Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Dücső Csaba: Nincs kegyelem V.
  2011-02-19 11:01:47, szombat
 
 

Dücső Csaba: Nincs kegyelem V. rész

IX. FEJEZET.

A repülőgép ide-odabillegett a levegőben. Levente merően nézett lefelé. Alant óriási gyorsasággal suhantak el a falvak. Néha a gép egy-egy pillanatra tejfehér felhőkbe fúrta bele magát és ilyenkor az egész vidék eltűnt Levente szeme elől. Azután kibukkanva belőlük, a gép újra az ég végtelen kékségében viharzott előre. Eleinte a Marost követték. Azután valahol Mesterháza fölött elszakadtak a folyótól és élesen nyugatra fordulva, átrepültek a Kelemen hegységen. Csakhamar feltűnt a Sajó is.

Levente térképet vett elő. Figyelmesen nézte, hogy hol tartanak. Irónnal jelölte a követett vonalat. Nagy falu... Harina... Szászújfalu. Hirtelen feltűnt alul Szamosújvár. Levente jelzett a barátjának: Le!

A következő pillanatban a gép őrült zuhanással, mint ahogy a karvaly csap le az áldozatára, bukott a város fölé. A házak, az utcák, az épülettömbök eszeveszett gyorsasággal közeledtek a repülőgép felé. Leventét egy pillanatra szorongó kétely fogta el, hogy barátja majd nem lesz ura a gépnek vagy a motor fogja fölmondani a szolgálatot és akkor ők halálra zúzódnak valamelyik épületre, vagy utcára zuhanva.

A pilóta azonban bekapcsolt újra a motorba és az sikongva, hörögve akaszkodott bele a levegőbe. Már nem zuhantak. Levente hátrafordult. Pár száz méter távolságban jöttek a többiek is. Levente látta még, hogy azokból a gépekből sötét tömegek zuhannak ki. Azután a sötét testek hirtelen sziporkázó, ragyogó, villogó csillagpernyékké nyílnak széjjel és az apró színes pontok lassan imbolyogva táncolnak a város fölé.

,,Persze! Röpcédulák!" --- mosolygott Levente. ,,A forradalom röpcédulái! A mi röpcéduláink!"

Lenézett a városra. Minden olyan közel volt hozzá. Látta, hogy az utcákon nyüzsögnek az emberek. A házak pedig föl vannak lobogózva. Tehát már Szamosújvár is szabad város lett. Szabad magyar város.

A város népe ünnepel odalent. Ünnepli a feltámadást.

,,Leszálljunk?" --- kérdezte a vezető pilóta.

,,Nem! Menjünk tovább!" --- válaszolta Levente.

A gép néhány kört irt le a város felett, azután folytatta az útját tovább.

Tovább!...

Egyik városból a másikba. Levente repülőgépe mindenütt leszállt. És mindenütt várták őt! Várták őt az egyes városok fölkelő székelyeinek parancsnokai, hogy jelentést tegyenek neki a fővezérnek a helyzetről. Míg Levente a jelentéseket hallgatta, addig a többi repülőgépek az illető városok felett keringtek. A jelentések meghallgatása és újabb parancsok kiadása után Levente beszállt a gépbe és már is repültek tovább!

Tovább!...

Désen jelentették, hogy a fölkelők a korai hajnali órákban birtokukba vették a várost. Ellenállás nem volt...

Nagybányán szintén minden rendben van...

Szatmárnémetin meglepetésszerűen megszállták a laktanyát. Az oláh katonaságot lefegyverezték. Zsákmány tizenöt tank, páncélgépkocsik és egész tüzérütegek...

Nagykárolyban szintén a laktanya volt az első, amit birtokukba vettek. Rengeteg ágyú, gépfegyver, golyószóró. Tank és páncélgépkocsi századok! A város repülőterén öt bombavetőt és kilenc vadászgépet foglaltak le. A meglepetés megbénított minden ellenállást, A város örömmámorban úszik...

Nagyváradon, a régi Szent László téren ezres tömegek ujjonganak... A fölkelő székely hadsereg nagyváradi csapatai teljesen urai a helyzetnek. A laktanyák, a repülőtér és az összes hivatalos helyek magyar kézen...

Arad piros-fehér-zöldbe öltözött. Az utcákon magyar katonai járőrök cirkálnak...

Temesvár... Gyulafehérvár... Torda... Kolozsvár... Marosvásárhely... Székelyudvarhely... Sepsiszentgyörgy... mind-mind a magyar diadal városai lettek!

Ujjongjatok ti székelyek, ujjongjatok ti magyarok ott a Duna---Tisza verőfényes közén és örvendezzetek mindannyian ti, a világ szétszórt magyarjai. Teljen meg a szívetek önfeledt, mindent elárasztó boldogsággal, bárhol is vagytok! Örüljetek, akár a brazíliai őserdők miazmás levegőjével küzködtök, akár Chicago otromba kőrengetegeiben vágyódtok az Édes Haza után, akár Ausztrália tikkadt, forró világában éltek! Örüljetek, mert az utolsó húsz év elátkozott magyarjai öntudatra tértek és összetörték a határsorompókat, amelyek el akarták választani örökre a magyart a magyartól, a lelket a lélektől!

Örüljetek!...

*

Másnap este Levente ismét Gyergyószentmiklóson volt. A városháza tanácstermében ült tisztikarával együtt. Majdnem mind ott voltak, akik az erdélyi forradalmat irányították. Az egyestől a huszonkettesig. Az új magyar szabadságharc tábornokai, akik épp oly névtelen katonái a birodalmi eszmének, mint a többi egyszerű székely. Ők vezetnek, ők adják a parancsokat, az ő szellemi irányításuk aratja a diadalokat, de ők nem kérnek a dicsőségből. Neveik ismeretlenek maradnak a nyilvánosság előtt, mert az egyéni dicsőség felolvad a nagy magyar sors és célközösségben!

Mindannyian a bukaresti rádió híreit hallgatták. A rádióból áradt a féktelen düh, az elvakult szenvedelem és a hatalmas magyargyűlölet.

,,...Mint a Román Távirati Iroda jelenti, az ország több városában helyi jellegű zendülések törtek ki. Ezek a zendülések azokra a városokra korlátozódnak, amelyek a világháború előtt Magyarországhoz tartoztak..."

Levente nevetett. ,,Most már megint odatartoznak!"

,,...Magyar rablóbandák meglepetésszerűen hatalmukba kerítették Dej, Baia Mare, Satumare, Careii mari, Oradea Mare, Arad, Alba Iulia, Timisoara, Turda városokat...

,,Tyüh! Az istenfáját!" Levente öklével az asztalra vágott. ,,Mi rablóbandák vagyunk"?! Mi, akik a jogunkért harcolunk!... Hát akkor micsodák ők?!... Talán az igazság vértezett bajnokai?!..."

Kocsis Elemér, a tizennyolcas közbevágott. --- ,,Ugyan Levente! Csak nem fogsz bosszankodni ezeknek a piszkálódásán?! Gondolj arra, hogy ezek oláhok! Akkor még csak csodálkozni sem fogsz."

Egy apró termetű, kerek képű székely is megszólalt: ,,No nézze csak meg az ember! Ezek még a felét sem vallják be az igazságnak! Meg se emlékeznek Sepsiszentgyörgyről! Pedig az én katonáim ezt a várost is megszabadították a ,,dicső" oláh uralomtól!"

A rádióbemondó tovább olvasta a híreket. --- ,,...A kormány katonai alakulatokat küldött ki a rend helyreállítására és a zendülők elfogására..."

,,Várjuk őket!" --- mondta dühösen Levente, azután a mellette ülőhöz fordult. ,,Mondja mérnök úr, mikorra lesz kész a mi adóállomásunk?"

A mérnök egy hosszúkás arcú, kecskeszakállas férfi elgondolkozott egy pillanatra. ,,Munkásaim szakadatlanul dolgoznak rajta. Azt hiszem, hogy holnap délután már üzembe is helyezhetjük!"

...Másnap mindenki a rádió mellett ült. Egész Romániában, Nagyváradtól Constanzáig. A bukaresti rádió híreit hallgatták. Lázas feszültség ülte meg a szíveket. Mi lesz most? A felszabadított magyarok szívét büszkeség töltötte el. A diadal, a győzelem, büszkesége. Eltöltötte őket a nagy magyar öntudat. És az oláhokat? Az ő szíveikbe belemarkolt a dermesztő félelem és a kétségbeesés. Itt a vég! Románia, a háború után felfujt hólyag, most kipukkad! És mi lesz belőle? Talán valami elnyúló földcafat a Havasalföldön, vagy talán még az se! Éppen úgy el fog tűnni, mint ahogy eltűnt Cseh-Szlovákia! A történelem megint ítélni fog!

A román rádióállomás egymás után adta a híreket: ,,Román csapatok átkeltek a Déli-Kárpátok hágóin és benyomultak a forrongó területre... A román katonai alakulatok diadalmasan nyomulnak előre... Rövid időn belül várható a zendülők teljes leverése!... A magyarok fosztogatják a védtelen lakosságot..."

Később ezt közölték: ,,A kormány hadseregei közelednek a forradalmi gócpontokhoz!... Óriási zűrzavar a rabló magyar hordáknál... Fejetlenség!... Félnek a közeledő román csapatoktól. Tudják, hogy nem fognák tudni ellentállni a diadalmasan előrenyomuló hadseregnek!..".

Az oláh rádióhallgatók kéjes örömmel vették tudomásul a híreket. ,,Na, majd bosszút állunk a híres magyarokon! Bosszút!" A bosszú felcsillanó reménysége megborzongatta a móc Hórákat és Kloskákat. Bosszú! Bosszú! --- lihegett bennük a szenvedelem.

Az emberek egyszerre csodálkozva meredtek a rádiókészülékekre. Az eldugott falvak lakói és a nagyvárosok népe mindenütt, szerteszét az egész országban meglepetve hallgatta az új hangot, ami a rádiókból tört elő.

,,Halló! Halló! Itt a gyergyószentmiklósi magyar adóállomás!... A fölkelő székely hadsereg gyergyószentmiklósi főparancsnoksága közli a következőket:... A bukaresti román rádióállomás hazug és alaptalan híreivel szemben közöljük a nyilvánossággal, hogy az erdélyi városoknak a magyar csapatok által való megszállása teljes rendben folyt le. A fölkelő csapatok ősi jogon vették birtokukba az ősi magyar városokat!... Minden olyan híresztelés, hogy a magyarok a lakosságot fosztogatnák, --- hazugság! Hazudik a román rádió akkor is, amikor azt állítja, hogy a fölkelő csapatok fegyelmét megbontotta a rémület és a kétségbeesés a román katonaság közeledése miatt..."

Hirtelen élénk sivítás, recsegés nyomott el minden hangot. A román adóállomások léptek közbe es azok zavarták a gyergyószentmiklósi rádiót. Később az éktelen hangzavar abbamaradt. A rádióból valami tangó muzsikája ömlött lágyan széjjel.

,,Halló! Itt a gyergyószentmiklósi adó!..." --- szólalt meg újra az előbb felbukkant hang. ,,A fölkelő székely hadsereg főparancsnoka fog felhívást intézni a román kormányhoz..."

A sivító hangzavar most elmaradt. Úgy látszik erre a fölhívásra már kíváncsiak lettek a román adók is.

A rádióban pedig fölhangzott Torday Levente kemény, érces hangja: ,,Magyar Testvérek!... A mai napon kéttagú követséget küldtem Románia királyához és kormányához. Én, mint a fölkelő székely hadsereg főparancsnoka, a küldöttség útján és most a rádión keresztül fölszólítom Románia uralkodóját, hogy írja alá azt az okmányt, amit követeink eljuttatnak hozzá. Az okmány kimondja Erdély elszakadását a román királyságtól. Kérem a román királyt, hogy ne tagadja meg kérésünk teljesítését, mert ezáltal felesleges vérontástól kíméljük meg népeinket. Én nem akarom, hogy a mi nevünkhöz, a mi győzelmünkhöz vér és könny tapadjon! A mi győzelmünk az igazság győzelme! Mi csak a mi ősi területeinket akarjuk! Mi hajlandók vagyunk békén élni a román nemzettel és hajlandók vagyunk elfelejteni a húsz év minden keservét! Lássa be a román uralkodó, hogy az oláh népnek semmi joga sincs Erdély birtoklásához! Arad, Kolozsvár, Nagyvárad és a többi városok mind-mind magyarok voltak és magyarok lesznek!..."

Egy pillanatra mély csend lett. Azután újra megszólalt Torday Levente. De most már fenyegetően hullottak a szavak a mikrofonon keresztül. Tehát fölszólítom a román uralkodót és a román kormányt, hogy azonnal vonják vissza az útnak indított hadtesteket és ürítsék ki azokat az erdélyi területeket is, amelyekhez nem hatolt el a forradalom hulláma és amelyek még mindig oláh kézen vannak!... Ha ez nem következnék be, akkor minden felelősséget a román kormányra hárítok! Mi nem fogunk visszariadni fegyveres erőszaktól sem!..."

A többit elnyomta a felüvöltő sivítás, a hangok borzalmas káosza. A román rádiók megint közbeléptek...

...És másnap reggelre megérkezett a román kormány válasza.

Reggelre virradóra a román csapatok észak felé nyomulva megrohanták Torját. Pedig ebben a városban nem is volt semmiféle forradalmi megmozdulás! Először a páncélkocsik robogtak be a város csöndes utcáira. Gépfegyverekkel végigsöpörték a házakat. A falakhoz csapódó golyók őrült kopogással hántották le a vakolatot Kat... kat... katata... katata... kat. Jöttek a páncélkocsik egymás után. És mindegyik kocsiból eszeveszetten köpködték szét a gépfegyverek a golyókat. Kat... katata... kat...

Rémület verte fel a várost. A reggeli álomból fölijedt lakók először a zsalugátereket nyitották ki, hogy megnézzék, mi van. De a pattogó golyók megakasztották minden ilyen kísérletet.

Az egyik házból egy férfi rohant ki. A következő pillanatban karjait szétvetve, holtan vágódott hanyatt. Kat... katata... kat... Az egyik kocsiból pedig fölhangzott valamelyik oláh baka megelégedett röhögése.

Ijedt, kétségbeesett sikoltás lett rá a válasz. Egy fiatalasszony rohant ki az előbbi kapun és szívfacsaró zokogással borult rá a lelőtt férfi tetemére. ,,Jaj Istenem! Mi történt... ne halj meg Miskám!... Édes párom, ne hagyj itt engem... Ne hagyj el..."

Kat... kat... katata... kat. Az asszony megszűnt sírni. Ott maradt ő is az urára borulva, holtan...

Azután megszakadt a tankok sora és üvöltöző, rohanó oláh katonaság lepte el az utcákat. Puskaropogás, füst, halálhörgés töltött be mindent...

Ugyanebben az időben pedig egy másik oláh hadtest Csíkszereda városát rohanta meg. A fölkelő székely csapatok megpróbálták a város határában feltartóztatni az ellenséget, de a túlerő elsöpört minden ellenállást. Hiába volt az önfeláldozás, hiába volt a hősiesség. Gránátok szétrobbantották a székely géppuska-fészket. Tankok indultak rohamra a személyes bátorság ellen és a csikorgó lánctalpak gázolták felismerhetetlen húspéppé a tehetetlenül vonagló sebesülteket.

Azután a ,,győzelmes" oláh hadsereg rázúdult a városra.

Vérszomjas oláhok járták végig az utcákat. Betörtek a házakba, kifosztottak mindent. Szöges bakancsaikkal rugdosták össze a sima bútorokat. Kirántották a fiókok tartalmát. Röhögve hasogatták össze szuronyaikkal a festményeket. Puskatussal verték be az ablakokat és az ebédlőszekrények metszett üvegeit. Azután előráncigálták a ház urát és megparancsolták neki, hogy szedje le háza homlokzatáról azt a piros-fehér-zöld rongyot, amit magyar zászlónak neveznek. Ha a székely vonakodott, lelőtték. Ha leszedte, akkor is lelőtték. Majd csúnyán káromkodva, lövöldözve otthagyták az agyonnyomorított, a kifosztott, az egy-két taggal megfogyatkozott családot.

Sok helyen be sem mentek a fellobogózott házakba. Csak összekötöztek két-három gránátot és azt vágták be az ablakokon. Azután kéjesen nevetve, a szadista gyönyörtől reszketve nézték, amint óriási robbanás után a ház fala megingott és bedőlt. Mikor a kő- és téglatörmelékek elborították az utcát, akkor végigugrándoztak a romokon.

,,Erre sem tűznek többé magyar zászlót!" --- ordították megelégedetten.

Délutánra pedig összegyűjtöttek vagy negyven székelyt. Odacipelték őket a város főterére. Nekiestek az összekötözött foglyoknak. ,,Rohadt magyar disznók!... Piszkos rablók!... Rebellis kutyák." Puskatussal verték őket, míg csak valamennyien össze nem estek vértől elborítva. Azután vizet hoztak vederekben. Leöntötték az ájult foglyokat. Majd fölráncigálták őket és kötelet kerítve, sorba fölakasztották őket a térség fáira. Azután a vonagló, rángatódzó, fuldokló testekbe belelőttek puskagolyókkal.

,,Így járnak Románia ellenségei! Így fog járni minden bitang magyar!" --- üvöltötték.

Később csoportokra szakadoztak és újra nekiindultak a kihalt utcáknak. ,,Újra kezdték a fosztogatást. Most már a pincéket keresték. Csapra ütötték a hordókat és tenyerükbe folyatva itták a bort. Közben hagyták, hogy a drága ital hatalmas sugarakban ömöljön széjjel a pincék dohos földjén.

Csakhamar részeg oláh katonák dalolása verte fel az este csöndjét.

,,Ziso mama cata mine,
ca noi apinje io bine..."

,,Mondta nekem édesanyám,
hogy én nem érek jót..."

Majd rákezdtek egy hazafias dalra. Tele torokból énekelték, hisz ők ma valóban nagyon hazafiasan viselkedtek, mert ,,elfoglaltak" egy magyar várost és ,,hősies bátorsággal" folytottak el minden ellenállást.

,,Merz la batalie pentru
tará mori, sit va fi
mormintul uinunat cu flori..."

Mész a harctérre
a hazáért meghalni
és a sírod fel lesz koszorúzva...

Azután széjjeloszoltak és kettes, hármas csoportokban indultak neki az új portyázásnak.

A Fő-utca egyik házából a fazsalun keresztül gyenge fény áradt ki. Két arra kószáló oláh baka beleskelődött a falemezek közötti nyíláson. Nagy szobát láttak. Középen széles, tojásdad alakú asztal. Körülötte egy kövérebb asszony és két sudár fiatal lány ült. Mind a hárman zokogtak és a zsebkendőjüket gyűrögették. Bizonyára valami hozzátartozójukat siratták, aki áldozatul eshetett a délutáni oláh kegyetlenkedésnek. Talán éppen a kövér asszony férjét, a két lány apját.

A leskelődő bakák fölcsillant szemmel néztek össze. ,,Gyere!" --- mondta kurtán az egyik a másiknak. Azután hirtelen kirántották a zsalugátert. Puskájuk agyával beverték az ablakot és az alacsonyan fekvő párkányon keresztül bemásztak a szobába.

A bent ülök ijedten felkiáltottak. A bakák előreugrottak. Az egyik rálőtt az asszonyra, aki hangtalanul vágódott el. Azután nekiestek a lányoknak. Azok sikoltozva hátráltak, de az oláhok elérték őket. Eldobták puskáikat és megragadták őket. Az egyik baka felkapta a kisebbik lányt és becipelte a másik szobába. Onnan csak a dulakodás zaja és rémült, kétségbeesett sikoltozás hallatszott ki.

A másik oláh egy rántással letépte az ittmaradt ruháját, aztán vadul magához ölelte a küszködő lányt. Az hiába erőlködött, nem bírta ellökni magától a kéjsóvár támadót. Elájult...

Később a baka lihegve engedte el a lányt. Az lerogyott a padlóra az anyja mellé. Az oláh felkapta a puskáját. Ránézett a megbecstelenített, összevissza szakadozott ruhájára és sápadt arcára.

,,Most már te sem kellesz nekem!... --- kiáltotta vigyorogva és beledöfte a szuronyát a lány szép fehér mellébe. A piros vér hatalmasan szökellt fel és telefröcskölte a baka ruháját...



X. FEJEZET.



Torja város elfoglalása és a csíkszeredai vérfürdő híre még aznap éjjel Levente tudomására jutott. És más hír is érkezett a gyergyószentmiklósi főparancsnokságra. Torday Levente követeit a bukaresti rendőrség letartóztatta, azután átadta a katonaságnak. A katonai bíróság pedig rögtön összeült, a két követet lázadónak, hazaárulónak minősítette és golyó általi halálra ítélte. Az ítéletet hajnalban végrehajtották...

Leventét először megdöbbentették a hírek. Majd éktelen haragra gerjedt. Szinte tombolt dühében. --- ,,Szóval a követeket meggyilkolták, Csíkszeredán pedig vérfürdőt rendeztek?!"... Ártatlan magyarokat gyilkoltak le!..." --- ordított magából kikelve.

Dudás Samu csendesen közbeszólt. ,,Látja főparancsnok úr! Ön azt mondotta nem is oly régen: Csak semmi kegyetlenkedés Dudás uram!... Mi nem kegyetlenkedünk, mi nem erőszakoskodunk védtelenekkel szemben... Mi nem kéjelgünk más szenvedésében!... Mi nem akarjuk, hogy győzelmünk véres legyen!... Vigyázunk a magyar lovagiasság hírnevére... Vigyázunk!..."

A székely keserűen mosolygott. ,,Mi kíméltük néhány oláhnak rongy életét és mi történt most?!... Az oláh lovagiasság hírneve úgy látszik nem olyan kényes!... Drága magyar életek százait oltják ki! Gyilkolnak!... őrjöngenek.... És... mi kíméljük őket!"

Levente rámeredt a székelyre, aki abbahagyta szemrehányásait. Egy hosszú pillanatig lélektelenül bámult Dudás arcába. Azután valami furcsa, ijesztő láng lobogott fel a szemében. Hirtelen megragadta a székely vállát és keserűen, gúnyosan felkacagott. Igaza van Dudás uram! És akkor is igaza volt!... Mi bolond jóhiszemű, jószívű magyarok vagyunk!... Bolondok vagyunk, mert a saját kárunkra kímélünk mindenkit. Kíméljük, melengetjük legádázabb és legalattomosabb ellenségeinket!... És a féltett, óvott kígyó mindig megmar bennünket!... s mi ezt tudjuk! És mégis jószívűek vagyunk!... Jószívűek! Haha... haha... ha... ha... ha!"

Rettenetes erővel megrázta a székely vállát. --- ,,De ennek vége Dudás uram! Vége az oktalan jóhiszeműségnek! Vége!... Vége!... Hóhérokkal szemben én is tudok hóhér lenni!... Most már én sem vagyok jóhiszemű bolond! Nem vagyok az!... Most már én is fogok tudni gyilkolni. Most már én is fogok tudni egy oláhot órákon keresztül kínozni és fogok tudni kéjjel gyönyörködni annak szenvedéseiben!... Érti?!... Most már én is fogok tudni bosszút állni!... Bosszút! Ezerszeres bosszút. Tőlük tanultam a mészárlást. Tőlük!... És a tanítvány nem fog elmaradni a mester mögött! Istenemre mondom, hogy nem!... Nincs kegyelem!... Majd meglátja Dudás uram!" Azzal Torday Levente elrohant.

...Délelőtt huszonhét repülőgép szállt el a brassói havasok felett. A fölkelő hadsereg marosvásárhelyi, gyergyószentmiklósi és székelyudvarhelyi századai voltak azok. Kilenc bombázó és tizennyolc vadászgép.

Lassanként elmaradtak a havasok fehéren pompázó bércei és a gépek hullámzó búzatáblák fölött repültek el. Alantról felcsillogott a Jalomica folyó.

Egyszerre pedig a távolban csillogó, fehér-pirosán tündöklő, elnyúló házrengeteg tűnt fel. Bukarest városa!

A repülőgépek két csoportra szakadtak. Az egyik észak, a másik dél felől kanyarodott a város fölé.

Az északi csoportot Torday Levente vezette. Ő is egy vadászrepülőgépben ült.

A város fölé értek. Levente rádión keresztül kiadta a parancsot: Rajta! A következő pillanatban az északi csoport fülsiketítő dübörgéssel csapott le. Őrült gyorsasággal szántottak el a házak fölött. Apró sötét testek váltak el a gépek szárnyaitól. --- Bombák!

Azután a gépek fölfelé zúgtak megint. Alant pedig hatalmas fekete, gomolygó, imbolygó tömegek váltak el a földtől. Csakhamar megérkezett a robbanás tompa döreje is és a fekete tömegek szétomolva hullottak vissza. A bombák találtak.

Lezúgott a déli csoport is. Megint hullottak a bombák és nyomukban megint megrendült a föld. Az egyik hatalmas épületből vörös lángok csaptak elő. Gyújtóbomba érte.

Rajta! Rajta!

A motorok dübörgését csak a robbanások zaja nyomta el néha egy-egy pillanatra. Az előbb felgyulladt épületet új bomba találta el! Az épület kupolája megingott, azután beomlott. A légnyomás szerteszét dobálta, fröcskölte az égő épületrészeket. Bukarest északi pályaudvara ezzel megszűnt. Csupán a mindent elborító romok hirdették, hogy erre a helyre még ma reggel füstokádó vonatkígyók robogtak be.

A repülőgépek újra, meg újra lecsaptak. Nem volt kegyelem! Csíkszereda után nem is lehet kegyelem!

Megszólaltak a román légelhárító ütegek is. �"riási hangzavar keletkezett. A gépek zúgása, a bombák robbanása és a légiágyúk apró gyors pukkanásai idegborzongató halálzsolozsmává keveredtek össze.

Levente egykedvűen nézte a gépe körül felbukkanó apró füstfelhőket. ,,Még lőni sem tudnak!" --- morogta megvetően. Egyszerre csak észrevette, hogy keleti irányból oláh vadászgépek avatkoznak bele a bombázásba. Levente szeme felcsillant. Kegyetlen mosolyra húzódott a szája. ,,No rendben van! Lássuk csak ki az erősebb!" --- kiáltott fel kitörő harci kedvvel. Azután egyenesen szembe repült az ellenséges gépekkel.

Levente egy három gépből álló rajt támadott meg. Élesen fölfelé kanyarodott és úgy vágódott le az ellenséges repülőkre.

Gépfegyverével célba vette az első gépet. Kat... kat... kat... Látta, hogy az oláh pilóta arcát elönti a vér. Azután a gép meginog és orrával lefelé zuhanni kezd.

,,Egy!" --- susogta magának Levente diadalittasan.

Nekirontott a másik gépnek. Azt is elárasztotta gépfegyvere golyóival. Úgy látszik eltalálta a benzintartályt, mert egy óriási robbanás kíséretében a gépdarabokra szakadt.

,,Kettő!"

A harmadikra vetette magát. Hallotta az ellenséges golyók kopogását az ő gépe szárnyain, de már nem törődött semmivel. Meg akarta semmisíteni azt az ellenséget is. Bosszút akart állni! Bosszút Csíkszeredáért, bosszút Torjáért! Bosszút!

Kat... katata... kat... Hidegen szemlélte a másik repülőgépet Fölötte repült. Szinte ráült. El nem szakadt volna tőle semmiért! Látta, hogy az oláh repülő menekülni, szabadulni akar. De a golyók irgalmatlanul követték, szorították őt. Nincs kegyelem! Kat... kat.. kat...

Egyszerre gyenge füst szállt az oláh gépből. Levente győzelmesen felhorkant. ,,Három."

Valóban! A gép megbillent és kigyulladt. Kétszer-háromszor megfordult maga körül, majd zuhanni kezdett. Levente látta, hogy a pilóta kiugrik. Csakhamar fehér pont jelent meg a levegőben, amely egy-két másodperc múlva hatalmas fehér gombává duzzadt. Az ejtőernyő kinyílt. Az oláh megmenekül!

Levente megdöbbent. Mit csináljon? Lelője a nyomorultat? Ugyan! Egy tehetetlen embert?!... De hiszen az csak egy oláh!... És az emberiesség mire kötelezi?...

Levente elkáromkodta magát. ,,Az emberiesség!... --- gondolta dühösen. --- Már megint elfog a lágyszívűség!... Hát talán ők emberiességet gyakoroltak, mikor tegnap vérengzést rendeztek?!... Talán az emberiesség volt, mikor a székelyeket sorba fölaggatták a fákra és a rángatódzó testekbe még bele is lőttek?..." Levente agyát erre a gondolatra elöntötte a vér. ,,Nincs kegyelem!" --- ordította bele a motor zúgásába.

Egy pillanatra kikapcsolta a motort. A gép zuhanni kezdett. Csakhamar majdnem egy vonalba ért a lebegő pilótával. Levente újra begyújtott. A gép fölbúgva szökellt előre. Levente összehúzott szemmel meredt az oláhra. Aztán lassan feléje fordította a gépfegyvert és megindította.

Kat... kat... katata... kat...

Az oláh összerándult a kifeszített kötelek végén. Vége volt!

Levente egy pillanatra összerázkódott, de azután keményen sziszegte, csakhogy igazat adjon magának:

,,Nincs kegyelemi"...

Hirtelen eszébe jutottak a többiek. Mi lett velük? Körülnézett. Látta, hegy alant a város több helyen ég és egyes épületekből fekete füstfelhők gomolyognak elő. Körülötte pedig repülőgépek zúgnak. Magyar repülők! Tehát az oláh gépek vagy megsemmisültek vagy megfutottak. A többiek is jó munkát végeztek! És egy sem esett áldozatul a légelhárítók tüzelésének, vagy az oláh repülőgépek támadásának.

Mosolyogva nézte az ék alakban elhúzódó, rajokra bomlott repülőgépeket. Három... hat... kilenc... tizenöt... huszonnégy... huszonhét. Igen! Mindannyian megvannak!

,,Haza!" --- adta le rádión keresztül az új parancsot Levente. Azután maga is irányt változtatott és megindult a távolban ködlő havasok felé.

Otthagyták a gyászban fetrengő várost.

Vérrel fizettek a kiontott vérért és könnyel a kiomlott könnyért!...

Ez történt délelőtt!

És délben megindultak a gyergyószentmiklósi és a székelyudvarhelyi fölkelő csapatok. Elérték és körülkerítették Csíkszeredát. Azután benyomultak a városba. Ugyanúgy, mint előtte való nap az oláhok. Először jöttek a tankok, amelyeket a forralom napján zsákmányoltak az oláh laktanyákból. A páncélkocsik után pedig székely katonái jöttek feltűzött szuronyú puskákkal.

*

A két bevonulás között csak az volt a különbség, hogy most a tankok nem köpködtek magukból halált hozó golyókat. Némán dübörögtek végig az utcákon. A katonák pedig nem üvöltöztek, mint ahogy azt az oláhok tették.

Az oláh járó-őrök ijedten menekültek a város főterén állomásozó hadtestükhöz. ,,Itt vannak a magyarok! Itt vannak a magyarok!" --- ordították kétségbeesetten.

Egy pillanat alatt talpon volt mindenki. Mit csináljanak? Hogy védekezzenek?! Óriási zűrzavar keletkezett! Az oláh tisztek tértek először magukhoz. Nagy nehezen, káromkodva, szitkozódva, fenyegetve rendet teremtettek. Mozgósították a páncélkocsikat, hogy menjenek ellentámadásba. Gránátos bakákat is küldtek előre, hogy robbantsák fel a magyar tankokat. Vessenek gránátkötegeket a lánctalpak alá.

Végre nagy keservesen megindult az ellentámadás. Mire azonban pár száz métert megtettek, addigra föltűntek a székely tankok is a bekanyarodó utcák végén.

A péncélkocsik csikorogtak és hirtelen megálltak. Mély, döbbenetes csend támadt. Ez volt a két ellenfél erőmegállapító összenézése. Azután megszólaltak az oláh tankok gépfegyverei. A golyók végigsöpörték az utcát és hatástalanul pattogtak le a székely kocsik páncéllemezeiről.

Azok meg se mozdultak. Pedig az oláhok lövöldözése egyre vadabb lett. Csupán a katonák kerestek fedezéket a kocsik mögött. Semmi sem mozdult. Csupán a gépfegyverek idegszaggató kattogása hasogatott bele a fülekbe.

Megint csönd lett. A halál közelségének csendessége. A levegőben ott vibrált a nagy kérdés: Ki kezdje?

Végre megjött erre is a felelet. A három egymás mellett veszteglő magyar tank közül a középső lomhán megmozdult és lassan előremászott. A tank védelme alatt pedig két székely baka nyomult előre. Mind a kettő egy-egy gránátkoszorút szorongatott a kezében.

Az oláhok megint hatalmas lövöldözésbe kezdtek. De a magyarok ismét némán maradtak. Még csak puskát sem sütöttek el viszonzásul.

A magyar páncélkocsi körülbelül húsz lépésre megközelítette az oláh kocsikat. Megállt.

,,Nos oláh barátaim! Mi lesz? Rajta! Rajta! Gyerünk azokkal a gránátokkal, amit a magyar kocsik alá kell hajigálni! Rajta! Robbantsátok fel azokat az átkozott magyarokat! Rajta!..." --- hallatszott valahonnan egy gúnyos hang.

Az oláh bakák ijedten kapták fel a fejeiket. Honnan jön ez az éles gúnyolódó hang? Ki beszél?

,,Mi lesz hát?... Nem mozdultok?! Nem meritek teljesíteni a parancsot?... Hát hová lett a nagy bátorság?!... Hová lett?!... Hiszen ti tegnap még vitézül verekedtetek!... Elfogtátok Nagyrománia ellenségeit!... Ti, a fegyveres, az erős oláh katonák elfogtátok a védtelen, a fegyvertelen székely bitangokat!... És ti, a bátor katonák előbb összekötöztétek őket, csak úgy merészeltétek puskatusaitokat megtáncoltatni a ,,hazaáruló" hátakon!... Azután bátran és hősiesen fölakasztottátok őket!... Beléjük lövöldöztetek!... Később még bátrabbak lettetek! Fosztogattátok a védtelen várost... Sőt!... Szembe mertetek szállni a védtelen szüzekkel is!... Nos hát?... Még ilyen múlt és ilyen bátor fegyvertények után is haboztok?!... Csak nem ijedtek meg tőlünk, a rabló magyaroktól?!"

A babonás oláhok rémülten tekintgettek szerteszét.

,,Miért haboztok? Miért féltek?" --- hallatszott újból az ismeretlen hang. --- ,,Miért kapkodjátok rémülten a fejeiteket?... Én beszélek hozzátok! Én, Torday Levente, a ti legnagyobb ellenségtek! Itt bent ülök a tankban és hangszórón keresztül beszélek... Ne csodálkozzatok, hanem jertek!... Jertek és hajtsátok végre a kapott parancsot! Vágjátok a gránátokat a tank alá! Hadd robbanjunk fel! Hadd haljak meg én is! Teljesítsétek fellebbvalóitok parancsát!"

Torday Levente elhallgatott, de az oláh bakák még most sem mozdultak meg. Nem mertek előszaladni a tankok fedezéke mögül, hogy kockára tegyék életüket az ellenséges tank felrobbantásának esetleges sikeréért.

,,Szóval nem meritek megtenni?!... Hát rendben van!... Majd mutatok én nektek igazi katonákat!..."

Csönd lett egy röpke pillanatra, azután újra felharsant az előbbi hang: ,,Rajta fiaim! Rajta!... Mutassátok meg, hogyan teljesíti a kapott parancsot egy székely! Mutassátok meg, hogy mint harcol egy magyar! Rajta!"

A következő pillanatban a magyar tank mögül előrohant a két székely. Az egyik jobbról, a másik balról. Egy szempillantás alatt odahajították a két szemben veszteglő oláh tank elé a kezeikben lévő gránátkötegeket és utána hasravágódtak.

Iszonyú robbanás reszkettette meg a levegőt. A házak ablakai csörömpölve törtek be a légnyomástól. Az utca kövezete felszaggatva repült széjjel. A két oláh tank eleje összeroncsolva emelkedett a levegőbe, azután egymásra estek. Az olaj szerteömlött és meggyulladt. Ugrándozó lángok nyaldosták körül az összetörött, behajlott, elgörbült alkatrészeket.

A két székely végrehajtotta a parancsot!

Most azután megindultak a magyar páncélkocsik. Ők is megnyitották a tüzelést. Az oláh bakák eszeveszetten menekültek. A golyók azonban nagyon gyorsak voltak! Gyorsabbak, mint az oláh gyávaság! Egymás után buktak fel véresen, holtan. Sokan be akartak menekülni a házak kapuin, de azok be voltak zárva. Kétségbeesetten dörömböltek az ajtókon. ,,Nyissák ki! Nyissák ki" --- ordítozták.

A kapuk azonban nem nyíltak meg. Zárva maradtak azok előtt a gyilkosok előtt, akik egy nappal előbb még vérfürdőt rendeztek. Ha bátran tudtak gyilkolni, tudjanak bátran is meghalni! Ugyan ezen a helyen lövöldözték ők is, hát ugyan ezen a helyen vegyék el a büntetésüket is!

Nincs kegyelem!

Kat... katata... kat... kat...

És a golyók --- úgyanúgy, mint tegnap --- végighántolták a házak vakolatát és elérték az oláh bakákat is Kat... katata... kat... kat...

A magyar páncélkocsik pedig keresztülmentek az oláh tankok roncsain és úgy üldözték a tér felé menekülő katonákat.

Csakhamar elérték a teret is. Itt az oláhok megtorpantak, mert a szemben lévő utcáról is magyarok nyomultak előre. A székelyudvarhelyi csapatok.

Vége mindennek!

Az oláhok feltartották kezeiket. Megadták magukat!

...És délután Levente ítéletet tartott. A teret székely katonák vették körös-körül. Középen pedig az elfogott, lefegyverzett oláh katonaság állt leverten, ijedten.

Levente felállt egy hirtelen tákolt emelvényre. A foglyok felé fordult. Megszólalt: ,,Álljanak elő azok, akik parancsot kaptak arra, hogy a városba nyomuló magyar páncélkocsikat robbantsák fel gránátokkal!..."

A foglyok soraiból húsz baka vánszorgott elő megroggyant térdekkel. Az egyik leborult Levente előtt: ,,Kegyelem! Kegyelem!" --- ordította. ,,Mi csak parancsot kaptunk! Mi nem tehetünk semmiről..."

Levente megvetően nézett a fetrengő oláhra. ,,Állj fel, te gyáva disznó!" --- kiabált rá.

A baka felállt. Arcáról szánalmas kétségbeesés rítt le. Félt nagyon a haláltól.

,,És végrehajtottátok a kapott parancsot?" --- kérdezte Levente összevont szemöldökkel.

,,Nem! Nem! Hiszen uram ön tudja a legjobban! Ön is a tankban ült! Tehát mi igazán... igazán... nem tettünk semmit a magyarok ellen!... Nem csináltunk semmit..."

Levente összefonta a karját. Azután élesen fölcsattant: ,,Szóval magatok is bevalljátok, hogy nem hajtottátok végre a kapott parancsot?"

,,Igen! Igen!..." --- mondta az oláh reménykedőn.

Levente egy pillanatig elgondolkozott, majd keményen megszólalt:

,,Akkor én pedig golyó általi halálra ítéllek benneteket. Meg fogtok halni, mert nem viselkedtetek katonákhoz méltón! Meg fogtok halni, mert nem teljesítettétek a feljebbvalóitoktól kapott parancsot és így elárultátok román hazátokat! Nem védtétek meg a várost! Nem tartottátok meg a várost Románia számára! A hazaárulásnak csak egy méltó büntetése van: a halál!... És ti hazaárulók vagytok!"

Mindenki megdöbbent. A székelyek azért, mert nem értették Levente furcsa gondolkozását. A húsz oláh is nagyot bámult. Először nem bírták felfogni, hogy őket a magyarok azért végzik ki, mert nem szolgálták a román hazát! Nem bírták megérteni, hogy miért végzik ki őket, holott az ő gyáva tehetetlenségük segítette elő a magyarok győzelmét! Ők juttatták a várost a magyarok kezére és a magyarok most halálra ítélik őket!

Az oláhok azután észhez kaptak. A földhöz vágták magukat. Jajgatásban, őrjöngő sírásban törtek ki. ,,Kegyelem!... Kegyelem!... Kezeiket összekulcsolták, úgy könyörögtek. ,,Kegyelem!..."

Levente intett a katonáknak. ,,Vigyétek őket! Hajtsátok végre a parancsot!"

A katonák elhurcolták az oláhokat. Bekötözték szemeiket és odaállították őket az egyik ház tűzfalához. Azután fölálltak sorba.

,,Vigyázz!... Kész!..." --- vezényelt a vezető tiszt.

A egyik oláh lerántotta a szeméről a kötést és letérdelve messziről sírt Levente felé: ,,Kegye... le... e... e... m..."

,,Nincs kegyelem!"

,,Tűz!" A fegyverek eldördültek és Románia megfogyatkozott húsz katonával...

Levente megint a foglyok felé fordult. ,,Álljanak azok elő, akik tegnap a városba való behatoláskor a lakosságra lövöldöztek!"

Senki sem mozdult. Levente intett két katonának.

,,Parancs!" --- jelentkeztek azok.

,,Tizedelés!" --- adta ki a határozott, rideg utasítást Levente." Menjetek végig az oláhok során és minden tízedik oláhot lőjétek le.

Rémület tört elő a foglyokból. De nem volt kegyelem!

Egy... kettő... három... négy... kilenc... tíz! Durr! Az első oláh holtan bukott fel. Azután jöttek a többiek. A huszadik, a harmincadik... az ötvenedik.. a századik... a kétszázadik...

Az egyik oláh előre ugrott. ,,Nem én vagyok a tízedik! Nem Én!" A székelyek megszámolták. Mégis ő volt a tízedik. Lelőtték. Egy másik oláh is előre ugrott. Nekirohant a bakáknak és fogaival beleharapott az egyik vállába. Félelmében megőrült! Lelőtték...

Negyed óra múlva jelentkezett a két székely és keményen, szemrebbenés nélkül jelentették: ,,A parancsot teljesítettük!"

,,Rendben van! Köszönöm!" --- mondta Levente, azután újra a foglyok felé nézett. ,,Most pedig azok jelentkezzenek, akik tegnap fölakasztották azt a negyven székelyt!"

Senki sem jelentkezett.

,,Ötödölés!" --- adta ki a gyilkos parancsot Levente.

Dudás Samu elsápadva rohant Tordayhoz. ,,De főparancsnok úr..."

Levente elhárítóan szólt közbe. ,,Nincs kegyelem, Dudás uram! Gondoljon csak tegnapra! A drága magyar vért drágán kell megfizetni!"

És végrehajtották ezt a parancsot is.

,,Most pedig az álljon elő, aki tegnap belelőtt a felakasztott magyarok vonagló testeibe!..."

Megint nem jelentkezett senki. ,,Ötödölés újra!"

Döbbent, halálos csend fogadta az új ítéletet. Mindenki Torday Levente sápadt arcát, összehúzott szemöldökét nézte. Szinte félelmet éreztek maguk a székelyek is. De megértették Leventét. A drága magyar vért drágán kell megfizetni!

Az oláhok pedig üvöltöttek, sikongtak a félelemtől és a halálrémülettől. Levágták magukat a földre és úgy rimánkodtak kegyelemért.

És jött a rideg válasz: ,,Nincs kegyelem!"...

Fölhangzott az újabb kérdés is. ,,Kik voltak azokba bitangok, akik tegnap este tiszta magyar lányokra merték emelni kezeiket?!..."

Csönd. Csönd. Szívekbe markoló, mozdulatlan csönd. Mindenki borzalommal várta az új, a félelmes parancsot.

,,Kik voltak azok!" --- csattant fel újra a kérdés. ,,Ha van becsület azokban, akkor nem döntik romlásba a társaikat és jelentkeznek maguktól!... Utoljára kérdem: kik voltak azok?!"

Nem volt becsület a tettesekben. Vagy talán már áldozatul estek az előbbi tizedelésnek és ötödöléseknek?! De így is mindegy! Valakinek csak meg kell bűnhődni ezért az elkövetett bűnért is!...

Levente intett újabb két katonának. ,,Minden másodikat!"...

Később Dudás odament Leventéhez. Csendesen megkérdezte: ,,És mi lesz a többivel, a megmaradottakkal?..."

,,Azok temetni fognak!" --- válaszolta határozottan Levente. ,,El fogják temetni kivégzett társaikat!"

...És valóban! Aznap késő délután lelkileg megrokkant oláh bakák vitték ki kocsikon a város határába kivégzett társaikat. A hegy oldalába hatalmas sírgödröt ástak a magyar katonák felügyelete mellett.

A lemenő nap csak görnyedt hátú árnyakat mutatott, akik földet lapátoltak egy nagy közös sírra...

Torday Levente valóban megfizetett a csíkszeredai napért! Vérrel fizetett a kiontott vérért és könnyel a kioltott könnyért...

Nem volt kegyelem!

 
 
0 komment , kategória:  Dücső Csaba: Nincs kegyelem V.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 82
  • e Hét: 632
  • e Hónap: 12175
  • e Év: 377665
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.