Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Marjay F.:Ámokfutó Bukarest 2.
  2011-02-19 15:57:43, szombat
 
 
Marjay Frigyes: Ámokfutó Bukarest II. rész

3. FEJEZET.

AZ INGATAG MÚLT...

Amikor az 1881-ben királysággá alakult Románia trónjára egy porosz dragonyos alezredes:
Hohenzollern-Sigmaringen Károly került, a germán befolyás máris éreztette hatását
a román külpolitikában.

A liberális párt vezetői: Bratianu, Sturza és Carp Péter üdvös
kiegyenlitőszerepet tulajdonítottak a németeknek a mindjobban erősödő orosz nyomással
szemben.

De az ország megerősítésével mégis Brialmont tábornokot, a belga nemzetvédelem
megszervezőjét bízták meg. Gyakran hangoztatták a belga tábornok előtt
Románia kényes politikai helyzetét.

Két rettenetes nyomás alatt szenvedünk --- mondották. --- Az egyik oldalról a pánszláv,
a másik oldalról a pángermán óriás készül agyonnyomni bennünket...

De a románoknak rövidesen mégis határozniok kellett és Károly király --- 1883. november 19-én
Bismarck tanácsára --- titkos szövetségre lépett a német császárral.

A szerződést az idősebbik Bratianu és Andrássy Gyula gróf írták alá, melynek értelmében
Románia csatlakozik a Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország közötti: hármasszövetséghez.

1911-ben Oroszország védnöksége alatt tárgyalások folytak Szerbia és Bulgária között megkötendő katonai szövetség érdekében. Ezt az egyezményt 1912. márciusában sikerült is Oroszországnak megvalósítania. Bulgária, Szerbia, Montenegró és Görögország együttműködésével megalakult a Balkánszövetség, mely elsősorban Törökország ellen irányult. Ugyanekkor azonban tetézte a német diplomácia vereségét. A német birodalmat ugyanis Anglia akkor még teljesen bekeritette.
VII. Edward angol királynak
1910. elejéig sikerült a Brit-francia entente cordiale-t hármasszövétséggé kibővíteni,
amikor II. Miklós orosz cár is csatlakozott nyugati szövetségeseihez.

A Balkánszövetség pedig a keleten mért komoly csapást a német tervekre, amikor a Berlin-Bagdad utat kettészelte. De súlyos gondokat okozott a monarchiának és a vele szövetséges Romániának is, mert Ausztria-Magyarország határait mindenütt orosz támadóvonal kerítette be.

Az események gyorsan követték egymást... A balkáni szövetségesek --- Oroszország anyagi és erkölcsi támogatásával --- 1912. őszén megtámadták és leverték Törökországot,
amellyel 1913. tavaszán fegyverszünetet kötöttek.

A monarchia hatalma ezzel tovább gyengült, míg a Balkán győztes országainak harci kedve,
önbizalma és nagyravágyása megtízszereződött.

A Duna déli szakaszának területén alakult szláv blokk engedelmes bárányként vetette magát alá
a cár önkényuralmának.

A monarchia pedig: Oroszország és a Balkán szláv blokk-jának harapófogójába került.

A harapófogó tengelyét Románia alkotta...


Most tehát a románokon volt a sor, hogy Szentpétervár háborús,
politikája előtt meghajoljanak...

Az orosz külügyminiszter idejekorán gondoskodott arról,
hogy az újjáalakuló Balkánszövetségben Bulgária helyét
az engedelmes Románia foglalja el...

A sakkhúzás kitűnően sikerült: alighogy a törökök ellen
egyesült szerb-bolgár-görög hadsereg győztes hadjárata befejeződött,
máris nézeteltérésre került sor a szövetséges Szerbia és Bulgária között.


Oroszország a kulisszák mögött Szerbia pártjára állott,
a háborús zsákmány elosztása miatt felmerült viszályban.
Ugyanekkor Romániára nyomást gyakoroltak az oroszok,
hogy kössenek titkos szerződést Belgráddal.

Ez az egyezmény sodorta Bulgáriát, volt szövetségesei: a szerbek és görögök elleni
végzetes háborúba,
amely
Szerbiának 1913. júliusában döntő sikert biztosított a bolgárok felett.

Ezt a sikert hatalmas orosz propaganda előzte meg,
melynek főcélja Románia megdolgozása volt.

A francia sajtó, különösen a Le Tems, a román liberális körökhöz fűződő szoros kapcsolata révén erősen támogatta a romániai orosz ügynököket, akik mindent ekövettek, hogy Bukarestet megnyerjék Szerbiának: a Bulgária ellen irányuló akció számára.

1913. januárjában a pánszerb katonai szervezetek, valamint a belgrádi orosz követ:
Hartwig báró befolyása alatt,
megalakult a második balkáni liga.
Ebben már Románia foglalta el Bulgária helyét, Szerbia és Görögország oldalán.
Ezzel a szerb győzelem biztosítva volt.
Most már csak az volt hátra, hogy Bulgáriát észrevétlenül becsalják a kelepcébe,
ami rövidesen sikerült is.

Szaszonov annyira biztos volt az eredményben, hogy a harc kimenetelét be sem várta és
máris hozzálátott az orosz tervek mielőbbi megvalósításához.

Az orosz külügyminiszter 1913. januárjától kezdődőleg tizennyolc hónapon át
szakadatlanul nógatta, sürgette és irányította Szerbia vezetőit.

Oroszország gondoskodott arról is, hogy mire a döntő pillanat elérkezik, a francia kormány és a közvélemény jámbor bárányka módjára engedelmeskedjék céljainak.

Szentpétervár alaposan fel akart készülni a monarchia elleni háborúra. Az előfeltételek igen kedvezőek voltak --- sietnie kellett...

Az első közvetlen megbeszélések az orosz és a román államférfiak között --- mint már láttuk ---
1912. december 1-én indultak meg.
Ez akkor történt,
amikor Nikolajevics Miklós nagyherceg Romániában tartózkodott.
A közvetítő Take Jonescu volt, aki havi fizetést húzott szolgálataiért.
A nyugtákat a bukaresti orosz követségen a német megszállás alatt találták meg.
(Marghiloman volt román miniszterelnök publikálta azokat.[1])

Románia Szilisztria megerősített várost és Dobrudzsa északi részét kérte Bulgáriától jutalmul azért, mert az első balkáni háborúban semleges maradt. Szentpétervár nyomásának hatása alatt azt meg is kapta. Ez az orosz közbelépés volt az első záloga a későbbi barátságnak.

1913. januárjában a román vezetőférfiak --- a germánságra támaszkodó addigi politikájukat --- már át is állították a pánszlávizmus szolgálatába. Nagy része volt ebben nemcsak az orosz befolyásnak, de Szentpétervár párisi barátainak is. Ezek azt tanácsolták Romániának, hogy sürgősen lépjen be a második balkáni ligába --- amelyet Belgrád és Athén alakítottak. --- Ez a liga Bulgária ellen irányult...


Orosz részről végleg elhatározott dolog volt,
hogy
Bulgáriát fel kell áldozni Szerbiának. Jellemző az orosz politika ügyességére,
hogy már 1913. elején iparkodott --- az Ausztria-Magyarországgal 1883. óta szövetséges és egy Hohenzollern által kormányozott --- Romániát Szerbia számára megnyerni.
Sakkhúzásnak az volt a célja,
hogy Szerbiának újabb szövetségest szerezzen Ausztria ellen:
a tervezett háború esetére,
amelyet a két balkáni háború készített elő.
Ennek a két balkáni háborúnak sikereit akarták teljessé tenni az oroszok.

A belgrádi orosz követet: Hartwig bárót illeti meg a dicsőség ennek a rendkívüli diplomáciai
menővernek sikeres lebonyolításáért és keresztülviteléért.

1912. végén már mutatkozni kezdett a Bukarestben tartózkodó szentpétervári ügynökök
megvesztegetési akcióinak gyümölcse.

Mindazon politikai és katonai személyek, akik a liberális párttól függtek, így:
Take Jonescu és a Bratianu fivérek (Vintila és Jonel), az orosz szövetség zsoldjába léptek.
Újságjaik:
a Románia, az Adeverul és az Independance révén a román közvéleményt lassanként megnyerték
az orosz ügynek, vagy legalább is csökkentették a régi szimpátiákat Ausztriával szemben.

Az orosz megbízottak és a román liberális vezetők közötti tárgyalások az öreg, elgyengült és beteg Károly román király tudtán kívül történtek. Ha a király maga hű maradt is a régi barátaihoz, környezetében már mindenki más véleményen volt. A királyné, Ferdinánd trónörökös, a tábornokok és a román politika vezető tényezői késznek mutatkoznak: az orosz óriás védőszárnyai alatt rácsapni a prédára.

A Cantacuzenek, Majorescuk és Marghilomanok germánofil pártja napról-napra népszerűtlenebb lett.

Szaszonov a háború kitörésének pillanatában már tudta, hogy Románia támogatni fogja. Megfizetett érte pénzzel és ígérettel...

Biztosítékai voltak, hogy Bratianu és Take Jonescu --- akik pár hónap óta az orosz követség támogatásával ismét a hatalom birtokosai lettek Bukarestben --- nem fogják Ausztriával szemben vállalt kötelezettségeiket teljesíteni. Szaszonov tudta, hogy Szentpétervár és Belgrád pártjára állanak majd...

De különösen tudta ezt a Quai d'Orsay. A francia külügyminisztérium 1913. nyara óta ismerte a bukaresti bizalmas táviratok kulcsát. Tudott mindent 1914. júliusában az oroszok utolsó harminc hónapi bukaresti tevékenységéről és arról a buzgalomról; amelyet Blondel francia követ fejtett ki.

Noha a francia diplomáciai levéltár hozzáférhetetlen, sok adata mégis napfényre került.

Raymond Poincaré birtokában ugyanis megvoltak a külügyminisztériumhoz érkezett sürgönyök, levelek, bizalmas jelentések másolatai. Ezeket a köztársaság elnöke, politikájának és személyének védelmére magához vette.

Az orosz, osztrák és német forradalmak révén is nyilvánosságra jutottak fontos diplomáciai akták. De elsősorban a Poincaré elnök által publikált adatok teszik lehetővé, hogy sok homályt eloszlassunk és sok bizonytalan feltevést igazoljunk.

A francia vezetőférfiak tudtak Szaszonov bukaresti ügynökeinek 1912. októberétől 1914. júliusáig (a háború kitöréséig) folytatott osztrákellenes akciójáról.

És korántsem hibáztatták a bukaresti francia követet azért, mert nyíltan csatlakozott orosz kollégájának osztrákellenes agitációjához. Sőt, amikor Blondel követ elkövette azt a tapintatlanságot, hogy elment megtapsolni 1914. március 19-én André Tardieu bujtogató előadását, --- elégedetten mosolyogtak...

Izwolszky legkedveltebb bizalmasa: André Tardieu --- akkoriban Paris legbefolyásosabb újságírója --- alig néhány hónappal a háború kitörése előtt ugyanis Bukarestbe utazott, ahol 1914. március 11-én felolvasást tartott. Az értekezés tárgya nagy politikai eseménynek számított, amely a román előkelőségek érdeklődését a legnagyobb mértékben felcsigázta. A felolvasáson a francia nagykövet társaságában megjelent a román miniszterelnök, a külügyminiszter és a román vezérkar főnöke is. Tardieu úgyszólván a hivatalos kiküldött szerepében tündökölt és ragyogó ékesszólással tartotta meg felolvasását, az alábbi címmel:

Erdély: Románia Elszász-Lotharingiája.

Valóban merész cím,
amely egymagában is alkalmas volt arra, hogy azt Ausztria:
szándékos kihívásnak vegye.
Tetézte ezt a veszedelmet a felolvasó személye is, amely úgy Paris politikai,
mint pénzügyi köreiben egyaránt nagy tekintélynek örvendett.
Ezt a tekintélyt joggal alátámasztotta Tardieu rendkívüli intelligenciája és kellő
társadalmi összeköttetése.
Mindenki tudta róla,
hogy fölényesen megveti az átlagember hétköznapi életszabályait és sohasem cselekszik meggondolatlanul. Ellenkezőleg: egész élete csupa számítás és érdek.
Nem kellett tehát erős fantázia annak megállapításához,
hogy Tardieu hosszú és fárasztó bukaresti útjának:
csak nagyhorderejű és komoly célja lehetett.

A Take Jonescu által megrendezett magyarellenes felolvasás tulajdonképpen csak leplezte Tardieu igazi szerepét, amely abból állott, hogy megnyerje Románia soviniszta és imperialista köreit: Oroszország pánszláv politikája számára. Tardieu --- akit Izwolszky párisi orosz és Veznics párisi szerb követ beavattak Szaszonov külügyminiszter terveibe --- pontosan tudta, hogy a monarchia ellen indítandó háború kitörése, már csak hónapok vagy hetek kérdése... Szaszonov kívánságának megfelelően mindent elkövetett tehát, hogy Románia közbelépését Oroszország és Szerbia oldalán biztosítsa.

A Quai d'Orsay szószólójaként szereplő Tardieu fellépésének annyival is inkább óriási hatása volt, mert abban egész Románia: Franciaország hivatalos gesztusát látta. A románok a tüzes magyarfaló beszéd hatása alatt bizonyosra vették, hogy Franciaország szolidáris Oroszországgal. Senki többé nem kételkedett abban, hogy a franciák tűzön-vízen keresztül támogatják Szentpétervár osztrákellenes politikáját.

Az a körülmény, hogy a francia követ az egész szövetség személyzetének kíséretében jelent meg a felolvasáson és a szónoknak a román sovinisztákhoz intézett szenvedélyes buzdításait tüntető tapsvihar kísérte: Franciaország szándékait illetőleg, minden további kételyt eloszlatott...


Háborús feszültség.

1912. utolsó heteiben és 1913. elején az osztrák-szerb háború eshetősége foglalkoztatta Európa minden kormányát. A Balkán légköre telítve volt elektromossággal. Ha a nemzetek nem is számoltak még a veszéllyel, a jólértesültek, a vezetők, biztosan tudták, hogy borzalmas vihar közeledik.

II. Vilmos 1913. január 12-én találkozott Jules Cambonnal, a francia nagykövettel. A császár elmondta neki súlyos aggodalmait, amelyekben a francia diplomata is osztozott. Az a biztos tudat, hogy Belgrád, Bukarest és Oroszország megegyeztek egymással és az első, szinte csodálatos eredmények --- melyeket a pánszlávizmus a Balkánon elért: --- fokozott osztrákellenes propaganda megindítására ösztökélte a kettős monarchia szláv népeit. Ausztria szemmelláthatólag megrémült és mindjobban idegeskedett. Nem ringatta magát illúziókban a monarchiát fenyegető veszély nagysága és közelsége tekintetében. Idegessége ebben a két esztendőben --- 1912-ben és 1913-ban, --- valamint 1914. tavaszán: érthető és indokolt volt. A Balkánon az egyik kellemetlenség a másikat érte és a bajok egyre jobban halmozódtak.

Az osztrák államférfiak, de maga a közvélemény is érezte, hogy a germán-szláv erőpróba ideje elérkezett.

1913---1914 júniusáig a világ közvéleményével el kellett hitetni, hogy a háború elkerülhetetlen... Naponta így írtak a világlapok:

Az osztrákok minden eszközzel Oroszország provokálására és megtámadására törekszenek.
Így akarja Ausztria Németországot a háborúba rántani.
Nem tudja ugyanis elviselni Szerbia hatalmának megnövekedését...

Ezek az állapotok nagyon is indokolttá tették Németország balkáni követeinek
ugyancsak riadt jelentéseit.

1913. január 11-én például Waldhausen bukaresti német követ ezt sürgönyzi
a Wilhelmstrassenak:

Az orosz kémek és titkos megbízottak száma Romániában néhány hónap óta hallatlanul megnövekedett. Valamennyien arra összpontosítják erejüket, hogy az országot Ausztria ellen lázítsák.
Mit akarnak ezzel elérni? Nagyon szeretném tudni...

1913. március 1-én pedig Quadt gróf athénia német követ ezt jelenti Bethmann-Hollwegnek:

A romániai orosz propaganda már majdnem elérte --- ahogy azt román barátaim mesélik --- hogy Románia elszakad a hármasszövetségtől. Ez az orosz propaganda a nép minden körébe beférkőzik.

Nem meglepő tehát, hogy a német kormány ennyi figyelmeztetés után, aggódva érdeklődött aziránt, hogy a franciák ismerik-e és helyeslik-e az orosz diplomácia munkáját Kelet-Európában és a Balkánon?

Így derült ki az is,
hogy egyes francia ügynökök milyen szerepet játszottak a Balkán fővárosaiban.
Waldburg gróf,
a bukaresti német ügyvivő például ezt állapítja meg:


Amilyen mértékben erősödik Románia ellenséges hangulata Ausztria-Magyarországgal szemben,
annál világosabban látjuk,
hogy
ez az ellenszenv az orosz ügynökök tevékenységének tulajdonítható.
Ezeket az ügynököket az orosz követ és Blondel francia követ is lelkesen támogatják.
Ez utóbbi különösen nagyon tevékeny és sikere van...
Ha az oroszok még nem is rokonszenvesek a románok előtt:
azt már mindenesetre elfelejtették Oroszországnak,
hogy
megfosztotta Romániát Beszariábiától.


Most mindenki várakozással tekint Erdély felé.

Két hónappal később --- Tschirschky gróf, bécsi német nagykövet arról panaszkodik Bethmann-Hollweg kancellárnak, hogy a bécsi francia nagykövetnek: Dumainnek románbarát magatartása és kétes tevékenysége, bécsi kormánykörökben óriási felháborodást okozott.

A követek aggodalma nem volt alaptalan. Románia mindjobban eltávolodott a hármasszövetségtől...

A katasztrófa pedig rohamlépésben közeledett...


* * *


1914. június 28-án a világ összes távíró- és telefonállomásai foglaltak. Minden készülék csak egy hírt ismétel szüntelen: Ferenc Ferdinándot és feleségét, Hohenberg Zsófiát --- Chotek grófnőt --- Szarajevóban agyonlőtték.

Bécsben a Grabenen, a Ringeken és a Schwarzenbergplatzon óriási embertömeg hullámzik. Mindenki azt kérdi a másiktól: mi lesz most?

A párisi lapok szerkesztőségeiben a beavatottak suttogva dugták össze a fejüket.

A párisi utca még nem sejtette a vészt.

Egyelőre még nem is fontos, hogy a tömeget tájékoztassuk».. Mondogatták a minden oroszok cárjának francia «lekötelezettjei.

A párisi orosz nagykövetségen elégedetten mosolyogtak és a kezüket dörzsölték örömükben.

A pánszláv maffia intézőbizottsága minden tekintetben meglehetett elégedve munkájával.

A meggyújtott kanóc kitűnően égett... Lángja simán haladt a puskaporos hordók felé.

A légkör telítve volt...


* * *

Pontosan tizenegy nappal a szarajevói merénylet előtt játszódott le Romániában egy olyan epizód, amely bennünket magyarokat, igen közelről érdekel.

Az eset szereplői Bratianu román miniszterelnök és Szaszonov orosz külügyminiszter, aki csodálatos véletlen folytán éppen a boszniai osztrák-magyar hadgyakorlat idején látogatta meg bukaresti román barátait.

1914. június 16-án egy diplomáciai ebéd után Bratianu miniszterelnök azt indítványozta Szaszonovnak, hogy látogassák meg a románlakta vidékeket.

Bratianu --- meséli emlékirataiban az orosz külügyminiszter --- autón elvitt magával egészen a határ egy bizonyos pontjáig, amelynek nevét már elfelejtettem. A magyar határőrök nagy ámulatára kocsink átment a határon és magyar területen folytatta útját. Mialatt Erdélyen keresztülhaladtunk, ugyanaz a gondolat foglalkoztatott mindkettőnket: tudniillik, hogy mi most tulajdonképpen román területen vagyunk, amely magyar iga alól való felszabadulását várja.[2]

Másnap Szaszonov: Take Jonescuval és Filipescu tábornokkal, a román nemzeti párt elnökével tárgyalt. 19-én a szinajai kastélyban folytatta a 16-án megkezdett tárgyalást Bratianuval.

Végre 23-án --- közvetlenül Bukarestből való elutazása előtt --- az orosz külügyminiszter felszólította Bratianut, terjessze elő azokat a feltételeket, amelyek mellett Románia hajlandó Oroszországnak és Szerbiának a monarchia ellen katonai támogatást nyújtani.[3]

Bratianu kész elhatározással állott elő ...

Románia egész Erdélyt, a magyar Bánátot és az osztrák Bukovina felét kéri azért, hogy Szerbiát és Oroszországot támogatja Ausztria-Magyarország ellen. Ezenfelül Oroszország tartozik garantálni Románia területi integritását, fedeznie kell továbbá fegyverkezésének összes kötelezettségeit is.[4]

Szaszonov azonnal elfogadta a feltételeket.

Június 24-én pedig Take Jonescu az alábbi titkos táviratban értesítette a Le Temps-nál levő bizalmas barátait: André Tardieut és Edgar Roelst, a tárgyalások sikeres kimeneteléről:

Teljes megegyezés Szaszonov és Bratianu között. Tegnap lefolyt beszélgetés alkalmával a közös érdekeknek legjobban megfelelő szerződés lekötve.

Elismerve Románia jogos követelése Erdélyt, Bánátot és Bukovinát illetőleg.

Részletes felvilágosítás jelenleg nem adható. Levél követségi futár által megy...[5]

Alig egy hónappal később kitört a világháború...

*

A román király
a sinajai fenyvesek magányában épült kastélyában koronatanácsot tartott,
amelyen Carp Péter,
a konzervatív párt vezetője teljesítette a király kívánságát.
Hozzájárult Károly azon kívánságához,
hogy egyelőre ne avatkozzanak be a háborúba, --- hanem várjanak.
De az ifjabb Bratianu,
aki már akkor a liberálisok vezére volt, megtagadta apja egykori politikáját és nyíltan
a Németországgal kötött szerződés mellőzése érdekében szállt síkra.
Take Jonescu pedig --- a konzervatív-demokrata párt elnöke --- még tovább ment:
követelte az antant oldalán való azonnali,
beavatkozást.

A pártvezérek közötti nagy ellentétekre való tekintettel és a németbarát király kérésére úgy határoztak Sinajában, hogy egyelőre az «óvatos semlegesség» álláspontjára helyezkednek.

És Bratianu két évig ki is tartott a várakozás álláspontja mellett. Csak a király halála és az orosz Bruszilov offenzíva sikerei buzdították fel a beavatkozásra.

*

A cári Oroszország azt remélte, hogy ugyanazokat az eredményeket, amelyeket a háború diplomáciai előkészítése közben szerb oldalon kivívott, sikerül majd a románok oldalán is elérnie.

Szentpétervárnak ugyanis az volt a terve, hogy Ausztriát harapófogószerűen összezúzza. Ennek a harapófogónak ágait egyrészt a szerb, másrészt az orosz hadsereg, --- forgópontját pedig: a földrajzi fekvésénél fogva is alkalmas Románia képezte volna.

Szerbia déli és Oroszország északi támadása mellett, középen Románia biztosíthatta volna az orosz győzelmet.

De másképp történt...

Szentpétervárt, az ellenségeskedések megkezdése után nagy csalódás érte.

A románok nem mozdultak...

Nem akartak eleget tenni ama kötelezettségüknek,
hogy
az osztrák-magyar hadsereget hátbatámadják.

Addig haboztak és késedelmeskedtek,
amíg végül is orosz hadvezetőség lemondott segítségükről.


Pedig az orosz-szerb szövetség a románokra alapította minden előzetes számítását.

Ez a számítás csúfos kudarccal végződött, mert a románok éppen abban
a legkritikusabb időpontban hagyták csúfosan cserben szövetségeseiket,
amikor azok a nagy bajokkal küzdő monarchiával szemben a gyors döntést kivívhatták volna.

Az orosz hadvezetőség keserűen tapasztalta ki a román államférfiak megbízhatóságát.
A cár alaposan megfizetett könnyelmű hiszékenységéért, amikor meggyőződött arról,
hogy a románok milyen hiábavaló bizalmat gerjesztettek maguk
iránt szövetségi hűségüket illetőleg.

* * *

A hadihelyzet 1916-ban.

Az 1915. esztendő súlyos kudarcai arra késztették az antant államok hadvezetőségét,
hogy általános támadást indítsanak a minden vonalon győzedelmeskedő
Központi Hatalmak ellen.


Az 1915. december 1-én megtartott Chantilly-i haditanács elhatározta:

1. az angol általános védkötelezettség bevezetését,

2. az orosz hadsereg újjászervezését,

3. hatalmas amerikai lőszer- és hadianyag szállítmányok megrendelését,

4. a gyarmati csapatok szaporítását,

5. a Németország elleni gazdasági háborút: a Blokád-ot.

A szövetségesek minden erejüket a kitartás fokozására összpontosították.
Erre a lehetőség adva is volt, hiszen az antant államok nyersanyagban
és emberanyagban egyaránt gazdagabbak voltak,
nem is beszélve az élelmiszerfeleslegükről.

Az antant tisztában volt azzal, hogy az elmúlt esztendő balsikerei ellenére győznie kell,
mert az ellenfél leveretése csak idő kérdése.

Ezzel szemben a központi hatalmaknál a szokatlan arányokat öltött hosszú állásháború
miatt nyomott hangulat és bizonyos ellanyhulás volt tapasztalható.

A világháború lassanként az idegek harcává alakult át...

És ebben a harcban a legengesztelhetetlenebb és legszívósabb ellenfél: Anglia volt.

Németország tudta ezt és ezért az angolok ellen irányuló közvetlen és közvetett háború
megindításával igyekezett a békét kikényszeríteni.

Míg 1915-ben a keleti front volt az általános hadihelyzet kifejlődésének kulcspontja,
addig 1916-ban a háború súlypontja ismét a nyugati harctérre helyeződött.

A tengeren a részleges búvárhajóharc, a szárazföldön pedig a legyengült francia
haderő megtámadása volt Németország főcélja.

A németek 1916. február elején a franciák legerősebb várának bevételére határozták el magukat.
Rengeteg tüzérségi lőszer felhalmozása után, február 16-án kezdték el a várövezet lövetését.
A támadást borzalmas technikai előkészítés előzte meg.
Öt napig tartó szörnyű pergőtűz után,
február 21-én indult meg a világháború legnagyobb hadivállalkozása:

Verdun ostroma.

26-án a német gyalogság elfoglalta Duamont, majd később Vaux erődöt is.
Ettől kezdve a vár egész területe négy hónapig tartó pokoli harcok színterévé vált.

De a németek kitűzött nagy hadicéljukat mégsem tudták megvalósítani.

Verdun továbbra is a franciák kezén maradt...

* * *

Ezalatt az angolok nagyszerűen felkészültek a további háborúra.

A Központi Hatalmakra viszont a széthúzás átka nehezedett. Ahelyett, hogy a máshol aránylag könnyen nélkülözhető erőiket mind Franciaország ellen összpontosították volna, külön-külön keresték a döntést.

Oroszországgal szemben úgy a németek, mint a Monarchia egyelőre várni óhajtott.

Ausztria-Magyarország hadvezetősége elsősorban saját főellenségét: Olaszországot kívánta legyűrni és csak azután volt hajlandó körülbelül fél millió főnyi hadsereget Németország rendelkezésére bocsátani. De a monarchia ezt a segítőhadat is csak abban az esetben szándékozott a francia frontra küldeni, ha Németország az Olaszország elleni támadáshoz nyújt segítőkezet.

A német legfelsőbb hadvezetőség azonban nem bízott az osztrák-magyar hadművelet sikerében és így a franciák ellen felkínált segítséget nem fogadta el.

Ausztria-Magyarország magára maradt...

Bulgária is csak a Balkánon végrehajtandó hadműveletekre kötelezte magát.

A monarchia ennek ellenére kitartott Olaszország elleni hadjáratának terve mellett. Bízott abban, hogy az orosz arcvonalból kivonandó, valamint a Balkánon felszabadult erői, a Dél-Tirolból tervezett támadás sikeres végrehajtásához elégségesnek bizonyulnak majd.

Ez sajnálatos hiba volt.

Azáltal, hogy a központi hatalmak hadvezetőségének útjai 1916. elején szétváltak, a döntés gyors kierőszakolása nem volt többé lehetséges.

*

Amikor az angol hadügyminiszter:
Lord Kitchener 1916. április 16-án a Hampshier cirkálóval nyílt tengeren elsüllyedt,
mindenütt az egész világon az a hír keringett,
hogy Kitchener egy német tengeralattjáró áldozata.

Mindenfelé azt suttogták, hogy árulás történt.
És ez az árulás állítólag Pétervárról indult volna ki --- hiszen Kitchener éppen
a cár meghívására utazott Pétervárra és ott az oroszoknak egy
Ausztria elleni harcászati tervet akart átadni.

Nemsokára lezajlott a jütlandi tengeri csata is, amely ugyancsak angol vereségként hatott.
Csak később derült ki, hogy a német flotta nem folytatta a támadást.

Az olaszok Tirolban nagy veszteségeket szenvedtek, de az Isonzónál előrehaladtak és elfoglalták
Görzöt.

Oroszországban megindult a nagy Bruszilov-féle nyári offenzíva és megtörtént a Luck-i áttörés,
amely sok százezer osztrák foglyot eredményezett az oroszoknak.

Mezopotámiában az angolok helyrehozták a Dardanellákban elszenvedett vereségüket. Elfoglalták Bagdadot. Ezzel fájdalmas csapást mértek a németek Berlin---Bagdad tervére.

A Balkánon Sarrail tábornok eredményes támadásba kezdett, amely a szerb hadsereg maradványaival Szalonikiből indult ki.

Az orosz fronton a Luck-i áttörés után a központi hatalmak ellenállása Bruszilovot hamarosan megállásra késztette. Az oroszok ennek ellenére tehermentesítették a franciákat, miután a németek, a mozgalmas napok idején, kénytelenek voltak a nyugati frontról nagyobb csapatokat a keleti arcvonalra szállítani. Ugyanez történt a monarchiával is, amely az orosz betörés következtében kénytelen volt eredményes tiroli offenzíváját félbeszakítani. Csapatainak egy részét az orosz hadszíntérre kellett küldenie.

Ez volt a hadihelyzet, amikor Románia az orosz előnyomulás sikereinek hatása alatt --- Oroszországgal és az antanttal folytatott kínosan hosszadalmas tárgyalások után --- megüzente a háborút a központi hatalmaknak.[6]

A fennálló orosz-román szerződés alapján Romániával már jóval előbb kellett volna hadbaszállnia az antant oldalán. De a románok taktikáztak...

Amikor Oroszország bukaresti követe figyelmeztette Romániát vállalt kötelezettségeinek teljesítésére, Bratianu így válaszolt:

Semmi biztosat nem ígérhetek --- és ha ez a folytonos sürgetés meg nem szűnik, válaszunk lesz...[7]

Oroszország --- meddő kísérletei után --- végül is katonai megszállással volt kénytelen fenyegetőzni.

Ez használt.

Ellenkező esetben Románia talán sohasem tartotta volna meg 1914. október 7-én tett ígéretét. Az oroszok fenyegetésén kívül Olaszország hadüzenete is felbátorította a románokat. Hozzájárult ehhez még, hogy árukészleteik fogyófélben voltak. Sem gabonát, sem állatokat, sem petróleumot nem szállíthattak többé a monarchiának és Németországnak.

1916. júniusában a román kormány végre úgy érezte, hogy elérkezett a hadbaszállás pillanata.

Nagy tárgyalások indultak meg tehát a szövetségesek és Románia között, amely busás árat fizettetett magának az antanthoz való nagylelkű csatlakozásáért.

A románok 1916. augusztus 17-én titkos szerződést írtak alá az antanthatalmakkal és kikötötték maguknak, hogy a szövetségesek garantálják nekik: Erdélyt, egész Bukovinát a Dnyesztertől délre, továbbá a temesvárvidéki Bánátot a Tiszáig...

Kikötötték maguknak ezenkívül a szerződés VI. pontjában, hogy a jövendő békekonferencián a nagyhatalmakkal azonos jogok illetik meg őket. Ennek fejében viszont külön szakaszban kötelezték magukat arra, hogy semmiféle különbékét az ellenféllel nem köthetnek.

1916. augusztus 27-én a román csapatok átlépték Erdély határait. Merészségükért azonban kegyetlenül megszenvedtek.

A központi hatalmak megtorlása rövid, de annál keményebb volt. Alig telt el három hónap és a német csapatok bevonultak Bukarestbe.

A román hadsereg Moldvába húzódott vissza és ott Berthelot francia tábornok vezénylete alatt kizárólag védelemre szorítkozott. Az időközben kitört orosz forradalom, pedig a román ellenállás utolsó reményeit is szétfoszlatta.

Annyi bizonyos, hogy a központi hatalmakra nézve a világháborúnak új fejezete kezdődött.

Két új ellenséggel több állott velünk szemben. Ugyanakkor, amikor az összes hadszíntereken igen súlyos és feszült volt a helyzet.

Szinte kritikussá válhatott volna, ha a cári hadsereg bomlása meg nem indul és visszavonulásra nem készteti az oroszokat.

Hozzájárult ehhez a vereséghez, hogy Oroszország keservesen csalódott a harcbaszállt Románia segítségében. Az oláhok, ahelyett, hogy csak némileg is mentesítették volna az oroszokat, a tűzvonalban úgy viselkedtek, mint a nyulak.

Ahelyett, hogy megkönnyítették, vagy győzelemre gegítették volna Bruszilov offenzíváját, még ők kértek segítséget az oroszoktól.

Az egész világ tudja, hogy a románok, erdélyi és dobrudzsai balsikereik tetőfokán milyen nevetséges és siralmas szerepet játszottak.

* * *

Bresztlitovszk. --- A lengyel kérdés. A bukaresti béke.

Románia nem maradt soká az antant szövetségese.

Az oroszok a központi hatalmakkal 1917. végén fegyverszünetet kötöttek.

Bratianu követte Oroszország példáját.

A keleti hadszíntér hadműveleteinek beszüntetése, katonai téren Németországnak is, mint a monarchiának is nagy megkönnyebbülést jelentett. Végre megfelelő alkalom adódott, hogy a nyugaton és az olasz arcvonalon a szövetségesekkel leszámoljanak. Ez annyival inkább fontos volt, miután az amerikai csapatszállítások már megindultak és az Egyesült Államok hadikészülődése is a befejeződéshez közeledett.

Az orosz fegyverszünet azonban nem hozta meg a kívánt eredményt. A bresztlitovszki béketárgyalások csakhamar kátyúba jutottak. A központi hatalmak ennek következtében nem merték haderejüket olyan mértékben a flandriai és az olasz hadszíntérre szállítani, mint ahogyan azt szerették volna.

A béketárgyalások igen hosszúra nyúltak, hónapokig elhúzódtak. A központi hatalmakon belül is mélyreható ellentétek merültek fel. Németország és a monarchia sem a lengyel, sem az ukrán kérdésben nem tudott megegyezni. A súrlódás főleg a jövőbeni gazdasági kapcsolatok tisztázatlansága nyomán keletkezett. De a központi hatalmak a területi hódítások politikai rendezésének problémájával szemben is tanácstalanul állottak. Senki sem volt tisztában azzal, hogy a megszállás alá került területek, milyen mélyreható átalakulásnak lesznek majd alapjai.

*

A lengyel kérdésben Németország és a monarchia nyíltan egymással szembe került. Magától értetődő volt, hogy a több mint egy évszázad óta feloszlott Lengyelország helyreállítása nélkül, tartós békére számítani nem lehetett. Az érdekelt felek viszont nehezen mondtak le arról, hogy Lengyelországot hatalmi befolyásuk alól kiengedjék. A versengés tehát megindult közöttük...

Amidőn 1917. januárjában Amerika, márciusában pedig az új orosz kormány: Lengyelország függetlensége mellett nyilatkozott, a központi hatalmak igen kényes és nehéz helyzetbe kerültek.

A lengyelek ugyanis most már joggal követelhették teljes függetlenségüket. Franciaország egész tekintélyével mögéjük állott.

A párisi kormány 1917. június 5-i rendeletével francia földön a lengyel nemzeti hadsereg felállítását engedélyezte.

Ezalatt Beseler német tábornok elkövette azt a hibát, hogy a lengyel légiókat a német eskü letételére kötelezte, az ellenszegülő Pilsudskit pedig lecsukatta.

Tetézte a lengyelek elégedetlenségét, hogy a bresztlitovszki béketárgyalásokból kihagyták őket és hogy Cholm tartományt --- amelyre feltétlenül számot tartottak --- Ukrajnának adták oda.

Ez az eljárás a lengyelek körében akkora csalódást okozott, hogy végső elkeseredésükben erőszakos lépésre szánták rá magukat. Haller tábornok, a lengyel légiók élén, ellenállni készült. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a légiókat lefegyverezték, vezetőiket pedig pörbe fogták. Haller tábornoknak azonban sikerült Ukrajnán keresztül Parisba szöknie, ahol a lengyel nemzeti hadsereg élére állították.

E rövid visszapillantásból megérthetjük, hogy a lengyel kérdés eldöntése a legkényesebb és a legsúlyosabb problémák közé tartozott. Még bonyolultabbá tette a helyzetet az a körülmény, hogy Németország a független Lengyelországnak Ausztriával kapcsolatos megszervezését mindvégig ellenezte.

*

Amikor az Ukrajnával 1918. február 9-én kötött különbéke miatt az oroszok otthagyták a bresztlitovszki konferenciát, a németek tíz nappal később újra megkezdték a hadműveleteket. Németországnak a háború folytatásával többek között az volt a célja, hogy Livland és Kurland tartományokat felszabadítja a vörös uralom alól, Ukrajnát támogatja és fölösleges élelmiszer készleteit a maga számára biztosítja.

A szovjet most már hiába jelentette ki, hogy a központi hátaknak feltételeit elfogadja, a háború tovább folyt. A németek Kievet is megszállottak.

A magáramaradt Románia ekkor 1918. március 5-én Bufteában előzetes békét kötött a központi hatalmakkal.

Ezt követte 1918. május 7-én a bukaresti különbeke.

Ebben a szerződésben a központi hatalmak Romániát teljes gazdasági protektorátus alá helyezték, egyúttal pedig kötelezték egész Dobrudzsa átadására.

* * *

Az antant csapatai kíméletlenül és szünet nélkül támadták nyugaton a német állásokat. A németek ennek ellenére keményen és szívósan védekeztek és minden talpalattnyi földért harcolva, csak állásról-állásra húzódtak vissza.

A szövetségesek hadvezetősége ekkor megkísérelte, hogy a nyugati arcvonal északi-tengeri és déli --- Verdun körüli --- szárnyát benyomja. Ezzel az átkaroló mozdulattal kívánta az ellenséges haderőt hátbatámadni és megadásra kényszeríteni.

A német nagyvezérkar átlátta a veszélyt és elrendelte az egész hadsereg általános visszavonulását.

Az egykor diadalmas német erők meg sem álltak többé, mielőtt a Rajna vonalát el nem érték.

1918. őszén a monarchia vezetőpolitikusai feltárták a helyzetet a németeknek és közölték velük, ha a központi hatalmak nem kötnek együttes fegyverszünetet, Ausztria-Magyarország kénytelen lesz különbékét ajánlani a szövetségeseknek.

Ez szeptember 15-én be is következett. A válasz siralmas volt...

Az angolok kijelentették, hogy az osztrák külügyminiszter ajánlata alapján legfeljebb fegyverszünetet köthetnek. De még ezt is csak ideiglenesen.

Az antant többi hatalmai is hasonló értelemben nyilatkoztak.

Bécsben meggyőződhettek róla, hogy a játszmát elvesztették. A pohár csordultig megtelt...

Az összeomlás elkerülhetetlen volt...

November 3-án a versaillesi Legfőbb Haditanács tagjai már a német fegyverszünet feltételeit fogalmazzák.

Ugyanezen a napon veszi át Weber osztrák-magyar tábornok Diaz olasz főparancsnok fegyverszüneti kikötéseit.

Másnap --- vagyis amikor a központi hátaknak a háborút már elvesztették ---, Románia megszegi a bukaresti békét és hátbatámadja a németeket.

A gyászosemlékű Károlyi kormány pedig megnyitja az ország védtelen határait az ellenség előtt.

És következik Szlovenszkó, Erdély és a Délvidék megszállása.



4. FEJEZET.

HIÚSÁG VÁSÁRA...

Az általános fegyverszünet megkötése után következett a békeértekezlet.

De a béketárgyalásokra való felkészülés nem volt könnyű dolog. Kész programja tulajdonképpen csak a franciáknak volt, amelyet Jusserand washingtoni francia nagykövet útján továbbítottak az amerikai elnökhöz. Wilsont a franciák munkaterve kellemetlenül érintette. Meggyőződött róla, hogy Franciaország a fegyverszünet alapjául szolgáló amerikai ajánlatot semmibe sem veszi.

A 14 pont --- írták a franciák --- semmiesetre sem szolgálhat alapjául a konferencia munkálatainak...[8]

A győztesek diadalmi mámorának ideje elérkezett...

Amerika úgy érezte, ha egy emberként áll elnökének, Wilsonnak a tanai mögött, akkor ezek a világmegváltó elvek lesznek az új Európa alaptörvényei. Az Egyesült Államok politikai köreiben felmerült a kérdés, szükséges-e egyáltalán az elnöknek Európába utaznia?

Akik őt jól ismerték, úgy vélekedtek, hogy nem.

A két főmunkatárs: Lansing külügyi államtitkár és House ezredes, mindenképpen ellene voltak a párisi útnak.

November 12-én Lansing egyenesen megkérte az elnököt, hogy álljon el európai útjától, de Wilson másra terelte a beszélgetést.

Augusztus 18-án pedig munkatársai mellőzésével közölte a sajtóval, hogy a párisi konferencián személyesen fog megjelenni.

Ekkor írta az Egyesült Államok külügyi államtitkára a naplójába:
Meg vagyok róla győződve, hogy életének legnagyobb hibáját követi el ezzel a lépéssel,
amely majd aláássa világtekintélyét...

House ezredes szintén végzetesnek tartotta az elnök európai kalandját, de ugyancsak tehetetlennek bizonyult.

Attól a pillanattól fogva --- írja House ezredes ---, hogy az elnök leült a zöld asztalhoz más államok képviselőivel veszekedni, leszállt arról a magas polcról, amelyet a világ közvéleménye földöntúli glóriával övezett... Ő is közönséges emberré lett, mint a többiek... [9]

--- A franciákat is kellemetlenül érintette Wikon személyes megjelenése. Clemenceau-t elöntötte a féltékenység dühe. Elvégre ő csak a köztársaság miniszterelnöke volt és attól tartott, ha Wilson is résztvesz az értekezleten, akkor a vele egyenrangú Poincaré elnököl majd a konferencián és nem ő. De a dolgokon már nem lehetett változtatni.

A bevonulás fejedelmi volt. Wilsont, az államfőket is meghaladó hódolattal fogadták. Pichon külügyminiszter csak úgy gurult a Quai d'Orsay lépcsőin az elnök elé, aki megrázta a francia külügyminiszter kezét, majd így köszöntötte a megjelent diplomatákat és minisztereket:
Good afternoon, gentlemen --- Jó napot, uraim.
--- Pichon a Quai d'Orsay vörösszalonjába kalauzolta.
Nemsokára megérkezett Lloyd George is, Sir Maurice Hankey kíséretében..
Mikor aztán az ajtó bezárult mögöttük, ezek között a magas falak között megszűnt
az elnök földöntúli nimbusza is.
Lefokozódott azzá, ami volt: az egyik nagyhatalom képviselője csupán.

Hamarosan kiderült, hogy képviselőnek is gyengének bizonyult...

Már az első ülések után feltűnt, hogy az elnök kezdi magát kényelmetlenül érezni
és mindinkább ideges lesz.

Feltartóztathatatlanul sodródott végzetes idegösszeomlása felé.

Wilson hatalma oly magas fokán jött Parisba, hogy soha még politikus,
a történelem folyamán ekkora tekintélynek nem örvendett.

Alig pár hét leforgása után Paris nem látott benne egyebet,
mint egy szánalmasan komikus figurát...[10]

* * *

Minthogy a konferencia székhelye Paris lett és Clemenceau vállalta el az elnökségét, érthető, ha a vezértitkárság és a központi iroda is francia vezetés alá került.

Az elnöklő tigris-ről sokan azt állították, hogy gyakran végigaludta az üléseket és
csak akkor ébredt föl hirtelen, ha francia érdekekről volt szó, vagy ha szükségessé vált,
hogy a zsákmányra éhes kisállamok képviselőit, a hiénákat lehurrogja.

Ez a rágalom nem egészen helytálló --- írja Nicolson. --- Tény az, hogy Clemenceau elefántosont színű szempilláit gyakran lehunyta. Olykor pedig, amikor felnyitotta szemét, örökké kérdő, bizalmatlan tekintete, a hatalmas szemöldök árnyékában álmosnak látszott. De a tigris mégsem aludt... Annyi azonban bizonyos, hogy a nyolcvan éves aggastyán rendkívül fölényesen kezelte az összes ügyeket.

--- A konferencia főtitkára: Dutasta, ideges, mindenen csodálkozó ember volt, aki egyáltalán nem állott a helyzet magaslatán. Azt mondják, kizárólag Clemenceauhoz fűződő szoros kapcsolatainak köszönhette magas megbízatását. Tisztviselő-típus, akinek az örökös félénksége és határozatlansága miatt a konferencia résztvevői sokat szenvedtek épp úgy, mint Pichon külügyminiszter nehézkessége miatt. A tigris úgy bánt velük, mint közönséges írnokokkal, akik vigyázzban álltak előtte és moccanni sem mertek nélküle.[11]

[1] Marghiloman: Note Politice 1897---1924. I. kötet, Bukarest, 1927.

[2] D. S. Szaszonov: Sechs schwehre Jahre --- 1927. Marghiloman volt román miniszterelnök:
Note Politice 1897---1924. I. kötet, Bukarest, 1927.

[3] D. S. Szaszonov: Sechs schwehre Jahre --- 1927.

[4] D. S. Szaszonov: Sech schwehre Jahre --- 1927. És a cárnak szóló memorandum
1914. iúnius 24-ről. --- Orosz diplomáciai levéltár.

[5] Henri Pozzi: Les Coupables Paris, 1936. Aux Editions Européennes.

[6] Dr. Marjay Frigyes: Szedántól---Prágáig...

[7] Paléologue szentpétervári francia nagykövet 455. számú sürgönye. --- Quai d'Orsay levéltára.

[8] Nicolson: Peacemaking I. 4.

[9] Nicolson: Peacemaking I. 3

[10] Nicolson: Peacemaking I. 3.

[11] Nicolson: Peacemaking I. 5.
 
 
0 komment , kategória:  Marjay F.:Ámokfutó Bukarest 2.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 72
  • e Hét: 5410
  • e Hónap: 16561
  • e Év: 281776
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.