, másokat a földre tepertek. Hátulról pedig kiabáltak az embereink:

-- Még az éjjel végzünk veled Hruska! Te aljas hazaáruló!

Brokker közbelépett. Leintette az őröket, de azok már vagy húsz embert félig-meddig agyonvertek.

Most ismét tanácskozást folytatott Hruska Brokkerrel. Pár perc múlva tolmáccsal jött Brokker, és közölte a legújabb határozatot, hogy mindenki menjen a szobájába. Enni azonban csak akkor kapunk, ha majd önként jelentkezünk munkára. Ezenfelül az egész telep éjjel-nappal őrséggel van körülvéve, aki szökést kísérel meg, a helyszínen lelövik. Befejezésül hozzátette, hogy majd ő megmutatja, hogy kell az ilyen fegyelmezetlen csürhével bánni, akik még arra sem képesek, hogy egy rendes sorakozót csináljanak.

Varga Józsi azt mondta, hogy ha megkapjuk a kért dolgokat, be fogjuk bizonyítani, hogy egy perc alatt sorakozót tud csinálni. Brokker csak legyintett a kezével, és sarkon fordult. Varga hirtelen azt mondta:

-- Fiúk! Csináljunk egy sorakozót!

Mire Brokker visszatért a társaihoz, mi már felsorakoztunk. Vargának olyan jó hangos és katonás vezényszava volt, hogy az egész bányatelep visszhangzott tőle. A vigyázz után imához-t vezényelt és utána elénekeltük a himnuszt. Valamennyiünknek könnyes lett a szeme, de még olyan is akadt közöttünk, aki hangosan zokogott. Brokkerék úgy néztek ránk, mintha megbabonáztuk volna őket. A himnusz végeztével oszolj-t vezényelt Varga. A Brokker odajött a tolmáccsal, hogy mit akartunk ezzel a sorakozóval. Varga azt mondta, csak meg akartuk mutatni, hogy nem vagyunk olyan fegyelmezetlen disznók, mint amilyennek tartanak. Hruska az irodába ment Brokkerrel, mi pedig visszakullogtunk a barakjainkba. A sebesülteket a kórházi cseh orvos bekötözte, és hármat befektettek a kórházba, olyan súlyosan megsebesültek.

Hruska úgy látszik, nagyon megijedt a fenyegetéstől, mert lakását egész éjjel fegyveres katonák őrizték. De az egész telep is körül volt véve szigorú készültséggel. Mégis sikerült négy emberünknek meglógni. Másnap déltájon három orosz tiszt érkezett hatalmas katonai autón. Azért jöttek, hogy megtudják mi is történik itten. Azonnal sorakoztattak bennünket.

-- Hallani akarom, -- mondotta egy őrnagy, -- miért nem akarnak maguk dolgozni!

A hangja komoly, kemény volt. Varga Jóska állt elé. Elmondta, hogy a barakok olyan szűkek, hogy le sem tudunk feküdni egyszerre. Hruska itt közbeszólt, hogy nem igaz. Varga tovább folytatta, mintha észre sem vette volna a közbeszólást.

-- Nincs alattunk szalmazsák, nincs takarónk, fizetés sincs egy kopek se. Az élelmezés nagyon gyenge. Mi a karkovi fogolytáborból jöttünk ide, tehát tudjuk, hogy az orosz állam kiutalja a foglyoknak a rendes élelmet, de itt szinte lehetetlen kosztot adnak, mert...

Hruska ismét közbeszólt:

-- Kérem őrnagy úr! Hazudik ez az ember! Hiszen még nem is kaptak főtt ételt!

-- Miért? -- kérdezte az őrnagy.

-- A Brokker igazgató úr megtiltotta, -- válaszolta a cselák.

-- Ha nem kaptunk is, -- mondotta Varga Jóska, -- azért valamennyien megkóstoluk, mert kaptunk azoktól, akik már régebben itt dolgoznak.

-- Hát jól van, -- majd én elintézem, hogy mindent kapjanak, amit csak kértek. Most már mennek dolgozni? -- kérdezte az őrnagy.

-- Igen -- válaszolta Varga.

Az őrnagy indulni készült, majd hirtelen visszafordult.

-- Úgy-e, maguk valamennyien magyarok?

-- Igen.

-- Hát mondják csak, maguknál is úgy van, hogy a foglyok írják elő a munkát, és kényelmes lakást követelhetnek, mint maguk?...

Egy öreg kőműves volt közöttünk, Molnár bácsi. Előállt és elmondta, hogy nálunk a foglyok majdnem mind gazdasági munkát végeznek, és azt esznek, amit a gazdájuk.

-- De hisz' maguknál már a háború eleje óta kukoricakenyeret esznek, -- válaszolta gúnyosan az őrnagy.

-- Igen ám Budapesten, de falun mindenki fehér kenyeret eszik.

-- Hát tudják mit, -- hitelesen tudjuk, hogy maguknál Magyarországon az orosz hadifoglyokat eke elé fogják szántani -- nézett ránk gúnyosan.

Kiabálva tiltakoztunk, hogy nem igaz. Varga megmagyarázta az őrnagynak, hogy ezt a csehek és oláhok találták ki azért, hogy velünk itt rosszabban bánjanak.

*

Hruska úgy tett, mintha nem akarná velünk éreztetni haragját. Azt mondta, hogy ő a javunkat akarta, ha nem okoskodtunk volna, mindez nem történt volna meg. Varga Jóskát a gépházba helyezték, mint gépészt. A kosztot valamivel megjavították, de a szalmazsák, pokróc csak ígéret maradt. Egy-két szakmunkás kivételével valamennyiönket levittek a tárnákba. Kaptunk egy-egy bányalámpát, a szerszámokat lent kaptuk meg. A mi tárnánkban heten voltunk foglyok és három tatár bányász, akik mindent szívesen megmagyaráztak. Velem volt Vikor János izsáki gazdálkodó, Víg Laci budapesti kirakatrendező, Tolnai István szekszárdi huszár és egy Filip nevű oláh gyerek, aki egy szót sem értett magyarul.

Miránk ugyanúgy ki volt mérve a fejenkénti köbméter munka, mint a tatárokra. Ha nappali csoporttal voltunk, akkor reggel hattól este hatig, ha pedig éjjelt csoporttal: akkor este hattól reggel hatig dolgoztunk. Az őrünk gondoskodott, hogy elvégezzük a részünkre kiszabott munkát a tizenkét óra alatt. A tenyerünkön hatalmas vérhólyagot törtek a nehéz csákányok és lapátok nyelei. Derekunk fájt a folytonos hajolástól. A szénréteg csak egy méter vastag volt, de az sréen állt, mint a háztető oldala, azért hát könnyen érthető, mit jelentett itt naponta tizenkét órai megfeszített munka. Ha derekunkat napközben pihentetni akartuk, hanyatt feküdtünk egy ágasba megfogózkodva, hogy le ne csússzunk. Csak így tudtunk kinyújtózkodni.

Elkövetkezett október 15-ike. Ettől a naptól sokat vártunk. Ekkor vált esedékessé a félhavi cukrunknak felvételezése. Két font cukor járt volna fejenként, de csak egyet kaptunk. A kenyéradagunk napi három font volt, de tizenötödikétől két font egészen fekete lett belőle, csak egy font fehéret adtak a csájához. A barna kenyér olyan rossz volt, hogy alig bírtuk megenni. Varga Jóska egyszer azt mondta, hogy aki valamit talál a kenyerébe, tegye félre, majd megmutatjuk Brokkernek. �--sszeszedtük az emberek közt, amit a kenyérből kiszedtek. Ruszli, svábbogár, egérfej, légy, poloska, patkószeg, tetű -- mindez volt benne. Így igaz, ahogy leírtam. Mikor Brokkernek megmutattuk, azt mondta, hogy nem adhatunk kalácsot, háború van. Egyébként meg nem hiszi, hogy ez a sok minden a kenyérben volt.

II.

Már öt hete volt, hogy bányába jöttünk, de fizetést még nem kaptunk. Egyik-másik, aki mégis fizetést követelt, nagy csomó gorombaságot kapott. Varga kérte a csehet, hogy ha már az elmaradt cukrot nem kaptuk meg, legalább az idáig járó heti egy rubel fizetést adják ki. Hruska úgy tett, mintha ezt természetesnek találná, elfutott az irodába, és egy óra múlva tért vissza nagy könyvvel a hóna alatt. A legelső, akinek a nevét felolvasták, előlépett.

-- Mi az, maga gazember? -- kiabált Hruska. -- Maga fizetést akar, hiszen mióta itt van, négy pár spárgabocskort vételezett fel, aminek párja egy rubel 60 kopek. Hát mit gondol maga, majd én magára ráfizetek? Nézze meg az ember. Még maga tartozik nekem egy rubel 40 kopekkel!

Még aznap este Varga Józsi szólt, hogy indulás. Senki emberfiának ne szóljak. Nagyon kértem őt, hogy Víg Lacit és Vikor Jánost is vigyük magunkkal, így azután négyen indultunk. Nekivágtunk az útnak. Kifelé igyekeztünk a Don-vidékről, hogy nyoma se legyen a bányának. Éppen ellenkező úton mentünk, mint amerről idehoztak, mert tudtuk, hogyha arra megyünk, egy hétig se érünk ki a bányavidékről. Reggel fél hétig legalább ötven kilométert tettünk meg. Olyan elszántsággal mentünk, hogy innen meg kell szabadulni. Útközben egyikünk se vállalta, hogy fáradt lenne, azért hát egyik a másik serénykedésén felbuzdulva, ki-ki elpalástolta fáradtságát.

Egy völgykatlan torkolatán mentünk keresztül, mikor két puskalövésre riadtunk fel. Hirtelen megálltunk, de akkorára már három lovas kozák, mint a szélvész száguldott hozzánk, és ránk kiáltottak:

-- Sztoj! (Állj). -- Miközben pisztolyaikat ránk szegezték.

Úgy megijedtünk, hogy alig tudtunk fáradt lábainkon megállni.

Az egész Don-vidéken éjjel-nappal kozák járőrök cirkáltak, mert a bányák fele az államé volt. Az állami bányákon pedig majdnem mindenütt ellopogatták a foglyok javadalmait, így százával szökdöstek szét a foglyok. Eleinte sikerült is nekik, de mikor már mi szöktünk, rég el volt rendelve az általános kozák járőrözés. Amint hozzánk nyargaltak, kettő azonnal leugrott lováról, és hozzánk lépett. Lovuk kantárját átadták a harmadiknak, aki fent maradt a lován. Az egyik, aki tizedesi rendfokozatot viselt, Vargához lépett és bal csuklójára kötélhurkot vetett. Azután az én jobb csuklómat erősítette a kötél másik végéhez. Majd nyeregtáskájából egy istrángszerű kötelet vett elő, és Varga másik csuklójára hurkolta, olyan szorosan, hogy Jóska felszisszent belé, pedig ő kemény legény volt. Az istráng másik végét a tizedes lova hátán levő nyeregkápához erősítette. Mire ez megtörtént, a másik kozák is kész lett Víggel és Vikorral.

Rendes lépésben haladtak a kozákok lovai, mi pedig kiléptünk, nehogy húzódjon a kötél, mert a Varga csuklójára kötött kötél kezdett bedagadni a hús közé. Már az egész kezefeje meg volt feketedve. Egyszer csak összenéztek a kozákok. Nagyot nevettek, és megsarkantyúzták a lovaikat. Mi abban a pillanatban hasraestünk és össze-vissza tört testtel ájultan kerültünk be egy bányatelep kórházába. Itt nagy szerencsénk volt, egy nagyon derék osztrák zászlós volt a telep orvosa. Ez minden tudományát összeszedte, hogy minél előbb meggyógyítson bennünket. Szegény Víg Laci agyrázkódást szenvedett, Vikor Jánosnak a bal füle hasadt be, és a jobb karja kificamodott. Varga Jóskának voltak a legveszedelmesebb sebei. A bal válláról a hús cafatokban lógott, a jobb csuklóját pedig úgy bevágta a kötél, hogy az inakat puszta szemmel láthattuk. Még én jártam a legjobban, nekem csak az egyik karomon volt egy kis horzsolás és a Varga csizmája úgy berúgta az orromat, hogy még ma is ferde egy kicsit. Valamennyien nagy fájdalmakat éreztünk egész testünkben. A vontatás rettenetesen átjárta minden testrészünket. Én és Viktor három hét múlva meggyógyultunk. Varga egy teljes hónapot töltött bent. Minket pedig, ahogy felgyógyultunk, rögtön börtönbe raktak.

Egy szép reggelre leesett a hó. Aznap délelőtt szokatlan időben kinyílott az ajtó. Két nagysipkájú kozák lépett be hozzánk. Úgy láttuk, hogy a Katik Rudnyiknak, a bányatelepnek a kozákjai, ahonnan megszöktünk. Intettek, hogy gyorsan öltözzünk, megyünk vissza a bányába. Alig bírtunk már állni, olyan gyengék lettünk.

A két kozákkal elindultunk a községházához. Itt kötötték be a háromlovas szánt. Míg az egyik kozák a lovakat itatta, a másik intézkedett, hogy kapjunk egy-egy bögre teát, ami bizony nagyon jót tett. A kozákok olyan őrülten hajtották visszafelé a trojkát, hogy minden kanyarodónál attól féltünk, hogy kivágódunk. Baj nélkül érkeztünk vissza. Az egyik kozák egyenesen az irodába vezetett bennünket. Csak egy rokkant orosz katona volt ott; az irodaszolga. Éppen a tüzet rakta meg, mikor beléptünk. Valamennyiünknek cigarettát adott. A kozák megengedte, hogy rágyújthatunk. De csak félig szívtuk el a cigarettát, jött Hruska. Hozta a kifordított két ballábát. Mikor meglátott, felkiáltott:

-- No moguk vonak jo modár. -- a kozákot elküldte és intett, hogy lépjünk be.

Odabent rettentően káromkodni kezdett magyarul:

-- Kutya magyara, majd én megcsinálja, hogy moguk nem elszökni. It fogsztok megdögleni!

Mikor már úgy összekeverte a magyar káromkodást, hogy jóformán semmit sem értettünk belőle, átfordította csehre. A szája habzott a dühtől. Varga közbeszólt mérgesen:

-- Elég volt Ruska úr!

-- Mit moga mondtál, hogy én Hruska úr! Mi? Én vagyok magá érmester úr! Tuggya!

-- Nekem pedig maga csak egy hazaáruló -- vetette közbe Varga. Tudjuk, hogy kicsoda ledegradált csendőr, fegyháztöltelék, az őrmesteri rangot itt varrta fel Oroszországban.

Ebben a pillanatban nyitott be az irodába Brokker és a főmérnök. Hruska elmondta, hogy mi vagyunk az a négy magyar, akik ezelőtt vagy egy hónappal megszöktek. A főbánya-altisztnek adtak át azzal az utasítással, hogy naponta a rendes tizenkét órai munka után kötelesek vagyunk egy nagy pulmanvagónt megrakni szénnel -- ami, ha igyekeztünk is -- hat és fél órai munka volt. Az étkezés nagyon leromlott azótától is, mióta elszöktünk. Cukrot már nem adtak, kenyeret is csak két fontot kaptunk, a fehér kenyér teljesen eltűnt. Hús már csak vasárnap volt, az ételre zsír helyett megavasodott büdös olajat tettek.

Elkövetkezett karácsony. Előre készültünk, hogy amennyire tudjuk, méltóképpen megünnepeljük. Az oroszok csak nagy huzavona után engedték meg a munkaszünetet.

Szemere András gölnicbányai néptanító rendezte az ünnepet. A legnagyobb barakszobában szép nagy fenyőfát állítottunk fel, és közadakozásból két szál faggyúgyertya is került rá. Más díszítés nem volt rajta. Karácsonyra kecskehúsból kaptunk pörköltet vacsorára -- azzal a kikötéssel, hogy orosz karácsonykor lemondunk az ünnepi ebédről.

Vacsora után valamennyien összegyűltünk. Már előre összehordtuk mindenhonnan a padokat, ülőkéket. A gyertyákat meggyújtottuk, ami az ünnepélyesség kezdetét jelezte. Áhítattal hallgattuk Szemere tanító úr szívből fakadó szavait. Sokat beszélt a keresztény felebaráti szeretetről. Utána imádkoztunk, majd karácsonyi énekek következtek. Előbb a ,,Mennyből az angyal", utána a ,,Csordapásztorok" és az ,,Ez nagy szentség valóban". Éppen befejeztük volt utolsó énekünket, mikor az ajtó sarkig kinyílott. Hat tatár lépett be hozzánk. Kosaraikból és abroszaiból sok-sok kalácsot szedtek elő. Az öreg Pikó bácsi, egy kőrösi tót ember köszönte meg a kalácsot. A tatárok elmondták, hogy mohamedán papjuk szólította fel őket az adakozásra. Tudják, hogy ez nekünk nagy ünnepünk. Kértek, hogy fogadjuk el az ajándékot testvéri szeretettel.

Szemere tanító úr valamennyiünk nevében köszönetet mondott, aztán a tatárok előszedték összes zsebeikből a cigarettákat. �--t-öt darab jutott fejenként. Nagy lett az örömünk, de ez még nem volt minden, még kaptunk valamit: az egyik tatár ünneplő kámzsája alól egy két és félliteres üveget húzott elő. Vodka volt benne. A pálinkát a tanító úr osztotta szét. Eltartott bíz a vagy másfél óráig; majd a tanító úr a magyar-tatár rokonságról tartott előadást.

Aztán kisebb-nagyobb csoportokba verődve ki kártyázott, ki meg sakkozott, ki pedig malmozott vagy bárányozott. Így töltöttük el a szentestét. Reggel felé Feketének, ennek a gézengúz bérkocsissegédnek eszébe jutott, hogy megtréfálja az őrségünket. Sipost, a fináncot felfektettük egy hosszú asztalra. Fekete a fejéhez állva mindenféle hókusz-pókuszokat mondott, és titokzatos mozdulatokkal ékesítette mondásait. Behívtuk az őröket, azok lekapták sapkáikat és háromszor gyorsan keresztet vetettek. Pikó bácsi elmondta nekik, hogy ez a Fekete olyan nagytudományú, hogy még a halottat is fel tudja támasztani varázsbeszédével. Fekete pedig tovább hókusz-pókuszolt, de leginkább az oroszokat szídta hókusz-pókuszaiban. Már kezdtük unni és rászóltunk, hogy hagyja abba. Ő pedig egész vastagra változtatta a hangját és úgy mondta az utolsó varázsszavakat:

-- Te büdös fináncándusz, keljfeládusz hirtelenádusz, hogy a muszkatándusz megijedjeneánduuusz...

Erre a ,,halott" hirtelen felült, az oroszok pedig az ajtóig futottak. Sipos elmesélte mit álmodott. Az őrök lassan visszakullogtak, de csak nyolc-tíz lépésről nézték Sipost. Pikó bácsi elmondta az őröknek, hogy Sipos azt álmodta, hogy a menyországban vacsorázott Brokkerrel, a franciával, és sok minden jót összeettek, és Hruska volt a szolgája. Aztán fekete hirtelen odaállított az őrökhöz, és azt mondta nekik:

-- Davaj zakurity! (Adjál füstölnivalót).

Mind a két őr villámgyorsan kínálta meg Feketét, aki nem volt rest, és mind a kettőnek a dohányából csavart egy-egy vastag cigarettát. Az egyiket odaadta a fináncnak.

-- Nesze, -- mondta. -- Közösen szenvedtünk érte.

III.

A két karácsony között nem történt semmi egyéb, mint hogy nagyon megfogytunk. A telepkórház egészen megtelt betegekkel. Az orosz karácsonynak is nagyon örültünk. Nem kellett dolgozni és mind a két nap húst kaptunk ebédre. Hruska nagylelkű volt, nem fogta le az egyik ünnepi húsunkat a mi karácsony esti pörköltvacsoránkért. Ünnepek után már csak egyharmada emberünk tudott dolgozni. A többi úgy elgyengült, hogy jártányi erejük is alig volt.

Egy este Hruska lépett be az ajtón, és akit nem jó szemmel nézett, elhajtotta vagónt rakni. A szeme egyenesen Víg Lacin akadt meg. Hozzá lépett, kihúzott a csizmaszárából egy nádpálcát és rávágott Víg Lacira.

-- Azonnal fölkelni, hajde vagónt rakni. Betoltak vagy húsz vagónt, két órára itt lesz a mozdony. -- rendelkezett Hruska.

Laci nem mozdult, azt mondta nagyon fáradt. Én úgy tettem mellette, mintha nagyon aludnék. Velem nem is történt semmi, de szegény Lacit lábánál fogva lerántatta egy kozákkal, és elhajtotta vagónt rakni.

Másnap Laci nem jött dolgozni. Elment orvoshoz. Kétnapi szolgálatmentességet kapott, és két port. Csakugyan nagyon köhögött, meg volt hűlve. Este, mikor feljöttünk a bányából, elmondta Laci, hogy egész nap azon törte a fejét, hogy Hruskát agyonüti. Majdnem elnevettem magam. Hittem is, nem is, amit cimborám mondott, mert szegény Lacit is iszonyúan meggyalázta az ittlét. Alig bírt járni is.

-- Hát igazán akarod? -- kérdeztem.

-- Azonnal indulok. A gépház mellett láttam a héten olyan jó colos vastagságú csöveket, azokból választok majd ki egyet...

Csakugyan elindult. Nagyon a szívemre kötötte, hogy egy kukkot se róla senkinek. -- Én lefeküdtem, de álom nem gyött a szememre.

Vártam. Jó másfél óra múlva jött vissza Laci. Az arcát pirosra csípte a hideg. Szinte remegett az izgalomtól.

-- Na mi volt, Laci? -- kérdeztem szorongva.

-- Végeztem vele... -- súgta remegő hangon. -- Sokáig váratott magára, de mégis kibújt az odújából.

-- Meséld el hát, hogyan történt! -- kértem cimborámat.

-- Úgy, hogy a gépház mellett felvettem egy jó darab vascsövet és az átjárónál beültem a szénrakás szélébe. Hruska az irodában volt. Belestem hozzá, éppen kolbászt vacsorázott a kezéből, utoljára, azt hiszem. -- tette még hozzá. -- Csak az a baj, hogy nagyon megfáztam. Azt tudtam, hogy mellettem kell neki elmenni, ha a lakására megy. Úgy is lett. Mikor elhaladt mellettem, felálltam, és teljes erőből a fejére csaptam. Jó telitalálat volt, kúknélkül összeesett. A vasat bedugtam a hó közé. Ennyi az egész -- fejezte be Laci boldogan.

Még akkor este megtalálták Hruskát. Két tatár asszony bukkant rá, amint hazafelé jöttek a közeli Juzovka községből. Még élt. A cselák orvos már nem tudott rajta segíteni. Az ütés halálos volt. Másnap délelőtt belehalt. Reggel hat órakor már az összes foglyokat összeszedték. Megindult a nyomozás. A cserkeszek ismét géppuskákkal jöttek. A főmérnök eszébe jutott Varga Jóska.

Keresik Vargát mindenütt. Sehol sem találják. Nem volt a gépházban se. Az orosz gépész elmondta, hogy Varga az éjjel tizenkét óráig ott volt a gépházban, aztán azt mondta, rosszul érzi magát, elmegy aludni. A főmérnök mindjárt Vargát gyanúsította. Délelőtt tizenegy óra körül megérkezett egy alezredes és két törzskapitány. Most ezek hallgattak ki mindenkit. Molnár bácsi azt mondta: ,,nem tudom, ki ütötte agyon, esküszöm az Istenre és a négy gyermekemre. De aki agyonütötte, az nagy jót tett velünk.". A tisztek csak bámulták az öreget, majd megkérdezték, hogy miért tett jót velünk.

-- Azért, mert mindenünket ellopott. Mi majd éhen halunk, veretett, kínoztatott, fizetést nem kaptunk, mióta itt vagyunk. Azt a heti egy rubelünket is volt szíve ellopni. A lakásán meg nagy mulatságokat rendezett. A faluból két-három jóféle menyecskét hozatott egyszerre. Cukrot és húst hónapszámra se láttunk. -- fejezte be az öreg kőműves.

A tiszt urak most már nem is a gyilkos, hanem Hruska ,,úr" visel dolgai után puhatolóztak. Az eredmény az lett, hogy a cselák helyére egy orosz zászlós került. Ez mindenkihez jó volt. Csak most tudtuk meg, hogy mi minden dukál nekünk. A havi fizetés ugyan nem volt több négy rubelnél, de a többi járandóság egészen másképp számítódott. Cukrot havonta négy fontot, minden napra három kiló fehér kenyeret, minden szombaton egy darab szappant, minden napra egy pakli mahorkát (dohányt), fejenként két pár fehérneműt kaptunk. Naponta kétszer adtak húst, csak pénteken volt hústalan nap, de ilyenkor meg jó zsíros káposztáskocka vagy túróscsusza került a csajkánkba. Vagónt rakni nem voltunk kötelesek a tizenkét órai munka után, de ha valaki mégis pénzt akart keresni, hat rubelt fizettek egy vagón szén berakásáért. Pár hét múlva kezdtünk talpraállni, halványuló arcunk visszakapta rendes magyaros színét.

Telt-múlt az idő. A tél szokatlanul sokáig tartott. Egyes helyeken a szántóföldet még másfél méteres jégréteg takarta. Sok hó esett, utána pedig a nappali felmelegedések a havat elolvasztották, és jég lett belőle. A csonttá fagyott föld nem tudta az elolvadt hó levét felemészteni. Éjjelente 30 fokra is lehűlt a levegő.

Egy hajnalban az őrség azzal állt elő, hogy ők mától kezdve nem hordanak fegyvert. Minek? Nincs semmi értelme, hogy az egyik szegény ember a másikat, mint valami állatot hajkurássza. Elmondták, hogy ,,kiütött a szabadság". Az egyik konvoj, akinek jobb kezéről két ujja hiányzott, elmesélte, hogy a köztük levő ,,igazi" kozákok még az este megszöktek lovaikkal és teljes felszerelésükkel.

-- Mikor reggel az istállóba mentem, láttam, hogy még a mi lovainkat is elvitték, -- vigyorogta az őr. -- �--rültem neki. Minek ide a ló? Csak a bajunk volt meg vele. Hát nem igaz? ... he-he-héhe!

Akkor reggel egy fiatal lovas jött a telepre. Elmondta, hogy elfogták a cárt. Rájöttek, hogy a germán cárral cimborált az egész háború alatt. Még azt is rábizonyították, hogy rokonja a germán cárnak. Akkor pedig nem kár, ha be is csukják.

�"riási terveket szőttünk. Sipos a francia forradalomról próbált előadást tartani, neki azonban alig akadt egy-két hallgatója, az ő szavának már nem sok hitelt adtak.

Délfelé egy féllábú bolsevista agitátor érkezett a telepre. Két küldönce is volt neki. Fellármázta a telepet. Délután két órakor mindenki együtt volt: tatárok, kirgizek, oroszok és az összes foglyok. Legalább két óra hosszat beszélt a féllábú. Mi magyarok nem sokat értettünk belőle, de azért meghallgattuk. Gyűlés után Pikó bácsi elmesélte, hogy azt mondta ez a továris, hogy mindenki odamegy ahová akar, mindenki annyiért dolgozik, amennyiért akar, és mindenki teljesen egyforma jogú szabad polgára ennek az országnak. A hadifogoly is ugyanolyan szabad, mint a többi polgár.

Embereinknek úgy egyötöd része még akkor melegében elindult Fekete vezetésével. Azt mondták, hat hét múlva most már csakugyan odahaza lesznek. Mi fájós szívvel néztünk utánuk. Egyrészt nagyon le voltunk gyengülve, de meg Szemere tanító úr tanácsára elhatároztuk, hogy várunk.

-- Csak maradjatok nyugodtan, -- mondta a tanító. -- Meglássátok, a kozákok visszaállítják a régi rendszert, akkor pedig jaj annak, aki ezekkel a mostaniakkal paktált.

Három nap múlva olyan erővel jöttek a fehérek, hogy egy nap alatt kinyomták a vörösöket az egész környékről. A mi telepünket csehek szállották meg. Most következett ám a ,,fekete leves". Egy cseh főhadnagy lett a mindenható megbízott. A kosztunk még hitványabb lett, mint Hruska idejében. Most már valamennyien bántuk, hogy nem mentünk el Feketéékkel.

*

Egyszer már én is annyira legyengültem, hogy nem bírtam dolgozni. A cselák orvos ötnapi szolgálatmentességet adott. Letelt az öt nap, ismét munkába mentem. A lejáratnál éppen az én deszátnikommal (munkafelügyelő bányatiszt) találkoztam. Szó nélkül nekem ugrott és úgy pofon vágott, alig bírtam ki talpon. Azután elkezdett szídni, átkozni, hogy hol csavarogtam ennyi ideig. Magyaráztam neki, hogy beteg voltam és az orvos engedélyével maradtam el. Ismét hozzám ugrott és belémrúgott. Majd rámkiáltott, hogy lépjek be a kis vagónba, amit azonnal leengedtek.

Mikorára leértem, annyira elkeserített ez a szemétember, hogy elhatároztam, legyen aminek lenni kell, megszököm, de azonnal. Eszembe jutott a vészkijárat. Vagy másfél órai keresés után megtaláltam a vészfeljárót. Azonnal felfelé indultam. Igen csak fele útján járhattam, mikor a lámpám kapcsa kiakadt a blúzomból. Csörömpölve visszaesett. Megijedtem. Erősen megmarkoltam a létrát és tapogatva az egyik létrán végigértem. A létrák olyan kriksz-krakszban álltak. Megolvastam. Egy létrán kilenc fok volt. Nagy óvatosan jutottam fel.

Éjjel volt ugyan, de világítottak a csillagok, a hold, és a hó. Egy kilométerre lehettem a főbejárattól. Nagy vargabetűt vetve a barakomba jutottam, a kenyérzsákom és két kockacukrom magamhoz vettem. Azután vigyázkodva Vikor Jancsit próbáltam felkelteni. Sehogysem ment. Előttevaló nap vagónt rakott. Most idegesen nyöszörgött és csak értetlen szavakat hallatott. Félni kezdtem, hogy valaki jönni talál, hát inkább egyedül kisudékoztam a barakból...

IV.

Az épületek közül csakhamar kijutottam. Borzasztó hideg volt. Jól megnyújtottam lépteimet. Menet közben levettem a sapkám. Imádkoztam. Az imádság annyira elérzékenyített, hogy sírni kezdtem. Folyton az járt az eszemben, hogy ugyan a jó Isten megengedi-é még, hogy mégegyszer meglássam Magyarországot. Azt az országot, ahol én születtem, ahol mindenki magyarul érez és beszél. Gondolataimba úgy beleéltem magam, hogy vagy tíz kilométert tehettem meg, mikor eszembe jutott, hogy legalább a sapkám a fejembe teszem. Újult erőt éreztem porcikáimban. Az imádság megerősített. Most már szinte futni kezdtem.

A talaj kezdett hepe-hupássá lenni. Cigarettát sodortam, hogy füstszóval kicsit elüssem egyhangúságomat. Egy partoldalból kis patak keresztezte utamat. A nagy hidegtől teljesen be volt fagyva, tetején vastag hóréteg volt. Mikor a közepére értem, mégis beleszakadtam. Esés közben megfordultam, úgyhogy arccal estem a vízfolyás felé. Szerencsémre csak a legközepén volt vékony a jégréteg, úgyhogy két könyököm feltartott. Hirtelen kiugrottam, a víz, amit a ruhámmal kirántottam, teljesen csonttá fagyott rajtam. Tudtam, hogyha nem igyekszem fedél alá, megfagyhatok. Teljes erőmből futni kezdtem. Már vagy fél kilométert futhattam, mikor útirányomtól úgy féljobbra valami világosságot láttam. Legalább négy kilométert futottam, mire a világossághoz értem.

A világosság egy deszkákból összetákolt alkotmányból szűrődött. Oldalain tenyérnyi vastagságú rések tátongtak. Egy fogoly oláht találtam ott. Elmondta, hogy ő éjjeli őr. Az egyik bányatelepre vasutat építenek, ő vigyáz a lerakott talpfákra és az építkezési anyagokra. Mikor látta, hogy csupa jégpáncélban vagyok, azonnal nagy nyaláb forgácsot vetett a tűzre. Olyan füstöt csapott, míg lángra nem lobbant, azt hittem, mind a két szemem kifolyik. Azután jó csomó fenyőfalécet vetett rá. Most már olyan tüzet csapott, félős volt, hogy leég az egész deszkakunyhó. Karjaimat, majd a lábaimat a tűz közé dugtam. Mikor a jég kezdett olvadni, akkor az oláh segítségével leszaggattuk a ruhámra fagyott jégdarabokat. Azután a bocskoromat tartottam a tűz fölé. Nagyon nehezen engedett ki. A kapca még mindig a bokámra volt fagyva, a őr azt is lesegített tekerni a lábaimról. A román levette a szőrcsizmáját, ami alatt még rendes bőrcsizma is volt. A szőrcsizmát felhúztam. Azután egy nagy orosz csajkába havat tett fel teának. A teát mind velem itatta meg, ő ezalatt még egy tüzet rakott és engem a két tűz közé fektetett. A két tűz között annyira felmelegedtem, hogy elnyomott az álom. Szegény oláh egész éjjel tüzelt rám, másnap reggel mégis átadott a disznó egy lovas kozáknak.

Reggel ugyanis arra ébredtem, hogy valaki rugdossa a lábamat. Mikor felébredtem, egy nagyfejű kozák noszogatott, hogy gyorsan öltözzek fel. Mikor kész lettem, szíjat kötött a csuklómra, a másik végét a nyeregkápához erősítette. Megborzadtam. Eszembe jutott az előző szökésem. Elindultunk. Nagyon féltem, hogy majd megsarkantyúzza a lovát, de hála Istennek szép, lépésben értünk be egy bányatelepre.

Egyenesen az irodába vezetett. Itt egy főmérnököt és egy bányatisztet leltünk. Megmondtam nekik, hogy magyar vagyok, és megkértem őket, hogy tartsanak ott dolgozni. A főmérnök a kályha mellé tett egy széket és barátságosan intett, hogy üljek le, majd a falba épített szekrénykéből egy pohár vodkával kínált meg. Közben egymással beszélgettek. Egy szót sem értettem belőle, mert nem oroszul beszéltek, valami más nyelven. Láttam, hogy jók hozzám. Most már meg mertem kérdezni, milyen nyelven beszélnek. Mindketten egyszerre felelték: ,,finnül". A fiatalabb kiment, pár perc múlva egy takarítónőféle egy nagy bögre csáját hozott be. A főmérnök a csájába is egy jó pohár vodkát öntött, majd a fali szekrényből egy jó darab füstölt szalonnát és kenyeret szedett elő. Remegtem az örömtől, mikor kezembe adta az ételt. Úgy estem neki az eleségnek, mint a sáska. Mikor bevastagodtam, egy cigarettát is adott és azt mondta, nagyon sajnál, és mindent elkövet, hogy itt maradhassak, míg csak béke nem lesz. Azután két pakli dohányt hozatott részemre a takarítónővel.

Közben visszajött a másik bányatiszt is. Érdeklődtek a magyarországi szokások iránt, aztán egy almát adtak. Megkérdezték, hogy hívják magyarul. Mikor megmondtam nekik, nagyon megörültek. Azt mondták, az almát finnül is almának hívják. Azután elbúcsúztak tőlem és megigérték, hogy könnyű munkát szereznek. Kezet szorítottak velem. Ez az emberségük annyira meghatott, hogy a könnyeim megeredtek. Váltig akartam visszatartani magam, de olyan erősen elérzékenyültem, hogy a torkomon felbuggyant a hangos zokogás. Ilyen érzésem csak gyerekkoromban volt, ha valamiért elégtételt kaptam. A főmérnök, míg zokogtam, folyton a fejem cirógatta, mint a kisgyerekét szokták. Nagyon boldognak éreztem magam. Az imádságom jutott eszembe, hogy mégis csak megsegített az Isten.

Egy cserkesz őrmester elvitt a III-as barakba. Mikor beléptem, azonnal láttam, hogy itt másképen áll a bál, mint a ,,Katik Rugynyikon". Az emberek majd kicsattantak az egészségtől, olyan volt a fejük, mint a gombóc. Mintha nem tizennyolc, hanem sok ezer versztnyire lettek volna attól a helytől, ahonnan én elszöktem. Itt is nagyobbadán magyarok voltak, de azért akadt mindenféle náció. A priccseken rendes szalmazsákok, lepedők és paplanok voltak.

Csakhamar összekomáztunk. Csupa alföldi, tiszamelléki magyarok közé kerültem. Elmondtam nekik a katik-rugynyiki siralmas helyzetet, alig győztek felocsúdni sajnálkozásukból. Ebédre makarónileves volt és juhhús-kása. Úgy bevastagodtam, nem cseréltem volna a muszka cárral (mert már akkor rég le volt fogva). Nagy vidámságban éltek itt a magyarok. Hangszereik is voltak. Egy idősebb bácsi olyan szépen tudott tárogatózni, hogy az oroszok is óraszámra elhallgatták.

De ez még nem minden. Volt itt, egy paraszt költő is. Víg Mihálynak hívták, kubikoslegény. Leírom Víg Mihálynak egyik kis nótáját. Zenéje azonos a sárga zsinóros nadrágéval, csak az a baja, hogy fele oroszul van. Tehát íme a nóta:

,,Oroszország közepén
Fogoly vagyok én
Egy bánya telepén.
Gusztálom a zsenákat,
ha megunom, nézem a barissnyákat.
Ha egy zsénát meglátok,
hogyha egyedül van, odakiáltok:
zdrasztutyi zsenka, jeszt cselovek?
hogyha nincsen estére --- én ott leszek.
Erre a zsena megáll,
boldogan inti, hogy uzse ponyemáj,
végre mikor megérti,
igyi szudá paceluj dám ja tibi."

Azt merem állítani, hogy ennek a versnek az értelme is összefüggő, mint a rímjei is. Csinált ő többet is, de csak ez az egy jut már eszembe. Nagyon sok magyar nótát átültetett oroszra is. De nemcsak költő volt, hanem tamburás is. A tam-burája oldala tele volt sütögetve tulipánokkal, szívekkel, búzavirágokkal és pipacsokkal. A bajusza vége meg olyan hegyesen állt, hogy akár tűbe lehetett volna húzni.

Munkabeosztást csak a harmadik napon kaptam. Egy új tárnából kellett a vizet kimerni. Ha igyekeztünk, elvégeztük két óra alatt. Azután felmehetett az ember, nem kellett tizenkét óráig odalent kotlani. Itt nem volt szabad a foglyokat bántani, pedig ez a bánya testvérbányája volt annak a másiknak, ahonnan elszöktem. Jó magyar közmondás is az, hogy a fejétől büdösödik a hal, de úgy is van az. Lám, itt a derék finn mérnök jóakarattal mindent másként csinált, mint amott az a lelketlen banda Egy hét múlva behívtak az irodába. A főmérnök egypár jó erős tehénbőrcsizmát adott Azt mondta, a bocskorban kellemetlen a vízmerés. Olyan szokatlan volt a bocskor után a csizma, majd felbuktam benne.

De azért már megszoktam volna, ha értem nem jönnek a Katik Rugynyikról. Mert értem jöttek. Délelőtt tizenegy óra lehetett, a priccsen heverésztem, mikor belépett a Katik Rugynyik ,,vörös kozákja". Magunk között vörösnek hívtuk, mert vörös volt, mint a róka. Mikor meglátott, azt mondta: öltözködj, mert megyünk. Minden orosz tudományom összeszedtem. Megmondtam neki, hogy eszem ágában sincs, hogy innen elmenjek. Bementem az irodába. A főmérnök felkelt a helyéről, elmondta, hogy nem tud semmit se tenni. Az állami bányák központi vezetőségének bejelentette, hogy a Katik-Rugynyikról idejöttem és azt a választ kapta, hogy vissza kell küldeni. Szépen megköszöntem hát a hozzám való jóindulatát. A vakablakból ismét vodkát vett elő, egy vizespoharat félig öntött és azt mondta, igyam meg mert úgyis hideg lesz a szánkón. Mikor elköszöntem, nyolc rubelt nyomott a markomba. Megint sírni kezdtem!

Ahogy kiléptem az irodából, a vörös rámordított: Szka-réj (gyorsan), azután a csizmámon akadt meg a szeme, de nem szólt. Mikor a szánon helyet foglaltunk, a subája szárnyát a térdemre terítette. Egy óra múlva ismét a halálbányában voltunk. Brokker megismert. Most nem volt mérges, nyugodtan kezdett hozzám beszélni. Elmondtam, hogy beteg voltam, az orvos pihenést rendelt, a deszátnyik, pofonvágott. A deszátnyikot behivatta és a kórházból elhozatta a gyengélkedő könyvet. Abból kitudta, hogy azon a bizonyos öt napon csakugyan beteg voltam.

-- Miért vágta pofon ezt az embert? -- kérdezte a kecskeszakállú francia.

-- Azért kérem, mert egész héten nem jött dolgozni -- hebegte a felügyelő.

Brokker az orra élé tartotta a gyengélkedő könyvet, a deszátnyik hebegett. Brokker most az orosz-francia szövetség örömére olyan két pofont mért le fegyvertársának, hogy én nem bírtam volna talpon. Ő kibírta. Úgy állt ott a francia előtt, mintha katonák lettek volna, pedig mind a kettő, felmentett ocsúember volt.

V.

Mikor a régi barakomba beléptem, még a félig halottak is mozogni kezdtek. Elmondtam a fiúknak, hogy mi van a ,,Zsofik Rugynyikon", hogy paplanos priccsen aludtam és hogy minden állításomnak nagyobb foganatja, legyen, a csizmámmal felléptem a padra. Az öreg Pikó bácsi volt a csizma-szakértő. Ő valamikor a nyolcvanas években tímárinas volt Dorozsmán. Nagyon megdicsérte a bőrt.

Itt szomorú napokat éltek. A szigorúság már lazább lett, de a koszt teljesen ehetetlen. Káposzta és hajdinakása volt az egész téli eledel. Zsír helyett csak büdös-dohos és avas olajat tettek az ételbe. Alig vártam, hogy este legyen, hogy Vikor Jánosékkal találkozzak. Az egész barak irigyelt, mert azt mondták, hogy meghíztam. Én most ötvenegy kiló lettem, csakugyan híztam öt kilót Ezelőtt hat héttel csak negyvenhat kiló voltam. Ez az utóbbi szökésem elég rendesen sikeredett. Egy újjal se bántottak, se mikor elfogtak, se mikor visszahoztak, csupán az a kis vízbeszakadás tette emlékezetessé örök életemre az esetet

Még akkor este újabb szökési tervet tárgyaltunk meg Vikorékkal.

Másnap lementem dolgozni. Vártuk a tavaszt, hogy ha az idő kienged, azonmód indulunk. 1917 tavasza nagyon jó idővel kecsegtetett. Az indulási napot is kitűztük. Az én nyolc rubelemből még volt négy, majd hat pár bocskort szereztünk, amit eladtunk a tatároknak, úgyhogy kerek tíz rubelünk lett. Négyen indultunk: Vikor János, Tolnai István, Sági Pál, meg én. Valamennyien húsz-huszonegy évesek voltunk.

Este féltíz lehetett, mikor kisurrantunk a telepről. Az útirányt délkeletnek vettük. Valamennyien megváltoztattuk a nevünket, hogy ha elfognak, ne tudjanak visszahozni. Az én nevem Faragó Lajos lett. Vikorék a leghirhedtebb betyárneveket vettek fel: Vikorból Rózsa Sándor, Ságiból Bogár Imre, Tolnaiból pedig Sobri Jóska lett. Az időjárás nagyon jó volt, nappal mindig felengedett annyira, hogy gödrökben, ahol a nap megszorult, egészen jól kipihentük fáradalmainkat. Az egyik mindig őrt állt közülünk, nehogy kelepcébe kerüljünk. Most is jó nagy bunkós botokat vágtunk. Az ötödik éjjel kiértünk a doni tartományból. A bányák teljesen eltűntek. A nappali elbúvás mindig nehezebbé vált. Az oroszok megkezdték a tavaszi mezőgazdasági munkálatokat.

A hatodik nap este még a fahegyében volt a nap, mikor elindultunk, hogy valami élelmet szerezzünk. Mert az éhség és fáradtság nagyon elnyüstölt bennünket. Egy völgyben egy kis tanyára bukkantunk. A tanya mellett egy paraszt szántott két tehénnel. Egy gyerek a teheneket vezette. Odamentünk szállást kérni. Adott is mindjárt, ki is fogta a teheneket. Hárman voltak az egész tanyában: ő, a felesége meg a gyerek. A gazda betessékelt bennünket a házába. Tejjel és szalonnával traktált meg minket. Ettünk, mint a sáskaraj, míg csak jól nem laktunk. Evés közben észrevettem, hogy szíves vendéglátónk nem más, mint egy nyugalmazott kozák. A kardja és a pisztolya az ajtó megetti fogason lógott. Figyelmeztettem Vikorékat, hogy ez a marha azért olyan jószívű, mert el akar bennünket fogni. Mert akkor még iszonyú nagy pénz volt Oroszországban nyolcvan rubel. Annyi dukált értünk, ha elfogott.

Vacsora után a polyvásszínbe vezetett bennünket. A szalmára lópokrócokat és egy-két subarongyot dobott. Megvárta, míg lefeküdtünk, azután jóéjszakát kívánva, kiment. Utána futottam, hogy vajjon ránk zárja-e az ajtót. Csakugyan, szép lassan ránkfordította a kulcsot. Két perc múlva erős lódobogást hallottunk.

-- Na, fiúk! -- mondtam dühösen. -- �--ltözzünk! A koma lóra ült és segítségért ment. Azért adta olyan jó szívvel a vacsorát, mert odaszámított, hogy, nyolcvan rubel üti értünk a markát.

Nem telt bele három perc, belülről elszaggattuk a drótokat, amik a szalmát a lécekhez és a horogfákhoz fogták és már kint is voltunk. Futva haladtunk keresztül-kasul mindenen. Vagy fél kilométert tehettünk meg, mikor tőlünk jobbra több lovast láttunk az országúton. Hasravágódtunk. Csak akkor keltünk fel, mikor a lódobogás már egészen eltompult. Balra vettük utunkat, nehogy mikor visszafelé jönnek, ránk bukkanjanak.

Egész éjjel folytattuk utunkat. A nap már jól a fa hegyébe csúszott, mikor egy falu mellé értünk. A falu felől kozákruhás alak jött felénk. Előttünk akácerdő volt. Gyorsan befutottunk az erdőbe, s elbújtunk egy gránáttölcsér-nagyságú kiszáradt kopojakútba. Tele volt a gödör száraz falevéllel. Ságit jelöltük ki őrnek, de ő ülve hamarabb elaludt, mint mi. Még én csak szenderegni kezdtem, mikor lépteket hallottam a száraz falevélen. Társaimba lelket ráztam és jelekkel figyelmeztettem őket, hogy valaki a gödrünk körül settenkedik. Egyszerre megszűntek a léptek, de a szuszogás még egészen jól hallatszott. Sági odasúgta most, hogy biztosan nagyon kövér lehet a koma. Elhatároztuk, hogy ha csak egy ember, hát szembeszállunk vele, elpáholjuk. Hirtelen, felegyenesedtünk. Uramfia, egy szegény sündisznó botorkált, szaglált a gödrünk körül. Mikor meglátott minket, kancsarékba kapta magát. A fiúk olyan dühösek lettek a szerencsétlen állatra, hogy addig verték, míg csak ki nem nyúlt szegény pára. Felkerekedtünk hát és továbbinaltunk. Az erdő másik végében találtunk egy gödröt, itt töltöttük el az időt késő délutánig. Majd ismét nekivágtunk az útnak. Egy falu mellé értünk, a falu előtt egy tanya volt, nagy szalma- és szénakazlakkal. Már nem bírtuk az éhséget, elhatároztuk, hogy ide bemegyünk.

A tanya melletti takarmányos kertben fogolysapkás emberek szénát raktak egy ökrös szekérre. Magyarul köszöntünk nekik, az egyik el is fogadta, elég rossz magyarsággal. Horvátok voltak. Elmondották, hogy valamennyien ötvenkettesek és már egy éve vannak itt ennél a gazdánál. Szóltunk nekik, hogy szeretnénk éjjeli szállást kapni.

-- Aligha ad szállást a gazdánk -- mondta az egyik. -- Nagyon rosszindulatú, feketemájú gané, valamikor kozák volt, oszt mit csinált, mit nem, ma már ötszáz deszjatin földje van. Mégis olyan fukar, hogy minden koldus üres kézzel megy el a portájáról. Úgy beszél ez az emberrel, mint a kutyával, pedig neki is van egy fogoly fia valahol Magyarországon.

Közben felrakták a szénát, a szekér elindult. A tanyánál két borjúnagyságú véreb rontott ránk. A tanyaépületek közül két fogolyruhás ember került elő. Nagy husángokkal a kezükben beszorították a kutyákat a kukoricagóréba. A gazda kék gépészruhában foglalatoskodott egy cséplőgép mellett az udvar felső oldalán. Nagyon egészséges, szélesarcú és szélesorrú ember volt. Orrlyukai olyan nagyok és gömbölyűek voltak, hogy egy középnagyságú cseresznyét könnyen beléjük lehetett volna helyezni. Tisztességtudóan odaköszöntünk. Csak úgy félvállról fogadta a tisztességünk, miközben egy cserépdarabbal a kezét mosta, dörzsölte a piszkot. Azután mégis megszólalt, de olyan orrából beszélt, hogy alig tudtuk megérteni. Szinte figyeltük, hogy a hangja nem az öblös orrlikain jön keresztül.

-- Honnan szöktök, hé? -- ez volt az első kérdése a gazdának.

-- Nem szöktünk mi -- feleltem. -- Lemaradtunk egy vonatról.

-- Úgy! Mért nem jelentkeztetek ott, ahol lemaradtatok?

-- Hát csak úgy -- mondtam. -- Egy muzsik elcsalt. Egész héten dolgoztunk neki és mégsem akart rendesen enni adni.

-- Mert biztosan nem szerettetek dolgozni. Ti is horvátok vagytok? -- érdeklődött.

-- Mi magyarok vagyunk mind a négyen -- mondtam neki némi kevélységgel.

-- Hát szállást akartok? Mi? Jól van, majd intézkedek, hogy éjjelre biztos helyre kerüljetek!

A hangjából kiérzett a rossz szándék. Közben kiabált, hogy törülközőt hozzanak. A felesége futólépésben hozta a törülközőt. Az asszony szeme megakadt rajtunk. Az ura intett, hogy mit bámul ezeken a szökött, dolgozni nem szerető magyarokon. Az asszonynak megütötte a fülét a ,,magyarok" szó. Majd mondta az urának, hogy Vaszili ezeknek az országában van. Azzal beszaladt, kihozott egy levelezőlapot, amit Vaszili írt Magyarországról. A kezembe adta. A ,,Szolnok" bélyegzőt azonnal fölfedeztem rajta. A lapot visszaadtam az öreg gazdának, hogy olvassa el ő, mert mi nem ismerjük az ő betűjüket Az öreg beküldte a felségét az ókulájáért.

Közben készen lettem a gondolataimmal. Azt mondtam neki nagyképűen: -- Az én apám cukorgyáros Szolnokon! Hatszáz foglya van. -- Ezzel azután úgy szíven találtam az öreget, hogy azt hittük, megőrült. A fia csakugyan a cukorgyárban volt.

-- Asszony! Asszony! Gyere hamar! Ezt a derék magyar embert a jó Isten küldte ide. Az apjának a gyárában dolgozik a mi drága Vaszilink.

Az asszony hozta a szemüveget, az öreg vagy húszszor elolvasta a kártyán, hogy Szolnok. Még tavaly, mikor Kupijánckiban voltam, egy pék bulkit hordott be a barakba, mindig mondogatta, hogy a fia a szolnoki cukorgyárban dolgozik és hogy hatszáz orosz van ottan. Így jutott eszembe ez a mentő ötlet.

A gazda most már karonragadott és a tornácra vezetett. A fiúk jöttek utánunk. Leültettek bennünket. Tejet és vagy húsz tojásból rántottát készítettek. Az öreg azonnal előszedte, a fia fényképeit és az összes levelezőlapokat, amiket a fiától kaptak. A vacsora este tizenegy óra felé lett csak kész. Káposztalevesben főtt csirke és piráski. Ez a piráski olyan túróskifli-féle sült tészta. Vacsora után egy nagy üveg házilag főzött vodkit is beszedegettünk. Az öreg folyton a fiáról beszélt, a fényképeit kézről-kézre adogatta közöttünk. Mire a vodkit megittuk, be is rúgtunk tisztességesen.

Másnap déltájra ébredtem fel. Tiszta szobában aludtam, dunna és párnák között. Vikoréknak csak a konyhában vackoltak meg szalmára, de engem, a ,,cukorgyáros fiát", mégse fektethettek a többi közé. Ebéd után a gazda felajánlotta, hogy maradjak nála, míg csak béke nem lesz. Nem kell semmit sem dolgoznom, még pénzt is ád, amennyi cigarettára, mire kell. Még ma írjam meg az apámnak, hogy az ő fiával se dolgoztasson nehezet. Úgy tettem, mintha az ajánlat nagyon tetszenék, kértem, hogy adjon egy lapot. Rögtön írtam a ,,cukorgyáros apámnak". A lapot csakugyan Szolnokra címeztem. Kértem benne az ,,apámat", hogy ezt a Kollesza Vaszilit vegye ki a többi közül, mert én annak apjához kerültem és nagyon jó sorom van náluk. Az öreg rögtön indult vele és feladta a postára.

Mikor a faluból hazatért, nagyon jó hangulatban volt. Egy pakli türeczki tabákot (török dohányt) hozott nekem és megkérdezte, elég finom-e? Mert ennél finomabbat nem kapni a faluban.

-- Tudod mit, -- lágyult el az öreg -- a jövő héten Bakhmuton lesz a vásár. Elmegyünk veled, veszünk neked szép ruhát, dohányt is veszünk vagy húsz paklit. Jó?

Estefelé befogatott a gazda egy kétkerekű homokfutó elé és kért, hogy jöjjek vele, meg akarja mutatni a birtokot. �--tszáz deszjátin földje volt. Ez igencsak négyszáz katasztrális holdat tesz ki. Mikor visszajöttünk a tanyába, meguzsonnáztunk.

-- Tudod mit, öregem -- vetettem fel neki nagy bizalmaskodva. -- Csak úgy gondoltam, hogy nem maradok nálad. Hiszen már félig-meddig úgyis béke van. Megpróbálunk hazajutni. Mi?

Az öreget meglepte a szándékom, de azért nem ellenkezett, azt gondolhatta, hogy úgyis elment már a levél, ami a fia helyzetét megkönnyebbíti.

VI.

A negyedik nap reggelén elindultunk. Az öreg egy nagy, bordóra festett bricska elé befogott három szép fekete lovat, a kenyérzsákjainkat telerakatta ennivalóval. Kaptunk két szál kolbászt, két kilónyi cukrot, három egész kenyeret. Az öreg azt mondta, hogy legalább negyven versztnyire elvisz bennünket. Ő hajtotta a lovakat. Engem maga mellé ültetett és kért, hogyha a fiát még otthon találom, mondjak el mindent, amit náluk láttam. Mikor a falut elhagytuk, az öreg megállította a lovakat, a belső zsebéből egy pénzeszacskót vonszolt ki. A kezembe számolt százötven rubelt, azzal a megjegyzéssel, hogy ha hazaérek, adassam meg az ,,apámmal" a fiának. Délután két óra tájban az öreg elköszönt, háromszor keresztet vetett utánunk és az Isten segítségét kérte a hazajutásunkra. Ez annyira megrendített mind a négyünket, hogy nem mertünk egymásra nézni, szégyeltük egymás előtt is, hogy milyen aljas módon jutottunk ilyen tengersok pénzhez.

Mikor gondoltuk, hogy az öreg annyira elhaladt, hogy már nem láthat minket, keresztülvágtunk a szántóföldeken és egy gödörbe leültünk falatozni. Beebédeltünk, aztán tovább indultunk. A vasút mellett egy őrházat fedeztünk fel. Gondoltuk, ha itt megáll a vonat, vonaton utazunk, mert most már pénzünk volt bőven. A bakter elmondta, hogy itt nem áll meg a vonat. Ivóvizet kértünk tőle, közben elmagyarázta, hogy tőlünk jobbra van Bakhmut város, oda ne menjünk, mert onnan csak két héttel ezelőtt verték ki a vörösöket és most csak úgy nyüzsög benne a katonaság.

Elbúcsúztunk az őrtől. Másnap reggelig mentünk egyhujjában, akkor aztán ettünk, majd lefeküdtünk egy homokos gödörbe. Délután ismét elindultunk, estefelé menetközben eszegettünk, egy mocsaras tóból teleittuk magunkat. Másnap reggelig ismét egyfolytában mentünk. Most már úgy elfáradtunk, hogy arra kívánkoztunk, hogy fogjanak el és zárjanak be valami fogdába vagy három napra. Sági állt köztünk leggyengébb lábon, két szemén óriási karikák voltak, bajusza a szájába lógott, és az arca úgy beesett, mint a halálé.

Délelőtt tizenegy óra tájban egy kis állomásépülethez értünk. Jegyet akartunk váltani, de mikor a pénztárhoz mentünk, láttuk, hogy az állomáson katonák őgyelegnek. Három fegyveres katona hirtelen elébünk állt, közrekaptak. Szuronyt szegezve kísértek be az ,,őrszobára". �--t perc múlva befutott egy vonat. Két fegyveres katona egy marhakupéba tessékelt minket. Ő k is felszálltak és már indultunk is. Egymást okoltuk: te vagy az oka, te akartál vonaton utazni. Hogy őszinte legyek, egyformán okai voltunk annak valamennyien. Egyikünk se akart már gyalogolni. A vonat Bakhmut városkában állt meg. A katonai őrségre kerültünk.

A városház udvarán minden kihallgatás nélkül egy rögtönzött fogdába löktek be bennünket. Itt rajtunk kívül egy orosz civil is volt, ez szinte büszkén mesélte, hogy ő zsebmetsző, az éjjel megszökik. Ujjával az ablak felső felére mutatott, ahol csak két léc volt keresztül szegezve, rács helyett. Nemsokára nyílt az ajtó, a zsebmetszőnek egy nő kenyeret és húst hozott. Beszélni nem engedték őket. Mikor az ajtó becsukódott, a zsebmetsző feltörte a kenyeret és egy arasznyi fűrészdarabot húzott ki belőle. Mindjárt mozdulatokkal mutatta, hogy estére az ablakléceket kidarabolja és megszökik. Minket is kért, hogy szökjünk meg vele, mert itt nagyon rosszul bánnak a foglyokkal. Egyszercsak egy orosz katona egy-egy csajka káposztalevest adott a kezünkbe. A leves tele volt marhahússal és a színe is szép, kívánatos volt. Mondtuk is egymás közt, hogy ha ilyen, jó menázsit adnak, akkor akár itt várjuk be a békét. Mikor megebédeltünk, bevittek egy katonai irodába. Az irodában vagy tizen dolgoztak, az akták garmadában álltak az asztalokon. A terem közepén magányos asztalnál egy őrnagy ült, nagy iratcsomóba volt mélyülve. Már vagy tíz percig állhattunk az asztala előtt, mikor felnézett. Hozzánk lépett. Vikor állt hozzá legközelebb, dühösen rákiáltott:

-- Anu ti kakoje nacionál? (Milyen nemzetiségű vagy?)

Vikor hangosan azt felelte:

-- Ja szám magyar! (Magyar vagyok!)

Mikor a magyart kimondta, az őrnagy egy rettentő pofont adott neki és máris elébem lépett.

-- Nahát, te kutya, te magyar vagy-e? -- ordított rám.

-- Igen! -- feletem neki jó hangosan, szeme közé nézve.

Én még a Vikor pofonjánál is nagyobbat kaptam. Elestem. A fejem belevágódott az íróasztal sarkába. Olyan púp lett a helyén, mint egy tyúktojás. Most Sági következett:

-- Te is magyar vagy-e, te átkozott? -- förmedt rá. Sági nem akart meghunyászkodni és jó hangosan kiáltotta:

-- Magyar vagyok!

Most meg Ságinak esett neki. Őtet már ököllel verte agyba-főbe, úgyhogy orrán-száján kibuggyant a vér. Aztán Tolnaihoz ugrott. Mindkét kezével elkapta a mellén a blúzt és minden erejéből megrázta:

-- Magyar vagy-e, te átkozott disznó?

-- Magyar vagyok én is! -- kiáltotta Tolnai.

A dühtől habzó szájjal ugrott Tolnaira. Hatalmas pofont mért rá, majd mindkét vállát, megragadta, és úgy belerúgott, hogy vagy három métert csúszott. Azután rávetette magát, a

fejét rugdosta, majd meg a mellére térdelt.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Egy kozák generális lépett be. Ez mikor látta, hogy mi történik, úgyszólván futólépésben indult az őrnagy felé, aki is ruháját megigazította, keményen a tábornok elé lépett. Jelentette, hogy minket elvert, mert szemtelenek voltunk. Tolnai csak most kezdett feltápászkodni, de annyira odavolt, hogy nem bírt lábára állni. �--sszeesett. Vikorral gyámolítottuk. A szájaszéle több helyen berepedt, az orrából kifolyt vér az egész arcát összemaszatolta. Az őrnagy még mindig a tábornok előtt állt és beszélt, beszélt de aztán átfordította a szót franciára. Olyan izgatott volt, hogy az egész ajka elkékült és remegett. A tábornok hozzánk lépett és németül ezt mondta:

-- Ha egy katona hadifogoly, annak meg kell hunyászkodni és nem szabad, legkivált tiszt urakkal szemtelenkedni.

Tolnai tudott közülünk legjobban németül, mert a háború előtt Bécsben dolgozott azért hát ő szólalt meg, jó hangosan és tiszteletteljesen:

-- Tábornok úr! Mi nem szemtelenkedtünk, mi csak egyenes választ adtunk az őrnagy, úr kérdéseire.

-- Na, igen, fiam, de nem szabad olyan gőgösen egy tiszt úr szeme közé kiabálni -- keneteskedett az öreg katona.

-- Tábornok úrnak alázatosan jelentem, nem mi vagyunk az oka, hogy ilyen hangosan beszéltünk. A mi hadvezetőségünk úgy tanított minket, hogy ha feljebbvalóval beszélünk, komolyan a szeme közé nézve, jó hangosan kell szólani. Aki lassan beszél, azt nálunk gyávának, tutyi-mutyinak tartják!

(Vége az első kötetnek.)

Következik:
A haláltábor, ahol a csehek az urak.
Találkozás Marjuskával.
Szökés a vöröshadseregből.
Ezer veszélyen át: hazafelé...
Amit itthon találtunk...
 
 
0 komment , kategória:  Kádár Lajos:Doni halálbánya I  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 220
  • e Hét: 1826
  • e Hónap: 20230
  • e Év: 340262
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.