Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Oláh György: GörögtűzVII. rész
  2011-02-19 11:16:20, szombat
 
 
Oláh György: GörögtűzVII. rész

XX.

Délután fejezik be a nyomozást. A községháza körül nagy csődület várakozik. A kerítés mellett egy asszony sírdogál kötényébe. Most rakták fel az urát a szekérre megvasalva. Bálint kilép a községháza ajtaján felkötött karral. Legörnyed, hogy kiférjen. Lármásán rendelkezik:

--- Ez a négy még elfér az első szekéren, az a két tolvaj is rámegyen! Ti meg ott gyalog rukkoltok a városba! Indulj!

Nyöszörögve mozdulnak a szekerek, mintha éreznék, hogy megláncolt rabokat visznek. Fent az udvarban nagy csoport beszélget. Tisztek meg urak, Barcza nevetve áll a középen. Boldog, hogy vége a hosszú nyomasztó vallatásnak és kiszabadulhat az alacsony parasztszobából, ahol kora reggeltől ül füstben, bűzben szorongó embertömeg közepén. Érzi, hogy ez a nap megint az ő győzelme volt. Parancsolt, határozottan cselekedett, végére járt a dolognak és senki sem zavarta, Hericzre hála Istennek valami rosszullét jött rá és még reggel visszakocsizott a városba, így megszabadult kellemetlenkedéseitől.

Valami bérlőhöz hívták meg őket. Itt lakik a falu mellett. Most indulnak neki gyalog, végig a községen, a tanító vezeti a társaságot.

--- Né, ott a házigazdánk! Ő hívott meg minket --- mutatja a tanító.

Kíváncsian fordulnak oda. A következő porta kerítésénél egy izzó, fekete ember áll: Vékei, a bérlő. Észre sem veszi őket, annyira benne van a kiabálásban:

--- Málinéni! Málinéni! Gyöjjön már ki!

A vénasszony, kinek a kiáltás szól, bent bajlódik a pitvar boltíve alatt a kenyérsütő kemencénél. Térdelve kotorászik a nyitott tűzhelyen. Fekete ott a füsttől minden, még a pitvarfalra is kinyúlnak a korompászmák, fel egészen a gerenda alá a virágos cseréptányérokhoz.

--- Gyöjjön mán, néném! Agyonisten! Mondani akarok valamit!

A vénasszony összefont karral, nehezen cammog csizmáiban az ajtóig. Bő mellét durva paraszting szorítja. Amint a rácsos pitvarajtóhoz ér, mind odafut az udvarról, csirke, kacsa, tyúk és zajongva várja az ételt.

--- Te vagy az, Sándorkám? --- kérdi aztán és furcsán, hátradűlött fővel néz ki az okulárén. Szemgolyóját igen megnagyítja az üveg.

--- Én, Máli néni!

A tanító felvilágosítja a tiszteket, hogy az öregasszony a nagynénje.

--- Dúsgazdag özvegy, kérem --- magyarázza azzal a tisztelettel, amit egy szegény tanító érez a falu leggazdagabb emberei iránt. --- Vékei úr fogja megörökölni mindenét. Teszi is a szépet, kérem...

Vékei észreveszi a tiszti társaságot, otthagyja nénjét és mosolyogva siet feléjük.

Meglepő ember. Keshedt, pogányarca fekete, mint egy cigányé. Szemében szablyák villognak, kristályok izzanak. Látszik benne a korhelység, de csöppet sem tört meg merész fénye. Bajusza tömör és sűrű, akár a lószőrpamacs, sapkája alól legényesen csavarodik ki egy pogány-fekete fürt. Hiába borotválkozik, állat borzasztó tüskék verik ki. Gallér nélkül jár, nagykockás ruhában, mint egy munkában lévő asztalossegéd. Nem hiába beszélik róla, hogy egyik őse cigány volt, vénülőben előjönnek az ősök s Vékei, a csinos gavallérember, most már nem szeret öltözködni, napszámra hever öltözetlenül, szennyesen.

--- Éppen az urakért jöttem --- mondja lónyerítésre emlékeztető hangján --- a feleségem már két órája várja ebéddel az urakat. Már azt ajánlottam neki, hogy dobja ki az ételt a komondoroknak.

Nyersen kacag.

--- Egy egész sereget viszek magához, Vékei úr.

--- Nem hiba, méltóságos parancsnok úr, van még egy kis föld körültünk, majd csak kitelik belőle.

A falu végéről már látszik a tanya. Ott áll a puszta szélén, mezők közepén, elrúgottan az községtől. Rongyosan, kerítetlenül, világ prédájára, mint a magyar lélek. Nincs fa körülötte, ami égre törjön a sivárságból. Apró viskóit istentelen nagy szalmakucsmák nyomják, csak az úr lakán van nádfödél.

A tehénistálló vakolatlan, vályogfalában sárgállanak a szalmapelyhek. Az ökörnek már nincs is rendes ólja. Künn tanyázik a szérűskert mellett, trágyával takart félszerben, a kerítést is csak körülhalmozott trágya helyettesíti. Tülökszarvak látszanak ki a trágyatető alól. Itt bizony csak az Ázsiából hozott nyűhetetlen szervezet tartja meg a jószágot a szigorú magyar telek alatt. Körül dúsan hoznak a földek, itt a tanyán mégis századok pusztulása és hanyagsága kiáltoz.

Az érdekes vendégek érkezésére kicsődül az egész cselédség. Komondorok rohannak eléjük ugatva. Barátságosan hessegeti őket korbácsával Barcza:

--- Ne-te-ne, Bundás nee!

Látszik, hogy otthon érzi magát a tanya világában, megfeledkezik állása méltóságáról és mosolyogva veregeti Vékei vállát, mintha régi jóbarátok volnának:

--- Úgy érzem magam, mintha itt születtem volna ezen a tanyán.

Benn, a lakásban, hosszú felsorakozott terítékregimentek várják a vendégeket. A felső végen porcellán, lejjebb már csak durva cseréptányér. Ide már kés se jut, csak fanyelű bádogvilla és lángvörös abrosz. Nagy a torlódás a gerendás szobácskában.

--- Erre parancsoljanak, erre --- vezeti őket Vékei.

--- Gyer csak ki, jányom! Hozzad Micikét. Hol vagytok, no?

Fojtott vihogás hallatszik a szomszéd szobából. Az apa lenyomja a vaskilincset. Benn ijedten visít fel egy vékony hang:

--- Nem lehet, apa! Mindjárt kész vagyunk.

Néhány pillanat múlva ünneplőben jelenik meg barátnőjével, a kis Vékei Boriska.

Félénken, hiún lépked ennyi tiszt elé, magas francia sarkain. Alig meri érinteni a földet.

Simárafésült haja két fonatban lóg, mint a parasztleánykáknak. Sápadt, apró arcocskáját tűhegynyi szeplő hinti be. Nyúlánk idomai finomak és átlátszóan fehérek, mintha koratavaszi felhőkből lennének faragva. Egy lehelet az egész leánytest. Csak sűrű, összenőtt szemöldöke harsog vadul és sötéten és sátoros pillái alatt égnek parazsak. Éppen olyan csodálatos a szeme, mint apjának. Ámuló gyermekes szomorúság van benne, mégis érthetetlen szenvedélyek perzselnek nedves, nagy barna mezejéből. Körül a szemgolyó tiszta porcellán.

Apja megfogja nyúlánk viaszos kezét. Odavezeti a vendégek elé. Nagy büszkeséggel mutatja be.

--- A leányom!... Múlt héten jött haza az intézetből.

És mindjárt dicsekedni kezd, hogy milyen kitűnő tanuló.

Boriska félénken csodálkozik rá a nagy férfiseregre, különösen a középen álló, különös ruhájú emberke lepi meg, de aztán összeszedi magát, büszke lesz és tartózkodó.

Az apa vad tekintete meleg lángolással csüng rajta, ahogy a szerelmes legény nézi babáját. Kívülről hangok hallatszanak:

--- Sándor! Sándor!

--- Mindjárt jövök --- szabadkozik Vékei és kifelé indul. --- Mulattassátok addig a tiszt urakat, galambon. Cimbalmozzál nekik valamit... Mert gyönyörűen játszik --- teszi hozzá az urakhoz fordulva. És mikor leányáról vagy leányával beszél, ügyetlen lágysággal telik meg hangja. Édes és idétlen lesz, mint egy ócska virágének. Ringat, babusgat óvatosan. Egy nyers paraszttenyér simogat benne.

Ahogy kimegy, a tisztek zsivajogva esnek neki a leánynak:

--- Játsszon már! Játsszék már valamit! Ne féljen!

Bizony isten tapsolunk magának. Ha akarja, idehozunk tapsolni egész szakaszt!

Boriska komoly arca elmosolyodik:

--- Majd később.

Boldog, hogy ennyi férfi ünnepli, de azért tartózkodó és gőgös, próbál lenni.

Barátnője, Mici, ki vagy másfélhete vendégeskedik náluk, már javában trécsel a tisztekkel. Régen ismeri mindegyikét. Igazi városi leány. Szeme bizonytalanul izeg-mozog ide-oda. A vele szemben ülő férfiak sosem lehetnek biztosak, kire nézett, ötpercenként nyálazza ajkát, hogy állandóan csillogjon. Mint igazi nő, mindenkihez kedves, minden hangulatkörhöz alkalmazkodik s valami végtelen bizonytalanság van a lényében.

Most csupa olyan, Boriska előtt ismeretlen társasági dologról tárgyal a tisztekkel. Hadd csodálkozzon barátnője, hogy mennyire otthon van ő a tiszti társaságban, melyről már annyi rengeteget mesélt neki.

A társaságban az első órák elfogódottságában mindenki vonzódik oda, ahol már megindult a beszélgetés. Micit is udvar veszi körül mindjárt. Még a messzi ülők is feléje figyelnek a vacsora kezdetén. Boriska ellenben csupa öreg falusi ember közé kerül, csak egy tiszt van mellette. Nagyritkán intéznek hozzá egy-egy kérdést: --- Hová jár? Milyen iskolába? Mit tanulnak? --- Aztán kínálgatják: --- Tessék kishúgom! Egyék! Magának még nőni kell!...

Gáthy adomáit hallgatja és nevet, mikor a többiek is nevetnek.

Egyszerre azonban megakad Boriska figyelme. Észreveszi, hogy az asztal végéről, a főhelyről erősen szemügyre vették. A parancsnok nézi őt, az a szép aranyosruhájú férfi. Valamit súg szomszédja fülébe, aztán átszól.

--- Magát nézzük, baba? Igen, magát!

A kisleány megriad, zavarában félhangon kérdi:

--- Hát van mit nézni rajtam?

--- Éppen most állapítottuk meg, hogy van. Ha idejönne, megsúgnám magának is.

--- Hogy gondol ilyet? --- mondja a kisleány szemrehányással, visszanyerve öntudatát.

A parancsnok azonban tovább folytatja a kötekedésit. Úgy látszik, tetszik neki a fruska.

--- Hát azt hiszi, baba, hogy nem járna jól, ha átjönne ide hozzám? Tán attól fél, hogy meg találnám csókolni?

Erre a leány arcát vörösség lepi el, mint mikor vércseppek hullanak a tejbe. Mélyen sértődve kapja el fejét.

--- Édes kis fruska --- súgja Barcza a szomszédjának.

Körül folytonos lárma, kacagás gabalyodik. Töltögetnek. Gügyög a bor az üveg nyakában, cincognak a poharak. ---- Egészségére! Éljen! Éljen a parancsnok úr!

--- Éljen Barcza István, a nemzet hőse!

Zörögve ugrál fel erre az egész társaság! Köréje tódulnak, éltetik, koccintanak. Mosolyogva fogadja:

--- Isten éltesse az urakat!

Fánkot hoznak nagy cseréptálakban, cukortól dér-lepetten. Az emelkedő hangulatban mindenfelől kiáltások kelnek. --- Fánk?! Nagyszerű! Kitűnő! Éljen!

Gáthy komikus képpel figyelmezteti a tiszteket:

--- Aztán, fiúk, egyet sem szabad zsebrevágni!

--- A sapkánk alá sem dughatunk? --- kérdi az egyik éretlen önkéntes, mert maga is részt akar venni a tréfában.

--- Legalább valami elfogadható dolog lesz a sapkád alatt egyszer! --- vág vissza Gáthy harsogó kacagás közt.

--- Uraim, a legöregebb nádaskai kapások nem emlékeznek rá, mikor ittunk utoljára! --- ismétli állandó mondását az egyik falusi úr.

Az asztal végén borízű hang kezd énekelni.

--- Eredj csak, Kormos --- rendelkezik tettetett felháborodással Barcza --- és mondd meg annak a fülemülének, hogy most nem a legénységi kantinban vagyunk. Én üzenem!

Azzal ismét odaszól Boriskához:

--- Béküljünk ki, baba!

Poharát nyújtja feléje. Boriska úgy tesz, mintha nem látná, elfogódottan hallgatja szomszédjának, az arany-fehér tisztnek beszédjét. Ez harcias érzést lobbant föl benne. «Ejnye a mindenit, hát ez a csöppség fog ellenkezni velem?»

Felugrik és odasiet a leánnyal beszélgető tiszthez:

--- Állj csak fel, ülj át az én helyemre!

Azzal odatelepszik a leányhoz. Azt egészen megzavarja az aranytól csillogó ruhájú férfi közelsége s meglepve látja, hogy milyen szép, érdekes ember. Megcsodálja ragyogó sötét szemét, sűrű, fekete hajtömegét, asszonyosan finom arcát.
Milyen furcsa, Istenem --- gondolja. --- Milyen fiatal. Szinte gyerek és már ilyen nagy úr.
Tele nevével a világ. Ha tréfálnak, cimboráinak is vele, csak tisztelet van a hangjukban.

Annyira megilleti őt ez a közelség, hogy zavarában össze-vissza tévelyeg szeme.

--- Ne haragudjon, baba, nézzen rám! Tán azért haragszik, hogy elvettem maga mellől a gavallérját!? Isten tudja, milyen szép dolgokról beszélhettek.

A leány szabadkozik, de nem tud szabadulni többé a bűvölettől. Csillogni kezd a szeme, mint a meglehelt zsarátnok. Rá-ránéz Barczára hosszú, sűrű szempillái alól. Önfeledten koccintgat. Édes-fanyar őszi mosollyal hallgatja beszédét.

Közben megjön a cigány, éktelen lármát csap a pitvarban. Tánc kezdődik. Ő erről mind nem tud, csak akkor eszmél föl, mikor Barcza feláll és táncra kéri: --- Szabad?

Valamit beszél, hogy ő már elfelejtett táncolni az intézetben, de azért kiáll vonakodás nélkül.

Barcza odateszi tenyerét karjához. Összerezzen. Aztán kiszabadítja.

--- Ácsi, dádé! --- ripakodik a cigányra egy nagyhangú falusi dzsentri. --- Finoman húzd, hogy az Úristen csak protekcióval hallja! Most a parancsnok úr táncol!

Egy másik szellemeskedő hozzáteszi:

--- Úgy húzd, hogy hallani lehessen a légy kurizálását!

Az egész társaság odagyűl, a két-három táncoló pár köré. Barcza a leány szemébe nevet. --- Gyönyörű szemei vannak --- mondja félhangon, mert csakugyan bizseregteti őt a bűvölő mély bámulás.

--- Egészen magába vagyunk bolondulva --- súgja Barcza tovább.

Boriska már csak félálomban hallja. Kis lényét egész szétzilálta a tánc, meg a különös mámor. Sima haja, mely eddig pompásan feszült a fejére, mint egy szarvasbogárpáncél, bomladozni kezd, tincsek hullanak a homlokára. Kavarog körötte a világ boldog bizonytalanságban. A petróleumlámpa fénye meg-megcsillan táncosa aranyos ruháján. Aztán aranyködsávok gyűrűznek szeme előtt.

Vékei szinte sír a gyönyörűségtől, mikor leányát táncolni látja.

Kormos át akarja kérni, de Barcza egy gesztussal elzavarja. Tánc után újra a leányhoz jön a hadnagy:

--- Megálljon! Nem akart velem táncolni!

Boriska megrémül, hogy valami nagy neveletlenséget csinált, de az apja, aki a jelenetet végigfigyelte, odakiabál:

--- Ne félj, jányom, csak ingerkednek veled!



XXI.

Vetkőznek szótlanul. Dideregnek. Pedig a vaskályhában még hunyorog a parázs, fénye kisüt a szobára. Arcuk vörösen villog. Rózsaszínben világít át hálóingeiken a fény és kirajzolja vékony testecskéik árnyékát. Remeg az aranyozás a bútorok gipszcikornyáin s az olcsó falusi szalon most főúri fogadószobának tetszik.

Mici fésülködik, tépi haját a fésűvel. Boriska besurran a díványra vetett ágyba. Révedezik hanyatt-fekve, aztán fészkelődni kezd. Szűk neki ez a hitvány kis selyemdísztárgy, hiszen mint a polgári szalonok cifraságai, még ülésre is kényelmetlen.

Hallgatnak. Kabult fejükben még lázasan kavarognak a képek. Boriska töri meg a csendet rekedten, álmodozva:

--- Úgy-e, érdekes ember a parancsnok?... --- És merengve néz föl tovább a mély sötétből kibukkanó gerendák közé. Tovább hallgatnak. Aztán újra megszólal:

--- És úgy-e, nem fél senkitől a világon?

--- Minek is félne? --- szól ki a paplan alól Mici --- mikor annyi rengeteg katonája van. Hiszen nem is képzeled, milyen nagy úr. Apuka egyszer volt nála egy nagy ebéden és tudod, három napig mesélte anyukának, hogy milyen mese ebéd volt... Tán ötvenen is voltak. Pintér bácsi, egy gróf, meg a legelőkelőbb urak... Cigányzene játszott és a tortákból nekünk is hozott apuka egy-egy darabot...

Boriska felkönyököl. Nagy szemén csillog a vörös fény. Csodálkozva issza a beszédet, újra visszatereli a szót:

--- Megnézted közelről a ruháját? Úgy-e, gyönyörű? Merő arany. És milyen fura pitykék vannak rajta ... Az én Józsi bátyámnak van egy magyar ruhája, azon vannak ilyenek... Ugyan miféle ruha lehet ez?

--- Én nem tudom. Biztosan a huszárgenerálisok hordanak ilyet.

--- Aztán láttad, hogy milyen mesésen táncol? Milyen könnyen és tüzesen... Tudod, az intézetben sokat beszéltek róla a leányok. Mindenféle érdekes dolgot... De engem mégis...

Itt megcsuklik a hangja, elszégyelli magát, pedig még mindig bűvöletben van. Suttogva makogja:

--- Én mégis nagyon csodálkoztam rajta.

Itt hirtelen felkapja a fejét:

--- Te, lehet az, hogy egy idősebb fiatalember egy fiatal leányba egyetlen este beleszerethessen?!

A «szeret» szót elfojtottan, szégyenkezve mondja.

--- Lehet, már hallottam ilyesmiről --- kezdi Mici szakértelemmel.

Boriskát izgalomba hozza a téma. Szégyelli magát, nem mer hangosan beszélni, kiugrik az ágyból, átillan Micihez, súgva-búgva bújnak össze a takaró alatt.

Egyszer csak Mici megkapja a kezét. --- Psszt... hallgass csak!

Az ablak alatt hegedű sír, fel-felzümmög hozzá a kíséret.

--- Éjjeli zene --- suttogják egyszerre. Görcsösen tartják egymás kezét. Figyelnek. Epedő, cukros dallam folydogál a némaságban. S az ő kis leányszívük csordultig telik meg édességgel, vágyódással, elragadtatással... Világot jelent nekik ez a muzsika.

Először Miciben mozdul meg a kíváncsiság: ---Te Boris, én megnézem őket.

Kiugrik az ágyból, de hirtelen leguggol:

--- Jaj, észrevesznek! --- s négykézláb fut az ablakig, mint egy kis macska, ott felemelkedik és kikukucskál. Egy perc múlva már Boriska meleg teste is mellette szuszog. Tágult szemmel figyel ki a két hálóinges leány.

Künn az üvegkék éjben furcsa, felhajtott gallérú alakok mozognak. Egyik átöleli a prímást és a fülébe dúdol, aztán ráint a bandára:

--- Ssss... csendesen...

Boriska megérzi, hogy ez a parancsnok. Arcába fut a vér, viszketni kezd a szemhéja. Lélegzete sebesebben jár s a muzsika dallamával valami szokatlan, meleg hullámzás buzog föl benne.

Már a torka körül bukdácsol. Szipogással próbál védekezni, de egyszer csak elönti a forróság, nyakába borul barátnőjének, öleli, csókolja a kis hálóinges alakot, összevizezi arcát könnyeivel:

--- ...te Mici, én úgy szeretlek téged... és olyan... olyan boldog vagyok...

Már Mici is szepeg, dörzsölgeti szemét. Négykézláb tapogat körül a földön. Azt állítja, leesett a gyűrűje. Hallotta, hogy pengett. Az ablak alól szedelőzködés, botorkáló léptek zaja hallatszik... Egy mély kongás... Úgy látszik, a nagybőgő ütközött bele valamibe.



XXII.

Elvonulnak. Csahol a sok kutya. Fel-felhasít hangjuk a tanyai éjszakában, rekedt csengéssel! összevissza... visítások keverednek bele... Aztán ritkul a zsivaj. Már csak időnkint felelnek egymásnak kurta vakkantással... Csend lesz...

De valami dünnyög a némaságban... Erősödik, lüktet, mint távoli ágyúmorgás, időnkint nagy robaj szakad bele, dübörgő hangok...

Odaát, a kis szobában most kezdődik a mulatság java.

Bomlik a füst, gabalyodik a lárma. Vékei az asztalt döngeti, ingujjra gyürkőzve, dúlt arccal. Fodrosán, kristályosan csilingelnek össze a poharak. Zsíros képpel, leragadó szemmel hallgat egy arany-fehér tiszt, nekidűlve az asztalnak.

Mögöttük mámoros földbirtokosok politizálnak a tisztekkel. Fel-felugrik az egyik, minden negyedórában újabb dikciót intéz a katonasághoz. Haja, bajusza szétborzolódott, mint a rőzseláng. Locsog a bor, a töltögető folyton ismételgeti:

--- Uraim, a legöregebb nádaskai kapások sem emlékeznek, hogy mikor ittunk utoljára!

Vad tombolás. Barcza vezeti az iramot, mindenről elfeledkezve. Ott rúgja a cigány előtt, összeakaszkodva Gáthyval. A géresi csárdást mutatják be.

Remek a tánc, ritmusa szikrapattogás, csak a tiszaháti dzsentrifiúk tudnak ilyen parasztlegényesen.

--- Hujujujujujuj!...

Gáthy mackósán rengeti mellette a testét. Ki-kibicsaklik a térdé a fordulásnál. Előreböki a pocakját. Szemében ragyog egész lelke. Csupa édes móka most ez a fiú.

--- összhang! --- kiált a cigányokra a tánc alatt. Azok már megtanulták, miről van szó. Fülsiketítő hangzavart csinálnak a nóta helyett, visítanak a hangszerek, köszörületlen hangokon, mint a lábaszorult állatok.

Kormos, aki eddig mélyen undorodott a környezettől és állandóan hangoztatta, hogy csak nyugateurópai táncokat szeret, most már együtt ugrál a többiekkel.

Egy pillanatra meghalkul a lárma.

Mázsás dobbanások hallatszanak a pitvarból...

Kivágódik az ajtó s megjelenik a sötétben egy hatalmas lófej. Isteni nyugalommal bámul a felfordulásra.

--- Megjött a barátom! --- rikkantja egy tréfás hang. A falusi urak csodálkozva ismerik fel:

--- Tüzes! Tüzes!

Egetverő kacagások közt húzza be Járány úr a hatalmas állatot. Alig fér át az ajtón. Patája súlyosan koppan bele a küszöbbe.

--- Vigyázz, leüti a lámpát!

Feje közel van a gerendához, úgy áll a sűrű ködben, mint egy óriási idegen bálvány. Csak a padló reccsenése mutatja, hogy élet nehezedik raja...

Akadozó hangon kezdi Járány tettetett ünnepélyességgel:

--- Jöttünk, hogy kezet csókoljunk a nagyságos parancsnok úrnak, azért a gyönyörű táncért... No, Tüzes!

Harsogó nevetéssel húzzák le a ló fejét. Puha meleg orrlyikait odanyomják a parancsnok kezéhez.

--- No, mondd szépen: kezeit csókoljuk!

--- Szép állat --- lelkesedik Gáthy. Átöleli és odaszorítja arcát a ló húskötelektől rengő nyakához.

Most Kiss zászlósnak esik a társaság. --- Fogjátok meg! Lóra vele! Konyhahuszár! --- Dulakodva ragadják meg s hiába rúgkapál, felemelik a ló hátára.

--- Tisztelegj! --- kiabálja valamelyik, a parancsnok felé fordítva az állatot. Aztán kivezetik az éjszakába. A kacagás még sokáig tart...

Egyszer csak vastag, barna hang emelkedik a zsivaj fölé. Gáthy énekel egy nótát a kondáról, meg a kondásgyerek bánatáról. Hogy honnan szedi ezeket a nótákat, az Isten tudja. Nyújtott, borongó dallamok, együgyűen megy valamennyi, néhány hangra csupán, de annyi barbár becsület van bennük: bennük van a jobbágysors keserűsége. Nem panaszkodnak, nem epekednek, mégis sokszor egy egész nemzet jobbágysorsát zengik.

A hang hamar lenyűgözi a társaságot, a mámoros koponyák lesüllyednek, tenyerükbe könyökölnek, bólongatnak, a borízűen recsegő megjegyzések elmaradoznak... A hallgatás csodálatosnál csodálatosabb nótákat húz ki Gáthyból, ócska, zsoltárszerű dallamokat.

Lassan vele énekel a többi is. Össze-visszajön a nóta, régi, új. Egyszer a városba vert magyar úr züllő ivadéka sírja vissza faluját. Édes színeket hord össze, hamis ezüstös idillekkel népesíti tele a rég elfelejtett világot... Csárdáról, betyárról, akácvirágról álmodik...

Aztán öreg bakák beszélnek, hadbavonulásról, galíciai nyomorúságukról, szélről, mely fúj, fúj hazafelé... Újra bakanóta következik, vidám, kerek bakaképek mosolygása. Egypár becsületes, hűséges szó a tiszt úrról, meg a raportról, melyen babája miatt megbüntették.

Az ujjak pattognak egy percig, dobogás követi a friss ritmust. Vidáman táncolnak a felsőtestek... és újra jön a bánat. ...Honnan jön? Mit keres itt a tomboló vigasság közepén ennyi kacagás, bor, lakoma után?

A bortól tört szemekben lélek ragyog. Előbb még majd összeverekedtek a politikán. Most egymás nyakába borulnak. Máskor véresen gyűlölik egymást, most csókolóznak, sírnak... Soknál a beborult fő pátosza vagy pogány móka az egész, mégis mélységek tárulnak itten. Sorsok, századok lelke buggyan ki. Egy viharzug nyomorúsága... S talán ezen az egyetlen helyen találkozik osztatlanul minden fenntartás nélkül, a dalban, mely éppen olyan idegen, különös Európának, mint ennek a népnek a történelme...

A lámpa már alig verekszi át magát a ködön, a kemence mellől rozsdás horkolás hallatszik, az ének gabalyodni kezd. A folytonos koccintásban minden felborul.

--- Heej, fiúk! --- rikkantja egyszer Barcza sóhajtva, de már zavaros nyelvvel --- csak erősödjünk lassan meg, nőjön a seregünk, meglátjátok, mindent visszaszerzek! Mindent!

--- Visszaszerzünk! --- ordít félálomban egy bóbiskolásból felriadt úr. A társaság felrobban, üvöltöznek, ujjonganak:

--- Visszaszerezzük! Gyerünk! Hajrá!

Sokan most ébrednek föl. Sok nem is tudja, miről van szó, de velük kiabál: --- Gyerünk! Hajrá! Hurrá! --- Érthetetlen bolond lelkesedés lesz úrrá rajtuk. --- Hol a kardom? A derékszíjam? Lóra!

Robajjal gomolyog ki a borszagú csorda. A pitvarban megtorlódnak, nagy erővel szakadnak ki az udvarra, az istállókba. Felverik az alvó legényeket, belefutnak a lovak farába, az oldalfákba ütköznek... Kettő lázasan tapogatózik a sötétben. Le is oldja a lovát, szőrére kap és úgy vágtat ki a hajnalodó mezőkre, a bronzfényű ég alá... Ott lepotyognak a lóról, mint az érett gyümölcs...

 
 
0 komment , kategória:  Oláh György: GörögtűzVII. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1122
  • e Hét: 4077
  • e Hónap: 15228
  • e Év: 280443
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.