Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Oláh György: GörögtűzVIII.rész
  2011-02-19 11:23:29, szombat
 
 
Oláh György: Görögtűz VIII. rész

XXIII.

Az istálló előtt a parancsnok Nagy Bálintba ütközik, aki egy lámpával imbolyog.
Jött megnézni, hogy mi baj van.

Barcza fejében szörnyű zsibongás. Káprázatok ugrálnak szeme körül.
Megcsapja a hűvös hajnal lehellete, egyre súlyosabbnak, idegenebbnek érzi tagjait,
de mikor észreveszi a törzsőrmestert, hirtelen kihúzza magát.

--- Bálint! --- szól rá a szokott kemény hangon.

--- Parancs! --- vágja ki Bálint, bár neki is akadozik a nyelve s minduntalan fészkelődik,
hogy el ne dűljön.

Hát most mi a fenét kérdezzek? --- tűnődik Barcza s egy percnyi hallgatás után szólal meg:

--- Te Bálint, hogy aludtak a...

--- Kicsodák?

--- Te marha! Hát a katonák...

--- Jól, parancsnok úr.

Feszes, kemény léptekkel hagyják el egymást. Barcza tűnődik,
vajon észrevette-e, hogy be vagyok rúgva?

Valami ilyenfélére gondol Bálint is.



XXIV.

Másnap délben elvonult a katonaság. Négy nap múlva sikerült kimesterkedni a leányoknak,
hogy ők is bejussanak a városba.
Az öreg dada jött velük a kocsin. Boriska egész úton gyönyörködött a tájban. Ujjongott.

--- Nézd csak, milyen csudaszép!

Fojtott, meleg szőke színekkel volt tele a világ,
csak messze az őszi vetés édes-zöldjén világított fel itt-ott fátyolos napsütés,
meg az egyik hegyoldalt festette vörösréz színűvé. Pedig alig nyalta végig az erdők hátát.
Ólmos árnyékok nyúltak végig az úton. Úgy látszik, dér is járt, mert a tölgylevelek bronzveretűre keményedtek, sötét színűknek világos hamva volt, mint a gyümölcsnek.
Violapára keveredett a színekbe. A fatörzsek megfeketültek, mintha befüstölték volna őket...

Boriska szeme tágult, csillogott. Nem tudta, mit néz, de nem tudott betelni
a világ nézésével. Most százszorosán érzékeny volt.
Minden kis dolognak örült. Mikor meglátott egy csapat hollót, ujjongva fogta meg a Mici karját:
--- Né, csak né! --- Mikor aztán ijedten rebbentek fel a kocsitól, felnevetett: --- Bolondok!

A szél bolondul fütyült, borzolta a füzeseket. Levette a kalapját, hadd borzolja az ő haját is.
Hunyorított pillákkal élvezte a levegő erős simogatását!

--- Jaj, de finom, Mici! Vedd le a kalapodat te is!

Mici is levette. --- Jaj, de jó --- utánozta barátnőjét összehunyorított szemekkel.
De Boriska már nem figyelt oda, egészen áthatotta a friss légáramlás.
Táncolni szeretett volna, a szélbe vetni magát.
Szerelmes vagyok, szerelmes vagyok --- ismételgette magának. Jaj, de furcsa is...
És minden átmenet nélkül hirtelen megcsókolta Micit.

--- Úgy-e, szeretsz? --- Aztán a dadát kezdte simogatni: --- Julka néni, drága Julka néni!

Az öregasszony nem értette, miért ezek a nagy szeretetkitörések,
de megérezte, hogy mögötte mély érzelmek vannak, hiszen asszony volt,
parasztasszony, vén, hű, elérzelmesedett állat, aki pólyáskora óta hordozta,
nevelte ezt a kisasszonykát s becsesebb volt neki talán a saját gyermekénél is.

Mici látva Boriska össze-vissza viselkedését, nevetve ütötte hátba:

--- Meg vagy bolondulva, Bori!

--- Meg én! --- mondotta Boriska tréfás elszántsággal, de aztán hirtelen elkomolyodott.
--- Mit gondolsz, Mici, sikerül majd találkozni vele?

Hangja még félénk volt, de már túl voltak minden önvallomáson,
hisz négy napja nem volt más témájuk.

--- Ne félj, bízd csak rám, ahogy megmondtam. Már alkonyodott.
Az égen lángpelyhek vonultak, legyező alakba sorakozva az egyik hegy mögé,
a lenyugvó nap krátere felé. Lángot fogott tőlük az egész felhőzet.
Keleten vér szivárgott a felhők közé. Óriásira fújt halvány korállnak tetszett az egyik.
De hamar elpárolgott a láng. Elbarnult, megsötétedett a felhőzet,
olyan lett, mint egy tarka-vörös török kendő.

Különös hideg violafény világítja meg Boriskáék arcát.
A hegyoldalakon egyre szaporodnak a borházak, gyümölcsösök.
gy kocsma fut el mellettük. Szembe egész szekérsor jön.
A hegyhajlás mögül előtűnnek a szeszgyár kéményei: égre merevedett kormos ujjak.
Egyre több a kerítés, nagy cégtáblák hirdetik a fatelepet... A gyertyagyár mély dongása hallatszik...
A sorompónál kocsik hada zajong, a fénylő sínek százfelé bomladoznak, egy mozdony tolat. Hasas gőzfelhőket ont a szürkületbe... Harangoznak. Érthetetlen zúgás, lüktetés van a levegőben...

...A város! ...A város! ...Boriskát, a falusi gyereket, ilyenkor mindig izgalom szállottá meg,
ma azonban még szíve is kalapál. Ma sokkal több neki ez a város.

Gyámoltalanul égő lámpák jönnek egymásután. Egyik alatt fehér plakát villan fel.
Boriskának úgy rémlik, hogy Barcza neve volt a plakát alatt.
Elszorul kis szíve. Jézus milyen nagy úr! A következő sarkon újra megpillantja a plakátot,
de nem meri megkérdezni, hogy csakugyan Barcza nevét látta-e?

Megállnak Miciék előtt. A sötét bejáró kövei szinte csengenek a bevonulás zajától.
A gyéren világított lépcsőházban, nagydöbörögve szalad le az emeletről a cseléd.
Aztán a mama, meg a két kisebbik leány ront ki és van lelkesedés, csókolódzás,
istenhozott. Nagy a boldogság, hiszen hallották a csata hírét és néhány
napig igen meg voltak ijedve a leányuk miatt. A zajra Mici apja is kijön a szobából,
hol a hivatalból hazahozott aktákon dolgozott. Katonásan szorít kezet leányával.

Aztán hátra áll és élvezi családját. De csipog helyette a felesége. Ugrál mosolygó szemmel,
mint egy mókus. Teszi-veszi a megérkezetteket, az ő drága urát is körülhízelkedi.

A leányok rakodni kezdenek a leányszobában. Mici megmutatja szekrényéből azt a báli ruhát,
amelyről már annyit beszéltek. A többi gyerek is beözönlik hozzájuk, hiszen van mit beszélni tíznapi faluzás után.

Egyszer csak a legidősebb fiú csörtet be barátjával, a kis Bocskó-gyerekkel. Égő lampionokat lógatnak hosszú botokon. Körmenetet rögtönöznék az asztal körül óriási lármával.

--- Díszfelvonulási Díszfelvonulás!

Velük nevet az egész gyermeksereg, csak Mici szólal meg finomkodva:

--- Ugyan Feri, mit csináltok? Meg vagytok bolondulva?

--- Tüntetésre megyünk, megy az egész gimnázium!

--- Igen, mennek --- magyarázza a mama. --- Ma vacsora után a gimnázium lampionos
tüntetést rendez a parancsnoki kastély előtt a nádaskai győzelem tiszteletére.

--- Énekkar is lesz --- toldja bele Feri.

Boriska felfigyel, összezavarja a rakosgatni valót. Izgatottan néz össze Micivel.

--- Úgy-e, mi is elmegyünk? --- böki él önkéntelenül, félhangon. Itt megriad, elönti a vörösség.
Hirtelen lehajol, Jézus, most megtudják. Tesz-vesz, rakosgat, lázasan működik feje.
Nem bánom, semmit sem bánok, csak ott lehessek.Száz meg száz kép zsibong eléje.
Muszáj ott lennünk.

Mici mindjárt megérzi a helyzetet. Habozás nélkül hozzá kezd a nyafogáshoz:

--- Anyukám, gyere ki velünk vacsora után, mert mi is látni akarjuk a tüntetést.

Aztán kioson, egy perc múlva izgatottan jön vissza:

--- Bori, gyere csak!

Künn a folyosón titokzatos arccal súgja: --- Itt van! Itt van!

Elsietnek a konyha felé.

Csakugyan úgy van, ahogy Mici előre mondta Nagy Bálint ül a konyhában,
közvetlenül a tűzhely mellett. Nagy, idomtalanul megkövesült csizmáját előrenyújtja,
térdén lovagol a szakácsné egyéves gyermeke, mint hatalmas faágon az új rügyecske.
Barna markával benyúl a nyílóshátú parasztingecske alá és gyengéden tartja a tejfelsárga testet. Meg-megcsikolja az ingfodornál.

Mosolyog az istenadta, pedig olyan nyomorult kis cselédivadék szegényke.
Gyenge, mint a pihétlen madárfióka. Fejét nagy ótvarfoltok tarkázzák.
A törzsőrmester állítgatja, tanítgatja járni.
A morzsányi ujj-izületek belefogódznak az óriási barna marokba,
mintha egy csöpp gyúratlan tészta esett volna oda. A lábak még lábatlankodnak egymásnak, egymásbaakad a két húsbunkó, de aztán lépegetni kezd szépen, szépen.
Vízcsöppek ezek a léptek...

--- Né csak, né! --- örül Bálint és érdes, durva hangja elreked a gyengédségtől.
Vőlegénye a szakácsnénak, a falujába való özvegyasszonynak.
Itt bizony csupa esetlen jámborság a híres bakafejedelem. Cukrot tör a mozsárba,
segít a mosásnál leszedni a forróvizes dézsát.

--- Ez az, ő az --- súgja Mici, mikor a konyhaablakhoz érnek.
Most tervük kivitele előtt bizony ő is megszeppent egy kicsit.
Mindenkép szökni akar belőle a mersz, de nem engedi a szégyen.
Boriska hagyja vitetni magát. Óriási bűnténynek látszik előtte a dolog. Lélegzete is eláll
. --- Te beszélj! --- lelkendezik félhangon, de biztatja magát: Meg kell lenni.

Benyitnak. Nagy Bálint felugrik, összedöngeti bokáját és tiszteleg.

--- Miska bácsi, jöjjön csak --- hívja félre Mici.

--- Tessék, kisasszonykák!

--- Miska bácsi, mikor találkozik maga a parancsnok úrral? --- mondja Mici izgatottan
az előre kitervelt mondókát. Boriska aggodalommal lesi szavait.

--- Holnap is, kisasszony.

--- Akkor mondja meg neki, hogy... --- itt megcsuklik hangja. --- Mondja meg neki,
hogy a Vékei kisasszony itt van. Üdvözölteti és szeretne beszélni vele.

Érezte, hogy mást mond, mint amit elhatározott, hiszen úgy tervezték, hogy idehivatják.

--- Megmondom --- szólt Bálint.

--- Mikor hozza a választ?

--- Holnap este.

Boldogan sietnek el. Kacagnak, ujjongnak. Mici mentegeti magát. --- Tudod, nem akartam egyszerre idehívni.

Boriska már nem figyel oda, elöntötte a boldogság. Világok nyíltak előtte. Hej, most már teljesülni fog minden álma! �--ssze-vissza csókolja Micit:

--- Te vagy az én megmentőm!

Lázasan öltöznek föl. A vacsora alatt nagy vidámsággal mesélik a falusi élményeket. Éppen a délről megmaradt süteményt eszik, mikor zúgás jön be az utcáról, tömegek lüktető éneke.

--- Tüntetők!!

Felugrálnák, kinyitják az ablakokat. Egyszerre beharsan a közeledő ének.
A hideg sötétség reng a sokezer toroktól. Időnkint egyenletes éljenek rázzák meg
az éjszakát. És. zúgás, végtelen hullámzó zúgás...

Kabátjaikat kapkodják. Mikor leérnek az utcára, már javában áramlik a sötét tömeg.
Hamvasán izzó, színes golyók táncolnak felette. Rózsaszín, kék, zöld, sárga golyók.
Furcsa viaszos színekkel világítják meg az arcokat.

A két kisleányt elsodorja a családtól az emberár.
Önfeledten vitetik magukat, őket is elragadja a mámor, ami ott remeg a tömegek levegőjében.
Boriska szinte könnyekre fakad, mikor éljenezni hallja Barczát.
Vékony hangján együtt kiabál a tömeggel, együtt énekli velük az indulót,
amiből mondatnyit sem ért, csak annyit, hogy minduntalan győzelemről van benne szó.

Mikor a hercegi kastély elé érnek, már nem lehet bejutni a parkba.
A kerítés párkányára állva nézik végig az ünnepséget. Előttük lampionok,
fáklyák tűz-tengere kavarog. Először a gimnázium dalárdája zúg fel.
Egypár szép fiatal tenor, egy-két érdes basszus, meg egy csomó változásban lévő
sihederhang, tiszta, gyermekes csengésük már pókhálósodik, repedezik...

A parancsnokból nem látnak semmit, csak a hatalmas éljenzúgásból tudják meg,
hogy most jött ki az erkélyre. Mikor szónokolni kezd, alig ismernek rá a hangjára,
valahogy egész elváltozott hangon beszél. A lázadás, letörését emlegeti, a nádaskai expedíciót.

Mikor Nádaska nevét kimondja, Boriska szíve már dobog.
Azontúl nem tud odafigyelni, mert mellettük egy utcagyerek szemtelenkedik.
Valaki rá is kiabál a kölyökre, hogy viselje magát tisztességesen és ne tolakodjon.
Aztán odajön a rendőr és mindenkit lekerget a kerítésről.

Otthon még jó sokáig beszélget a látványosságtól felizgatott család.
Feri a parancsnok viselt dolgait meséli, persze jó diákosan lelkesedve és nagyítva.

Boriska összezavarva, szótlanul fekszik le, kimerült az izgalmaktól, örömtől és lelkesedéstől...



XXV.

Háromkor nyitja fel a szemét, azon túl a mennyezetre révül. Nem bír többé aludni.

Tűnődik, hogy mi lesz a válasz. Százféleképén forgatja a dolgot s egyre jobban érzi,
hogy Barcza milyen távolságban van tőle, milyen világhírű ember hozzája képest.

Feszült várakozásban telik napja. Állandóan tárgyalnak, susognak, aztán a tükörhöz szalad. Meg-megigazítja magát, végignyalja ajkát, sőt amit azelőtt sohasem tett, titokban be is
keni magát egy kicsit a néni púderével. A délutáni sétánál minden tisztre azt hiszi,
hogy ez a parancsnok. A kirakatokban szorult szívvel bámulja
Barcza arany-fehér szalaggal körülcsokrozott arcképét.
Sokáig álldogálnak a Nagy Divatáruház előtt a sok-sok bámuló nő között.

Remek estélyi ruhák vannak kitéve. Boriskának egy ezüsttel hímzett, tüllujjas
báliruha tetszik különösen. Meg is jegyzi félhangon:

--- Na, ha az a tea meglesz, amiről Barcza nálunk beszélt, akkor meg fogom azt vétetni apukával...
De gyerünk haza!

--- Nem! Legalább egyszer menjünk még végig --- erősködik Mici.

Egy új tiszt áll a patika előtt, azt szeretné megnézni.

Boriska már türelmetlen. Ezóta már biztos elhozták a választ.

--- Ha nem jössz, itthagylak.

Mikor az utcájukba érnek, egy autót pillant meg, éppen az ő házuk előtt áll.

Jézusom, eljött! Biztosan megkapta az üzenetet!

Lázasan futnak föl, de kisül, hogy nem hozzájuk jött az autó,
hanem a bankigazgatóékhoz a földszintre.

Azontúl egyre Nagy Bálintot várják. Kézimunkáznak, légiesen finom kis
mintákat hímeznek egy ritka szürke térítőre. Ismeretlen kis virágokat fénylő selyemszállal,
szivárványos színekben. Közben Boriska megszúrja az ujját. Vércsepp marad a takarón.
Édes, eleven vörössége beszívódik a többi minta közé...

Beszélgetnek. Az agyuk is ilyen finom légvirágokat sző s vágyaik vérrel,
elevenséggel festik tele ezt a másik hímzést.

Közben ki-kiosonnak és belesnek a konyhaablakon. De hiába. Elmúlik félnyolc,
háromnegyed nyolc, még mindig egyedül tesz-vesz a szakácsné.
Boriskát már égeti a nyugtalanság. Leejti a gyűszűt. Összekeveri a szálakat.

Félkilenckor újra kisietnek a konyhába, megkérdeni, nem jött-e még Bálint?

--- Úgy látszik, elfogja a hivatala --- feleli a cseléd büszkén ---, mert teccik tudni,
neki sok dóga szok lenni a parancsnok úrnál.

Most már végleg elkeseredik. Kérdőre vonja Micit, hogy micsoda emberre bízta ezt
a dolgot. Mici hiába védi Bálintot, hiába magyarázza, hogy milyen híres ember,
ő Barcza jobbkeze. Egy nap késedelem még nem nagy dolog, hátha még nem tudott beszélni a parancsnokkal.

Hiába, Boriska már nem hallgat rá:

--- Már te is ellenem fordulsz, mindenki cserben hagy --- fuldokolja kétségbeesetten.

Elönti a forró zokogás. Nyúlánk teste az ágyra borul és csendesen búgva sírdogál.
Olyan ez a sírás, mint a gerliceturbékolás. Mici öleli, csókolja, de ő egyre csak
azt szepegi, hogy őt már senki sem szereti a világon.

Furcsa, szomorú az éjszakája. Nem alszik igazán, csak néha-néha nyomja el egy kis zsibbadás. Káprázatok zsibongnak eléje. Mindig azt látja, hogy Bálint meg az apja jönnek felé
s egy fantasztikus nagy csákót hoznak. Ilyenkor felujjong az álom boldog, mély meggyőződésével.
Itt hozzák a választ! De ekkor mindig felriad.

Éjfél után Mici hangos zokogásra ébred. Először nem tudja félálmában, mi az, csakhamar eszébe jut,
hogy a szomszéd ágyon Boriska alszik.

--- Mit csinálsz Boriska? Ébredj? Ne sírj!

--- Hagyj békét --- nyöszörög az fájdalmasan.

Mici motyog valamit, hogy mit, maga sem tudja... újra elnyomja az álom...

Csak reggel jön rá, hogy barátnője egész éjjel sírhatott, mert arca halovány,
szemei mélyek és ragyognak, mint mikor a nap lángja jár a víz tükrén.
Szemhéja kigyulladt, kékes karika van alatta. Bájos hiú arcocskáját egész feldúlták a hirtelen szétharapódzott szenvedélyek. Vad elszántság költözött félénk tekintetén.

A reggelinél a néni valósággal megijed. A világossághoz húzza, sokáig nézi, a homlokát fogja,
aztán megméreti a lázát.

--- Azonnal ágyba, nem jöhetsz a fogadási ünnepségre!

Szerencsére Mici közbeveti magát.

--- Éppen séta kell Boriskának.

Nagynehezen mégis elengedik őket. Izgatottan öltöznek. Boriska lakkcipőt vesz,
gyöngy fülbevalót, fehér kesztyűt. Félóráig igazgatja a kalapja alól kibuggyanó két tincset.
Kölcsönkéri a Mici fehér nyaksálját s egész haditanácsot tartanak, hogy hol tűzzék meg.

A szabad levegőn csakugyan felpezsdül vérük, lelket ver a reménység Boriskába.
Barcza látogatásáról álmodozik s elhatározza,
hogy még az ünnepség alatt felhívja magára a figyelmét.

A házakon lobogók lengnek. Az egész város az ünnepségekről beszél.
Ma van Barcza születésnapja! Tarka tömegek áramlanak az állomás fele.
Most jön Ládas kapitány, a híres szabolcsberényi diktátor,
akinek nevét Barczáéval együtt emlegeti az ország.

Az állomás előtt két tiszt szegődik hozzájuk, két elválaszthatatlan barát,
Zsolczay és Szász főhadnagyok. Ők a korzó rémei. Két nyúlánk, magas alak.
Egyszerre lépnek ritmikusan, balsarkukkal félrekalimpálva, minden lépésnél belerúgnak kardjukba,
dúdolva járnak. Minden csinosabb nőnek utána fordulnak
és megjegyzéseket tesznek tréfás németséggel.

--- Ausgezeichnet! Nicht wahr? Erste Klasse!

Minden leánynak közösen udvarolnak, zajosan, nagy robajjal, sok éjjeli zenével.
Megbolondítják, aztán odébb állnak.

Mikor Mici bemutatja barátnőjét, szakértelemmel kacsintanak egymásra.
Szép kis csirke! De Boriska gőgösen viselkedik, a kis bakfisok komolyságával.

Mici annál jobban érzi magát a két pompás gavallér között. Ki-kimosolyog kalapja alól a két óriásra.

Az ő segítségükkel aztán egészen előre tolakodhatnak a pályaudvaron,
mindjárt a fogadóbizottság mellé. Felvillanyozva jönnek-mennek a tisztek,
nyakukon új sarzsi csillog. A reggeli napiparancsban kapták.
Barcza a születésnapjára előléptetett minden tisztet. Kormos főhadnagy lett,
Gáthy, Kiss, Barna hadnagy, Nagy Bálint tiszthelyettes.

Nemsokára megjelenik Barcza is. Boriskát elfogja az ijedelem. El szeretne futni, de nem lehet.
Közvetlenül mellette megy el. El is önti a kisleányt a vörösség füle hegyéig. Talán ránézett!

Nem köszönt! A fejét se biccentette meg!

Nem teheti ilyen nyilvánosság előtt --- magyarázza magának a kisleány.

Azontúl nem hall, nem lát, csak őt nézi-nézi tágult, csillogó szemmel. Barcza mosolyogva köszönget jobbra-balra, rázza az összegyűlt cilinderes urak kezeit és ünnepi szívélyességgel beszélget velük, míg tekintete tétován figyelget jobbra-balra.

A sokaság mozgolódni kezd.

--- Kérem, egy kicsit hátrább! --- vágtat végig a sorok előtt egy sastollas rendező. Vezényszavak, a rohamsisakosi díszszakasz sorain zörgés fut végig:

Jön a vonat! Reng tőle az állomásépület. Hosszú, sivító szusszanással áll meg. A mozdony dohog, hasas fémtömegéből forróság árad és sisteregve habzik ki a gőz.

Az első osztály ajtajánál megjelenik Ládas kapitány.

Bohókás basa-alak, nagy hassal, sportruhába kényszerítve. Kettős koponyája tükrözik, mint két összetolt billiárdgolyó. Mosolya közben csúf, elszenesedett fogak jelennek meg fogkefényire nyírott angol bajusza alatt. Sapkáját hóna alatt szorongatja s bikacsökkel veregeti csizmáit.

Mikor kiszáll, nagy éljenzivatar fogadja, ő tréfásan csóválja fejét. Apró hadnagyok, meg egyéb szárnysegédfélék sürögnek a nagy ember körül, mint megriadt csirkék a kotlós mellett.

Mosolyogva rázza Barcza kezét, a cilinderes Hericz üdvözlő beszédjére egyszerűen és tótos kiejtéssel mondja:

--- Nagyon köszönöm, barátocskám!

Végigsétál a díszszakasz előtt, kétszer is. Kedélyesen mustrálja a pompás legényeket. Megdermedtek a vigyázzban, mint a földbevert cölöpsor. Az egyik otromba, nagy fülű parasztbakát megszólítja:

--- Fiacskám, szeretnek-e a menyecskék?

Erre önkéntelenül felenged a vigyázzban álló bakaarcok feszültsége. Fojtott röhögés fut végig, ő meg az ünnepélyes ábrázattal figyelő urakhoz fordul:

--- Hol lehetne itt egy jó spriccert inni urak? Van itt, kéremalássan, resti?

Aztán megindul a tömeg, áthullámzik a megyeházához, várva a díszközgyűlésre. Magával sodorja a két leányt is. Boriska kábultan megy barátnője karján, gyenge szervezete eltompult már a sok látványtól. Félálomban járkál. Feje fölött összekavarodik a zaj. Nem hall belőle semmit, csak egy szemüveges, suszterforma embert, aki minduntalan azt szavalja a mellette menőknek:

--- Nagy ember ez a Barcza, kérem szépen, éppen olyan, mint Kossuth Lajos!

Hogy a díszközgyűlésen mi történik, az már teljesen összefolyik előtte. Csak éppen Barczát látja, hogyan lép, hogyan hajol meg, milyen érdekesen, élesen hadonászik szónoklás közben. Megfigyeli, hogyan nyitja ki a száját, de mintha némajáték lenne az egész, nem ért belőle egy szót sem, csak a nagy éljenzés rázza fel.

Elemi erővel dördül az éljen, reng az épület tőle, az ablakok tömören csörömpölnek,
a csillárok remegnek görcsös reszketéssel, az utcára is kiömlik a zaj,
zúg az egész Piac-tér. Hiába lepett be a tömeg mindent, karzatot,
lépcsőházat, ablakpárkányokat, uszálya messze künn marad az utcán.

Ma tán még jobban ünneplik Barczát, mint a bevonulás napján. Hódoló küldöttség járul eléje.
A szónokok úgy beszélnek hozzá, mint leleplezéskor a szoborhoz.
Úgy üdvözlik,
mint kinek kezébe talán egy nemzet sorsa van letéve.

Barcza válasza rövid.

Karbafonja fehérkesztyűs kezét, merészen néz végig a fejek felett, körülhordozza tekintetét,
mint egy színész.

--- Köszönöm az ünnepeltetést --- mondja rendkívül fölényes, nyugodt hangon.
Aztán Ládas felé fordul: --- Üdvözlöm a mellettem álló nagy férfiút, aki velem egy célért harcol,
aki meghunyászkodás nélkül hirdeti azt, amit én. Mert eljött az idő, hogy a nemzet végre válasszon a hitvány félelem és a bátorság között. Eddig sínylődtünk gyávaságban, most el kell következni a tett korának. Én állok a magyarok Istene elé és merem állítani, hogy tettem és merek számolni minden tettemért. Mert, ha bárki felállna itt és be tudná bizonyítani, hogy én politikai bohóc vagyok és hogy egyetlen tettemet is nem a kristálytiszta lelkiismeret és a szent célba vetett mély meggyőződés vezette volna, azonnal elővenném frommeremet (nyomatékul jókorát csap revolvertáskájára) és itt, az urak színe előtt vetnék véget rongy életemnek!

Üvöltéssé fajul az ujjongás, a megrészegült tömeg neki esik az emelvénynek, letörik a karfát, vállukra kapják a parancsnokot, kiviszik az utcára. Úszik a sokaság felett, fel-le bukdácsol.

Boriska előtt állomnak tűnik az egész. Fátyolos messzeségben lát mindent.
Elbódult feje hangosan zakatol fülébe. De azért megy, amerre barátnője karja húzza.

Künn a friss levegőn magához tér. A rendőrök már hangos kiabálással szorítják vissza a tömeget. --- Hátrább uraim! Itt is kérném! Ne tolakodjunk!... Mész innen, te betyár, míg jó dogod van...
Hová megy kérem, hová?!...

--- Jaj, kedvesem, ne szorítsanak úgy! --- siránkozik egy öreg néni.

--- Sajnálom --- szólal meg a mögötte álló ---, tessék elhinni, én is szívesebben sétálnék
ott az utca közepén, mint az az úrihölgy.

Az úttesten csakugyan egy prémbundás nő sétál.
Nyugodtan vág át magas alakja a rendőrkordonon. Réz vörös haja fénylik.
A rendőrtiszt szalutál neki.

--- Biztos úr kérem, hogy lehet az, hogy az az úrinő ott nyugodtan sétál az út közepén,
itt meg minket majd megölnek? --- kérdi egy gúnyos hang Boriska mellett,
de leintik: --- Psszt... kérem, hisz az a parancsnok úr kedvese, Balázsné!

Egy másik alak is beleszól: --- Tegnap is ott állt az autója a háza előtt.

Boriska belsejét valami iszonyúan megszorítja.
Düh lepi meg. Zokogni szeretne, de mellébe fojtja a sírást,
csak nagy barna szeme pislog szaporán. Térdét rogyadozni érzi, köd folyik agyában...
Örvénylik a világ... homlokát kiveri a hideg verejték... még hallja saját hangját:
--- Jaj Mici! --- aztán minden elsötétül...

 
 
0 komment , kategória:  Oláh György: GörögtűzVIII.rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 576
  • e Hét: 2441
  • e Hónap: 13592
  • e Év: 278807
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.