Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Oláh György: Görögtűz VI. rész
  2011-02-19 11:07:28, szombat
 
 
Oláh György: Görögtűz VI. rész

XVI.

Délutánra jár, mikor Felsőnádaskára érnek. A porták közé hosszú sávokban világít be az őszi nap, teleszövődve lila párával, meg finom rozsdaporral.

Már az első házakon látszik, hogy gazdag, gőgös falu. A háború még jobban felgazdagította őket. A széles kőtornácos házakon mindenütt új cserépfedél hivalkodik, az utcára szóló homlokzatot színes kályhacseréppel, cifra majolikával rakták ki.

A fal aljára, hol tulipánvörös, hol sárgazöld szalagot meszeltek. A padlás homlokában apró Mária-szobrok.

A lakosság is ilyen, csupa rikítás és versengés. Felsőnádaskán minden gazda nemes. A fél falut Rákóczinak hívják, a másik felét Kókának. A Rákócziajt öregje tarkótverő hajat visel, közülök választják a bírót, meg a törvénybírót. A Kókák villásra szurkozzák bajuszukat, a templomban jobbkézről ülnek és követválasztáskor mindig ők kezdik a verekedést. Talán még a Rákócziaknái is lármásabb, gőgösebb had ez. Lovon járnak a mezőre; zsellért, beszállkozott idegent nem tűrnek maguk között, lányaikhoz közember nem nyúlhat, menten letörik a derekát.

A nádaskai szekeret meg lehet ismerni messziről. Remek nagysörényű lovaikon tenyérnyi fibulák csöngnek; lombos sallangokat ráznak, vágtatva járnak mindenütt. Minden vásáron zavart támasztanak. Nádaskán még a beszédet is jobban cikornyázzák, mint másutt. A második esküdtet itt «májorbírónak» hívják. Tekintélyesebb emberekről azt mondják illusztrikus ember. A tehetséges embert «igen képes személy»-nek nevezik. Itt mindenki a törvényes érdekeire támasztja véleményét. Hogy honnan szedik ezeket a szavakat, az Isten tudja azt.

Nádaska csak olyan követjelöltre szavaz, aki megígéri, hogy segít nekik visszaperelni Lichtenstein herceg kisnádaskai uradalmát, mert az véleményük szerint őket illeti meg, hiszen valaha a Rákóczi-birtokokhoz tartozott, ők pedig a nagy fejedelem egyenes ivadékainak tartják magukat.

Amint Bálinték a felvéghez érnek a csikókkal, egy parasztasszony jár házról-házra azzal a rémmesével, hogy szedik a falu lovait.

Az egyik csikó megint rakoncátlankodni kezd, kiszabadul a kötőfékből és eliramodik az egyik kertbe. A fiatalabb bakát hagyják vissza, hogy befogja. Úgy látszik bajlódik, tekereg a gyümölcsfák között, mert Bálinték a temetőn is túl mentek, de a legény csak nem jön a csikóval.

Egyszer azonban hátulról éktelen lárma kezdi horzsolni fülüket.

--- Tán valami hiba van --- mormogja Bálint. --- Eredj csak te a jószággal előre, én majd visszamegyek. Megnézem, mi az!

Táncolva fordul és vágtat vissza. A kanyarulatnál torlódó embercsomóba ütközik. Az ő legényét ráncigálja a falu a lóról. Öten is tépik, karabélyába kapaszkodnak, vállszíjába ragadnak. Hátrazuhanva kengyelestül kalimpál az égnek. Szeme ijedten üvegesedik ki; cséphadarók, kaszák, vas villák viharzanak felette, jobbarcát omló vérnyelvek nyaldossák végig. Forró üvöltés tölti be a levegőt...

--- A lovát fogjátok, a lovát!

Két gazdalegény lemarkolja a horkanó paripát, a lopott csikó előtt egy hosszúhajú presbiter ordít teli hangon, mintha széthasadó száldeszkák recsegnének:

--- Emberek, hiszen ez nem is az Öregandrásé!

Nagy Bálint óriásit rikkant a látványra:

--- Hüüüüüjjj!

Szemeszöglete kigyúl, mint egy véres kardhegy. Letépi válláról a karabélyt és beledurrant a zsúfolódó sűrűbe.

Egy pillanatra meghökken a lárma. Marokra kapja a karabélyát, fellendíti nyújtott karral magasba, halántékán kis sokágú értömlő szökken ki. Most jutott életelemébe, passzióval verekszik. Zuhannak csapásai a tömegre. Játszadozik, célozgatja az ütést:

--- Akartok még, az Isteneteket! --- aztán elvakul, beleszédül a hevületbe, hol fényben, hol sötétben villódzik minden körülötte. Bőg, mint egy állat, lova kereng a forró parasztsokaságban. Egyre sűrűbben szakadnak markából az ütések.

...Óriási dörrenés nyomja be a fülét. Hosszan, tompán berregő csengéssel... Érzi, hogy a nagy, meleg, hengeres hústömeg, amelyhez combjai feszülnek, imbolyogni kezd, sülyed...

--- A lovam! Az anyátok!

A dűlő ló előtt megtágul a sokaság, ő maga talpra pattan, a csizmája fejét rázza a kengyelből, lábainál vergődik, rúg a hatalmas forró állati test s hogy lezuhant a nyereg magaslatáról, az égbolt is összeszűkült fölötte s fojtogató búrának kezdi érezni maga körül a tömeget. Félszemére meleg vér ömlik. Melléugrik valaki. Nem látja, csak érzi. Odacsap! Óriási visítás. Ő meg vág, taglózik tovább ugyanabba az irányba. Valami szorongás, valami mély, akaratlan életösztön kiabálja neki: Ki innen! Ki innen!

Féllábbal belehág a dög rengve süppedő hasába. Vak lendülettel veti magát a bűzös izzadtságtól csurgó parasztok közé. Egy tompa csattanás rázza koponyáját, belesötétül a világ, de már künn van a kavargásból. Háta mögött hirtelen felszökken a zsibongás. Künn van a boldog, napfényes szabadban...

...Már dombhajlás takarja a falut, mikor megáll. Melle még zihál, haja csapzott, félarcára rászáradt a vér. Lassan tér öntudatra. Előbb még csak viszketni kezdett a térde, most már szúr, hasít.

--- Mi van, no? --- kérdi türelmetlenül magától s nézegetni kezdi térdén a nagy cafatban leszakadt, vérrel átitatott nadrágot.

--- Semmi, az Isten verje meg, csak egy késszúrás.

Sántikál, sántikál. Idegen tehernek érzi magát.

Körül már rozsdás a krumpliföld, megpiszkálja a karabélyával az egyik bokor alját. Még van alatta krumpli. Kikotorja az egyiket. Lehajol, felveszi: --- gyenge, igen hitvány! --- s eldobja.

Továbbsétál a táblák felett. Minduntalan apró túrások vannak a vetésen.

--- Sok idén az egér! --- mondogatja.

Az úton libák jönnek, tolluk lekopasztott. Mintha sáros, márciusi hóból faragták volna őket. Csöpp gyerek totyog utánuk, fülére csúszott katonasapkában. Nagyapja kabátja lóg rajta. Oldalt egy tócsa csillog az alkonyatban, mint egy kiöntött bronzlap...




XVII.


A tisztek erősen készülődtek a bálra. Barczához már kora reggel feljött szabója az új díszruhával.

Azóta vár rá hiába, pedig itt beszél valamelyik teremben, emelt hangon diktál valamit s írógép heves csattogása kíséri. Csak egy jó óra múlva jön ki.

Korbács suhog kezében. Civilben van. Így jár már vagy két hét óta, sötétkék öltönyben, villogó lakk cipővel. Sarkantyúja cincog, derekát szíj szorítja karcsúra, vállán is átmegy a szíjazat. Igen furcsa, harcias ízt ad ez a szalonruhájának. Parfőmillat érzik rajta. Haja lenyalt, mintha belakkozták volna, mozgása is sokkal előkelőbb, impozánsabb, letompult az a szertelen élénkség.

--- Na, Csernyik, elhozta a ruhákat?

--- Igen, könyörgöm, itt vannak, itt vannak ---mosolyog az elegáns, kettéfésült szakállú szabó és hajlong, mint egy szertartásmester. Halvány, erekkel tele kezével szétbontja az összetűzött papirost, szájába veszi a gombostűket és kerek, gondos mozdulatokkal mutatja a zubbonyt elölről, hátulról. A bélését is fellibbenti, simogatja a kelméjét.

--- Tessék, könyörgöm, valami remek! --- mormogja összeszorított fogakkal, közben kiszedegeti szájából a gombostűket és betűzi kabáthajtókájába a varrótűk közé.

--- Méltóztassék csak felpróbálni.

Kitekeri a centimétert és nyakára akasztja.

Barcza átvonul a holmikkal a másik szobába. Tíz perc múlva tetőtől-talpig átöltözve lép ki. A sajáttervezésű kávébarna díszruhán nincs rangjelzés, csak a balvállon fekvő széles aranyszalag, meg a róla csüngő bojtocska jelzi a parancsnoki sarzsit. A gombok is aranyozottak s hatszögűre vannak ötvözve, nadrágján érdesen csillogó aranyszalag fut oldalt végig. A tollas kucsmát ferdén vágta fejébe.

Egész áthatja őt az új ruha ünnepélyessége. Feszesen, tetszelegve mozog, könyökét merevszögben tartja, forog a tükör előtt, kihúzza egyik fürtjét a kucsma alól, karcsú gerincét simogatja. Megcsörgeti a másfélarasznyi aranyozott tőrt. (Kiss zászlós készítette az új díszruhához kard helyett.) Kikiabál:

--- Kormos, Gáthy! Gyertek csak be! Nézzétek csak.

Mosolyogva mutogatja magát, miközben maga is gyönyörködik:

--- Na, mit szóltok hozzá?!

--- Gyönyörű! --- mondja Kormos. --- Festenivaló vagy! Úgy nézel ki, mint a spanyol trónörökös! Szenzációs ruha!

Gáthy is megerősíti: Isten bizony gyönyörű! --- Aztán odaszól Kormoshoz: --- Látod öcsém, haladunk, mint aki egy lóval szánt.

Magában pedig azt kérdi: mirevaló ez a maskara?

--- És hogy fekszik könyörgöm szépen, mintha ide volna öntve! --- magyarázza tovább a szabó és tenyerével tapogatja a ruha hátát. --- Ilyen munkát, könyörgöm, a legjobb pesti cégeknél sem méltóztatik kapni. Én, kérem, kilenc évig dolgoztam Kremmelnél a Váci-utcán, de szavamra mondom, erre a munkára büszke vagyok... Úgy-e, seholsem vág? --- a hóna alá nyúl. --- Méltóztassék csak a könyökét emelni, könyörgöm... Na, tetszik látni... És a másik oldalon? Hopp, itt egy kis hiba van! Emelni kell, könyörgöm. Semmi az egész.

Azzal hirtelen felrepeszti a varrást, tűt vesz elő és légiesen könnyed mozdulatokkal férceli vissza, mint egy bűvész.

Egy baka nyit be:

--- Parancsnok úr, kérem, a kapunál egy úrinő áll kocsival. Azt mondja, hogy a nagyságos parancsnok úr édesanyja. Beeresszük?!

--- Az anyám?! Mondjátok meg neki, hogy rögtön jövök --- szól a parancsnok felizgatva a váratlan eseménytől. Nincs türelme tovább állni, folyton az ablakra néz.

Egy bricska kanyarodik be a főút kavicsán. Kopott szerszám, két hasas igásló húzza, egy csikó csilingel mellettük. Vén süveges paraszt a kocsis. Hátul csomagtornyok között szorong az öreg tekintetes asszony: özvegy Barczáné. Kendőbe göngyölt fején régi divatú gyászkalap ül. Lábait nem tudja mozgatni a sok gyümölcsöskosártól. Az ülés mögött óriási nyaláb széna sepri az utat.

Barczát meghatja az anyja látása, de aztán győz a bosszankodás:
Legalább ne ezen a ronda, öreg bricskán jött volna!
Még azt hiszik rá, hogy valami vén parasztasszony.
Az egész város nevetni fog rajtam.
Persze szegény azt hiszi, hogy most is úgy van, mint zászlós koromban,
mikor az egész zászlóalj az én hazaimat várta!...
Legalább a kastély mögé állnának be! --- Szörnyen bántja a hitvány falusi bricska.

A szabó éppen a karját emelgeti. Úgy látszik, újra hibát talált, mert zsebéből krétát vesz elő és kenetteljesen tartja két újjá közt.

Megreccsen az ajtó. Mind odafordulnak. Az öreg Barczáné dugja be óvatosan kendővel bekötött fejét. Előrebillen rajta a kalap:

--- Ugyan kérem aláson, kedveseim, hol lakik a fiam, Barcza István páncélvonati főhadnagy?

Itt megremeg csipogó hangja, odarohan a parancsnokhoz és semmivel se törődve, borul nyakába:

--- Fiam, Pistikém!... Jaj, drága Pistikém!... össze-vissza csókolja fiát. Száraz cselédkezeivel reszketve simogatja a fiú nyakát, gyűrött szemhéjja könnybe lábad. Egy asszony-élet egész melegsége buggyant ki itt.

Barcza zavarban van, szórakozottan tűri a csókokat. Megérzi a nagy áradó szeretetet, de kellemetlen ez a jelenet neki itt, nyilvánosság előtt.

--- Mindjárt anyám... mindjárt, csak itt végzek az urakkal. Átmegyünk és beszélgetünk!

Az özvegyasszony csak most eszmél föl. Észreveszi a környezetet, a főúri termet s az arannyal sújtott drága ruhát, ami fiát borítja. Meglátja a tisztelettel álló hadnagyokat s a kettéfésült szakállú, elegáns urat, aki csodálatos módon fia ruháját vizsgálja, tapogatja. Megszeppen ettől az idegen, nagyúri világtól.

--- Jó akkor mindjárt jövök Pistikém... Csak leszaladok a kocsihoz, mert tudod, az öreg János gyámoltalan, nem tudja a sok holmit, csirkét, gyümölcsöt leszedni, mert hoztam neked sok jót... Alászolgálja, uraim! --- fordul a többiek felé s ügyefogyott, régies komplimentet csinál.

A parancsnok mentegetni próbálja magát a tisztek előtt:

--- Látjátok, ilyenek ezek az öregek falun... Mindig csak a birtok gondjai, a háztartás... Így elmaradnak a világtól.

Az öreg özvegy visszajön, künn álldogál az ajtóval szemben a folyosóablaknál. Szolgálatkészen lép hozzá egy fiatal tiszt:

--- Ne hívjam ki nagyságos asszonyom a parancsnok urat?

--- Ó, nem kedveském. Ne zavarja! Dolga van szegénynek, valami szakállas úr van nála... de már jön is, ni!

--- Tessék, gyerünk be kedves anyám! --- szól a parancsnok, otthagyva a tiszteket.

Becsukják maguk mögött az ajtót, az anyóka újra nyakába borul fiának:

--- ...Pistikém, angyalom! Pistikém!... Milyen embernyi ember lettél. Otthon már azt is beszélte Vincéné, hogy otthagytad a katonaságot és elmentél főispánnak. Már régen készültem jönni, de tudod, milyen nagy az út, oszt Miska bácsi nem akart engedni.

--- Hogy van szegény öreg?

--- Jól? köszönjük megvan, Már nem gyötri a kór, bár mostanában sokat búsul az ország állapotján. Igen összeadja magát azzal a korhely tanítóval... De milyen gyönyörű kastélyban laktok. Jaaj fiam, Pistikém!... --- és újra öleli, csókolja. --- Hoztam neked sok jót, oldalast, gyümölcsöt, kacsát. Miska bácsi küldött egy kosár szőlőt, ő szedte saját maga.

--- Kár volt terhelni magát, mama. Hisz itt mindenünk van. Mázsaszámra kapjuk a szőlőt. Vasárnap Kégly grófék küldtek, tegnap Horváth báróék. A múlt héten a püspöki uradalomtól kaptunk egy talyigával... Na nem baj, majd odaadatjuk az őrmesterek konyhájára.

Az özvegynek bánat lopózik a szívébe, hogy fia már nem becsüli az ő főztjét s mágnásokról beszél neki. Faggatni kezdi a hallgatag fiút:

--- Mesélj csak, hogy vagy? Ki volt az a nagy úr, aki az imént nálad volt?

--- Melyik? Az a szakállas?... A szabóm. Úgy-e, kitűnő alak? Olyan, mint egy főpap --- kacag Barcza.

De elugrik, mert valaki beszólt:

--- Nagyságos parancsnok úr, tessék csak jönni, egy autó várja!

--- Mindjárt visszajövök, mama.

Megigazgatja magán a szíjazatot és elsiet gyors, hintázó léptekkel.

Az anyja sokáig néz utána: «Milyen különös a járása? Mintha nem is az én fiam volna? Istenem, micsoda tisztelettel köszönhetnek neki a katonák... És hogy beszélget velük... akár egy királyfi. Gyönyörű fiú. Újra könnyekkel telik meg a szeme. Gyönyörű fiú --- hajtogatja magában.

Leköti fejéről a kendőt. Ezüsthaját fekete csipke-főkötő takarja. Körülnéz a fia szobájában.

Az ágy szennyes, új huzat kell rá. János, a vén parasztkocsis éppen most hordja be a táskákat, meg a kosarakat. Előszedik a tiszta ágyneműt, megforgatják a szalmazsákot. Tíz perc múlva kész az újonnan húzott habfehér ágy. Aztán a ruhásládákat nyitja fel az özvegy. Kirakosgatja szellőzni a sok holmit.

--- Szép ruhatára van --- gyönyörködik és úgy nézi a ruhákat, mintha a fiát látná bennük. A fehérneműs kosárban iszonyú rendetlenséget talál. Szennyes ingek, gallérok, harisnyák összegabalyodva és minden rongyos, szakadozott, züllött, csak a fenéken fekszik néhány tiszta.

--- Szegény fiam, hát erre neveltem! --- csóválja a fejét. Külön rakja a foltozni valót, külön a mosnivalót.

--- János, tudakozzon valami mosóné után, amíg itt vagyok... Ezeket az ablakokat se ártana megmosni!

Guggolva párosítja a cipőket.

A parancsnok újra bejön a szobába, de az íróasztalhoz megy és sietve keresgél valamit iratai közt. Közben felnéz.

--- Mit csinál anyám, csak nem takarít?

--- De bizony. Hiszen látom, hogy milyen szörnyű virvár van nálad.

--- Ugyan tessék csak hagyni, majd megcsinálják a legények. Hiszen, ha kell, hát kiparancsolhatok akár egy szakaszt is.

--- Ülj le már egy kicsit mellém, drága fiam. Mesélj valamit...

--- Nem lehet, mama, ezer dolgom van. Az egész kerület ügyei az én nyakamon vannak. Most is itt vár egy gyáros lent, délben meg az új alispánt iktatom hivatalába.

Közben keresgél. Fontoskodva mondja:

--- Ebédre sem jöhetek haza. Hová küldessem neked az ebédet, ide?... Legjobb lesz, ha itt tartózkodsz egész nap --- szól aztán.

Attól fél, hogyha a városban meglátnák anyját, bizony nem volna valami előnyös parancsnoki hatalmának.

Újra elsiet, gondterhesen simogatja homlokát s útközben arra gondol, hogy melegebben kellene bánni szegény anyjával. De nincs idő rá.

Az özvegyet újra előveszi a tűnődés: «Milyen különös ez a gyerek? Milyen más, mint három hónappal ezelőtt, mikor utoljára láttam. Mintha már elidegenedett volna tőlem? Már nem is olyan kedves, mint fiatal korában. Elnyűtte szegényt a hajsza. Elvesztette a fiatalságát!»

Tovább tesz-vesz, rakosgat. Bejön neki segíteni a konyhában lakó szakaszvezető felesége. Magával cipeli a gyerekét is. Négyéves poronty, derekára kendő van kötve keresztbe. Maszatos alma-arcával, óriási szőke fejével mindig ott imbolyog az anyja lába körül.

--- Eredj már odébb, Ferike, mert nem tudok seperni.

--- Né mama, katulya! --- örül a gyerek.

«Elvesztette a fiatalságát! Elveszett a nevetése, komoly lett» --- tűnődik egyre az öreg özvegy, miközben az ablakpárkányokat törülgeti. Egyszer csak meglátja szoknyája mellett a kisgyereket.

--- Mit ad ennek a csöppségnek, hogy ilyen szép kövér?

Megemeli.

--- Olyan, mint a só.

--- Krumplit, babot, húst, meg ami jön. Most csak megvan kérem szépen szegényke, de a télen igen odavolt az egészsége.

Beszélgetni kezdenek a gyerekbetegségről, szülésről, táplálkozásról, meg száz bajról, örömről, ami az ilyen apróság nevelését kíséri. Sok apró furcsaságot mesélnek el egymásnak, gyermekeik kiskoráról, dicsekszenek, hogy milyen ügyes és eszes volt magzatjuk. Szavuk meghitt, mint két egyenrangú barátnőnek.

--- Bizony sok baj van, nagysága, míg egy ilyen apró nagyra serdül --- sóhajtozik a szakaszvezetőné.

--- És vajon, mondja meg, jó asszony, érdemes-e annyit kínlódni egy gyerekért? Annyi nappalt és éjszakát átalremegni? --- teszi hozzá az öreg özvegy. Fojtogatni kezdi a sírás, eszébejut az ő egyetlen fia, kit gyermekkorában otthon annyira dédelgettek, az egész tanyaudvar bálványozta, a cselédség, kocsisok, béresek, mind kedvére jártak, mert a kis eleven fekete apróság belopta magát mindenki szívébe. A juhászok kisbárányt hoztak. A kerülő mindig kender ostort font neki s minden elalélt madarat hozzá hoztak be. Istenem, milyen ritka gyönyörű kis önkéntes lett később!

Azt hittem, hogy támaszom lesz öregségemre...
Talán nem voltam hozzá elég szeretetteljes? --- tűnődik az öregasszony.

Törül, seper, tisztogat, mint egy vén szolgáló. Megmegigazítja álla alatt a főkötőt, öreg gerince hajlong s a hosszú egyenletes munkában lassan eltompul mély fájdalma. Hitegetni kezdi magát: Törődne velem, ha volna ideje szegénynek, de igen elfoglalja ez az istenverte nagy hivatal. Mert úgy látszik, nagyon felvitte a jó Isten a dolgát. Lám... hogy is mondta a cugszfirerné?... egy egész megyének parancsol és teméntelen katonaság van a keze alatt. Újra büszkeséget érez: Hiába, gyönyörű, eszes, okos fiú!

Egy katona nyit be:

--- A parancsnok úr kéreti az új díszruháját. Egy selyemharisnyát, sarkantyús lakkcipőt, egy gallért, az új süveget, meg a tőrét.

--- Hát ide már nem jön? --- kérdi az öregasszony remegő hangon.

--- Nem hiszem. Odaát öltöztek a tiszt urakkal. Az öregasszonyból kitör a keserűség. Össze-vissza keresgéli a holmit, közben a szemét törölgeti csontos barna öklével. Aztán leül, foltozni kezdi a szörnyen lyukas harisnyákat. Foltozza-foltozza, könnyei pedig végigsiklanak ráncos arcán, rá-rácseppennek a harisnyákra. Egyre mélyebb bánat gyűl a szívébe. Hát erre neveltem?

Úgy érzi, minden összedűlt...

Estig üldögél, foltozgat, egyszer csak lármát hall a nyitott ablakon át.

A fia hangja is benne van!

Odatipeg, kinéz az éjszakába. Most vonul a bálbamenők nagy csoportja a kastély lépcsőzetén. Sarkantyúk zsonganak, kardok csörögnek s a csoport élén az ő fia megy. Épp most ér a lámpa alá...

...Egy pillanatra megáll, végignéz magán tetőtől-talpig. Ruhája aranyozásán meg-meglobban a lámpa. Még azt is látja az asszony, amint visszaszól a kísérethez. A csoport összetömörül, tárgyalnak, aztán újra megindulnak. Össze-vissza hemzseg rajtuk a csillogás, lakkcipőiken ezer darabkára törik az üveg-villogású fény...

Lent, a koromsötét úton, tompa dörgéssel gördülnek elő a hintók. Recseg a kavics. Nem látni semmit belőlük. Úgy rémlik most, hogy az ő fia száll fel az első kocsira.

Csakugyan ő az. Megismeri hangjáról:

--- Ide, polgármester úr! --- s valami cilinderes alak ül be mellé.

--- Drága fiam --- suttogja az özvegy félhangon, mindent elfelejtve és boldogan gondol arra, hogy az ő fia, az aranysujtásos alak itt a legelső.



XVIII.


Az előszobában frakkos urak ácsorognak. Be-benéznek a bálterembe. Odabenn még alig lézeng közönség. A csillárok ragyognak, gazdag fénykévéket lövellnek széjjel. Felolvad a fény a parkett tompa tükrében.

Kipirult arccal rohan át egy aranyfehér-karszalagos rendező. Nők érkeznek, anyák leányaikkal. Fátyolsálba göngyölték fejüket. Hónuk alatt skatulya, abban hozzák a báli cipőt. Kibontakoznak a selyem-bélésű köpenyből, az ablakmélyedésbe vonulnak. Izgatott mozdulatokkal húzzák a cipőt, aztán sebesen szemlét tartanak a báliruha kényesebb részein; redőn, csokron, gyöngydíszen. Kézitáska mélyéről tükröcskét halásznak elő. Megigazítják frissen tornyozott frizurájukat. Zsebkendőiket a táska sarkán kiömlött rizsporba mártják és apró villámgyors mozdulatokkal dörzsölik arcukra.

Egymásután suhannak a terembe... Elől egy magas, bronzhajú fiatal özvegy, híres szépség: Balázsné. Fehér és gömbölyű a válla: frissen kelt kalácstészta. Kegyetlenül mélyed bele a két válltartó aranypánt. Szeme csillog, fejtartása, meztelenül vakító karjainak mozgása még egy kicsit színpadias. Még látszik rajta a hirtelen fényár hatása, az első pillanatok elfogódottsága.

Mosolyogva siet feléje egy szemüveges rendező:

--- Á, hát csakugyan eljöttek, nagyságos asszonyom? Hisz délelőtt még azt mondták, hogy nem jönnek.

--- Bizony utolsó percig gondolkoztunk, de végül mégis rávett Mici --- beszél az asszony, miközben szórakozottan jár körül a szeme.

Körbe zöld füzér vonul a falakon. Keresztbe rakott aranyfehér zászlócskák díszlenek fölötte. Tompán mormol a nagy mozgó kirakat, rajta ül még az első óra megilletődése. Még mindenki feszes és udvarias. Legyezővel, táncrenddel babrálnak, köszöngetnek. Minden szem tétován jár és keres.

A kis rendező közelebb hajol az asszonyhoz, jelentőségteljesen súgja a nagy eseményt:

--- A mágnások is itt vannak.

--- Igen, látom már --- szól az asszony és nagy érdeklődéssel nézi lornyonján a túlvégen álldogáló mágnástársaságot, kik mosolyogva beszélgetnek. Fesztelen feszességük rögtön észrevéteti őket.

--- Leona bárónő is itt van --- újságolja tovább a rendező.

--- Éppen most nézem, mennyire megcsúnyult szegény --- sajnálkozik az asszony azzal az álszánakozással, amivel egymás csúnyaságát emlegetik a nők.

--- Látja, ennek kár volt férjhezmennie.

--- Azt mondják, húsz évvel idősebb a férje?

--- Csak hússzal? Én többről hallottam.

--- Né, Ráczék! --- fordulnak aztán nagy érdeklődéssel az ajtó felé, ahol éppen most vonul be egy anya három leányával.

--- Kemenes Rudi nincs velük.

--- Azt beszélik, nagyságos asszonyom, hogy annak a szerelemnek vége.

--- Nem csodálom, hiszen Elvi néni közelében én se bírnám kitartani.

--- De a kis Rózsi gyönyörű!

--- Szép... szép. De tudja, szerintem nagyon feltűnő, nem öltözik valami előnyösen. Nézze csak, milyen ízléstelen sárgaság van rajta most is!

Itt elakad a beszélgetés, mert a terem végén hirtelen hangzavar támad. Először csak egy hegedűhúr kezd pengeni, egy facsavar recsegése hallik. Aztán tárogató fog hozzá a gurgulázáshoz. Félhalkan szaladgál a skála körül. Erővel öblöget fel, komor meleg búgása végigömlik a termen. A nagybőgő is reszel már, öreg, mélyen korgó hangokat ad, mintha dühös volna. Szemtelenül pöngicsél bele egy éles cimbalom húr. Kisujja körmével pengeti a cigány. Nagyokat percen, míg feszíti a vaskulccsal. Már az összes hegedűk reszelnek, apró futamokat, nótakezdeteket játszanak. Visong a flóta, csiklandoz a hangja...

...Három koppanás... A hangvásár megnémul.

Annál élesebben harsán fel a terem zsivajgása.

Ebbe a zsivajba zsong bele a zene, sok színben lüktető indulóval.

...A moraj halkul, de egyszer csak mozgás támad: Jön a parancsnok! Itt van már! Várjanak! Megállj! Kérem szépen ne tolakodjunk, hiszen úgy is meglátják! Egy kis helyet uraim! Utat! Utat!

Két rendező száguld elő, mögöttük nagy csoport hömpölyög, Barcza apró alakját hozza magával. Ő felvillanyozva mozog, nagy égő tekintete idegesen fészkelődik. Szokatlan mosoly kényszeredik ajka mellett, frissen borotvált állkapcsát feltolja az aranygallér. Szinte gipszfehér a púdertől. Szemöldöke szokatlanul éles, mint egy színésznek. Haja sűrű, fénylő szuroktömeg, élesen válik el arcától. Világít a fehér kesztyűje.

--- Hol jön? Melyik az? --- kérdezik a hátul állók, de mindjárt beleakad szemükbe a különös, arannyal terhelt ruházatú alak.

--- Hű, de elegáns! --- ágaskodva nézik, a nők előrehajolnak. --- Gyönyörű ember! De milyen fiatal!

--- Vajon miféle öltözet ez? --- A Kaukázusban láttam ilyent a cserkesz-generálisokon --- magyarázza valaki. --- Nagyon cifra --- állapítja meg egy pofa szakállas öregúr. --- Fogadjunk, hogy máma még táncoltatni fog engem. --- Tréfál a jókedvéről híres középső Rácz-leány. --- Jól táncolhat --- jegyzi meg egy hang mögötte. --- Pista ma nem táncol, kijelentette --- fontoskodik egy rendező, valami tiszt az aranyfehéreknél, úgy látszik, tüntet azzal, hogy keresztnevén beszélhet a parancsnokról. A körülálló idegenek érdeklődve és némi tisztelettel néznek rá.
Vajon ki lehet ez, hogy ilyen jól ismeri?

Barcza és Hericz elhelyezkedik a kísérettel a földíszített dobogón. Jön az aranyfehérek parancsnoka, a főrendező. Megáll előttük. Jelentést tesz és engedélyt kér a bál megnyitására. Kezdődik a tánc.

Komolyan, hűvösen folyik az első csárdás. Egyhangúan lépkednek, csak éppen a köteles mozdulatokat csinálják. A táncos elnéz táncosnője felett és közömbös dolgokat kérdez tőle. Még nem mosolyogtak össze a szempárok. Az anyák meg aggódva figyelik leányaikat; hogy táncolnak? Ki táncoltatja őket? Érvényesül-e a ruhájuk?

Kormos egy törékeny fehérruhás leánykát ráz. Boldogan tapad rá a kicsi tekintete, pedig sápadt, félig alélt a sok izgalomtól. Hiszen egész nap bántotta az aggodalom, hogy nem lesz kész a ruhája. Átszaladt a divatlappal a varrodába ötször is. Tele volt félelemmel, hogy nem lesz táncosa. Délután a barátnőjével megszámolták a táncosokat, elosztották, hogy ki, kire tarthat számot s az eredmény nem volt valami biztató. Az anyja meg egész nap gyötörte, sápadtnak találta, minden órában más betegséget gyanított. Délben egyszer már fenyegetőzött, hogy nem mennek, Este aztán, mikor már készen voltak, újra feltűnt neki a leány sápadtsága és meghallotta, hogy Loósz Dezső, akit titokban szeretett volna a leányának, nem megy a bálba. Határozott hangon jelentette ki:

--- Rendeljétek vissza a kocsit, nem megyünk!

De barátnők jöttek értük, fogadkoztak, hogy akkor ők sem mennek. Így mégis eljutott. Most az izgalmak után boldogan néz Kormosra, mint megmentőjére. Folyton nevetgél, csak mikor megpillantja anyja szigorú arcát, akkor komolyodik el: Jaj kikapok!

Kiss is ott táncol mellettük. Zsakettben, puha gallérban, nagy törökmintás vörös nyakkendő virít rajta. Tele van buzgalommal. Szivarzsebéből kilobog a lila zsebkendő, arcán töménytelen pattanás.

Két vénkisasszony tanítónőt hozott a bálra Kálnásról, azokat szórakoztatja tűzzel, vassal. Az egész bál rajta nevet. Szünetben végigsétál a két kifestett nővel, kiknek fehér strucctoll habzik fejdíszük mellett. Ódivatú fodros ruhákban, rikító sálakban és combig fűzött fehér cipőkben lejtenek. Gyűszűre szedik szájukat és fuvolázva nevetnek, mert Kiss nyakkendőtűjében időnként meg-meggyúl a hölgyek mulattatására egy apró piros villanykörte.

A keringőbe aztán egész energiáját belefekteti. Vívóállásban forgatja az egyik kisasszonyt, messze kitolt karokkal, félelmetes gyorsan. Haja felborzolódott és tüskés az izzadtságtól. Fülbevalónyi vízbogyók jelzik, homlokán a nagy teljesítményt.

--- Rémesek! --- magyarázza Kormos Barczának és fintorogva mutat rájuk. --- Ki kéne vezettetni őket.

Barcza oda is inti magához a buzgó zászlóst:

--- Kiss!

--- Parancs!

--- Ki az a két nő, akivel táncolsz?

Kissnek büszkére derül az arca, jelentőségteljesen hunyorít:

--- Saját szerzemény, parancsnok úr!

--- Nahát fiam, egy kicsit szebbeket is hozhattál volna.

Kiss szégyenülten sompolyog el, veszi a kabátját, az új motorsapkáját. Az utcán odaáll a falhoz, rajzolgat a kőre és majdnem sír dühében.

Barcza már a távozó mágnásoktól búcsúzik, köszöni megjelenésüket. Aztán összefont karral, szórakozottan néz végig a keringő párok felett... Felhőzik a csipke, halvány színek kavarognak. Meg-megszakgatják a frakkok sötét foltjait. Remegve fut át a selyem fény, szikrázik az ezüst, bomlik a haj, ringatódzik a muzsika, leng a fülbevaló. Félig lehunyt szempillák alól néznek egymásra a párok.

Egyszer csak meglátja a bronzhajú fiatal özvegyasszonyt, Balázsnét. Felvetett fővel táncol, remek tartással. «Gyönyörű asszony» --- lelkesedik magában elragadtatással --- ezzel szívesen lennék jóba. Kizárt dolog, hogy ne tudnám magamba bolondítani. Azt hiszem, nem is kéne sok hozzá. Elég volna, ha tudtára adnám, hogy tetszik nekem. Rendeznék a tiszteletére egy-két teát, egy-két házi ünnepséget. Látná az én hercegi lakásomat és kész volna. --- Újra megkeresi az asszonyt a sokaságban. Jóidéig néz utána. Táncolni kéne vele? De csak nem fogok most leállni ide a városiak, a hadnagyaim, meg önkénteseim közé? Ilyen dologgal könnyen tönkre tehetném tekintélyemet... Meg aztán, hogy is kérhetném fel?... Csak nem megyek oda, hogy meghajtsam magam neki, mint egy diák... És ha esetleg már másnak ígérte volna a táncot... nem, ilyen lealacsonyítást nem tűrhetnék el! Leghelyesebb volna, ha egyik segédtisztemet küldeném hozzá.

--- Kormos, gyere csak! Ismered Balázsnét?

--- Igen.

--- Akkor hozzámégy és kijelented neki, hogy a parancsnok táncolni akar vele.

Kormos átadja az üzenetet, az asszony hátrafordul. Barczára mosolyog nyíltan és nagy derűvel, aztán visszakapja a fejét.

Remek asszony! ujjong magában a kis parancsnok.

A hadnagy visszajön:

--- Azt üzeni a nagyságos asszony, hogyha táncolni akarsz vele, gyere és kérd föl.

Barcza nem teketóriáz sokat, leugrik a dobogóról. Könnyedén siet oda. Csodálkozva nézik a táncolok, hogy mit kereshet köztük. Egy pergésbe belevakult pár, majd neki ütközik.

--- Vigyázz, vigyázz! --- térítik félre őket. --- Tessék, parancsnok úr!

Szabályszerűen hajlik meg az asszony előtt: --- Szabad? --- Az asszony fölénnyel nyújtja át boáját előző táncosának: Vigyázzon rá! --- azzal karját adja:

--- Nagyon szép, hogy felkért.

Széles gyűrű keletkezik köröttük, mikor a cigány elé állnak. A zene elhallgat. A nyomorék ragyogószemű prímás udvariasan sompolyog közelebb. Harcsaszája mosolyog, villognak a fogai, állkapcsán ráncok jelennek meg. Látszik, hogy be akarja lopni szívükbe a nótát. Beteg, sápadt arca csupa égő várakozás.

--- Csárdás! --- veti oda Barcza.

Körülnéz a figyelők tömegére. Most veszi észre, hogy mennyivel nagyobb nála az asszony. Kihúzza magát. A prímás a banda felé fordul, megrántja a vonót, egész testsúlyával bólint egyet, a vonónyelek felszaladnak s megzendül a nóta:

Ég a kunyhó, ropog a nád...

Barcza meg-megrezdül, finoman illeg ide-oda. Őszinte ragyogás önti el tekintetét, kezd belemelegedni, pattint egyet-egyet ujjaival s olyan ritmikusan mozog, mintha pengenének az inai.

Egyszer csak izgatott hangot hall közvetlenül a háta mögött:

--- Parancsnok úr kérem!... Parancsnok úr!!

Visszafordul. Egy zászlós ijedt arcát pillantja meg,

--- Várjál! --- ripakodik rá dühösen az óriási zajban.

De az csak tovább lelkendezik!

--- Parancsnok úr kérem, sürgős...

Barcza megáll, csendre inti a cigányt. --- Mit akarsz te szerencsétlen? --- a tiszt odahajlik és izgatottan súg valamit fülébe.

--- Bocsánatot kérek --- mentegetőzik Barcza és általános megrökönyödésre otthagyja az asszonyt, elsiet a teremből. A tömeg utat nyit neki.

Egy perc múlva lázas tisztek futkároznak keresztül a termen. Megrohanja őket a közönség.

--- Mi az? Mi történt? Hová ment a parancsnok?

Felbolygatva forrong a terem, az ajtók felé tódulnak, a folyosóról káromkodó hangok jönnek be, künn az utcán csődület veszi körül a sebesült Nagy Bálint szekerét.

Egy tiszt rohan fel a dobogóra, rekedten rikoltja:

--- A parancsnok úr rendelete szerint a bálnak vége! Katonák a kaszárnyákba!

Oldalt mohó gyűrű keletkezett, közepén egy rendező szónokol:

--- Egymásután lázadnak a faluk! Úgy látszik, a vörösök bujtogatják őket!

Félóra múlva száguldozó lámpák tűzfonalai szövik keresztül-kasul a kaszárnyaudvart. Sötét tömeg sorakozik, folyton parancsszavak hallatszanak. Fegyver csörög, csattok csörögnek, nyöszörög a derékszíj feszítés közben.

A sötétlila égen nagyszemű csillagok ragyognak, mámorosán, mintha láztól dideregnének a hideg éjszakában.

Hosszú elnyújtott kiáltás: --- Rendekbeeee!...

A sorok előtt rohanva közeledik egy hang:

--- Első tagpár! Második tagpár! Harmadik tagpár...

Már hozzák a parancsot, az őrmester odatartja a pislogó lámpát. Bronzvörösen világít meg egy lehajlott arcot, meg egy kezet, melyben rebeg-zizeg a papírlap, mint a szélfújta őszi avar. Meg-megbotlik a rekedt hang:

Száztizenkettős parancs... Felsőnádaska népe fellázadt, felkoncolta a kerületi sereg két legényét. Megbüntetésükre félkét órakor indul a páncélosok 2. és 3. szakaszának, az arany-fehér őrsereg 1., 2., 3. és 5. századának legénysége, az 1. és 3. géppuskás, valamint a teljes lovas, autó és tüzérosztag. A csapatok a jelzett időre teljes felszereléssel sorakoznak. Indulást a vezérkari kürt jelzi.

Hátul az istálló ajtaján épp most vezetik ki a parancsnok lovát. Csak az erős állati szuszogást hallani, meg amint patája belekoppan a küszöbbe.

--- Itt vagy, Pista? --- szólalt meg a sötétben Hericz hangja.

--- Mit akarsz? Te is jössz?

--- Igen, hogyne, kocsin... De mondd, Pista, minek hozol magaddal ennyi rengeteg embert, ágyút és géppuskát ehhez a vizsgálathoz?

--- Vizsgálathoz? Hát ez neked vizsgálat?... Hiszen láttad, milyen komoly a dolog. Ez nyílt lázadás! Itt vörös kezek dolgoznak!

--- Igen, lehet, de csak egy faluról van szó, ahhoz pedig kár ekkora sereget vinni, hiszen az óriási kiadás nekünk.

--- Mi közöd hozzá? Azt teszem, amit akarok! --- pattog Barcza, miközben lehajolva igazgat valamit a nyeregkápa körül, azután felugrik a lóra, kabátja alatt megcsillan az aranyozás a csillagfényben. Még mindig a báli díszruha van rajta.

Kilovagol a hosszú, néma menet élére. Egy kis idő múlva fejéhez kap.

--- Jézus, az anyámról egész elfelejtkeztem, nem is búcsúztam szegény öregtől! Ejnye, ejnye...




XIX.


Három órát menetelnek. Hajnal felé, mikor a nádaskai gazdák már kinn mozgolódnak az itatásnál, furcsa dolgot vesznek észre a hegy alatt, a nyugati dombokon. Az elszenesedett, össze-vissza dülöngő napraforgószárak zörögni kezdenek, száraz-rekedten csordul össze levelük, pedig szélcsend van. Fülel a szellő...

A vén magtányérok harangozni kezdenek, bólongatnak lehajtott fővel. Rajok is ránehezedtek már az őszi gondok vagy talán öregségüket szégyenlik. Nagy ébenszemeikkel nem bámulnak többé a napba, csak a rozsdás krumplibokrokra. Leveleik, e csodálatos sárga lángok, kiégve lógnak...

Lassankint mozgásba elevenedik az egész tábla.

Egymásután kúszik belőle ki a katonaság. Széjjelfeküsznek rajvonalba. A domb mögött menet kígyózik a mélyből fölfelé, Barcza lovagol az élen, durva katonaköpenyébe burkolózva bóbiskol. Dér lepte a lova sörényét, a lakkcipőjét is behomályosítja, az ágyút vezeti a dombgerincnek. Némán mutatja: --- Ide álljatok fel! --- Aztán visszalovagol, le a lankáson. Körötte szürke a mező, beszőtte a dér pókhálója, lent a mélyben meggyűlt a finom köd. El is tűnik a lovas benne...

A felhőzetet fátyolos, ezüstgőz veri át. Világos parázs pislog a fűtől, sástól szőrös tócsákban. Csillog a vadvíz, mint ezer tükörszilánk. Egy tőkés kacsa rebben föl, hápogva, nehéz szárnycsapdosással:

---- Gyáp-gyáp-gyáp-gyoáp...

Már a felhők alatt húz, mögötte egy helyen megnyílt az ég, fénylő tavából ezüst nyelvek futnak széjjel, szennyesen, zöldesen. Sokerű patakokká nőnek és hasogatják a szürkület hályogát.

...Tompa pukkanás veri föl a csendet, mintha kútból jönne. Dörgéssé nő, bronzcsengéssel süvít a visszhangos ködben. ---Valaki lőtt!

Ijedt lóbodogás hallatszik, vágtatva jön erre a parancsnok. Lekiabál a lóról a rajvonalakra:

--- Ki volt az?

Nincs jelentkező. --- Ki volt az, hééé? --- Valaki itt vadkacsára lőtt... Te voltál! --- ugrik oda egy kökénybokor mögött guggoló önkénteshez. --- Te voltál, ne tagadd, mert lelőlek! --- és már ráncigálja is a revolvert lapockája mellől.

Ijedten szabadkozik a fiú. Köréjük csődülnek. A parancsnok magából kikelve kiabál:

--- Elrontod az egész haditervem! Nyomorult! Fogjátok meg és vigyétek!

Visszalovagol a középső dombra. Nyújtott karral integet a géppuskásoknak: --- Előre! Sokkal előbbre!

Aztán fellovagol vezérkarával a tetőre. Ott megállnak. Mögöttük egyre világosodik. Pelyhes fellegek gomolyognak, mint felhasadt dunyhából omló lúdpihe. A sötét lovas alakok élesen válnak el az égtől.

Egy lángpenge döf végig a felhők között, a lólábak ágasbogas rácsozata mögött, egy lándzsanyelv: most kél a nap...

A parancsnok éppen a hadállásokat látcsövezi. Élőbbre lovagol. A rajvonalakat mutogatja, aztán leugrik a nyeregből, átveszi karabélyát az ordonánc-őrmestertől. Nagy Bálint bicegve követi, Gáthy is vele megy, vállnak dütött manlicherrel.

Mikor a domb aljára érnek, a rajvonalakon mozgolódás támad. Parancsszavak süvítenek és a sereg megindul, lassan lefelé...


 
 
0 komment , kategória:  Oláh György: Görögtűz VI. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 673
  • e Hét: 2327
  • e Hónap: 9048
  • e Év: 374538
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.