Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Oláh György: Görögtűz XI. rész
  2011-02-19 15:29:59, szombat
 
 
Oláh György: Görögtűz XI. rész

XXXII.

Csendesen jelentette a segédtiszt a főjegyző furcsa üzenetét. Halkította hangját nagy óvatosan, mint aki fél, hogy nagy baj lesz szavaiból.

Újra le kell tartóztatni --- rémült fel Barcza. Nem tudta átgondolni a dolgot, csak az zúgott folyton fejében: Nem, nem tehetem! Nem tudom megtenni! Valahogy folyton azt érezte: meg kéne szökni, el kéne bújni a kérdés elől. Homlokát kiverte a hideg verejték. Kétségbeesetten, szinte könyörögve ment neki a tisztnek: --- Az Istenért, mit jöttök most hozzám? Annyi dolgom van, hagyjatok békét... Délután gyere be vagy holnap, de most hagyjál békét... Csináljatok, amit akartok...

A tiszt csodálkozva nézett a parancsnokra, ilyen feldúltan még sohasem látta, kemény, pózos, de mindig friss parancsokhoz volt szokva, nem ilyen izgatott könyörgéshez.

Jó félóráig beszélt neki a parancsnok, hol dühvel, hol szinte siránkozva, hogy ami itt folyik, az már tűrhetetlen, véget kell vetni ezeknek az állapotoknak. Hericz mindent a legnagyobb rendetlenségben hagyott, a pénztár üres, hétfőn fizetés kell a katonáknak és minden-minden az ő nyakán van.

Sokáig szidta Hericzet: biztosan ő bujtogatja a kereskedőket is, lehet, hogy a pénztárt is meglopta. Vizsgálatot kéne indítani ellene!...

Aztán átrohant a másik szobába, észre sem vette, hogy az ott dolgozó írnok vigyázzban áll. Fel-alá járkált, töprengve, mit csináljon a főjegyzővel. Tegnapelőtt vonta vissza a kitiltási parancsot, most újra kitiltsa? Újra fegyveresek között vezettesse ki a városból? Tulajdonképpen miért? Azért, hogy visszautasította az ő békés közeledését s nem akar tisztelegni nála?

Itt eszébe jutott, hogy Hericz százszor megjósolta ezt, százszor megmondotta, milyen csodálatosan konok ember az öreg. Ismét dühöngeni kezdett Hericzre, lelki szükséglet volt már nála ez. Fantomot csinált magának ebből az emberből, aki a valóságban nincs, itt, így mindenben őt lehet sejteni, minden mögött az ő sötét lelke rémlik és van kibe kapaszkodni mindenért.

Az írnok írógépe kattogni kezdett.

--- Mit gépelsz? --- riadt fel idegesen.

--- Parancsnok úr, alázatosan jelentem, egy újságcikket. Kormos főhadnagy úr vágta ki egy fővárosi lapból, azt mondta, még ma eljárást méltóztatnak indítani miatta a kormánynál.

--- Micsoda? --- kérdezte. Szórakozottságában csak éppen a kormány nevén ütközött meg, felkapta az újságlapot, de csak egy elvágott címet látott: ...szöbön a kormányválság Németországban.

Tétován keresgél a cikkben.

--- A túlsó oldalt tessék nézni --- figyelmezteti az írnok.

Fordít s nagy betűkkel virít a szemébe:

A bodrogterebesi kiskirály a főváros ellen készül. --- Barcza főhadnagy úr koronázatlan királysága. --- Letartóztatják az ártatlan főjegyzőt. --- Lázadás lázadók nélkül. --- A törzsőrmester úr, ki még az alispánnak is parancsol.

Egy pillanatig összezavarodik előtte a sok cím, aztán az önkívület szorongásával olvassa végig. Vágtat a hasábokon, mégis csodálatos tisztán fog agya. Minden vér meghűl benne... A növekvő rémületben egyre jobban ébred az önkéntelen érzés... Ezt csak Hericz írhatta!... Igen, ő írta, minden kifejezés reá vall... Csak ő ismerhette ezeket a dolgokat ennyire! Lázasan kezd lármázni: Kormos! Kormos! Kormos!

Hárman is bejönnek a nagy kiabálásra, ő áthúzza Kormost a másik szobába, becsukja az ajtót, aztán ráront, mint egy őrült.

--- Te, Kormos, honnan szerezted te ezt a cikket?

--- A ,,Szabad Szó"-ban jelent meg tegnapelőtt.

--- Tegnapelőtt? Szent Isten! tegnapelőtt? --- szinte sírósra tompítja rekedt hangját, hiszen meg találják hallani! --- Te, szerencsétlen és te ezt nem jelentetted nekem?

--- Ma akartam jelenteni, parancsnok úr, hiszen ebből az újságból úgysem jár ide egy sem. Ezt az egyet is csak úgy dugaszban szereztem.

--- Kitől? Kitől? Azonnal hivassátok elő, még el találja beszélni a városnak!

--- Semmi az, parancsnok úr, hiszen úgyis tudja mindenki, hogy Hericz írta.

--- Neked az semmi? Te őrült!... hogy beszélhetsz ilyet. Azonnal elő kell keríteni azt az embert, a cikket pedig azonnal égesd el! És arra kérlek, az Istenért, senkinek ne szólj a dologról. Vigyázz az Istenért, senki ne tudjon róla!

Kormos alig meri kibökni, hogy már úgyis tudnak róla egypáran.

--- Kicsodák? Biztosan teneked járt el a szád, te őrült!

--- Nem, parancsnok úr, szavamra nem, még mikor az a fővárosi ügynök a kávéházban ideadta nekem az újságot, akkor látták, de csak tisztek.

--- Kicsodák?

--- Maklári meg az aranyfehérek őrnagya!

--- Szóval, már a félváros tudja --- jajong, kezeit tördelve, újra Hericzet szidja, gyilkosabbnál-gyilkosabb szavakkal. Hogy kéne elbánni vele? Mit kéne csinálni?

--- Nincs más mód, kérlek --- magyarázza Kormos kinyilatkoztatásos arccal --- minthogy provokáltatni kell a lap szerkesztőjét. Két tiszt menjen el a fővárosba autón s azonnal provokálja a szerkesztőt, az úgysem fogja vállalni a cikket, így kiugrik a nyúl a bokorból. Hericzcel aztán elbánunk.

--- Csináljatok, amit akartok... Nem bánom... --- legyint indulatosan, gondolatai már másfelé ugrottak. Az újságcikken tűnődik. Vajjon csakugyan ilyen baklövéseket csinált volna? És ilyen nevetséges volna az ő alakja? Istenem, mennyi lehet igaz ebből?

Kormos már régen elment. Zaj hallatszik az előszobában, úgy látszik, tisztek jönnek hozzá. De hogy beszélgessen ő most velük? Hogy álljon ki közéjük ilyen lelkiállapotban, parancsnoki pózokkal? Nem! Neki nincs kedve többé ilyen cirkuszokra. Minek is komédiázna tovább?

Veszi a kalapját, kioson az egyik mellékajtón. Jó lesz egy kis friss levegő. Egy girbe-gurba hegyi utcácskának vág neki. Sűrű, vörhenyes ködből bukkannak elő a tetők, tűzfalak, kémények egymás hegyire-hátára építve. Az ő mellére is ráül ez a köd, szinte cipeli súlyát. Reggel még izzott a nap, mint kohóból kivett vasdarab, most már csak egy dülledt, véres szemgolyó vásog a ködburán át. Mintha itt lógna közvetlen a feje felett.

Szörnyű idő --- gondolja gondolattalan tévelygésében. Tompulat ül agyán, valami főfájásszerű homály. Sapkájáról ködlé csepeg homlokára, nem törli meg. Lóg a vállszíja, nem igazítja meg. Tehetetlenül bolyong, laza térdekkel, vastagon tapad arcára a köd. Égbolt, szemhatár egyre jobban nehezedik a lélekre: egyre szűkebb börtönné zárul a világ. Már a négy-öt lépésre jövők is csak testtelen árnyak...

Hova menjen? Mit csináljon? Hiába keres valami célt, valami tervet, mindenütt köd van, szörnyű vöröslő köd. Folyton csak az jár eszébe: hétfőn zsoldosztás van, mi lesz? Szorongva gondol a sok feldolgozatlan aktára. Nem lehet menekülni ez elől a lavina elől. Ugyan minek vette nyakára az egészet? Mért nem maradt ott a páncélvonaton? Minek is kellett ez a komédia? Persze Hericz... Hericz vitte bele őt mindenbe! Újra dühbe gurul Hericz ellen, kétségbeesetten szidja. Közben nagyokat poccsannak lépteitől a tócsák.

Egy kis utcán csendes orgonazümmögésre eszmél, az apácakápolna öreg kapuboltozata bukkant ki mellette a ködből, onnan hallatszik ki az orgona halk remegése. A lorettói litánia magasan csengő recitálását kíséri.

Megáll, hallgatja önkéntelen: �", milyen jól esik egy percre belefelejtkezni ebbe a csodálatos egyhangú muzsikába. Ismeretlen erők vonzzák be őt és valami nagy-nagy megnyugvást érez a kápolna hűvös boltívei alatt. Megborzongatja a hideg, meg saját lépteinek üres kongása, de ezzel a borzongással is lelki szélcsend jön. Négy-öt hangon dünnyög az orgona, lágyan cirógatja a litánia félig szavaló dallamát, azokat a panaszosan egyforma hangokat, melyekre rá-rá zúg az örökös morajlás:

Könyörögj érettünk... Könyörögj érettünk...

Olyan jól esik a homály. Két gyertya lobog az oltáron összesen, egy-két ezüsttárgy pislákol a fényességben, itt-ott kevéske aranyveret is remeg. A pap karinge olyan különös sápadtan világít, mintha nem is a gyertya tűzfényétől volna, hanem maga a fehérség foszforeszkálna. Bizony kopár ez az apácatemplom: mikor nincs virág, csak a leánykezektől hímzett, tiszta, fehér térítők adnak kissé otthonos hangulatot. Leborulva térdelnek az apácák az első padsorokban.

Ő is odaszorítja homlokát a hideg padhoz. De jó így feloldódni ebben a zenés hallgatásban, nem törődni semmivel, ami odakünn van, eltemetkezni a sok hangos nagyképűség után egy kis alázatos némaságba.

Felemeli a padról homlokát, fölfigyel: Valaki most hangosabban kezdett imádkozni előtte. Igen, egy leány árnya, itt az előtte levő padban. Milyen forrón imádkozik. Valami úrileány lehet szegény.

Most fény esik arcára, nagy-nagy szeme bánatosan és mégis forró rajongásban csillog. Szelíden, félig lehunyva néz hosszú pillái alól, fátyolosán és megtörtén, de a fátyol alatt ismeretlen lázak lobognak.

...Ejnye, honnan ismerem ezeket a különös szemeket? Hol is láttam én ezt a leányt? Egyszerre felmerül képzeletében a nádaskai mulatság képe. Hiszen ő táncolt ezzel a leánnyal? De akkor valahogy nem ilyen volt? Sokkal gyermekesebb volt, nem ilyen megnyúlt és megsápadt. Valahogy akkor egy ügyetlen és szépszemű parasztleánykát látott benne.

Újra elmerül nézésébe. Ó, milyen különös szellemszerű most ez a leány! Míg ajkán didereg az ima, hosszú, sápadt kezeit messze kinyújtja a homályban. Szinte világítanak ezek a halványfehér kezek, erőtlenül nyúlnak el, bágyadtan kulcsolódnak össze, mégis érezni bennük az erek ideges lüktetését, érezni, hogy ezek a kezek csodálatosan tudnának simogatni.

Mit tudja ő, hogy ez a nagy bágyadtság, ez a láz, ez a szellemszerű sápadtság, miért van? Csak valami rendkívüliséget érez és nézi-nézi a leányt, mint egy látomást.

Mint valami kisdiák; elhatározza, hogy a kijáratnál meg fogja lesni. Meg is áll a szenteltvíztartónál, a koldusok között, de a leány fázósan összefogott kabátban oson ki, anélkül, hogy észrevenné őt.

Kilép utána a ködben. Már eltűnt.

--- Sűrű a köd --- motyog magában. Aztán újra előjön, az áldott, zengő félóra után, a sok gond. Száz szorongató kétely tornyosul ismét eléje. De akármennyi kérdés rohanja meg, mintha valami még mindig maradt volna ebből az áldott félórából, valami zeng-zeng az érzésvilága mélyén, olyan halkan, csak mint odabenn a litánia sötétjében az orgonazümmögés, de folyton át-átszövi nyomasztó lelkiállapotát. Ilyenkor fel-felveti fejét, csendesen maga elé mosolyog...



XXXIII.

Másnap megint küldöttségek jártak nála, aztán a tiszti tanácsra hívták. Ő, ami elől csak lehetett megszökött. Betegnek jelentette ki magát, el akart zárkózni minden elől, a pénzszerzés kimódolását, ítélethozatalt és minden fontosabb kérdést a tisztitanácsra bízott. Maga pedig otthon lézengett a kastély nagy fehér termeiben, ahol arany és fehér fény tükrözik a parketten. Egy nagy mentőtervről álmodozott. Megindítja seregeit és megszállja az ország északkeleti megyéit, a bányavidékeket, felkelést hirdet, mint Rákóczi meg Bocskai, aztán bevonul a fővárosba, virággal, zeneszóval...

De szép álmodozásaiba már délután betörtek. A fővárosból visszaérkező tisztek egész csomó új hírt hoztak. Hericzet nem adta ki a szerkesztő, maga vállalta a cikkért a felelősséget. Így muszáj megverekedni a kis göthös civillel. Már vívótermet is néztek. Azt beszélik a fővárosban, hogy a kormány eljárást készül indítani Barczáék ellen, a miniszterelnök már magához is kérette Bretzenheim herceget.

--- Mind Hericz csinálja! --- kiálltott fel Barcza. Ezek a hírek kirángatták szép, szelíd álmodozásaiból, újra visszaesett az előző napok kétségbeesésébe. Pózos lett, dühöngő és zavart. Fennhangon szavalt a tiszteknek, hogy ő nem politikai bohóc és nem tűri ezt a vakondmunkát.

Megtorlásra hívta fel őket, közben pedig lelkemélyén egy másik lény szólalt meg, az a másik Barcza, kit az utolsó napok szültek s aki egész idegenül hallgatja ezt a most szavaló Barczát és folyton azt kérdi tőle, mit akar ez? Mért szaval ez? Nem volt már szava, tette, melynél ez a második új lénye meg ne szólalt volna és ne vette volna el hitét.

Kifelé, tisztjei előtt, még csak tartotta magát valahogy, tellett az utolsó idők fejedelmi szólamaiból, de mikor elmentek és behallatszott a távozó tisztek beszélgetése:

--- Érthetetlen, ez a Pista egészen össze van törve.

--- Igen és tudjátok mióta?... Mióta azt a gazember Hericzet kirúgta. Valósággal tehetetlen azóta... az utolsó szavaktól valósággal megrendült, hát már ezek sem bíznak bennem? Saját tisztjeim is ellenem vannak? Mindenki ellenem van? Főbe kell lőni magam!

A főbelövés gondolata egy kis hősies érzést vitt a vergődésbe, egy szép bravúros gesztus izét érezte. Aztán egyszer csak, hogy-hogynem, a tegnapi litánia került betegen ugráló képzetei közé, az oltár két gyertyája, mely szinte éjszakai sötétséget világít meg. Újra látta a leány sápadt, szellemszerű alakját, összekulcsolt, hosszú, szellemfehér kezét és a szemeket a két nagy bánatosbarna gyermekesen ámuló szemet, amint ködösen tükrözött rajta a messzi oltár tűzfénye. �", milyen megtörtek és mégis szenvedélyesek ezek a szemek!... Hallotta az orgona halk remegését... Maga elé mosolyodott, lám, a sok baj és tépelődés közben egyszerre zümmögni-zengeni kezd benne valami... egy kis fényesség jön valahonnan a sötétbe s akármilyen bolond dolognak tetszik, egyszerre boldognak érzi magát, nótázni, cigányozni, duhajkodni szeretne.

Következő napokon egyre többször jelentkezett ez a furcsa hangulatváltozás. Még a fővárosba utaztában a párbaj előtt is erőt vett rajta pár pillanatra.




XXXIV.

Amíg végtelen, egyhangú novemberi eső verte a határt és szennyes borulat nehezült az égre, Boriska baja sem akart enyhülni. Mikor azonban lehullott az első hó, felfrissült a világ, mint egy tisztába húzott ágy, derülni kezdett ő is.

Napokig tartott a sűrű pillangóomlás. Mesevilággá varázsolta a vidéket. A házikók nagy, fehér kucsmákat húztak szemükbe. Alig láttak ki az ablakok. A tanyaudvarról messze csengett a kiáltozás. Künn ujjongott a gyermeksereg reggeltől estig. Verekedtek, hógolyóztak, felpezsdítette vérük a friss hó hersegése, örültek a végtelen tiszta lepelnek.

Délben Boriska is kilábolt a hómezőre, vígan kapkodta csizmáit a habos tengerben, kinyújtott nyakkal úszott utána kutyája. A dombon szánkázó gyerekhad közé vegyültek, a kis kölykök rögtön átadták kisasszonyuknak a legszebb szánt (szemetesládikából készült), belefogództak csapatostól s húzták, mint egy királynét.

Ezekben a napokban szűnni kezdett álmatlansága. Beesett szemében enyhült a különös, mély ragyogás. Sokszor már kipirultan jött be az udvarról.

Egy este, mikor senki se látta, egy nótát is kipötyögtetett cimbalmán. Igaz, hogy utána leborult a díványra s félóráig sírdogált.

Ekkor járt náluk először Móré Bandi, az alsónádaskai földesúr egyetlen fia. Valami ökörigavásárlás miatt küldte az apja. Ott tartották ebéden.

Azontúl átjött minden este.

Csokoládét, drága cukrokat hozott Boriskának. Egyszer meg egy remek selyemszőrű agarat küldött át kocsisával s ha átkocsizott, a cselédség már úgy beszélt a tanyán róla, hogy: itt a kisasszony vőlegénye!

Vékei nagy megtiszteltetésnek vette az előkelő fiatalember látogatását, hiszen a zárkózott, gőgös Mórécsalád titokzatos magasságban állott a környék fölött. Boriskát is megillette az előkelő világ közelsége. Hiszen még kísértette az áhítatos tisztelet, amelyet gyermekkorában érzett a mély park sötét lombjai között megvillanó Móré-kastély iránt. Ezt a tornyos épületet ő sohasem látta közelről, legfeljebb akkorának, mint képeskönyveinek zászlóstornyú várkastélyait. A nagy vaskapu örökké csukva volt, ha játék közben be is leselkedett néha-néha, csak a sokszázéves óriás páncélos törzseket bámulta, mintha megmohosodott sárkányderekak lettek volna. Ha látott is mozgolódni egy-egy embert a messze lombok alatt fehérlő teraszon, csak akkora lehetett, mint egy gombostűfej. Apja pedig, mikor néha az a nagy megtiszteltetés érte, hogy sétálhatott az öreg földbirtokossal, olyan volt, mintha kicserélték volna. Ezek a képzetek ma is kísértették még. Érdekelte a sok-sok újság, amit a nagyúri fiú hozott magával egy előtte ismeretlen világból: a remekül felnyergelt paripák, inas, angolszabású úrlovasöltözet, ezüst lovaglópálca, karperec. És az a biztos mozgás, finomkodó és nyegle beszédmód, amit nem látott a körülötte élő fiúknál. Legyezte hiúságát és megihlette romantikus hajlamait, hiszen minden finoman érző nőben van romantika.

Érthető tehát, hogy eleinte szívesen fogadta a kövér fiú udvarlását. Szégyellte előtte közönségesebb háztartásukat és sokszor volt zavarban. Szelíd mosollyal hallgatta a teménytelen párbajhistóriát, pezsgőzést, mulatozást, amelyeket állítólag mind Bandi rendezett pajtásaival a gazdasági akadémián és valamennyiben ott szerepelt --- mint halban a szálka --- az ő egyik híres unokatestvére, Merányi Guidó. Ennél nagyszerűbb, merészebb gavallért nem ismert férfieszményei között.

De pár nap múlva lanyhult az érdeklődése. Ellenséges érzések kezdtek ébredezni az agyonkényeztetett kövér fiúval szemben, aki buzgón izzadva mulattatta őt. Megérezte, hogy milyen puha és önállótlan. Már huszonnégyéves, de szülei úgy tartják, mint egy kis elemistát, köpenyt, cselédeket küldenek utána.

Hiába volt azontúl minden buzgalom, nagyítás, hiába vörösödött bele beszédközben a nagy igyekezetbe, Boriska, ha tehette, szökött előle, elbújt és meghagyta a cselédségnek, hogy ne árulják el.

Aztán néhány napra a terebesi kórházba került Boriska, az idegállapota már megjavult ugyan, de akkora vérszegénységet állapított meg nála a körorvos, hogy az ő tanácsára vitték be egy kis utókezelésre. Mindennap injekciókat kapott s minden délután bejárt hozzá Mici. Újra sokat beszéltek Barczáról s itt a városban, a közelében, ahol minden az ő nevével van tele, újra izgalomba jött Boriska lelkivilága, meg-megfeszültek idegei, kifényesedett szeme. Ebédutánonként vette az imakönyvét, kiosont a kórházból, anélkül, hogy engedélyt kért volna, elfutott az apácák kápolnájába, ahol annyit imádkozott növendékkorában.

Ilyenkor látta meg egyszer őt Barcza...

*

Mikor hazavitték Nádaskára, a következő napon izgatott arccal tört be Vékei a szobába. Juhbőrbundája goromba szagot árasztott, még sem törülte a csizmáját, kilós sár csomósodott a talpához, egész fészekben cammogott. Nyirkos, ködöt lehelt rajta minden. Megfogta leánya karját, behúzta a hátsó szobába, behajtotta az ajtót, aztán a nyakába borult azonmód nyirkosan. A finom kis lény majd elszédült a bűzös dohány- és szilvóriumszagtól:

--- Te, Boriska, Bandi feleségül akar venni... most beszéltem vele az alsóhatárban... megkért... azt mondta, az apja is beleegyezik... Móréné leszel!

Szava el-elrekedt a boldogságtól, villogott szeme, mint egy farkasnak.

A leány rábámult némán, szomorú, nagy barna szemében csodálkozás nyílt és nagy-nagy fájdalom.

--- Szólj mán --- sürgette Vékei, szinte kiszerette volna belőle rázni a feletetet. --- Úgy-e a felesége leszel?... Odaígértelek!

A leány csak bámult-bámult. Egyszer csak dermedten torzult el felsőajka. Hideglelésszerű remegés fogta el. Otthagyta az apját, átfutott a másik szobába, a díványra vágta magát.

Az apja utánarontott, roskadozva a felgomolygó indulattól. Hiszen lelke mélyén dédelgetett vágy vált az imént valóra, fellobbantak hamu alatt izzó álmai és most ez az őrült leány mindent tönkre akar zúzni. Nagyúri asszony lehetne, rokonságba juthatna főispánnal, alispánnal, félmegye járna hozzá kézcsókra. De elvette Isten a józan eszét, megőrült! Mért csinálja ezt? Mit akar?

Mérhetetlen dühbe gurult. Amit még sohasem tett, káromkodva támadt rá leányára, csúf cigány szavakkal, aztán kirohant.

A leány derekán át-átkígyózott a zokogás, makacsul mondogatta párnájába fúlva:

--- Nem kell... Nem akarom... Nem leszek a felesége!

Kis idő múlva újra visszajött az öreg. Most már könyörgésre fogta. Letérdepelt a leánya mellé s fülébe rimánkodott:

--- Mit akarsz? Mondd, mért csinálod ezt?

Tekintetének éles csillogását szétmorzsolta a könny apró kristályokra.

Boriskával nem lehetett beszélni többé. Hiába jött be az anyja, hiába rázták-szidták. Nem akart felnézni, görcsösen fogta a párnacsücskét. Így ment egész délután. Vékei mindent megpróbált mérhetetlen elkeseredésében, ígért, erőszakoskodott. Mennél tovább kísérletezett, annál elszántabban és határozottabban jelentette ki Boriska:

--- Nem megyek hozzá, szóba sem állok többet vele!...

Az öreg káromkodva hagyta ott, átcsörtetett a másik szobába. Végigdűlt a díványon. Olyanok voltak sóhajtásai, mint egy-egy lóhorkanás.

 
 
0 komment , kategória:  Oláh György: Görögtűz XI. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 540
  • e Hét: 4777
  • e Hónap: 11498
  • e Év: 376988
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.