Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Ámokfutó Bukarest III. rész
  2011-02-19 18:27:01, szombat
 
 
Marjay Frigyes: Ámokfutó Bukarest III. rész

5. FEJEZET.

ERDÉLYT ELRABOLJÁK.

A gyulafehérvári határozat.

Az erdélyi fejedelemség már a török hódoltság századaiban a magyar nemzeti gondolatnak önálló hordozója.

Kicsi ország: ütköző állam. De a keresztény Európa legfontosabb bástyája a törökkel szemben.

És a nemzeti eszme őrzője a Németbirodalommal szemben.

A nehéz külpolitikai helyzetben és a szorosabb életközösségben együttélő,
különböző származású népei jobban egymásra vannak utalva, mint más országban.
Pedig még a vallásuk is különböző.

De éppen ezek a különbségek vezetnek a politikai szabadságoknak oly nagymérvű gyakorlásához, amelyek Erdélyt a XVI. század Európájának legmodernebb államává avatják.

A tordai országgyűlés már 1557-ben, tehát az összes európai nagyhatalmakat megelőzően,
kimondja az összes vallásfelekezetek egyenjogúságát. Ez a vallásszabadság nemcsak a három államalkotó erdélyi nemzetre vonatkozik. A magyarok, a székelyek és a szászok közötti megegyezés vonatkozik az oláhokra is, holott ezek akkor még igen alacsony színvonalon állottak...

De az erdélyi közfelfogásra jellemző, hogy az erdélyi fejedelmek az oláh népet is magasabb műveltségi színvonalra emelik, ők adnak nekik először püspököket, ők adják ki az első oláhnyelvű bibliákat (1581-ben) és oláhnyelvű könyveket, ők teremtik meg az oláhnyelvű egyházat és irodalmat.

Mindez ugyanakkor történik, amikor például a cseh parlament (1615-ben) elhatározza, hogy senkinek sem szabad Csehországban földbirtokot szereznie, vagy ilyet megtartania, aki nem beszél csehül...

A magyar nemzet lelkében mindig az erdélyi felfogás uralkodott.
Érthető tehát, hogy Erdély elvesztése a legnagyobb csapásként nehezedett
a megcsonkított országra.

A szentistváni birodalom legősibb, legszentebb, legsajátosabb részét elcsatolják tőlünk...

Ezentúl már csak «odaátról» beszélhetünk, ha drága véreinkről szó esik.

Odaát pedig megkezdődik a keserű kisebbségi sors.
A kényszerűség, melyet el kell viselni mindenáron.

Nehéz feladat, szinte emberfeletti...

Mert odaát mostantól kezdve harag és gyűlölet, egyenetlenkedés és kétségbeesés lesz úrrá mindenfelé...

Jön az oláh közigazgatás, a részeg csendőr, a magyarfaló jegyző, a regáti szellem rémuralma.

De a kisebbségi sorsa eggyékovácsolja a romániai magyarságot melynek magvát a magyar falu teszi.

A falu marad a kisebbségi magyar lélek gerince és kulturális alapja.

A megaláztatásnak, üldöztetésnek és kizsákmányolásnak is a legjobban a magárahagyott erdélyi magyar kisgazdaréteg áll ellen. Ennek megerősítése, megszervezése és egységesítése terén óriási munkát végez az Erdélyi Gazdasági Egyesület, a szövetkezetekkel együtt.

Az ellankadó, gyakran csüggedő lelkekbe pedig a romániai magyar tanító és pap önt új életet.

Az ő hősi küzdelmük nagyszerű eredménye, hogy a magyar szívek öntudata a tengernyi szenvedések közepette sem veszti el erejét.

Pedig Nagyrománia a magyar rabszolgák országa lesz, ahol a magyarság csak tömegeiben tud majd magyarnak megmaradni.

A szórványokra került magyarok pusztulásra vannak ítélve. A román iskola, a román propaganda és a magárahagyottság kegyetlen érzése csakhamar beolvasztja őket az oláh világba.

* * *

A román nemzetgyűlés
1918. november 18-án,
illetve december 1-én Gyulafehérvárott kimondja Erdély felett a halálos ítéletet,
azaz
az erdélyi és bánsági románok által lakott területeknek Romániához való csatolását.
Ugyanitt elhatározták,
hogy Erdély mint autonóm terület vesz részt az unifikáció munkájában.

De ugyanezen a napon a román nemzetgyűlés olyan alapelveket hirdet és ígér a román államba bekebelezett nemzetiségeknek, amelyek életlehetőségük és
nemzetiségük megőrzését helyezik kilátásba.



Ezek az alapelvek a következők:

1. Mindenik nemzet önmagát kormányozza saját nyelvén, saját közigazgatással,
a saját kebeléből vett egyének által. Minden nemzet a törvényhozási képviseletre és az ország kormányzásában való részvételre --- népességének számarányában nyer jogot.

2. Az állam összes hitfelekezetei egyenjogúak.

3. Általános, egyenlő, titkos, községenkénti, aránylagos választójog mindkét nem részére.

4. Sajtószabadság és gyülekezési jog.

5. Radikális birtokreform.

6. Az ipari munkások részére biztosítandó mindazon jogok és előnyök,
amelyek a Nyugat előrehaladottabb ipari államaiban törvény szerint biztosítva vannak.

A gyulafehérvári határozatok idejében alakul meg Kolozsvárott a székely hadosztály.

Budapesten pedig a Károlyi Mihály-féle gyászkormány végleg elveszti a fejét.

Benes Eduárd ekkor jut Magyarország szétdarabolásáért folytatott harcának első fejezetéhez:
Szlovenszkó megszállásához.

És délről a román csapatok is folytatják előnyomulásukat.

Eltanulták a leckét a csehektől...

1918. december 22-én a magyarság nagygyűlést tart Kolozsvárott és önrendelkezést követel.
De 24-én már megjelennek a román csapatok és megszállják Erdély fővárosát.


A szászok ...

1919. január elején újabb csapás éri a magyarságot: az erdélyi szászok kijelentik, hogy Romániához kívánnak tartozni.

Az esemény megdöbbentő.

Senki sem hitte volna, hogy a szászok, még a békeszerződések aláírása előtt, hűségnyilatkozatot tesznek a románoknak és már eleve kinyilatkoztatják elszakadásukat Magyarországtól.

Ez a magatartás annál kevésbé érthető, minthogy a szászoknak valóban semmilyen panaszuk sem lehetett a magyar impérium ellen, hiszen teljes szabadsággal élték nemzeti életüket évszázadokon át.

A magyar impérium alatt Erdély szászlakta városaiban és községeiben valóságos német hegemónia volt. A városok és községek hivatalos nyelve német. A tisztviselők közé csak kivételesen juthatott be magyar vagy román nemzetiségű. Az 1868. évi XLIV.t.-c. 20. szakaszában biztosított jognál fogva Brassó város jegyzőkönyvi és ügyviteli nyelve is --- német volt.

Brassó város magyarjai gondoltak egyszer merészet és nagyot és
a városi képviselőtestület 45 magyar tagja kérést adott be,
hogy a német és román nyelv mellett a közgyűlések jegyzőkönyvét magyarul is vezessék.

A német többségű gyűlés a magyarság kérését elutasította, mert ötvenen kellett volna, hogy kérjék a magyar nyelv használatát és csak negyvenötén kérték.

Arról megfeledkeztek a szász testvérek, hogy Brassó akkor Magyarországhoz tartozott.

Íme egy történelmi dokumentum a magyarosítás világából.

Lássunk egy másodikat is. Ugyancsak Brassóban történt. A magyar kormány állami iskola céljaira telket kért a várostól. A városi közgyűlés a kormány kérését elutasította, mert mint egyik szász szónok kijelentette, a magyar kényszervár céljaira nem ad telket a szász Brassó.

További két adat: A magyar kormány Brassóban színházi célokat is szolgáló magyar kultúrházat akart építtetni s e célra telket kért a várostól. A város eleinte kereken megtagadta a kérés teljesítését és később is csak azzal a feltétellel volt hajlandó telket átengedni, ha a kormány kötelezi magát arra, hogy az építendő magyar kultúrházban a szász kultúra is otthont talál és ennek megfelelően az épületben alkalmazandó feliratok német nyelven is kifüggesztetnek.

Brassó első és utolsó magyar rendőrkapitánya, Farkas Mihály nyugdíjba vonult.
A brassói magyarság az akkori főispánhoz fordult, mint akit a kinevezés joga megilletett és azt kérte,
hogy mivel a város tisztviselőinek legalább 96%-a amúgyis szász,
a nyugdíjba vonuló magyar főkapitány helyére nevezzen ki magyar embert.

A főispán megértéssel fogadta a magyarság indokolt és igazán szerény kérését s megígérte, hogy teljesíteni fogja. Közben a szászok is megmozdultak. Előbb a főispánnál kopogtattak, mikor pedig ott értesültek arról, hogy a főispán a méltányos kérés mellett már lekötötte magát, Tisza István gróf miniszterelnökhöz és Sándor János belügyminiszterhez fordultak. Ez a két ízig-vérig magyar kormányférfiú aztán ügyes diplomáciával odajuttatta a dolgot, hogy a magyar főkapitány helyébe --- szászt kellett kinevezni.

Felemlíthetünk még egy másik, kétségtelenül a magyarosítást igazoló esetet is. Egyik szászlakta város magyar középiskolája támogatást kért a magyar kormánytól, hogy internátusát felépíthesse. Ugyanebben az időben a szász egyház is pénzbeli segélyt kért a magyar államtól, hogy régi középiskoláját modern, új épületbe helyezhesse át. A magyar kormány a tűzzel-vassal való magyarosítás szellemében úgy döntött, hogy az anyagi támogatást a --- szász egyháznak adta meg.

De amikor arról volt szó, hogy a szászok hova csatlakozzanak, akkor minderről megfeledkeztek.

A szászok hűtlensége annál érthetetlenebb volt, mert még az 1848-i magyar szabadságharc idején sem történt semmiféle elszakadási kísérlet a német nemzeti kisebbség részéről.

Pedig 1848. nemcsak a nemzetek, hanem a nemzeti kisebbségek öntudatraébredésének korszaka is volt.

Ha ennek ellenére a magyarországi németség mégis a magyar államhoz való ragaszkodásáról és hűségéről tett tanúbizonyságot, nyomós okai lehettek erre a magatartásra.

A magyarországi németeknek az ország minden részében megvoltak a német iskoláik és középiskoláik, közművelődési egyesületeik, templomaik, egyházközségeik. Városokban és falvakban egyaránt szabadon, a legkisebb gátlás nélkül élhették német kulturális, irodalmi és tudományos életüket.

Csak a Bánffy---Apponyi-féle iskolatörvény kavarta fel a szenvedélyeket, de távolról sem olyan mértékben, amely indokolttá tehette volna az erdélyi szászok és svábok magyarellenes hálátlanságát. Hűtlenségük nem kis mértékben járult hozzá Erdély sorsának beteljesedéséhez.

A szászok
1919. január 8-án Medgyesen mondották ki,
hogy:
...a román birodalom tagjának tekintik magukat, fiaikat és lányaikat a román állam polgárainak.
Kérik Isten áldását felelősségteljes lépésükhöz,
amelyet megtenni kötelességüknek érezték...

Félévvel utóbb a bánsági svábok is csatlakoztak a medgyesi határozathoz, szeptemberben pedig már az összes romániai német törzsek egységes választási programban állapodtak meg...


6. FEJEZET.

A BÉKEFARSANG.

1918. novemberében összeült Párisban a békeértekezletet előkészítő konferencia, amely a szenvedélyek, versengések, cselszövések és alacsony érdekek feszült légkörében kezdi meg siralmas működését.

Férfiak és nők tolonganak itten nagy össze-visszaságban és tülekednek sóvár kapzsisággal a konc reményében. A történelmi tanácskozás, amelyen az Osztrák-Magyar-Monarchia felosztása, a német birodalom gúzsbakötése és Közép-Európa sorsa felett döntenek majd, --- az elvakult gyűlölet jegyében zajlik le.

És megindul a rákok marakodása a vizi hulla felett --- miként azt Thomson légügyi miniszter egyik levelében megállapította.

A megvesztegetésekre előirányzott gazdag költségvetés, mesés vagyonok és érdekek, értékes területek és méltóságok megkaparintásával kecsegtetett. Mindenütt ugyanazon emberek nagyravágyása és számítása volt a mérvadó.

Ezek között első helyen állt Jonel Bratianu és Take Jonescu.

Azok, akik a vitát irányították, és döntő határozatokat hoztak, egyetlen pillanatig sem gondoltak felelősségük félelmetes súlyára. A tapasztalat hiánya, a tudatlanság, a részrehajlás és a hiúság végzetesen befolyásolták minden intézkedésüket.

Akik tisztán látták a helyzetet és jótanácsokkal szolgáltak, kétségbeesve tapasztalhatták,
hogy bírálataikat visszautasítják.

Ezeréves problémákat egyetlen kardvágással oldottak meg.

Kényük-kedvük szerint szabdalták össze és csonkították meg Magyarországot.

A konferencián az történt, amit Bratianu, Take Jonescu, Benes Edvárd és társaik akartak és követeltek...

A hatalmasok, akiknek egyetlen aláírása nemzedékekre eldöntötte a népek sorsát: tájékozatlanok maradtak és megfeledkeztek mindazokról a kötelezettségekről, amelyeket országuk ünnepélyesen vállalt. Pillantsunk vissza ezekre a húsz év előtti időkre. Paris lázban ég. Az utcákon ötös sorokban robognak az autók. November 10-én futótűzként harapódzik tova a hír, hogy Németország kapitulált.

A Champs de Marson megdördülnek az ágyuk, a templomokban megkondulnak a harangok, a házakon, ablakokban, kirakatokban, üzletekben, kávéházak és szállodák felett zászlók bukkannak fel. Valamennyi a szövetségesek színeit hirdeti.

Az utcákon szédítő sokaságú néptömeg tolong.

Az emberek ölelkeznek, egymás kezét szorongatják, sírnak, nevetnek, egymásra kiabálnak, felindultan hadonásznak. Aztán újabb tömegek jönnek és sodorják maguk előtt előre az ujjongó embereket. Számtalan katona járja végig az utcákat csoportosan. Kiabálnak, lármáznak, katonadalokat énekelnek. A nép örül nekik és tömegesen csatlakozik hozzájuk. Az amerikaiak a nap hősei. A párisi utca nekik hódol. Katonák, asszonyok, lányok, fiatalemberek és aggok szinte belezavarodnak örömmámorukba.

Minden bormérés, kávéház, korcsma, bisztró egyszeriben zsúfolásig megtelt. Senki sem hitte el, hogy valóság a béke.

Reggeltől késő éjszakáig, éjszakától reggelig napokon keresztül tombol az öröm.

Az emberek mosolygó arcáról a kiengesztelődés, a megbékülés öröme olvasható le.

De a Hotel Crillon mogorva épületének zárt ajtai mögött már hozzáláttak az engesztelhetetlenség,
a bosszú és a gyűlölet romboló munkájához.

Már érkeznek a békekonferenciát előkészítő tárgyalásra az egyes államok küldöttségei. Miniszterek, államtitkárok, nagykövetek, tábornokok, vezérkari tisztek, diplomaták, publicisták, gazdasági és pénzügyi szakértők.

A francia külügyminisztérium --- a Quai d'Orsay --- vörösszalonjában, Pichon francia külügyminiszter fogadótermében, már ott látjuk Woodrow Wilsont, az Egyesült Államok elnökét, Robert Lansinget, az amerikai külügyminisztert, Henry White nagykövetet, Edward House ezredest, Bliss tábornokot és a többieket.

Éppen nyílik az ajtó és Lloyd George angol miniszterelnök lép ki a francia külügyminiszter szobájából. Kíséretében van Balfour külügyminiszter. Itt találkozunk a francia «tigrissel»: George Clemenceauval, a győztes Franciaország miniszterelnökével és hadügyminiszterével, André Tardieuval, a francia-amerikai hadügyek főmegbízottjával, Jules Cambon nagykövettel és Foch marsallal, a szövetséges hadak fővezérével.

Valamennyien Wilsonnak, a béke apostolának hódolnak.

*

A békeértekezlet irodája rövidesen megkezdi működését.

Elnök: Clemenceau.

Alelnökök: Lansing, Lloyd George, Orlando, Saionji.

A főtitkár: Dutasta.

Megalakulnak a bizottságok.

Romániát Bratianu, Vajda-Vojvoda, Antonescu, Misu és Diamandi, valamint Coanda tábornok képviselik.

A jóvátételi bizottság elnökévé: Klotz pénzügyminisztert választják meg, akit később sikkasztásért letartóztattak és aki a börtönben fejezi be életét. Ez az a bizottság, amely Németország vállaira a jóvátételek elviselhetetlen terhét akasztja.

A területi kérdések központi bizottságának elnökévé André Tardieut, Magyarország halálos ellenségét nevezik ki.

A munka csakhamar megkezdődik. Hamarosan annyi bizottság és albizottság működik, hogy az amerikaiak a Hotel Crillon 302-es szobájában központi tájékoztató hivatalt állítanak fel. Mr. Huddle az információs iroda vezetője. Ő tájékoztatja az érdekelteket az ülések napirendjéről, a bizottságok személyi viszonyaiban beálló változásokról, a sajtó jelentésekről, a jegyzőkönyvekről.

*

A nagyképűek, fontoskodók és hatalmi tébolyban szenvedők között lépten-nyomon ott sürögtek a csehek és románok megbízottai, akik a békekonferencia vezetőivel úgy játszottak, mint macska az egérrel. Ott és úgy csapták be őket, ahol és ahogy kívánták. Azt tették velük, amit akartak.

Raymond Poincaré, a francia köztársaság elnöke «Győzelem és fegyverszünet» c. munkájában leplezetlenül beismeri, hogy szinte megdöbbentette a konferencia legnagyobb tekintélyének: Clemenceaunak a tájékozatlansága. Poincaré 1918. november 6-án a következőket jegyezte fel:

Meglepett Clemenceaunak az a beismerése,
hogy nem tudja,
hogy Fiumét kihagyták az olaszoknak 1915-ben tett ígéretekből.

A tigris valóban sok mindenről nem tudott és sok mindenről megfeledkezett.
A legfontosabb kérdéseket illetőleg is tájékozatlan volt.
Az eléjeterjesztett adatanyagot egyáltalán nem ismerte.
Elhamarkodottan és megfontolás nélkül ítélkezett.

A tigrisnek csak két rögeszméje volt:
Elzász-Lotharingia régi --- 1792-i --- határainak visszaállítása és
az antidemokratikus Osztrák-Magyar-Monarchia megsemmisítése...

Clemenceaut ezen a két kérdésen kívül semmi más nem érdekelte...

Minden téren cselekvési szabadságot biztosított a nagyravágyóknak és cselszövőknek, akik, nevének oltalma alatt a békekonferenciát kizárólag egyéni érvényesülésekre használták fel és jó ugródeszkának tekintették hatalmas pozíciók elfoglalására.

Clemenceau mellett Pichon,
a francia külügyminiszter jelentéktelen árnyék maradt.
Hiába volt becsületes és hozzáférhetetlen, önállóan nem mert cselekedni.

A tigris tehát csak szolgai teendőkre használta fel.


Az angolokat Közép-Európában csak a román petróleumforrások érdekelték.

Az olaszokat az adriai kérdés kötötte le. Résen kellett lenniök, mert Tardieu ellenük dolgozott.

Wilson kizárólag ideális rögeszméinek élt: az igazságot hirdette a népeknek...

Az amerikai elnökkel szemben mindenki bókolt, a háta mögött mindenki kinevette.
Páris varázsa csakhamar megejtette Wilsont, aki békeapostoli dicsősége fényében tetszelgett önmagának. A bonyolult európai kérdéseket barátjára, House ezredesre bízta,
akivel szemben Lansing --- Amerika külügyminisztere --- tehetetlen volt. Pedig egyike volt azon keveseknek, akik mindent előreláttak és megértettek.

De Lansing hiába elégedetlenkedett, tiltakozott, lázadozott, semmit sem ért el.
Mindig az történt, amit House ezredes akart.

A konferencia legfőbb szellemi irányítója André Tardieu --- Bratianu bizalmasa és legjobb barátja --- volt,
aki jóelőre megállapított programjának keresztülviteléhez teljes cselekvési szabadságot nyert Clemenceautól.

Tardieu volt a békejavaslatok kidolgozásával megbízott albizottság elnöke. Ő rendelkezett a cenzúrával. Tetszése szerint befolyásolhatta a világsajtót, amelyet a csehekkel és románokkal együtt irányított.

Az előzetes titkos tanácskozásokba Tardieu mindenkit beavatott, akire biztosan számíthatott. És mindenkit távol tartott, akitől félt. A titokba beavatott iparmágnások, pénzfejedelmek és befolyásos bankárok körül ott sürgött-forgott a haszonlesők és kalandorok nyüzsgő tábora.

A román megbízottak a színfalak mögött kitűnő kapcsolatokat biztosítottak maguknak. Tardieu barátsága megkönnyítette feladatukat, mert mindenről előre tájékozódtak. Sohasem érhette őket kellemetlen meglepetés.

Felesben dolgoztak a csehekkel és
a régóta bevált orosz módszer alapján megnyerték a befolyásos sajtót:
a Tempst, a Figarót és a Journal des Débats-t.

A cári Oroszország valamennyi volt barátja és lekötelezettje hozzájuk csatlakozott.
Az utóbbi évek hagyományos politikáját folytatta.

A románok az igaz ügy védelmére gyönyörű nők koszorúját is felvonultatták a konferencián...

És a nagyhatalmak képviselői igen gyakran pezsgős hangulatban és
mámoros légkörben döntöttek népek sorsa felett...

*

Látszólag Wilson vezette a tanácskozásokat.


De ez csak külszín volt.


Wilson tanácsért gyakran fordult Tardieuhöz, akit őszinte bizalmával tűntetett ki.
Tardieu viszont az amerikai elnököt
a Temps szerkesztőségében
álruhás hittérítőnek nevezte.

De azért a többi megbízottal együtt úgy tett, mintha Wilson valamennyi határozatát helyesemé.
Egyedül Clemenceau nem leplezte az amerikai elnök iránti ellenszenvét.
A tigris-t bosszantotta Wilson puritán egyszerűsége,
önteltsége és unalmas előadása.[1]

A valóságban Wilson csak játékbáb volt bizalmasa, House ezredes kezében.
Csak benne bízott, ő reá hallgatott.
Csak azt fogadta el, amit House javasolt.

Wickham Steed --- Magyarország nagy ellensége ---, a Times külügyi rovatának egykori vezetője, emlékirataiban beszámol arról, hogy House mindent vele beszélt meg. Steed viszont csak azt tanácsolta és sugalmazta Houaenak, amit cseh és román barátai javasoltak.[2]

Így alakult ki a konferencia magyarellenes titkos szervezete...

És mialatt az előkelő diplomáciai estélyeken és teákon,
a külföldi delegációk számára berendezett fényűző szállodákban folyt a nagyvilági élet és
a pletyka, --- a Steed-féle maffia céltudatosan behálózta hamis híreivel a nyugati közvéleményt.
A Tempe 100---200.000, a Figaro és Matin 50.000, a Journal des Débats 25.000 frankot kapott
a megfizetett interjúkért, nyilatkozatokért és bizonyító erejű cikkekért.
Nem is említve a kisebb lapokat, amelyek 25---15---10 ezer és 5000 frankot kaptak
a közvélemény irányításáért

Ezekben a történelmi jelentőségű napokban,
amikor
a jog és az igazság alapján építették fel az új Európát,

a sajtó, a pénzvilág és a politikai élet éhes csukái undok falánksággal kerülgették
a nagy cápákat.
Valamennyi a koncmaradékot leste.
A történelemhamisítók
kitűnően kerestek egy-egy jólsikerült bizonyítékon, vagy valamely dicsőítő éneken.
Az is jó üzletnek bizonyult, ha áruba bocsátották értékes hallgatásukat.
A politikai cselszövők feszülten lesték a vagyon- és tekintélyszerzés kínálkozó lehetőségeit.

A háború előtti senkikre gazdag napok virradtak. Nagy urakká lettek. Sikereiket a hősi halottak vérének köszönhették...

* * *

Azokat, akik a győzelem után
az igazság, a jog és a szabadság nevében építették fel az új Európát,
egyes országokban --- főleg Franciaországban --- a közvélemény nagyrésze még ma is
félistenként imádja.
Ez a közvélemény olyan megvilágításban látja egyéniségüket,
mint ahogy őket az általuk sugalmazott és fizetett sajtó és irodalom beállította.

Pedig ha ismerték volna a béke apostolainak leplezetlen gyűlöletét és szenvedélyességét, ha látták volna, milyen kevéssé hasonlítanak a róluk festett képekhez, akkor ezek az urak ma nem hírnevesek --- hanem: hírhedtek volnának. De a békekonferencián --- különösen Trianonban --- a hibátlan egyenruha, a remek bőrszíjak, a hangzatos címek voltak a fontosak.

Ezek a színpadi külsőségek azonban rosszul leplezték a kapzsi érdekeket, a vad versengést, az üres koponyákat és a lélek rútságát.

Akik országok sorsa felett döntöttek, tájékozatlanok voltak az eléjük terjesztett kérdésekben. Közönyösen hallgatták az ajánlott megoldásokat: anélkül, hogy vizsgálat tárgyává tették volna azokat. A többiek, akik csupán a zsákmányra leselkedtek s a konferenciát ugródeszkának tekintették a hatalom elérésére, jól tudták, mit veszíthetnek, ha netán tudomást vesznek az igazságról.

Ugyanakkor, amikor Tardieu, a románok és csehek mindenható pártfogója, hozzálátott a monarchia feldarabolásához és megbontotta az európai egyensúlyt,

Clemenceau, aki mindenáron a köztársaság elnöke akart lenni, csak a választásokkal törődött.[3]

Loucheur és Dutasta csak a vagyonszerzésre, Klotz a játékszenvedélyre és a versenyekre, Pichon pedig csak arra gondolt, hogy Clemenceau megelégedését kivívja.

Az olaszok lázasan figyelték Lloyd George-ot,
Balfourt és Wilsont, vajon csatlakoznak-e vagy sem Clemenceau és Tardieu ama törekvéséhez,
hogy
a Rómának 1915. április 26-án tett francia ígéreteket a titkos londoni szerződés --- megszegjék...

A románok attól féltek, hogy az 1918-i árulásuk vitássá teheti az általuk áhított területek megszerzést --- és hol Tardieunál, hol Wilsonnál jártak közbe újabb és újabb követeléseik érdekében.

Ebben a történelmi gyülekezetben,
ahol
az igazság és a jog békéjét teremtették meg, valóban mindenki csak a maga érdekére gondolt. Az oroszlánok leterítették az osztrák-magyar zsákmányt --- a hiénák viszont lesték a pillanatot, hogy összemarakodjanak felette. A sötétben pedig kiéhezett sakálok osontak a hullamaradékok felé...

A történelem ítélőszéke előtt Tardieu felel a békeműért. Amerika erkölcsi ereje és az erős francia hadsereg állott mögötte --- Clemenceau és Wilson tekintélyére támaszkodva szervezett és sugalmazott, felügyelt és diktált mindenfelé. Egyetlen szakértői véleményt sem vettek be a főjelentésbe anélkül, hogy Tardieu ne ellenőrizte vagy ne módosította volna.

Olyan nagy horderejű részlet jelentést, mint amilyen például a Bánát felosztásának kérdése és a szerb-olasz konfliktus volt, egyszerűen kihagytak a főjelentésből, ha az ilyen részletjelentések Tardieu céljait akadályozták.

A főbizottság jelentését pedig szándékosan annyira túlméretezték, annyi részlettel bővítették ki és olyan valószínűtlen érvekkel indokolták meg, hogy teljességgel lehetetlen volt annak tanulmányozásába alaposan belemélyedni. Emiatt Tardieu és Lansing hevesen össze is tűzött.[4]

Az anyag lelkiismeretes letárgyalása heteket vett volna igénybe, holott csak néhány óra állott rendelkezésre. A konferenciát tehát befejezett tények elé állították.[5]

A fő- és albizottságokban mindig ugyanazok szólaltak fel. Komoly vita úgyszólván nem is volt. A tárgyalás, kilenc esetben tíz közül, párbeszéd alakjában zajlott le. A felszólalók betanult szereposztással szónokoltak. A jelenlévő meghatalmazottak pedig --- ha látszólag az igazság pártjára állottak is --- végül az elnök által támogatott előadó álláspontját fogadták el. Ha netán mégis valamilyen vita merült volna fel, módját ejtették, hogy a hosszúra nyúló civakodásnak elejét vegyék.

A nyilvános üléseken mindenki tudta, hogy a vitákat csak a karzat számára rendezik.
Lansing két évvel később őszintén meg
is írta,
hogy
minden csak
szemfényvesztés volt.[6]


A Quai d'Orsay páncélszekrényeiben felhalmozott jegyzőkönyvek semmitmondók.
Ha nyilvánosságra kerülnének, senkit sem érdekelnének,
mert kihagyták belőlük a leglényegesebb dolgokat.

A valódi tényállást másutt kell keresnünk...

Az igazságot azokban a naplókban és gyorsírási jegyzetekben találhatjuk meg, amelyekben néhány tárgyilagosan gondolkodó kiküldött feljegyezte a konferencia folyamán szerzett benyomásait, tapasztalatait és észrevételeit.

Csak aki áttanulmányozta ezeket a naplókat, emlékiratokat és gyorsírási feljegyzéseket, --- csak az értheti meg, miért nincs a világon béke és nyugalom...

Az ember megdöbben, hogy a csalás és tudatlanság mit művelt a győzelemből...

És a tragikumot komikumba fullasztotta, hogy az elkövetett gazságokat, a béke torzképét a «jog és igazság» nevében teremtették meg.

De az új háborúért nemcsak azok felelnek majd, akik az erőszak és jogtiprás hazug békéjét a népekre rákényszerítették. Sőt, elsősorban azok felelősek, akik a papírronggyá tépett békeszerződések szellemét továbbra is fenntartani igyekszenek.

[1] Clemenceau ingerülten kifakad Wilson ellen: «Ez az ember megrészegült a sikertől... vissza kell helyezni a helyére... viselkedése tűrhetetlen...» (R. Poincaré: Victorie et Armistice 58---59. oldal.)

[2] Lansing: Les Négociations de la Paix --- 1921.

[3] Poincaré: Victoire et Armistice 356., 358., 414., 425. és 461. oldal.

[4] Lásd Nicolson brit delegátus: Peacemaking --- 1919.

[5] A tanács nincs abban a helyzetben, hogy az albizottságok által beterjesztett dús bizonyító anyagot részletesen megvizsgálja. (Lásd az 1919 május 8-i jegyzőkönyvet a békekonferenciáról.)

[6] Előre döntöttek azokban a kérdésekben, amelyekről a nyilvános üléseken tárgyaltak. Az alkudozások zárt ajtók mögött folytak. (Lásd Lansing: Les Négociations de la Paix, London, 1921.)

 
 
0 komment , kategória:  Marjay F.:Ámokfutó Bukarest 3.  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 130
  • e Hét: 2471
  • e Hónap: 15748
  • e Év: 335780
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.