Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Oláh György: GörögtűzXII.rész
  2011-02-19 15:39:54, szombat
 
 
Oláh György: Görögtűz XII. rész -- Vége.

XXXV.

Az éjszaka nagyon meggyötörte Boriskát. Hajnal-felé az anyja kiszállt az ágyból,
átsietett hozzá alsószoknyában, mezítláb, kócos hajjal.

Mikor a leány rányitotta szemét, valósággal megijedt. Megint azzal a különös,
vad ragyogással nézett. Átlátszóan halovány volt az arca, szemhéjja alatt kékes barázda.

--- Én vagyok, Boriska --- szólt az anyja leheletszerűen, ahogy a nagybetegnek mondják,
mikor nem ismeri fel látogatóját.

--- Anyuka, te!... tudod ki járt itt?

--- Ki, angyalom.

--- Barcza.

--- Jézus, ez félrebeszél! --- hökkent meg az asszony.

De a leány is magárariadt, rémülten vette észre, hogy nyomasztó álomképek fogják,
összezavarja őket a valóval. Zavarosan próbált szabadkozni, de valami forróság lepte meg.
Sírás csiklandozta.

Egy kábult, hosszú gyónással könnyített fülledt lelkiállapotán... Tört szavakban vallotta be anyjának, mennyire szereti Barczát, a híres parancsnokot.

Egyre lázasabb és lázasabb lett vallomása, mintha valami nyomasztó kényszer szorította volna. Szinte magával beszélt. Közben az ablak négyszöge világosodni kezdett. Egyre több és több bútor jött elő a didergő homályból. Az árnyak összezsugorodtak, a körvonalak kiélesedtek, elvesztették hamvukat. Künn a fagallyak sötét szövedékén zöldes lángcsík csillant át...

Mindent kitálalt, szerelme egész történetét.

--- Ugyan, ugyan! --- csillapította az anyja, magához térve az ámulatból --- hát te azt hiszed, hogy ő szerelmes beléd? Ne légy már ilyen csacsi! Nem tudod te, hogy az ilyen híres embernek annyi asszony akad az útjába, annyit bolondít, ahányat akar? Nagy gyerek vagy. Neked, úgy látszik, egy-két mézes-mázos szó elég a legénytől...

--- Igen, anyukám! --- pattant fel a leány --- ha már tudni akarod, hát mikor az a nagy mulatság volt itt, az éjjeli zene után azt mondta Járány bácsi

nak, hogy elvesz engem. Járány bácsi maga mesélte: előbb a házat dicsérte, aztán én kerültem szóba. Azt mondta: ilyen leány kell neki.

Győzhetetlen, konok hit csillogott szemében. Hasztalan volt minden rábeszélés.

Vékei is fölébredt az izgatott beszélgetésre a szomszéd szobában. Átkiáltott:

--- Asszony, gyere csak!

--- Mit akarsz? --- nyitott be az.

A férfi rátámadt:

--- Mit bujtogatod azt a szerencsétlen jányt?...

Mán látom, te vagy az egész kovásza. Szembe ártatlan pofát mutatsz,
hátam mögött meg tönkre akarod tenni a jány sorsát...
Hogy a rossz jöjjön rád!

Az asszony nyugodtan hallgatta a gyanúsítások zuhatagát. Mikor aztán már elviselhetetlen parancsoló hangon kezdett ordítozni a férfi, elmondta a leány vallomását.

--- Micsodaaa?!? --- lobbant fel Vékei elbeszélés közben. --- Meg vagy őrülve?... Hogy az elcsavarta volna az én jányom fejét?...

Felkapkodta a ruháit. Nem akar többet tudni a leányáról!

Már éppen a csizmáját húzta, mikor bejött a kis szobaleány. Ez a kis félkegyelmű teremtés annyira utánozta kisasszonyát, hogy az egész tanya rajta nevetett. Éppen úgy fésülködött, öltözködött, éppen olyan hiún lépegetett. Szegényes rongyait mindig átigazíttatta a kocsisaiéval, ha a kisasszony új ruhát kapott.

--- Tekintetes úr --- szólalt meg most --- Móré fiatalúr künn vár a kocsival. Azt üzeni, tessen sietni, mer különben nem jutnak tizenegyre a városba.

Jézusom! ---- jutott eszébe Vekéinek a tegnapi megbeszélés. Káromkodni kezdett, mint a zápor, de már nem volt mit tennie.

Tíz perc múlva felöltözötten jelent meg a kocsinál. Máskor szinte hintáztak léptei az élénkségtől. Most lassan vánszorgott, fejét mélyen húzta be bőrbekecsébe, mint egy lázbeteg. Karcoló haramiatekintete törten, züllötten égett, ködös tüzekkel. A délceg, soha nem öregedő legény most alig különbözött egy vén brácsástól.

Szótlanul kapaszkodott fel a bakra Bandi mellé.

--- Mi baj van, Sanyi bátyám? --- kérdezte a földbirtokosfiú, miközben a gyeplőt igazgatta.
A vékonyínú lovak már olyan nyugtalanul izegtek-mozogtak,
mintha tövissel szurkálták volna őket.

Vékei mogorván nézett maga elé, alig felelt a fiú kérdéseire.

--- Boriska még alszik? --- érdeklődött Bandi.

--- Ébren van...

Hasztalan volt minden kísérlet, a beszélgetés csak nem akart elindulni. Az öreg elfordította fejét, érthetetlen, kurta feleleteket adott.

--- Tán álmos vagy, Sándor bátyám?

--- Nem.

A mogorva hangra annyira zavarba jött Bandi, hogy zavarában az eljegyzésről kezdett hebegni.

Erre aztán Vekéiből is kitört; végtelen elkeseredéssel mesélte el, hogy mi sült ki.

A. fiú lángvörös lett, kezéből majd kiesett a gyeplő. A lazábbra engedett lovak vígan rugaszkodtak neki. Hátsó combjuk hajlásán egyre sűrűbben gyűrődött a selymes bőr, ki-kidudorodtak az erek, villámgyorsan, mint apró surranó gyíkok.

A nap már ott állt a hómező felett, de fénye csak olyan holdragyogás volt, nem olvasztott, nem érlelt,
csak a hótakaró gyöngyös háta csillogott tőle. S az árnyék ólmoskék volt a havon,
mint a viharfelhők alja. A lovak csánkig süppedtek, parádés karikákba kapkodták elsőlábaikat.
Szólt a sok csengettyű. Kristályos csilingelés töltötte be az áhítatos csendet,
mint misén Úrfelmutatás előtt...

Bandi kipirult homlokkal kérdezősködött:

--- Ugyan, hát hol találkozott volna a parancsnokkal?

--- Egy egész éjszaka nálunk mulatott, hogy az Isten verje meg! S úgy látszik, azóta is bolondítja a gazember! Biztosan leveleket irkál... és a szerencsétlen jány szentül hiszi, hogy feleségül fogja venni!...

Benn a városban nem esik több szó a dologról. Vékei is ráfelejt bánatára s üzleti ügyei után szaladgál, bankról-bankra, késő estig. Félnyolckor még hiába várja Bandi a kávéház megbeszélt sarkában, egy jó félóra késéssel érkezik. Nagy csomagot ölel hóna alatt.

--- Tudod, mit hozok itt?

--- Nem!

--- Egynéhány ruhát vettem annak a szerencsétlen jánynak. Már magam sem tudom, mit tegyek.

Elreked a hangja. Szétbontja a ropogó papírt. Eperpiros báliruha buggyan ki, szörnyei ízléstelen, lilaselyemcsokrokkal díszítve. Egy kávébarna kosztüm, gyöngyházgombokkal (olyan negyvenéves asszonynak való). Aztán egy zebracsíkos blúz.

--- Úgy-e, gyönyörűek? --- mosolyog fanyarul. --- Különösen ez a vörös tetszik nekem, ezekkel a szép kék szalagokkal. Bizony Isten, olyan, mint egy virágoskert. Ahogy megláttam a kirakatban, mindjárt elhatároztam, hogy megveszem. És várjál csak, milyen gyönyörű lesz ez azon a jányon... Látod, hogy mindent megteszek a szerencsétlen kedvéért.

Hátul már hangolgat a cigány, nyöszörögnek-pöcögnek a húrok. A zsivaj egyre nő. Az üvegajtó folyton nyikorog. A nagy ezüstlángú tükrök megsokszorozzák a bejövöket. Egy-egy alak egyszerre tíz felől közeledik, tíz különböző oldalról, csurgó esernyőkkel, átnyirkosodott ruházattal. Gyűlnek a fényre, mint a pillék. Künn istentelen köd lehet, mert a sárgafüggönyös kirakatüvegen hosszú nyelvekben folyik a verejték.

Megisszák az első féllitert. Csendesen könyökölve keseregnek. Bandi a karperecét igazgatja és nézegeti magát a szemben levő tükörben. A harmadik üvegnél aztán Vékei fogadkozni kezd:

--- Ha megfogom egy levelét, felelősségre fogom vonni, nem bánom, akármilyen fene nagyúr, majd megtáncoltatom... Még a borit is le kéne nyúzni az ilyen szélhámosnak!

Az utolsó szavakat olyan kiabálva mondja, hogy Bandinak kell csitítania:

--- Pszt, csendesebben, Sándor bátyám, meghallják!

Az öreg nem hallgat rá, fékeszakadtan erősködik tovább a márványasztalt kopogtatva.

--- Nem... nem, akármennyire is felviszi az Isten a dolgukat, az ilyen alakokat meg kell tanítani!
Meg kell ta-ní-ta-ni!

--- Az Istenért, Sándor bátyám, csendesebben.

Koccintanak.

--- Szervusz! --- szól a bérlő, bajuszát törölgetve.

Már dolgozni kezd benne a bor. Ellágyulva sóhajt fel:

--- Hej, majd csak lesz jobban is!...

Kis idő múlva újra kitör:

--- Tudod, mégis csak borzasztó, --- ha úgy eszébe veszi az ember --- hogy ennyire ki van téve egy tapasztalatlan jány az ilyen kalandoroknak... Te ... én arra is ráeszméltem, hogy azt a nagy betegséget is a szerelmi hévségtől kapta. Élet és halál között gyötrődött a szerencsétlen drágám, egy ilyen aljas gazember miatt!... Tudod, ha a szemem elé kerülne, bizonyisten arculköpném!

Közben a cigánymuzsika állandóan fülük körül sompolyog, mint a dongó a virág körül. Asztalról-asztalra szállong a prímás, óvatosan, vigyorgó mosollyal. Csalogat a muzsikája, egyszerre többfelé. Bele-belecsikland a bortól ellágyult érzésvilágba...

Vékei lelkébe is belopakodik lassan, felszakítja mély keserűségét, nekivadul:

--- Hé, füstös --- kiált oda a kis, falusi urak szájas, túlfűtött legénykedésével, hadd nézze őt az egész kávéház!

A cigány mosolyogva illan hozzá. Már fülébe beszélnek a húrok. Felgurguláz a hangja teletüdővel. Az egész kávéház felfigyel. Ő meg veszettül kurjongat.

Bandi ijedten néz körül, szégyel ezzel a korcsmai módon ordítozó emberrel ülni.

Egyszer csak egy pincér áll meg hátuk mögött:

--- Bocsánat, uraim, de elvisszük a cigányt, a főparancsnok úr kéreti. Itt mulatnak a szeparéban.

A bérlő dühösen fordul meg:

--- Mit akarsz?!

--- Engedelmet kérek, de a tiszt urak kéretik a cigányt, mert itt a szeparéban bankett van.

--- Kicsoda kéreti?

--- A tiszt urak, meg a főparancsnok úr!

--- Kicsoda? Az a szélhámos! Mi közöm hozzá, hozzanak maguknak cigányt, ahonnan akarnak... Nem mégy sehova, füstös! Nekem húzod! Érted!

A pincér megrökönyödve bámul rá. A kávéház felmorajlik, mindenki odafordul. Vékei csak tovább üvölt:

--- Mit? Még ő mer parancsolgatni! Egy ilyen hitvány, férges jellemű...

A hátsó asztalok mögött e pillanatban Barcza jelenik meg csillogó szemmel. Jobbkarja sűrű, puha pólyában csüng nyakán. Délután érkezett haza a fővárosból a «Szabad Szó» szerkesztőjével vívott párbajáról. A szerkesztő megvágta Barczát alaposan. A tisztek bankettet rendeztek a hazaérkezett parancsnok tiszteletére. Itt mulatnak a különteremben, egymást érik a pohárköszöntők.

Vékei feleszmél. Hű, ez Barcza! Elborítja a vér, feltápászkodik. Harsányan kiáltja a ruhatárhoz menő parancsnok után:

--- Halt, főhadnagy úr! Halt!

Az emberekben elhűl a vér, a cigány elnémul. Barcza csodálkozva fordul hátra:

--- Hozzám szólt?

--- Igen, magához!... Szélhámos, házasságszédelgő, gazember!

Zúg a hangja, mámorosán recseg. És már ott van, dúltan néz bele, közvetlenül az arcába. Forró, borszagú lehellete szinte horzsolja az arcbőrét.

--- Mit akar?! --- löki el Barcza magától félkézzel, de ő már megmarkolta a tiszt mellén a zubbonyt, rázza és úgy dörgi az arcába:

--- Elcsábítottad a jányomat... Elcsábítottad a jányomat!...

Akkorra már az egész kávéház felugrált, sokan sikoltozva futnak kifelé. Egy kardhüvely csörrenése hallatszik a gomolygásban. Valaki kardtokkal üti Vékei fejét, az meg véresen, elborult szemmel is csak azt rekedezi egyre:

--- ...A jányomat... a jányomat...



XXXVI.

Szuronyos katonák vitték el a dühöngő embert. A tisztek pedig értekezletre ültek össze mindjárt ott a szeparéban, a fehérasztalnál, a feldűlt pezsgősüvegek között. Izgatott handabandázás kezdődött, mindenki Vékeit gyalázta, kötelet, halált kiáltoztak rá, pedig lelkük mélyén teljes bizonytalanság volt, nem tudták valójában mi történt itt az előbb; megfagyott bennük a vér, mikor Barczát aljas szélhámosnak hallották nevezni, nem értették miért. Aggodalmasan gyanakodó arccal sandítottak Barczára, ki halálsápadtan járkált fel-alá, bepólyált kezét fogta, még mindig hallotta saját szívedobogását. Nagy felindulásában csak most kezdte rendezni gondolatait: Ugyan hol csábítottam én a leányt?... Mikor?... Őrültségeket beszélt ez a részeg ember!... Hiszen én a leánnyal csak egyetlen egyszer beszéltem életemben...

Az előbb még agyon akarta verni Vékeit, most hogy képzeletében látta leánya nagy barna szemeit, amint azon a mulatságon reábámult, egyszerre kétségbeesett:

Istenem, mit csináljak ezzel az emberrel, hiszen ez az ő apja?

...Érezte, hogy a tisztek mind az ő szavát várják. Hogy fogja most eloszlatni ezt a gyanút? Talán most mindjárt ki kellene hallgatni Vékeit, itt a tisztikar előtt? De hátha, részegen össze-vissza találna beszélni és ezek a tisztek még szájukra találnák venni a leány becsületét? Nem ezt nem engedheti!

Soha ilyen szorultságot nem érzett még; a tisztek faggatták egyre-másra, milyen büntetést javasol? Kipirult homlokkal kezdett magyarázni valamit. Közben az utolsó napok minden szégyene és dühe felkavarodott benne.

--- Hétfőn zsoldot kell osztani --- zúgott fejében s egyszerre olyan feszültség vett rajta erőt, hogy nem látott többé. Maga sem tudja hogy, de már ott állott a fehérasztalnál összefont karokkal és hallotta saját hangját csengve szavalni:

--- ...Bármennyire fájdalmasan esik is barátaim! kénytelen vagyok bejelenteni, hogy itthagyom a parancsnokságot.

Hű, micsoda lárma támadt erre! --- Nem engedjük! Nem hagyjuk! Körülvették, könyörögtek neki: ---Pistukám, csak nem teszel ilyen bolondot?

Annyira összenőtt már a sorsuk Barczával, olyan igazi katonacimboraság, annyi közös lumpolás, tréfa, bravúr, diadal kötötte össze őket s annyira kialakult ezekben az izgalmas hónapokban bennük az ő vezérségénék gondolata, hogy akármennyit is változott a véleményük mostanában, nem tudták elképzelni őnélküle magukat.

Hiába volt minden, Barcza állottá az ostromot, emelt hangon folytatta az egyre növekvő lármában:

--- ... A parancsnokságról lemondok. Különben is a fővárosban szerzett értesüléseim szerint a kormány katonai biztost fog ide küldeni. Hát én ezennel már ma átengedem neki a hatalmat... Csak egy kívánságom van még: holnap reggel az egész tisztikar legyen ott merénylőm kihallgatásán és mikor be fog bizonyosodni, hogy az egész leánycsábítási históriához semmi közöm, részeg félrebeszélés az egész, azonnal, bántodás nélkül bocsássátok őt szabadon!

Azzal panyókára kapta köpenyét és otthagyta az utolsó szavaktól teljesen elképedt társaságot.

Ó, milyen boldog megkönnyebbüléssel lépett ki az éjszakába!
Mintha rémes lidércnyomástól szabadult volna meg.
Még zúgott a feje,
de érzésvilága már ujjongott: --- Mindentől megszabadultam!

Olyan természetesnek vette, hogy fölötte most ragyogóan tiszta éjszaka leheli,
pedig egy órával ezelőtt még ködös, havas, téli eső vágott.
Sárga holdkaréj állt szemben fönn a kémények között, nagy volt ma a hold, bűvösen nagy.
Tűszúrásnyi csillagok dideregtek körötte.

...Lépések kopogtak háta mögött... Gáthy és Kormos szegődött hozzá, feltűrt gallérral, szótlanul. Hárman kódorogtak tovább az éjszakában. Szél zengette a villanydrótokat, a lámpák is meg-megcsikorogtak halkan... Barcza nem tudott megszólalni, összefogta köpenye csapkodó szárnyait, hallgatta a széllel járó nagy világzsibongást... Milyen jó beleveszni ebbe a nagy zsibongásba...

--- Csodálatos, hogy megenyhült --- szólalt meg Gáthy, nála szokatlan elragadtatással, de senki sem felelt rá. A holdat nézték. Épp most jelent meg előtte egy felhőcske, csak egy lehellet az egész, egy ködfolt, de amint odaért a sötétből, egyszerre lángot fogott és sejtelmes fehér fénnyel kezdett világítani... Csak most látszott, milyen nagy-nagy messzeségben van...

A szél egyre csapkodott. Tisztán hallották, hogy a megyeház kertjében valaki tördeli a gallyakat...

--- Itt hagyjuk ezt a várost is --- sóhajtott fel az egyik... Barcza lelkén is sejtelem suhant végig: jaj, megint elmúlik valami, ami nem jön vissza többé!... A fényes, zenés, őszi napokra gondolt, nagy seregszemlékre, fehérlovas felvonulásokra... de olyan könnyű, olyan melodikus volt most az elmúlás gondolata... nem az őszi köd borongása a zörgő kertek felett... hiszen a felszabadulás érzése túlzengett mindent...

Nem tudta miért, de valami ismeretlen nagy reménykedés feszítette a mellét...

Egyszer csak felcsodálkozott: Miért éppen én reám rontott Vékeí? Mért éppen engem hozott kapcsolatba a leányával a részeg feje? Honnan tudja, hogy nekem valami közöm van a leányhoz?

Éppen ekkor értek a Bodrog-hídra. A szél már elcsendesült. A folyó két partján szőke fény sütött a háztetők táborára, különös fehérre sápasztva mindent. A kémények árnyéka rémes hosszúra nyúlt el... Lent a mélységben erősen locsogott a víz. Milyen hidegen jött föl a lehellete, mintha benne lélekzett volna az egész világ!... Sötét volt a víztükör, csak a csillagok hemzsegtek rajta: sok aranyhimlő... Egy-egy lámpácska fénye fürdött messze-messze... meg a legnagyobb lámpás: a hold...

Újra szél csapta meg őt, friss légáramlás jött a vizek felett, onnan, ahol a messzi mezőre, hegyekre nyílnak szét a város házai... A mi falunk felől jön! --- gondolta hirtelen.

Olyan különös volt ez a szél, vízszagot hozott magával és valami csodálatos enyheséget. Mintha messzi tavaszok izengethettek volna neki, itt a tél kellős közepén... nagy ismeretlen reménységek... Vékeire gondolt, aztán a leányra... A holdat bámulta a vízen.
Szétfolyik, kavarog, töredezik csillogása...
Újra szél jött, még furcsább, enyhébb áramlatok, még különösebb izenetekkel...
most már nyugtalanította őt...
A leány alakja merült fel képzeletében, nyúlánk, fehér alak...

Ebben a pillanatban, mintha belevillámlott volna, váratlanul elöntötte egy érzés: ejnye, ő engem nagyon, nagyon szeret. Először visszadöbbent: --- Hogyan? Miért? Mi oka lenne rá? A templomi jelenetre gondolt. --- Igen, ott is érte imádkozott nagy égő szemekkel? Igen, igen!

...Nem tudja miért, de most már biztos benne, és ettől a tudattól egyszerre forró és bolondos kedve támad, a csillagokra szeretne rúgni, repülni ki a sötétbe messzire.
Valahová a nádaskai mezők felé...
Nem bírja sokáig türtőztetni magát, ujjongani kezd:

--- Fiúk, gyerünk valahová, mulassunk egyet!

A tornyok épp most kongnak éjfélt, lassan, komolyan telezengve a rémítő csendet, melyet már kutya-vonítás sem zavar. A három tiszt nekiiramodik, versenyt futnak a Rózsi néni kocsmájáig. Hosszú dörömböléssel verik fel az öreg asszonyt. Nemsokára már bontogatja haját a vaskályhában a láng, húz a cigány, ők nekikönyökölve isznak.

Soha ilyen szívből-lélekből nem énekelt még Barcza, úgy bele tud keseredni-gyönyörödni egyik-másik dallamba, hogy társai csak ámulnak: mi van ezzel? Az asztalra hajol és rázza fejét a tenyerében keservesen. Aztán odavág teli ököllel, hogy a mennyezet gerendái is remegnek és kezdődik a hujujuuj!

Később egy régi-régi nótánál elsírja magát, zokog, mint egy gyerek, hétszer ismélteti el ezt a nótát. Aztán csendre inti a prímást és álmodozó hangon kezd beszélni a leányról, kit csak kétszer látott életében. Esküdözik, hogy tűzbe tudna érte ugrani, kiállana egy ágyú elé...

--- No, csakhogy itt van a régi Barcza! ---- kiált Gáthy, felkapva nagy parasztfejét. Azzal még nagyobb tombolás következik.

Pedig odakünn már rég kihajnalodott, nagy, puha pelyhekben hullong a hó és mind vakítóbb fehérség világít be a kis kocsmaablakon...



XXXVII.

Kemény a föld, mint a csont. Szörnyű ropogással megy rajta az öreg bricska. Kocognak az igáslovak, a két kis csikó szinte hozzájuk dörgölőzve csilingel. Nyurga karólábú, idétlen kis jószágok, fakó prémmel, mint a vedlő róka.

Az öreg özvegy alig látszik ki a nagy falusi bundák közül. Egész boglya nehezedik rá, szótlanul kuporog a teher alatt, mint ahogy szótlanul tűri az élet annyi terhét. Mert ő is egyike azoknak a fekete csipkébe járó apró özvegyeknek, akik már annyira összezsugorodtak az élet terhe alatt, hogy nincs több igényük, mint egy verébnek. Minden hiúság kioldódott belőlük, minden, ami az élet fénylő felére visz, nem maradt más, csak a temetői erények, a gyász, a kegyelet meg az alázat. Sokszor csak egy sír gondozása áll életük középpontján, egy pár ereklyetárgy vagy egy unoka. Nekik mindenre van könnyük. A lét kifosztottjai ők, de talán kiengesztelésül adta őket a Teremtő, ellenképéül annak a sok-sok százezer nőnek, akik ott vannak az élet tetején, tombolva a fényűzésben, hiúságban, igényben, divatban; kacagnak vagy ájulnak, de nem ismerik az igazi szenvedést.

Özvegy Barczáné ma egy kis szorongást érez a városbaérkezés előtt.
Magának se meri bevallani, de fél a fiával való találkozástól.

--- Nem szeretném zavarni szegényt. Hátha terhére vagyok?
Hiszen annyira el van foglalva szegényke.
De ma mégis muszáj beszélni vele. Nagybeteg az öreg Mihály, végrendelkezni szeretne.
Idáig folyton csak azt hajtogatta, hogy addig nem akarja látni Pistit,
míg vissza nem szerzik az országot. Tegnap azonban, ahogy az orvos elment,
behivatta az özvegyet:

--- Na, Zsuzsi, eriggy be a városba és mond meg annak a fiúnak, hogy jöjjön haza.

És most ezt majd el kell mondani Pistinek. De, vajon lesz-e ideje meghallgatni? Vajon haza tud-e majd jönni, akár ha egy félnapra is? Vajon nem fogják beszélgetésüket zavarni a tisztek, meg az a sok úr, aki ott sürög-forog abban a fényes palotában?

--- János --- szól a sok aggodalom és tűnődés közben a kocsisnak --- ha megállunk Weisz előtt, el ne felejtsen venni gyömbért, meg marószódát. Egy cirokseprűt is kért Juliska...

Tán csak nem felejtette el annyira otthonát --- folytatja tovább a tűnődést --- hogy egy napra se akarjon hazajönni. Pedig, Istenem, mi minden nagyszerű dolgot főznék neki!

Mosolyog a gyönyörű gondolatra.

Egyszer csak hátraszól a kocsis:

--- Tessen csak nézni, tekintetes asszony!

Az özvegy felfigyel. A mezőkön nagy trágyakupacok főnek, olyanok, mint egy-egy óriási báránybőrsüveg, amely alá füstölgő fazekat rejtettek. Már alig van hó, a hegyen csak úgy fehérlik, mint a márványban az erezet, csak a barázdákban húzódik végig fehér huzalokban.

A szomszéd dűlőnél két kis alakot pillant meg, két leányt. Az egyik nyúlánksága hímzett bundába van szorítva, pompásan szabott magassarkú csizmába, prémkucsmája alól kibuggyan sötét haja. A másiknak is van kucsmája, sőt egy foltoktól kockás bundája is, de olyan koldus és elesett szegényke, csak rémárnyéka a másiknak. Nagy komondor ugrándozik köröttük. Ők meg szembeállnak egymással, topognak. És mintha valami társasjátékot játszanának, egymás tenyerét verdesik. Csak mikor odaérnek, veszi észre, mennyire át van fagyva a két kisleány. Az előkelőbbiknek már olyan az arca, mintha kékítő itt a volna át, felsőajka dermedten didereg. Nagy szemei izgatottan járnak ide-oda.

--- János, álljon meg --- csipogja a kocsishoz, aztán leszól a két kis teremtésnek. --- Üljenek fel kedveskéim, hiszen elpusztulnak ebben a nagy hidegségben.

Hova mennek?

--- Terebesre --- szól az előkelőén öltözött, bár alig tud beszélni a didergéstől.

--- Mink is odamegyünk, üljenek csak fel hozzám szépen, hisz az még nagy út, addig megveszi magukat az Isten hidege, kedveskéim!

--- Nem, kedves, néni, mi gyalog megyünk --- jelenti ki a leány határozottan, nagy szemeiben félelmetes elszántság csillog.

Bár János, a vén kocsis szemrehányóan néz az öregasszonyra, nem veszi jónéven az új útitársak felszedését, hiszen tudnivaló, hogy milyen hitvány erőben telelnek most a lovak. A tekintetes asszony egyre csak csalja, csábítja a két kis leányt, kétségbe van esve miattuk.

Végül mégis csak engednek.

--- Irma, te ülj ki a bakra --- adja ki az utasítást a szép, nyúlánk leány a másiknak, mert a kis rongyos csak cselédje neki. Maga felül az öregasszony mellé, aki minden bundát, takarót rá akar teríteni.

Bizony, jót is tesz, hiszen már a lélek is elállott benne a hidegtől. A keze süt, a lábfejét mintha éles kések szurkainak.

Barczáné csak most veszi szemügyre a gyönyörű leány ábrázatát. Elbámul ezeken a szörnyen nagy, szomorú, sötétbársony szemeken, amelyek ilyen közelről szinte félelmetesek. Sötét karika húzódik alattuk. Annyi mély dac, szenvedély rágódik ezen a fitos arcocskán, hogy az özvegy nem tudja megállni kérdezősködés nélkül:

--- Mondja, kedveském, mi baja van magának?

--- Néni kérem, ne kérdezze!

Elhallgatnak. Egy kis idő múlva újra megszólal:

--- Aztán honnan jönnek?

--- Felsőnádaskáról!

--- Szent Isten! Ilyen messziről, ebben a borzasztó időben? Aztán mér nem kértek ott kocsit?

--- Mert elszöktünk! --- jelenti ki a leány dacosan, de remegő hangon. --- Nem akartak engedni, hiába könyörögtünk, hát kiszöktünk és gyalog vágtunk neki.

Az öregasszonynak is könnybelábad a szeme, mély részvéttel néz a leányra. Félénken kérdi:

--- Aztán minek kell bemenniök, aranyom, a városba?...

A kisleány előreszegezi a tekintetét, csodálatos egyszerűen, keményen mondja:

--- Elfogták az apámat, börtönben ül, lehet, hogy halálra fogják ítélni... De én nem hagyom! --- emeli fel a hangját szinte túlvilági bátorsággal.

Barczáné azt sem tudja, hova legyen a rémülettől. Hisz ilyen borzasztóságokat még sohasem hallott, ekkora nagy fájdalmat még sohasem érzett szavak mögött. Könnyeit elfojtja a zavar. Áhítatos tisztelettel kezd nézni a leányra. Kiben most, hogy már kissé átmelegedett dermedt teste, egyre magasabbra lángol föl az elkeseredés.

--- Irtózatos, amit apámmal csináltak, megverték, mikor elcipelték, a szuronyos katonák egész úton ütötték. És ennek... mind-mind az a parancsnok az oka... az a gyalázatos, szörnyű ember... de most szemébe vágok mindent.

Egyre mélyebb remegés didergeti hangját; gyűri a sírást és az indulatot. Finom leányajkán furcsán lebbennek ki ezek a kegyetlen, harcos-erős szavak. Csak gyereklélekben lehet ennyi hősi nagyság.

A. «parancsnok» szó megüti az öregasszony fülét. Feldobog a szíve: Jézus Mária! Csak nem az én fiamról beszél, mert ő is valami főparancsnok... Igen! Úgy emlékszem, mindenki így szólította... Aztán nyugtatgatja magát. Az én fiam mégsem tesz ilyen szörnyűségeket... Sokszor már torkán van a szó, hogy megkérdezze a leánytól, mi a neve a parancsnoknak. Azonban a félelem visszatartja.

Szótalan izgalomban ül a leány mellett. Közben a város alá érkeznek a kis erdőhöz. A gallyak szövedékén finom zúzmara ül, mintha százezer pók szőtte volna keresztül-kasul a fák csupasz koronáját, csak a messzi-messzi törzsek mögött világit egy nagy fehér jégtábla: a Bodrog kiöntése.

Mikor a vámhoz érnek, a kocsis csudálkozva szól hátra:

--- Mán nincs itt posztjok a katonáknak, pedig annakelőtte három tollas is állott itten.

Egyik kihalt alsó utcán leszáll a két leány, hiába tartóztatja őket, nagy hálálkodva búcsúznak el.

--- Siessünk, János! --- szól aztán az öreg kocsisra. S nemsokára befordulnak a hercegi kastély nagy vaskapuja elé.

A vaskapu zárva. Sehol se látni a szuronyos posztot.

--- Mi ez? --- csodálkozik az öregasszony. A park kihalt, sehol egy katona. János leugrik, lehúzza a nyakán lógó nagy, kétujjú báránybőrkesztyűt, meghuhogja ujjahegyét, dörzsölgeti tenyereit, aztán ki akarja nyitni a kaput. Nem lehet, lelakatolták:

--- Tessen leszállni, nem lehet kocsival bemenni!

Az öregasszony kikászkálódik a bundatömegből.

Óvatosan nyitja ki a kiskaput, végigtipeg a parkon, fel a hatalmas lépcsőzetre,
félve lép be a kongó előcsarnokba. Itt sincs senki.

Csak valahol a márványoszlopok mögött, a lépcsőzet alatt sepreget egy potrohos ember,
aranygombos ruhában, akkora bajusszal, mint egy lámpatisztítóseprű.

--- Ugyan kedvesem, itthon van Barcza István főhadnagy, katonai főparancsnok? --- szólítja meg.

--- Itt, kérem, nincs semmi katonaság! --- jelenti ki a potrohos ember goromba fölénnyel, mintha száz éve volna itt és nem tudna katonaságról, közben pedig bosszúsan söpri az utánuk maradt nagy halom szemetet...

Egy lefelé jövő vadászruhás alak aztán megmagyarázza az özvegynek, erősen csehes kiejtéssel, hogy a parancsnok már elköltözött innen szállodába.

Áthajtatnak tehát a Koronába, ott kisül, hogy a Pannóniában lakik a parancsnok. A Pannónia üveges bejárója alatt csakugyan ott lézeng egy katona.

--- Itt lakik Barcza István parancsnok úr? --- kérdik tőle.

--- Itt kérem alásson, de milyen ügyben tetszik hozzá menni? mert ő mán nem intézi a parancsnokságot.

Barczánét felzavarja a sok különös beszéd, szívdobogva siet fel az emeletre.

A parancsnoki szoba ajtajánál egy rongyos leányka áll, lábainál sötét tömeg hever: valami komondorkutya. --- Ejnye, hisz ez kis útitársnőjének cselédje!

--- Hát te mit csinálsz itt?

--- Várom a kisasszonyt, itt van benn.

Belülről meghatottságtól rekedező férfihang szűrődik ki:

...Nézze, bocsásson meg nekem... bocsásson meg... hisz látja, nem tehetek róla, akármilyen nagy sérelem is érte becsületem, én még azon az estén kiadtam a parancsot, hogy ne merjék bántani édesapját, ...megparancsoltam, hogy reggelre helyezzék szabadlábra... látja, a tudtomon kívül mégis... nem is képzeli, mennyire kétségbe voltam esve a gyalázatos dolog miatt, én magam is meglátogattam a kórházban. Hála Istennek csak két napig feküdt... tudtommal ma hajnalban már el is utazott haza a géresi kisvonattal...

Itt megszakad az özvegy figyelme, a folyosó végén lépések dobognak, két alak jön fel a falépcsőn, halkan beszélgetve:

--- Tudod, néhány nap előtt annyira el volt keseredve, hogy attól féltem, valami bolondot csinál magával...

Barczáné majd elájul, mikor ezeket hallja. Torkában érzi szíve dobogását, szörnyű izgalmában önkéntelen kopog egyet az ajtón, csak akkorát, mint egy madárka csőre, mikor morzsát vesz fel, de lázas képzelődése azt hiszi, hogy meghallották odabenn. Sőt, úgy rémlik neki, valaki azt mondta: Lehet!

Benyit.

A fia áll ott civilben, szemben a leánnyal s valamit magyaráz neki komolyan, csendesen, közben könnyesen csillog a szeme. A leány nagy csodálkozó szeme régen nedves már, büszkén tartja félre a fejét, meg-megremeg ajka a nagy forró közelségtől. Kicsit félszegen néznek egymásra. Lassan félálomba folyik köröttük össze minden, nem tudják, mit beszélnek, belevesznek egymás szeme csillogásába és egyszer csak a férfi kezén érzi a leány hosszú, halvány kékeres kezét, nyúlánk ujjakat, melyekben olyan idegesen lüktet a vér... Akkor már egész közel vannak egymáshoz.

Hátul egy cérnahangocska szólal meg:

--- Pistikém!

--- Ki az? --- riad fel Barcza zavartan, fülig elvörösödve. Odafut anyjához, magához öleli a csöpp alakot, szájához emeli száraz cselédkezét. Bemutatja a leánynak, aztán boldogan ujjongja, mint egy vakációra készülő kisdiák: --- Anyuka, megyek haza veled!

Az özvegy nem lát, nem hall többé, nem látja, milyen szomorú kis civil lett fia. Mindent eltakar szeme elől a megindult könnyzápor, a májusi eső, mely elködösíti a szemhatárt... lehűti a forróságot, felfrissíti a lankadt életet és végtelen halk boldogságot hoz a mezőkre... Az ő könnyei csak negyedóráig folytak, de ez a negyedórás eső olyan árvizet csinált, mely elmosta özvegysége minden rosszízű emlékét, múlt, jelen, minden bánatát. --- Jön haza a fiam! Jön haza a fiam!

Ágaskodva borult a kis emberre és szipákol. Egyszer csak hátul egy sokkal hangosabb sírás tör ki. Boriska zokog fel, a hős, ki előbb még a gyermek-romantika elszántságával, halálsápadtan, sötéten lobogó szemmel lépett be és az apját követelte.

Most már Gáthy is benn van a szobában, hátul áll, kerek bakaképe önkéntelen elmosolyodik: --- Ez már rendes dolog! két fehérnép sirat egy férfit...

Az érzékeny jelenet csillapultával aztán előáll. Keményen vágja ossza sarkát, humorosan húzza ki kövér alakját, uralmuk legragyogóbb napjait mókázva: --- Parancsnok úr, tisztelettel jelentem, a pénztárat már átadtuk, csak a hármas depó leltározása van még hátra.

Itt aztán hirtelen megváltoztatja hangját: --- Te, Pista, én gondolkoztam rajta, tudod, hova iratkozzunk be majd?... Gazdasági akadémiára...

Barczát kissé kellemetlenül érinti itt a leány előtt, ez a bizony nem éppen diadalmas kérdés, de Gáthy kedélyeskedve folytatja: --- Látom, hogy könyveket is viszel haza magaddal... Nagyszerű, mindig mondtam, előbb-utóbb lesz valami belőled.

--- Isten vele! --- szólal meg ekkor Boriska,
ki nagyon szégyenli előbbi sírását.
Kipirult arccal fog kezet Barczával, zavarában olyan különös, mélyen tüzesen néz a szemébe,
hogy egyszerre minden boldog érzés megszólal Barczában,
zeng-zeng az egész érzésvilága...

--- Isten vele kedveském! --- mondja az öreg özvegy.

--- Jaj, de derék, szép leányka! ---- gyönyörködik aztán magában.

 
 
0 komment , kategória:  Oláh György: GörögtűzXII. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 408
  • e Hét: 3356
  • e Hónap: 10077
  • e Év: 375567
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.