Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Kádár Lajos:Doni halálbánya II
  2011-02-13 12:47:08, vasárnap
 
 
Kádár Lajos:Doni halálbánya II.rész

ELSŐ RÉSZ

I.

Az orosz tábornoknak nagyon tetszett Tolnai elbeszélése és
csak annyit mondott még igen mosolyogva:

-- Na, jól van, na, jól van. Tudom én, hogy ti, magyarok derék, becsületes,
jó katonák vagytok, -- azzal sarkon fordult, -- de már az őrnagynak is hűlt helye volt.

Ságit és Tolnait megmosdatták. Csak most láttuk, hogy az arcuk egészen megkékült
és megfeketedett.

Egy katona visszakísért bennünket, a fogdába. Nemsokára egy civil úr lépett be hozzánk
és nagyon udvariasan megmondta, hogy az adatainkat akarja fölírni.
Aztán mind a négyőnket cigarettával kínált meg, és jó negyedóráig elbeszélgettünk.
Ettől a civiltől megtudtuk, hogy az őrnagy Magyarországon volt hadifogoly,
de még tizenhatban visszaszökött Románián keresztül.

Mikor a civil elment, ismét az őrnagyot tárgyaltuk. Nem fért a fejünkbe,
hogy miért haragudott úgy a magyarokra, hiszen nálunk az orosz tisztek úgy éltek,
mint hal a vízben.

Még három napig maradtunk itt. Mialatt az irodában voltunk, a zsebmetszőt elvitték.
A három napot egészen átaludtuk, csak az evéshez költöttek fel minket.
Egy délután aztán kivittek a városba.
Egy tiszt pincéjébe szenet hordtunk le egy kocsiról.

A negyedik nap reggelén elvezettek minket a város végén levő fogolytáborba.
Ebben a táborban olyan nyomorúság volt, hogy még hozzávetőleg sem tudom leírni.
Az emberek legnagyobb része pesti volt, ezek egymást csalták, fosztogatták.
Az oroszok egyáltalán nem törődtek velük. Azt a kis lötty menázsit megkapta az
ember és semmi egyéb. Ezt a tábort büntetőtábornak mondták, aki idekerült,
az valamiért ludas volt a muszkák előtt. Majd felvetette a tábort a piszok.
Az emberek tele voltak tetűvel. Fegyelem nem volt, ha valakinél pár fillért sejtettek,
arra százféle ürüggyel vetették rá magukat a pesti vagányok.

*

Itt tengődtünk hát mind a négyen a bachmuti büntetőtáborban. Sok bajunk volt a pestiekkel.
Nagyon kirúgtak ránk. Nem álltunk velük szóba. Azt tudták, hogy van pénzünk, hiszen látták,
hogy rendesen étkezünk. Később a hamis neveinkkel ugrattak bennünket.
Tudták, hogy három ilyen nevű embert pusztán a szerencse nem hozhat össze.
Csak azt mondták, kár, hogy nem én vagyok
a Rózsa Sándor, mert nálam volt a pénz.

A harmadik héten egy transzportot állítottak össze. Adtunk az orosznak öt rubelt, hogy minket is vegyen bele. Kétszáz emberből állt a csoport. Még aznap délután vonatra raktak bennünket és másnap délelőtt megérkeztünk egy Birdics nevű kis városba, Jekaterinoszlávtól délre. Régimódi öreg kozákkaszárnyába kerültünk itt, aminek a hátuljához egy sor barak volt építve.

Már ezer ember volt itt. A helyzet itt még kétségbeejtőbb volt, mint a bakhmuti büntetőtáborban.
Az őrséget a cseh légió adta. Ez maga elég volt ahhoz, hogy elpusztuljunk. A csehek ehhez ,,szakszerűen" értettek. Gyönyörködve nézték, mikor reggelente tíz-tizenkét halottat leszedtek
a priccsek tetejéről. Itt már nem csibészek voltak az emberek, hanem összeaszott koldusok.
A koszt mindig híglevű, poshadt savanyúkáposzta volt egy kis dohos, büdös olaj úszkált a tetején. Kenyeret néha napokig nem adtak, azon a címen, hogy ők sem kaptak.
Akkor pedig még annyi kenyér volt Oroszországban, amennyi csak kellett.

Nem engedtek ki senkit. Ha valakinek volt egypár kopekja, azt oda kellett adni, a csehnek,
hogy hozzon be érte valamit. Ha akart, hozott a cseh, ha nem akart, zsebretette a pénzt.
Panaszra nem mehettünk, nem volt kihez. Az egyik csehnek adtam öt rubelt,
hogy hozzon érte ételt, legyen benne három pakli dohány is.
Kis papírcsomagot hozott,
hát Isten az atyám, ha másfél rubelnél többe került az egész.
Még mosolyogni kellett rá, mert máskor semmit se hoz be, csak zsebrevágja a pénzt.

Ha a nap az udvarra sütött, százával vánszorogtak le emberek a napra, nem egyszer ott ültőhelyükben érte őket a halál. Ilyenkor a cseh katona röhögve kiabált:

-- Hé, költsétek a komátokat, mert valami szépet talál álmodni!

Ha behozattunk valami kis elemózsiát, kénytelenek voltunk elbújva enni, mert a sok reszkető kéz felénk remegett és esdeklő hangon mondták:

-- Az Úristen is megáldja, csak egy falatot adjon! �", milyen koldus is lesz az emberből... Higyjék el a nagyhangú dőjfösök.

Ilyenkor szétosztottuk az egészet. Mi azzal is jóllaktunk. De később kezdett fogyni a pénz. A cseh öt rubelért már alig hozott fél rubelre valót. Bizony, most már mi is elbújtunk, ha enni akartunk.

Ha én azt le tudnám írni, milyenek voltak az emberek! Sokszor óraszámra elnéztük őket. Arra gondoltunk, hogy valamennyien ott veszünk, ha csak valami csoda nem történik.

Ezek az emberek annyira el voltak már gyengülve, hogy nem is beszéltek, csak járkáltak, vagy lassan leültek, majd a rácshoz mentek és bambán bámultak át az őrszobához a csehekre, akik az udvaron lakmároztak, nőket hordtak be, cigarettáztak. Sokszor fél cigarettát is eldobott a cseh, hogy a magyar fogolynak szívfájdalmat okozzon.

II.

Egy szép napos délután a kapunak mindkét szárnya feltárult. Vagy húsz vörös katona nyomult be hozzánk, bolsevista agitátorok kíséretében. Az uccán járók százával álltak meg a kapunk előtt. Éppen ,,halottak napja" volt. Náluk ez tavasszal van. Aki a temetőbe ment, annak a mi kapunk előtt kellett elhaladnia. Az oroszoknál halottak napján mindenki ennivalót visz a temetőbe, a város összes koldusai ott vannak és közöttük osztják szét az élelmet. A sok temetőbe menő nép kíváncsiságból is megnézte, ugyan milyen helyzetben vagyunk, mert az nekik is feltűnt, hogy ezer emberből naponta tíz-tizenkettőt eltemetnek. Egy óra múlva valamennyien belaktunk kaláccsal. Siralmas helyzetünk híre gyorsan befutotta a városkát. Délután öt órára már egész kocsira való élelmet hordtak össze a civilek. A vörösöket megkérték, hogy a cseheket csukják be a mi helyünkre, minket vigyenek a falu végén levő barakokba, ahol a cseheknek egy egész zászlóalja került vörös kézre. Embereink szana-széjjel császkáltak a városban, amelyik nem bírt járni, azt elvezették a civilek és megvendégelték. A halottak napját szegények napjának is nevezik az oroszok. Akik bentmaradtak a kaszárnyában, azoknak az összehordott nyers ételből olyan jó vacsorát csaptak, hogy szegények közül kettő evés közben fordult le a padról.

Másnap délelőtt vörös agitátorok lepték el a laktanyát. A vezetőjük Bélteki András aradi nyomdászsegéd volt. Olyan fejedelmi ebédet csináltak, hogy szegény bakáink nemcsak dufláztak hanem még tripláztak is. A vörös vezetők úgy döntöttek hogy mi foglyok helyet cserélünk a csehekkel. Bélteki András intézkedett, hogy a csehek mögött is csukódjon be a ,,nagykapu". A városka végén levő barakokban kényelmesen elhelyezkedtünk, de mielőtt beköltözködtünk volna, Bélteki szerzett egy fertőtlenítő vonatot az állomásra. Megfürösztöttek, lenyírták hajunkat, szakállunkat, sőt akit rá tudtak venni, még a bajuszát is levágták. A barakokban ágy is jutott valamennyiünknek. Az első két hétben naponta ötször adtak enni, hogy valamennyire erőre kapjunk. A ruhánk, mikor a fertőtlenítő után fel akartuk venni, szanaszéjjel mállott rajtunk. De Bélteki elvtárs megoldotta ezt a kérdést is. Fogott maga mellé húsz vörös bakát és kiment velük a cseh kaszárnyába. Életbeléptette a ,,minden a miénk" rendszert. Ezt okosan csinálta. Annyi ruhanemű volt a cseheknél fölhalmozva, hogy egy nagy teherautó egészen a tetejéig telt vele. Még fehérneműből is két-két pár jutott mindnyájunknak, holott a cseheknek is két-két párt visszatartott. A ruhákban megtaláltuk a német, osztrák-magyar, svájci, hollandiai vöröskereszt bélyegzőit. Ebből látszott, hogy a ruhákat a foglyoknak szánták de a csehek jogtalanul eltiedelték.

Bélteki elvtárs megkezdte a működését és ismertette a bolsevizmus tanait. Egy se volt köztünk, aki ismerte volna Marx nevét. Nem is úgy kezdte ő, hogy észrevegyük nemzetrontó hatását. Kossuthot, Petőfit és nemzetünk nagyjait emlegette. Először a Habsburgok uralmáról beszélt, de olyan szépen, hogy könnyezve hallgattuk az átkozott Kolonicsok és Karaffák vérengzéseit. Azután I. Ferenc Józsefet vádolta meg az 1849-beli aradi kivégzésekkel. Majd a csehek ellen buzdított bennünket. Ez már sokkal könnyebb munka volt, mert a cseheket és ottani szereplésüket valamennyien saját bőrünkön ismertük meg.

Másnap délután azzal állt elő a vörös parancsnok, hogy holnap reggel egy orvos megvizsgál bennünket, aki egészséges, az bemegy az egyik városi iskolába. Akik még most is betegek, azoknak a barakokat kórházzá alakítják át. Másnap jött az orvosi vizit és csakugyan kétszázunkat be is soroztak katonának. Még akkor délelőtt az egyik iskolába vezettek, ahol már a magyar vörösök jó ebéddel vártak. Sertéspörkölt volt galuskával és túróscsusza. Utána csája rogyásig. Az ebédosztásnál mindjárt trafikot is kaptunk. Mikor jóllaktunk, kifeküdtünk a napra és ott tárgyaltuk teli hassal a történteket.

Még akkor délután feleskettek bennünket. Az esketési szöveget oroszul mondták előttünk, hogy ne értsük. Másnap reggel két teherautó felszerelést és katonaruhát hozott számunkra. Mikor felöltöztünk, Vikor azt, mondta, ha már katonák lettünk, legalább lendítsünk is valamit a ,,világ során", hogy ne szaggassuk ezt a muszka ruhát tétlenül.

-- Mi a fene! Tán csak nem akarsz a mieink ellen menni? -- kérdeztem meglepetten.

-- Nem! Eszem ágában sincs. Ha akarjátok tudni, gyertek utánam.

Az irodába vezetett Béltekihez és így szólt:

-- Béltéki elvtárs, legyen szíves elintézni, hogy ma délben őrségre mehessünk, de lehetőleg a csehek kaszárnyájához. Bélteki felugrott és szinte ujjongott.

-- Ez már igen, nagyon szívesen, ha akarjátok, bajtársak -- mondotta. -- Akár minden napra oda mehettek. Csak el ne felejtsétek, hogy magyarok vagytok... ők pedig csehek. -- így mondta. S akkor rájöttünk, hogy Bélteki is csak olyan muszáj-kommunista volt.

Alig vártuk a tizenkét órát, hogy őrségre mehessünk. Sági és Tolnai egész nap lelkiismeretesen végezték kötelességüket. Mi Vikorral csak az őrszobán hevertünk. Este vacsora után azt mondta Tolnai, hogy mióta fogságban, van, egyszer sem érdemelte meg így a vacsorát, mint ma. Többet nem mondott.

Harmadnap délben a vasútállomásra mentünk szolgálatra. Estefelé több átszálló utastól hallottuk, hogy Jekaterinoszláv felől őrült erővel jönnek a kozákok. Gyorsított kupaktanáccsá alakultunk át. Elhatároztuk, hogy semmiesetre se akarunk a vörös-fehér háborúban hősi halált halni, itt Oroszországban. Megszökünk. A szökésben már sokkalta nagyobb gyakorlatunk volt.

Le és fel sétáltunk a perrónon. Az állomásfőnök hozzánk csatlakozott. Azzal kezdte, hallottuk-é, hogy a fehér gárdisták, milyen nagy erővel nyomulnak errefelé. Szavaiból kiérzett hovatartozása. Eladtam neki mind a négyünk katonai felszerelését négy vasúti jegyért és nagy darab viseltes vasutas köpenyért és sapkáért. A főnök lakásán öltöztünk át. Felszálltunk egy vonatra, egy üres fülkébe.

Nascsotkája. Ez volt a falu neve, ahol kiszálltunk. Idáig szólt a bilétánk. Lehetett este tíz óra. Az éjszakát a váróteremben töltöttük. Másnap reggel egyenesen a községházára mentünk. Munkát kértünk a jegyzőtől. Azt hazudtuk, vasútépítésnél dolgoztunk eddig, amit a rajtunk levő ruha is bizonyít. De most nagy harcok vannak ott és elmenekültünk. A jegyző azonnal intézkedett. Kilenc órára már valamennyien gazdát kaptunk. Szerettük volna, legalább ha ketten kerülünk egy kenyéradóhoz. Nem sikerült. A községházánál elbúcsúztunk hát egymástól, a megmaradt pár rubelt pedig testvériesen elosztottuk.

Gazdámmal együtt elindultam hát a házához. Hatvanegy éves volt az öreg. Elmesélte, hogy négy fia, négy veje van a háborúban, négy menyecske jánya, meg két jánya és negyvenhárom unokája van. Ma is egy födél alatt él velük.

Az oroszoknál úgy van, hogy míg az öreg gazda meg nem hal, a család tagjai nem mehetnek szét. Beléptem hát az öreggel a portájára. Egy istállón haladtunk keresztül, innen a konyhába, s csak azután jutottunk be a szobába.

A szobában olyan büdös, dohos, savanyú piszokszag volt, hogy majd kifutottam. Hányinger szorongatta a torkomat. A ház összes lakói körém sereglettek és úgy bámultak, mint egy igazi emberevőt.

Az öregnek a nagyanyja is élt még. Most kiült a kemence szélére. A teljesen vak öregasszony állítólag százhét éves volt. Fönt heverészett a vénség a kemence tetején eddig, most pedig utálatos, aszott lábait lelógatva, nézegetett. Közben az orrom megszokta a bűzt, úgyhogy alig éreztem valamit. Az asszony fatányéron félgyufaszál nagyságú apró halat hozott, szaga a ruszliéhoz hasonlított, de már teljesen rothadt színe volt. Egy másik fatálon hajában főtt krumpli került elém. Az öreg ugyan biztatott, hogy fogjak hozzá. Előbb azt akartam mondani, hogy már reggeliztem, de aztán meggondoltam a dolgot, mert a községházánál az öreg tejet, szalonnát, tejfelt, tojást, húst és vajat ígérgetett, hogy majd nála meghízhatok. Azért hát azt mondtam, hogy nem szeretem az ilyen halat.

-- Nem baj, -- hunyorított rám az öreg. -- Akkor majd hozok másikat.

És csakugyan hozott egy füzér száraz halat, amit már látásból jól ismertem. Minden boltajtóban ki van akasztva és ha egy kis szél fúj, úgy zörög, mint a száraz falevél.

Megmondtam az öregnek, hogy ezt se szeretem. Adjon nekem tejet vagy szalonnát. A vén ember rögtön azt kérdezte, milyen vallású vagyok. Mikor megmondtam, hogy katolikus, sajnálkozva csóválta a fejét és azt mondta:

-- Te nem ehetsz szalonnát, miert ma bőjt van, péntek. Pénteken a katolikusok se esznek szalonnát. He-he-he! -- És nevetett.

-- Rendben van, -- akkor nem eszek, -- toltam el a halat.

De az öregnek egyik veje itthon volt szabadságon és a pártomat fogta. Erővel szalonnát adatott. Az öreg kiment. Úgy mondta, vétkezik az is, aki látja, hogy valaki pénteken szalonnázik.

Azután az öreggel és a vővel az udvarra mentünk. Mindent megmutogattak, de olyan furcsa tájszólással beszéltek, hogy az amúgy is kevés tudásommal alig tudtam velük szót érteni. Az ebédet a ház előtt, az eperfák alatt költötték el. Én nem ettem, azt mondtam, nem vagyok éhes. Karikában ültek. Egy menyecske üres lavórt tett eléjük, egy másik menyecske pedig a lavórba egy marék sót ejtett. A harmadik menyecske meg hozta a jó finom friss vizet egy locsolókannában és a lavórt teleöntötte. A körülülők felkavarták fakanalaikkal, hogy a só elolvadjon, és kanalazni kezdték. Minden kanál előtt kenyeret haraptak. Ez volt a bőjti ebéd. Most már csak arra voltam kíváncsi, hogy a nem bőjti ebéd milyen lehet.

Akkornap nem dolgoztunk semmit, mert úgy volt, hogy a vő másnap reggel visszamegy a harctérre, ezért hát a mai napot kis ünneppé szentelték. A vő megmagyarázta nekem, hogy ez nagyon jó falu, igen rendes emberek laknak itten. Nézzek utána, hogy asszonyt szerezzek, menyecskét. A falu tele van fiatal meddő menyecskékkel, akiknek a férjeik odahaltak a harctereken.

Másnap reggel elutazott a vő. Legelső munkám az volt, hogy az érett trágyát az udvar közepére hordtuk, s jó nagy darabon széjjelterítettük. Az öreg kivezette mind a négy lovát egymáshoz fűzve, és körben hajtotta őket a trágyában, mint a szérün. Szóval ugyanúgy csinálta, mint mikor nálunk még lóval nyomtattak. Mikor ez kész volt, lehengereltük, utóljára vízzel megöntöztük. Két hét múlva, mikor megszáradt, ásóval négyszögletes kockára daraboltuk. Ez a darabolás olyanfajta munka, mint nálunk a tollfosztóka, vagy a tengerihántás. Ilyenkor vendégeket hívnak, legényeket, lányokat, és nótaszóval felvágják a tőzeget. A gazda vagyoni állapotát a tőzeg mutatja. Az utca felől a kerítést tőzegből csinálják és a módos ember olyan magas trágyakerítést rakat, ami méltó az ő gazdagságához. Azt egy paraszt sem tudta, hogy a trágyát a földekre kell hordani. Igaz viszont, hogy náluk jó pihent földek voltak.

Megtanultam a mezőgazdasági munkát az ő módjuk szerint is. Kaszálást, kapálást, acatolást. Az utóbbi volt a legrosszabb, mert a csizmám közben elszakadt és mezítláb kellett az árpaföldből az acatot szedni. Jó volt, ha az acatolást reggel harmattal kezdtük, mert ilyenkor a harmat a lábamhoz verődött s a por és föld olyan vastagon tapadt rá, hogy az acattüske nem szúrta keresztül.

III.

Közelgett az aratás ideje. Az egész falu tele jött aratási szabadságos katonákkal.

Ünnepnapokon mindig a templomtéren gyöttünk össze. Itt tervezgettünk a hazamenésről. A beretválkozást is itt végeztük el.

Volt közöttünk egy Bozó János nevű 60-as káplár. Ügyes ember volt, békebeli káplár, amire rá is tartott. Három kopekért beretvált meg egy kaszadarabbal, aminek az éle olyan recés volt, mint a fűrész. Mire kész lett, az ember öt-hat vágást kapott. Éppen engem beretvált a hatvanas, mikor a komiszár hozzánk lépett és azt mondta:

-- Fiúk! Csak azt akarom mondani, hogy akit este nyolc óra után elcsípek az utcán, azt úgy elverem, hogy nem felejti el. Ha akarjátok tudni, hogy miért, csak annyit mondok: kevesebbet menyecskézzetek. Ne felejtsétek el a szavam, mert én se felejtem el az ígéretemet.

Délután a falu mellett levő csordajárásra mentünk ünnepelni, ott zavartalanul tölthettük a vasárnap délutánt. Estefelé csoportokba verődve indultunk hazafelé. A kapunk előtt megállt velem beszélgetni egy ezredemtől való szakaszvezető. Megemlítettem neki, hogy kellemetlen helyzetben vagyok, a jövő hétre egy szikra dohányom sincsen, a faluban meg nem lehet kapni.

-- Tudja mit, -- ígérkezett a szakaszvezető. -- Adok én magának, igaz, hogy a falu másik végén lakok, de azért nyolc órára még visszatérhet. Azután meg nem olyan veszélyes az a komiszár rendelete, talán még azonmód elfelejtette.

Nagy beszédbe elegyedtünk, sokszor meg-megálltunk, majd a lakásához értünk. Kihozta a dohányt. Most már ő kezdett engem kísérni. Mikor már visszafordult és magamra maradtam, akkor jutott eszembe, hogy jó lesz inalni, nehogy én legyek a keresztapja a komiszár rendeletének. Abban a pillanatban kezdtek nyolc órát harangozni. A komiszár éppen szembe jött velem, egy csomó tizenöt-tizenhét éves suhanccal. Valamennyinek fűzfa-husáng volt a kezében. Mosolyogva mentem feléjük. Rámvetették magukat. Úgy agyba-főbe, derékba-hátba vertek, hogy elájultam. Mikor felébredtem, egy talicskában feküdtem keresztben, úgyhogy a nyakam majd kicsavarodott, a fejem lelógott. A községházához vittek. Most már tettettem az ájulást, nehogy mégegyszer elagyabugyáljanak. Két suhanc felkapott és bevittek a fogdába és a priccsre dobtak.

Este tíz óra körül rámnyitották az ajtót, és látták, hogy jobban vagyok. Kivezettek az utcára és belémrugtak, hogy fussak hazáig, mert ha utólérnek, hát ne adj Isten. Nagy nevetésük tán még a hatodik utcáig is elhallatszott. Így megaláztak ezek a bitangok.

Futás közben nekiszaladtam valakinek. A fejünket összeütöttük, valaki marokra elkapta a csuklómat és egy villanylámpa egyenest az arcomba világított. Barátságos hang szólalt meg.

A postafőnök egyetemi hallgató fia volt. Most a vakációt itthon töltötte. Még a tavasszal ismerkedtem meg vele, azóta úgyszólván naponta együtt cimboráltunk. Legalább kétszáz orosz szót tanultam tőle. Behívott hozzájuk. Az édesapja a csukott folyosón ült egy malaclopóban és valami háborús könyvet olvasgatott az orosz-japán háborúról. Engem az öreg is jól ismert, hiszen sokszor voltam náluk.

Akkor éjjel hajnalig beszélgettem Kuzmával, a postafőnök fiával. Elmondtam neki Marjuskáról mindent. Írt neki az én nevemben egy igen-igen hosszú levelet. Most már ezen is izgultam.

*

Aztán szamovárt hozott Kuzma, megsúgta, hogy az öreg az öccsének fog írni, aki a jekaterinoszlavszki kerületi rendőrfőnök. Annak csak egy telefonfelhívásába kerül, hogy a komiszár még aznap elmenjen a harctérre.

Nagy üveg vodkival tért vissza az öreg. Kuzma kolbászt, szalonnát és sajtot hozott. Hozzá is láttunk, az öreg nem evett, csak minket bíztatott. De viszont megivott hat bögre vodkás csáját, miközben átkozta az orosz hadvezetőséget.

Az öreg az orosz-japán háborúról beszélt, melyben mint zászlós vett részt és három kitüntetést szerzett. Még többre is vitte volna, ha japán fogságba nem kerül. Elmondta, hogy egyszer megszökött, de elfogták és hat hétig kínozták különböző kínzószerekkel.

Azt is beszélte az öreg, hogy az ő Nikoláj Nikolájevics nagyhercegük nem más, mint a mi meggyilkoltnak hitt Rudolf trónörökösünk. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy ez nem igaz, az öreg nem engedett, kijelentette, hogy ez így van, mert ő azt még egész fiatalkorában hallotta.

Katonai kitüntetéseit és katonafényképeit is megmutogatta. Meglepődtem, mert csakugyan szép szál katona volt az öreg virágjában. Elbúcsúzásomkor jövő vasárnapra meghívott ebédre az öreg.

Csak a hét másik felében tudtam dolgozni, mert a karomon vastag hurkák voltak. Ismét vasárnap következett, aminek előre örültünk. Elhatároztam, hogy csak tizenegy órakor kelek fel, legalább kipihenem magamat. Másrészt pedig az oroszok vasárnap nem reggeliznek, legalább nem kell az üres hasamat korgatni.

Tellett rajtam az idő, eljött Péter-Pál is. Aratás. Ekkorára már kidöglöttem a fűkaszálásban. Egy vasárnap hajnalban felköltött az öreg, és kért, hogy üljek fel a kocsira, a lovak már be vannak fogva. Elsőbb tetettem az alvást, de csak nem hagyott bekét és kezemnél fogva felrángatott. Kezdtem mérges lenni és kifakadtam, hogy hagyjon, békét, vasárnap nem vagyok hajlandó dolgozni. -- Gyerünk gyerünk, -- könyörgött az öreg, csak feküdjek fel a kocsira, inkább tesz a derékba egy nyaláb szénát és alhatok az úton is. Ebbe belementem és csakugyan aludtam tovább a kocsin. A községházától kezdve azonban köves útra értünk. Ez olyan rázós volt, hogy nem bírtam tovább aludni, felkeltem és megkérdeztem az öreget, hová megyünk.

-- Egy kis szénát hozunk haza a lovaknak, mert az egyik pár ló egész jövő héten itthon marad, és kell nekik a takarmány -- válaszolt a gazda.

Mikor kiértünk a faluból, kenyéradóm rettentően villogni kezdett, előre-hátra, oldalt, majd lekanyarodott az útról és egy vontató here mellett megállította a lovakat. Azonnal tisztában voltam, hogy az öreg a vasárnapi hajnalt szénalopásra szentelte. Kötekedni kezdtem vele, hogy én lopott szénát nem rakok a kocsira. Én katolikus vagyok, nekem nem szabad az Isten napját ilyennel megcsúfolni. Az öreg felpattant, hogy ő vette a szénát. Szemtelenség, hogy nem akarok dolgozni. Ha hazaérünk, azonnal elmegy a komiszárhoz és elmondja, hogy már egy hét óta alig dolgozok valamit.

Úgy tettem, mintha, megijedtem volna, aztán kezdtem neki feladogatni a szénát. Mikor hazafelé mentünk, megkérdeztem az öreget:

-- Hát mondd csak sztári! Úgy-é hogy nem mész el a komiszárhoz?

-- Hát azt még majd meggondolom hazáig, -- fölényeskedett az öreg, és belefésült csapzott szakállába.

-- Hát tudod mit, -- kacagtam a szeme közé gúnyosan. -- Te csak gondolkozzál, én pedig már meg is gondoltam! Ha a községházához érünk, leszállok. Bejelentem a komiszárnak, hogy szénát loptál az Isten napján, mikor nem szabad dolgozni. Azután pedig elmegyek a bátyuskához (pópa), megmondom neki:

-- Bátyuska! Olyan ember is van a faluban, aki az Istennek szentelt vasárnapon eljár szénát lopni és ártatlan hadifogoly szolgáját is bűnbe keveri. Megmondom neki, hogy az illető muzsikot Rigóri Komcsátniknak hívják.

Az öreg összetett kézzel könyörgött, kért, rimánkodott, mindent igért:

-- Ne szólj, az Isten áldjon meg! Ládd, nagy családom van. Igazad van, -- vallotta be, -- de hát tudod, az idén nem lesz sarjú, a tavaszon nagyon sokáig víz alatt volt a rétem, a lábas jószág meg sok. Látod, én jó ember vagyok. Itt maradhatsz nálam, míg csak béke nem lesz, vagy azután is...

Közben a hajtószárat a kezembe adta, ő pedig a kocsi hátulján keletnek fordulva legalább harmincszor keresztet vetett és nagy ájtatosan kezdte leimádkozni a lopott szénát.

Mikor hazaértünk a szénalopásról, éppen beharangoztak. Az öreg sietett, felöltözött és ment a templomba. Én elmentem a templomtérre beretválkozni. Mesélték a fiúk, hogy egyik is, másik is megnősült. A szabadságos katonák kényszerítették őket, vegyék el a jányukat, hogy szégyenbe ne maradjon. Az ilyen rögtönzött fogolyférjek a szégyenkezéstől nem mertek közénk jönni.

Délben, templom után leültem a gazdám háza végén egy kidöntött eperfaderékra. Sok vénasszony és öreg muzsik ment el mellettem. A gazdám egyedül jött leghátul. Mikor hozzám ért, mosolygott és a pindzsákja zsebéből két pakli mahorkát húzott elő és ünnepélyes mozdulattal a kezembe adta. Azt is hozzáfűzte, hogy ezentúl, míg csak nála leszek, minden héten két pakli mahorka dukál. Azután ebédelni hívott.

*

Az aratást géppel végeztük, de a gép olyan rossz volt, hogy ez a munka még a bányamunkánál is fárasztóbb volt. Egyszer csak a végkimerüléstől ájultan fordultam le a gépről. Másnap a falu kórházába vitt a gazdám. 39,7 fok volt a lázam. Rögtön ágyba fektetett a felcser, mert orvos nem volt a kórházban. Az egész kórház csak hat ágyból állt, egy földes viskóban.

Két nap múlva lejjebb szállt a lázam. Felöltöztettek és a felcser megmondta, hogy ,,igazi" kórházba visznek. Ő nem tud meggyógyítani. Útravalóul tanácsokat és három port adott. Egy kisbíró a községházára vezetett. A jegyzőnek alá kellett volna írni a beteglapot, de lakodalomban volt, és így én csak másnap reggel mehettem tovább. Az éjt a községi fogdában töltöttem. A fogda ajtaját nem zárták be, s azzal vigasztaltak, hogy a fogda csak akkor fogda, ha be van zárva. Egész éjjel rázott a hideg, pedig mind a három port bevettem.

Másnap reggel hat órakor indultunk gyalog, egy kisbíróval. Én mezítláb kutyagoltam vele, legalább huszonöt kilométert. Útközben sokszor leültünk, mert nagyon gyenge voltam. Este megszálltunk egy faluban. Szállásomat ismét a fogdában jelölték ki. Ennivalót nem adtak, de a kézbesítő beszólt a gazdagabb emberek portájára, hogy hozzanak valamit, mert egy beteg fogoly van a községházán. Erre aztán annyifélét összehordtak, hogy nem is tudtam megenni. Másnap reggel újra útnak indultunk. �--t napon keresztül vezettek egyik faluból a másikba. Mindig másik kisbíró jött velem. Száz kilométert tettem meg így, mire az afgyevkai állami kórházba értem.

Megállapították, hogy végkimerülésben gyengültem le. A kórteremben, ahol feküdtem, tizenkét ágy volt. Mellettem mind a két oldalról fogoly feküdt. Az egyik egy lembergi diák, a másik pedig Szekeres András öreg székely góbé. Mikor megtudta Szekeres bácsi, hogy magyar vagyok, az örömtől még a szeme is könnyezett. Kérdezte is hamarvást, hogy nem erdélyi vagyok-e. Hogy egy kicsit jobbkedve legyen, azt füllentettem neki, hogy a nagyapám erdélyi ember volt. Elmondtam neki mi bajom, azután megkérdeztem, hogy neki mi a baja.

-- Nekem a karom tört el. -- kérdem tőle, hogy tört el a karja.

-- Az úgy volt, -- mondta az öreg, -- hogy én itt vagyok kocsis a zakóncsiknál (bíró), oszt volt itt még. két oláh is, akikkel egy faluba valók vónánk. No, oszt ez a két semmirekellő beállt az oláh légióba katonának, oszt még arra is volt pofájuk, hogy elgyüttek hozzám búcsúzkodni. Hát így volt.

-- De hát a maga karját akkor mi lelte?

-- Éppen a lovaknak misáltam, -- mondta az öreg, -- mikor ez a két semmirevaló szemét odagyütt. Mikor megláttam üket, úgy elfutott a méreg, hogy azonnal nekik estem a kezemben lévő misáló fával. Az egyiket úgy fejbe ütöttem, hogy még csak tegnap ment ki innen, de a másik felkapott egy vaslőcsöt és eltörte a karomat, -- sóhajtotta keserűen. -- De majd otthon számolok vele. Eltöröm neki kezét-lábát, azután mind a két szemét kiszúrom neki, hogy hadd kolduljon. Aki hazája ellen megy katonának, csak kolduskenyert érdemel. Hát nem igaz?...

A második napra nagy lázam lett. Áttettek egy másik szobába. Pár nap múlva jobban lettem és naponta kétszer is szárnyast menázsiztam. Ez tetszett nekem.

IV.

Harmadnap délután áttettek egy különszobába. Most már annyira jobban lettem, hogy az udvarra kívánkoztam. Minden gondolatomat teljesítették. Eleinte azt hittem, hogy itten minden beteggel ilyen testvériesen bánnak. Később rájöttem, hogy velem kivételt tesznek. Az a felcsernő, akinek az osztályán feküdtem, a főorvosnő unokahuga volt. Oroszországban sok felcser van, nem tudják a falvakat és majorokat orvossal ellátni. Ez a Jekaterina Rigori -- mert így hívták a felsericát -- mindig személyesen mérte a lázam. Ilyenkor nem restelte két percig is a homlokomon tartani a tenyerét.

Egy alkalommal nagyon szépen megkértem őt, küldje le nekem a szolgát trafikért. Erre kifutott a nő és egy doboz ,,doktorcki" cigarettával tért vissza. Hamar előszedtem a pénzecském és a markába nyomtam utolsó ötrubelesemet. Bántott, hogy ilyen drága cigarettát hozott. A felserica ismét belépett, és a visszajáró pénzt a kezembe adta. Nagyon szépen megköszöntem neki a szívességét.

-- Nicsovo, nicsovo! (semmi, semmi!) szabadkozott és kiszaladt.

Megnéztem, mennyi pénzt fogott le a cigarettára. Egy kopek sem hiányzott a pénzből, csupán felváltotta. Tévedésnek véltem. Aztán papucsot húztam, köpenyt kanyarítottam magamra és kimentem cigarettázni. Bántott, hogy miért kell egyedül lennem. El is határoztam, hogy szólok Jekaterina Rigorinak, tegyenek át olyan szobába, ahol többen vannak. Az esteli lázmérésnél szóltam a pénz végett is.

-- Lehetetlen, hogy az egész pénze meglegyen -- csodálkozott a felserica. -- Különben majd szólok a műtőszolgának, mert ő hozta a cigarettát.

Aznap éjjel Jekáterina Rigori következett inspekcióra. Vacsora után bejött a szobámba és tenyerét a homlokomra helyezte. Lázam már egyáltalában nem volt. Megkérdeztem tőle, hogy mennyi ideig maradok még a kórházban.

-- Miért, szeretne már kimenni? -- kérdezte gyanakodva.

-- �", nem. Bár itt lehetnék, míg csak békét nem kötnek. Csak olyan unalmas ne volna, -- sóhajtottam őszintén.

-- Ha maga akarná, itt lehetne sokáig, de akkor munkát kéne vállalnia. -- mondta zavartan.

-- Milyen munkát? -- kérdeztem érdeklődve.

-- Nem éppen nehéz, de nem is könnyű. Lenne-é hozzá kedve? -- s közben zavartan rám nézett.

-- Mindenféle munkához van kedvem, ami nem nagyon nehéz. -- jelentettem ki határozottan. -- Nagyon le vagyok gyöngülve.

-- Laboránsi állásról lenne szó -- mondta nagy fontoskodva.

-- Hogy jutottam én eszükbe?

-- Hát csak úgy. -- felelte szemérmesen a lány és jóéjszakát kívánva kifutott a szobámból.

*

A nap jól odatűzött a kert sarkába. Én egy nyugágyon heverésztem. Estefelé volt már. Az öreg éjjeliőr virágágyakat öntözött az udvarossal. A szakácsné másodelemista fia macskaügyességgel mászott fel fölöttem egy vadgesztenyefára. Tüskés vadgesztenyéket dobált le az öntözőkre, akik is minden találat után megfenyegették a lurkót. Egyszer csak egy erélyes női hang zavarta meg a kert csöndjét:

-- Kvetyka! Azonnal gyere le a fáról, mert máskülönben...

Emma Levovna jött felém, a főorvosnő, Jekaterina kisasszonnyal. Felugrottam és majdnem vigyázzállásba kaptam magam.

-- Kérem, Kádár, maga már jobban van, -- mondta ridegen Emma Levovna. -- Tudni akarom, hová akar innen menni. Holnap el kell hagynia a kórházat.

Jekaterina kisasszony felé pislogtam. Ő az orvosnő háta mögül szájára tett ujjal figyelmeztetett, hogy hallgassak a laboránsságról.

-- Tudja mit? -- Ha van kedve, itt maradhat nálunk a gyógyszertárban, úgyis laboránsra van szükség. Bevonult az emberünk katonának. 50 rubel fizetést kap, mint az elődje. Rendben van?

-- Alázatosan megköszönöm, -- feleltem zavartan.

Két nap múlva az állomás mellett levő bazárba mentünk Emma Levovnával. Egy nagy ruhaüzletben egy öltöny ruhát, két pár fehérneműt, egy sapkát, két pár zoknit és egy pár cipőt vásárolt részemre. Száz rubelbe került az egész. A jegyzéket Emma Levovna a kezembe adta és figyelmeztetett, hogy két hónapig nem kapok fizetést.

A laboránsi teendőimet egy-kettőre megtanultam. Rendelési idő alatt porokat csomagoltam, vizet forraltam vagy a kezembe adott porokat összekevertem, de ha kenőcsféle került a kezembe, azt is összeállítottam. Három hónap teltével már orvosi vény után dolgoztam.

Jekaterina Rigori egy délután azzal állított be a patikába, ahol éppen magam voltam, hogy könyvet hozott a számomra. Kíváncsian néztem meg. Csakugyan magyar könyv volt, Mikszáth: ,,Egy különös házasság" című könyve.

-- Nagyon köszönöm, biztosan jó lesz, mert jó írótól való. -- mondtam igen örülve.

Közben még észrevettem, hogy valamit mondani akar, hamar egy székkel kedveskedtem neki és megköszöntem, hogy ilyen jó álláshoz juttatott. Ezen felingerlődött és majdnem kiabálva azt mondta:

-- Kérem! Maga téved, ha azt gondolja, hogy én fogtam pártját a néninél. Csupán azért vette ide magát, mert sajnálta, és maga ismeri a latin betűket, de nekem semmi közöm nem volt az egészhez, én csak tudtam a nénim tervét. De már bánom, hogy elmondtam magának...

-- Bocsásson meg, -- mondottam. -- Most veszem észre, hogy nem jól fejeztem ki magam, csak azt akartam mondani, hogy köszönöm, hogy ilyen jó hozzám, amióta itt vagyok...

-- Maga nagy huncut, -- válaszolta hamisan. -- Nem szabad ám elbizakodni.

Majd hirtelen felállt és kiszaladt.

*

Egy délután levelet írtam haza bent a patikában. Egy orosz katona lépett be egy hadifogollyal. A katona jelentette, hogy egy beteg foglyot hozott a kórházba és már elém is tett egy papírlapot, hogy írjam alá. Minden teketória nélkül aláírtam. A katona tisztelgett és elment. Nagy, szőke, göndör haja volt a fogolynak, szájából aranyfogak villogtak ki, a bluzán önkéntesi zsinór. Különben úgy nézett ki a hajával, mint egy borbélylegény. A rangját nem lehetett látni, mert fehér gallér volt rá kihajtva. Osztráknak véltem vagy csehnek. Nem is mondtam meg neki, hogy én is fogoly vagyok. Bevezettem a kórházba és átadtam az apácáknak.

Azután elvittem a levelet a postára. Mikor visszatértem a patikába, az egyik ápolónő nyitott rám és elujságolta, hogy egy új magyar jött, Budapestre való fogorvos. Azonnal futottam be a kórházba, hogy beszéljek vele. Meglepődött, mikor magyarul szólítottam, mert ő meg azt hitte, hogy muszka vagyok. Elmondta, hogy ezelőtt még hat héttel Pesten uraskodott. Nem is volt a harctéren, amint éjjel kiszálltak a vonatból, azonmód orosz fogságba került. Neki nincs semmi baja, csak azért feküdt be a kórházba, mert itt fogorvosra van szükség, de ha csak úgy kérték volna, nem utalják ide.

*

A fogorvost csak két napig tartották bent a kórházban, azután vele végeztették a fogorvosi teendőket. Én mindig mellette voltam, ha fogat húzott, mert nem tudott oroszul. Csak este hat óra után tűnt el ez az én fogorvosom, minden szó nélkül. Hiába kérdeztem, nem mondta meg, hová megy. Azzal takaródzott, hogy a kertbe megy este, szeret a gondolataival egyedül maradni. Úgy tettem, mintha elhinném, de sejtettem, hogy a gondolatai egy nő körül forognak. Egy este vacsora után gyorsan felkeltem, hogy Róbertet megelőzzem. (Róbert Jánosnak hívták a fogorvost.) Oda siettem a főorvosnő kertbejáratához és a kőkerítés mellé lapultam. Pár perc múlva egy alakot látok a kert másik oldala felől az Emma Levovna ajtajához surranni. Ujjával lassan megkocogtatta az üvegajtaját. Az ajtó kinyílt, pár perc múlva élénk zongoraszó hallatszott ki a kertbe. Én ekkor megelégedetten aludni mentem

V.

A fogorvoslás nem nagy tudomány. Mi? Nem hiszik el?... Ezt az állításomat az alábbi kis esettel bebizonyítom. Egy délelőtt sátoros cigányok telepedtek le a kórház mögötti tisztáson. Elnéztem arra feléjük, hogy vajjon ezek olyanok-e, mint a mi sátoros cigányaink. Csakhamar tapasztaltam, hogy igen egyformák a fáraó ivadékai mindenütt a világon. Egy ciganylegény rossz zsákban éppen valami lótakarmányt hozott és kiöntötte a lovak elé. Egy vén cigány pedig valami üstfélét kalapált fakalapáccsal. Egy fiatal cigányasszony, amint megpillantottam, hozzám sietett és szerencsét akart mondani a tenyeremből, de egy füst alatt mingyárt elkérte a számban levő cigarettát is. Aztán 15--20 apró cigánygyerek fogott körül, szutykos, mocskos volt mind, csak a szemük és a foguk virított fehéren. Közben az öreg üstverő is észrevett, azonnal felkelt, sapkáját ledobta a földre és felém indult. Orvosnak vélt, fehér köpeny volt rajtam. Térdreesve, összetett kezekkel olyan nagy titulust; mondott nekem, hogy nálunk talán még a római pápának se dukálna olyan nagy.

Rászóltam, hogy keljen fel és úgy mondja el, mit akar. Alázatosan feltápászkodott, de a kezét tovább is összetéve tartotta. Elmondta, hogy a felesége három hete nem tud aludni, nagyon fáj a foga.

-- Szeretném, ha kihúznák neki, -- esdekelte -- jajj, de ő nem akarja. Fél, hogy belehal.

-- Hát jól van, csak gyertek el, majd kihúzzuk az asszonyod fogát -- mondtam.

-- Igen ám, de nem jön az asszony, -- sopánkodott az öreg -- Fél.

-- Hát mondd meg neki, hogy nem húzzuk ki a fogát, csak orvosságot adok rá. -- Így biztattam meg az öreget.

Mingyárt be is mentünk a sátorba a feleségéhez. Az öreg karjánál fogva rángatta elő az asszonyt, de az mindkét lábát megvetette és ordított, mint akit gyilkolnak. Mikor látta, hogy a férje hozzám húzza, levetette magát a földre és úgy jajgatott, hogy odaugrottam és kértem az öreget, hogy hagyja abba. Mikor az öreg elengedte a banyát, befutott a sátorba és onnan kibált vissza cigányul. Néhány szót váltottak, azután az asszony hozzám jött, és nagy száját eltátotta, úgyhogy a gorillához hasonlított. Piszkos, ráncos ujjával a fájós fogát mutogatta.

Mondtam neki, hogy nem kell a fogát kihúzni. Ez úgy megvigasztalta, hogy rögtön táncra perdült, egyet-kettőt fordult, majd hirtelen a katlanhoz futott és a félbenhagyott dögös-tyúkot tovább nyúzta. Most két kamaszkorban levő cigánygyerek egy szakajtóban sündisznót és ürgét hozott. Az apróságok körülsereglették a szakajtót, mire a két kamasz hozzáfogott a sündisznó és az ürge nyúzásához. Úgy elbámultam, hogy az ebédelésről is megfeledkeztem.

Közben két fiatal cigánylány érkezett, nagy gyékényszatyorral Az egyik az egyik fülét, a másik a másik fülét fogta. Lehettek a lányok 12--13 évesek, az egyik olyan áldott állapotban volt, hogy minden pillanatban attól lehetett tartani, hogy ketté esik. A másik kislány és a fájós fogú asszony a szatyor kiürítésével szorgoskodott. Volt abban minden ami csak egy orosz paraszt házánál tálálható. Az oroszok mind hisznek a jövendőmondásban és a babonában, a kóbor cigányoknak biztosabb itt a talajuk, mint akárhol másutt.

A szatyor legalján egy agyagbögrében méz volt. Ennek a hírére az egész cigányhad összefutott és nagy darab kenyerekkel felfegyverkezve körülállták a kis bögrét. Mártogattak. Egy vén ráncosképű mankón járó öregasszony is előbújt a sátorból és rettentően perelt a többivel, hogy neki mért nem szólnak, mikor úgy szereti a mézet.

Jól megfogódzott a mankójában és felkapta a mézesbögrét. Vén, aszott ujjaival belenyúlt a bögrébe. Ujjongva húzta ki mézes ujjait és mohón szopni kezdte. Mikor már azt hitte, hogy üres, félrefordította és akkor látta, hogy még mindig van méz a bögre fenekén. Kézzel nem bírta kivenni, azért, hát a bal tenyerébe borította és rögtön szopogatni kezdte. Azt hittem egy darab mézeskenyér volt az alján, de mikor egészen lenyalta, akkor láttam, hogy egy egértetem maradt a kezében. Az egér már olyan régen ,,öngyilkos" lehetett, hogy a vénasszony kezében szétmállott. Minden undor nélkül körülforgatta és nézegette, hogy van-e még olyan része, amit nem nyalt le, aztán eldobta. Egy cigánygyerek még abban reménykedett, hogy hátha talál rajta még egy kis nyalnivalót, de mikor felvette egészen szétmállott a kezében. Elkábulva a látottakon ebédelni indultam, hiszen most már az étvágyam is megjöhetett a sok ínyencfalat láttán.

Délután csakugyan jött a cigány a feleségével. Róbert úr, a fogorvos, majd kilyukadt-a kíváncsiságtól. Ebéd után elmondtam neki, mit láttam a cigánysátornál. Mikor a cigányasszony meglátott bennünket, földre vetette magát, mintha elájult volna. Az öreg ismerte már derék hitvese szokását: a kezében lévő drótkötél-ostorral nagyokat húzott a derekára. Az asszony visszanyerte eszméletét, majd hirtelen felugrott, a velük jött 3 év körüli kis rajkót felkapta és maga elé tartotta védőpajzsként. Nagynehezen mégis sikerült a banyát berángatni a műtőbe. A cigányasszony sehogy sem akart beleülni a foghúzó székbe, de az öreg ennek is megtalálta a módját. Rákiabált az asszonyra:

-- Jájj! Jájj! Marjuskám, de elfehéredtél, el ne ájulj!

Az asszony erre úgy összeesett, mint egy nyagda colstok. Azonnal beletettük a foghúzó, székbe és beleszíjjaztuk. A száját szétfeszítettük, és megmutattam a fogorvosnak, hogy melyik foga fáj. A fogorvos a kezembe adta a húzót, csak meg kellett fogni a fogat, minden húzás nélkül a fogóban maradt a ronda nagy agyar. A cigányasszony kinyitotta a szemét és a férjére röhögött de én az orra alá tartottam a fogát. Mikor meglátta, óriási jajgatásba kezdett. Kezébe adtam a szublimátos vizet és rákiáltottam:

-- �--blítsd ki a szádat!

Az asszony egy hajtásra kiitta az egészet. Nagyon megijedtünk. Azt hittük, belehal. Estefelé, mikor a sátrak felé sétáltunk, már kártyával a kezében futott felénk a vén asszony, hogy megmondja a szerencsénket.

Vasárnap csak tíztől tizenegyig volt rendelés a gyógyszertárban. Ráértemben ünnepen mindig kiálltam a kapuba. A templom főbejárója éppen szemben volt a patikával. A templom előtt vagy tíz hadifogoly ácsorgott. Odamentem a közelükbe, hogy megtudjam, milyen nemzet fiai. Valamennyien kerekarcú, jól kihízlalt, mokány állású alföldi legények voltak. Beszédjükből kivettem, hogy már hosszú ideje dolgozhatnak itt. Egész szűk körbe húzódtak össze, úgy seppegtek, sugdostak, valami nagy-nagy dolgon törték a fejüket. Tiszteletteljes pillantásokat vetettek egymásra, mintha egyik a másikban látná a vezért, aki majd az úton a menet élére áll és meg sem állnak a Tiszáig.

-- Adjatok tanácsot. Nem tudom, mit tegyek! Csak legalább a fiamat ne kéne itt hagynom, -- sóhajtotta keserűen az egyik.

-- Hát hozd el az anyját is haza -- biztatták a többiek. -- Vagy tán nem szereted?

-- Tudom is én, -- válaszolta az előbbi. -- Szeretni éppen nem szeretem, csak hát már nagyon összeszoktunk. No meg a kis Pistika is nagyon összekovácsolt bennünket. -- sóhajtotta. -- Pedig Isten-Jézus-Mária úgyse, sokszor majd megszakad a szívem, mikor a fiam muszkául kezd gügyögni. Mert tudjátok, amúgy meg iszonyú ügyes kölök, meg életrevaló. Szegénykémnek olyan a szeme, meg a szája mint a megboldogult édesanyámé volt.

Mélyet sóhajtva, sapkáját egészen a szemére húzta. A sóhajtások ragadni kezdtek, egyik is, másik is mélyről szakadt nagy sóhajtást fújt ki magából.

Majd lassan ismét beszédbe elegyedtek. Én meg a sapkám alatt sírtam. Sírtam magamért, ő értük, de leginkább a kis Pistikáért. Elhatároztam, hogy megkérem őket, vegyenek, be a csapatjukba. Már ott tartottam, hogy megszólítom, őket, csak arra vártam, hogy kifogyjanak a szóból. Mindegyik az otthonáról, a hazáról, a falujáról beszélt, de olyan ékesszólóan tudták a falut, az otthonlevőket dicsérgetni, hogy ismét könnyezni kezdtem.

Még mielőtt szólhattam volna nekik, a templomból kezdtek kifelé jönni. A hívőknek körülbelül fele jöhetett ki, mikor egy húsz tagból álló katonacsapat utat tört magának a templom ajtaja elé. Furcsa volt ez a látvány, mert akkor ott még a fehérek uralkodtak. Első pillanatban nem tudtam, mi történt. A tömeg utolján egy öreg kozák generális lépett ki a templomból, botra támaszkodva jött. A katonák elkapták és megrázták a vén katonát.

-- Megvagy, te átkozott burzsujcsősz! -- ordítottak rá a vörösök.

Majd felszólították, hogy a sapkarózsáját és rangját saját kezével tépje le, dobja a földre és tiporjon rá.

Az öreget ez annyira kihozta a sodrából, hogy őrjöngeni kezdett. Torkaszakadtából ordítani kezdte:

-- Szmirna! Szmirna! (Vigyázz, vigyázz!)

A katonák nem sokat teketóriáztak vele. Letépték a rangját és a sapkájáról a kokárdát, majd elébedobták a földre. Két markos katona karjánál felemelte az öreget, úgyhogy a lába se érte a földet és a levegőben mártogatták, hogy az öreg lába gázolja porba a ledobott rangot. De az öreg észrevette és a lábát előretartotta, mint a hintán ülő gyerek. Erre az egyik katona hatalmasat vágott puskája boldogabb felével lábára. Az öreg felordított, a hívők kezdtek visszaszállingózni. A néhány perc alatt hatalmas tömeg verődött össze. Annyira megbotránkoztak a látottakon, hogy hangos kifakadásokkal ócsárolni kezdték a vörösöket. A katonák eleinte egy kukkot sem szóltak, de a tömeg olyan erősen zúgott, hogy a lármára az egész falu odasereglett. Egy fiatal fiú egy tégladarabot dobott a vörösök közé. A katonák erre rájuk tüzeltek. A sebesültek kétségbeesetten jajgattak, olyan volt az egész, mint egy ütközet.

Az egyik magyar is megsebesült. Vállövést kapott. Tizenheten sebesültek meg. A sebesült magyart egy másik magyar segítségével azonnal a kórházba vittem. Egész nap különböző megbízhatatlan hírek keringtek.

Másnap estefelé kissé lecsihult a falu. Később nemcsak katonák futkostak az utcán, de jelentő lovasok és katonai páncélautók is. Éjjel két óra tájon arra ébredtem, hogy kívülről erősen verik az ajtó kilincsét. Felugrottam, felcsavartam a villanyt és kinyitottam az ajtót. Nyolc katona szuronyt szegezve rohant a szobába. Az egyik, aki parancsnokuknak látszott, rámordított:

-- Ki vagy, te átkozott kutyafia?

-- Hadifogoly vagyok -- feleltem megszeppenve. Erre aztán leengedték fegyvereiket, de mikor megmondtam, hogy magyar vagyok, az egyik borzasztóan átkozódni kezdett. Hiába volt minden. Körülfogták és elkísértek. A folyosón találkoztunk Jekaterina Rigorival, mert éppen inspekciós volt.

Egyenesen a községházára kísértek. Itt már rengeteg nép volt. Asszonyok, vén emberek, gyerekek. Mind-mind sírtak, hogy engedjék szabadon hozzátartozóikat, hiszen nem vétettek a légynek se. Engem is a többi közé löktek, egy nagy istállófélébe. Ott is mindenki a maga igazát, ártatlanságát hangoztatta. Olyan zsongás és bűz volt benne, mint egy zsinagógában. A kihallgatás elég gyorsan haladt, egyenként eresztgettek ki bennünket. Engem ki sem hallgattak, csak félreállítottak.

Közben Emma Levovna, a főorvosnő előbújt egy szobából Azután az összes tisztek Emma Levovnával tárgyaltak, majd egy tiszt hozzám lépett és nagyon udvariasan közölte, hogy elmehetek. Emma Levovnát izgatottan vártuk haza, kíváncsiak voltunk, hogy miért vittek el. Pár perc múlva megjelent a főorvosnő is, mosolyogva elmondta, hogy csak véletlenségből hurcoltak el a fehérek.

Még aznap délután az állomásra mentünk Jekaterina Rigorival. Azt terveztük, hogy mozizunk egy kicsit. Míg ő bevásárlásokat végzett, addig vettem két jegyet s visszatértem a már előre megbeszélt cukrászdába. Az egyik hátsó kis terem sarkában foglaltunk helyet. Közben Róbert fogorvos úr is bent járt a cukrászdában, de szerencsére nem vett észre. Jekaterina nagyon izgatott lett, mert ez volt az első eset, hogy együtt hagytuk el a kórház épületét, de majdnem rá is fizettünk. Nagyon pletykás természete volt a fogorvosnak.

MÁSODIK RÉSZ

I.

A magyarok vasárnapi templom melletti beszélgetés óta annyira elfogott a honvágy, hogy se enni, se aludni nem tudtam. Ha meg hozzám szóltak, nemcsak hogy nem értettem, de nem is hallottam. Nekem már csak a testem volt fogoly, lelki szemeimmel idehaza jártam és nagyon sok-sok mindent átéltem, amit azelőtt láttam, vagy csináltam. Éjjelente alig bírtam aludni, az álom ugyan néha el-elnyomott, de ilyenkor arra ébredtem, hogy ülök az ágyban és a kezeim mozognak, mintha valamit rakosgatnék. Az álom most már csak valami izgalmas hajsza volt. A fejem annyira ellepte a homály, hogy tisztán nem tudtam gondolkozni se.

Másnap délután a gyógyszertárban üldögéltem. Most már én is szerettem a gondolataimmal egyedül maradni. Alig vettem észre, hogy valaki megállt mellettem, vállamra tette a kezét és vagy öt percig beszélt, beszélt, mire észhez tértem. Jekaterina kisasszony volt, azért jött, hogy megtudja, mi bajom és kért, hogy menjek fel a szobájába, de vigyázzak, nehogy elügyetlenkedjem.

-- Nézze csak, -- kezdte pityeregve. -- Maga nagyon nagy betegségbe esett. Ezen csak úgy segíthet, ha megpróbál hazamenni. Én egy szóval sem marasztalom magát, sőt küldöm. Nem akarom, hogy szenvedjen, csak arra kérem, -- de most már egészen fuldoklott a zokogástól -- hogy néha gondoljon rám. Mondja meg, mikor akar indulni. Én csomagot készítek magának az útra, a barátnőmnél az iskolában. -- A barátnéja a bátyuska tanítónő leánya volt.

Egész délután a kertben üldögéltem, a szökésemet hánytam-vetettem meg, mikor valaki rámköszönt. Hirtelen nem tudtam, kicsoda. Megmondta, hogy ő az a magyar, aki a templomnál vállövést kapott. Azért keresett fel, hogy megköszönje a szívességemet. Elmondtam neki, hogy kihallgattam őket, mikor a templom előtt álltak. Azóta nem tudok magamon uralkodni, legfeljebb egy hétig maradok itt, azt is csak azért, mert akkorra készül el a téli ruhám.

-- Nem mehetnék én is magával? -- kérdezte új cimborám -- A barátaim, akikkel tizenöt tavasza óta itt vagyok, elmentek a múlt kedden. Volna itten még egy magyar, egy teremben fekszünk, azzal beszéltük meg, hogyha kikerülünk, együtt indulunk. De nála az is nagy baj, hogy egy szót se tud oroszul, csak két hónappal ezelőtt került fogságba.

Pár perc múlva elhozta a barátját is. Most már mind a ketten megmondták a nevüket. Az egyiket Szabó Károlynak, a másikat Kanyó Rókusnak hívták. Együtt tárgyaltuk az indulásunk napját.

Róbert a kút mellett levő szomorú fűzfáról egy ágat vágott le. Nyílpuskát csinált a főorvosnő kis öccsének, aki szájtátva figyelte, mikor a fogorvos az első nyilat kiröpítette. A nyíl előttünk pottyant le, mind a ketten szinte gyerekmódra futottak érte. Róbert is, meg a kisfiú is.

-- Jézus Mária! Hiszen ez a Nemes Róbert! -- tört ki az öröm Kanyó Rókusból. -- Jól ismerem, az ezredes úr borbélya volt, a kádernél pedig egy századnál volt velem.

És már olyan mozdulatot tett Kanyó, hogy indul a ,,fogorvos" felé. Visszaintettem. Megmagyaráztam nekik mindent. Kértem őket, ne csináljanak kellemetlenséget neki.

Alattomban ujjongtam az örömtől. Nagyon neveletlen, fennhéjázó ember volt ez a fogorvos, még a szökésembe se avattam bele. Féltem, hogy elárul.

Utolsó este, mikor a szobámba mentem, a fogorvos, azaz borbély éppen akkor vetkezett, úgyhogy találkoztunk, mert mi egy szobában laktunk. Mégis csak elmondtam neki, hogy elmegyek és hogy Jekaterinoszlávnak indulunk. Azt is elmondtam neki még, hogy én csak egy szegény földmunkás vagyok. Erre a szemem közé nevetett és azt mondta:

-- Lelátszik magáról, hogy neveletlen paraszt. Ha akartam volna, rég leleplezhettem volna a főorvosnőnek. Rég tudok róla, hogy szökni készül...

-- Én pedig megtudtam hogy maga borbélylegény, -- vágtam vissza. -- Arra kérem, hogy minél kevesebb fogat húzzon, de ha mégis húzna, legalább kímélje meg a szegény magyarokat! Érti? Ehhez tartsa magát, mert akitől megtudtam, hogy maga borbély, az magáról még mást is elmondott. -- Ezt persze csak úgy kitaláltam, -- Az illető itt él a faluban, úgy tudja meg. Az egy derék magyar ember, majd ügyel ő magára. Vigyázzon! Ha magyar embert dug föld alá a maga ,,fogorvosi" tudományával, majd az otthoni hadbíróság elintézi magát!

Másnap reggel, ahogy felébredtem, Nemes úr bocsánatot kért. Belátta, hogy csakugyan nem úgy beszélt velem, mint az honfitársakhoz illik.

Egész nap futkostam az ügyeim után. Szabó Károly már tegnap kiment a kórházból. Kanyó Rókus bent maradt. Torokgyulladása lett, s így csak kettesben készültünk az útra. Jekaterina kisasszony olyan nagy csomagot kászalított, hogy csak a felét akartam elhozni, de sírva kért, hogy ne sértsem meg az utolsó napon. Majd megeszi a társam, amit magam nem fogyasztok el. Úgy beszéltük meg Szabóval, hogy az iskolánál találkozunk este hat órakor, viszont a vonatunk csak kilenckor indult. Azért mentünk az iskolához hogy ott kedvünk szerint elbúcsúzkodhassunk. Jekaterinának nagyon bizalmas barátnője volt a tanítónő, nem kellett hát előtte titkolózni.

Olyan izgatott voltam egész nap, hogy este már vacsorázni se tudtam, pedig lúdpecsenye volt. Indulásunk előtt Jekaterina kért, hogy egy pillanatra menjünk ki a konyhába. Kétszáz rubelt nyomott a kezembe. Nem fogadtam el. Ezt annyira a szívére vette, hogy pityeregni kezdett. Erre azután előszedtem a pénzemet, megmutattam neki. Most már egészen megnyugodott. Jekaterina és a bátyuska jánya kijöttek velünk az állomásra. Nagyon sötét este volt ez. Elbúcsúzkodtam Jekaterinától.

A vonat elindult. Jekaterina fehér nyaksáljával integetett, míg csak el nem nyelte a sötétség. Mikor a vonatban helyet foglaltunk, csak akkor éreztem, hogy sajnálom Jekaterinát, de szívbeli fájdalmat nem éreztem. Az fájt, hogy annyit törődött velem, és most csak úgy egyszerűen otthagytam. Nagyon rendes fejérnép volt.

Hajnali négy órakor egy nagyobb állomáson állt a vonatunk Már egy félórája, hogy odaértünk, de még mindig nem indultunk. Az egész kupé aludt, csak minket gyötört a honvágy és a méreg egyesülve. Annál borzasztóbb nincs, mint mikor az ember a kitűzött útját nem folytathatja. Kiszálltam. Megnéztem, milyen városban vagyunk. Akkor már egészen folyékonyan olvastam a muszka írást. Nagy meglepetésemre Kupijánckiban álltunk. Megkérdeztem egy ott ődöngő kalauztól, hogy miért áll a vonat. A kalauz megmondta, hogy csak délutánra van kilátás az indulásra. Kupijánckiban az éjjel kiütött a kommunizmus. Visszamentem és elmondtam Szabó Károlynak a helyzetet. Bennem pedig, mióta elolvastam a város nevét, percről-percre jobban felelevenedett Marjuska kecses formája.

Minél többet gondoltam vele, annál inkább éreztem, hogy meg kell látogatni a jánykát, akárhogy is. Próbáltam őket összehasonlítani gondolatban Jekaterinával, de az úgy eltörpült mellette, hogy szinte bántam is, hogy hogyan hasonlíthattam őket össze. A vonatból mindenki kiszállt és a várótermekbe húzódtak be.

Szabót rávettem, hogy menjünk be a városba. Még csak hajnali öt óra lehetett. A kora hajnal ellenére nagyon sokan gyöszmékeltek az utcákon. Valószínűleg a kommunisták. Egy csájaházban jól bereggeliztünk. Szabó nagyon szomorú volt, csak akkor szólt, ha kérdeztem -- akkor is kurtán. Valami szeszt kértem a tulajdonostól és mingyárt hozzátettem, hogy hadifoglyok vagyunk. Két csájás bögrét állítottak elénk, félignél feljebb vodkával. Azért adta teás edényben, hogy azt higyjék, csájázunk. Ugyanis Oroszországban egész háború alatt szesztilalom volt. A Szabó kedvéért hozattam az italt, hogy nagyobb foganatja legyen a szesznek. Felajánlottam, hogy igyuk meg a komapoharat. Mindketten fenékig hajtottuk. Olyan virágos kedve lett Szabónak, hogy alig győztem a fejemmel bólogatni. Folyton beszélt és örült, mert -- úgy mondta -- bennem olyan útitársat talált, hogy feltétlenül bízhat a szerencsés hazajutásunkban.

Megkértem, Szabót, hogy maradjon a csájaházban délelőtt tizenegyig. Addig én bemegyek a városba, mert egy földim van itt, ha megtalálom, magunkkal visszük. -- Ezt füllentettem neki. -- Mikor felkeltem csak akkor éreztem, hogy a vodka nekem is megártott, a fejem nagyon kezdett kábulni, amint a levegőre léptem. A gőzfürdő az utamba esett, jól megfürödtem és megborotválkoztam. Egészen felfrissülve értem a város központjába. Elhatároztam, hogy egyenesen Marjuskáékhoz megyek. Nem volt mitől félnem, hisz akkor ott bolsevizmus volt. Megálltam a Gorodszki szálloda előtt. Éppen egy virágüzlet rolóját tolták föl a hátam mögött. A kirakatban szép krízantémumok mosolyogtak. Hamarvást vettem három szál virágot. Majd egy ott ácsorgó bérkocsiba ültem be. Kihajtattam Marjuskáékhoz. Alig haladhattam két utcakeresztezést, megpillantottam Marjuska apját. Egykedvűen ballagott a városba. Nem látott engem, de ha meglátott volna se ismert volna rám, hiszen csak egyszer látott. Igaz, hogy én is egyszer láttam, de énnekem nagyon emlékezetembe vésődtek az arcvonásai, na meg az ütlegei.

Már közel járt a kocsi a villához, mikor észrevettem Marjuskát. Egy másik nő társaságában haladt a város felé. Hangosan előreszóltam a kocsisnak:

-- Posztoj, posztoj! (Állj meg, állj meg!).

Kifizettem a kocsit és a két nő elé libbentem. Marjuska a meglepetéstől alig bírt megállni a lábán. Német szavakat keresett. Én megelőztem és minden orosz tudományomat összeszedve megszólaltam (ekkor már egészen folyékonyan beszéltem oroszul):

-- Eljöttem magához, hogy láthassam és megkérdezzem, beváltja-é a szavát és eljön-é velem szép Vengriába?

A virágot zavaromban elfelejtettem neki átadni. Marjuska nagyon meghatódva válaszolt:

-- Nagyon szép, hogy nem felejtett el. Számítottam, hogy eljön értem, ha nem hiszi, kérdezze meg Jabluskát. -- Jabluska az unokanővére volt, akit már előbbről ismerünk.

-- Csakugyan várta magát azóta mindig. -- mondta őszintén a másik jány.

Majd Marjuska tréfásan kacagni kezdett:

-- Mondja csak, Kádár Lajos, maga csak engem egyedül akar elvinni?...

Nagyon zavarba hozott, de kiéreztem hangjából, hogy valami huncutságon töri a fejét. Hebegve kérdeztem hát, hogy hogyan érti ezt?

-- Hát csak arra gondoltam, -- hunyorított csípősen -- hogy a kezében levő virágot a vetélytársnőmnek akarja adni. Remélem Magyarországon nincs többnejűség? -- Nagy zavaromban hamar átadtam a virágot, ők pedig gyerekesen kacagtak rajtam.

Mind a hárman a város felé indultunk. A Bazár-téren bementünk egy cukrászdába, de csak ketten, mert Jabluska elment a dolga után. Marjuska elmondta, hogy kicsapták az iskolából. Az akkori ,,eset" belekerült a helybeli újságba, s apja úgy összeverte, hogy egy hétig feküdt utána. Aztán pár hétre ismét ágynak esett és három hónapig feküdt nagy lázban. Úgy lefogyott, hogy csak a tavasszal kezdett valamenynyire feljavulni. Lázában mindig velem beszélt. Erre a szülei azzal vigasztalták, hogy kinyomoztatják hollétemet, sőt az apja egyszer azzal tért haza hivatalából, hogy a nyomozást megindította.

-- Becsapott az apám, hogy múljon az idő, azt hitték, akkor majd elfelejtem magát. A nyáron, mikor Nikoláj bátyám hazajött az egyetemről, az apám rávette, hogy hozzon társaságot hozzánk. Kijátszottam az öreget, Jabluskával ilyenkor sétálni mentem. Erre a papa nagy veszekedést rendezett, majd kereken kijelentettem, hogy hozzám ne jöjjön senki. A nyáron az anyám testvére volt nálunk Nizsnij-Novgorodból. Nagy gyára van, dúsgazdag ember. Agglegény, már a hatvanon felül totyog. El akart vinni engem. Nem mertem elmenni, mert arra számítottam... Pedig nagyon szerettem volna egy kicsit utazni. Egyszer már majdnem rábeszélt az anyám, azzal vígasztalt, hogy ha maga megjön, azonnal sürgönyöz értem. Az utolsó éjjel mégis úgy határoztam, hogy itthon maradok.

Én is elmondtam neki, mit csináltam azóta.

Marjuskát a kapujukig kísértem. Úgy beszéltük meg, hogy délután pont háromkor találkozunk a Hotel Gorodszki előtt.

Kifelé indultam hát az állomáshoz. Úgy kódorogtam mostmár, mint a gazdátlan kutya, a honvágy tüzét teljesen eltompította Marjuska mindig mosolygó kék szeme. Elhatároztam, ha délután találkozunk, mindent elmondok neki: a szegénységet, s hogy még huszár sem vagyok. Száz és százféleképpen forgattam az agyamban, féltem, hogy szélhámosnak tart és elfut. Ráeszmél szülei intő szavára. Végigszaladt a borzongás egész testemen. Vagy talán apródonként mondjam el neki? Nem, mégsem. Talán csak azt mondom el, hogy szegény zsellér vagyok, elvégre is, az nem szégyen és ha akkor is elfut... Mindegy, ma mindennek végére járok... Éreztem, hogy nem tudok nála nélkül élni. Hátha nem mennék Magyarországba! Vajjon mihez kezdenék, mit ennénk?... Láttam amint egy házikóban lakunk, Marjuskán egyszerű háziruha van, énekelt, a karján aranyhajú kis gyerek. Igen, ez a mi kis fiúnk, kék a szeme, pici a kacsója, már kezd gügyögni. Nem baj, megtanítom magyarul is. Marjuska is megtanul a kedvemért magyarul...

Vágyaim édes borzongással töltötték be egész testemet, már bántam, hogy miért nem intéztem el délelőtt. Azóta már mindent tudnék, azóta már nagyon boldog lehetnék, vagy... Eh, elvégre tudok magamon segíteni... Nála nélkül most már úgyse tudnék élni. Mennyivel szebb, fejlettebb most, mint tavaly volt. Éreztem, hogy verődnek száz és száz gondolataim a koponyámban.

II.

Szabót az állomáson találtam a korlátnak támaszkodva, nagyon bele volt merülve gondolataiba, csak akkor vett észre, mikor szóltam hozzá. Nagy szemrehányással fogadott. Ha el nem vittem volna a ruhatár-cédulát, elment volna az első vonattal, amit egy órával ezelőtt indítottak.

-- De ez még semmi, -- fakadt ki mérgesen. -- Most már a jegyek is lejártak.

-- Nem baj, -- próbáltam megnyugtatni. -- Van nálam annyi pénz, hogy gond nélkül hazautazhatunk. Két hét múlva Magyarországon leszünk. -- vigasztaltam. -- Olyan írást szerzek, mint a pinty! Svéd útlevelet mindkettőnk részére. Itt gyártják Oroszországban, százhúsz rubelbe kerül darabja. Jó lesz-é?...

Szabó egész kétrét görnyedt, úgy hallgatta ezt a -- most már én is belátom --, aljas koholmányt. Bár igaz, hogy volt Oroszországban elég útlevélgyár, csak azt mi szegények nem tudtuk megkörnyékezni.

Kihoztuk a csomagokat a ruhatárból, kiszedtük ami romlandó volt az élelmiszerek között. Egy szép nagy sült jércét és vajas tésztát beebédeltünk. Aztán a csomagjainkkal együtt a reggeli csájaházba mentünk.

Megittunk egy-egy teát és megkértem a tulajdonost, hogy vigyázzon csomagjainkra. Aztán siettem a Gorodszki szálló elé, pedig még csak fél három volt. Szabónak adtam harminc rubelt, hogy kerítsen valahol egy kis szállodát. Mire a Gorodszki elé értem, húsz perc híja volt a háromnak. Az időt minden pillanatban pontosan láttam, mert a tér másik felén állt a templomtorony órája. Közben a nagy izgalomban egyik cigarettát a másiktól gyújtottam meg. Mikor az óra elütötte a hármat, már alig bírtam állni a türelmetlenségtől. A percek egymásután múltak, gondolataim villiámgyorsan váltakoztak.

Biztosra vettem hogy bezárták Marjuskát. Felidéztem magamnak az apja vérbenforgó szemeit és odvas fogait. Attól féltem, hogy megverte a jányát. Negyedórai késéssel érkezett Marjuska. Nagyon gyorsan jöhetett, mert egészen ki volt fulladva.

Kért, hogy ne haragudjak, de erősen összetűzött az apjával.

-- Anyám most már egészen mellém állt és szavánál fogta apámat a téli ígéretéért, hogy magát felkeresteti. A papa most dühében be akart zárni. Anyám azt mondta, hogy úgyis kienged, ha a papa elmegy a városházára.

Ismét a délelőtti cukrászdába mentünk, de most sokkalta jobb helyet választottunk az egyik sarokban.

-- Figyeljen rám, -- kezdtem izgulva. -- Már délelőtt is akartam mondani valamit. Nagyon fontos. Érti? Nagyon...

-- Mondjon el mindent, a maga ügye az én ügyem is. Én is sok mindent tudatni akarok magával.

�--sszeszedtem minden bátorságomat, és az előre eltökélt sorrendben mindent elmondtam. Marjuska hangosan felkacagott, kezemre tette a kezét, a másik kezével pedig úgy húzta a fülemet, hogy farkasszemet néztünk.

-- Na, fogoly bácsi! -- mondta boldog mosollyal. -- Ugye azt hitte akkor, hogy csak egy kis udvarlás lesz? Anyámnak komoly tervei vannak. Elutazik a fivéréhez Nizsnij-Novgorodba. Megbeszéli vele a mi ügyünket. A nagybácsi engem szemelt ki egyedüli örökösének, de én csak akkor törődöm az egésszel, ha ez magát is érdekli. Ha maga azt mondja, gyerünk Magyarországra, megyek. Megyek mindenhová, csak előbb esküdjünk meg itt. Anyám megígérte, hogy mindent elintéz az apámmal.

-- Esküdjünk még holnap, -- mondtam föllángolva. -- Utazzunk el azonnal Magyarországra.

-- Hát holnapra még nem lehet annyira nyélbeütni, de pár hét alatt mindennel rendbe jöhetünk. A papa is belátja majd...

-- És ha mégis úgy döntenek, hogy nem lehetünk egymáséi? -- kérdeztem gyanakvó szorongással.

-- Akkor majd megesküszünk Magyarországon.

Ez nagyon tetszett nekem, melegséget éreztem egész testemben, a fejem édes kábultság töltötte el, szinte féltem, hogy csak álmodom az egészen.

Alkonyattájon indultunk hazafelé. A Bazártér felett egy repülőgép gargarizált és annyi zöld röpcédulát dobált le, hogy az ég egészen elzöldült tőle. Sietve felszedtünk néhány darabot. Pár pillanat múlva egy szakaszra való vörös katona rohant a térre. Azt ordították, hogy senki fel ne merjen venni még egy cédulát se, aki lenyúl a földre, öt botot kap. Mi elillantunk és a város végén nyugodtan elolvastuk a röpcédulát. Ez állt rajta:

,,Orosz testvéreink! Igazhitű pravoszlávok! Ne hagyjátok magatokat megtántorítani az istentagadó, gyilkos bolsevistáktól. Bízzunk az igaz hitünkben és az oroszok nagy Istenében! Kitartás! A győzelmünk a miénk! Sok ezer kozák és cseh-szláv testvérünk szíve dobog értetek. A győzelem biztos!"

Mikor Marjuska elolvasta, ujjongott, táncolt örömében, de csakhamar lehűtöttem a jókedvét. Megmagyaráztam, hogy viselkedtek a csehek a magyar foglyokkal szemben. Egészen a kapujukig kísértem Marjuskát és azzal váltunk el, hogy másnap délelőtt kilenckor ismét találkozunk a Gorodszki előtt. Azután a csájaházba mentem. A tulajdonos elmondta, hogy Szabó még kora délután elvitte a csomagokat. Később egy nő társaságában visszatért, itt ültek egész este, a fejüket úgy összedugták, mint a követ fúvó kígyók. Alig negyedórával ezelőtt távoztak. Éjszakára egy kis szobát béreltem egy szállodában.

Egész éjjel nem jött álom a szememre, féltem a csehektől, azaz a Marjuska apjától. Annyit már tudtam, hogy a leány apja nagy rafinációkkal dolgozik és minden kitelik tőle, hogy a leányát megmentse tőlem. Úgy határoztam, hogy másnap korán kimegyek Marjuskáékhoz és megmondom nekik, hogy a cseheket csak akkor tudom megvárni, ha rögtön egybekelünk, mert csak így maradhatok biztonságban.

Másnap csakugyan beállítottam Marjuskáékhoz. Az apja hivatalban volt, az anyósjelölttel találkoztam. Mindketten megismertük egymást a hallottak után. Nagyon szép volt még az asszony is. A lányához hasonlított, csak az ő haja bogárfekete volt, kétoldalról azonban már őszbe vegyült. Az anyósjelöltöm nagyon kedves volt minden tekintetben. Marjuska a fürdőszobában öltözött, mikor odaértem és pár perc múlva már velük reggeliztem. Minden kívánságomat elmondtam Marjuska anyjának. Az asszony nem értette, hogy miért félek úgy a férjétől. Elmondtam, hogy ha a csehek bejönnek, akkor visszaáll a régi rendszer és a férje ismét ,,úr" lesz, és kiszolgáltathat a cseheknek, de ha most egybekelünk, akkor már nem lesz mitől tartani. Az asszony azon volt, hogy ne hamarkodjuk el a dolgot, ő mindenre ráveszi emberét. Legyek nyugodtan és maradjunk meg a ,,formaságok" mellett.

Közben közeledett a tizenkét óra, nekem el kellett hagynom a házat, mert az apát várták haza ebédre. Délután háromra beszéltük meg, hogy visszajövök.

Szabóval találkoztam a csájaházban. Nagyon izgatott volt s kért, hogy menjek vele a szállodai szobájába. Ott elmondta, hogy egy nővel ismerkedett meg. Annyira megtetszett neki, hogy feleségül akarja venni. A nőnék van egy kis házacskája, azt eladják és aztán indulnak. Velem -- ha megvárom őket.

-- Csak három hétig volt férjnél -- bizonygatta Szabó. -- Urát elvitték katonának. Német fogságban még tavaly tavasszal meghalt vérhasban.

-- Csak arra akarom kérni, hogy ne haragudjon, én egyelőre maradok, -- tette még hozzá.

Megvigasztaltam Szabót, hogy az én szénám sem áll különben. Mindent bevallottam én is. Szabó elvezetett a menyecskéjéhez. Csakugyan nagyon szemrevaló kis fejércseléd volt. Megmutatta a volt férjének a szerszámjait, mert az műbútorasztalos mester volt.

-- Azért külön megszerettem Szabót, -- bazsajogta a menyecske --, mert ő is asztalos és itt várja a kész műhely. Hát nem igaz?...

Annyit vettem ki a kis menyecske fecsegéséből, hogy eszük ágában sincs eladni a házat, inkább úgy akarja, hogy Szabó a volt férje műhelyében dolgozzon.

A délutánt ismét Marjuskáéknál töltöttem, este visszatértem a szállodába. Szabó is megjött, lefeküdtünk. Éjjel egy óra tájban borzasztó lövöldözésre, lópaták zajára és nehéz kocsizörgésre ébredtünk. Az ablakot lassan kinyitottam és kikémleltem az utcára.

Egy kozák zászlóalj vonult be a városba. Hajnalban Szabót elküldtem az asszonyához, hogy kérjen mindkettőnknek szállást, mert itt az életünk forog kockán. Szabó nemsokára azzal tért vissza, hogy mehetünk a menyecskéhez. Két ócska faágyat szedett elő az asszony a padlásról és finom ágyneműt adott bele. Estefelé pedig beállítottunk egy kis kályhát is, mert már hidegek voltak.

Szabó menyecskéjét másnap elküldtem Marjuskához, hogy hívja hozzánk a jányt mert másképpen nem tudok vele találkozni. Nem mertünk az utcára menni. Másnap délelőtt féltízkor Marjusa meglátogatott a kamralakásban. Attól kezdve napi vendégem lett a jány. Lelkére kötöttem, hogy senkinek se mondja meg hol lakom, még a tulajdon édesanyjának se. Mindig ügyeljen arra, hogy nem figyelteti-e meg az apja valakivel. Azért egy kicsit kerülőúton járt hozzám, s mindig hátra ügyejt, nem követi-e valaki.

A Szabó asszonyát küldöztük mindenfelé, hogy halljunk valamit a csehekről. A csájaházba is el küldtük. A tulajdonos elmondta, hogy már vagy ötször kerestek ott minket cseh katonák, s hogy biztosan titkos népbiztosok vagyunk. Ez a hír annyira lesújtott, hogy belebetegedtem. Szabónak megmagyaráztam, hogy egy-percig se maradhatunk tovább. Elhatároztuk, hogy este meglépünk. Egy levelet írtam Marjuskának, egyet pedig a Szabó asszonyának, mert Szabó nem ismerte a ciril betűt. Megírtam, hogy azért nem búcsúztunk el, mert így könnyebb az elválás, de biztosan visszajövünk, ahogy a rend helyreáll. Ha úgy lenne, hogy nem jövünk vissza, akkor biztosan meghaltunk. A város szélén laktunk, könnyűszerrel kijutottunk a városból. Szántóföldeken, semlyékeken, min mentünk keresztül-kasul. Utunkat egy vasúti sínpár keresztezte. Jobbra fordulva, párhuzamosan mentünk a vasút mellett. Alig haladtunk öt-hat kilométerre, mikor egy kis állomást találtunk. Nem mertünk bemenni, hanem csak körülötte járkáltunk. Már egészen megkerültük az épületet, mikor ,,sztoj" kiabálások közepette három katona rohant ránk szuronyt szegezve.

-- Kik vagytok? -- ordított ránk egy repedtfazék hang.

-- Hadifoglyok vagyunk, -- feleltem nyugodtságot tetetve.

Annál többet nem kérdeztek, hanem körülfogva az állomás várótermébe kísértek. Megkérdezték, milyen nemzetiségűek vagyunk, de akkorra már könnyen voltunk. A katonák sapkáin láttuk a hovatartozásukat. Elmondtam, hogy magyarok vagyunk. Azt mondták, mehetünk, ahová akarunk. Vörösök voltak.

Alig negyedóra múlva egy vonat jött. Úgy meg volt telve, hogy alig tudtunk felfurakodni. Reggel kilenc órára Jekaterinoszlávba értünk. Olyan sok utas volt, hogy alig bírtunk a kijárathoz férkőzni. A kijáratnál két oldalt vöröskatonák álltak. Egy katona a karomnál fogva kivonszolt a tömegből és a fal mellé állított. Szabó észrevette, hogy lefüleltek, hát szemmel tartott, hogy mit akarnak velem. Mikor az utasok mind elmentek, a vöröskatona ezt mondta:

-- Jöjjön csak elvtárs az irodába!

Az irodában egy katonaruhás ült egy asztal mellett, -- Parancsnok elvtárs! -- jelentette a katona magyarul. -- Egy magyar elvtársat vezetek önhöz.

Az ülő alak felkelt és hozzám lépett.

-- Nagy Ferenc vagyok -- mutatkozott be mosolyogva. -- Kérem elvtárs, foglaljon helyet. Én rendeltem el, hogy minden magyart hozzám vezessenek aki átutazik a városon, mert sok hadifogoly útrakél abban a reményben, hogy hazakerül, de sokan cseh kézre jutnak. Ezt akarom megakadályozni.

Észrevette rajtam, hogy nagyon ideges vagyok. -- Miért olyan ideges? -- kérdezte. -- Hiszen én nem vagyok magának rosszakarója.

-- Igen nyugtalan vagyok, -- feleltem. -- Egy barátom kint vár reám. Együtt utaztunk idáig...

-- Menjen kérem, -- és hívja be a barátját, -- bíztatott a jóakaróm.

Kifelé indultam, a kalapom és a kofferem bent hagytam, de nem törődtem vele, gondoltam, majd veszek egy olcsó sapkát a városban. Szabó egy vaskorlátnak támaszkodott. Sietve hozzáléptem, de előbb, úgy ösztönszerűleg visszapillantottam. Uramfia, a jóakaróm a hátam mögött állt. Hogy hirtelen zavaromat palástoljam, hamar bemutattam neki Szabót. Szabóval együtt tértünk vissza az irodába, a parancsnok mindkettőnket cigarettával kínált.

-- Hát mit is akarnak önök, -- vetette fel a kérdést.

-- Semmi egyebet, mint hogy nagyon szeretnénk hazamenni Magyarországba -- feleltem.

-- Én is, -- vágott vissza csípősen. -- Sajnos, kedves elvtársaim, ilyesmiről most még ne álmodozzunk. A fehérek negyven versztnyire vannak ide, akármerre mennek is, feltétlenül a kezük közé kerülnek. Attól pedig minden magyart mentsen meg az Isten, mert a magyarokat mind a csehek alá helyezik. -- A parancsnok azután egy magyar vöröskatonával jókora stanicli ennivalót hozatott, egy fehér szalvétát vett elő az íróasztalból és az asztalra terítette. Három csáját is hozatott az étteremből. Már láttuk, hogy a szovjet vendégei leszünk. Evés közben azután rátért a tárgyra.

-- Álljanak be vöröskatonának, elvtársak! -- kezdte emelt hangon. -- Ez a legbiztosabb menekülés a csehek boszszúja elől. Így legalább ha szembe kerül a magyar a cselákkal puska van a kezében, tud védekezni. Ha fegyver nélkül kerülünk a kezük közé, akkor nincs menekvés.

Mi hallgattunk és inkább csak ettünk.

-- Nos elvtársak! -- kérdezte szigorúan. -- Határoztak?

-- Igen -- feleltem. -- Nem akarunk katonák lenni, elég volt már nekünk. Mi haza akarunk menni. Semmi közünk se a vörösökhöz, se a fehérekhez, amazokhoz! Mi magyarok vagyunk!

-- Én magát sokkal értelmesebb embernek gondoltam -- kezdte ripakodó hangon. -- Csak most látom, hogy maga egy értetlen tökfilkó. Százféleképpen magyarázom, hogy nincs más kiút, úgy tesz, mintha meghallgatna és a válasza mégis az, hogy haza akar menni. Most már menjen a fészkes fenébe! Maga értetlen hólyag -- ripakodott rám, aztán Szabóhoz fordult:

-- Kedves Szabó elvtárs, hát maga hogy határozott?

Szabó belefésült a hajába és azt mondta:

-- Mi együtt vagyunk...

-- Nahát akkor maga is menjen a pokol fenekére -- dühöngte a vörös.

Szépen felszedegettük csomagainkat és kifelé indultunk. Viszaköszöntünk neki, de nem fogadta. A csomagokat Szabóval otthagytam a váróteremben, magam pedig elindultam megtudni, hogy is állunk a vonatok indulásával. A kifüggesztett menetrenden nem ismertem ki magamat. Az egyik pénztárfülkéhez léptem, mert egy fiatal jóképű nőt láttam bent és megkérdeztem, hogy meddig mennek a vonatok lefelé, vagyis délnek. -- Odesszáig -- felelt a nő szívesen. Ha arra akarok menni csak váltsak jegyet, félóra múlva indul a vonat. Váltottam két jegyet Odesszáig és visszamentem Szabóhoz. Azzal vigasztaltam, hogy Odesszában elhelyezkedhetünk, mert az nagyváros. Azután vettünk két képes levelezőlapot, az egyiket Marjuskáuak írtam meg, a másikat Szabó diktálta asszonyának.

Beszálltunk a vonatba, de alig két perc múlva két fegyveres vöröskatona lépett hozzánk, leszedették csomagjainkat és az előbbi ,,elvtárshoz" vittek. Azzal fogadott, hogy meggondolta nem engedhet el bennünket, mert sajnál.

-- Hanem most már remélem, maguk is észretértek. -- A fejemmel intettem, hogy igen.

-- Szóval beállnak? -- kérdezte.

-- Igen, beállunk -- feleltem szeme közé nézve.

-- Hát ezt már szeretem, kezet rá! -- és a kezét nyújtotta felém.

Kezet adtam, azután Szabónak nyújtotta a kezét, aki tétován akarta is adni meg nem is. A jóakarónk nevetve rászólt:

-- Adja csak ide a kezét kedves Szabó, hiszen maguk együtt vannak. -- Erre Szabó is kezet adott.

-- Most pedig meghívom magukat ebédre -- mondta mosolyogva.

A város másik felében levő tüzérkaszárnyába mentünk, igaz, hogy nem gyalog -- villamossal, a jóakarónk fizette a jegyeink árát.

III.

Egy nagy terembe léptünk. Itt már negyven magyar vöröskatona tartózkodott. Vagy három karikában kártyáztak pénzbe. Elég nagyba ment a játék.

Jó gulyáslevest és káposztáskockát kaptunk ebédre, de ezt csak a magyarok kapták, az oroszoknak külön orosz konyhájuk volt. Ebéd után a jóakarónk egy irodába vezetett, ahol egy papírlapot aláírattak velünk. Bediktáltuk adatainkat. Mind a ketten álnevet. Azt már megtanultuk ebben a fene nagy országban, hogy nem szabad egyenes úton járnunk.

Egy ruhatárban szép tüzéruniformisokat kaptunk, a fegyverraktárban pedig kardot, pisztolyt és karabélyt. Azután kijelölték a szobát, ahol rendes katonai vaságyak álltak. Rajtunk kívül még két magyar is volt ebben a szobában, a többiek mind oroszok voltak. Estefelé pénzt kaptunk az irodában, hogy mennyit, hogy milyen címen adták, arra már nem emlékszem. A városba akkor mehettünk ki, amikor akartunk. Kiképzés egyelőre nem volt. Akik már régebben itt voltak, úgy mondták, hogy a jövő hétfőn kezdődnek meg a kiképzések.

Még aznap este kimentünk Szabóval a városba. Moziban csájaházban is voltunk, csak késő este értünk haza. Másnap este cirkuszba mentünk. Az előadás legkiemelkedőbb pontjának egy birkózópárt emlegettek. A bemondó egy finn birkózóbajnokról beszélt, annak méltatta eddigi babérjait. Az ellenfél egy legyőzhetetlen orosz, Dosnica. A porond felett kigyúltak a lámpák, a népség lélegzetvisszafojtva leste a két birkózó belépését. Először az orosz jött be, vörös trikóban, majd pedig a finn, vörös-zöld trikóban. Mikor a porond közepére léptek, a finn felénk fordult arccal. Felismertem benne Fekete Istvánt, az újpesti bérkocsist. �--nkéntelenül hangosan fölnevettem. Ettől a Feketétől minden kitelt. Ő volt az, aki 1916 karácsonykor a ,,halott" fináncot feltámasztotta hókuszpókusz beszédeivel.

A birkózás az orosz győzelmével végződött. Ez volt a közönség ínyére. Nem is vártuk be a műsor többi számait, kimentünk. A cirkusz mellett fogtam egy kisfiút és beküldtem egy cédulát a finn birkózó bácsinak. Két perc múlva Fekete szorongatta a kezemet és még bele sem haltam. Fekete felöltözött és hármasban mentünk be a városba. Egy nagy csája-házba. Azonnal azzal állt elő, hogy szökjünk meg. Velem nagy kedve lenne hazaszökni, mert én vagyok az ,,örök szökők nagymestere".

Feketéből csak úgy dűltek a szavak. Elmesélte, hogy a bányából úgy szöktek meg, hogy bemásztak a szénnel megrakott leplombált kocsi nyitva hagyott ablakán. Elmondta, hogy tavasz óta van ezzel a cirkusszal, eleinte csak mint szolga, de az utolsó hat hétben már mint a ,,leghíresebb" világotbejárt birkozóbajnok, akit az egész nagyvilágon csak az egyedüli Dosnica orosz bajnok tud legyőzni.

Mindketten mint szolgák kerültünk ide. Egyszer, mikor mosdottam, meglátta az igazgató, hogy erős felsőtestem van. Tudtam egy kicsit birkózni, az ellenfelemet is én tanítottam meg. Az szintén hadifogoly. A polgári életben a lembergi piactéren egy lacikonyhasátor tulajdonosa.

Másnap délután hatra várt bennünket Fekete a cirkusz mellett álló ,,kocsilakosztályában". Siettünk ki hozzá. Csúf, lucskos, ködös idő volt, ami a gyér utcai világítást még gyérebbé tette. Egy sikátoron haladtunk át, ami végig ki volt aggatva ócska ruhákkal és lábbelikkel. Hamar elhatároztam, hogy ott veszünk ócska ruhákat. A kaszárnyából nem mertük kihozni a civilruháinkat. Mikor Feketét kerestük, a kocsiban egy csúf, kifestett dáma azt mondta:

-- Azonnal jön a férjem uraim! Parancsoljanak befáradni. -- Erre majd kitört belőlem a nevetés.

-- Látom, egészen jól érzik magukat Oroszországban. Valószínűleg önök is �--rökre itt ragadnak, mint az én Ivánom. -- Rábólintottunk.

Jött Fekete. Szóltam neki, úgy induljon, hogy többé ide nem jön vissza. Fekete örült és hamarvást cselekedett is. Az asszonyát, a ,,világhírű lovarnőt" a kocsi másik sarkába intette, valamit suttogott neki. Az asszony gyorsan elfüggönyözte a kocsi másik felét. Pár perc múlva előbújt, mint a páva, ajkán ujjnyi vastagon állt az el nem kent ronda kenőcs.

-- Azonnal jövök uraim, csak szórakozzanak -- mondta uras finomkodással.

Fekete gyorsan magára szedte az összes ingeit és gatyáit, részben azért, hogy a csomagja minél kisebb legyen, másrészt meg, hogy a hitvány felsőruháját pótolja. Azután egy nagy deszkaláda legaljáról előszedte apróságait és egy ócska zsákba rakta.

Sietve indultunk a város felé, egyenest a zsidófertályba, az ócskásokhoz. Fekete mesélte, hogy éppen ma vett fel előleget. Az asszony semmit sem tud róla. A ,,lovarnőt" a város közepére küldte egy nemlétező szabóhoz.

-- Csak annak örülök, -- röhögött ez a bitang Fekete -- hogy mikor visszatér ez a satrafa a városból, már a kocsitól száz lépésre balhézni kezd velem a szabó miatt. De bezzeg mikor hűlt helyemet találja, és meglátja a kiürített kuffert, majd bőg vagy három napig utánam.

Beléptünk egy ócskáshoz. A zsidó azzal fogadott, hogy nagyon gyorsan vegyük meg, ami kell, mert hét órakor bezár és már csak 5 perc híja a hétnek. Közben lehúzta a rolót és belülről egy ócska pokrócot akasztott a rolóra, hogy a réseket teljesen elzárja. Azután engem vállra tett kézzel az egyik szögletbe tolt.

-- Kedves elvtárs, én mindennel tisztában vagyok -- súgta a fülembe -- Én tetőtől-talpig felöltöztetem magukat, csak a ruhájukat hagyják itt cserébe. Tudom, hogy maguk, hadifoglyok.

-- Gemacht! -- vágott Fekete a zsidó tenyerébe. Kiválogattuk a szükséges ruhadarabokat. Mikor a katonaruhánkat levetettük, a zsidó leste, hogy nem tesszük-e zsebre a browningjainkat és ahogy letettük a fegyvert, azonnal el akarta tenni.

-- Hohó! A felszerelésről nem beszéltünk, csak a ruházatról volt szó. A kardokat odaadom magánák ráadásul, de a lőfegyverre nekünk is szükségünk lehet -- intettem le a kaftánost.

Nagy szemhunyorgatások közepette kinyögte, hogy az egész üzletet a pisztolyokért csinálta, aztán még ráígért 20 rubelt. Így már belementünk az üzletbe.

Mellékutcákon igyekeztünk kifelé, amerre a zsidó irányított. Mikor a szántóföldekre értünk alig láttuk egymást, olyan borzasztó sötét volt. Az égnek egész déli és keleti oldalát sötét felhők borították el. Északnyugatnak esett tőlünk a Göncölszekér, erről jegyeztük meg az útirányt. Nemsokára egy széles országútra értünk. A sár annyira ráragadt a csizmánkra, hogy alig tudtunk járni. Egy verszt jelző kőbe ledörzsöltük a csizmánkról a sarat és úgy folytattuk utunkat. Vagy húsz kilométert mehettünk, mikor egy kis állomáshoz értünk. Egy bakterféle ember volt ott. Megmondta, hogy másfél óra múlva ér be az odesszai személyvonat. A jegyeinket a vonatban váltottuk meg. Vagy hatvan kilométert tehetett meg a vonatunk, mikor hirtelen megálltunk a nyílt pályán. Abban a pillanatban kocsink mindkét végében felpattant az ajtó és szuronyos cseh legionisták tódultak be. Mindenkit igazoltattak. Nekünk nem volt semilyen írásunk se. Leszállítotak bennünket. Egy községbe kísértek befelé. �"riási hosszú volt ez. A községházánál belöktek egy szűk fogdába, ott vártuk a cseh igazságszolgáltatást.

Volt már nyolc óra, amikor annyira kivilágosodott, hogy láttunk a fogdában. Fekete folyton a rácshoz szaladozott idegességében. Észrevettem, hogy a fogda meszelt falán ákombákom ceruzafirkálások vannak. Közelebbről szemügyre vettem. Mind magyarul volt írva. Az egyik így hangzott: ,,Magyarok! Készijjétek el a feneketeket. Aki ide jut, megbotozzák a csehek. Reám tíz botot vertek, azután ismét ide visszalöktek. Most várom, hogy megint mikor botoznak."

Legalább húsz írást olvastunk el, az egész fal körül volt firkálva, de csak ezt az egyet merem leírni, mert a többi olyan gorombán hangzott, hogy nem bírja ki ez a szegény papiros. Már itt láttuk, hogy milyen sorssal nézünk farkasszemet. Fekete úgy akart védekezni a botozás ellen, hogy a zsákjából egy vastag kötött sálat vett elő és betolta a nadrágja ülepébe a nadrág és a gatya közé.

Lehetett fél tíz, amikor két vizenyős szemű cselák értünk jött. Bevezetett egy szobába. Egy cseh tiszt lépett hozzánk. Az egyik cseh katona magyarul vigyázzt vezényelt nekünk a tiszt tiszteletére, mi pedig úgy tettünk, mintha, nem értettük volna. A cseh tiszt ezen úgy dühbe gurult, hogy nekünk szaladt és egy-egy pofonnal kedveskedett.

Én álltam szélen, engem vettek elsőnek. A nadrágom letolatták, azután keresztbe fektettek egy padon. Az egyik pribék a fejem felől átnyúlt a pad alatt és egyenként eleire húzgálta a lábaimat, úgyhogy az orrom majdnem a csizmám orrához ért. Akkor két katona az egész testemet feljebb helyezte úgy, hogy a fenekemen teljesen kifeszült a hús. Az egyik cseh most nekem esett. A másik két társamat egészen mellém állították, hogy közelről hallhassák majd az ordításomat. Én összeszorítottam a fogamat. A hatodik ütés után elájultam, de akkor sem jajgattam.

A két társammal leszedettek a lócáról és a sarokba löktek. Az egyik cseh Feketén akarta a műtétet elvégezni, de a tiszt ráordított, hogy előbb vizet hozzanak, és locsoljanak fel engem. -- Nehezen tudtak felmosdatni -- beszélte el később Fekete. A tiszt már nagyon, türelmetlen volt, hozzám lépett és lovaglópálcájának a szíjas felével kezdte az arcom veregetni, amire én felébredtem. Azután Szabó Károlyt intézték el ugyanúgy, mint engem. Ő nem ájult el.

Utolsó lett Fekete. Mikor a nadrágját letolatták vele, az összehajtogatott sál kiesett, a cseh tisztnek ez annyira tetszett, hogy hangosan elkacagta magát. Enyhítő körülményképpen, a tíz bot helyett ,,csak" tizenötöt kapott. Szó nélkül állta ki, de mikor leszedték a lócáról nem bírt megállni a lábán. �--sszeesett.

Mikor megmozdultam, azt hittem, az egész testem meggyulladt. Nem bírtam lábraállni. Két cseh mégis lábra állított. Borzasztó fájdalmat és zsibbadást éreztem mikor pedig lépni kezdtem, olyan nyilallás futotta át testemet, hogy azt szóval kimondani nem lehet. Visszavittek a fogdába. Másnap reggelig úgy aludtunk, mint a csecsemő fürösztés után. Mikor felébredtünk, borzasztó fájdalmat és éhséget éreztünk, mert a gyomrunk azért makkegészséges maradt. Levetkeztem. Az alsónadrágom tele volt alvadt és száraz vérrel. Szabó Károly segített a vetkezésnél. Nagynehezen lehúzta a csizmámat, de ez olyan borzasztó fajdalommal járt, hogy a könny csak úgy folyt a szememből. Az alsónadrág egészen odaragadt a combomhoz, mert a vér végigfolyt rajta, s így olló segítségével szabadultam meg a gatyámtól.

IV.

Harmadnap reggel a falu végén álló, drótkerítéssel körülvett négy barakhoz vittek. Nagyon sok emberünk volt már itt, lehettek háromszázan. Vígasztalásunkra elmondották, hogy ők is valamennyien megkapták a tíz-tíz botot. Enni csak ebédre adtak, naponta egyszer. Egy kis vízbefőtt hajdinakását só nélkül. Ha új magyarokat hoztak, azokat az udvar középén botozták meg. Az ötödik napon sorakoztattak az udvaron. Negyvenünket kiválogattak és egy teherautón visszavittek Jekaterinoszlávba. Délután két óra lehetett, mikor odaértünk. Egyenesen az állomásra. Két vagón lisztet pakkoltattak ki velünk nagy társzekerekre. Este egy külvárosi gépgyárba kísértek és szállásunkul egy pincét jelöltek ki. A pince elég világos volt, de semmi fekvőhelyet nem adtak, a puszta aszfaltra kellett feküdnünk. Vacsorára két kocka cukrot, teavizet és fél font kenyeret kaptunk fejenként. Másnap a gyárban dolgoztattak velünk, egész nap vagonokat toltunk ide-oda a gyár udvarán. Ebédre sóba-vízbe főtt köléskását osztották. Reggelit elfelejtettek adni. Vacsorára most is teát kaptunk két-két kocka cukorral.

A pince, ahol aludtunk, valamikor a gyári tűzoltók őrszobája volt. Körülbelül tíz méter hosszú és öt méter széles volt a pince, ajtaja az udvarra nyílott. Az ajtónál folyton őr állott. Mire nyolc óra lett, már mindenki lefeküdt, a kőre, hogy a talajt a testünkkel előbb átmelegítsük. Nyolc órakor egy jóképű fiatal cseh katona váltotta fel elődjét. Úgy vettem észre, hogy nagyon bámul bennünket, mintha sajnálna. Szóltam Feketének, hogy megpróbálok kenyeret kérni tőle. Elővettem az öngyújtómat és odaállítottam a katonához. Kértem, hogyha van egy kis kenyere, adjon az öngyújtómért. Azonnal kiszólt a kívülálló őrnek. Pár perc múlva hozták a kenyeret. A kezembe adta, és intett, hogy csak tegyem el az öngyújtót. Majszolni kezdtem a kenyeret, ő pedig intett, hogy lépjek közelebb. Mikor hozzáértem, megszólalt magyarul:

-- Én is magyar vagyok, de mert tótos a nevem és fölvidéki vagyok, addig kínoztak ezek a disznók, míg csak kötélnek nem állottam -- panaszolta könnyek közt.

Addig beszélgettünk és emlegettük az otthont, míg mind a ketten sírtunk. A kezemben meg ott szorongattam a kenyérnek egy részét. Azért nem ettem meg, hogy Szabónak és Feketének is maradjon. Azután elővette a dózniját. Tele volt dohánnyal. Az egészet a zsebembe fordította egy csomag cigarettapapírral együtt. Gyufát is adott, mert az öngyújtómban nem volt benzin. Tíz órakor elbúcsúztam az őrtől. Azzal váltunk el, hogy reggel, ha teheti, majd juttat valami kis harapnivalót.

Mikor visszamentem hozzájuk, Fekete azt se tudta, mihez kezdjen, mert éhes is volt és cigarettázni is szeretett volna. Tehát úgy oldotta meg a kérdést, hogy előbb elszívott egy cigarettát, arra megivott, egy tele kulacs vizet és úgy ette meg a kenyeret, majd arra is egy fél kulacsra való vizet ivott, utána pedig elszívott négy cigarettát, úgy hogy az egyiket a másiktól gyújtotta meg.

-- Na barátom, most már jól érzem magam. Nem cserélek a cárral, -- hencegte Fekete.

Akkortájt nagyon divatban volt a foglyok között ez a mondás, mert a cár is olyanfajta helyzetbe került, mint mi. A ,,tót" fiú másnap este fél kenyeret és egy font tepertőt húzott elő a zsebéből. A tepertőt meg akartam fizetni, de kért, hogy ne sértsem meg, mert ő ezt tiszta szívből hozta. Már reggel szemügyre vettem az egyik illemhelyfülkében egy ablakot, csak azt nem tudtam, hogy hova szolgál. Most kiosontam a klozetra, kinyitottam az ablakot és nagynehezen kibújtam. Nagyon keskeny volt. Egy világító udvarba pottyantam. Felugrottam és behúztam az ablak fiókját, nehogy észrevegyék, ha valaki kijön utánam. A világítóudvar másik oldalán egy kis vasajtó volt. Egy kicsit megnyomtam, mire kinyílott, de nagyon élesen csikordult. Egy sötét pincében találtam magam. Itt addig tapogattam, míg végre egy lépcső vaskorlátjában akadt meg a kezem. A korlátot fogva felfelé indultam egy lépcsőn. Felértem a földszinti lépcsőházba.

Az ajtóhoz lopóztam, amin gyér világosság szűrődött be. Felső felében mindkét oldalról ablaküveg volt. A kilincsre tettem a kezem. Be volt zárva.

Hirtelen az az ötletem támadt, hogy felmegyek az emeletre, hátha valami gépszíjat vagy kötelet találok, amivel az ablakon leereszkedhetnék. Villámgyorsan futottam fel a lépcsőn az első emeletre. Egy olyan öltöző- és mosdóféle helyiségbe nyitottam. Az udvar felől homályosan bevilágított a lámpa. Kötél után nézelődtem, de csak üres szekrényfiókokat találtam. Onnan kijövet balra beléptem egy nagy ajtón, végigmentem egy nagy műhelytermen és a legszélső ablakon kinéztem az utcára. Éppen ott volt a gyár kapuja az épület végénél. Az őr le és fel, le és fel sétált a kapuban. Éppen két cseh katona jött hazafelé a városból, megálltak az őrrel beszélgetni, cigarettát sodortak, közben nagyokat nevettek. Végigmentem a teremben, de csak üres állványok álltak a terem közepén, amikről a szerszámgépeket leszerelgették. A félelem már annyira erőt vett rajtam, hogy az inaim alig bírták a testemet. Felfutottam a második emeletre. Gondoltam, hátha ott találok valamit, amivel le tudnék jutni az első emeletről. De a számításom itt is meddő maradt. Még megpróbáltam a harmadik emeletet is. Most már úgy gondoltam, minden mindegy, elhatároztam, ha üldözni találnak, levetem magam az emeletről. Inkább haljak meg úgy, mintsem ezek kínzásokkal végezzenek velem.

A harmadik emeleten jobboldalon egy ajtót találtam. Közelről szemügyre vettem s mingyárt láttam, hogy valami különös célt szolgál, mert vaslemezből volt. Hamar a kilincset tapogattam, de nem volt rajta. Ellenben egy kulcsban akadt meg a kezem. �"vatosan kinyitottam az ajtót. Visszahökkentem. A csillagos ég tátongott felém. Jobban széjjelnéztem. Ez az ajtó tulajdonképen egy kétemeletes gyárépület tetejére nyílt, ezen szokott a kéményseprő kijárni. A két épület össze volt ragasztva, ennélfogva az előző épület tűzfalán keresztül vezetett a vasajtó.

A házgerincen végig egy szál deszkaszélességű járda húzódott, az udvari oldal felől erős vaspálcákon egy fogódzó vasrúd szolgált. Hamarvást visszafutottam a vasajtóhoz. Eszembe jutott, hogy jó lesz bezárni. Sajnos, kívülről nem volt kulcslyuk az ajtón. Nagyon szerettem volna tudni, hogy észrevették-e már a szökésem. Elhatároztam, hogy elkúszok a tűzfal mellett a csatornáig. Kényelmesnek ígérkezett a lejutás, de mikor megpróbáltam, csalódottan állapítottam meg, hogy nem lehet a tetőre lépni, mert az bádoglemezekből van és nagyokat pattan, ha ránehezedik az ember.

Ezzel a tervemmel egyelőre felhagytam, inkább, az épület másik végére akartam eljutni, de ez nagyon hosszú volt. Talán a közepe táján lehettem, mikor befordult az utcába két katona-társzekér. Mindkettő tetejéig volt rakva kenyérrel. A kocsik elé nehéz igáslovak voltak fogva. Az út nagykockájú terméskővel volt kirakva. A két kocsi olyan erős zörgéssel haladt el az épületek mellett, hogy szinte rengettek belé. Míg a kocsik elhaladtak, addig én visszafutottam a deszkajárdán a tűzfalig, és a fal mellett macskagyorsasággal leereszkedtem a csatornáig és lelestem.

A tető bádogja szinte lövésszerűen pattogott, de az elhaladó kocsik zörgése fedezte a zajt. Hamar lenéztem a kapuhoz. Az őr felém volt arccal, kis tükröt tartott a kezében és mindenféle állásban nézegette, magát. Azután a sapkáját is levette a fejéről és úgy nézegette magát, nyakát hátra merevítette, jobbkezével pedig a haját simogatta a feje hátulsó felén. Nagyon meg lehetett magával elégedve, mert a tükröt zsebredugta, jól kihúzta magát, a puska tusáját könyökével hátraszorította és keményen le és fel kezdett sétálni. Alighanem arra gondolt a koma, hogy még elég szép példánya ő a cseh légiónak.

Most már a kocsik elhaladtak, nem tudtam visszamenni. De csakhamar rájöttem, hogy ott kell felmásznom, ahol a horogfa van a bádog alatt, mert a szegek úgy odaszorítják a bádogot a horogfához, hogy annak semmi lendülete nem marad, így teljesen zörgés nélkül tudtam visszakúszni. Négykézláb mentem, közben a szegsort tapogattam a kezemmel. Lehetett három óra, mire feljutottam ismét a deszkajáróra.

Annyira kifárasztott ez a kétrét görnyedt mászás és az izgalom, hogy lerogytam a kimerültségtől a deszkára és úgy, ahogy voltam, elaludtam.

Arra ébredtem fel, hogy leestem a járdáról a tetőre. Biztosan meg akartam fordulni álmomban. Nagy szerencsém volt, hogy majdnem lapos volt a tető, mert ha olyan lett volna, mint a legtöbb háztető, akkor csak a földön álltam volna meg. Nagyot pattanhatott a bádog, mikor ráestem, azért hát vagy tíz percig mozdulatlanul feküdtem. Utána kitapogattam a szegsort és visszamentem a deszkára. Most már annyira áthűltem, hogy a fogaim vacogni kezdtek. Közben kelet felől pirkadni kezdett.

Felugrottam és elindultam a tető másik vége felé. Mikor a végére értem, csak akkor láttam, hogy nem egyenes tűzfalas vége van, hanem csapott. Hamar kerestem egy szegsort és azon hanyatt négykézláb lefelé kúsztam, mivel állva féltem volna, hogy meg találok szédülni. Az izgalmak egészen elerőtlenítettek. Az udvarnak ez a fele volt a legelhanyagoltabb, világítást sehonnan sem kaptam. Még egy-két métert kúsztam lefelé, amint valami fekete tárgynak a levegőbe meredő körvonalai bontakoztak ki a sötétségből. Szívdobogva kúsztam le egészen a csatornáig és örömömben szerettem volna nagyot kiáltani. Egy vaskémény emelkedett ki a földből. A ház vége és a kémény között hatvan-hetven centi lehetett a távolság, de a kéményt minden másfél méterre vaspántok erősítették a falhoz, úgyhogy kényelmesen lekúsztam egyik pánttól a másik pántig, mígnem egy deszkatetőhöz értem, ami az épület végéhez volt ragasztva. A tető olyan korhadt volt, hogy nyomban beszakadt alattam, amint ráléptem. A bódé, amibe beszakadtam, talán három méter magas volt, de alig eshettem, másfél métert, mert egy nagy csomó felhalmozott láda közé estem, Olyan zörgés támadt, hogy majd tíz percig még lélekzetet sem mertem venni.

Jó negyedórai várakozás után kibújtam a ládák közül. Az udvarnak ez a része el volt kerítve és mindenféle limlomokkal volt tele. Előbb úgy láttam, hogy könnyűszerrel át bírom vetni magamat a kerítésen, de mikor odaértem, csalódva láttam, hogy ez lehetetlen. A kerítés jó két és fél méter magas lehetett. Erős kőkerítés volt, a tetején kéményalakú díszletek álltak. Valami létrafélét szerettem volna szerezni, de sürgősen, mert erősen kezdett pitymallani. Egy trénkocsikereket találtam. Nagy buzgalommal kibontottam a limlomok alól és odagurítottam a kerítéshez.

Először az agyára ugrottam a keréknek, s így a kezemmel könnyen elértem a kerítés tetejét, majd felléptem a kerék legtetejére, sapkámat levettem és az egyik ilyen kéménydísz mellől odakémleltem a kapuhoz. Nagyon megörültem annak, amit láttam. Az út másik felén nagy üres telkek tátongtak. Az őrszem egy lámpakarónak támaszkodott, puskáját szíjánál fogva a jobb csuklóján tartotta és kegyetlenül hortyogott.

Keresztülvetettem magam a falon. A kerítés oldalából a földtől úgy egy méterre olyan széles párkány állott ki, hogyha a kezemmel megfogóztam, egészen kényelmesen meg tudtam rajta állni. Az őr még most is erősen horkolt. Leugrottam, amennyire tudtam lábujjhegyre, hogy ne koppanjak. Az őr meg sem mozdult. Átsétáltam a másik oldalra, és egy-kettőre eltűntem. Úgy vettem az irányt, hogy kifelé haladjak a városból. A telkek másik oldalát öreg temető szegélyezte. Már úgy el volt hanyagolva, hogy kerítése sem volt. A temetőn áthaladva egy vasúti töltéshez értem. Átmentem a vasúton. A töltéstől balra nagy téglagyár állott, onnan egy mozdony vagonokat tolatott felém. Keresztülvágtam a szántóföldeken és félóra múlva egy új településű faluba értem. Arról gondolom, hogy új volt, mert a házak mind egyformák voltak.

A második háznál az istállóban még égett a lámpa. Egy gyerek két vödör vizet vitt az istállóba, a gazda pedig valami zsákokat hordott ki a kocsira. Elhatároztam, hogy bemegyek, és mindent elmondok neki. Ha szíve van, biztos, hogy megszán.

Beléptem a portára, a gazdának vélt ember azonnal felém indult. Tisztességtudóan jóreggelt kívántam neki, azután hozzáfogtam az ügyem kiteregetéséhez, de alig szóltam egy-két szót, közbevágott a gazda:

-- Mondja csak, nem magyar ember maga?

-- De az vagyok -- feleltem habozva. Nem lehetett tudni, nem valami cseh barát-e, vagy ilyesmi.

-- Na, akkor jó helyen jár -- válaszolta magyarul. A könnyeim megeredtek, úgy panaszkodtam ki magamat.

-- Addig itt marad nálunk, míg valamire nem válik, aztán pedig én is megyek magával Magyarországra.

Ennek ismét megörültem, legalább nem kell egyedül kódorognom.

Két hetet töltöttem itt, aztán egy reggel ismét benyomultak a vörösök az egész Jekaterinoszláv megyébe, mi pedig Faddi Istvánnal -- mert így hívták őt, földiáki születésű volt -- nekivágtunk az útnak.

V.

Szerencsém lett ezzel a Faddi Pistával. Nagyon jó cimborának bizonyult. Őt is iszonyúan emésztette már a honvágy. Vonaton érkeztünk Odesszába, de azonmód odább is álltunk, mert éppen akkor vették át a hatalmat Kerenszkijéktől a bolsevikek. Az egész város tele volt hadifoglyokkal. Nagy híre volt, hogy Kun Béla összeszedette a városban ődöngő magyarokat és előadást akart nekik tartani. Nem sikerült. Valaki a foglyok közül leütötte a nagy ívlámpát, amit Kun Béla tiszteletére szereltek fel a fogolytáborban. Mikor a lámpát leütötték, fél és egész komiszkenyér darabokkal dobálták meg Kun Bélát.

Odesszától már nem jött vonat Magyarország félé. Nem. Mi mégis neki vágtunk az útnak. Írjam le, hogy hat hétig gyalog kutyagoltunk étlen-szomjan, míg az osztrák-magyar hadsereget elértük?... Fölösleges. Egyszer ugyan a Dnyeszter jobbpartján, amint bandukoltunk egy országúton, elfogtak a vörösök. Azt hitték, oláh kémek vagyunk, mert a bolsevizmus kitörése után megszűnt az oláh-orosz szövetség. Emlékszem Kolbászna volt a falu neve, ahol ezek a vörösök alaposan elnadrágoltak minket. Aztán jött a falu patikárosa, az még Magyarországról szökött haza és megmentett minket. Még ennivalóval is ellátott bennünket a falu, mert a gyógyszerész elmondott minden jót a népünkről.

Hát így volt.

A negyvennegyedik nap után értük el a mi csapatainkat, de ekkorára már összeverődtünk vagy kilencen. Négy nagyváradi cigány is hozzánk csatlakozott.

Egy helyen patak kocogott bele a Dnyeszterbe. Csak olyan utászkatonák-csinálta híd volt a kis patakon. Mikor a hídra léptünk, akkor láttuk csak, hogy a másik oldalon egy sisakos katona áll. Egy pillanatra megtorpantunk, de aztán csak átmerészkedtünk a hídon, mert a katona már úgyis meglátott minket. Először azt hittük vöröskatona, de Faddi azon istenkedett, hogy ez nem lehet más, mint lengyel légionista. Mindegy volt hát. Igen tisztességtudóan oroszul köszöntünk, hogy ,,Zdrasztutyi!"

-- Hát a jó Isten ért csigesul, -- motyogta a magyar katona. Azt hitte valami csujesok vagyunk.

Mi meg erre: sírtunk, nevettünk örömünkben. 8-as huszár volt a koma. Ha furcsán is hangzik, biz' a huszár is könnyezni kezdett velünk. Azt az érzést nem tudom leírni, ami rajtam erőt vett. Először is erőtlenül az árok partjára rogytam, és olyan kiadósan zokogtam, hogy eccer csak azt vettem észre, hogy honfitársaim, de még a huszár is, ott kutyorogtak körülöttem. Hiába totojgattak, vigasztaltak, mit se ért. Zokogtam és zokogtam. Most fölgyülemlett bennem, minden keserűségem a huszonegy hónapi embertelen szenvedésünkért és megaláztatásunkért. Hogy mennyi ideig sírhattam ott az árokparton, nem tudom, csak arra emlékszem, hogy hozzám leptek a társaim, és talpra gyámolítottak. Szörnyen szédültem a gyengeségtől.

A huszár útbaigazított bennünket. Először Csernovicba, majd Zlatovba irányítottak. Itt megfigyeltek bennünket. Ez az idő szörnyű hosszúnak teccett, pedig csak hat hétig tartott. De legyen hála a jó Istennek, végre csak letelt az a hat hét is.

VI.

1918. április 27-ére virradóra szálltam ki a falum állomásán a vonatból. Még élénken emlékszem, csendőrök álltak a csepp állomás előtt és egy részeg baka csatosüveget vágott a sínvashoz, miközben a ,,Tapsifülest" dúdolta. Mikor az állomástól beljebb haladtam, csodálkoztam magamon, hogy nem érzékenyülök el. Csak akkor bizserélt valami igen forróság a szivem táján, mikor a mi utcankba bekanyarodtam. A lábtól szomszéd, Kiss Mihály jegenyéje csak úgy az égfelé kapaszkodott most is, mint mikor elmentem, csak persze följebb szökkent, vagy két ölnyivel. A kiskapunk elé értem. A kakasok egyszerre kukorékolni kezdtek. Most már úgy fészkelődött valami a mellemben, és torkomból feltört a zokogás. Megnyomtam a kiskapu kilincsét. Zárva volt. Az ablakhoz léptem és bezörgettem.

-- Ki az? -- Megismertem Mari néném hangját. Azóta már szegény elköltözött erről a gyarló világról, csak a háborús rokkant emberét hagyta hátra két szép, életrevaló fiával. �", ő nem ismerte az egykézést. Hat gyermeknek adott életet, de négyet elragadott tőle a kaszás. Most már ő is utánuk ment, megette a sok dolog. Szegény zsellér asszony létére nem tudott másként segíteni övéin: háború alatt minden nyáron aratórészes volt. Az apróságain, kívül még szegény jó anyám is az ő nyakán nyűglődött. Anyámmal is igen sok baja volt, mert az meg szegény mikor megkapta az ,,írást" a két bátyámról, hogy odavesztek és énrólam meg azt írta haza a Vöröskereszt, hogy eltűntem, nincs rajta sok csodálnivaló hogy megzavarodott az édesanyám. Hárman voltunk fiúk és mindnyájunkat elveszettnek hitt. (Én kilencedik gyereke vagyok az anyámnak).

Tehát ott hagytam el, hogy kiszolt a néném: ki az?...

-- Én vagyok. -- csak ennyit mondtam. Megismerte szegény a hangomat. Elsivalkodta magát. -- Jajj, anyám! Meggyütt Lajosunk. -- Szegény édesanyámat ez úgy meglepte, hogy valamennyire visszanyerte egészségét. Elém rohantak. Kizárták a kiskaput. �", Istenem, hogy egymásra nőttünk. Én ismét elérzékenyültem, hogy úgy gyámolítottak be a pitarba. Hamarvást alám dugott néném egy gyalogszéket. Pergőtűz alá kaptak édesanyámék, hogy nem győztem szegényeknek felelgetni.

-- Rátotta kő-é, vagy paprikáshús? -- Ezt édesanyám kérdezte, amint mellém kutyorodott. Elmondták, hogy a legidősebb testvérnénémnek egyik üszőjével szerencsétlenség történt. Úgy volt, hogy a házvégéhez támasztott létrához dörzsölődzött a jószág, aztán a szarvai beleakadtak a létra fogába miközben a puli hirtelen megugatta. Megijedt és megugrott a jószág, mindkét szarva eltörött. Megnyúzták. Egy hátsó combot anyáméknak adott a néném, megfőzték még az este az egész combot, hogy tovább elálljon. Szegény anyám aztán elém tette a nagy hatliteres lábast majdnem tele paprikáshússal. Úgy jól laktam, hogy két napig nem bírtam egy falatot se enni, de aztán újból annyit ettem mindenből, amennyi volt.

Mikor végeztem az evéssel, csak fogtomra fogtak ám anyámék, hogy: ,,hát menyecskét mért nem hoztál Muszkaországból?" Én csak himmegtem-hümmögtem, aztán azt mondtam. Ha vége lesz a háborúnak, visszamék érte...

-- Mér nem hoztad el?... -- így a néném. Magyaráztam aztán az ottani helyzetet s ekkor valaki hátulról befogta a szememet.

-- Ezt tanáld ki Lajosunk...

-- Alighanem az Ila hugom, bontottam le a két meleg kezet a szememről.

Marjuska állt előttem.

Egészen megzavarodtam. Mindenképpen hihetetlennek, tűnt előttem.

-- Ennye, ennye! -- fogta össze a fejünket néném és élesen kacagott. -- Meg se csókoljátok egymást?...

Elmondta Marjuska, hogy Góg Mihály első unokatestvéremmel jött el. Miskát úgy vezették hozzá, mert ő újsághirdetésben keresett falumbeli vezetőt. Május 1-én tartottuk az esküvőt. Hát így volt.




VII.

Mikor a forradalom hazakergetett, csak akkor szakadt ránk az igazi szegénység.
Marjuska nem lázongott. Egész télen Erlich Efraimhoz jártunk babot válogatni.
Ez az Efraim háború alatt került a mi falunkba. 1916-ban már bérbe vette a Pálffyné-féle uradalmat.
Ott kora tavasztól külső munkát is kaptam. Minden hiába volt.
Oly keveset fizetett a zsidó, hogy a kenyérre valót se tudtam megkeresni.

S ekkor híresztelték el a faluban, hogy Tőzsér Mihály falunkbéli amerikás magyar megvette
a Tarjányi-féle négyszáz holdat. Igazi amerikai farmot létesít -- mondogatták.
Igen örültünk a kilátásba helyezett munkalehetőségnek. Ez a hír fölbirizgálta a munkától elszokott, katonaviselt fiatalokat is. Valami elérhetetlen csodát sejtettünk az amerikás Tőzsér farmján.
Törek Mátyás, az egyik sógorom, azon istenkedett nálunk,
hogy az amerikás farmér kénytelen lesz Félegyházáról embereket hozatni,
mert a mi falunkbeliek meg se kottyannak egy ilyen farmon, annak ellenére,
hogy minden munkát gépekkel végeztet. Azon is esküdöztek az emberek,
hogy
minden munkásnak ,,amerikai" megélhetést biztosít Tőzsér.

Később megtudtuk, hogy az egészből csak annyi az igaz, hogy Tőzsér alkuszik
a Tarjányi-félé földre.

S mielőtt még lecsitulhatott volna az amerikás hangulat, ismét új csoda történt.

Lévi Éliás, szintén galíciai zsidó, kidoboltatta, hogy aki ingyen földet akar,
azonnal jelentkezzen a Schwarc Dávid-féle kocsmában.
Még azon melegében mindent megtudtunk. Lévi Éliás Brazíliában ígérgette az ingyen földet.
Háromszázan föliratkoztunk.

Egy szombati napon ismét kidoboltatta Lévi Éliás, hogy megérkezett Liebermann úr,
a braziliai megbízott.
Pénzt hozott, öt-öt dollár előleget kaptunk.

De most már közeledett az indulás ideje. Lévi Éliás kijelentette, hogy mindenki vigye magával a családját is, hogy hamarabb fészket rakhassunk az újhazában. Akinek pedig van egy-két hold földje, az jobban teszi, ha túlad rajta, mert odakinn annyi földhöz juthat, amennyit csak nem restell. Fölajánlotta még azt is, hogy minden eladó földet hajlandó átvenni napi áron. Így kb. kilencven hold került Lévi Éliás kezébe. De akkor már a brazíliai láz úgy elharapódzott rajtunk, hogy se tettük, se vettük az itthoni dolgokat.



VIII.

Ismét doboltak. Kitudtuk, hogy megjött a sürgöny, indulhatunk.

Másnap hajnalban már kakasszó előtt talpon volt az egész falu.

Sipos Károly bandagazda katonásan számbaszedett bennönket. Elhatároztam, hogy Marjuskát itthon hagyom. Ennek örültek édesanyámék is. Én oda számítottam, hogy csak három évig maradok kinn Brazíliában.

Olyan sírás-rívás közepette folytak a búcsúzkodások, hogy azt hittem, sose lesz vége. Én megkeményítettem a szívemet és a kiskapuban elbúcsúztam enyéimtől.

Mire a nap a fa hegyére kúszott, Sipos Károly kiválogatta az indulókat a búcsúzkodók közül. Egy öreg néni, Bazsajné, elájult, mikor a fia kikerülközött a karjai közül. Egy pár perc múlva 300 kubikos talicska külön vált az emberáradatból és gazdáikkal katonás glédában elfoglalták a fél piacteret.

Végre jött Liebermann úr, a megbízott.
A Schwarc Dávid kocsmájából bújt elő. Megadta a jelt az indulásra.
Én előre siettem, mert a siratók jajveszékelése egészen megrendített.

A nagy iskolához értünk, mikor kismisére beharangoztak.
Vén Kecze András, réges-régen kimustrált csikós-számadó jött velünk szembe.
Most már koldulásból -- miből tengette nyomorúságos életét.
Megáldotta a menetünket. Keresztet vetett ránk, aztán templomi énekbe vágott.
Más esetben kicsúfolták volna az öreget, most könnyes szemmel integettünk felé.

De nicsak! Már amoda tarkálott a menetünk eleje az állomás felé.

A Lévi Éliás doktor fia ott kocsizott el mellettünk Liebermann úrral,
a brazíliai megbízottal. De ekkor az állomás felől egy autó robajlott hozzánk.
Egy egyenes, szikár ember pattant ki az autóból és egészen lihegve a fölindultságtól,
azt kiáltotta:

-- Megálljonak emberek! Tapodtat se mozduljonak!

A tömegen végig morajlott: ,,Mit akarhat ez az amerikás Tőzsér!..."

-- Emberek! Magyarok! Sehova se ebből a drága hazából!

-- Elég volt belőle -- fakadt ki Kósa Mátyás kubikos társamból. -- Ne avatkozzon
a mi sorunkba az úr! Gyerünk emberek!

-- Emberek! Megvettem a Tarjányi-féle földet. Én mindenkinek tisztességes
megélhetést biztosítok. Ércsék meg atyámfiai. Magukat félrevezették!...

Most Sipos, a bandagazda lépett elő.

-- Mitse tehetünk mán tekintetes uram! Aláírtuk a szerződést és fölvettük az öt-öt dollár előleget is.

-- Emberek, magyar emberek! Én mindenért vállalom a felelősséget.
Meglátják, mindenemet megosztom magukkal, csak maradjanak itthon!
Én megkóstoltam az amerikai kenyeret... Nagyon keserű! Igen sokmindenen mentem át,
mire véletlenül sikerült egy kis vagyonkát összetakarítanom,
de még egyőnknek sikerül,
addig ezren és ezren veszünk el a hihetetlen nagy küzdelemben.
Jó emberek! Magyarok!... -- s itt kicsorbult Tőzsér Mihály hangja,
de ekkor már én is sírtam.

S ekkor robajlott vissza Lévi fia a megbízott úrral. Már az állomásról jöttek vissza.
A kicserélődött tömeg se tette, se vette most már a braziliai megbízottat.
Pedig iszonyúan fenyegetőzött.
Börtönt ígért, és azzal fenyegetőzött,
hogy csendőrt hozat, s olyan pert akaszt a nyakunkba, hogy míg élünk, mindig fizethetjük.
A szeme közé nevettünk a zsidónak.

-- Emberek! -- kiáltotta Tőzsér Mihály, amint a piactérre értünk. -- Délutánra legyenek a községháza udvarán.

Boldog zsibongással széjjel osontunk. Mikor befordultam a mi utcánkba,
már ismét csendben volt a falu csak
az Erlich Efraim új uraság pöfögő traktormasinája liggatta keresztül a reggeli csendet.

*

Kora délután már ott álltunk, a községháza udvarán. Mind a háromszázan.
Tőzsér Mihály megújhodva futkosott körülöttünk.
Először is visszafizette előlegünket a brazíliai megbízottnak,
aztán katonásan parancsokat osztott. Estefelé már ott volt a Futura megbízottja is.
3--3 mázsa gabonát kaptunk fejenként és 30--30 pengőt zsírozóra.

Nem csalódtunk Tőzsér Mihályban.
A 800 holdas elhanyagolt birtokot paradicsom-kerté varázsolta.
Magunk csodálkoztunk legjobban, de csodájára járt az egész megye is.
S mire a tavasz ránk köszöntött,
már
3 kilométeres kisvasutat építtetett ki az állomásig.
Egy év rmúlva negyven darab kétszobás,
fürdőszobás lakást építtetett föl a legszegényebb munkásai számára.

Ó, azóta több, mint húsz esztendő telt el. Tőzsér Mihály már nem birtokos
Tiszarekettyésen.
Nem. Kiosztotta az egész birtokot, a munkásai között.

Csak az a szomorú, hogy, azóta se jelentkezett több Tőzsér Mihály.
Ő, pedig még talán megmenthetnék az Úristennek ezt a legelárvultabb népét:
a Magyart...

(Vége)
 
 
0 komment , kategória:  Kádár Lajos:Doni halálbánya II  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 521
  • e Hét: 2175
  • e Hónap: 8896
  • e Év: 374386
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.