Belépés
kalmanpiroska.blog.xfree.hu
Minden kegyelem. Kovács Kálmán
1968.04.24
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
Zeneszó
  2020-10-28 20:27:17, szerda
 
  Zeneszó



Emlékszem, fülembe hatolnak szívemet melengető

Dallamok, gyengéden kézen fognak békét teremtő

Emlékképek, elég egyetlen húr rezdülése

Egy pengetés, egy lenyomás, csillapodik az oktalanság zendülése.



Hiányzik Hold alatt a biztonságos vizeken ringatózás,

Rémálomból megnyugtató ölelésért a szülei rejtek felé rohanás,

Muszáj-teremben magas széken csücsülve a csodálkozó csodakonstatálás,

Mikor pengtek a húrok, s minden torokból zengett a szívből jövő hálaadás.



Egy betű, egy szó, gyorsan összeálltak a versszakok,

Szólhattak végre gyermektorokból a falnál falsabb hangzatok,

De örömittasan, kétségek nélkül, teli tüdőből szólt a dicséret,

Tanulási szándékkal követte az ujjak mozgását a tekintet.



Megigézett fehér furulyán a levegő ki-be fúvása,

A rövidke fadarab egyre emelkedő hangzása,

A staccatók, trillák és legatók lehetetlennek tűnő komplexuma,

S a hangszert megszólaltató önkéntes őszintén hivogató félmosolya.



Egyetlen kérés hangzott el lefekvésnél: ,,Csak pár perc zene...",

S ahogy elindult az újabb lemez, azt találgattam, mi lehet a darab neve,

Vivaldi volt az, ki egy nap során négy évszakkal kápráztatott,

S Chopin, ki az alvás előtti rémületről leszoktatott.



Brahms még a mindig utált táncokat is megszerettette,

Beethoven az elemi kollektív öröm érkeztét ébresztgette,

Mozart egy hangszer megérintése felé vonta kezem,

S Csajkovszkij győzelmi hadjáratra forralta eszem.



Bach viselkedni tanított a szentség közelségében,

Offenbach nevetni a mese tarka rengetegében,

Haydn a királyi udvarba szólított az illem felöltésért,

S Liszt segített reménnyel álmodni a szebb jövőképért.



Ugrándoztam, mint a banánköteget kapó majom,

Mikor első furulyámon felcsendült legelső dalom,

Tanárom végtelen türelemmel mutatott és vezetett,

S rajzolta fel táblára a sűrűn tolongó hangjegyeket.



Kitartóan gyakoroltam, egy év, mintha egy nap lett volna,

Én is olyan akartam lenni, ki az énekeskönyvet könnyedén végigfújja,

S mikor elértem a célt, tovább robogtam, keményebb fával próbálkoztam,

Emlékezetes esküvőn remegve, s bizonytalan, de csodálattól átitatva előadtam.



Évek múltán kissé terebélyesebb hangszerre esett a választás,

Azt gondoltam, könnyű lesz, jól megleckéztetett hát a váltás,

Billentyűk véget érni nem akaró fehér-fekete sora,

Úgy leselkedett rám naponta, mint elnyelni készülő bálna gyomra.



Kedvfogyasztó kihívássá vált az egykori könnyed játék,

S a Lisztté válás úgy érződött, megvalósíthatatlan szándék,

A tisztelet és értékelés mégis az égig emelkedett,

S azon túl az Úrig, hogy ily sok felemelő melódia nekünk rendeltetett.



Ezrével jöttek és mentek a motívumok, frázisok és periódusok,

Megríkattak, betakartak, felvidítottak, mellettük lazultak a láncok,

Megfeddtek, mikor harag honolt szívem húrjain,

S Őrá emelték tekintetem a közös dicsőítés sebszárító csúcsain.



A padhoz szegezett ily isteni küldött, mennyei előkép,

Mikor zengedező kicsinyekről sugárzott a teremtői önarckép,

Töviseket hordozó idősök s gyengék hangszálai megfeszültek,

Így kerültek közelebb egymáshoz, s hódoltak egyben három szentnek.



Nem kell szokást szegni, félredobni a némán is mesélő útitársat,

Mikor kiderül, az ember nem Mozart-alapanyag, elég az alázat,

S az akarat, hogy minden hanggal az urat szolgálja,

És embertársait, hisz egyetlen dalt is használhat az Úr sokaknak ösvényváltására.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Úton
  2020-10-19 21:05:30, hétfő
 
  Úton

Küzdelmes úton kétkedő tekintetek,
Könnyeznek a vérmesen fáradt szemek,
Kapitulálást jelelnek a gondoktól terhes hetek,
Hova tovább? - sóhajtják az elaszott kezek,
Remegnek, egyre csak remegnek
A szabadon szárnyalni vágyó szívek,
Félelmet, csalódást, bántalmat rebegnek,
S mindenféle rágalmat levetni sietnek
Zarándokok hosszú sorai... válaszokat keresnek,
A béke és szeretet honát, melybe kétséget be nem engednek.

Újabb vándor lép az útra, körülnéz,
Támaszt keres, vezetőt, hisz gyermek még,
Ki el se indult még, máris vakfoltjába eső csodát tükröz szeme,
Ketten kísérik azonnal, majd egy sereg, születéstől Áldás a neve,
Egyet lép, egyet szökken, fülében visszhangzik az éteri morzezene,
És nevetve halad, hisz hiszi, hármas kötelék közepette biztonságban keze.
Csukott szemmel fut a puha pázsiton, s ha kavicsos lejtőn el is esik,
Pár éltető csepp a szikár földnek megőrzésre aláhullik,
Ám kedvét az akadályok, lehorzsolt térdek s tenyerek nem szeghetik,
Támadhatja szél és eső, éhség és vessző, lelkesedését le nem törhetik.

Csapzott hajú ifjú leszegett fejjel ballag,
Idegenek szólítják az útszélről, ám ő kitartóan hallgat,
Bólogat, szólna bár, de nem tudja, hogy szolgálhat szava értékül,
Félelem s bizonyosság viaskodnak benne vég nélkül,
Méregbe mártott nyilak súrolják, önérzete rögtön sérül,
Ám kiáltásra ugorva, segítségként görnyedt háta is megszépül,
Pihenést mellőzve menetel meggyőződésből, télben, sárban,
Idejét nem sajnálva kutatja, mily titkok rejtőznek a beszélő némaságban,
S mikor csüggedésbe botlik, érvágást és testárusítást észlel útszéli sáncban,
Szédítené a színözönt színlelő szívölő szórakozás, ám gyökeret ver a testvéri és igei Vigyázz!-ban.

Megfontolt mozdulatokkal lép be sokadik után a legelső helyre,
Izgatottan nyugtatja magát, mit rábíznak, elvégzi egykettőre,
Távolodik a létrán, s ahogy látják, sokaknak nincs ínyükre,
Hogy ő megvetve is megemlékezik az embertársi szeretetre,
S nem tekintget hiún kiszáradt Kánaánt ígérő hologram kötegekre,
A sorok s oszlopok közt is visszafogottan válogat, hiába van hiénáktól kísérve,
Jótetteit nem a háztetőkről hirdeti, gyümölcsözésre elássa,
Hadak jönnek, s hadvezérek, ki kísért annak célja, hogy az egyenest elhajlítsa,
Romlottságban garantált a vágányváltás, a visszatérési pontot a Világosság mégis megvilágítja,
Tej után szilárdabbat fogyaszt már a vándor, s a megújulás melódiáját még mindig hangoztatja.

Magányosan rohanó lépteket türelmes szolgálatra,
Lecseréli a tanult hölgyemény, megáll, s merésznek mutatkozik egyet lépni hátra,
Nagyobb nyereségre nézve a lekopó árcédulákat nem vizsgálja,
Hamis eskü helyett igaz ígéretét örököstársa előtt önnön ajkára tetoválja,
Felvállalja mi adatik, elvetve az elvetetési jogot, a jó példát önmagán szolgáltatja,
Keblére öleli a királyi küldöttet, ám nem a trónra ülteti, emberi bölcsőben ringatja,
S nem szégyelli felvállalni társának támaszát, sem otthona falainak túl jól ismert hangzását,
Virágos és bogáncsos réteken botladozik, terhek alatt omladozik, végzi munkáját,
Köszönetért se szomjazik, elég neki a hála forrása. Sokadik mérföldkő gyengíti járását,
S halkul az a sírás; ám sírig virágzó bölcső mellett mindvégig készenlétben virraszt feladva álmát.

Sárkányölésre készül a kalandor, nemes, vitézi feladatra,
Ám ahogy alaposan körültekintget, időben ráébred, nincs elhívva ily áldozathozatalra,
Más kihívás elé néz hát, a kalandokat karikára, s pelenkára cserélve,
Az út során létfontosságú fegyverzetet le nem véve,
S az Atyai szóról a gyilkos óriások előtt meg nem feledkezve,
Vissza nem nézve, s a csábításokra ki nem kacsintva, csak előre tekintve,
Mikor bántást terem személye, szobájában térden roskadozni nem szégyell,
És ha elveszve elakad, vagy elapadni látszik ereje, kérni és tanulni nem restell,
Sem hallgatni, ha szavai használni nem képesek, s kész szolgálni, fizetséget nem követel,
Példaként él gyermekei előtt, s társának szorgosságtól gyöngyöző homlokára hálacsókot lehel.

Keskeny útnak, megpihenni vágyó halandó, vége felé közelít,
Megőszült harcos, ki elköltözés előtt elindulni vágyó csodákat újra járni tanít,
S mintha a harminc év három nap lett volna, harminc évet fiatalodva etet és altat,
Orcáján megcsillan a megszentelt öröm, mialatt unokát mennyei szózatra álomba ringat,
Nem pletykál, s nem dicsekszik, ajkai az örömhírt zengik, utasításokkal nem zaklat,
Ha elfelejtik régi barátai, s családja is semmibe veszi, nem emel panaszt,
Hiszen embereknél erősebb támasza,
És sorvadó testében egyre növekszik lelkének gyermeki szomja,
S mikor elérkezik eltávozása pillanata, búcsúzóul útitársa
Ráncokkal szépített kezét közös életük soha meg nem bánt élményébe csomagolva megcsókolja.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Áradás a pincében
  2020-09-26 23:10:36, szombat
 
  Áradás a pincében

Érzékelhetetlenül halk már a fülsiketítően hangos,
Langyossá hűlt a lelki lángos,
Várj most, nincs bennem ellenálló erő,
Merő képtelenség elállni a faltörő kos elől,
Mi a sérülékeny oldal felől közelget,
Pár napja felépített hazai hidakat ismét feléget.

Szakadás, nem szalag, csak dob,
Így lesz a tisztán hallásból süketség,
A túl sokat ismerni nem akaró igyekvésből restség,
Elesettség, rothasztón romboló mentális túlérettség,
Mikor állandósult az űzés, s űzötté vált az érzés,
A meg nem szűnő mindenkori kérdés pedig: "Miért?",
A lényeg elől mindig kitért,
Egyenes úttól messze eltért,
Önmegsemmisítő üzemmódot fokozatosan elért,
Jelért hiába könyörgött már,
Bolondságért tetőfokról elhangzó zárszó jár.

Vajon már késő, tán mindig is az volt?
Elevenen születő holt, ki holtként hamarosan meghol,
Vagy csak a félelem disszonáns disztorziója dübörög?
Ide nézz! Kőemelő kézpárom kisdedként könyörög,
Fennvaló Atyához nyöszörög hangtalan létmúltam,
Tudva, hogy hamisan háromszor is szívemhez nyúltam,
Múltamban magamat s másokat farizeusként áltattam,
Lelkiismeretemet tovább altattam halálos ébredésre.

Álljon itt végidőkig vérlázító vallomásom:
Gyermeki tisztaságom elvitte túlgyorsult vágyvonatom,
Megállni nem hajlandó túlfűtöttségében elrabolta;
Elrejtette, s ha keresném is,
Száguldó szörnyeteget hogy szelídíthetnék meg?
Céltalan hajszájában cél felé hogyan terelhetném?
Megállóba becsalni, tőrbe csalva leállítani,
Rá felugrani, rajta a keresésbe belefogni -
Magamfajta alultáplált elhízott képtelen lenne.

Kijózanodó túlélő - nyakában kulcscsomók függnek,
Nálam több, mégis mind otthon, a fiókban csücsülnek,
Bűnösségemért kíméletlenül magamat büntetem,
S mikor hazaérve a kulcsokat végre kivenném,
Eszméletemet vesztem,
Mert az "érezd jól magad" bogyókból túl sokat vettem,
A jövő heti adagot is mind bevettem,
Így szállok az égig,
S a felhőkön túl az istenmentes mennyig,
Még egy szárnycsapás, zuhanás,
A csernozjomot képemmel telibe képelem.

Észheztérés, abuzív addikcíóm aránytalan analógiája -
ahogy tíz éve minden nap-, most is hátratöri csuklóm,
Alig kattan a bilincs,
Folytatom: aszkétaként asszociálódom anatómiánktól,
Azon nyomban avítt alagsoromban alkotom a sorstalan sorokat.

Alagsorból mélyebbre megyek: a mag felé hajt az önkínzó önélvezet,
Érdekértekezlet, melyben az elkerítésről szól a tervezet,
Vastagabb falak felhúzása a szülinapi programpont,
Az egyetlen, mi minden belső folyamatot gondnokként gondosan fenntart,
Minden kettős vagy multiplikáló emberi anyagáramlást megbont,
Baráti kapcsolatot felbont, fogalmat, fogalomtalan gondolatforgatagot pusztulaként megront,
Politikai panorámája pusztán a pusztulás.
Mezítelenül fehérlő tulipánban jön a virulás,
Valahol ott, a vörösnél is vörösebb vérben válik valósággá a tisztulás,
Túlzok? Elégszer haltam bele vérsűrítő cinizmusba,
Otthonra találni már nem tűnik lehetetlennek
A tengernyi ész által hiteltelennek titulált térítő hitforrásban.

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Természetellenes
  2020-09-14 20:05:04, hétfő
 
  Természetellenes

Csoda a jelen - mégis, akár egy kerettelen óda,
Nincs már falu, se tanya, s a vidék is az eget karcolja,
Szárnyas járműveken száguldó lények keze a semmit markolja,
Házak sora egymást éri, de mi egykor ház volt, most palota,
Fellegvár, sőt: zord erőd, mi robothadnak acélkaloda,
Igény, s szükséglet mit se számít, másolat mindenki otthona.

A kisváros akár az egykori főváros, s a csendes környék, metropolisz,
És a főváros, egyenesen ország, mindent magába nyelő szörnyeteg,
Hol eltűnni képtelen gondolat, ám egy pillantás alatt elnyel a rengeteg,
A dolgát mindenki pontosan tudja, végezetlenül a kényszerfeladatok nem maradnak,
Tömegáradat, lebegő busz, repülő villamos, szükség szerint pontosan haladnak,
Ám a szív, lélek s értelem tehetetlenül e végzetes áradatba fulladnak.

Nincs menekvés, mindenhova elér a gondolatrendőrség keze,
Az álmokat egy gombnyomással tetszés szerint igazítják,
Negatív érzéseiket mindenféle színes bogyókba oltják,
Agressziójukat legálisnak minősített gázolásokba fojtják,
De a mélázó boldogságot veszélyes eszköznek tartják,
S a tudásforrást gyilkos eszköznek gyűlölettel kikiáltják.

Diktatúra az úr, a rendszer gúzsba köt,
Mi egykor szükség volt, mára félelembe fojtott ösztön,
S mi családias otthon, mára kitörhetetlen börtön,
Nincs kilátás, hiszen a rálátás semmis, akarat sincs,
Elég egy rossz mozdulat, megfontolatlan lépés, máris kattan a bilincs,
A féltve őrzött biztonságnál és rendnél nincs nagyobb kincs.

Teljes kontroll a közbiztonság közérdeke,
Köztudott, ki kicsit is kételkedik,
Annak hely ily társadalomban nem adatik;
Kimondott szavak immár tettek súlyosságával bírnak,
Nem jelenthet sok jót, ha valaha is a telefonhoz hívnak,
Aki kicsit is józan rég felhagyott keresésével a kiútnak.

Jobb híján az agyatlan, agyfosztott s tompított egyaránt dolgoznak,
Munkába ölni a létfeszültség letargiáját kizárólagos kötelesség,
Aki pedig az előírásra fittyet hányna, eszébe juthat, végzetes a költség,
Tenni kell, mit a rendszer kiszab, azt végezni tudhatóan tiszteletreméltó,
Életével és javaival fizet minden meggondolatlan bitorló,
Alig akad már józanul is részeg, esélytelenül is eltökélt ellenálló.

Televízió fal minden szoba fali dísze,
A műremek szórólapok foganatja,
Az okkeresés a civilizáció daganata,
Az örök vita, az ember szabad akarata,
Most már egyértelmű a hatalom álláspontja,
Minden szempárban ott olvasható határozata.

Fő a nyíltság, semmit se rejtegethet, ki mindig őszinte;
Ő is ezt hitte, a mindenkori szomszéd, de félreértelmezte -
Először a szolgaság szükségeltetik, s csak mikor megértette
Ennek védelmező jóvoltát, akkor élhet nyugodtan a polgár,
Ám a szabadság túlértékelt, csak ki hűen szolgál
Értheti meg, a rend fenntartásával mily büszkeség jár.

Füst száll fel a szabadból,
Forrón lángol a félelem,
S olvad hamuvá az értelem,
Ellenálló tűzvészben vész el süketen,
Hisz a nézősereg teljesen szenvtelen,
Nyájszellem iránytűje mutatja: mindenki szívtelen.

Bálestekre, színházakba, telt termekbe sietnek,
De mindenhol csak vérelszívó kedvtelésekre lelhetnek,
Nagy úr a vágyálom, ürességben teljességet nem sejthetnek,
Fel sem tett miértekre zord magasságokból törvénnyel felelnek,
A kötelesség, államszolgálat az első, munkából későre hazaérnek,
Kanapére hanyatt fekve visszatekintővel emlékeikbe tekernek.

Ismétlés a büntetés, halálnál is rosszabb ítélet,
Hisz a rémálomcsapda elmúlásnál is végzetesebb csapás,
A mindennapos statuáló cirkusz abnormálisan autoritatív atrocitás,
Besúgóhálózat elől gondolatok elhullatott morzsái sem menekülhetnek,
S mint a száguldó erődben, nem azt kapnak a fenntartók, mit érdemelnek,
Minden mozdulatot figyel a nyolcvannégy szem, egy pillanat alatt bárhol ott teremnek.

Talán a felkelés a végső megoldás?
Törésvonalat teremtene a szerelmi lázadás?
Forradalmat szülhet a kietlen vidékre fordulás?
Pedig tudnivaló, nem ad békét az önvédelmi gyújtás,
A vágyak vadverme is csak tompult fejű félrehajlás,
S mivel arc- és hangvesztő ítélet érhet, bölcsebb az elfogadás.

Tovább forog a fogaskerék,
Csak egyetlen elszabadult csapágy,
Vészesen ösztöni ily oktalan vágy,
De kár e gigászi gépezetben nem keletkezhet,
Maradandó változást magányos motyogás nem éreztethet,
Néhány bizonytalan akarat szabad szellemiséget nem teremthet.

De egy napon talán, mikor jéghideg tűzeső gazdája
Tűnődve hazafelé sétálgat, s szokatlan az égre mered,
Egy gondtalan lányba botlik, s a kősziklából ismét víz ered,
Érzéknélküliség fekete lyuka elnyeli bár családját,
Ezáltal megérti lassacskán a létezés eltitkolt csodáját,
S egy napon talán meghallja a robotkor, belőle újjászületett tettre kész nemzedék moraját.

Kovács Ábel

 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Hogy bírod a terhet?
  2020-09-12 23:20:30, szombat
 
  Hogy bírod a terhet?

Kapitány, a hajó süllyed,
Léket töm a legénység,
De jön már a hullám,
Látod? Mindennek vége,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Tábornok, közelít az ellenség,
Fegyverzetük fejlettebb és több,
Számuk is nagyobb, vonulásuk töretlen,
Sikerüket hősi akarat nem törheti meg,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Közlegény, töltelékké darálnak,
Neved számadatként sietve a statisztikához csatolják,
Első küldetés, a parancs rögtön a vérengzés,
Eltévedő lövedék ártatlan agyába fúródik,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Rendőrtiszt, akadémiából frissen kiérve,
Meglátod majd, papírmunka sok, hősiesség kevés lesz,
Húsz év se kell, s belerokkansz az életmentésbe,
A bürokrácia és alkoholos üveg hamis ígéretébe,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Hegymászó, töretlen a csúcsra törsz,
Halálfélelmet nem tűrve tekintesz felfele,
Meghódítod az egyiket, majd a másikat,
A dicsőséget sokadjára elnyered, de félrelépsz, s felednek,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Korboncnok, holttestszabdalás a hivatásod,
Vagy csak taszít a társadalom,
S a hullák között találod meg vélt békédet,
De idővel érzéketlenül már csak hústömegeket látsz,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Kaszkadőr, sztárok helyett a kockázatot te vállalod,
Szinte repülsz, mégis a földre érkezel,
Aztán szép lassan, egyenként töröd el csontjaidat,
Öregedsz, s munkád kénytelen-kelletlen feladod,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Modell, életed tavaszán kecsesen lépkedsz a kifutón,
Hánytatni magadat röpke hírnévért nem sajnálod,
Hisz a szakma előírja: csak csontvázat csodál a csőcselék,
De pár év, s pár kiló után tönkretesz az anorexia,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Énekes, nevedet milliók ismerik világszerte,
Számaidat kívülről fújják hódolók ezrei,
Vakít a fényár, a magánéletről lemondhatsz,
Fehér csík az asztalodon, s ágyadban a bűn lajstroma,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Prostituált, gyerekkorod nehéz volt, csupa nélkülözés,
Anyád is ilyen volt, mástól nem volt kitől tanulni,
Korán ért először a szívedig hatoló fertőzés,
Egész testedet feladtad, hogy túlélhess, de megbékélés nincsen,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Tűzoltó, minden álmod ez volt, most élheted,
Füstnyelésből s tűzoltásból áll egész életed,
Bőröd perzselődik, tested tehetetlenséggel átitatódik,
Szemed lángjába így ég be örökre a lángoló test látványa,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Asztronauta, a hangtalanság csillagrendszerében lebegsz,
Naplót vezetsz, de abba csak unalom kerül,
Állomásról a csodabolygót kémleled,
Családod hátrahagytad, s a mindenség ölében könnyezel,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Testőr, hatalmas főnököd mellett monotonon sétálsz,
Minden nap ugyanolyan, kifakít a ciklikus céltalanság,
Ritka napokon hitegeted magad munkád fontosságával,
Aztán ráeszmélsz, hasztalan mindez, semmi se történik,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Vágóhídi munkás, tonnaszámra termeled a hústerméket,
Visít a disznó, búg a marha, elköszön a bárány,
Már gépiesen nyomod is a jól megszokott gombokat,
Minden véráztatott, mintha szemed a vérfürdőben érezni magát jól,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Mentős, éjszakai műszakban sebesen követed az utakat,
Hangjelzéssel adod tudtára minden népnek, egy élet a tét,
A helyszínre elsőként kiérkezve te nyújtasz elsősegélyt,
S a brutalitást mindenkinél hamarabb te veszed szemügyre,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Titkosügynök, sötét ösvényeken járod a kietlent,
Megfigyeled a kijelölt idegent, ellenszegülés nélkül jelentesz,
A nyomokat követed, a szálakat összekötöd,
A rejtőzködés mestere vagy, hogy ki voltál valójában, gyorsan elfelejted,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Szemétszállító, bűzös kocsi végébe kapaszkodva
Gyerekkori álmaidat ismét a felszínre invitálod,
De ismét egy megálló, felkapod a fekete zsákokat,
S bár zsigeri utálattal csinálod, lemondással nyugszol bele,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Bányász, a mélység sötétjéből üdvözlöd a Napot,
Izzadságod patakként csordogál homlokodról,
S a feketévé festő kosz befedi mindened,
Elég egy rossz mozdulat, fejedre szikla eshet,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Repülőpilóta, felelősséged az egekig hat,
Ködbe bújhat a látóhatár, az idő bármikor rosszra fordulhat,
A gép még visszafordulhat, alkalmi pályán leszállhat,
De jöhet villámlás, műszaki hiba, az ég is kettényílhat, s mindenki oda,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Orvvadász, megélhetésed békére szomjazó testek legyilkolásából nyered,
Fegyvered emeled, bizalommal rád szegezett szemekre szegezed,
S az utódokra, kik szüleik után áhítoznak, nem gondolsz, a pusztítás így el nem apad,
Vastag kötegek lapulnak a zsebedben, de lelkedben kárt vallasz,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Favágó, ahogy megíratott - verítékes munkával keresed kenyered,
De ily munka veszéllyel fenyeget, a baleset a légtérben lebeg,
Alászállhat az bármikor, dől a fa, csúszik a fejsze, a fűrész, fájdalom hasít a testbe,
S egy melegen biztató napon a kórházból hívás hasít családod derűjébe,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Sebész, a műtőbe lépve fagyos szilárdsággal közelítesz az asztalhoz,
Tudod, te sem menthetsz meg mindenkit, odasétálsz a családtagokhoz,
Részvéttel közlöd: szerettük nincs többé, majd továbbmész a következő pácienshez,
Megtanultad, egy eset sem érinthet meg maradandón, így vezet az út a kiégéshez,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Tanár(nő), pályádnak töretlen lelkesedéssel ugrottál neki,
Ám évek múltán az érdektelenség kedved szegi,
Idődet s egészségedet nem kímélve készülsz óráról-órára,
De a rendszer gúzsba köt, s a gyereksereg nemet mond az álmodra,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Író és költő, ihletet keresel mindenben - múzsádban s gyászban egyaránt,
De nem elég a jó, a tökéletesség hajszolása hajszálanként felemészt,
Aszályban elértéktelenedésedet észleled, virágzásban elbizakodottság kísért,
Szólabirintusban éldegélsz, de a kijáratot hosszas hajsza után sem találod,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Elnök, válladon egy egész ország súlya,
Ígéretek tárházát ömleszted a pulpituson,
De hogy hű is légy azokhoz, már nehezebb dolog,
Egyesek dicsőítenek, mások gyűlölnek, első emberként nincs tökéletes tervezet,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Vallásos, erkölcsi tanításban mélyen gyökerezel,
Gyülekezetedet szorgosan látogatod hetente,
Tán a Bibliát is kinyitod minden reggel s este,
Holtodiglan tettethetsz, de tulajdon bőrt le nem vethetsz,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Lelkész, pásztor vagy pap, nagyobb a felelősség, az ítélet is súlyosabb,
Farizeusként ezreket tanítasz, bűneikből javítasz,
Magad nem mész be a királyság ajtaján,
S kik bemenni próbálnak, azokat sem engeded,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Hajléktalan, megmaradásod a szemetes mélyéből nyered,
S a pár apróból, mit szánakozva eléd vet néhány kéz,
Ruhád lyukas, tested szennyes, álmod az utca kövén leled,
Csodára vársz, hinni akarsz egy új életedben,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Szerelmes szív, benned lángol a jövő képe,
Vágyakozva tekintesz az égre, hogy az majd, mit kérsz, megadja,
De heves a tűz, megéget, s nemcsak téged, kinézett reményed,
Testi kívánság töri meg a tisztaságot tükröző víztükröt,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Férj, oltárnál társadnak hűségesküt fogadó hitves,
Telnek az évek, s visszariaszt a ,,gyengeségben, betegségben",
A félsz és az önérdek menekülésre sarkallnak,
S húsz év után unalmat csihol az elhidegülés kovácsa,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Feleség, a gyűrűnél még mindent beborított az ,,igen" ködje,
Ám egy kis idő, s az engedelmesség már kicsit sem tetsző,
A szolgálat és közös teherviselés nem vonzó, sőt elrettentő,
Kihuny a testi vonzalom, rájössz, a herceg se herceg, s nem fehér lovon üget,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Apa, gyermeket csupán önző érdekből vállalsz,
A nevelés terhét teljes egészében feleséged cipeli,
Bezzeg füled az ellenkezést el nem viseli,
De szereteted tudatlanul elfojtani nem sajnálsz,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Anya, szülés utáni katarzisban azt képzeled, ő csak a tied, a tulajdonod,
Hercegnőként s hercegként úgy neveled, jelleme nem érzékeli a fenyítéket,
Az igazságtól elzárod, sőt tiniként a ,,fiúzásban" és ,,csajozásban" támogatod,
Aztán korai terhesség jön vagy baleset, s önsajnálat az osztályrészed,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Gyermek, a vajúdás időszakát meg nem őrizhette elméd,
Sem azt a pár évet, mikor éjszakákat virrasztottak át érted,
És ahogy növekedsz, a milliónyi ,,tessék" semmisnek tűnnek, hálátlanságot áraszt nyelved,
De egy szívroham, s elkésve a sírnál állva sajnálhatod lázadó személyed,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Özvegy, üres már a fekhely, magányos az egykori fészek,
A színes természet fekete-fehérré feslett,
S ahogy az öntözetlenül hagyott termés kertedben,
Úgy fonnyad el tested naponként arra az angyali hangra emlékezve,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Árva, nem hagy nyugodni az emlékhiány,
Hogy szüleid arcát sose csókolhattad, nem is láthattad,
Most az otthonban némán tűrőd a tirannikus rendszer verését,
Majd befogad egy család, de az apa titokban gonosz szándékkal látogat,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Depressziós, van ki nevet rajtad, s ki sajnál is, csak úgy biztat: ,,Majd jól leszel",
Hidegen tanácsot osztogat a látogató, ölelést a kedvesen mosolygó képmutató sem oszt,
De te a Marianna-ároknál mélyebbre süllyedsz, kiutat nem látva a kötél fele tekintgetsz,
A széken állva segítségért esdekelsz, könnyet hullajtasz, míg szorosra húzod a csomót,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Haldokló, elmúlást deklaráló ágyadba süppedve,
A futóhomokból már alig látszik ki fejed,
Bárhova nyúlsz, s erőlködsz, egyre mélyebbre süllyedsz,
Mindent megbántál, s az ,,után"-ba tekintve semmi támaszra nem lelsz,
Rohanj hát a Kereszt tövéhez.

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Mindenkiért
  2020-09-12 23:04:08, szombat
 
  Mindenkiért

Ez a vers mindenkiért szól,
A megfáradtért, betegért,
Pompás palotában emésztődőért.

Mindenkiért, de nem a szegénynek gazdaggá válásáért,
Nem a betegágyon fekvő felépüléséért,
Nem az özvegy vagy elhagyott új társra találásáért.

Mindenkiért, de nem a munkanélküli álláshoz jutásáért,
Nem a gyerekre vágyó magányos első szüléséért,
Nem a hírnevet álmodó céljainak beteljesüléséért.

Mindenkiért, de nem a magát másnak tettető népszerűségéért,
Nem a hazugságot árasztó ajkak hatalmon maradásáért,
Nem a jelenkori toleranciát hirdető igazságelfojtók igazáért.

Mindenkiért, de nem a tömegeket megtévesztő reklámgyártásért,
Nem az agymosásra igyekvő médiatartalomért,
Nem a rasszista, erőszakos s zaklató kommentekért.

Mindenkiért, de nem a látszatkedvességért,
Nem a képmutató erkölcsös s vallásos viselkedésért,
Nem az aszociális rejtőzködő magára hagyásáért.

Mindenkiért, de nem a veszélyes családi közegbe való bele nem avatkozásért,
Nem a segítséget visszautasító kérésének tiszteletben tartásáért,
Nem az ötven éve változatlan pokol felé tartóért történő könyörgés feladásáért.

Mindenkiért, az aluljáró mocskában apróra éhező nyomorultért,
A kórházban gépekre kötött eszméletlenért,
Az intenzíven halálos ítéletre váró rejtélyes betegért.

Mindenkiért, nyugaton jólétben veszteglő anyagiakat kergetőkért,
Az elnyomott kisebbségek rettegő vagy büszke képviselőiért,
A dél-keleti konfliktusok, összetűzések minden érintettjéért.

Mindenkiért, Ukrajna harcai miatt mai napig gyászolókért,
Moldova szegénynegyedeiben nyomorgókért,
Fehéroroszország sugárzás miatti deformáltjaiért.

Mindenkiért, El Salvador gyilkossági áldozataiért,
Kolumbia kartellharcaiban sínylődőkért,
Venezuela, infláció miatti nélkülözőiért.

Mindenkiért, észak-koreai rezsimben rettegőkért,
Afganisztán, radikális iszlamisták érintette területeinek lakóiért,
Irakban működő ISIS kalifátus uralta területek civiljeiért.

Mindenkiért, pakisztáni határon portyázó aktivisták célpontjaiért,
Jemeni bombázásokban otthonaikat s szeretteiket elvesztőkért,
Szíriában zajló mindennél szélsőségesebb brutalitást megtapasztaló polgárokért.

Mindenkiért, Nigerben a fegyveres rablások szenvedő feleiért,
Maliban az emberrablást saját bőrükön megtapasztalt sokkoltakért,
Szomália anarchiájában bő évtizede rendre szomjazókért.

Mindenkiért, Líbia hatalmas vérontást követelő utcai harcaiban résztvevőkért,
Dél-Szudán természeti katasztrófákat s éhezést megélő szegényeiért,
Közép-afrikai Köztársaság vallási ellentétekből fakadó népirtásban elveszőiért.

Mindenkiért, amerikai szabadosságban utálatosságot cselekedőkért,
Demokratikus köztársaságokban folyton jobbért panaszkodó hálátlanokért,
Gondtalanság unalmában az életet átkozó első világbeli depressziósokért.

Mindenkiért, érted, születésem óta szigorú bölcsességgel igazgató nagytatám,
Érted, bár ritkán látott, de ugyanúgy értékelt falusi nagymamám,
Érted, abban a faluban növekvő, bátorságoddal, s eszeddel lenyűgöző unokatestvérem.

Mindenkiért, érted, távolban lakó, ritka beszédkészséggel megáldott unokatestvérem,
Érted, ugyancsak távolban lakó, hátamra mindig bátran felmászó unokatestvérem,
Érted, humoroddal, s intelligenciáddal példaértékű nagybátyám.

Mindenkiért, érted, legidősebb nyusziőrzővédő, babaként ölembe kívánkozó unokatestvérem,
Érted, középső, szépségesen szeplős, matekzseni, természetesen könnyed unokatestvérem,
Érted, legkisebb, születésed csodának hitt, mindenkinél nagyobb bájjal bíró unokatestvérem.

Mindenkiért, érted, briliáns elmével s hegymászó képességgel megáldott évfolyamtársam,
Érted, kin anno abban az osztályteremben megakadt szemem, csak neved ismerő iskolatársam,
Érted, abban a táborban megismert s személyiségével imáimba magát örökbe bevéső lányka.

Mindenkiért, érted, abban a bizonyos játékban megismert, folyton vitára invitáló S.,
Érted, későn megismert, annál jobban megszeretett, mindig önzetlen játékostársam K.,
Érted, ki nem féltél rögtön kérdezni, s mindig kész voltál tanulni, hű társam b.

Mindenkiért, érted, tanácsot kérő s elfogadó, az élettől megkeseredő H.,
Érted, ki alig-alig ismert, mégis egyedüliként a kihagyás után felkeresett, újdonsült apa, A.,
Érted, lányodnak köszönhetően soha el nem felejthető szerencsés G.

Mindenkiért, érted, belépve chatablakban az igazság után érdeklődő k.,
Érted, szórakozást oly nagyon szerető, introvertált személyem gyorsan megkedvelő T.,
Érted, autókat profiként ismerő, tanulmányait végigcsináló kitartó R.

Mindenkiért, érted, majdnem barát, húsz év korkülönbséggel is jól megértő ismerősöm,
Érted, egy buszon először látott névtelen, szemeidben kijelölt lelket rejtő, felkutatandó kislány,
Értetek, katartikus égi sugallatot előidéző, régen az Auchan-ban észrevett jelre váró család.

És mindenkiért, kik még elveszettek, hogy mindannyian megtérjenek,
Azokért, akikért már évek óta imáimban könyörgöm,
Kiket az Úr helyezett elém, s kikért utolsó lélegzetvételemig küzdeni fogok.

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Kérlek, Uram, kérlek
  2020-09-02 23:04:27, szerda
 
  Kérlek, Uram, kérlek

Hazafelé jövet három lány jött szembe,
S tudva, hogy az egyiket
Oly rég nem ismerve is ismerem,
Ötlött eszembe villámcsapásként az ismeret:
Intenzíven internális az isteni ítélet.

Csend lett, de bennem dúlt a vihar,
Magamban már sorokat szőttem,
Mikkel megmagyarázhatom, miért mentem el,
Nem a helyszínről el, a pincébe le,
Magamra zárva az ajtót a kulcsot végleges megemésztettem.

S ha nevetve versem olvasná bármely halandó
- Tudom hallatlan ily hamis emberítélet -,
Hogy is hihetne mást, minthogy hülyére hazudtam magam,
Betegesen kényszeres, ki ily ingernek önként enged,
Hogy más jövőjébe jelenszerűen jelesőt kérve beletenyereljen.

Betegség mind, ahogy ráksejtek burjánoznak el a testben,
Úgy a lélek is a tudatlanság téveszméjébe baljóslóan beleremeg,
Haragom letöröm, mégis eszeveszett éberségem életvesztést érzékel,
S mikor nyílesőként nyilall lelkembe a bizonyosság,
Biztosat bár bolondként nem bizonygatok,
Feltekerem a vaskaput, azon a bizonyságot bocsátom be,
Hogy bizonyosat ő beszéljen el,
Nem fogadhatom el a leállásra szólító érveket.

Most kötözzetek meg,
Haldoklókként haldoklókat haladéktalanul magatokkal rántó hiénák,
Bezzeg ti tudjátok az igazság állását, de nem hiszitek hatását,
Liturgiátok a humanizmus és ateizmus ocsmány hitvesi ágya,
Törvénybe foglaljátok hogy rend legyen,
Mindenkinek szabad akarata szerint lehessen igazat tettetnie,
Hinnie mit akar, mi kényelmét kielégíti,
Így égeti a szemeket a vakság szelleme,
És szele a léhaság dögszagát szállító dögvésznek.

Jogrendszer a támasz,
Ősi törvénykönyv az álhősi önámítás szakadékba végződő völgye,
Ejtőernyőt vesznek magukra, másokra akaratlanul is aggatnak,
Elmarad a biztonsági ellenőrzés,
Elfogy a szakember ki a szakadást szemügyre vehetné,
Így mikor a felszerelést félve felvenné,
Nem tudja, nem látja, nem érzi, elhinné,
Hogy minden rendben van,
Közelget a nagy vész, szakadékhoz érve minden elvész,
Mikor minden erős kéz tömlöcbe vetve egy más szempárra néz,
Ó, hogy jön a félsz, mikor megállíthatatlanul szabadesés kezdődik,
Azt mondják, csak edződik, ki földet érve végtagjait töri,
S azt hazudják, mi nem öl meg, csak megerősít,
Ám a paralízis nem vigasztal, elkésve ér a sokk - a vezetés megvezetés volt.

Feddik a feddhetetlent félőt - "ki vagy te, hogy így elítélsz minket?",
Kezét törik a kézbesítőknek, s a vádat nem veszik be,
Nem érdekli őket az igazság ignorálásáért való megintetés,
Csak zajlik a sóhintés, a hír emlékét is lehintik,
Így nő gyom s tövis a helyére, a között növekedve nyak köré inda fonódik,
Eltelhet hetven év, a nyomor továbbra sem oldódik,
Későn fogják fel,
Önimádat igéjét hirdető híradós hitelten adósként ugyanúgy elpusztult,
S a tovább délibábja lepusztultság kánaánja,
Gyümölcshöz hozzáérve érintésre elporlad,
Foszladozik fekhelyen a ködcsomó,
Tikkad a test, szomjas a szív, kiszárad a torok,
Ingyen van a víz, de az oázishoz lépve kiszárad belőle minden csepp,
Gőzként tovapárolog minden csepp.

Évek óta igazság forrásából olvasok - ezért olvadok eggyé az akarattal,
Hogy végre szembe nézzek a haddal,
Jobb magaddal leszámolni, míg a magad meg nem alapozza alapodat,
Aztán azt veszed észre, alattomosan anesztéziába igazítja enervált jelenlétedet,
Szép lassan elveszíted eszméletedet,
Értelmedet démoni muszájért mártírságra kárhoztatod,
Véleményedet válságos időkben egyik pillanatról a másikra változtatod,
De hiába pálfordulás Apollósról Pálra, egyik se a Krisztusi ajánlat,
Külső sajnálat mit se sejt,
Hogy résből rettegtető rémmesébe való kiérésed óta
Részvétet elvető megvető részvételeddel
Készakarva kiveszed részed Barabást követelő népsereg révületében
Azzal, hogy hamis istenimádatot regnáló részed
Ártatlan vértenger átokszűrő áldásában naphosszat áztatod.

Ezért egyszerűen nem tűrhetem,
Nem szemlélhetem tűrve a béke fülsüketítő félrehangoltságát,
Hisz ha így teszek önmagam emésztem, s Megváltóm személyét
Emberek személyére óemberi oldalam megidézésével lecserélem,
Ezt nem tehetem - inkább fogok tébolyultként a placcon ténferegni,
Révedezni a szívbe ragadt rémségen, kőkeménységet képző kötőanyagon,
Az anyagon, mely kívánatos mű Michelin-csillagként a mázat bevonja,
S a figyelmet az alatta bújó tartalomról szüntelenül elvonja,
Megvonja a felismerést, mézédesen méregölő beismerést,
Hogy elfonnyad a test, s az elme is elhal,
Csak a lélek örökléte szikrázik,
De mázfeltörés nélkül csak félősen várakozik,
Az ítélethirdetéstől meg-megrázkódik,
Mert odalenn ki mindig csak elzárkózik az énöléstől,
Odaát már későn alázkodik, legvégén nem marad más - elkárhozik.

Ezért gondolok tisztán arra, tisztaságot még megtartó szempárból:
Felnő még gazdája, s a test gazdag vágyálomszéfjéből
Szertelenül szívszaggató szívgyógyszereket vesz ki,
De a mellékhatások részt el nem olvassa,
Megfogadja, hogy a szerelem, a család, a hírnév, a munka s az életöröm
Minden határt eltöröl, nem veszi észre, a határon túl nincs más
Csak létvesztő vészözön, s ha erősebb is a túlélőösztön,
A végcél a "hallgass a szívre" királyi koronát kínáló börtön,
S alternáló alternatíva is csak boldogulást feladva lehetséges,
Gyászosan sokaknál esedékes az abba menekülés lételfeledése,
De ily kiútkeresésnek semmi esélye,
Ily útlevágás nem ad gyógyírt tátongó sebek megfertőzödött sejtjeire,
Minden hiába,
Ha csodára várva csodáról lemondva az elmúlás lesz a térképen az X helye,
Csomózódik a kötél, a kupak a gyógyszeresüvegről lehullik,
Borotvapenge csomagjából kibomlik, ablakpár magasságra kitárulkozik,
Gyorsulásra bocsátkozik a pedál, lélekelvesztésre a tiltakozó konyhai kés,
Gyullasztásra öngyújtóban előbújik kicsiny fény,
Golyó mondja ki utoljára, hogy "elég", vonat által közelget a vég,
S CO az utolsó lélegzetvesztő.

Nem nyugodhatok, nyaggathat nyár nyüstölése,
A háborút a Fiú már úgyis megnyerte,
Ki hisz benne a hervadhatatlan koronát előre elnyerte -
S én hiszem, hogy kegyelemből ezt elhittem,
De nem nyugodhatok, hálómat viharos óceánközépen vetem ki,
Addig maradok, míg csontomról a hús le nem szárad egészen,
Mert pánikolva menekülnek a halfolyamok, nem tudva,
Hogy jobb vizeken lehet csak örömteli örökké tartó megnyugvásuk,
S épp ezért, mivel őszintén - bűnömet nem titkolva, nem hazudva -,
Fiúknál s férfiaknál jobban szeretem a lányokat - kicsiket s nagyokat,
Mikor szemem oly szembogárba téved, mely lélektükröm felkavarja,
Lelkiismeretem megzavarja, akkor tudom, Isten akarja,
Hogy egész lényem zavarja s áthassa a gyötrődés,
Határozat születik - végigkísérhet utamon a nyomor s megvetés,
De addig nem fogok nyugodni,
Míg te, te és ötvenkilencedikként te is,
Nem fogod a Krisztusi áldozatot elfogadni,
S az isteni, gyermekké gyógyító kegyelmet magadénak tudni.
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Népirtás
  2020-08-29 23:03:09, szombat
 
  Népirtás

Megszáradt kezek élettelenül porba hanyatlanak,
Kiszáradt nyelvek többé szólni se bírnak,
Kiapadt az élet elsorvadt formáikból,
Békés lemondás hallatszik belső gondolataikból,
Csak a muszáj kényszere mi előre hajtja lábaikat,
Állati ösztönök uralkodnak, ismernék bár uraikat.

Együttes könyörgés száll fel az égbe,
Felső hívás lassan száll elsorvadt testbe,
Minden sivár, mégis a csönd sikolya tördeli a teret,
Emberséges elvtárs egy pillanatra értetlenül az égre mered,
S furcsállóan, önmagát feddőn észrevétlen átkot vet
Egy ismeretlen úrra, kiről azt hiszi mindezeken csak nevet.

Szépséges látványért kékséget átszelő alakja
Megfáradt honni fecskeúrnak önmagát vakítja,
Nem ily látványért tért haza, rémálmában se hitte,
Hogy egy nemzet gyászával rezonál majd megszokott jötte,
S nem tudva, hogy sírnia vagy átkoznia kellene a hatalmat,
A messzeségbe tekintve bizonytalan kérdi: ,,A létnek ki ad nyugalmat?"

Csak faluszéli favének tanúsíthatják a múlt évszázad valóját,
Csak ők élték át ifjúként a mára ismeretlen béke szimfóniáját,
Egy nemzet érzését sóhajtva kívánják vissza a régi harmóniát,
Éltükben hálát azért adtak, immár elszáradásért rebegnek imát,
Hisz a fennmaradás csak szívfájdalom, törzsüket eleget rágta már a szú,
S a tájkép tisztaságát vörösre szennyező uralom végtelenül hosszú.

Ősz hajú bácsika, ki büszkeséged örökre elvesztetted,
Joggal gondolhatod, bűneid jutalmát földi éltedben elnyerted,
De ahogy unokád hulláját két kezeddel vájt gödörbe temeted,
Már nem is ébren, csak félholtan, te is vádlón kérdezed:
"Mit tett ő, ki bűnt még nem ismert, kit a világ be nem szennyezett,
Idejekorán a föld mocska, tőled kapott lelki tükreit így befedezett?"

Rejtett zug sötétjében ki gyermeket szül, azt kívánja, bárcsak ne lenne,
S pokoli kínját, ki hallja még, gyors elmúlásban örökre elvenne,
Mert kegyelem már a testből gyorsan távozó lélek is, a legnagyobb,
Az egyetlen menedékből kibújó kisded megérzi, a nagyvilágban nem jobb,
Zokogása azt üzeni: ,,Jaj annak, ki ily zord időben lát napvilágot,
Jobban jár, ha lélegzetét visszafojtva követ el öngyilkosságot."

Te, ki száz év múlva e vidékek egyikén tompán sétálsz,
Önsajnálat s önimádat helyett jusson eszedbe, ki és mi lehetsz,
Élő, létérzésekben gazdag, szeretetben és szeretve gazdagodhatsz,
Érintsd meg te tétova tudatlan tengődő az utca köveit,
Rajta szárad örökre az embertelenség lenyomata, semmi le nem mossa emlékeit,
Lábaiddal belülről kiszáradt holttestek nyugvóhelyein révedezel.

Adj hálát a jelenért, s harcolj, tedd a világot egy kicsit jobb hellyé.

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Élet a halál után
  2020-08-28 22:58:27, péntek
 
  Élet a halál után

,,Csak egy újabb nap, mi közelebb visz a sírhoz"-
Gondolja, pedig még tizenhét se múlt,
Ahogy jól ismert börtönébe reggeliben igyekszik,
Nincs már vonzereje az egykori ígéret házának,
S a lehetőség küszöbje a szenvedés csarnokába vezet,
A sarokban tulipánt virágzó cserépedény gyomot terem,
S napsütötte terembe már csak sötét fellegek néznek be.

Kötéllel húzta a muszáj, belefáradt az eredménytelen ellenállásba,
Könnycsepp se vegyül már a rég megbékélt lemondásba,
S ha lenne is még szó, vagy hang, pajzsba ütközne,
Kíváncsi kérdésre csak egy üres tekintet felelne,
Sem szidás, sem fenyegetés nem hathat e kihűlt szívre,
Mindenki lenézően legyintget, majd belerúg még egyet,
Mintha tudná, e földkerekségen senkinél se találhat kegyet.

Leszegett fejjel lépeget előre a robotizálás üzemében,
Mellette sorszalagon haladnak zsellérek a gépezetben,
Gépezetté vált elmeszerkezetüket eltömíti a hulladék,
Mi szívükbe jut, onnan ráürítik, ez ellen nincs fedezék,
Hiába keresett védelmet a közönyben, haragban, jókedvben,
Ily méregre nem létezik ellenszer e toxikus légtérben,
S hogy szíve el ne haljon, rést vágott a belső ellátáson.

Így óvta meg lényének értelmét a szennytől, mi felé árad,
De ó, kontraproduktív e kétségbeesett kényszerdöntés,
Nemcsak a méreganyag távozik, az érzelmi tank is kiapad,
Nemlétező kapcsolat hogyan bonthat le ily nagy kőfalat?
S a Remény vezérletével minden ellenséget lemészárló sereg,
Térkép nélkül hogyan juthat el e kiismerhetetlen üvegpalota
Titokzatos összetörtet rejtő összetörött tükörtermébe?

Megszokta már a mögötte összenéző tekinteteket,
Gúnyban és gyűlöletben fürdőző nevetéseket,
Összesúgó szekrényeket és recsegő székeket,
Fejére célzott papírgalacsinokat,
Melyek tartalma meggondolatlan méregüvegcse,
Abba mártott nyílvessző, melynek hegye szívig hatol,
S mikor onnan dühösen kitépi, vértócsa borítja be asztalát.

De ő csak tűr, mert van kiért, más nem, ez élteti,
Hogy anyjára gondot viseljen, hiába részeges, ő szereti,
Mikor leordítja, s elküldi, elszenvedi, mert ver még szíve,
S bár literenként veszíti nyíláradatában a világnak,
Otthon pótolja, mikor öccsére néz, ki két évvel fiatalabb,
Tudja, őt magára nem hagyhatja, hűséget esküdött neki s magának,
Bármi történjék is, gondjaiban hordozza, anyja helyett ő lesz anyja.

Gyenge testben a jellem s a másokért küzdő akarat,
Akár a törékeny grafitbetét, alakja gyenge,
De anyaga tömény, s mindennél erősebb.
Végzetes ítéletet ordító megszégyenítése
A ,,Nem tanulsz elég keményen" tanári beszédnek
Érintetlenül hagyja, s anyja alkoholittas moraja:
,,Semmirekellő férgek vagytok" nem árt már szívének.

Apró örömeit is megöli a szívtelen pillanat,
Mikor hitének lapjaira szebb világot rajzolgat,
Kéretlen kezek könyörtelen veszik el füzetét,
Kitépik lapjait a művészet ártatlan művének,
S gonosz vigyorral tépik apró darabokra
A béke mezejét, piciny patákat és szempárjait
A létigenlő családnak, melyet éjszaka megálmodott magának.

Fenséges birodalom utópiájába menekülne,
De olvasmányát kérés nélkül kikapják kezéből,
Értékét sárba tiporva hajítják a sártengerbe,
S mikor hangonként emelne hangulatán a hanghatás,
Terápiás alkalmat megzavarva megszűnik a zene,
Hiába kéri vissza egyetlen eszközét a dallamvilágnak,
Végleg lemondhat róla, azt többé viszont nem látja.

,,Most már elég, nem, nem akarom!" - kiáltja lázálmában,
Éjsötétben éjsötét rémképek törnek rá ismételten,
Ahogy világosban az embervilág nem hagy békét neki,
Úgy éjjelente a szellemvilág kísérti szakadatlanul,
Nem hagyja nyugodni, álmokban keresne menedéket,
Oda is elkíséri a mindenség keze, s rémálmából felébredve
Csepp gördül le szeplős arcán, mely nem könnyből állt össze.

Előszobában tükör áll, mely azt visszhangozza: ,,csúfság",
Ezt hallja akárhányszor elmegy előtte, visszanézni se mer,
S amikor néha véletlenül mégis beletekint, ezt látja:
Vállára eső fekete hajtincsek takarják félig hunyt szemeit,
Azokban zöldellő szembogár rejtőzik észrevétlen,
Alattuk szeplőhad ékesíti szimmetrikus orcáját,
S bizonytalan tartása személyiségéről tesz tanúbizonyságot.

Ha lehetne, fiú lenne, erős, ki mindeneket megvédhet,
Pedig kezei művésziek, ujjai mesterien megformáltak,
Csak mosolya ismeretlen, talán önmaga előtt is felfedezetlen,
S legmélyebb gondolatai, kiket senkivel sem oszthat meg,
Kérdései, melyekre csak a rét és az erdők illata felelget;
Megnyílni öccsével se tudnak egymás előtt, a szóváltás ismeretlen,
Hát öleléssel és testvéri csókkal tesznek igaz ígéretet.

Némaság, ez kitartása jutalma, s küzdelmei koronája,
Már az órákon se kérdezik, hagyják, hadd írjon,
Nemhogy ember, kutya se állna szóba vele,
Ő meg elég visszautasítást nyelt már le,
Hazaérve üres sörösüvegek várják és mosdatlan edények,
Kimosásra váró mocskos ruhák, s kanapén fekvő anyja,
És időnként rajta a hányásfolt, miről születéskor semmilyen tervezet nem szólt.

Olyannak látja már a világot, amilyen: ember embernek farkasa,
A szegény szegényebbé apad, nyomorultból se lesz áldott,
Ki tehetős, egyre csak nő, sose fogy, megbonthatatlan e torz egyensúly,
S kire tehetetlenül ádáz útonálló támad, segítségért hiába kiált,
Rettegnek a járókelők, ám ha hirtelenjében valaki összeesik,
Bálványukat zsebükből előkapni nem szégyellik,
S üzenőfalakon a ,,R.I.P." azoktól érkezik, kik kisujjukat sem mozdítják.

Tudhatatlanul végzetes nap reggelén megszokottan felkel,
Frissen mosott ruhái illatába fáradt teste melegével belebújik,
Pár korty tej száraz kenyérrel reggelije, míg anyja mélyen alszik,
Testvére homlokára búcsúcsokot lehel az esti viszontlátásig,
Ajtaján gyermekkora ravatalának így lép ki, vigyázva a csendre,
Egyszer-egyszer feltekint az égre, majd vissza a jól ismert utcakövekre,
Egyik sarkon ki, másikon be, míg végül rátekinthet az iskola komor jelére.

De az órák szinte észrevétlen elrepülnek,
S értetlenül csodálja a béke ritka óráit,
Feszülten fürdőzik ritka pillanatok egyikében,
Melyben a most regéje fásult szívet megelevenít,
Helyében az átkos szavaknak, kíváncsi tekintetek szemlélnek
Ritka becses limuzint, melyből államférfiak szemlélődnek,
S meglátva ódon épület változhatatlan falait, egyenesen megrémülnek.

Országuk elnöke látogatóba érkezett,
Ezért a nagy felhajtás, szolgai igyekezet,
Képtelenül kileng a képmutatás ingája,
S bár tagadhatatlanul a gyereksereg csodálja
A hatalom erejének képmását, ő csak embert lát,
Halandót és múlandót, ki szájat hazugságra tát,
S legbelül köszöni, de nem vezetését, csak ezt a kis békét.

Korán engedik szabadjára a rabság fellegvárából,
De nem kér ily korán fogháza szörnyeinek hangjaiból,
Sétára indul, szerény egyesülésre a megértő zöldtengerrel,
S míg a csönd zenitjén természete egyesül a természettel,
Búzakalászokat simogat ifjúi-vén keze,
Hajkoronáját pitypangeső színezi át,
És elnyeli keserű elégiáját a remény mezeje.

Elszenderülve az anyaföld takaróján riadtan ébred,
Sötétté aszalódott felhősereget világít meg a Hold,
Sietve oson haza, kapuban a félfára közönyösen mered,
Óvatosan benyit, szétnéz, anyja úgy fekszik ott akár egy holt,
- Gondolta már százszor -, de sose hitte, hogy ez meglehet,
Hisz ő csak fekszik, de a halál ily könnyen nem jöhet,
Ám most mégis ismeretlen gyanakvás tör magának teret.

Lábai nem mint máskor, ólommal telítettek,
Anyja kezeit, melyek semmi hasznosat nem tettek
Évek sokasága alatt, úgy érinti meg szent borzadállyal,
Mint őt teremtő szellemet, s elhordozhatatlan súllyal
Felel a csukló néma zajban ,,igennel" a ,,ugye nem?"-re,
S belehasít a villám, várni az idegenként is várt vendégre
Többé nem kell, de bárcsak felkészülhetett volna érkeztére.

Megkövült szemhéjait vértől vörös kezeivel lezárja,
Lenéz, s észreveszi, fakóságát tükrözi a halál tócsája,
Abban állhat öt perce, talpait átitatta az ősi anyag,
Mégse borzad el, szembogaraiból sem ömlik patak,
Csak maga elé meredten tekint tovább, ébredésre várva,
Gondolatvilága közli se merni vele, hogy immár árva
Várja a rémálom végét, s egy igaz hajnal érkezését.

Fagyosan, kiből a lélek félve menekült haza,
Lépcsőkön lépked felfelé, mikből árad a halál szaga,
Ám érzékszerveit eltompítja az ismeretlen méreganyag,
Veszteség, szívében vadul virágzik a legnagyobb mustármag,
Minden egyes lépés egy évezreddé öregbül,
Megpendül az idő húrja, de a szívé egyre csak feszül,
Feneketlen mélységbe szállna alá észrevétlenül.

Zuhanyrózsa alá betántorogva nagyot sóhajt,
Aláhulló árva kis jégcsepp együttérzést hullajt,
Azzal itatja át bőrét, mi egykor s most újra
Magába szívta szülője adományát búcsúra,
Foltról foltra tűnik el a visszafordíthatatlan,
De kívülről belülre szivárog át akaratlan,
S e vörös bú vízcseppeknek csillapíthatatlan.

Végtagjai segítségért nyöszörögnek,
Ahogy rajtuk jeges folyamok jönnek-kelnek,
Hangjukat érzéketlen falak nyelik el örökre,
S a levegő vérfagyasztó eleme meleget kötözve
Nedves hajtincseit figyelmeztetőn érinti meg,
Hipotermia elől követelő lidércnyomást rászegez,
Életét egy újabb napra így menti meg az angyalsereg.

Rémálom, borzadály, végtelen sorscsapásként jelenés,
Nagyobb megváltásként nem is jöhetett volna az ébredés,
S a tegnapi sokk oly sűrű homályba zárta,
Eszébe se jutott egyetlen testvére boldogító bája,
Kétségbeesetten rohan át a szomszéd szobába,
De öccsét se ott, se az egész házban nem találja,
Megfullasztja a lelkiismeretfurdalás, hogy minden az ő hibája.

Ekkor váratlan koppanás hallszik az ajtón, majd még egy,
Mázsás léptekkel lassacskán a bejárathoz téved,
Kezét a kilincsre teszi, egész teste beleremeg,
Ki lehet az idegen, ki munkanap délelőttjén ide tévelyeg,
És ahogy kitárul az ajtó nem egy, szinte egy sereg,
Ennyi tekintet vetül rá, valaki hozzálép, kínaiul fecseg,
S ő pár fakó szófoszlánytól a falhoz dől reszketeg.

,,Baleset esett, a sors akarta így" - jön az üzenet,
,,De se sors, se semmilyen isten nem lehet ily szívtelen" - gondolja,
Nem nőhet egyetlen családban ily naggyá mindenki balsorsa,
Nem hagyhat ki ily váratlanul az élet egy majd még egy ütemet,
S képzeletét láncra veri bár, de láncot szakítva száguld már,
Testvérét is végzetes csapás érte, helyrehozhatatlan a kár,
Születésnapját feledné immár, hiszen a szabadságért végzetes ez az ár.

Gondolatai szerteszét cikáznak a tragédia helyszínén,
Vádlottként idézik be az emlékezetkiesés mezsgyéjén,
Kihűlt teste öccsének heves borzongásra készteti,
Újabb, igazabb, még szörnyűbb felismerésre ébreszti:
Egyedül maradt a világon, de szorgosan máris magát feddi,
Hogy sajnálni egy pillanatra is elsősorban önmagát meri,
S nem a soha vissza nem térő lelkek becsességét hirdeti.

Kilencet üt az óra; újra, tán a tegnap is álom volt?
S csupán álomban ásító álomkép átka volt a vérfolt?
Feltámadt hát a holt? Csengő szól ismét, már biztatón,
Megsiratott arc bukkan fel nem eföldi örömöt árasztón,
Ölelése minden kétséget szertefoszlató,
S a bizonytalan tény is kézzel fogható,
A lüktetés károsodása nem visszafordíthatatlan.

Bántalmazott bizalom biztatón beljebb bocsátkozik,
Családsegítő csodaszolgálat csitítón cselekedik,
Disztópia dörejéből derűsebb dallamok díszelegnek,
Életmentő életerőt éleszt éltető érdeme égi éneknek,
Fagyos fegyházból figyelem fűtötte fedezékbe fordulnak,
Gondviselő gondűző gondoskodásában gazdagodhatnak,
S a hű hűbérúr horribilis hiátusba himnikus halleluját helyez.

Isteni irgalom igazsága így indít imádságra,
Jégveretes jajgatást Jézus javít jobbító jelmondatra,
Ki kegyelem királyi kristályát kiváltsággá kiáltja ki,
Létfenyegető leégésben lenézett lánykát lelkesít
Mindeneket megalkotó Megváltó mocsárból ment ki,
Név nélküli nyomorultat neves névvel nemesít,
S öröklét örvendetes örömhírét őszintén offerálja.

Péntek pokoli pírja pusztítóan perzselt
Rémisztően röviddé rövidült a reménysugár,
S szenvedő szempárt súlytalanul széppé sminkelt,
Tiszta titkok tárházát törvényszerűen tágra tárja,
Újkor ujjongását ülteti újdonsült ugarba
S vasárnap valójával vétkeseket vétlenre vált a vér
Zengedezik immár zavartalan zarándokok zenekara.

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
Egész
  2020-08-27 22:39:04, csütörtök
 
  Egész

Visszatartja a húzóerő,
Ám jön a szél, s elrepíti,
Testvéreit egybemossa a permetező,
Ám a száradás mindet visszaszépíti.

Gyöngyöződik pusztáján a szorgosság,
Termőföldjére az idő barázdákat vág,
Rejtekében rejtőzik romlottság s orvosság,
Erőművét láncra vetette ősi rabság.

Ura, egyben bajtársa fölött szendén pihen,
Nyugalmát a kifejezés zavarja meg,
Hullámzásával kimondatlant üzen,
Különböző, mégis délcegen billeg.

Miniatűr a titkok könyve,
Tömjénjében tisztaság tükröződik,
Cseppenként sötétségtől vibrál csöndje,
S évek múltán mélyében kettősség gyötrődik.

Ki-be mozgó lég léte jelzi,
Minden rendben működik,
Alakját sok kéz sokféleképpen festi,
Éjjelente álom közben hűen ő őrködik.

Ikerpár a megjelenés melegágya,
Díszítheti csillám s por,
Felszíni a felületesség ideálja,
S az elmúló kor jókora terror.

Esszenciális energiát sugároz,
Mit szeszélyes szigorúsággal szabályoz,
Benne rejtőző kardél barátot is átkoz,
Ritkán romlást és reményt is utánoz.

Esztétika kérése kiáll a nyílt térre,
Szerves része benn rejtőzik, a mélyben,
Akaratlanul is nyitott egyaránt rondára, s szépre,
Esetenként ott pózol a hangtalanság képében.

Maradandó nyomot hagy elszabadult volta,
Mégis művészi vonásai új világokat alkotnak,
Magában érzelmek kincsestárát hordja,
Ötfogatával ítéletet s megbocsátást írnak.

Hosszasan vagy elaprózón kitartásra sarkall,
Nagy súly fekszik rajta, a teljesség kényszere,
De az idő sarát taposva mérföldek millióit sem sokall,
Menekülésnek s hazatérésnek is övé az érdeme.

Árnyalata sokféle, megszámlálhatatlan,
De bűn miatt sírteremtő gyűlöletet táplált,
Pedig léte csodásan egyedi, pótolhatatlan,
De a múlt mondja, túlélő változásért sokat ágállt.

Kovács Ábel
 
 
0 komment , kategória:  Kovács Ábel versei  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
2020.12 2021. Január 2021.02
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 58 db bejegyzés
e év: 58 db bejegyzés
Összes: 29590 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 464
  • e Hét: 464
  • e Hónap: 80176
  • e Év: 80176
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2021 TVN.HU Kft.