Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 16 
Léda kontra Csinszka – Ki volt Ady igaz szerelme?
  2024-03-12 21:00:03, kedd
 
 










LÉDA KONTRA CSINSZKA - KI VOLT ADY IGAZ SZERELME?


Ady szerelmes versei alapján könnyen sejthetnénk azt, hogy amíg a Lédával való viharos kapcsolata számtalan nehéz évet okozott a költőnek, élete végén Csinszka hozta el a megnyugvást.

Valóban így volt?


Ady Endre költészete a mai napig megosztja az embereket. Van, aki a 20. század zsenijét, más a legszebb magyar szerelmes versek íróját, valaki pedig inkább a csak a züllött bohémet látja benne. Az viszont kétségtelen, hogy írásainak meghatározó szerepük volt a kor irodalmának formálásában. Verseinek múzsái is megosztó személyiségek. Brüll Adélra tekinthetünk Ady legihletőbb szerelmeként vagy a kegyetlen kedvesként, ahogyan Boncza Berta is lehet a költő utolsó éveinek menedéke vagy halhatatlanságra vágyó, vidéki kislány. Mind a Léda-, mind a Csinszka-versek olyan kapcsolatokról árulkodnak, amelyek az igaz szerelem megtestesülései. De vajon milyenek voltak ezek a viszonyok a valóságban, és melyik múzsa hogyan hatott Ady életére és pályájára?


Diósyné Brüll Adél és Párizs

Azon a szeptember 6-ai napon, amikor Ady először találkozott Lédával, az asszony már öt éve Diósy Ödön felesége volt. Ugyan a házasság nem szerelemből, hanem érdekből köttetett, közös életük megértésben telt; amikor megismerkedtek a ígéretes nagyváradi újságíró verseivel, mindketten egyetértettek abban, hogy egy ilyen tehetségnek kár lenne Váradon sínylődnie. Péter I. Zoltán Ady és Léda - Egy szerelem története című könyvében felidézi a legendát, amelyben Adél először egy tengerparti erkélyen olvasta Ady Fantom című versét, és azonnal meglátta benne a nagy karrierre hivatott költőt.

Találkozásukban a véletlen és a nő költő iránti érdeklődése is szerepet kapott. Nagyváradi hazalátogatása során Adél barátnőjével és férjével egy estét a Royalban töltött. Megkérte a nőt, hogy hívjon nekik szórakoztató társaságot. Fehér Dezsőné úgy emlékszik vissza vallomásaiban, hogy először Halász Lajost invitálta meg az asztalukhoz, akit akkoriban gyengéd szálak fűztek Brüll Adélhoz, ezért amint meglátta, hogy Diósy is velük van, sarkon fordult. Másodjára a Nagyváradi Napló szerkesztőségébe telefonált be Adyért, aki helyett Biró Lajos és Gireaud Árpád érkezett.

A költő azt üzente velük, hogy ha szeretnék őt megismerni, csak az ő törzshelyén, az Emkében hajlandó a bemutatkozásra. Adél nem rettent meg a kevéssé barátságos invitálástól. Kiment a Royal előtt tipródó Adyhoz, és megkérte, hogy a formaság kedvéért tegye tiszteletét az asztaluknál, utána hajlandóak mind átmenni vele együtt az Emkébe. Így is történt, a költő és az asszony pedig átbeszélgették az egész estét, Ady még akkor és ott beleszeretett az ő Lédájába. ,,Bizonyos, hogy Ady ilyenfajta nővel még nem találkozott, hiszen ő valóban elkerülte az úgynevezett úrinőket" - írja Fehér Dezsőné.

Ady akkoriban a Nagyváradi Napló munkatársaiként dolgozott, de már ő is érezte, hogy kinőtte Nagyváradot. Lédához szóló első verse, A könnyek asszonya találkozásuk után néhány nappal jelent meg a lapban, és bár a nőt még más férfiak is látogatták, Ady nem tágított - amikor csak tehette, utána utazott Budapestre. Adél pedig tudta, hogy a költőben igazi kincsre talált.

,,Egy hónapig voltam talán Pesten, hová ő gyakran, de rövid időre fellátogatott. Némelykor későn este érkezett és az éjjeli vonattal visszautazott. Akkor ígérte meg nekem, hogy írni fog, kiszabadítja magát Nagyváradról és jön Parisba. Csináljon belőlem valamit, amit maga akar, mondta. Akarom [...] maga legyen Magyarország első költője, mondtam én mindég, mire ő szégyenlősen lehajtotta a fejét. Hogy beszélhet így, mondta mindég. Majd meglátja, hogy így lesz" - írja visszaemlékezéseiben.

1904 januárjában Ady Párizsba érkezett, és Lédáék házában, a Rue de Lévis 19. alatt vett ki szobát. Sok időt töltött a házaspárral, felfedezte a várost, múzeumba, színházba, kiállításokra járt, megismerkedett a francia költészettel, közben pedig írt és több hazai lapnak is tudósított. Kinyílt előtte egy új világ. 1909-es önéletrajzában így emlékszik a Lédának köszönhető lehetőségre: ,,Újságot csináltam, vezércikket írtam, s nyilván elpusztulok, vagy nagyon okos életbe kezdek, ha nem jön el értem valaki. Asszony volt, egy hozzá jutott versem küldte, megfogta a kezem, s meg sem állt velem Párizsig. Ekkor rám erőltette az ő akaratát s magtalan hiúságát, hogy bennem hajtson ki, hol tud."

A Diósy házaspár nem csak karrierje kiteljesedésében segítette. 1904 áprilisában Adynál jelentkeztek a vérbaj tünetei. Diósy Ödön volt az, aki orvost kerített a költőnek, és naponta kísérte el vizsgálatokra és kezelésekre.


Léda kora szépségideáljának számított - Léda, a múzsa





Léda, a múzsa


Ady és Léda kapcsolata már a kezdetétől viharos volt. Ugyan Párizsban sok időt tölthettek együtt, sőt a Riviérára is kettesben látogattak el, többször el kellett szakadniuk egymástól. 1905 januárjában Ady Diósy barátságának és Adél szerelmének a birtokában tért vissza Budapestre. Szenvedélyes és vágyakozó leveleket írt Lédának, aki sokszor nem is válaszolt ezekre. Többször visszatért Párizsba, Érmindszenten pedig szerelmét még édesanyjának is bemutatta. Az otthon töltött idő azonban mindkettejük életét megnehezítette, Nagyváradon már nyílt titoknak számított, hogy Adél férjét a költővel csalja meg, Diósyt kikezdték a róla szóló pletykák, és egyre nehezebben tűrte a szeretők kapcsolatát. Eközben Ady karrierje felfelé ívelt, az Új versek című kötettel a magyar irodalom középpontjába került, 1908. január 1-jén pedig vele együtt indult a Nyugat.


Elbocsátó, szép üzenet

Adéllal való kapcsolatának egyik legnehezebb időszaka a nő gyermekének elvesztése bizonyult, akit Ady a magáénak vallott, amit azzal bizonyított, hogy a halva született kislány kezén hozzá hasonlóan hat ujja volt. Szerelmük vergődése ebben az időben már érezhető a Léda-verseken is. Adél hiába szerette volna magához láncolni a férfit, Ady hűtlen volt hozzá.

,,Amit te, édes, drágám ebben [a levélben] írsz, azt én már régen megmondtam neked, mert megértettem s átláttam a helyzetet, mi már egymás nélkül megélni nem tudunk. De még ennél is rosszabbnak és elviselhetetlenebbnek tartom az örökös összejövés[einket] és elválásainkat. Elválni tőled nekem egy halál, és ha visszatérsz hozzám, bizalmatlan vagyok, mert nem tudom, ugyanazt a lényt kaptam-e vissza, kit elhagytam" - jellemzi viszonyukat Léda egy Adynak szóló levelében 1911. december 1-jén. Az Elbocsátó, szép üzenet 1912 májusában jelent meg a Nyugatban, ezzel véget ért kilenc évig tartó kapcsolatuk. Egy évvel később Adél még levélben kérte Adyt, hogy találkozzanak, de a férfi nem válaszolt.







Na de ki az a Csinszka?

Ady életének meghatározó asszonyai mindig előbb találtak rá, mint hogy egyáltalán ismerte volna őket. Ezért is érdemes egy kicsit elmélyednünk Boncza Berta ifjúságában, mielőtt belemegyünk a költővel való kapcsolatába. Berta tizenhat évesen került egy svájci nevelőintézetbe, ahol csak akkor találtak rá az egyhangú hétköznapokban a kalandok, ha ő kereste őket. Robotos Imre Az igazi Csinszka című könyvében mesél arról, hogy egy fiatal lány hogyan lehet saját sorsának kovácsa, és hogyan élheti át a regényekben olvasott szerelmi kalandokat a világtól elzárva.

1910-ben Berta levelei segítségével próbálta meghódítani az éppen szintén Svájcban tanuló Tabéry Géza írót. Már ekkor szeretett volna részese lenni valamiként a magyar irodalomnak, amiért úgy rajongott. Nem kellett csalódnia, Tabéry megírta hozzá A csucsai kastély kisasszonya című könyvet. A férfivel az irodalomról is véleményt váltott. ,,Szeretem Adynak histerikus, beteg egyéniségét. A versei néha túlzottak, sőt korcsak, talán maga sem tudja amit ír, de vannak erős, hatalmas, új érzései, pár sorban sok, sok gondolat, és ezek csak egy megértést, egy elismerést váltanak ki belőlünk. Adyból az idő kell nagy írót csináljon" - írta egy levelében 1910. december 14-én. Berta érezte, hogy Ady valami újat mond, de nem került versei hatása alá. Így ír az első versélményéről:

,,Az első versnél nem jutottam tovább. Olyan erős hatással volt rám a vers, hogy írnom kellett a költőnek."

Azonban először csak akkor ragadott tollat, hogy megszólítsa a nagy költőt, miután felajánlotta, Tabéry szeretője lesz, de a férfi kikosarazta. Azzal próbált Adyra hatni, hogy közös felmenőik vannak. Jó ideig nem kapott választ, ezért úgy döntött, hogy tovább próbálkozik Tabérynél.

A nagy, de kiábrándító találkozás

Aztán 1911 decemberében mégis megérkezett Ady válasza: ,,Kedves, tizenhat éves, boldog kisasszony. Nagyon köszönöm, hogy Maga, kislyány, ott Svájcban reám gondolt." A férfi ekkor még utolsó, elkeseredett csatáit vívta Lédával, nem gondolt még arra, hogy Berta többet jelenthet neki egy távoli rokonnál. A lány ezt érzete a levélből, mégis - talán csak azért, hogy bosszantsa - megkérdezte Tabéryt, mit szólna, ha Ady felesége lenne.

Berta tovább kérlelte a költőt, hogy látogassa meg Csucsán. ,,Sokat gondoltam magára, Endre és kezdek kutyahűséggel ragaszkodni a gondolathoz, hogy én akkor is maga mellett maradok, ha maga nagyon öreg és elfelejtett lesz is. De nem lesz az, mert én nem akarom, hogy az legyen" - írta. Időközben mindkettejüket megérintette egy új szerelem szele. Ady 1913 őszén megismerkedett az özvegy Dénes Zsófiával, akit el is jegyzett, de házasságra végül nem került sor. Bertának pedig Lám Béla udvarolt 1914-ben, akit a lány a Tabéryhez is címzett levelekhez hasonló vallomásokkal halmozott el. 1914. április 23-án Ady végül ellátogatott Csucsára. Berta így emlékezik vissza a pillanatra:

,,Örömöm volt, mert végre mégis teljesült vágyam. A szomorúság pedig megmaradt, mert én, aki addig soha kimulatott férfit még nem láttam, az egész váradi mulatozás természetes következményeit -hátgerincsorvadásra magyaráztam. Ady beteg, és én Adyt úgy fogom szeretni, ahogy egy szentet illik."

A tizenkilenc éves lány nem egészen azt kapta, amire számított. Adyt versei alapján alkotta meg képzeletében, és ez az alak szöges ellentéte volt annak a fáradt és beteg öregembernek, aki meglátogatta őt. Még mindig nem érezhette, hogy a találkozással bebiztosította jövőjét, ezért Lám Bélának továbbra is biztató leveleket küldött, amik meghozták a gyümölcsüket, ugyanis a férfi eljegyezte.

Ebbe a látszólagos idillbe toppant be Ady. Berta azonnal megfeledkezett vőlegényének tett ígéretéről, és amikor a költő is feltette neki a kérdést, másik udvarlójáról megfeledkezve igent mondott a lánykérésre. Édesapja, Boncza Miklós tiltakozása ellenére 1915. március 27-én összeházasodtak.


Ady nem az a férfi volt, aki Csinszka fejében élt





,,Ady Endréné"


A különleges és nagyvilági Léda iránt érzett szerelem után joggal vetődik fel a kérdés: vajon mit látott Csinszkában Ady? A költő életét ekkor már beárnyékolta betegsége és a háború közelsége, utolsó éveiben a megnyugvást kereste, Csinszka pedig különbözött minden nőtől, akit addig megismert. Szerb Antal a hozzá írt verseket meghittnek, bensőségesnek és az ,,északifényes boldogságtól áradóknak" nevezte, kapcsolatuk korántsem volt olyan idilli, mint ahogyan a róla szóló írások ábrázolják. Mindketten hamar rájöttek, hogy mást vártak a házasságtól. Tabéry Géza így emlékszik vissza az Ady házaspárnál tett látogatására:

,,Hathetes házasok se voltak Adyék, amikor 1915 tavaszán felkerestem őket csucsai otthonukban. Kedvesek voltak mind a ketten... Három nap alatt, amit náluk töltöttem, egyetlenszer esett szó a házasságukról. Négyszemközt kérdeztem Bertukát: - Boldog vagy?

A villámgyors válasz, a maga éles megfogalmazásában inkább kiábrándult volt, mint kiábrándító:

- "Nappal, igen..."

A kapcsolatuk Adyt sem tette boldoggá. A Csucsán töltött négy évet börtönként élte meg, és miközben Csinszka az apja örökségét költötte, ő depresszióban szenvedett és a válást fontolgatta. Franyó Zoltán, Adyék közeli barátja így emlékezik vissza Berta vallomására:

,,Szeretnék még valami keveset megmenteni a pusztuló illúzióimból - gyónta a magányos szeptemberi éjszakában. Már nem is szeretője, csak legalább pajtása, barátja szeretnék lenni Bandinak, akinek nem csak oly csúf pillanataiban kell mellette lennem, amikor ittasan és méltatlanul egészen lent van, a legszennyesebb mélységekben. Odaadó hűséges, alázatos ápolónője is volnék - de más is. Különb, értékesebb lelki társa is.

De nem lehet... nem lehet... Késő! Itt állok a kezdet kezdetén és máris kiábrándultam. Nincsenek már illúzióim...

Bent a szobában mély, boros mámorából hirtelen felriad Ady, beparancsolja Csinszkát, s rekedt hangon utasítást ad neki, azután fogcsikorgató támadásba megy át: Eredj mellőlem, utállak! Ne feküdj rá az életemre, menj el, el kell szabadulnom tőled!"

Ady halála után Berta Babits Mihállyal is közelebbi viszonyba került, de egy évvel később a festőművész, Márffy Ödön felsége lett. Ugyan a költő egyik meghatározó kapcsolata sem volt zökkenőmentes, míg Csinszka szerelem nélkül ment feleségül a már befutott férfihoz, akit ismeretlenül idealizált, Léda volt az, aki Adyban már akkor meglátta a tehetséget, amikor még előtte álltak a nagy sikerek. Adél bátorította és támogatta karrierjében, Párizs varázsával együtt pedig írásra ihlette.


Link


Kapcsolódó

Százöt éve halt meg Ady Endre, mit tudsz az életéről? - Kvíz


Link


Tudod például, hogyan ismerkedett meg Csinszkával?

Link



Mi történt Csinszkával Ady halála után?

Link



Tudod-e, ki melyik költő múzsája volt? - Kvíz

Link

















 
 
0 komment , kategória:  Ady Endre  
A megsebzett múzsa: Mi lett Lédával Ady Endre halála után?
  2023-06-23 22:00:33, péntek
 
 







A MEGSEBZETT MÚZSA: MI LETT LÉDÁVAL ADY ENDRE HALÁLA UTÁN?


A Park szanatórium 71-es számú szobájában, hosszú szenvedés után örökre elaludt egy asszony, aki rettegett a haláltól. Hatvanegy éves volt és gyógyíthatatlan beteg. Brüll Adél.

Tudta, hogy meghal, félt tőle, talán ezért rendelkezett arról is, hogy miután utoljára vesz levegőt, az élettelen testét még hagyják pihenni egy kicsit a szanatórium szobájában. Néhány évvel korábban egy súlyos trombózisból még felépült, ám most nem volt visszaút. Azt is tudta, hogy a másnapi újságok azt írják majd, hogy meghalt Léda, Ady Endre egykori szerelme és nem azt, hogy elhunyt Diósy Ödönné, született Brüll Adél. 1934. január 18-át írtuk ekkor, ám 34 évvel korábban kezdődött minden. 1900 márciusában, az akkor 23 éves Ady Endre Fantom című verse volt az első, amit Brüll Adél olvasott a nagyváradi lapban. Egy tengerparti villa teraszán került a kezébe az újság, hiszen a férje, a jómódú kereskedő, Diósy Ödön a nagyváradi kötődésük miatt ezt a lapot is járatta. Adél ült a teraszon, elolvasta a verset és pillanatok alatt magával ragadta a számára ismeretlen költő vadsága, szenvedélyessége.


Brüll Adél. Egy elegáns dáma, aki rabul ejtette Ady Endrét





Brüll Adél, a gazdag nagyváradi zsidó családból származó, számtalan nyelven beszélő, művelt, elegáns dáma két évvel korábban mondta ki az igent Diósynak, a gazdag kereskedőnek. A koránál talán többnek látszó, kicsit molett hölgy úgy viselkedett, mint egy igazi díva. Ady Endre is a rabja lett. Három évvel később, 1903 szeptemberében találkoztak először Nagyváradon. Brüll Adél ekkor már kereste az alkalmat, hogy találkozhasson az írásaiban vulkánként kitörő Ady Endrével, aki öt évvel volt fiatalabb nála. 1903 szeptemberében ismerkedtek meg, hogy ott, abban a pillanatban útjára induljon egy gyötrő, felemelő, fájdalmas és mézédes szerelem. Ady számára imponált a művelt, modern nő, aki egyszerre lett a múzsája, anyja és szeretője. Adélt pedig lenyűgözte Ady nyers ősereje és a kivételes tehetsége. Mindamellett Brüll Adél sosem akarta elhagyni a férjét. Korábban sem, amikor Diósy súlyos anyagi gondokkal küszködött. Amikor Adél családja a válást erőltette, a következő levelet küldte az apjának: ,,Édes, drága Apukám! Most vettem leveledet és abból látom, hogy könyörtelenek vagytok (...). Még egyszer és utoljára kijelentem, hogy én Ödönt semmi áron és semmi körülmények között elhagyni nem fogom. Tehát ha ő bajban és szerencsétlenségben van, én is abban leszek."

A nagy kalapos dáma volt az, aki bevezette a párizsi mindennapokba a Ady-t, ő ismertette meg az új művészeti irányzatokkal és nála nyert megnyugvást a testiség terén is. Valóban héja nász volt ez az avaron. 1907-ben Brüll Adél egy leánygyermeket hordott a szíve alatt. A kislány azonban augusztusban halva született. A kortársak egybehangzó véleménye szerint a kicsinek Ady volt az édesapja. A gyermek örök kötelék lehetett volna közöttük, ám így csak egy újabb törés a viszonyukban. Aztán az asszony féltékenysége végképp kikezdte a kapcsolatukat. Tegyük hozzá, nem volt alaptalan az érzés... 1912-ben Ady leadta a Nyugat folyóiratnak az Elbocsátó, szép üzenet című versét, amelyben megölte a szerelmüket.

Adél képtelen volt belenyugodni abba, hogy Ady elhagyta, 1913. május 5-én levelet írt a költőnek. ,,Végtelenül, kimondhatatlanul, halálosan szeretném magát még egyszer látni egypár pillanatra"- írta a levélben, ám soha többé nem láthatta Ady-t. Az elhagyott Léda azt is nehezen vette tudomásul, hogy Ady új múzsát talált magának, Boncza Berta személyében. Erről tanúskodik egy levél is, amelyet egy jó ismerősének írt: ,,A neve Bertuka de Boncza, minisztertanácsos lánya. Érdeklődtem utána, vékony, kis leány, sovány, mint egy esernyőnyél, elől-hátul szekszuállis duzzanatokkal.."


Csinszka. Az új múzsa





1914-ben Diósy Ödön és Brüll Adél Párizsból Budapestre költözött a háborús helyzet miatt, s itt is éltek. Kezdetben az Andrássy úton, majd a Bajza utcában, s 1925 nyarán Gödöllőn, az Erzsébet királyné úton vettek egy 12 szobás villát. Hetente kijártak, s minden nyarat ott töltöttek. Ady Endre 1919 januárjában halt meg. Brüll Adél később azt mesélte, megérezte, hogy a korábbi nagy szerelme meg fog halni. Álmában ugyanis megjelent és bocsánatot kért tőle. Másnap pedig jött a hír, hogy elhunyt a költőfejedelem. Adél idősebb korában visszavonultan élt a férjével. Lovagolni járt, mellette pedig a gödöllői villában tartott kutyáival foglalkozott. Volt, hogy tizenhat eb volt a háznál egyszerre. Adyról szinte sosem beszélt. Még társaságban sem. Más talán könyvet írt volna, ám ő magában tartotta a fájdalmát, inkább eltemette.

Még nem érintette meg a halála szele, mégis végrendeletet írt, amelyben a gödöllői villát a két húgára, Bertára és Margitra hagyta, azt ugyanis Brüll-vagyonból vették. Amikor aztán 1934. január 18-án meghalt, a férje nem vette figyelembe ezt a végakaratot, hanem azt mondta a testvéreknek, hogy Adél kérése annyi volt, hogy havi pénzzel támogassa őket. Aztán nem sokkal később Diósy Ödön is meghalt (őt Nagyváradon temették el), az ő családjára szállt a villa, a két Brüll-lány pedig egy időben utcára került, mert nem tudták fizetni a pesti lakásuk bérleti díját.


Igaza lett. A halálakor nem azt írták, hogy meghalt Brüll Adél...





Brüll Adél temetésén a mai Fiumei úti temetőben kétszázan vettek részt. Az elhunyt asszony nem kért hosszú ceremóniát, csupán néhány gyászdalt. Ott volt a gyászolók között Boncza Berta, vagyis Csinszka is. Más kérdés, hogy a koszorúját a szertartás végén levette a sírról Diósy Ödön. A Fiumei úton ma is látható síremléket később állították Brüll Adél tiszteletére. Ott alussza örök álmát a megsebzett múzsa. Nem messze Ady sírjától...


Link











AZ ÉN MENYASSZONYOM


Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
"Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam."

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.



Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
"Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek."

1900

Ady Endre: Az én menyasszonyom - Videó

Link



Amikor Ady megírta ezt a verset, még nem ismerte Lédát. Ebben a versben fogalmazza meg az új nőideált. A korábbi nőideálokban fontos volt az erkölcsösség, a tisztesség, és az udvarlás célja a legtöbb esetben a házasság volt. Ady ezzel szemben egy társat akar, aki lehet akár prostituált is - számára nem ez a fontos. A vers az utcalány eszményítése (pl. angyalarc, tiszták, hófehérek szavak erre utalnak). Ebben a versében részben a hagyományos szerelmi költészet eszközeit használja, de számos olyan szót, kifejezést is, ami az addigi felfogás szerint nem költői (utcasarkok rongya, céda, fetrengek).







MEG AKARLAK TARTANI


Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:


Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyúltat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

A költemény újdonsága, hogy nyíltan ír az erotikáról, a testi vágyról. (szóhasználat: test, kéj, kívánlak) a férfi lelki és testi kiszolgáltatottságáról. Ady ezzel botrányt keltett, az egyház részéről is érték támadások.

A versben megfogalmazza a szerelem ellentmondásait is: egyszerre van jelen a vonzás és taszítás, (,,mikor a legtüzesebb az ajkam, akkor fagyjon meg a tiéd")

Az erkölcsös, ártatlan, érintetlen nő korábbi ideálja idejétmúlt lett, a nők értéke az erotika, a szexuális vonzerő. A nő karakteres, öntudatos, uralkodó, alapvető szerepe már nem az, hogy a férfi gyermekeinek anyja vagy a háztartás vezetője legyen, hanem partner, szerető, egyenrangú társ. Ady leplezetlenül (a korban botrányos módon) beszél a testi szerelemről (A Léda arany szobra, Jöjj, Léda, megölellek). Léda-verseinek meghatározói az erotika, az ambivalencia, a férfi lelki és testi kiszolgáltatottsága: mindennek így együtt nincs hagyománya a magyar irodalomban. Kifejezőeszközei expresszívek, szokatlanok, szakít a szerelmi líra korábbi sablonjaival.







LÉDÁVAL A BÁLBAN


Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

,,Kik ezek?" S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.


A költemény szimbolista vers: a szimbólum olyan képet jelent, amelynek több értelmezési lehetősége van. A vers egyik központi szimbóluma a bál, ami jelentheti magát az életet. A belépő ,,fkete" pártól megrettennek az önfeledten szórakozó fiatalok: a fekete lehet a bűn vagy a halál szimbóluma is. A költemény ellentétekre épül: kifejezve Ady és Léda szembenállását a hétköznapi világgal: sikolt a zene-elhal a zene, rózsakoszorú-fekete, forró - dideregve, boldog - sírva stb.










HÉJA-NÁSZ AZ AVARON


Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.


A szerelmespár hagyományos jelképe a galamb, Ady ezzel szemben egy ragadozó madarat választ ki szerelmük szimbólumaként. Ez a szimbólum kifejezi azt a harcot, amely kettejük között dúlt. A költemény hátterét az évszakok adják. A ,,szállunk az őszbe" kifejezi azt, hogy szerelmük nem a kezdeti, intenzív szakaszban van, és ott van mögötte az elmúlás lehetősége.







ELBOCSÁTÓ SZÉP ÜZENET (1913)


Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.


Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

1912

Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet (Bitskey Tibor) - Videó

Link



Az irodalomtörténeti közhely szerint a magyar irodalom egyik legegyedibb szakító verse. Ady leszámol a Léda-szerelemmel, úgy, hogy visszamenőleg azt is megtagadja, ami a szerelem idején értékes vagy igaz volt. Lédát nőiségében sérti meg (pl. életkorára, kicsinyességére és jelentéktelenségére utal).

Ha a vers lélektani hátterét nézzük, Ady akar ebből a játszmából győztesen kikerülni (feledésemnek gazdag úr-palástját, szép énemből valamid maradjon, magamimádó önmagam stb), bár a szakítás számára is nyilvánvalóan fájdalmas volt (ezt végig tagadja).







Összefoglalás:

Ady szerelmi költészetének csúcsát a Léda-versek jelentik. A legtöbb újítás ezekben a költeményekben tapasztalható. Olyan érzéseket és élményeket fogalmaz meg, amelyeket előtte az irodalomban (a költészeti hagyomány miatt) esetleg részleteiben már megfogalmaztak, de így összességében nem. Hatása azzal is magyarázható, hogy a (szerelmes) ember magára ismerhet Ady élményeiben, hogy az életrajzi hátteret ismerve a versek hitelesek, és nyelvi erejük egyedülálló.


Ady Endre szerelmi költészete - a Léda-versek

Link













 
 
0 komment , kategória:  Ady Endre  
Ady Endre: Idézetek
  2020-09-15 20:00:23, kedd
 
 
















ADY ENDRE (1877 - 1919) - IDÉZETEK




1877. november 22-én született a Szilágy megyei Érdmindszenten. Tóth Árpád írta róla, hogy
óriáscsillagként tűnt fel a magyar költészet égboltján, fényességével elhalványítva a messziségben megbújó, ámde a nálánál semmivel sem kisebb csillagokat. Ilyen óriáscsillag oly sokaknak ma is Ady. Mások viszont emberként és költőként egyaránt elmarasztalják. Tény, hogy aligha van nálánál szeretettebb és gyűlöltebb költőnk.

Életművét mégsem lehet elégszer mérlegre tennünk, különösen is azért, mert évtizedeken át Ady politikai versei és írásai közül túlnyomórészt azokat tanították csak, melyekben váltig gyalázta az "úri bitangok" Magyarországát, a katolikus vallást és a papságot, miközben politikai és ideológiai állásfoglalásaiban dicsőítette a polgári-szocialista, liberális tanításokat és képviselőiket /Jászi Oszkár, Hatvany Lajos/, leginkább a szabadkőműveseket, akiknek elsődleges céljuk a Monarchia felbomlasztása, a magyarságtudat felszámolása, az ateizmus terjesztése és bizonyos körök pénzügyi-gazdasági és politikai érdekkörök terjeszkedésének megkönnyítése volt. Ady sok írásában hitet tett szellemiségük mellett, közben "megfizetett, kitartott bérlegényként harsogott bele nemzete arcába, önérzetébe".

Nem kívánunk természetesen itéletet hirdetni költőnkről, mivel azonban Adynak csak igazságairól tud legtöbb olvasója, tévedéseiről viszont alig vagy semmit, ezért árnyoldalaival is meg kell - kissé részletesebben - ismerkednünk, amely által korát is jobban megértjük. Mindez azonban már a jövő feladata.

Ady bohém, éjszakai művészéletet élt. Otthona nem volt, szállodákban lakott. Egészségét hamar megtámadta a gyógyíthatatlan betegség, a szifilisz, amely tömegbetegség volt ekkor.Fizikailag teljesen leromlott állapotban érte meg az őszirózsás forradalmat. 1919. január 27-én halt meg Budapesten.











Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomban ássam
Hogy én magam pompásnak lássam.

Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít.

Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.

Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.

Ady Endre: ADD NEKEM A SZEMEIDET







Adjon Isten békét, kedvet
Asszonyoknak, embereknek,
Sok örömet mindenkinek,


Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Ady Endre: ADJON ISTEN MINDENKINEK







Akarok! Egy kemény rövidke szó
ebben benne van az egész életem!
E szó mögött sok, nehéz harc rejtőzik,
e szó miatt még sokat könnyezem.
De történjék bármi,
ha az egész világ fog ellenállni,
vagy ha egyedül is maradok
mindent legyőzve mégis AKAROK!

Ady Endre: AKAROK







Akik lakoznak csendben valahol,
Szomorufűz akikre ráhajol,
Akiknek sírján halvány mécs lobog,
A gyötrődést azok már rég feledték:
Mi sírva élünk, ők meg boldogok...

Nádas, fehér ház szűk, kis ablakán
Néznétek csak az én édesanyám!...
Pedig előtte mécses sem lobog...
Óh, de akik csak halottat siratnak,
Mellette mégis százszor boldogok...

Ady Endre: A HALOTTAK








Amikor megszólal az orgona zenéje,
Elhangzik mindkettőnk ajkán az igen,
Sorsunk ekkor eggyé forr majd össze,
Szeretni akarlak és megtartani, mindörökre."
Kezem feléd nyújtom, szívem neked adom,
Melyet soha vissza nem kérek,
Szeress egy életen át úgy, mint ahogy én téged,
Akkor is, ha megöregszünk, és
Akkor is, ha már nem élek.

Ady Endre










Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,


Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.

Ady Endre: MERT ENGEM SZERETSZ







Áldott kezeddel simogatsz meg,
Anyám,
Intő szavad még mintha hallanám,
Míg rám borulsz
S áldott kezeddel simogatsz meg.

A régi intést elfeledtem,
Anyám.
Azért zúdult annyi vihar reám,
Úgy összetört...
A régi intést elfeledtem.

Beteg vagyok, az élet megtört,
Anyám.
Hol az a vágy, mely hajszolt hajdanán?
Már nincs vágyam,
Beteg vagyok, az élet megtört.

De fáj nekem, hogy úgy szeretsz Te,
Anyám.
Mondd, miért sírsz? Engem siratsz talán?...
Nem érdemlem...
De fáj nekem, hogy úgy szeretsz Te.

Már hallom a harangszó hangját,
Anyám.
De jó is itt, e csendes kis tanyán -
Leroskadni...
Már hallom a harangszó hangját...

Ady Endre: ITTHON







Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

Ady Endre: ÜZENET EGYKORI ISKOLÁMBA







- Be kén jól rendezni Vácot,
Odazárni Bonifácot,
Szervácinust és Pongrácot...
Mert az már szörnyű és galád,
Hogy mit müvel a szép család...
Megszégyenít májust tavaszt,
Fület és lábat megfagyaszt...

Ady Endre: FAGYOS SZENTEK







Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Ady Endre: A KÖNNYEK ASSZONYA







Bús kertben látlak: piros hinta-ágy
Himbálva ringat.
Lankadt virágok könnyes kelyhekkel
Siratják a csókjainkat.

Álmodva nézlek: két piros felhő
Kószál az égen.
Csókokat gyarlón, himbálva váltnak
S meghalnak vágyak tüzében.

Két piros felhő: szállunk. A lángunk
Éhesen lobban.
S itt lent a kertben még a pipacs is
Szán bennünket jóllakottan.

Ady Endre: LÉDA A KERTBEN







Csak másért a másét
Sohasem akartam,
Csupán a viharért
Nem jártam viharban.
Becsületes szivem
Becsületes jussát
Kerestem a harcban.

Most már megállhatok:
Már-már minden emlék,
De mégis, ha újra,
Ha százszor születnék:
A jussáért küzdő
Lantos és parittyás,
Csak ugyanaz lennék.

Régi, küzdött harcok
Silány, kis bért hoztak,
Igaztalan szájjal
Sokan megátkoztak.
Hejh, bús évek voltak,
Véresek, lihegők
S mégsem voltak rosszak.

Ady Endre: MOST MÁR MEGÁLLHATOK







Csámpás, konok netán ez a világ
S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
De élethittel én, üldözött haló,
Március kofáira és szentjeire
Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

Hadd halljék végre olyan magyar szava,
Ki sohse félt, de most már nem is félhet,
De kihez bús Hunnia szíkjairól
Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,
Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének...

Ady Endre: A TŰZ MÁRCIUSA







Csonttá fagy az, akit szeretnek:
Minden csöpp vér, mely hull miatta,
Belekeményül jégbe, fagyba.

Bús szivek, kik engem szeretnek
S én dermedten jajgatok értök:
Mennyi vér-csöpp, megfagyott vér-csöpp.

Mint egy nagy, piros, véres jégcsap
Csüggök szélén sok szív-eresznek,
Megfagynak, kik engem szeretnek.

Ady Endre: A JÉGCSAP-SZÍVŰ EMBER






 
De jó, ha elszállt minden álmunk,
Ha nem tudunk senkit szeretni,
Ha érzéketlen kővé váltunk,
Ha nincs reményünk s nincs több álmunk.
 
Hullhatnak forró könnyek értünk:
Nem érezzük terhét a vádnak,
Hitvány ellen nem forr a vérünk,
Csókot, ütést egyként nem érzünk.
 
Mit sem várva, mitől sem félve
Állunk ez őrült forgatagban
S ha eltipornak összetépve:
Voltunk... aztán... mindennek vége.

Ady Endre:Fuimus







Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

Ady Endre: MAGYAR JAKOBINUS DALA







Durva lárma zúg körültem,
Küzdelemre vár az élet.
Megállok a sorompónál,
De nem tudom, mit csináljak:
Harcba szálljak, visszatérjek?

Sáros a tér, undok a harc,
Oly silány a harci pálma:
Olcsó hírnév, darab kenyér
És érettük odaveszne
Ifjuságom minden álma!...

Ady Endre: VÁLASZÚTON







Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

Ady Endre: FÉLIG CSÓKOLT CSÓK






Elért az Ősz és sugott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.

Ady Endre: PÁRIZSBAN JÁRT AZ ŐSZ







Elhitettem a szívemmel, hogy el tudlak feledni,
Hogy téged: hiú, gőgös lány, bűn és vétek szeretni,
De azt súgja ihlettségem szivembe oltott szózata
S bűvös éjek halk sóhaja,
Hogy míg szivemnek lángja ég, el nem feledhetlek soha.

Beszéltem már a szellővel, kérő szóval, vérző szívvel,
Ne hallja meg sóhajtásom, ne lássa meg könnyhullásom,
Ne mondja el a világnak, hogy még mindig úgy imádlak,
Harsogja túl sóhajtásom, óh, mert én a zajra vágyom,
Lárma, bor, zaj egyedül a boldogságom.

Ady Endre: ELHITETTEM A SZÍVEMMEL...










Elnézem az őszi rózsát,
Bús halottját dérnek-fagynak...
Ne higgyetek a mosolygó,
Ködöt bontó, őszi napnak!

Október egy szeretkező,
Flastromos, vén, kacér asszony -
Hazug fénnyel azért csábít,
Hogy fagyával elhervasszon.

Ady Endre: OKTÓBER







Eltagadom, hogyha kérdik:
"Elmult minden, nem szeretlek!"
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.

De mit tegyek? Hivalkodjam
Bánatommal a világnak?


Vagy lenézve, kinevetve
Siránkozzam még utánad?...

Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!...

Ady Endre: ELTAGADOM













Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.

Ady Endre: A MAGYAR UGARON







Ember az embertelenségben
Szivemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről!
Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Ady Endre: EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN







E néhány dalban ifjuságom,
Minden szép álmom eltemetve.
Csak a könny van még a szemembe',
Elszállt sok édes, balga álmom.

De mégis, míg az örök este
Reám borultát félve várom,
Dalokba olvadt ifjuságom
Hadd jusson még egyszer eszembe.

Még egyszer... s aztán durva lábon
Taposni a hervadt virágon
Jöjjön el hát, jöjjön az élet.

E néhány dal megőriz téged,
Ezerszer szent édes emléked,
Hervadt virágom: ifjuságom!...

Ady Endre: E NÉHÁNY DALBAN...







...Ezek itt honuk fórumát földúlták,
Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni,
Se föltámadni nem tudnak a hullák.

Vezérük is csupán rosszul szavalni
Tudott a híres magyar becsületről
S hagyta hazáját förtelmeket falni.

Akkoriban a jó magyar szemekből
Riadottan némult ki az igazság,
Hisz lopták a csillagot az egekről.

Honnak atyái honuk veszni hagyták
S itt maradnak, míg felejtik emlékük,
Unokáik, a koldus istenadták.

Ady Endre: NAGY LOPÁSOK BŰNE







Ezernyi idegen szemre
Vet naponként képet az arcom
S ezer idegen arccal alszom,
Kik a szemembe temetvék:
Ezer rémlés és száz emlék.

Ki rámtekint, kit megnézek,
Egymást talán már sohse látjuk,
Nem öleljük, de meg se bántjuk,
Egyik erre, másik arra
Emléket visz nem akarva.

Hűvös szemek légiói,
Hiába tűntök messze-messze,
Nagy titkokkal bele van edzve
Szemünkbe, kit egyszer láttunk:
Egymással éltünk és háltunk.

S ki rámtekint, kit megnézek,
Akármilyen undorral tettük,
Egymást örökre elszerettük,
Mert az utolsó látásig
Álmunk: a másik, a másik.

Ady Endre: AKIT EGYSZER MEGLÁTTUNK







Én nem kívánom senkitől,
hogy csudás dolgot tegyen,
de joggal kívánom mindenkitől,
mindig ember legyen.

/Az idézet Ady Endre nevével híresült el a magyar weben, elsősorban ballagásra szóló idézeteket gyűjtő oldalakon, egy kis utánajárás során azonban kiderült, hogy sem a költő verseiben, sem az Interneten rendelkezésre álló levelezésében nem található meg ez a sor. Mivel nagy valószínűséggel tévesen lett neki tulajdonítva az idézet, ezért a Citátum törölek oldaláról./










Én szép világom,
Boldogságom,
Arcod borusnak
Miért látom?
Sóhaj tör elé
Kis szivedből,
Ragyogó könnycsepp
Szép szemedből.

...Ha hű sziveddel
Érzed, érzed,
Hogy el fog veszni
Üdvösséged,
Csókolj meg forrón
Utoljára,
Haljunk meg most a
Boldogságba!...

Ady Endre: ÉN SZÉP VILÁGOM...







ÉS MÉGIS MEGVÁRTALAK

(Kicsi Csinszkámnak küldöm)

Te még nem indultál el utnak
S engem űzzön az unalom,
Sok-biróknak e dühös láza,
Száz iramú, vad utamon.
Szeretők és cimborák hulltak
Vesztek mellőlem sorba ki,
De nem tudtak eloltani
Száz életet oltó fuvalmak.
Lendületek és szünetek,
Tivornyák, villámlások, lármák
Vakok voltak és süketek.
Nem volt soha oda-adásom,
Valaki féltően fogott:
Nem indultál, nem jöhettél még
S valójában nem lobogott
Életem még a poklokban sem,
És eltemettek százszor is
És száz életből vigan tör ki
Egy teljes élet, mámor is,
Ujságos izével a vágynak
Pirulón és reszketegen
Hajtom megérkezett, megérett
Drága öledbe a fejem.

*
És mégis megvártalak.







És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.


Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Ady Endre: ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET







Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Ady Endre: A FÖL-FÖLDOBOTT KŐ







Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Ady Endre: GÓG ÉS MAGÓG FIA VAGYOK ÉN...







Ha epedő dal száll föl szívemből,
Teneked legyen szentelve dalom,
Hiszen Te voltál, aki szeretni,
Aki dalolni
Megtanitottál, édes angyalom!

Ady Endre: EPILÓGOK







"Hallom, pajtás, holnap nagy csatába visznek.'
Minket mégha győzünk, úgyis kisemmiznek.
"Tegnap ott, máma itt győzelem-tort ülnek.'
Nem leszünk ott, pajtás, mikor megbékülnek.
,Pedig be sok kedvvel jöttünk a halálba.'
Verje meg az Isten, aki kitalálta.

Ady Endre: KÉT KURUC BESZÉLGET













Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!



Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!

Ady Endre: HALOTTAK NAPJÁN













Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban


A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.


Ady Endre: KARÁCSONY - HARANG CSENDÜL...







Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.

Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:
Én magyarnak születtem.
Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,
Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.

Ady Endre: NEKÜNK MOHÁCS KELL







Hetedhét országban
Nem találtam mását,
Szeretem szép, beteg,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit


Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban,
De nagyon szeretem.

Ady Endre: VALLOMÁS A SZERELEMRŐL







Hiszem, hogy egymást szeretve,
egymást megértve, könnyebb lesz élni,
s bármi sors állna is elénkbe,
a boldogságot el fogjuk érni.

Ady Endre

/Az idézet Ady Endre nevével híresült el a magyar weben, elsősorban esküvői idézeteket gyűjtő oldalakon, egy kis utánajárás során azonban kiderült, hogy sem a költő verseiben, sem az Interneten rendelkezésre álló levelezésében nem található meg ez a sor. Mivel nagy valószínűséggel tévesen lett neki tulajdonítva az idézet, ezért a Citátum törölte az oldaláról. Felmerült bennük, hogy a bölcsesség esetleg egy külföldi szerző gondolatának magyar változata, de angol nyelven sem találtak ehhez hasonlót.










Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,
Imádom a fényt, lángot, meleget,
Keresek egy csodát, egy titkot,
Egy álmot. S nem tudom, mit keresek.

Ady Endre: EGY PÁRISI HAJNALON







Hóditották ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevői szegény népnek:
Iskolában így tanitják.

De nem így volt ezer évig,
Munkás embert ág is huzta,
Egy-két ezer úr kötötte
Millió jobbágyát guzsba.

Magyarország dús ország volt,
Van termése, kincse, vadja,
De amit a bús nép szerzett,
Víg uraság zsebre rakja.

Csak a gazdag, csak a zsarnok
Élt föl minden földi jókat.
Megláncolták, butitották
A dolgozó milliókat.

Ma már a szivek bátrabbak,
Sápadtak a gyermek-orcák,
Ha összeszakad Ég és Föld,
Mégis más lesz Magyarország.

Ez az ország mindnyájunké,


Hol bilincset urak vernek:
Háborura készüljön föl
Minden sápadt munkás-gyermek.

Van e földnek áldott Napja,
Pirosító levegője,
És ha lefogja az úr-had,
Munkával elvesszük tőle.

Föl, gyermekek, tanulásra,
Háborura, egészségre.
Ti lesztek majd e rab ország
Megváltott és boldog népe.

Ady Endre: TÖRTÉNELMI LECKE FIÚKNAK







Hódolni kergetem elébed
A vágyak éhes csapatát,
Nomád, vad, büszke csapatát
A vérnek.

Irigyellek, szánlak, utállak,
Szerencsés koldusasszonya,
Királyi koldusasszonya
A Vágynak.

Csak tudnék én mást úgy kivánni,
Mint téged. Óh, csak jönne más.
Egy más asszony. Valaki. Más.
Akárki.

Ady Endre: CSAK JÖNNE MÁS







Hunytán, fogytán van már a tűz.
Orv galyakat nem tudok szedni:
Megtanulom: milyen öröm
Dideregni.

Fagyot lihegnek jég-hazák
Felém, az én szegény fejemre
És én meleget kacagok
Dideregve.

Tűz nélkül is majd tüzelek,
Engem nem olt ki semmi, semmi.
Gyertek hozzám, tanuljatok
Dideregni.

Ady Endre: ÉGŐ TŰZBEN DIDEREGVE







Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.

Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.

Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szivei védenek.

Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.

Ady Endre: IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK







Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Igen: nagyot akarjunk,
Igen: forrjon agyad,
Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
A Nagy.

Igen: élj türelemmel,
Igen: hallgass, ha fáj.
Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
Halál.

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály,
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Ady Endre: ÉLNI, MÍG ÉLÜNK







Itt mindenkit temető-láng vakít,
Itt mindenki gyászol már valakit.
Rossz asszony, váltó, betegség, kaland,
Rossz férfi, vak bűn, ártó hírharang.
Itt mindenkit temető-láng vakít.

Ady Endre: BUDAPEST ÉJSZAKÁJA SZÓL - Részlet







Karollak, vonlak s mégsem érlek el:
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csönd, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

Ady Endre:A FEHÉR CSÖND







Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

Ady Endre: KARÁCSONY - HARANG CSENDÜL...










Kezem feléd nyújtom, szívem neked adom
Melyet vissza soha nem kérek
Szeress egy életen át, úgy, mint én téged
Akkor is ha megöregszünk
És akkor is, ha már nem élek.

Ady Endre







Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,
Bóduljunk tömjénnek szagán!...
Szép dolog ez!... Így kell csinálni
Minden karácsony-éjszakán...

Ady Endre: BÉKESSÉG ÜNNEPÉN







Kipp-kopp, mintha egy asszony jönne,
Sötét lépcsőn, remegve, lopva:
Szivem eláll, nagyszerüt várok
Őszi alkonyban, bizakodva.

Kipp-kopp, szivem megint megindul,
Hallom megint: mély, nagy örömre,
Halk tempóra, titkos ritmusra
Mintha jönne valaki, jönne.



Kipp-kopp, most már egy síri alkony
Ködös, süket nótáját zengi
Az őszi est. Ma se jön hozzám,
Ma se jön hozzám senki, senki.

Ady Endre: NEM JÖN SENKI










Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt súgtad:
"Édesem, szeretlek!"



Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél.
Gyönyörü vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: "Szeretlek!"

Ady Endre: LÁTTALAK...







A magyarság szükség és érték az emberiség... számára.

Ady Endre: 24. Vallomás a patrionizmusról







Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, telen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.

Ady Endre: A TÉLI MAGYARORSZÁG







Makulátlan az ég
S ragyognia kéne a Holdnak.
De e szent éjszakán
Égen és Földön
Sötét sorsok folyói folynak.

Érzed, hogy rohanunk
Mesebeli lég-folyók hátán?
Ez az az éjszaka,
Mikor a Hold fut
S elhal ilyen csókoknak láttán.
Ez az az éjszaka,
Melyre szörnyű, ha jön a holnap.
Ölelünk, rohanunk,
De meghalunk, ha
Ez éjjel meglátjuk a Holdat.

Ady Endre: A SZERELMESEK HOLDJA







Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Ady Endre: A KÖNNYEK ASSZONYA










Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel


Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Ady Endre: ŐRIZEM A SZEMED










Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Ady Endre: JÓSÁG SÍRÓ VÁGYA







Még egy kis felednivalóm van
S csak addig fognak tudni rólam,
Míg ezt az egyet is lerázom:
Engem mindig félig szerettek.

Nekem nincs semmi tartozásom,
Könnyű lehet az elmulásom,
Engem mindig félig szerettek
S ezért nem jár emlék, se hála.

Engem mindig félig szerettek,
Van jogom, hogy gonosz lehessek
S úgy haljak meg, hogy nagyon fájjon,
Kik szivüket úgy óvták tőlem.

Ez az egyetlen tartozásom
S ezt az egyet játszva lerázom.
Engem mindig félig szerettek
S én nem szerettem senkit, senkit.

Páris, 1910. január vége

Vörös Lobogó, 1919. január 31.

Ady Endre: ENGEM FÉLIG SZERETTEK










Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Ady Endre: AZ ÚR ÉRKEZÉSE







Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk,
Fáradt, szomoru a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.

Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.

Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.

Ady Endre: AKIK MINDIG ELKÉSNEK










Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a siromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:


"Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam."

Ady Endre: AZ ÉN MENYASSZONYOM







ADY ENDRE: A LEGOKTALANABB SZERELEM


Mit tagadjam? - siratom és szeretem
Mit tagadjam? - talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem

Ady Endre: A LEGOKTALANABB SZERELEM







...Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk.
Nagyot és szépet, emberit s magyart.

Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém -
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.

Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen,
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.

Magyar leszek majd hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ,
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.

Ady Endre: A PERC-EMBERKÉK UTÁN







Nem kívánom senkitől,
hogy csodás dolgot tegyen,
de joggal elvárom mindenkitől,
hogy mindig ember legyen.

Ady Endre

/Az idézet Ady Endre nevével híresült el a magyar weben, elsősorban ballagásra szóló idézeteket gyűjtő oldalakon, egy kis utánajárás során azonban kiderült, hogy sem a költő verseiben, sem az Interneten rendelkezésre álló levelezésében nem található meg ez a sor. Mivel nagy valószínűséggel tévesen lett neki tulajdonítva az idézet, ezért a Citátum törölte az oldaláról./







Nemrég üdén, most fonnyadtan
Áll egy árva kis virág ott:
Ifju vagyok s már meguntam
Életem s e rossz világot.
Kis szobámban álmodozva
- Mint kit elhagyott a remény -
- Kimerülten kiáltok fel:
Vajon miért is élek én?!

Ady Endre: MEGUNT ÉLET







Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.

Ady Endre: KARÁCSONY - HARANG CSENDÜL...







Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Ady Endre: FÉLHOMÁLYBAN







Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, íme, száguldani akar.

Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.

Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.

Ady Endre: ÜDVÖZLET A GYŐZŐNEK

/A magyar irodalmi kánon egyik legkiemelkedőbb alakja a történelmi Magyarország kaotikus végnapjaiban hunyt el 1919. január 27-én Budapesten. Az utolsó hajók címet viselő, 1923-ban megjelent posztumusz kötetben az Üdvözlet a győzőnek /?/c. vers szerepel utolsóként, amit valószínűleg 1918 novemberében írhatott a költő. Ady fenti verse az utolsó alkotása:1918. Ady a bennünket legyőző antant hatalmaknak küld még egy üzenetet /üdvözletet?!/







Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Ady Endre: FÉLHOMÁLYBAN







Ne váltsd apróra szíved kincseit,
ki mindent akar, mindent elveszít.
Mit képzelet fest, színes vízió,
lásd a valót, mi nem illúzió!
Azért, "ami fél, azt el ne fogadd,
egészet akarj, és egészet adj"!

Ady Endre: NE VÁLTSD APRÓRA







Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.

Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.

Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.

Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna


S gúnyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.

Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.

Ady Endre: NÉZZ, DRÁGÁM KINCSEIMRE...







Óh, bennem-lobogott el
Ama szinte már savós,
Tüzetlen és makacs,
De jó nedvü ifjuság.

Március Idusára
Voltak mindig szavaim,
Olcsók és rimesek,
De akkor az volt igaz.

Hadd lássam, óh, hadd lássam
Azt a régi Márciust,
Midőn az ifju bárd
Őszintén s jól hazudott.

Óh, Napja Márciusnak,
Óh, megroppanó havak,
Be jó emlékezés
Ki mostanában esik.

Be, jó ma ez az Élet
Mikor a Holnap sunyi,
Be, jó épp ma élni
Mikor Halál s Élet: egy.

Ady Endre: EMLÉKEZÉS (MÁRCIUS) IDUSÁRA







Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:


Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyúltat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.

Ady Endre: MEG AKARLAK TARTANI







Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Ady Endre: PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ







Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!...

Ady Endre: ELTAGADOM







... Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém -
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.

Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen,
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.

Magyar leszek majd hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ,
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.

Ady Endre: : A PERC EMBERKÉK UTÁN







Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem.
Szép út állt előttem, de nem azt követtem;
Nem adok, nem hajtok semmit a világra,
Bolond célok után rohanok zihálva,
Bolond célok után álmodozva, balgán --
Így beszélnek rólam minden utca sarkán,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,
Azok tettek azzá, akiket szerettem.
Üres lett a szivem, üres lett utánok,
Betöltötték kínzó, messze ûző álmok.
Álmok rabja lettem, csak álmokért élek,
Egy mámoros álom lett nékem az élet,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Tudom, hogy szeretett, tudom, hogy szeret még,
Pedig én dúltam fel nyugodalmát, csendjét,
Énbennem csalódott, értem fáj a lelke,
Én pedig rohanok balga küzdelembe
Diadalt aratni. Milyen dőre álom,
Pedig hozzá kötve életem, halálom!
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába;
De ha harcba szólít szívem minden vágya,
Mit tehetek róla? Tán az örök végzet
Rótta rám e kínos, bús kötelességet
S én csak mint vak eszköz teljesítem s várom,
Mig kidülök s lesz más, ki helyembe álljon,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Eladtam már magam, nem magamnak élek,
Nyugalmat, pihenést már nem is remélek,
Lelkem lett a küzdés, szívem lett az álmom,
Szívemet keresem, amíg megtalálom,
Egy új Ahasvérként bolyongok örökre,
Míg lerogyom holtan egy útszéli rögre,
-- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Ady Endre: SIRASSON MEG







Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,


Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Ady Endre: SEM UTÓDJA, SEM BOLDOG ŐSE...







Simogass csak, olyan jó a kezed,
megint bucsuzom, megint elveszett
A gőgös Ady minden dacos gögje.

Életemen fél-versek szemfedője
Hazug csókok emléke ajkamon.

Simogass csak, olyan jó a kezed,
Úgy bánom már sok ölő, makacs harcom,
Simogasd meg ráncos vén gyermek-arcom.

Feddj meg busan, hogy én rossz, elveszett
Szegény ördög csak későn találtam meg
Te becéző, simogató kezed.

Mikor talán már minden elveszett,
Sok jóságomból nem maradt meg semmi
És nem tudom már magamat szeretni.

De itt van és olyan jó a kezed.

Ady Endre: BECÉZŐ, SIMOGATÓ KEZED







Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.

Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren,
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.

Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.

Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De: így éltünk vitézmódra.

Ady Endre: BUJDOSÓ KURUC RIGMUSA







...S kiszállunk majd egy csodálatos tájon,
Hol semmi sincs, csak illat és meleg:
Fölszikkasztjuk a könnyeinket
S megengeded, hogy szeresselek...

Ady Endre: A KÖNNYEK ASSZONYA IV.







A sors kegyetlen zsarnokunk,
Haragja akkor sújt le mindig,
Amikor boldogok vagyunk.

Ady Endre: MESÉT MONDOK










,,Sorsunk egybeforr, együtt megyünk tovább.
Az élet viharában te vigyázol rám.
Köszönöm, hogy szeretsz, s hogy hiszel nekem,
S hogy megosztod az életed velem."

/Hamis Ady és Vörösmarty idézetek esküvői meghívókban? Ezt legtöbbször Vörösmartynak tulajdonítják. Mások pedig Adytól eredeztetik. Vagy fordítva, de igazából mindegy is. Persze ha valakinek ezek az idézetek tetszenek, természetesen használja bátran, de a szerző megjelölését nyugodtan el lehet hagyni./







S tudtam nagyszerűen, költősen szeretni,
Valaki számára egyetlenegy lenni,
Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben,
Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben.

Ady Endre: A SZERELEM EPOSZÁBÓL







Szívemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről.
Hajnal van-e, vagy pokol-éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az üzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Ady Endre: EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN







A szerelemnél szebb ajándékot nem kapott az Ember.
Minden lelket a szerelmek formálnak ki, amelyeket átélt.

Ady Endre: FÜVESKÖNYV







A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe énnekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor... aztán vége volt...
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt...

Mikor a szél fülembe súgja,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan!...

Ady Endre: ŐSZI ÉJSZAKÁN







Tele vagyok félelemmel,
Gyöngeséggel, szerelemmel.
Gyáva vagyok:
Én vagyok a legjobb ember.

Ha tervezek, majd elválik,
Ha gyűlölök, majd elmálik
S ha örülök,
Örülök mindhalálig.

Gyávaságban, őrületben
Nem ragyogott senki szebben
S ha szeretek,
Nagy vagyok a szerelemben.

Ha kétség jön, majd elhiggad,
Hogyha csönd jön, majd elringat
S ha menni kell,
Majd elmegyek, hogyha hívnak.

Tudok hinni, várni, csalni,
Egyet nem tudok: akarni
S bizonyosan
Fölségesen fogok halni

Ady Endre: A LEGJOBB EMBER







A te napod, a te virágod
Ejté meg egykor lelkemet;
Azt a napot, azt a virágot
Feledni nékem nem lehet!


Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...

Ady Endre: ÜDVÖZLET







Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, e bölcs, gondos.

Ady Endre: ELDÖNTI A SORS







Tiszta ágyat és tiszta asszonyt
Álmodik s vígan fölkacag,
Kicsit több bért, egy jó tál ételt,
Foltatlan ruhát, tisztességet
S emberibb szavakat.

Ady Endre: ÁLMODIK A NYOMOR







Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Ady Endre: ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET







...S tudtam nagyszerűen, költősen szeretni,
Valaki számára egyetlenegy lenni,
Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben,
Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben...

Ady Endre: A SZERELEM EPOSZÁBÓL - részlet










Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a
vágyak,


Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

Ady Endre: TÜZES SEB VAGYOK







Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulyahad mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.

Ady Endre: MAGYAR JAKOBINUS DALA







Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,
Nyomorék szivemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.

Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza az ajkam: "Adj
csöndes éjt szüleimnek, adj csön-
des éjt mindeneknek. Istenem,
én járva-kelve, fölvirradva
és lefekve, imádlak, mint
édes Atyám. Jó Atyám, vi-
selj gondot rám, ámen."

Ady Endre: SZELID, ESTI IMÁDSÁG







Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed,
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.

Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,
Nőid csókoltam s kortyongattam borod.
Méltán sujtott rám
Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.

Minden bűnömből külön ostort fontál,
Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,
Ám csók-ostorod
Legfájóbb ostor ostoraid között.

Uram, utólszor evvel ostorozz meg
Nagy bűnök után méltán, fájón, nagyon
És azt az asszonyt,
Kire korbácsolt, rossz szívemet hagyom.

Ady Endre: CSÓK ÉS IMÁDSÁG







Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Ady Endre: HÉJA-NÁSZ AZ AVARON







Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.

Ady Endre: SZÍVEK MESSZE EGYMÁSTÓL







Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvelő-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe.
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.
Úgy van talán: szép a világ s jó,
Mi vagyunk satnyák, betegek,
Jégfagyos csókokban fogantunk
S a fagy a lelkünk vette meg.
Szent kéj a csók és szent az élet,
A párzás végtelen sora
S átok a csók, átok az élet,
Ha nincs a csóknak mámora.
Az eltűrt csókok tunya nászán,
A langyos csókok éjjelén
Az átok egyre nő fölöttünk
S így lesz az élet lomha, vén
S így leszünk mi, párzó királyok,
Kopottak, búsak, betegek,
Kiknek csókolni szomjas tűzzel
Már nem szabad és nem lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas csókot
Csak szomjas ajkra hintenek,
Ma ez a föld üdvök Olimpja
S nem laknak itt: csak istenek.

Ady Endre: CSÓKOK







Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

Ady Endre: SZERETNÉM, HA SZERETNÉNEK







Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szivünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ady Endre: SORSUNK







Van olyan perc, mikor szivünkben
Az élet lángja fellobog,
Van olyan perc, mikor azt hisszük,
Hogy lehetünk még boldogok.
Szép asszonyarcok hosszu sorban
Reánk ragyognak, intenek,
Velünk vannak a csókban, borban
Ámor és Bacchus istenek.

De oly muló a mámor üdve,,


Elszáll az ámitó remény,
Elszáll az ámitó remény,
Nem ígér édes boldogságot,
Miként a mámor éjjelén.
S míg ránk tolul a végzet átka,
Amely lelkünkre visszajár -
Szivünk olyan, olyan üres lesz,
Mint a mámort adó pohár.

Ady Endre: VAN OLYAN PERC...










Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud

Ady Endre: EGY ÓCSKA KONFLISON







Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdezni, hogy kit temetnek,
Csengettyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.

Ady Endre: SÍRNI, SÍRNI, SÍRNI







Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit a földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Ady Endre: NEM ADOM VISSZA


Ady Endre idézetek, versek, képeken

Elmondom hát mindenkinek: Ady Endre idezetekkel, versekkel, képekben

Link




















 
 
0 komment , kategória:  Ady Endre  
Ady Endre: Karácsony - Harang csendül
  2018-12-22 21:30:36, szombat
 
 










Ady Endre: KARÁCSONY - HARANG CSENDÜL...


I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.



De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.


Ady Endre - Karácsony /Szabó Gyula gyönyörű előadásában/

Link















































 
 
0 komment , kategória:  Ady Endre  
Ady Endre: Az én menyasszonyom
  2017-11-25 11:15:33, szombat
 
 







Ady Endre: AZ ÉN MENYASSZONYOM


Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a siromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
"Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam."

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.



Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
"Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek."

1906


Ady Endre - Az én menyasszonyom

Link































































 
 
0 komment , kategória:  Ady Endre  
Ady szerelmi költészete
  2017-11-22 22:30:33, szerda
 
  Ady Endre és Boncza Berta (Csinszka), (1914-1919 között); az eredeti, üvegnegatívról készített digitális kép




















ADY SZERELMI KÖLTÉSZETE


Ady szerelmi költészetében két fontos korszak volt, azaz két nagy szerelem. Az első a Lédával együtt töltött idő és a lehetőség, hogy Párizsban látogathatott. A második a fiatal, bohókás lánnyal, Csinszkával. Ady szerelmi költészetének két jelentős korszaka van: a megújulását is hozó Léda-versek és a hagyományosabb elemeiket tartalmazó Csinszka-versek korszaka.

Legtöbb szerelmes versét e két nő ihlette. Élete során sok futó szerelmi kalandban volt része. Egy táncosnővel való viszonya hatására írta "Az én menyasszonyom" című verset. Az embereket megbotránkoztatta a viszonyuk, de a költőt ez nem érdekelte. Csak a női iránta érzette szerelme, nem pedig társadalmi hovatartozása volt fontos a számára.






Léda-versek

Szerelmi költészete is az egyszerűség erejével hat. Adynak a szerelem nem azt jelenti amit Petőfinek, derűt, megnyugvást. Inkább azt jelenti mint Vajdának, szerelmet, gyűlöletet, imádatot, megvetést egyszerre. Bonyolult összetett érzés ez Adynak. Múzsája, Adél nagyváradi származású és 4 évvel idősebb nála. Lédába a költő szerelmi társra talált.Ösztönözte, hogy utazzon Párisba és ismerkedjen meg az ottani élettel. Betegségében is mellette állt. Ez a nagy szenvedély és mélységes barátság is hozzájárult ahhoz, hogy Adyból nagy költő váljék.

A versekben megjelenik a korabeli költészetbe a tabu erotika, a vágy és a taszítás kettőssége. Kívánja Léda szerelmét, de fél is tőle. A szakításokat heves kibékülések követték így kapcsolatuk folyamatos vívódás.

Csinszka-versek

Második szerelme, felesége Boncza Berta (Csinszka)
Házasságuk első évét Csucsán töltötték majd felköltöztek Pestre. Ebből a szerelemélményből már hiányzik a Léda-szerelem, az örök harc és nász küzdelme.
Az embertelenné vált világban az oltalmat, a békességet keresi a költő a szerelemben, amely immár a csendes összetartozás érzését fejezi ki.
Ady betegségének elhatalmasodása, öregedése és a világháború borzalmainak lappang a csüggedt, rezignált, megbékélt hangú szerelmi vallomások hátterében.











ADD NEKEM A SZEMEIDET


Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomban ássam
Hogy én magam pompásnak lássam.

Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít.

Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.

Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.


Ady Endre - ADD NEKEM A SZEMEIDET

Link



Ady Endre - Add nekem a szemeidet // Elmondja: Répa Ati

Link








AZ ÁHÍTOTT CSÖMÖR


Csak egyszer, csak egyszer
Rakhatnék elébük rakás aranyat,
A rosszak, a szépek, csodásak elé.
Csak egyszer, csak egyszer
Lakhatnék dúsan szerelemmel.

Csak egyszer, csak egyszer
Csapna a szivemre szent, lanyha csömör,
Az az áldott, az a híres, az a nagy.
Csak egyszer, csak egyszer
Búcsúzkodnék a szerelemmel.

Csak egyszer, csak egyszer.
Jóllaktam és hullna a büszke arany
Formás, csaló, pipogya lábuk elé.
Csak egyszer, csak egyszer
Számolnék el a szerelemmel.







"A BÁNAT DALAI"-BÓL


Mikor megláttalak, új életre keltem,
Kínos élet zordon multját elfeledtem,
Megnyílott előttem a bezárult éden,
Újra fellobogott elhamvadt reményem.
- Rózsaszinű felhők úszkáltak az égen.

Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma,
Boldoggá tett szemed bíztató sugára.
Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek. . .
. . . Rabszolgája lettem csapodár szivének. . .
- Hittem a mosolygó, rózsaszinű égnek.

Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja
Kialudt örökre sötét éjszakába'. . .
Komor bánattá vált tündöklő reményem,
Fojtogató kínná égő szenvedélyem. . .
- Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.

1896 augusztus 2.







BECÉZŐ, SIMOGATÓ KEZED

(Andrea asszonynak küldöm)


Simogass csak, olyan jó a kezed,
megint bucsuzom, megint elveszett
A gőgös Ady minden dacos gögje.

Életemen fél-versek szemfedője
Hazug csókok emléke ajkamon.

Simogass csak, olyan jó a kezed,
Úgy bánom már sok ölő, makacs harcom,
Simogasd meg ráncos vén gyermek-arcom.

Feddj meg busan, hogy én rossz, elveszett
Szegény ördög csak későn találtam meg
Te becéző, simogató kezed.

Mikor talán már minden elveszett,
Sok jóságomból nem maradt meg semmi
És nem tudom már magamat szeretni.

De itt van és olyan jó a kezed.







BE SZÉPRE-NŐTTÉL BENNEM


Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.

Elfojtanálak,
Ha enyhe volna multam,
De bűnöztem, de nem tanultam.



Sorsom fokára
Szerelmes íbisz-pelyhek
Most már fészket-kérőn cipelnek.

Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.







BIZTATÓ A SZERELEMHEZ


Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.

Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szülnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.

Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerü győzni rajta.







CSAK JÖNNE MÁS


Hódolni kergettem elébed
A vágyak éhes csapatát,
Nomád, vad, büszke csapatát
A vérnek.

Irigyellek, szánlak, utállak,
Szerencsés koldusasszonya,
Királyi koldusasszonya
A Vágynak.

Csak tudnék én mást úgy kivánni,
Mint téged. Óh, csak jönne más.
Egy más asszony. Valaki. Más.
Akárki.







CSAK LÁTNI AKARLAK


Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Bontsd ki a szépséged vidáman,
Mint ó képeken meztelen angyalok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Várj hidegen, szabadon, hősként,
Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Hunyt szemekkel feküdj előttem,
Miként egy vadvirágos, szűzi halott.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Égnek szemeim téged látni,
Akit én megcsókolni nem akarok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot
S én leborulok szőnyegedre
S megáldom a legdúsabb pillanatot.







CSÓK AZ ÁJULÁSIG


Ez az ájulásig-csók hona,
Rettegi a paraszt babona
S valahol, vad, erdő-szakálas
Szatír-képű, bús hegyek alján
Fekszik, mint egy nagy, fiatal lyány.

Mikor rásüt a Hold, megremeg
S elébe roskadnak a hegyek,
Fehér halmait nyögve áldják,
Szent forrásaira borulnak
És csókba, könnybe, vérbe fulnak.

Jaj annak, aki már erre járt,
És jaj, aki itt asszonyt talált,
Maró szája sohse lakik jól,
Ajka, foga, szíve elvásik,
De csókolni fog ájulásig.







CSÓK ÉS IMÁDSÁG


Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed,
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.

Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,
Nőid csókoltam s kortyongattam borod.
Méltán sujtott rám
Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.

Minden bűnömből külön ostort fontál,
Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,
Ám csók-ostorod
Legfájóbb ostor ostoraid között.

Uram, utólszor evvel ostorozz meg
Nagy bűnök után méltán, fájón, nagyon
És azt az asszonyt,
Kire korbácsolt, rossz szívemet hagyom.







CSÓKOK


Valami szent, nagy éjszakán
Vad nászban megfogant az élet
S azóta tart a nász örökké,
Minden kis mozgás csókba téved.
Csókok világa a világunk,
Csókban fogan a gondolat,
Kicsi kis agyvelő-csomócskák
Cserélnek tüzes csókokat
S a legforróbb csókból szület meg
A legszebb, legnagyobb ige,
Mely hódítóan csap belé
A végtelenbe, semmibe.
S a leglanyhább csókból fakadt ki
A szürkeség, a régi mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes csók ma
S nincs a világnak messiása.
Úgy van talán: szép a világ s jó,
Mi vagyunk satnyák, betegek,
Jégfagyos csókokban fogantunk
S a fagy a lelkünk vette meg.
Szent kéj a csók és szent az élet,
A párzás végtelen sora
S átok a csók, átok az élet,


Ha nincs a csóknak mámora.
Az eltűrt csókok tunya nászán,
A langyos csókok éjjelén
Az átok egyre nő fölöttünk
S így lesz az élet lomha, vén
S így leszünk mi, párzó királyok,
Kopottak, búsak, betegek,
Kiknek csókolni szomjas tűzzel
Már nem szabad és nem lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas csókot
Csak szomjas ajkra hintenek,
Ma ez a föld üdvök Olimpja
S nem laknak itt: csak istenek.







CSÓKOKBAN ÉLŐ CSÓKTALANOK


Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hűs estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban élő csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.







CSUPÁN MAGAMTÓL BÚCSÚZOM


Aranyom, én kies parti termőfád
Akartam volna lenni.
Zengő tavaszú, őszi mámorú,
Sok virágos, bűbáj-gyümölcs-hozó
S nem lehettem, látod, semmi:
Vén tarkómon a kétség megfogott
S az életem is sietős lett.

Valamikor csupán Tetőled
Akartam volna mindent
S most mindenkitől a semmit
Olyan bolondul akarom,
Minthogyha megint fiatalon
Indulnék a Zavarba,
Mely Életnek neveztetik
S melynek beléndek-magvaiból
Ropogtató, friss fogakkal
Annyit ettem.

Nem szerettem
Soha Náladnál senkit busongóbban,
Vágyóbban és ismerőbben,
Tenger-rosszban és csermelynyi jóban,
Ahogy vagy és aki vagy.
De, nézd, a napom olyan kevés,
Elérni olyan lehetetlen
S csapongni és tévedni százfelé
Olyan gyönyörüség,
Olyan vitézség, olyan hőstett.

Arany, ne hidd, hogy búcsuzom Tőled,
Csupán magamtól búcsuzom.










DAL A RÓZSÁRÓL




A szép leány a búcsúzáskor
Egy rózsát tűzött fel nekem.
Piros volt lágyan feslő szirma,
Jelképed, égő szerelem!

Könnyű csókot lehelt reája
S mint álomkép már messze szálla
S én fájó szívvel, könnyes szemmel
Sokáig néztem még utána.

Elhervadt már a rózsabimbó,
Amit a szép leány adott.
Hervadtan őrzöm, hisz' a múltból
A sors csupán ennyit hagyott...

Pedig a lányka könnyű csókját


Könnyeim már régen lemosták,
De most tudom, hogy ez csók volt
Sejtelmes, végső "Isten hozzád!"

A szép leány a rózsabimbót
Most más legénynek tépi le,
Most más legényért dobog, lángol
Szerelmes, forró, kis szíve:

Más csókolja kicsiny - kacsóját,
De megőrzöm a hervadt rózsát:
Én kaptam annak a kislánynak
Legelső, tiszta, szűzi csókját!







EGY CSÓKODÉRT


Elmúlt a régi, tiszta vágy,
Amellyel egykor környezélek,
Epesztő, forró, balga láz
Égető lángja sorvaszt érted,
Egy csókodért mindent od'adnék
Egy csókodért nem kell az élet!

Egy forró csók, egy ölelés...
Lázas szivünk összedobogna...
Aztán jöhet, mit bánom én,
A kárhozatnak égő pokla!
...Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre
Eléggé gyötrő, kínos volna!







EGYEDÜL ...


Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül...
Odakint a hüvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedűl.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmulásról?... Ismerem e dalt...
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt...!

Virágot dermesztő, novemberi szellő
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmult, ami vissza nem jő,
Sirjokból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!...

Elmulás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szivem,
Dacolni a múlttal, úgy-e, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt...!







EGYEDÜL A TENGERREL


Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.
Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.

Egy virágot a pamlagon hagyott,
Megölelem az ócska pamlagot,
Megölelem az ócska pamlagot.

Parfümje szálldos csókosan körül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül.

Egy Fárosz lángol messze valahol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol.

A daloló, vad tengert hallgatom
És álmodom az ócska pamlagon
És álmodom az ócska pamlagon.

Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt,
Dalol a tenger és dalol a mult,
Dalol a tenger és dalol a mult.







EGY ÓCSKA KONFLISBAN


Királyném, kigyúltak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)

Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra
És sohse volt még íly szegény.
Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud.
Király vagyok és te királyné,
Hát trónunk sohse lesz nekünk?
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)







EGYRE HOSSZABB NAPOK


Csak egy napig fáj minden fájás,
Huszonnégy óra s nem jön rosszabb,
De ez az egy nap egyre hosszabb.

Már hegyes karó minden óra,
Sötét vas-mázsák hullva, rengve
Verik a fájást a szivembe.

Tudom a kínnak múló sorsát
S olyan rövid volt egy nap eddig:
Víg elugrás bánattól kedvig.

Örülni is másként örültem,
Nemesebben, halkabban, jobban,
Holnapi könny a mosolyomban.

Szép, bölcs cserével cserélgettem
Kedvem torát és kedvem nászát,
E furcsa élet villanását.

Ma is tudom: huszonnégy óra
S rossz nap után már nem jön rosszabb,
Óh, de ez a nap egyre hosszabb.







EGY SZÉP LEÁNYHOZ


Hajnalsugár csókolta bimbó,
Egészen gyermek, kis leány.
Ki-kipirul szép, gyermekarca,
Majd gyorsan ismét halovány.
Ragyogó szeme vágyva fürkész,
Majd ábrándozva megpihen:
- Mennyi báj kedves gyermekarcán,
Mennyi vágy fénylő szemiben!

Elnézem ezt az édes arcot,
Elnézem némán, hosszasan.
Szívemben kínos emlék ébred,
Amely a multon átrohan...
- Ilyen volt? is: rózsabimbó,
Ilyen volt? is: szép leány,
Ki öntudatlan bűbájával
Rabjául tartott oldalán...



Elnézem ezt az édes arcot,
Valósággá lett lelkemet
És, míg a mult ismét kitárul,
A szívem úgy sejt, úgy remeg:
- Ha olyan lesz, ha elragadja
Magával őt is a világ!...
Óh, látom sorsod - jó előre -
Szegény, korán hervadt virág.

A teremtés legszebb gyöngyéről
Úgy rendelték az istenek,
Hogy egektől kölcsönzött báját
Ne léha ajkról hallja meg.
Egy férfinak nemes szerelme
Legyen az égi, tiszta út,
Amelyen az asszonyi szépség
Fenséges öntudatra jut!







ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET


Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.


Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

1912

Ady Endre: Elbocsátó szép üzenet (Darvas Iván)

Link








ELDÖNTI A SORS


Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.

Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Ígérni tudok és megfogadni,


De beváltani?
Inkább elszaladni.

Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, a bölcs, gondos







ELFOGYNI AZ ÖLELÉSBEN


Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.







ELHITETTEM A SZÍVEMMEL


Elhitettem a szívemmel, hogy el tudlak feledni,
Hogy téged: hiú, gőgös lány, bűn és vétek szeretni,
De azt súgja ihlettségem szivembe oltott szózata
S bűvös éjek halk sóhaja,
Hogy míg szivemnek lángja ég, el nem feledhetlek soha.

Beszéltem már a szellővel, kérő szóval, vérző szívvel,
Ne hallja meg sóhajtásom, ne lássa meg könnyhullásom,
Ne mondja el a világnak, hogy még mindig úgy imádlak,
Harsogja túl sóhajtásom, óh, mert én a zajra vágyom,
Lárma, bor, zaj egyedül a boldogságom.







ELTAGADOM


Eltagadom, hogyha kérdik:
"Elmult minden, nem szeretlek!"
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.

De mit tegyek? Hivalkodjam
Bánatommal a világnak?


Vagy lenézve, kinevetve
Siránkozzam még utánad?...

Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!







ELVÁLUNK


I.

Elválunk most már. Te is elmégy, én is.
Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis.
Engem egy halvány arc űz messze, messze
S neked másutt is én jutok eszedbe...
Elválunk most már, te is elmégy, én is,
Felednél mindent s emlékezel mégis!...

Eszedbe jut majd, eszedbe jut néha
Egy szegény bolond, rajongó poéta,
Ki meg sem csókolt, csókodra se vágyott,
Csak bolond szívvel szeretett, imádott...
Elválunk most már. Te is elmégy, én is,
Felednél mindent s emlékezel mégis!...


II.

Gondolkozom úgy néha, éjszakákon:
Ami történt, egy kész modern regény.
A hősnő már régen túl van az álmon,
A hős pedig - tán nem is hős szegény.
S miként az öreg Dumas rég megírta:
Kaméliára pénz is kell elég,
Szükség volt a Deus ex machinára
S megjött a Mentor, gazdag és derék.

Enyém aztán a regény többi része,
A tragikum komikummal vegyes...
De ez már csak egy balga szív regénye,
Foglalkozni evvel nem érdemes.
A mámorban akartam elfeledni
Egy mámoros, bolondos, bús regét -
Ugy-e, jó tárgy vón' egy modern regénynek?
Perverzitás, mi lenne más egyéb?!...

III.

De majd, ha egyszer - valami csodából -
A régi lángot visszanyerhetem,
Megéneklem e szomoru szerelmet,
Akkor tán nem fáj, ha emlékezem...
És szólni fog majd egy lányról a nóta,
Kiről egy balga trubadur dalolt,
Ki eltiport egy dallal telt világot
S ki - mint a többi - gyenge, léha volt.

IV.

Elválunk most már. Eladtad a lelked...
Hisz' én mi voltam?... Álmodozó koldus,
Szívvel fizettem csupán a szerelmed!...
Te fényre vágytál. Meglelted a fényt is,
De majd a fényben keresed a lelket -
Felednél mindent, emlékezel mégis!...







E NÉHÁNY DALBAN...


E néhány dalban ifjuságom,
Minden szép álmom eltemetve.
Csak a könny van még a szemembe',
Elszállt sok édes, balga álmom.

De mégis, míg az örök este
Reám borultát félve várom,
Dalokba olvadt ifjuságom
Hadd jusson még egyszer eszembe.

Még egyszer... s aztán durva lábon
Taposni a hervadt virágon
Jöjjön el hát, jöjjön az élet.

E néhány dal megőriz téged,
Ezerszer szent édes emléked,
Hervadt virágom: ifjuságom!...







EPILÓGOK


I.

Vége!
Nem reszket a kezem,
Míg leírom e szót,
Úgy áldom az órát,
A szép találkozót,
Mint most a búcsuzót.

Álom,
Gyönyörü álom volt,
A Te kezed szőtte,
Áldjon meg az Isten
Százezerszer érte,
Milliószor érte!...

II.

Ha fölcsendül egy hang a multból:
A Te ezüst hangod repül felém
S én úgy foglak áldani újból,
Mint szerelmünknek édes reggelén;
Ha epedő dal száll föl szívemből,
Teneked legyen szentelve dalom,
Hiszen Te voltál, aki szeretni,
Aki dalolni
Megtanitottál, édes angyalom!

III.

Majd, ha a »Hymen« rovatában
Olvasni fogom a neved,
Még egyszer fog a szívem fájni
S aztán végképpen elfeled!...
Előszedek egy csomó verset,
Mind szépen a tűzbe dobom
S megírom - a gratulációt
Egy négyszögű papiroson.







AZ ÉJ ZSOLTÁRA


Így zsoltárolt az Éj:

Ha olyan nagy volna a szived,
Hogy a Földet átöntené vérrel
És melegítné
Izzó, beteges dobogással,
Magyarul
Vagy nem tudom, micsoda nyelven
S miféle vér-ütéssel, özönnel,
Bárhogyan:

Akkor se tudnék
Meleg párnát és takarót adni,
Akkor se tudnék
Vigasztalót súgni füledbe
S akkor se tudnék más lenni,
Mint Éj, Éj, Éjszaka.

Mert az Éjszaka Éjszaka lehet,
Mert a veszendő
Mindig veszendő
S aki egy kis életet kapott:
Bűnös, veszendő, tehetetlen.

Siratom, hogy sírsz,
De én Éjszaka vagyok
S a reggelre fogom rá a könnyeimet.
Siratlak, mert élsz,
Siratlak, mert bőszen kutatod
Sírnivalódat,
Siratlak, mert az enyém vagy,
Siratlak, mert másként nem lehet,
Siratlak, siratlak, siratlak.

Így zsoltárolt az Éj.







ÉLET HELYETT ÓRÁK


1. Énekek éneke így énekellek:
*

Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
Időben-siker, pénz, háború, béke
S egy teljes asszony szive szívem mellett,
Legszebb ágyamban szerelmek nem dúltak,
Legjobb köntösim selymei fakultak
S legjobb vágyaim a szivembe fúltak.

2. Nem jött el az én mátkám, bár de vártam,
Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
Hatvan királynő termeit lezártam:
Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
És íme, árva Libánus-fa ágyam,
Ezüst, erős oszlopai remegnek,
Gyüretlenek a bársony, puha leplek
S homálya van az arany-mennyezetnek.

3. Kinek az ínye olyan édességes,
Nem jött el az én mátkám s esteleg már.
A messzi csillag miért olyan fényes?
Miért fut el a csillag és a mátka?
A hervadt ajak miért olyan éhes?
Az én mátkám nem jön, hiába várom,
Fussatok nők, termeitek kitárom,
Ha ő nem jött, nem lesz már senki párom.

4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
Pótlásnak és feledésnek ha kaptam
S eláltatott hőse az akarásnak
Most itt állok akaratlan, dermedtje
Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rám-szórták,
Elkábitottak olcsó mandragórák
S az Élet helyett nem jöttek csak órák.










AZ ÉN MENYASSZONYOM


Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
"Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam."

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szivébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Borúljon rám és óvjon átkarolva.



Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
"Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek."

1900

Ady Endre: Az én menyasszonyom

Link












ÉN SZÉP VILÁGOM


Én szép világom,
Boldogságom.
Arcod borúsnak
Miért látom?
Sóhaj tör elé
Kis szívedből,
Ragyogó könnycsepp
Szép szemedből.

...Ha hű sziveddel
Érzed, érzed,
Hogy el fog veszni
Üdvösséged,
Csókolj meg forrón
Utoljára,
Haljunk meg most a
Boldogságba!...







ÉS MÉGIS MEGVÁRTALAK


Te még nem indultál el útnak
S engem űzött az unalom,
Sok-biroknak e dühös láza,
Száz iramú, vad utamon.
Szeretők és cimborák hulltak,
Vesztek mellőlem sorba ki,
De nem tudtak eloltani
Száz életet oltó fuvalmak.
Lendületek és szünetek,
Tivornyák, villámlások, lármák
Vakok voltak és süketek.
Nem volt soha oda-adásom,
Valaki féltően fogott:
Nem indultál, nem jöhettél még
S valójában nem lobogott
Életem még a poklokban sem
És eltemettek százszor is
És száz életből vígan tör ki
Egy teljes élet, mámor is.
Ujságos ízével a vágynak
Pirulón és reszketegen
Hajtom megérkezett, megérett,
Drága öledbe a fejem.

És mégis megvártalak.










A FEHÉR CSÖND


Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.










FÉLHOMÁLYBAN...


I.

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...

II.

A szivedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivembe...
Egyedüli kincs tetőled:
- Amit adhatsz még nekem -
A szivedből egy-egy sóhaj...

A szivemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivedbe...
Oly kevés maradt a multból...
Amit néked adhatok:
A szivemből egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyit minden bánatot...
Leolvasom sápadt arcodról
A rád erőszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szivünkből végképp elszállott a hit...
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!...

V.

Nem jó kép itt az »őszi napsugár«,
Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk együtt még halni sem lehet!...










FÉLIG CSÓKOLT CSÓK


Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

Ady Endre: Félig csókolt csók

Link








FUIMUS


De jó, ha elszállt minden álmunk,
Ha nem tudunk senkit szeretni,
Ha érzéketlen kővé váltunk,
Ha nincs reményünk s nincs több álmunk.

Hullhatnak forró könnyek értünk:
Nem érezzük terhét a vádnak,
Hitvány ellen nem forr a vérünk,
Csókot, ütést egyként nem érzünk.

Mit sem várva, mitől sem félve
Állunk ez őrült forgatagban
S ha eltipornak összetépve:
Voltunk... aztán... mindennek vége.







FÜVESKÖNYV - Idézet

"A szerelemnél szebb ajándékot nem kapott az ember,
Minden lelket a szerelmek formálnak ki, amelyeket átélt."







HA FEJEM LEHAJTOM


Asszony ölébe ha lehajtom
Nagy, szomorú szatír-fejem:
Emlékezem.

Egykor nagy asszonyként bolyongtam
Forró és buja tájakon
Álmatagon.

Messze és mélyen az Időben
Én asszony voltam: termetes,
Szerelmetes.

Jöttek utánam vézna ifjak
Simán, vágyóan, betegen:
Emlékezem.







HA HOLTAN TALÁLKOZUNK


Áldj meg, ha itthagysz, áldj akkor is,
Ha rossz voltam.
Nem nézhetünk egymás szemébe
Majd egykor holtan.

Fölpattant, nagy, halott szemeink
Kérdve világítják az éjünk:
Miért nem voltunk jók egymáshoz,
Amikor éltünk?







HALÁLBA VIVŐ VONATOK


Vonatok, melyek hozzá visztek,
Vonatok, melyek tőle hoztok,
Óh, vonatok, járjatok rosszul,
Ha éjszakában száguldoztok.

Messziről intő lámpák fénye,
Hova engem: halálba csaljon
S találkozzunk egy szörnyüséges,
Halálüvöltő lakodalmon.







HALÁLOS SZERELEM


s ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín: mert nincs értelme annak,
ha embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
bíró, kitől büntetést nem remélsz:
Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!







HALK, BÁNATOS SZÖKÉS


Halkabban daloljatok,
Északi, vándor dalok,
Hirtelen, kósza dalok,
Szél-viharok.
Ma június van
S kissé búsan
Jöttem el valahonnan.
Jóéjszakát se mondtam.
Meleg, vihartalan
Nyárban
Tettem be oda a szívem
S a lábam
S szeretném kivonni őket,
E hamar lépegetőket.
Halkabban daloljatok,
Északi, vándor dalok,
Hirtelen, kósza dalok,
Szél-viharok.







HA SZERETLEK...


Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!...
De mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt -
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!...










HERVADÁSKOR...


Hervadáskor,pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Tinálatok,lent a kertben
Ránk hullott a falevél.
Az öreg fa hervadt lombja
Mintha nékünk szólott volna,
Mintha minket intett volna:
Vigyázzatok,jön a tél!

Hervadáskor,pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Visszasír a lelkem hozzád,
Szép szerelmem,kedvesen.
Mintha ott a kertben lennék.
Száll a levél,száll az emlék,
Szálló levél,szálló emlék
Körülrepdes csendesen...

Hervadáskor,pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor
Tinálatok,lent a kertben,
Most is hull a falevél.
Most is hervadt a fa lombja,
De most mintha sírva szólna:
Úgy-e,úgy-e nem hittétek,
Rövid a nyár,itt a tél...










HÉJA-NÁSZ AZ AVARON


Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.







HÍVEN SOHASE SZERETTEM


Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.

Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.

Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.

Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.

Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.

Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mit se hittem.

Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.

Ha od'adtam testem, lelkem,
Kerestem és mit se leltem.

Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.







HUNYHAT A MÁGLYA


Hunyhat a máglya
Ezek a szomorú, vén szemek
Nem néznek soha másra.

Léda, elűzhetsz:
E vén, hű kutya-szemektől
Sohasem menekülhetsz.

Szerelmi máglya
Fölgyujtja tán újra a véred:
Hiába, mindhiába.

Jönnek a rémek:
Ezek a szomorú, vén szemek
El nem engednek. Néznek.







IMÁDSÁG A CSALÁSÉRT


Valamit még szivemben tartok,
Forró, nagy hálát, édesim,
Asszonyaim, leányaim,
Hogy olyan könnyü vállal csaltok
S mégis bennetek úgy hiszek.

Hivő csalások, csalt hitek
S egy semmire örök-vágyóság,
Ezek vagytok s ezek vagyunk.
Elönti szivemet a jóság,
Be jól van így, be jól van így.

Fohászkodok: »Isten, talán nem
Helyesled, amit csináltál,
Mert csak buta és gyönyörű,
De engedd meg, hogy folytassuk
Ezt a csaló játékot. Ámen.«







JÉGPÁLYÁN


A pálya partján álldogáltam,
Ott lenn játszott a víg sereg.
Úgy volt, vagy nem, de legvigabbnak
Én, lányka, téged néztelek.
Szép arcod égett, kipirulva
Csak úgy repültél, szép leány...
Nem csoda, hogy a jégre vittél
Engem is egykor, hajdanán.

Vidám kacaj csengett közelben,
Előttem siklottál tovább.
Lehet, hogy nem engem nevettél,
Tán leesett a korcsolyád
S nevetted, hogy annyi gavallér
Ajánl mohón segédkezet,
Kiket úgy fogsz a jégre vinni,
Mint jégre vittél engemet.
Csak azt nem értem semmiképpen,
Hogy még nagyon sok lány van ott,
De nevetését mindeniknek
Túlcsengi a te kacajod.
Hogy feltünést kivánsz te keltni -
Rólad feltenni nem lehet
Másnak - de én tudom, mióta
A jégre vittél engemet.

Ismerlek jégen, bálteremben,
Szalonban, utcán, mindenütt,
Tudom, hogy üres szived, lelked,
Fagyod egy vulkánt is lehűt.
Te mindig csak ragyogni vágyol
S örülsz a hóditás felett...
Sajnos! csak akkor tudtam mindezt,
Hogy jégre vittél engemet.

Te csak repülj, repülj tovább is,
Repülj egy hosszu életen,
Ne ismerd meg azt a fájdalmat,
Melyet szereztél énnekem...
De - talán - majd egyszer csalódva
Fel fog zokogni jégszived
S meg fogod bánni, nagyon bánni,
Hogy jégre vittél engemet!...







JÓSÁG SÍRÓ VÁGYA


Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.



Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

"Jóság síró vágya'' Kubik Anna önálló estje Baján

Link








JÖJJ, LÉDA, MEGÖLELLEK


Szemed szomoru és gonosz,
Két mély gyehenna-fészek:
Marja ki sós könny a szemem,
Ha a szemedbe nézek.

Ajkad mohó és vértelen,
Mint hernyók lepke-rajban:
Ha csókosan remeg feléd,
Fakadjon föl az ajkam.

Öled hivó, meleg, puha,
Mint a boszorkány-pelyhek
Altató, bűnös vánkosa:
Jőjj, Léda, megölellek.







KÉT HAJDANI SZERETŐK


Két halottak lent feküdtek,
Két hajdani szeretők.
És feküdtek, csak feküdtek,
Ahogyan azt parancsolják,
Tisztesen, a temetők.
És feküdtek, csak feküdtek.

S arra jött egy régi sóhaj
S megreszkettek frissen ők,
Csontjaik vígan zörögtek,
Egymás felé nyujtózkodtak
Két hajdani szeretők.
Csontjaik vígan zörögtek.

S arra jött egy régi nász-éj
S újból elpihentek ők.
Fehér csonttal szurkos sírban,
Mint valaha, egymás mellett,
Két hajdani szeretők.
Fehér csonttal szurkos sírban.

És feküsznek, csak feküsznek,
De nem úgy, mint azelőtt.
Régi sóhaj, régi nász-éj.
Mikor fognak megbékülni
Két hajdani szeretők?
Régi sóhaj, régi nász-éj.







KLEOPÁTRA HÍVÁSA


Rólad álmodom:
Kincses szerelem sátra.
Légy védő asszonyom,
Óh, Kleopátra.

Kösöntyűd arany
S én kiállok a gátra.
Légy védő asszonyom,
Óh, Kleopátra.

Léda elűzne
S nem vagyok bátrak bátra.
Légy védő asszonyom,
Óh, Kleopátra.

Megyek bízóan
S nem nézek soha hátra:
Légy védő asszonyom,
Óh, Kleopátra.







KÖNNYCSEPPEK

I.

Hajadnak ékét adtad át:
Nem boldogít már e virág,
Éjszín hajadnak illatárja
Már nem bódít el... mindhiába!

Azt a virágot add nekem,
Mely ott hervad el kebleden,
Én könnyeim öntöm le rája...
Ez a virág a hit virága.

II.

Talán nem is a földön jártam:
A nőkben tiszta angyalt láttam,
Glória volt fejök felett,
Ők hozták földre az eget.

Most sétálok a sétatéren,
Amennyi szép lány, mind megnézem,
De jót egyről sem gondolok -
Hiszen csak gyönge nők azok!

III.

Ne félj, kis lány, nem írok már
Bús-szerelmes verseket,
Már ezután csak a borról,
A mámorról verselek.

Mióta kijózanodtam,
Megszerettem én a bort,
Adieu hát, gyermek-szerelem,
Üljük meg reá a tort!







KÖNNYEK ASSZONYA


I.

Én, a siratlan fájdalomnak
Szegény, bolond, kopottas hőse,
Hirdetem, íme, mindeneknek:
Nincs más valóság, csak a könny...
Ott hömpölyög holdfényben a folyó,
Tengert keres, rejtett, sötét vizűt,
Két remegő, bús árny úszik azon:
Én, a siratlan fájdalomnak
Szegény, bolond, kopottas hőse
S a könnyek asszonya...

II.

[Lásd "A könnyek asszonya" címen az "Új versek" kötetben.]

III.

Egy kis világ, egy bús, kis világ széthull,
Fehér, sistergő lángban elég,
Áldott, szent asszony, csodálatos asszony,
E láng nem sérti, bántja szemét?
Mert akkor... Akkor csöndes elmulás lesz,
Sötét órában. Nem lesz fény, zsivaj,
Meg ne rebbenjen két, könnyben úszó szem:
Nincs semmi baj...

IV.

Add a kezed, most induljunk csöndben...
Nem!... Rohanjunk, míg vágyunk nem lohad,
Kocsinkon függöny, a szívünk könnyben,
Míg emberek közt száguld a vonat
S kiszállunk majd egy csodálatos tájon,
Hol semmi sincs, csak illat és meleg:
Fölszikkasztjuk a könnyeinket
S megengeded, hogy szeresselek...







A KÖNNYEK ASSZONYA


Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.







KÖNYÖRGŐ, MÁJUSI LEVÉL


"... Je sais ton coeur, mon coeur ...":
a csak-egy-Asszonynak küldöm.

Szivem ütném rá pirosan e virágos,
Alkonyi kékbe burkolt, de szomorú
S bágyadt irású, májusi napra.

De levelem, mire elérne, virradna
És félénk fakulók a mi betűink.

Titkokat küldenék, küldeném magam,
Ki itt állok, mióta a szemedben
Sorsom villant és százszor szenvedetten
Szenvedem a te oldatlan sorsod,
Titkod és sorsom, sorsod és titkom.

Május diktál és nem tudom, hogy mit mond,
Csak azt tudom, hogy elmentél hamar,
Hogy jó szemeddel oly kicsinyig néztél,
Föl se mentettél, pörbe sem idéztél,
Titkunk titok és a pörünk pihen
És multjaink dermedik a Napot.

Ha azt mondom: mégis te vagy a Kezdet,
Látom, ahogy a homlokodon
Ezer gyanú méltó fájdalma reszket
S hogy a szemed távolban is bezárod.

S én künnrekesztve dideregve várok
És félek is, hogy a szemedbe fogadsz.

Nagyon látsz majd és kegyelem nélkül látsz
És könnyeiddel vegyülve megtudom,
Hogy kit siratsz, mit siratsz, meddig
Félsz még és miért kell neked félned.

Jaj, az a május, ez az Élet,
Jaj, mi két ember, akik félünk,
Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors.

Olyan csodásan kezesek a titkok,
Fogózzon a szivembe a szived
S ne átkozz semmit, ami elmult
S úgy várd a késő üdvösséget.

Az elfáradt szivek is szépek
S áldottak az ölelő zokogások.

És meg ne ríkasson a levelem
S a május: ne sírj, mert sirok én.










LÁTTALAK...


Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt súgtad:
"Édesem, szeretlek!"



Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél.
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: "Szeretlek!"







LEVÉL A SORSOMHOZ


Gyűlöllek, vágylak
S hévvel kivánlak
Sorsom: hogy: teljesedj be végre
S mert csupa bánat,
Ha durcásan nézek az Égre.

Az Eget várón,
Vissza-csinálón,
Sorsom, hogy teljesedj, be várlak,
Kicsit megállón,
De jöjj, már jöjj, mert híven várlak.







LÉDA AJKAI KÖZÖTT


Az ajkaid közt rejtőznék el,
De a szemeid reám nyílnak:
Meglátnak az én cimboráim,
Nagyon holdas most minden éjjel.

Lédám, meddig tart a bujósdi,
Ez az ős, húnyó, csalfa játék?
Tudom, hogy a nyomomban vannak
S nem szabad nyögni, sírni, szólni.

Szomorú, zöld, nagy szemeidben
Dőzsölnek az én cimboráim,
Kikukucskálnak, leskelődnek
A Mámor, a Halál s az Isten.

Ha akarják, szivemre szállnak,
Csókolj, Lédám, semmivé csókolj,
Hogy hiába jöttenek légyen,
Ha ajkaid közt megtalálnak.










LÉDA A KERTBEN


Bús kertben látlak: piros hinta-ágy
Himbálva ringat.
Lankadt virágok könnyes kelyhekkel
Siratják a csókjainkat.

Álmodva nézlek: két piros felhő
Kószál az égen.
Csókokat gyarlón, himbálva váltnak
S meghalnak vágyak tüzében.

Két piros felhő: szállunk. A lángunk
Éhesen lobban.
S itt lent a kertben még a pipacs is
Szán bennünket jóllakottan.







A LÉDA ARANY-SZOBRA


Csaló játékba sohse fognál,
Aranyba öntve mosolyognál
Az ágyam előtt.

Két szemed két zöld gyémánt vóna,
Két kebled két vad opál-rózsa
S ajakad topáz.

Arany-lényeddel sohse halnál,
Ékes voltoddal sohse csalnál,
Én rossz asszonyom.

Hús-tested akármerre menne,
Arany tested értem lihegne
Mindig, örökig.

S mikor az élet nagyon fájna,
Két hűs csipőd lehűtné áldva
Forró homlokom.







LÉDÁVAL A BÁLBAN


Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

,,Kik ezek?" S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.







MARADHATSZ ÉS SZERETHETSZ


Előtte a fiatal nő-test
Parfüm-hírnöke jönne
És az öröm jönne utána,
Szemérmesen köszönne.

Nem hallott rólam, sohse látott,
Lábamnál ülve nézne
Hosszú órákig a szemembe
És szólna félve, félve:

"Leány vagyok, idegen, tiszta,
Nem látott férfi senki,
Szép vagyok, szegény és hazátlan,
Szeretnélek szeretni."

S én visszanéznék a szemébe
S szólnék, mint bús beteghez:
"Leány, akaratod legyen meg,
Maradhatsz és szerethetsz."







A MÁSIK KETTŐ


Csókoljuk egymást, együtt pihenünk,
Áltatjuk egymást, hogy egymásra vártunk,
Halvány az ajkunk, könnyes a szemünk,
Sápadt a lángunk.

Piros kertek közt futott az utunk,
Piros, bolond tűz lángolt sziveinkben,
Egymás szemébe nézni nem tudunk,
Itt sápadt minden.

Csókoljuk egymást biztatón, vadul,
Nappalba sír be minden csókos estünk,
Hiába minden, csók ha csókra hull,
Hideg a testünk.

S piros kertekből, úgy tetszik nekünk,
Közelg egy leány és egy ifju ember
S mi, ím, egyszerre forrón ölelünk,
Nagy szerelemmel.







MEG AKARLAK TARTANI


Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva, vágyva
Könyörgök hozzád, asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:


Elhagylak, mert nagyon kivánlak.

Testedet, a kéjekre gyúltat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Meg akarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.







MEGKÖSZÖNÖM, HOGY VAGY


Íme, megköszönöm neked, hogy vagy,
Hogy hallottál valaha rólam
S ha csak egy kicsit is mulattat szeszélyem:
Jól van.

Íme, menekülni vágynék tőled,
Csak evezőm nincs készen a hajóban
És ha nem fogsz vesztemen mosolyogni:
Jól van.







MERT ENGEM SZERETSZ


Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,


Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.







MERT SENKI JOBBAN


Úgy kellene fürkésznem a nyomodban,
Kis életed álságát mintha bánnám,
Mintha egy kicsi, hazug, halavány lyány
Fontossá lett légyen, mert szeme lobban.

S mert annyi ajkról, telt nadály, leválván,
Csőröcskédet kivánom egyre jobban,
Úgy kellene, hogy Vénusz a habokban,
Csilló testtel káprázz, mint forró bálvány.

S bár ájulóan gondolok öledre,
Csábító, hívó tündöklésöd vedd le,
Hadd szabaduljon arcom, szemem, vállam.

S mért kell, hogy ravasz kis buksiddal tudjad
Vágy-tagadásom negédes-hazugnak,
Mert senki jobban nem áhitott nálam.










MESÉT MONDOK


Ott künn hüvös van kikeletkor,
Szívünkben tavasz, szerelem.
Ott reszket a korán nyilt virág,
Itt elhalt már a gyötrelem.
Még nem oly régen nyári napnak
Lángjától sem hevült szivünk,
Most csodás meleg fűzi egybe:
Tavasz van, remélünk s hiszünk!

Künn hűs szellő tép le virágot,
Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
Télről regél a kósza szellő,
Mesét mondok én is neked.
Sivár életről, hosszú télről,
Enyészetről beszél regém...
De ne reszkess hát, drága kincsem:
Tavasszal, csókkal végzem én!

...Bohó gyermek volt; álmodozva,
Vágyón kezdé az életet,
Szívében vágyak lángja égett...
- Róla mesélek most neked.
Ha láttad volna, mint ölelte
Karjával a világot át,
Megszántad vón' szegény rajongót,
Ki semmiért mindent od'ád!

Mindent! Hiszen szívének kincse
Volt gazdagsága, mindene!
Dobogott, vágyott, égett e szív,
Százhangu dallal volt tele.
Óh! de a dal elhangzott árván,
A vágy sóhaj lett nemsoká:
Szeretet szárnyán merre szálljon?
Nincsen rokonszív, nincs hová!

S eljött a tél. Didergő lelke
Úgy reszketett, mint kis madár,
Melynek lehullott pelyhes fészke,
Ha elhervadt az enyhe nyár.
Ajkán elhalt már rég' az ének,
Reménye eltünt, el... tova...
S ha visszaszállt egy pillanatra,
Egy sejtés űzte el: soha!

Tovább bolyongott fázva, némán,
Nem ejtett ajka egy panaszt,
De bánat ült a sáppadt arcon,
Ki látta meg? Ki látta azt!
Egy szép leány volt. Olyan lágyan,


Epedve kérdé bánatát...
Egy fénysugár tört át az éjen:
Van még a földön jó barát?!

Van még. Az ifju hitte, hogy van.
Szíve megnyílt. Ajkán a dal
Felcsendült ismét; forró vágyba
Olvadt belé a bús sohaj.
A sebzett szív újult reménye
Általragyogta új dalát:
Vihar után a nap pazarlóbb,
Ragyogva szórja sugarát...

Délibáb volt a lány szerelme,
Mely kopár pusztát szánva-szán,
Csalóka fényét önti rája,
Hogy így enyhítsen bánatán.
Elszáll, midőn a nap is tűnik,
Ha közeleg az éjszaka,
- Elszállt a lány, elűzte tőle
Az élet egy kis vihara.

Szegény fiú! Nem sírt. Miért is?
A sors kegyetlen zsarnokunk,
Haragja akkor sújt le mindig,
Amikor boldogok vagyunk.
Amikor szerelmet sovárgunk,
Egy csontváz karja nyúl felénk...
... Ez a sorsunk... De te miért sírsz,
Édes szerelmem? Fáj mesém?

Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább,
Ölelő karod fogjon át.
Ajkad zárja mesélő ajkam,
Mely a te csókodért sovárg.
Ujjá teremt, égig emel föl,
Felejtet mindent ez a csók...
E csók az én bús mesém vége
S lehet-e vég, mely csattanóbb?










MONDJAM EL SZÓBAN?


Mondjam el szóban
Vagy hazug bókban,
Amit a csókban
Valahogyan úgy adtak, hogy jólvan?

Mondjam el dühvel,
Nagy-keserüvel:
E földi hüvely,
Szomorú, amit manapság müvel?

Mondjam el sírva,
Hogy nincs, ki bírja,
Ki sírján nyírja
Fáját, kinek még tán nincs is sírja?

Mondjam el talán,
Hogy kripták falán,
Fák Dél-oldalán,
De oda csak kacagni jön a lyány.







MOST KÖVETELLEK MAGAMNAK


Ereimben boldog tüzek szaladnak,
Harsány szívvel követellek magamnak,
Mint régen-régen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.

Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
S már nem rivallnak
Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

Kedved ha másult, már hiába másult,
Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
Vérbe-vesződve,
Sorsához nőve és sorsába nőve.

Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
S a valóság mindig a legfőbb jóság,
Se bűn, se szégyen:
Az egy-igaz Fiatalság nevében.







A MÚLTTÉRT


Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor,
A mult és az emlékezet.
Nem a tied az a rajongás,
Óh, nem a tied az a vágy, -
Csak pillanatnyi édes álom:
A visszatévedt ifjuság.

Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem...
...Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.

Szerelmi vágy, szerelmi álom
Emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent,
Remények, álmok édenét...
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A multnak álma száll meg akkor:
A mult és az emlékezet...







NAGYON KÖZELBE KERÜLTÜNK


Kezdetben tán nem is hevültünk
S mégis:
Szép, ócska, vágykódó, jó szivek,
Be nagyon közelbe kerültünk.

Szánón simulunk, hogyha fázunk
S mégis,
Ha nem is adott még sok derüt,
Áldott a mi találkozásunk.

Első titkunk fű rég benőtte
S mégis
Minden titkoknál bátrabbakat
Küld nekünk a titkok mezője.

Soká lesz a célságból cél már
S mégis
Néha úgy hajtom le a fejem,
Mint boldog, győztes bajnok a célnál.







NEM ADOM VISSZA


Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.

Belőlem fognak nézni
Téged és egy kék tavat
S mit e földön nézni
Még szabad.

Visszaadok én mindent,
Ha visszaadni lehet,
De nem adom vissza
A szemed.







NEM ÉLEK ÉN TOVÁBB...

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szivemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.

Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.

Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.

...De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szivem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Na titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének -
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!...

Ady Endre- Nem élek én tovább

Link








NEM MEHETEK HOZZÁD


Szép nyár van ott?
Itt nyara van minden pimasznak:
Én meghalok.

Nem akarod?
Te vagy az én szent bolondságom
S én meghalok.

Dalok, dalok,
Mások mehetnek, törnek, élnek
S én meghalok.

Fehér karok,
Tán nem is vártok. Nem öleltek:
Én meghalok.

Bús és balog
Mindenem: csókom, utam, sorsom
S én meghalok.







NEM JÖN SENKI


Kipp - kopp, mintha egy asszony jönne,
Sötét lépcsőn, remegve, lopva:
Szívem eláll, nagyszerűt várok
Őszi alkonyban, bizakodva.

Kipp - kopp, szívem megint megindul,
Hallom megint: mély, nagy örömre,
Halk tempóra, titkos ritmusra
Mintha jönne valaki, jönne.



Kipp - kopp, most már egy síri alkony
Ködös, süket nótáját zengi
Az őszi est. Ma se jön hozzám,
Ma se jön hozzám senki, senki







-


NÉZZ, DRÁGÁM KINCSEIMRE...


Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.

Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.

Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.

Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna


S gúnyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.

Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.







ÓH, NAGYSZERŰ SZERELEM


Oh, lyányok észre nem vett csapatja,
Kihagyott asszonyok,
Meg nem vásárolt drága hetérák,
Óh, minden rendű némberek tömegje,
De nagyon szomoru vagyok,
De nagyon szerelmes.
Mások gyűrölték nyoszolyátokat,
Mások pecsételték le szájatok
S boldog igát
Testetekre mások erőszakoltak,
Mások, mások, nem én.

Óh, induló nők,
Szerelmetes gyanakvók,
Rövid szoknyákban s iskolás könyvekkel,
Kik megálmodjátok
Gyönyörűségét a szabadulásnak,
A Mindennek, Egynek és Egyetlennek
S kik itt nőttök vén szemem előtt


Adó, nagy nőkké,
Kik csak tévedésből lehettek enyéim,
Mert nőnek az ifjú férfiak is
S aki kóstol belétek,
Mások, mások, nem én.

Óh, nagyszerű Szerelem,
Minden nőnek szerelme,
Borzasztó Lehetetlen,
Bolond álom-beszéd,
Nő, minden nő:
Szemem s derekam fázik,
Ha rátok gondolok
S kis uccákon párosan
Járnak a szerelmesek:
Egy nővel minden betelik
S az okos hímek olyan boldogak,
Mások, mások, nem én.







Ó ZORDON SZÉPSÉG


Versemmel hogyha megelégszel
- Kínáltam úgyis már elégszer -
Fogadd el: véres, könnyes ékszer.

Ó zordon Szépség, trónusodhoz jöttem,
Bús koldusod, ki elfáradt szegény.
Vér-rózsák nyíltak lábom vak helyén,
De trónusodhoz mégis elvetődtem.

Ó zordon Szépség, mosolyogsz fölöttem
S hallgatva ülsz a dús Élet hegyén.


Egy ájult lelket hoztam. Az enyém
És fölajánlom Néked összetörten.

Örökkön verte mákonyos varázsod,
Most oly hideg, mint néma mosolygásod.
S várna reá száz büszke viadal.

Ó hívd életre ápoló szavakkal,
Illesd meg homlokát meleg ajakkal!
Ó Szépség, nézz rá: olyan fiatal.







ŐRIZEM A SZEMED


Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel


Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

/1916/







ÖRÖK HARC ÉS NÁSZ


Én asszonyom, be jó, ha bántlak:
Meakulpázok, megtörök, sírok,
Várlak, kivánlak.

Én asszonyom, be jó, ha rossz vagy,
Szivemben százszor, százszor megöllek,
Űzlek, gyülöllek.

Én asszonyom, ugye, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.







ÖRÖK VÁGY


Ha ellobog majd ifjú lángom,
Ha majd zokogni sem tudok
S a sok, rommá verődött álmon
Dermedten összeroskadok,
Vajon a nyugvás tompa kínját
Érezni nem lesz oly nehéz?
Vagy vágyón fogom visszasírni
Az örök, kínos szenvedést?

Ha ellobog majd ifjú lángom
S örök megnyugvás int felém,
Milyen szellem fog felkeresni
Testemnek porladó helyén?...
Az örök vágy lángszellemének
Árnya kísért majd engemet,
Mert, hogy vágy nélkül elhamvadjak,
Érzem, tudom, hogy nem lehet!







ŐSZI ÉJSZAKÁN


A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe én nekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor... aztán vége volt...
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt...

Mikor a szél fülembe súgja,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan!...







SAPPHO SZERELMES ÉNEKE

Hatvany Lajosnak, igaz, ösztönző, jó barátomnak


Boldog legény, istenek párja,
Szemben ki ülhet szép szemeddel,
Édes kacajos közeleddel,
Kacajoddal; mely sziven-vágva
Fogja a mellem.

Hacsak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfulnak,
Bőrömre zápor-szikrák hullnak,
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben.

Hideg verejték veri testem,
Remegően, félve, halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted.







SZAKÍTS, FELEDJ!


Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!...
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
- Isten veled!...

Bolondság volt ez is, mint minden,
Silányság volt ez is, mint minden,
Álom csupán...
S én, aki mindent elvesztettem,


Hogy' rohantam e lehetetlen
Álom után!...

Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álmom:
- Isten veled!...
Hogy ki vagyok, tudod Te, édes
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!..

1899. december 31.







A SZÉPÍTŐ ÖREGSÉG


Kislyányom, most a vágyamnak örülj,
Örülj e csodás, öreg repesésnek,
Felejtsd a gyatra fiatalokat,
Kik a csókkal sietnek vagy megkésnek.
Tudod jól, hogy halásra számítok
S amit az Élet elvett,
Tán holnapig mind Veled pótolom:
Halálosan szeretem a szerelmet.

Hetyke, kényes, várható ifjaid
Gerinc-könnyítőn bánnak el a csókkal,
Hogy aztán még könnyebben fussanak.
Én torkig vagyok minden földi jókkal
És helyettük a Minden most Te vagy
És Neked én a Minden,
Itt vagy, bár hűtlen tervet tervezel,
Soha, míg élek, el nem mehetsz innen.

Annyi és annyi feledt csók után
S Halállal küzdve, alkudva, ha est tér
És mindig várni, vágyni Tégedet,
Te Élet, anya, Te gyermek, Te testvér.
Ezt a szerelmet kitől kaphatod,
Ezt az összes szerelmet?
Simogasd meg ritkuló hajamat,
Sírj egy kicsit, kis, zavart Éva-gyermek.

Felejtem a jövő sír-fogadót
S elfelejtem, ami ért a világban,
Mert utoljára van még valamim:
Sárga, vidám, nagy szemeidben láttam.
Ujjongj, kislyányom: Halál-tél havaz
S itt állok fehér hitben,
Vágyban és mindent Neked áldozón:







A SZERELEM EPOSZÁBÓL - részlet


...S tudtam nagyszerűen, költősen szeretni,
Valaki számára egyetlenegy lenni,
Úgy-úgy elborulni részeg szerelemben,
Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben...







SZERELEM ÉS RAVATAL


Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.

Ha egy kicsit sírsz tán,
Ha sírnál, miként tudsz jól:
Két, nagy szemed mocskolva egyre:
Eszedbe
Mégis én jutok akkor és mindig.

Ha a nevetésed
Tőlem messze célozna,
Ha akarlak, vissza-célozlak
S elhozlak
Bíróságom elé kis bűnösként.

Ha az örömöddel,
E kis tarka madárral,
Földalolod szívem, kalitkád,
A titkát,
Mint a hű temető őrizem meg.

Ha kicsit elfordulsz
S ha nagyon eltávoznál,
Már rajtad a fekete leplek:
Szeretlek
S ravatal-jussú az én szerelmem.







SZERELEMRŐL


A te napod, a te virágod
Ejté meg egykor lelkemet;
Azt a napot, azt a virágot
Feledni nékem nem lehet!



Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...







SZERETNÉM, HA SZERETNÉNEK


Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény
De, jaj, nem tudok így maradni,


Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié


Ady Endre - Szeretném ha szeretnének /Latinovits/

Link








SZÍVEK MESSZE EGYMÁSTÓL


Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,
Bomlott, beteg szegény,
Megölte a vágy és a mámor
Éppúgy, mint az enyém.
Hallják egymás vad kattogását,
Míg a nagy éj leszáll
S a nagy éjen egy pillanatban
Mind a kettő megáll.







A TE MELEGSÉGED




Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fujja.

Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tied.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?







TÉVEDTEM ÉS TÉVEDVE


Tévedtem és tévedve
Láttalak,
Te, legkivántatóbb, Te.

Tévedtél s jól akarva
Eshetel
Két nagyon forró karba.

Gyönyörű, amit látok
S jól vigyázz:
El ne rontsák féltés és átok.







A TÜRELEM BILINCSE


Üzenem:
Vedd magadra a türelemnek
Rozsdás bilincsét
S ha talán rossz a zár,
Várj, míg megigazíthatom.
Bilincsem voltál,
Bilincsed voltam,
Bilincs volt egész életünk,
Szerelmünk és Napunk,
Kikapóságunk és hűségünk,
Csókunk, elernyedésünk, lángunk,
Téves, sok esküvésünk,
De jó bilincs volt,
Derék béklyó
S rabok voltunk volna mindétig,
Ha nincs rabság és nincs bilincs.
Vedd hát az utolsót,
A legszerelmesebbet,
A türelem bilincsét
S várd, hogy mihamar
Kegyetlenül lezárom,
De várd,
De akard a végső rabságot,
Minden élet s öröm tetejét:
A türelmet,
Akarom,
Üzenem.













TÜZES SEB VAGYOK


Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzva, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a
vágyak,


Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kivánlak, nagyon kivánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.







ÜDVÖZLET

Behúnyt szemekkel újra látlak,
Kedves, szép hely, köszöntelek!
Májusi szellő, virágillat
Elhozta hozzám képedet.
Görbe utcáid újra járom,
Rabjául ejt sok régi álom
S álmomban látlak tégedet.

Erdőd, hegyed már lombot öltött,
Kertedben nyílik a virág,
Az áldott nap meleg sugárit
Fényes kévékben szórja rád.
Fény és illat a szívbe tódul,
Mely mámoros ez égi csóktul,
Fellángol és szeretni vágy.

A te napod, a te virágod
Ejté meg egykor lelkemet;
Azt a napot, azt a virágot
Feledni nékem nem lehet!
Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...

Köszöntelek, tündéri, szép hely,
Köszöntelek, szép barna lány,
Fényes sugárba öltözött nap
Első szerelmem hajnalán.
Elmult szivem sok régi álma,
De május fénye, illatárja
Virágot és fényt szór reám -
Jöhetsz hát, élet éjszakája!...







VAD SZIRTTETŐN ÁLLUNK


Vad szirttetőn mi ketten
Állunk árván, meredten,
Állunk összetapadtan,
Nincs jajunk, könnyünk, szavunk:
Egy ingás és zuhanunk.

Véres hús-kapcsok óvnak,
Amíg összefonódnak:
Kékes, reszkető ajkunk.
Míg csókolsz, nincsen szavunk,
Ha megszólalsz zuhanunk.







VAJON MILYENNEK LÁTTÁL?


Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?

Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál
S hitted-e, hogy szivig-láthatsz?

Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.

S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.







VALAKI, VALAKI EMLEGET


Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyező vagyok
S előttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget,
Szelíd kárpitját a nagy égnek.
Vidám legények
Jönnek dalolva
Sötét utcáknak mélyiről.
Gondolkozom: kiről, miről,
Mikor, mindegy.
Valaki, valaki most emleget...
Merre megyek,
Van-e út az utca-mélytől
Föl a hasogatott égnek?
Még sokáig kisér az ének
S én botorkálok tovább,
Keresem, aki emleget,
Keresem lelkemben azt,
Akiért érdemes volna
Így élni búsan és loholva
Sötét utcákról nézve az eget.
Valaki, valaki most emleget,
Valaki szán,
Valaki szánja
Azt, ki Páris sötét utcáira
Dobva nézi, kivánja
Az eget
S akit megríkat az az ének,
Melyet dalolnak
Éjszakában vidáman vesző
Rongyos, de társas legények.
Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyező vagyok
S előttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget.







VAN OLYAN PERC...


Van olyan perc, mikor szivünkben
Az élet lángja fellobog,
Van olyan perc, mikor azt hisszük,
Hogy lehetünk még boldogok.
Szép asszonyarcok hosszú sorban
Reánk ragyognak, intenek,
Velünk vannak a csókban, borban
Ámor és Bacchus istenek.

De oly muló a mámor üdve,


Elszáll az ámitó remény,
Nem igér édes boldogságot,
Miként a mámor éjjelén.
S míg ránk tolúl a végzet átka,
A mely lelkünkre visszajár --
Szívünk olyan, olyan üres lesz,
Mint a mámort adó pohár.










VALLOMÁS A SZERELEMRŐL


Hetedhét országban
Nem találtam mását:
Szeretem szép, beteg,
Csengő kacagását,
De nagyon szeretem.

Szeretem, hogy elbujt
Erős, nagy voltomban,
Szeretem hibáit


Jóságánál jobban,
De nagyon szeretem.

Szeretem fölséges
Voltomat e nászban
S fényes biztonságom
Valakiben, másban,
De nagyon szeretem.







VÁGYNI HOGY SZERETNÉK


Kaffka Margitnak küldöm, a nagy írónak,
félelmetes barátnak, de derék embernek.

Hiszen jó volt magamban,
Magamért és magammal élni,
De ezt a boldogságot
Olyan jó volna fölcserélni.

Valami furcsa kékkel,
Egy ősi s csak holnap jött mával,
Valami kidacolt, nagy,
Kínra-hajló romantikával.

Óh, vágyni hogy szeretnék,
De nem vággyal, aki csak percnyi,
De vággyal, amellyel
Örökig ki lehet telelni.

(Üzenet)

(Margit, egyfajta a fajunk,
Be nagyon nem itthon vagyunk
S be nagyon itt kell nekünk lennünk
S be kár ez a sok furcsaság:
Csak tépik lelkünk, a lazát,
Kit őseink feledtek bennünk.)







PAUL VERLAINE ÁLMA


Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.

Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jőn, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.







A VÉGTELEN SZERELME...


Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
Hős estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors előtt
Két gyáva, koldus csókmívelők


Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, igen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be' búsak vagyunk, be' nagyok,
Csókokban élő csóktalanok
A Végtelent hogy' szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.







SZAPPHÓ (kb. i. e. 600 körül):
(E. Lobel - D. Page: 31.)

SAPPHO SZERELMES ÉNEKE


Boldog legény, istenek párja,
szemben ki ülhet szép szemeddel,
édesen kacajos közeleddel,
kacajoddal, mely sziven-vágva
fogja a mellem.

Hacsak már látlak, elalélok,
torkomon a szavak elfulnak,
bőrömre zápor-szikrák hullnak,
szememben sötét vad árnyékok,
s lárma fülemben.

Hideg verejték veri testem,
remegően, félve, halóan,
az őszi füszálnál fakóbban
állok és már érzem a vesztem,
meghalok érted.

Ady Endre fordítása, 1909


















 
 
0 komment , kategória:  Ady Endre  
Ady Endre
  2017-01-04 19:00:23, szerda
 
 
















ADY ENDRE kÖLTÉSZETE


ADY ENDRE (1877 - 1919)

1877. november 22-én született a Szilágy megyei Érdmindszenten. Apja, Ady Lorinc, földön gazdálkodó "hétszilvafás" nemes. Anyja Pásztor Mária. Nagykárolyban a katolikus piarista gimnáziumban kezdte tanulmányait. A négy felső osztályt Zilahon, a kálvinista gimnáziumban járta. Jól tanult. Szülei jogásznak szánták, de újságíró lett. Első kötete Debrecenben jelent meg Versek címmel (1899).

1900 elején Nagyváradra került újságírónak, itt 1903 őszéig maradt. Harcos cikkeire mindenki felfigyelt. Második kötete, a Még egyszer is itt jelent meg 1903-ban. Ezen a nyáron ismerkedett meg Nagyváradon Diósi Ödönné Brüll Adéllal, egy párizsi kereskedő feleségével. Szenvedélyes szerelemmel ajándékozta meg, ő nyitott számára utat Párizsba is.

1904 elején ment először Párizsba, s egy évet töltött ott. Ezután még hétszer jut el a francia fővárosba 1911-ig. Párizsi élményei meghatározták világnézeti-emberi fejlődését.
1906-ban jelent meg az első "igazi" Ady-kötet, az Új versek, s ettől kezdve 1914-ig évenként (egy év kivételével) láttak napvilágot verseskötetei. Ady is bohém, éjszakai művészéletet élt. Otthona nem volt, szállodákban lakott. Egészségét hamar megtámadta a gyógyíthatatlan betegség, a szifilisz, amely tömegbetegség volt ekkor.

Az utolsó vers gyüjtemény 1918-ban jelent meg A halottak élén címmel. Posztumusz kötete, Az utolsó hajók, csak 1923-ban hagyta el a sajtót.

1911 őszén kapta az első levelet egy svájci intézeti kislánytól, Boncza Bertától, Csinszkától. 1915 márciusában vette feleségül. A háború idején hosszabb időt töltött Csucsán, a Boncza család kastélyában. Fizikailag teljesen leromlott állapotban érte meg az őszirózsás forradalmat. 1919. január 27-én halt meg Budapesten.








Ady Endre összes költeményei

Link



Latinovits Zoltán Ady Endre versei és írásai

Link



Ady Endre idézetek, versek, képeken
Elmondom hát mindenkinek: Ady Endre idezetekkel, versekkel, képekben

Link












ADD NEKEM A SZEMEIDET


Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomban ássam
Hogy én magam pompásnak lássam.

Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít.

Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.

Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.


Ady Endre - ADD NEKEM A SZEMEIDET

Link



Ady Endre - Add nekem a szemeidet // Elmondja: Répa Ati

Link








ADJON ISTEN MINDENKINEK


Adjon Isten békét, kedvet
Asszonyoknak, embereknek,
Sok örömet mindenkinek,
Pénzt, szerelmet, vágyat, hitet.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Úgy szeretném megtalálni,
Úgy szeretnék azzá válni,
Kinek az élet teher:
Az ember könnyen megy el.
Gyönyörű-kék Itt az Ég.

Által-adni úgy szeretném
Sok hirtelen vágyam, eszmém,
Sok drága kincset, nagyot,


Amihez már vén vagyok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Néha-néha szerelemmel
Telik meg az ilyen ember.
Néha-néha úgy megsajog,
Más bánat, bú és más bajok.
Gyönyörű-kék itt az Ég.

Adjon Isten ifjuságot,
Szabadságot, boldogságot,
Egészséget, pénzt és hitet,
Szerelmet, hírt mindenkinek.
Gyönyörű-kék itt az Ég.







AKIK MINDIG ELKÉSNEK


Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomorú a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.

Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.

Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.







AZ ALVÓ CSÓK-PALOTA


Halálon innen, Életen túl,
Csak férfi-ember juthat oda,
Csak szomorú hím juthat oda,
Ködben, homályban alszik, alszik
A csók-palota.

Ezer szobában ezer asszony,
Fehér, szép asszony várva piheg,
Forró, nagy asszony várva piheg
S mint tűzharang, úgy csendül, úgy kong,
Úgy ver a szived.

Ajtót ajtóra lopva nyitsz ki,
Mindenütt asszony és nyoszolya,
Parfüm, tűz-asszony és nyoszolya,
Csók-labirint és ezer asszony
És ezer Soha.

Ott fogsz futkosni mindörökké,
Gyáván, vacogva, csóktalanul,
Jégvirágosan, csóktalanul
S barna hajadra a nagy Ősznek
Hóharmata hull.







ANYA ÉS LEÁNYA


Anyám, az arcod úgy tüzel most
S könnyeidet rejtegeted:
Vajjon mi van édes apámmal?
Megint beteg?

Vagy fejét szomorun lehajtva
Búsul egy hideg sztrájk-tanyán?
Mi lesz velünk és mindig így lesz,
Édes anyám?

Nem, kis lyányom, nem lesz így mindig,
De te ne búsulj, de dalolj,


Már készül a te boldogságod
Tán valahol.

Kis lyányom, szörnyü ez az Élet,
Csupa örökség s csupa vád.
A te jövődért izzad, harcol
Édes apád.







AZ ÁGYAM HÍVOGAT


Lefekszem. Óh, ágyam,
Óh, ágyam, tavaly még,
Tavaly még más voltál.
Más voltál: álom-hely,
Álom-hely, erő-kút,
Erő-kút, csók-csárda,
Csók-csárda, vidámság,
Vidámság. Mi lettél?
Mi lettél? Koporsó,
Koporsó. Naponként,
Naponként jobban zársz,
Jobban zársz. Ledőlni,
Ledőlni rettegve,
Rettegve felkelni,
Felkelni rettegve,
Rettegve kelek fel:

Fölkelni, szétnézni,
Szétnézni, érezni,
Érezni, eszmélni,
Eszmélni, meglátni,
Meglátni, megbujni,
Megbujni, kinézni,
Kinézni, kikelni,
Kikelni, akarni,
Akarni, búsulni,
Búsulni, elszánni,
Elszánni, letörni,
Letörni, szégyelni,
Szégyelni. Óh, ágyam,
Óh, ágyam, koporsóm;
Koporsóm, be hívsz már,
Be hívsz már. Lefekszem.







ÁLMOK UTÁN


Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyű szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.

Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.

Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.

Gyermek-szívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.

Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...







BE SZÉPRE-NŐTTÉL BENNEM


Be nagyra-nőttél,
Be szépre-nőttél bennem,
Én kidacolt, drága szerelmem.
Elfojtanálak,
Ha enyhe volna múltam,
De bűnöztem, de nem tanultam.


Sorsom fokára
Szerelmes íbisz-pelyhek
Most már fészket-kérőn cipelnek.
Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.







BIZTATÓ A SZERELEMHEZ


Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.

Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szülnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.

Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerü győzni rajta.










BUJDOSÓ KURUC RIGMUSA


Tíz jó évig a halálban,
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.

Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szívem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország.

Sirattalak, nem sirattál,
Pártoltalak, veszni hagytál,
Mindent adtam, mit sem adtál,
Ha eldőltem, nem biztattál.

Hullasztottam meleg vérem,
Rágódtam dobott kenyéren,
Se barátom, se testvérem,
Se bánatom, se reményem.

Már életem nyugalommal
Indul és kevéske gonddal,
Vendégséggel, vigalommal,
Lengyel borral és asszonnyal.

Lengyel urak selymes ágya
Mégis forró, mint a máglya.
Hajh, még egyszer lennék árva:
Be jó volna, hogyha fájna.

Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.

Elbocsát az anyánk csókja,
Minden rózsánk véres rózsa,
Bénán esünk koporsóba,
De: így éltünk vitézmódra.







CSAK JÖNNE MÁS


Hódolni kergettem elébed
A vágyak éhes csapatát,
Nomád, vad, büszke csapatát
A vérnek.

Irigyellek, szánlak, utállak,
Szerencsés koldusasszonya,
Királyi koldusasszonya
A Vágynak.

Csak tudnék én mást úgy kivánni,
Mint téged. Óh, csak jönne más.
Egy más asszony. Valaki. Más.
Akárki.







A CSODÁK ESZTENDEJE


Összeszaladt. Ősz, Tél, Tavasz, Nyár,
Folyók mély bölcsőkből kikeltek.
S engem elhagynak már azok is,
Akik eddig szívvel szíveltek.

Valaki megőrült az Űrben,
Valamely Nap járja bolondját,
Valaki mindent összezavart
S üstökösök jövését mondják.

Nagy vágy-kötelek elszakadnak,
Ébrednek oktalan szerelmek
S karunkon a régi örömök
Lesznek bús, utálatos terhek.

Bicskák szomjasabbak a vérre
S gőzösök egymásba szaladnak
S akik szerették az Életet,
Most nagy Halál-légyottot adnak.

Ki csinálja, ki jár közöttünk?
Egymás mindene minden--minden
S a felhőt az a Cél kergeti,
Mely itt tapos a lelkeinkben..

Egy pillanat és minden más lesz,
Más a holt Tenger, más az örvény
S másképpen villan meg agyamon
Minden gondolat, minden törvény.

Jaj, jaj, be félek, félek, félek :
Mi lesz vajon, jaj mi lesz holnap?
Messze világok szeszélyei
Nekem holnap mit parancsolnak?

Hogyan tiportat el a sorsom,
Hogyan hal el minden, mi drága?
Óh, örök titkoknak szomorú,
Borzasztó, egységes világa.







DAL A RÓZSÁRÓL


A szép leány a búcsúzáskor
Egy rózsát tűzött fel nekem.
Piros volt lágyan feslő szirma,
Jelképed, égő szerelem!



Könnyű csókot lehelt reája
S mint álomkép már messze szálla
S én fájó szívvel, könnyes szemmel
Sokáig néztem még utána.

Elhervadt már a rózsabimbó,
Amit a szép leány adott.
Hervadtan őrzöm, hisz' a múltból
A sors csupán ennyit hagyott...



Pedig a lányka könnyű csókját
Könnyeim már régen lemosták,
De most tudom, hogy ez csók volt
Sejtelmes, végső "Isten hozzád!"

A szép leány a rózsabimbót
Most más legénynek tépi le,
Most más legényért dobog, lángol
Szerelmes, forró, kis szíve:



Más csókolja kicsiny - kacsóját,
De megőrzöm a hervadt rózsát:
Én kaptam annak a kislánynak
Legelső, tiszta, szűzi csókját!







DALOK


I.

Kivirított, illatozik
A jázminfa virága;
Nem adok én, mért is adnék
Valamit a világra?
Beszélhetnek énfelőlem
Akármit az emberek:
Vétkezik a gerlemadár,
Ha párjáért kesereg?

Sírok én is, siratgatom
Boldogságom; hiába,
Nem fog az már újra nyílni,
Mint a jázmin virága.


Ha látnátok, mikor könnyem
Az arcomon lepereg,
Tudom, hogy megsajnálnátok,
Gonosz nyelvű emberek.

II.

Nem is olyan rossz az a sors,
Amilyennek mondják,
A csalódott embereknek
Jól viseli gondját:
Ha valakit hűtelenül
Elhagyott a párja,
Vigasztalást mindig talál
Jó borban az árva.


III.

Szerelemről, csalódásról
Mindig szólt az ének,
Amióta szép leányok
És poéták élnek.
Mert hogyha a szép leányok
Hívek lettek volna,
- Csendes fészek a boldogság -
Nem lenne most annyi költő
S annyi rossz, bús nóta







EGY ÓCSKA KONFLISBAN


Királyném, kigyúltak a lángok,
Aranyos hintónk, íme, száll,
Ma a nép közé vegyülünk el,
Te a királyné s én a király.
Lásd, ez a fényes kocsitenger
A villámfényes fák alatt
Miérettünk hullámzik, fénylik,
Hogy téged s engem lássanak.
Királyném, bocsásd le a fátylad:
Ma este kegyosztók leszünk.
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)

Királyném, megölnek a vágyak.
Sohse vágyott, mint te meg én,
Földi pár úgy az élet-csúcsra
És sohse volt még íly szegény.
Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud.
Király vagyok és te királyné,
Hát trónunk sohse lesz nekünk?
(Döcög, döcög az ócska konflis
És mi sápadtan reszketünk.)







EGY SZÉP LEÁNYHOZ


Hajnalsugár csókolta bimbó,
Egészen gyermek, kis leány.
Ki-kipirul szép, gyermekarca,
Majd gyorsan ismét halovány.
Ragyogó szeme vágyva fürkész,
Majd ábrándozva megpihen:
- Mennyi báj kedves gyermekarcán,
Mennyi vágy fénylő szemiben!

Elnézem ezt az édes arcot,
Elnézem némán, hosszasan.
Szívemben kínos emlék ébred,
Amely a multon átrohan...
- Ilyen volt? is: rózsabimbó,
Ilyen volt? is: szép leány,
Ki öntudatlan bűbájával
Rabjául tartott oldalán...



Elnézem ezt az édes arcot,
Valósággá lett lelkemet
És, míg a mult ismét kitárul,
A szívem úgy sejt, úgy remeg:
- Ha olyan lesz, ha elragadja
Magával őt is a világ!...
Óh, látom sorsod - jó előre -
Szegény, korán hervadt virág.

A teremtés legszebb gyöngyéről
Úgy rendelték az istenek,
Hogy egektől kölcsönzött báját
Ne léha ajkról hallja meg.
Egy férfinak nemes szerelme
Legyen az égi, tiszta út,
Amelyen az asszonyi szépség
Fenséges öntudatra jut!







ELBOCSÁTÓ, SZÉP ÜZENET


Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.


Ady Endre - Elbocsátó szép üzenet (Bitskey Tibor)

Link








ELDÖNTI A SORS


Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.

Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Ígérni tudok és megfogadni,


De beváltani?
Inkább elszaladni.

Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, a bölcs, gondos







ELFOGYNI AZ ÖLELÉSBEN


Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban, tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben :
Ezt akarom

Ilyen halk, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.







AZ ELJÁTSZOTT ÖREGSÉG


Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.

Ez az én két vén szemem
Habár sok szépet látott,
Mosolygós öreg úrként
Nem látja a világot.

Nem fogok bocsánattal,
Víg arccal tündökölni
S fiatal vétkek fölött
Pálcát tréfásan törni.

Emlékezni se fogok
Kedvesen zsörtölődve,
Ősz hajjal, piros arccal
A régi jó időkre.

Heves, ál ifjúsággal,
Óh, ezerszer jaj nékem,
Megöltem jövő magam,
Az én szép öregségem.

Ahogy nőnek az árnyak,
Ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban
Az eljátszott öregség.







ELTAGADOM


Eltagadom, hogyha kérdik:
Elmult minden, nem szeretlek!
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.

De mit tegyek? Hivalkodjam
Bánatommal a világnak?


Vagy lenézve, kinevetve
Siránkozzam még utánad?...

Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!







EGY CSÓKODÉRT


Elmúlt a régi, tiszta vágy,
Amellyel egykor környezélek,
Epesztő, forró, balga láz
Égető lángja sorvaszt érted,
Egy csókodért mindent od'adnék
Egy csókodért nem kell az élet!

Egy forró csók, egy ölelés...
Lázas szivünk összedobogna...
Aztán jöhet, mit bánom én,
A kárhozatnak égő pokla!
...Nincs kárhozat, mely ily gyönyörre
Eléggé gyötrő, kínos volna!










EMBER AZ EMBERTELENSÉGBEN


Szívemet a puskatus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

És most mégis, indulj föl, erőm,
Indulj föl megintlen a Földről.
Hajnal van-e, vagy pokol-éjfél?
Mindegy, indulj csak vakmerőn,
Mint régen-régen cselekedted.

Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az üzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.

Borzalmak tiport országútján,
Tetőn, ahogy mindég akartam,
Révedtem által a szörnyüket:
Milyen baj esett a magyarban
S az Isten néha milyen gyenge.

És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni egy szebb napot.

Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden jövő, be féltelek
(Bár Föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám.

Aztán rossz szívemből szakajtván
Eszembe jut és eszembe jut:
Szívemet a puska-tus zúzta,
Szememet ezer rémség nyúzta,
Néma dzsin ült büszke torkomon
S agyamat a Téboly ütötte.

S megint élek, kiáltok másért:
Ember az embertelenségben.







EMLÉKEZÉS MÁRCIUS IDUSÁRA


Óh, bennem lobogott el
Ama szinte már savós,
Tüzetlen és makacs,
De jó nedvű ifjuság.

Március Idusára
Voltak mindig szavaim,
Olcsók és rímesek,
De akkor az volt igaz.

Hadd lássam, óh, hadd lássam


Azt a régi Márciust,
Midőn az ifjú bárd
Őszintén s jól hazudott.

Óh, Napja Márciusnak,
Óh, megroppanó havak,
Be jó emlékezés,
Ki mostanában esik.

Be jó ma ez az Élet,
Mikor a Holnap sunyi,
Be jó épp ma élni,
Mikor Halál s Élet: egy.







ENGEM FÉLIG SZERETTEK


Még egy kis felednivalóm van
S csak addig fognak tudni rólam,
Míg ezt az egyet is lerázom:
Engem mindig félig szerettek.

Nekem nincs semmi tartozásom,
Könnyű lehet az elmulásom,
Engem mindig félig szerettek
S ezért nem jár emlék, se hála.

Engem mindig félig szerettek,
Van jogom, hogy gonosz lehessek
S úgy haljak meg, hogy nagyon fájjon,
Kik szivüket úgy óvták tőlem.

Ez az egyetlen tartozásom
S ezt az egyet játszva lerázom.
Engem mindig félig szerettek
S én nem szerettem senkit, senkit.

Páris, 1910. január végén










EZÜST PATKÓS PARIPÁINKON


Minden vágyam ezüst patkó
Fekete lovaimra verve,
Magyarságomnak borzasztó,
Utált és átkozott szerelme
Szikrát ver a köves uton
S legfeketébb paripámra verve.

Nem tudom, hogy meddig érek,
Mert szörnyű ellenem a hajsza,
Néha lovakat cserélek,
De leghűbben vágtatok rajta,
A legfeketébb paripán:
Gyertek, fiúk, ez a legszebb hajsza.

Verd csak, patkó, verd a szikrát,
Rajta, rajta, új lelkek népe.
Szép nép: az új hitü szittyák
S mit akarnak: a szépek szépe.
Szikrázzék patkónk az úton,
Rajta, rajta, új lelkek új népe.







ÉGŐ TŰZBEN DIDEREGVE


Hunytán, fogytán van már a tűz.
Orv galyakat nem tudok szedni:
Megtanulom: milyen öröm
Dideregni.

Fagyot lihegnek jég-hazák
Felém, az én szegény fejemre
És én meleget kacagok
Dideregve.

Tűz nélkül is majd tüzelek,
Engem nem olt ki semmi, semmi.
Gyertek hozzám, tanuljatok
Dideregni.







AZ ÉN MENYASSZONYOM


Mit bánom én, ha utcasarkok rongya,
De elkisérjen egész a síromba.

Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
,,Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam."

Legyen kirugdalt, kitagadott, céda,
Csak a szívébe láthassak be néha.

Ha vad viharban átkozódva állunk:
Együtt roskadjon, törjön össze lábunk.

Ha egy-egy órán megtelik a lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás ajkán leljünk.

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:
Boruljon rám és óvjon átkarolva.



Tisztító, szent tűz hogyha általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a mindenséget.

Mindig csókoljon, egyformán szeressen:
Könnyben, piszokban, szenvedésben, szennyben.

Amiben minden álmom semmivé lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az Élet.

Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem, halálom.

Szétzúzva minden kőtáblát és láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő világot.

Együtt kacagnánk végső búcsút intve,
Meghalnánk együtt, egymást istenítve.

Meghalnánk, mondván:
,,Bűn és szenny az élet,
Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.

Ady Endre - Az én menyasszonyom

Link








AZ ÉLET


Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!...

Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
... De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem! ...


Ady Endre: Az élet


Link








ÉN SZÉP VILÁGOM


Én szép világom,
Boldogságom.
Arcod borúsnak
Miért látom?
Sóhaj tör elé
Kis szívedből,
Ragyogó könnycsepp
Szép szemedből.

...Ha hű sziveddel
Érzed, érzed,
Hogy el fog veszni
Üdvösséged,
Csókolj meg forrón
Utoljára,
Haljunk meg most a
Boldogságba!...







AZ ÉRTŐL AZ ÓCEÁNIG

 
Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.
 
S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.
 
Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.







FAGYOS SZENTEK


- Be kén jól rendezni Vácot,
Odazárni Bonifácot,
Szervácinust és Pongrácot...
Mert az már szörnyű és galád,
Hogy mit müvel a szép család...
Megszégyenít májust tavaszt,
Fület és lábat megfagyaszt...



Összejött egy sokadalom,
Hogy halljon egy kis térzenét,
- Melyről már túl sok a dalom -
S pár perc és rebbent szerteszét...
Riporterünk is visszatért.

- Nos tartottak künn térzenét?
- Igen -- szólt kurtán,fagyosan.
- A banda játszott ám azért,
Mert hát történt egy kis hiba:
Szájhoz fagyott a trombita

1899







A FÖL-FÖLDOBOTT KŐ


Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbúsong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,
Kicsi országom, példás alakan
Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék,
Százszor is, végül is.


Ady Endre: A föl-földobott kő (Latinovits) zenével

Link








GÓG ÉS MAGÓG FIA VAGYOK ÉN...


Góg és Magóg fia vagyok én,
Hiába döngetek kaput, falat
S mégis megkérdem tőletek:
Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?

Verecke híres útján jöttem én,
Fülembe még ősmagyar dal rivall,
Szabad-e Dévénynél betörnöm
Új időknek új dalaival?

Fülembe forró ólmot öntsetek,
Legyek az új, az énekes Vazul,
Ne halljam az élet új dalait,
Tiporjatok reám durván, gazul.

De addig sírva, kínban, mit se várva
Mégiscsak száll új szárnyakon a dal
S ha elátkozza százszor Pusztaszer,
Mégis győztes, mégis új és magyar.


Ady Endre - Góg és Magóg fia vagyok én (Mensáros és Latinovits)

Link








A HAJNALOK MADARA


Virágporos, tüzes, szent szárnyát
Hiába verdesem, töröm,
Nem akar elmaradni tőlem
Az Öröm, az Öröm.

Virágport szitál a lelkemre,
Elkábít, mámorban ülök,
Bús, vad tüzek serkennek bennem:
Örülök, örülök.

Fölé-csapok. Töröm a szárnyát.
Hess, hess. Óh, vidám hajnalok
Madara, mit akarsz te tőlem?
Meghalok, meghalok.

Ő csak szitál. Mind tüzesebben
Izzanak az erek, idegek,
Csak a verejtékem lesz egyre
Hidegebb, hidegebb.







A HALÁL PITVARÁBAN


Istenem, Halál, te tudod,
Hogy tőlem elmultak a bálok,
Lakodalmak és hős murik:
Pitvarodban állok.

Gyáván ülök, nem hencegek
S ha valaki azt mondja rólam:
Üssétek le ezt a kevélyt;
Én sóhajtok; jól van.

Minden jó, jog, ami lesujt,
Minden megszentel, ami büntet:
Istenem, Halál, pitvarod
Megjavít bennünket.

Sohse szerettem úgy magam,
Mint most a Halál pitvarában,
Megszerettem a multamat
S lépek beljebb, bátran.

Nem lehet az rossz valaki,
Akit annyian űztek, téptek
S rosszabb úr nem lesz a Halál,
Minő volt az Élet.

Istenem, Halál, te tudod,
Hogy vérvevő, szomorú harcban
Űztem, kerestem önmagam:
Rosszat nem akartam.







A HALÁL ROKONA


Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.







HALOTTAK NAPJÁN


Halottja van mindannyiunknak,
Hisz' percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!



Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!.







HA SZERETLEK...


Ha szeretlek, akkor hazugság,
Amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
S az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden, minden,
Egy átálmodott kárhozat,
Amely még szebbé fogja tenni
Az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
A halált nem hívom soha,
Eltűröm még a szenvedést is,
Nem lesz az élet Golgota.
Mikor álmomból fölébredtem,
A percet meg nem átkozom -
A lelkedhez kapcsolom lelkem
S mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... Ne adja Isten,
Hogy hazug legyen ez a hit!...
De mért?... Legyen hitvány hazugság,
Elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,
Haljak meg most, ez üdv alatt -
Többet ér egy hosszú életnél
Egy álmot nyujtó pillanat!...










HÉJA-NÁSZ AZ AVARON


Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.







HIMNUSZ A TAVASZNAK


Hiszen harsogás a dolga,
Éhes, ékes nagy legény ,
De sohse volt ilyen torka,
Ilyen harsány sohasem.

Óh, Tavasz, én úgy szeretlek,


Te nagy, zengő rosszaság,
Zsarolója pajzán kedvnek
S kongó jóság sohasem.

Himnuszod ritkán daloltam,
Mert hogy nagyon te vagyok,
életem eltavaszoltam
S nem leszek más sohasem.

Óh, életeket fogyasztó,
(Most jobban , mint máskoron )
Életeket lelohasztó
Nem tudsz lenni sohasem.







IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK


Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.

Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.

Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szivei védenek.

Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.







ÍGY VAN MAGYARUL

 
Nem adta nekünk az Isten,
Hogy ki szeret, az segítsen,
Sohasem.
 
Magunk is ritkán szerettük,
Kikért szálltunk hősen, együtt,
Valaha.
 
Valahogyan bajok voltak,
Lelkünknek, e toldott foltnak
Bajai.
 
Egyformán raktuk a szépet
Barátnak és ellenségnek,
Mert muszáj.
 
Egyformán s mindig csalódtunk,
De hát ez már a mi dolgunk
S jól van ez.
 
S szebb dolog így meg nem halni
S kínoztatván is akarni:
Magyarul.







JÁZMIN NYITOTT...


Jázmin nyitott a kertetekben,
Kissé regényes, de nyitott.
Talán akkor támadt lelkünkben
Az elválasztó mély titok.
Talán akkor jutott eszembe,
Hogy ámítom csak önmagam
S talán te is másra gondoltál,
Míg rám borultál szótalan...

Eszünkbe jutott mindkettőnknek
Az édes, kínos pillanat,
Mikor szívünk először nyílt meg
A nyíló jázmin lomb alatt,
Mikor nem vágy volt a szerelmünk,
Csak titkos, bűvös sejtelem:
Talán akkor jutott eszünkbe,
Hogy ez már nem a szerelem!...







A JÉGCSAP-SZÍVŰ EMBER


Csonttá fagy az, akit szeretnek:
Minden csöpp vér, mely hull miatta,
Belekeményül jégbe, fagyba.

Bús szivek, kik engem szeretnek
S én dermedten jajgatok értök:
Mennyi vér-csöpp, megfagyott vér-csöpp.

Mint egy nagy, piros, véres jégcsap
Csüggök szélén sok szív-eresznek,
Megfagynak, kik engem szeretnek.







JÉGPÁLYÁN


A pálya partján álldogáltam,
Ott lenn játszott a víg sereg.
Úgy volt, vagy nem, de legvigabbnak
Én, lányka, téged néztelek.
Szép arcod égett, kipirulva
Csak úgy repültél, szép leány...
Nem csoda, hogy a jégre vittél
Engem is egykor, hajdanán.

Vidám kacaj csengett közelben,
Előttem siklottál tovább.
Lehet, hogy nem engem nevettél,
Tán leesett a korcsolyád
S nevetted, hogy annyi gavallér
Ajánl mohón segédkezet,
Kiket úgy fogsz a jégre vinni,
Mint jégre vittél engemet.
Csak azt nem értem semmiképpen,
Hogy még nagyon sok lány van ott,
De nevetését mindeniknek
Túlcsengi a te kacajod.
Hogy feltünést kivánsz te keltni -
Rólad feltenni nem lehet
Másnak - de én tudom, mióta
A jégre vittél engemet.

Ismerlek jégen, bálteremben,
Szalonban, utcán, mindenütt,
Tudom, hogy üres szived, lelked,
Fagyod egy vulkánt is lehűt.
Te mindig csak ragyogni vágyol
S örülsz a hóditás felett...
Sajnos! csak akkor tudtam mindezt,
Hogy jégre vittél engemet.

Te csak repülj, repülj tovább is,
Repülj egy hosszu életen,
Ne ismerd meg azt a fájdalmat,
Melyet szereztél énnekem...
De - talán - majd egyszer csalódva
Fel fog zokogni jégszived
S meg fogod bánni, nagyon bánni,
Hogy jégre vittél engemet!...













KARÁCSONY - HARANG CSENDÜL...


I.

Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumban
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba'
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

II.

Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Odahaza.
De jó volna tiszta szívből
- Úgy mint régen -
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.



De jó volna, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

III.

Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna,
Óh, de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.

Golgota nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget.
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni...
Karácsonyi rege
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra.


Ady Endre - Karácsony /Szabó Gyula gyönyörű előadásában/

Link








KARÁCSONY MA TÁN A BÉKE...


Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén' a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma úgy kén', hogy egymást öleljék
Szívükre mind az emberek
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg
Kihűlt a szív, elszállt a lélek,

A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét ;
Beteg a világ, nagy beteg;
Ember ember ellen csatázik,

Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve
Oh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!...

1899







KIS, KARÁCSONYI ÉNEK


Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
Nagyosan dicsérni,
De én még kisfiú vagyok,
Csak most kezdek élni.

Isten-dicséretére
Mégis csak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.

Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért


Minden szépet tennék.

Új csizmám

a sárban
Százszor bepiszkolnám,
Csak az Úrnak szerelmemet
Szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én
Gyermek hittel, bátran
1883
Csúf karácsonyában.)










A KÖNNYEK ASSZONYA


Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegő ujjai
Most a szívembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szívemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a múltnak.
Véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bűnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szívemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.







KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM, KÖSZÖNÖM


Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Ady Endre: Köszönöm

Link








LÁTTALAK...


Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt sugtad:
"Édesem, szeretlek!"



Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: "Szeretlek!"







A LEGOKTALANABB SZERELEM


Mikor most szinte minden nemzet temet,
Sirathassam meg mégis csudálatos,
Dacos, kicsi, árva én nemzetemet.

Békételen, bünös, büszke, bánatos:
Jaj, mióta csak sorsát éli szegény,
Az öregebbik Sors mindig rátapos.

Mindig kicsi volt, hős, bús, ám megmaradt,
Elválasztott és kiválasztott derék,
Igaz s mártir hazug századok alatt.

Poétát,: - nem bölcs, nem friss eszü,: - okos,
Ki ha fecsérel kicsijéből sokat,
Kezében élet és áldás a fokos.

Csak magát ne bántaná vad szilajul
És csak ne volnának buta urai:
Megnőne, szépül, igazulna, javul.

Mit tagadjam? - siratom és szeretem
Mit tagadjam? - talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.







A LELKEK TEMETŐJE


E föld a lelkek temetője,
Ciprusos, árva temetője,
Sok vér ömlött itt valaha
S maggyilkos méreg lett belőle.

Itt azok éltek, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.

Ez a szomorú magyar róna,
Halálszagú, bús magyar róna,
Hány megölt lélek sikoltott
Bús átkot az egekig róla.

Óh, boldogok itt, kik nem éltek,
A legkülömbek sohse éltek,
Itt meddő a nagy gerjedés
S százszor boldogok a vetéltek.







MAGYAR JAKOBINUS DALA


Ujjunk begyéből vér serken ki,
Mikor téged tapogatunk,
Te álmos, szegény Magyarország,
Vajon vagy-e és mink vagyunk?

Vajon lehet-e jobbra várni?
Szemünk és lelkünk fáj bele,
Vajon fölébred valahára
A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk süvöltve
Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Árpád hazájában jaj annak,
Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?
Mikor mondunk már egy nagyot,
Mi, elnyomottak, összetörtek,
Magyarok és nem-magyarok?

Meddig lesz még úr a betyárság
És pulya had mi, milliók?
Magyarország népe meddig lesz
Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk.







A MAGYAR UGARON


Elvadult tájon gázolok:
Ős buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humusig:
E szüzi földön valami rág.
Hej, égig nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyürüznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmúlt virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.







Ady Endre - MÁJUS ELSEJE


Akik az éjjel - mint én: a vén lump -
A mulatókat sorra vevék,
Csodálhaták azt, amitől az éj zúg -
A szertehangzó éji zenét.
De én, ki számon tartom a naptárt,
Nem dicsekvés, de egybe tudám:
Itt van Május, az illatot lehellő,
Mosolygó, szép nyár lesz ezután.

Tündér Május! dicsőitő dalt
Hányszor daloltam rólad én,
Mikor nem voltam ilyen fásult,
Törődött, fáradt, vén legény.
Óh, bár tudnál úgy elbüvölni,
Ahogy még tudtál egykoron,
Mikor édes varázsba ejtél
Megáldva ifju, szép korom.

Fáradtan, búsan, elmerülten
Az utcán végig baktatok,
Az éjbe zsongó, bús zenére
Alig, alig hogy hallgatok.

Hejh, mikor még több volt a szívben
Az érzés, sejtés, vágy, remény,
Valaha én nem így mulattam
Tündér Májusnak éjjelén!...

...S nem jött az én szememre álom
Késő, pirosló hajnalig,
Csodás hangok zsongtak fülembe,
Hallám a dalt: a hajdanit.
Egy szép lánynak vallott szerelmet
Az a dal Május éjjelén -
Olyan boldog, olyan szerelmes
Soha, sohase leszek én!...

A jelenlegi Május első
Nagyfontosságu most nekem;
Új lakásom van. De hogy hol van,
Azt elárulni nem merem.
Megszöktem a hitelezőktől
A tündér Május-éjszakán
S az a három érzelgő strófa
Ott született az új tanyán.

Mert hát szamárság érzelegni
És írni síró verseket,
Elsején verssel kifizetni
Hitelezőket nem lehet,
Okosabban elfoglalhatjuk
Magunkat Május-éjszakán:
Megszökni a hó elejétől
S meghúzódni egy új tanyán!







MEGUNT ÉLET


Nemrég üdén, most fonnyadtan
Áll egy árva kis virág ott:
Ifju vagyok s már meguntam
Életem s e rossz világot.
Kis szobámban álmodozva
- Mint kit elhagyott a remény -
- Kimerülten kiáltok fel:
Vajon miért is élek én?!

Más igazi boldogságban
Tölti el szép gyermekkorát,
Én pedig már elviseltem
A fájdalmak egész sorát.
Meddig tart még?- sokszor kérdem
- S mint kinek kő nyugszik szivén -
- Kimerülten kiáltok fel:
Vajon miért is élek én?!

Más halandót vigasztalja
Az igazi baráti szó.
Mindenki elhagyott engem.
Még tán te is, Mindenható!


Sehol sincsen igaz nyugtom.
- Mint kinek átok van fején -
- Kimerülten kiáltok fel:
Vajon miért is élek én?!

Nem sokáig viselem már
Kínos életem nehéz terhét.
Majd örömmel csókolom meg
A halál virága kelyhét;
Síromnál ha megjelentek,
Megálltok némán, szótalan,
Ne sírjatok, hisz tudjátok:
Itt nyugszik egy boldogtalan!

Ha tudnád, mily magányban élek,
s a bú, a gyász már-már benőtt,
el-elhaladnál, drága lélek,
házam előtt.

Ha tudnád, hogy derül rajongva
szemedtől a borús kedély,
föl-fölfigyelnél, ablakomra
tekintenél.

Ha tudnád, hogy mily enyhe balzsam
a szerelem e bús uton,
leülnél a kapumba lassan,
mint a hugom.

Ha tudnád, hogy nincs hűbb szívemnél,
s szeretlek is, keservesen,
talán belépnél, itt teremnél,
én kedvesem







MEG AKARLAK TARTANI


Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás ,ez a jóság.

Öledbe hullva, sírva , vágyva
Könyörgök hozzád , asszonyom:
Űzz, kergess ki az éjszakába.

Mikor legtüzesebb az ajkam,
Akkor fagyjon meg a tied,
Taposs és rúgj kacagva rajtam.

Hóhérok az eleven vágyak,
Átok a legszebb jelen is:
Elhagylak , mert nagyon kívánlak.



Testedet , a kéjekre gyultat,
Hadd lássam mindig hóditón,
Illatos vánkosán a multnak.

Megakarlak tartani téged,
Ezért választom őrödül
A megszépítő messzeséget.

Maradjon meg az én nagy álmom
Egy asszonyról, aki szeret
S akire én örökre vágyom.







MERT ENGEM SZERETSZ


Áldott csodáknak
Tükre a szemed,
Mert engem nézett.
Te vagy a bölcse,
Mesterasszonya
Az ölelésnek.
Áldott ezerszer
Az asszonyságod,
Mert engem nézett,
Mert engem látott.
S mert nagyon szeretsz:
Nagyon szeretlek
S mert engem szeretsz:
Te vagy az Asszony,
Te vagy a legszebb.







MILYEN AZ ŐSZ?...


A felhő sem olyan, mint nálunk
És milyen más az őszi fény!
Nem csókol oly megejtő csókkal,
Mint ifjuságom szép helyén.
- Milyen az ősz? Olyan bűbájos
Álomba ringat most is ott?...
Megkérdeném, de messze vagytok
Százszor irigyelt boldogok.

Megkérdezem magától, édes:
Milyen az ősz? Oly szép talán,
Mint mikor egymásról álmodtunk
Sok fényes tündér-éjszakán?
- Milyen az ősz? Az őszi rózsa
Nem hervadt, szép, mint egykoron,
Amikor együtt nézegettük
Elábrándozva boldogon.

Az őszi rózsa olyan szép volt
Akkor; most is emlékezem,
Hogy féltünk a korai dértől,
Ha nézegettük kettesen.
Az őszi rózsa s mi szerelmünk
Milyen hamar elhervadott...


- Milyen az ősz maguknál, édes?
A nap még most is úgy ragyog?

Hogy ragyogott! Hogy szórta fényét
Magára, édes és reám,
Az az ősz volt a legszebb s maga
A legszeretettebb leány.
Ha eszembe jut, oly fájdalom
Égeti most is lelkemet...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
Annál szebb - érzem - nem lehet!

Itt hűvös ősz van. Lehullott már
Az első, hideg őszi dér,
Lemondani tanít a hulló,
Búcsúzó, sárgult falevél...
Az én szívem is rideg, fásult,
Csak néha sóvárg és beteg...
- Milyen az ősz maguknál, édes?
Óh írja meg! Óh írja meg!...







MOST MÁR MEGÁLLHATOK


Csak másért a másét
Sohasem akartam,
Csupán a viharért
Nem jártam viharban.
Becsületes szivem
Becsületes jussát
Kerestem a harcban.

Most már megállhatok:
Már-már minden emlék,
De mégis, ha újra,
Ha százszor születnék:
A jussáért küzdő
Lantos és parittyás,
Csak ugyanaz lennék.

Régi, küzdött harcok
Silány, kis bért hoztak,
Igaztalan szájjal
Sokan megátkoztak.
Hejh, bús évek voltak,
Véresek, lihegők
S mégsem voltak rosszak.







NAGY LOPÁSOK BŰNE


Dante ezt, ha jobban is,
valahogyan így írta volna meg. Babits Mihálynak

"...Ezek itt honuk fórumát földúlták,
Hulla-csarnok ez, ahol se meghalni,
Se föltámadni nem tudnak a hullák.

Vezérük is csupán rosszul szavalni
Tudott a híres magyar becsületről
S hagyta hazáját förtelmeket falni.

Akkoriban a jó magyar szemekből
Riadottan némult ki az igazság,
Hisz lopták a csillagot az egekről.

Honnak atyái honuk veszni hagyták
S itt maradnak, míg felejtik emlékük,
Unokáik, a koldus istenadták."

1914







NEM JÖN SENKI


Kipp - kopp, mintha egy asszony jönne,
Sötét lépcsőn, remegve, lopva:
Szívem eláll, nagyszerűt várok
Őszi alkonyban, bizakodva.

Kipp - kopp, szívem megint megindul,
Hallom megint: mély, nagy örömre,
Halk tempóra, titkos ritmusra
Mintha jönne valaki, jönne.



Kipp - kopp, most már egy síri alkony
Ködös, süket nótáját zengi
Az őszi est. Ma se jön hozzám,
Ma se jön hozzám senki, senki







NE VÁLTSD APRÓRA...


Ne váltsd apróra szíved kincseit,
ki mindent akar, mindent elveszít.
Reményeid elérhetetlen délibábja
ne csaljon biztos útról ingoványra.
Ami fél azt el ne fogadd,
egészet akarj és egészet adj.










OKTÓBER 6.


Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsucsókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szivünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.







ÓH, NAGYSZERŰ SZERELEM


Oh, lyányok észre nem vett csapatja,
Kihagyott asszonyok,
Meg nem vásárolt drága hetérák,
Óh, minden rendű némberek tömegje,
De nagyon szomoru vagyok,
De nagyon szerelmes.
Mások gyűrölték nyoszolyátokat,
Mások pecsételték le szájatok
S boldog igát
Testetekre mások erőszakoltak,
Mások, mások, nem én.

Óh, induló nők,
Szerelmetes gyanakvók,
Rövid szoknyákban s iskolás könyvekkel,
Kik megálmodjátok
Gyönyörűségét a szabadulásnak,
A Mindennek, Egynek és Egyetlennek
S kik itt nőttök vén szemem előtt


Adó, nagy nőkké,
Kik csak tévedésből lehettek enyéim,
Mert nőnek az ifjú férfiak is
S aki kóstol belétek,
Mások, mások, nem én.

Óh, nagyszerű Szerelem,
Minden nőnek szerelme,
Borzasztó Lehetetlen,
Bolond álom-beszéd,
Nő, minden nő:
Szemem s derekam fázik,
Ha rátok gondolok
S kis uccákon párosan
Járnak a szerelmesek:
Egy nővel minden betelik
S az okos hímek olyan boldogak,
Mások, mások, nem én.







Ó ZORDON SZÉPSÉG


Versemmel hogyha megelégszel
- Kínáltam úgyis már elégszer -
Fogadd el: véres, könnyes ékszer.

Ó zordon Szépség, trónusodhoz jöttem,
Bús koldusod, ki elfáradt szegény.
Vér-rózsák nyíltak lábom vak helyén,
De trónusodhoz mégis elvetődtem.

Ó zordon Szépség, mosolyogsz fölöttem
S hallgatva ülsz a dús Élet hegyén.


Egy ájult lelket hoztam. Az enyém
És fölajánlom Néked összetörten.

Örökkön verte mákonyos varázsod,
Most oly hideg, mint néma mosolygásod.
S várna reá száz büszke viadal.

Ó hívd életre ápoló szavakkal,
Illesd meg homlokát meleg ajakkal!
Ó Szépség, nézz rá: olyan fiatal.







ŐRIZEM A SZEMED


Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,


Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.


Ady Endre - Örizem a szemed (Latinovits) zenével

Link

Link













PÁRIZSBAN JÁRT AZ ŐSZ


Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,


Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az úton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.


Ady Endre: Párizsban járt az ősz - Sztankay István

Link






A PERC-EMBERKÉK UTÁN


Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.

Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments Atyaisten, hogy bennelegyek -
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.

Most perc-emberkék dáridója tart,
De építésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk.
Nagyot és szépet, emberit s magyart.

Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém -
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.

Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen,
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.

Magyar leszek majd hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ,
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.


Ady Endre: A perc-emberkék után /Bujtor István/

Link








SAPPHO SZERELMES ÉNEKE

Hatvany Lajosnak, igaz,
ösztönző, jó barátomnak


Boldog legény, istenek párja,
Szemben ki ülhet szép szemeddel,
Édes kacajos közeleddel,
Kacajoddal, mely sziven-vágva
Fogja a mellem.

Hacsak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfulnak,
Bőrömre zápor-szikrák hullnak,
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben.

Hideg verejték veri testem,
Remegően, félve, halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted.







SEM UTÓDJA, SEM BOLDOG ŐSE...


Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,


Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkinzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.







SIRASSON MEG


Rossz útra tévedtem, világ csúfja lettem.
Szép út állt előttem, de nem azt követtem;
Nem adok, nem hajtok semmit a világra,
Bolond célok után rohanok zihálva,
Bolond célok után álmodozva, balgán --
Így beszélnek rólam minden utca sarkán,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Sirasson meg engem, szerencsétlen lettem,
Azok tettek azzá, akiket szerettem.
Üres lett a szivem, üres lett utánok,
Betöltötték kínzó, messze ûző álmok.
Álmok rabja lettem, csak álmokért élek,
Egy mámoros álom lett nékem az élet,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Tudom, hogy szeretett, tudom, hogy szeret még,
Pedig én dúltam fel nyugodalmát, csendjét,
Énbennem csalódott, értem fáj a lelke,
Én pedig rohanok balga küzdelembe
Diadalt aratni. Milyen dőre álom,
Pedig hozzá kötve életem, halálom!
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Igazságért küzdök, tudom, hogy hiába;
De ha harcba szólít szívem minden vágya,
Mit tehetek róla? Tán az örök végzet
Rótta rám e kínos, bús kötelességet
S én csak mint vak eszköz teljesítem s várom,
Mig kidülök s lesz más, ki helyembe álljon,
- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.

Eladtam már magam, nem magamnak élek,
Nyugalmat, pihenést már nem is remélek,
Lelkem lett a küzdés, szívem lett az álmom,
Szívemet keresem, amíg megtalálom,
Egy új Ahasvérként bolyongok örökre,
Míg lerogyom holtan egy útszéli rögre,
-- Édes anyám, lelkem,
Sirasson meg engem.







SÍRNI, SÍRNI, SÍRNI


Várni, ha éjfélt üt az óra,
Egy közeledő koporsóra.

Nem kérdezni, hogy kit temetnek,
Csengettyűzni a gyász-menetnek.

Ezüst sátrak, fekete leplek
Alatt lóbálni egy keresztet.

Állni gyászban, súlyos ezüstben,
Fuldokolni a fáklyafüstben.

Zörgő árnyakkal harcra kelni,
Fojtott zsolozsmát énekelni.

Hallgatni orgonák búgását,
Síri harangok mély zúgását.

Lépni mély, tárt sírokon által
Komor pappal, néma szolgákkal.

Remegve, bújva, lesve, lopva
Nézni egy idegen halottra.

Fázni holdas, babonás éjen
Tömjén-árban, lihegve mélyen.

Tagadni multat, mellet verve,
Megbabonázva, térdepelve.

Megbánni mindent. Törve, gyónva
Borulni rá egy koporsóra.

Testamentumot, szörnyüt, írni
És sírni, sírni, sírni, sírni.







SORSUNK


Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött -- sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

*

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.


Sorsunk - Ady Endre

Link








SZAKÍTS, FELEDJ!


Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!...
Úgysem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
- Isten veled! ...

Bolondság volt ez is, mint minden,
Silányság volt ez is, mint minden,
Álom csupán ...
S én, aki mindent elvesztettem,


Hogy' rohantam e lehetetlen
Álom után! ...

Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álmom:
- Isten veled! ...
Hogy ki vagyok, tudod Te, édes
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj! ...

1899. december 31.







SZELÍD ESTI IMÁDSÁG


Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,
Nyomorék szivemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.

Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza az ajkam: "Adj
csöndes éjt szüleimnek, adj csön-
des éjt mindeneknek. Istenem,
én járva-kelve, fölvirradva
és lefekve, imádlak, mint
édes Atyám. Jó Atyám, vi-
selj gondot rám, ámen."

1909







SZÉP, MAGYAR SORS


Nem álldaltak bús bölcsőink körül
Sem bölcsek, sem rokkant királyok,
Mert nekünk senki sem örül.

Magyar életünk kezdtük tétován,
Nem láttunk hét kövér esztendőt,
De minden esztendőnk sovány.

Szorongóknak sohsem adtunk kezet,
Becsméreltük a jóltevőket
S örültünk, ha ki vétkezett.

Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, ős tanulság,
Amely kis népeket tanít.

Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon,
De erőnk nincs a küzdelemre
S nyilaktól vérezünk agyon.

S mégis szivesen áldozunk velőt,
Mert tragikusabb és szebb Sors nincs
Isten és emberek előtt.

Más fajta nép roboghat tova,
De íly szép, álmos, láncolt fajnál
Poétább faj nem élt soha.







SZERELEMRŐL


A te napod, a te virágod
Ejté meg egykor lelkemet;
Azt a napot, azt a virágot
Feledni nékem nem lehet!



Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...







SZERETNÉM, HA SZERETNÉNEK


Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek

Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény

De, jaj, nem tudok így maradni,


Szeretném magam megmutatni
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének,
S lennék valakié
Lennék valakié


Ady Endre - Szeretném ha szeretnének /Latinovits/

Link








A TE MELEGSÉGED


Miért próbál kép vagy szobor
Lelkemből kilopni téged?
Elevenek vagy hidegek:
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?

Minden csókomban meghalok
S ajkaidon kelek újra,
Asszony-szirokkó száz jöhet:
Sorvasztó, édes melegét
Én reám már hiába fújja.

Halottak és elevenek
Hiába hűtnének téged,
Nincs más meleg, mint a tiéd.
Ki tudja nekem adni még
A te egyetlen melegséged?







TÉLI MAGYARORSZÁG


Magyar síkon nagy iramban át
Ha nyargal a gőzös velem
Havas, nagy téli éjjelen,
Alusznak a tanyák.

Olyan fehér és árva a sík,
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajon mit álmodik?

Álmodik-e, álma még maradt?
Én most karácsonyra megyek,
Régi, vén, falusi gyerek.
De lelkem hó alatt.

S ahogy futok síkon, télen át,
Úgy érzem, halottak vagyunk
És álom nélkül álmodunk,
Én s a magyar tanyák.







TÖRTÉNELMI LECKE FIÚKNAK


Hóditották ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevői szegény népnek:
Iskolában így tanitják.

De nem így volt ezer évig,
Munkás embert ág is huzta,
Egy-két ezer úr kötötte
Millió jobbágyát guzsba.

Magyarország dús ország volt,
Van termése, kincse, vadja,
De amit a bús nép szerzett,
Víg uraság zsebre rakja.

Csak a gazdag, csak a zsarnok
Élt föl minden földi jókat.
Megláncolták, butitották
A dolgozó milliókat.

Ma már a szivek bátrabbak,
Sápadtak a gyermek-orcák,
Ha összeszakad Ég és Föld,
Mégis más lesz Magyarország.

Ez az ország mindnyájunké,


Hol bilincset urak vernek:
Háborura készüljön föl
Minden sápadt munkás-gyermek.

Van e földnek áldott Napja,
Pirosító levegője,
És ha lefogja az úr-had,
Munkával elvesszük tőle.

Föl, gyermekek, tanulásra,
Háborura, egészségre.
Ti lesztek majd e rab ország
Megváltott és boldog népe.













TÜZES SEB VAGYOK


Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.

Lángod lobogjon izzón, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.

Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.







A TŰZ MÁRCIUSA


Csámpás, konok netán ez a világ
S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,
De élethittel én, üldözött haló,
Március kofáira és szentjeire
Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.

Hadd halljék végre olyan magyar szava,
Ki sohse félt, de most már nem is félhet,
De kihez bús Hunnia szíkjairól
Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,
Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.

Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok
S terhére e föld száz Pontiusának
S haldoklóan mégis elküldöm magam
Boldogabb testvéreimnek síromon:
Az uj, jobb márciusi ifjúságnak.

Testvéreim, nincs nemigaz szavatok
S százszor többet merhettek, minthogy mertek.
Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb
Életre váltott jussa nem volt soha,
Mint mai, bús, magyar, ifju embernek.

Úgy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,
Csak majmolás, ál-urság és gaz birság
S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok
S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:
Holnap talán könnyebb lesz a mártírság.

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép ember szívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,
Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,
Az Élet szent okokból élni akar
S ha Magyarországra dob ki valakit,
Annak százszorta inkább kell akarni.

Életet és hitet üzen egy halott
Nektek fiatal, elhagyott testvérek,
Az olvasztó Tüzet küldi a hamu
S láng-óhaját, hogy. ne csüggedjetek el:
Március van s határtalan az Élet.







AZ ÚR ÉRKEZÉSE


Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,


Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborús éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.







ÜDVÖZLET A GYŐZŐNEK
/A magyar irodalmi kánon egyik legkiemelkedőbb alakja a történelmi Magyarország kaotikus végnapjaiban hunyt el 1919. január 27-én Budapesten. Az utolsó hajók címet viselő, 1923-ban megjelent posztumusz kötetben az Üdvözlet a győzőnek c. vers /?/ szerepel utolsóként, amit valószínűleg 1918 novemberében írhatott a költő./


Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, íme, száguldani akar.

Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.

Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.







ÜZENET EGYKORI ISKOLÁMBA


Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.

De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.

Óh, ifjui, szent megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
Emléketek ma is milyen csodás.

Hős harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyüket így folytatják tovább.

Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.

Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.

Június van s nagyon magam vagyok
S kisértenek élt éltem árnyai
S az elbocsátó iskola-padok.

S én, vén diák, szívem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.


Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba - Huszti Péter

Link








VALAMI MÉG KÉSZÜL


Ha szívem bomlott, bús malom
S várok rémes pozdorja-sorsra:
Jön hirtelen egy nyugalom.

Ha így szólok: már mehetek,
Nem jöhet már új, sem jó, sem rossz,
Ütő vágy éri szívemet.

Az élet már adott sokat,
Bódítót, furcsát és keservest,
De még valamit tartogat.








VAN OLYAN PERC...


Van olyan perc, mikor szivünkben
Az élet lángja fellobog,
Van olyan perc, mikor azt hisszük,
Hogy lehetünk még boldogok.
Szép asszonyarcok hosszú sorban
Reánk ragyognak, intenek,
Velünk vannak a csókban, borban
Ámor és Bacchus istenek.

De oly muló a mámor üdve,


Elszáll az ámitó remény,
Nem igér édes boldogságot,
Miként a mámor éjjelén.
S míg ránk tolúl a végzet átka,
A mely lelkünkre visszajár --
Szívünk olyan, olyan üres lesz,
Mint a mámort adó pohár.







VÁLASZÚTON


Durva lárma zúg körültem,
Küzdelemre vár az élet.
Megállok a sorompónál,
De nem tudom, mit csináljak:
Harcba szálljak, visszatérjek?

Sáros a tér, undok a harc,
Oly silány a harci pálma:
Olcsó hírnév, darab kenyér
És érettük odaveszne
Ifjuságom minden álma!

Még csak nézem ezt a harcot
S hány szép álmom omlott porba!
Mért rohannék, hogy lelkemet
Az életnek piszkos harca
Minden kincstől megrabolja!...

Visszatérjek?... az a világ,
Ahol álom volt az élet,
Bezárult már rég mögöttem...
A szép világ, ifjuságom
Soha többé föl nem éled.

Oh, szép világ, álomvilág,
Milyen sokszor elsiratlak,
Az életnek rút harcáért
- Ezer fátum törjön is rám! -
Soha, soha el nem adlak.

Csak egy rövid, múló óra
Boldogságod gyönyörébül
S aztán... elég volt az élet...
Bármi jön a válópercig,
Véle lelkem csak kibékül...

Mert erőm nincs küzdelemre,
Harcra nem csábít az élet,
A sorompót át nem lépem,
Szép világom rég bezárult
S nincs, ahova visszatérjek!...


Link








VÉRESRE ZÚZOTT HOMLOKKAL


Véresre zúzott homlokkal
A Mában élni a Jövőért,
Az Újnak tenni hitet:
Valamikor csináltam én ezt?
Mintha valami baj ért volna,
Dobása valakinek,
Homlokomon éles, nagy kő ért.

Harcos valómból kiszakadtam?
Véres-e a homlokom?
Igaz-e csúf menekülésem,
Vagy csak véres ésszel, homlokkal
Álmodom és gondolom?
Jaj, be szörnyüen megriadtam.

S mégis most már váltott a kedvem:
Régieket keresek.
Pedig, ugye, nem történt nagy baj?
Tán egy kicsit megzavarodtam
És a szavam kevesebb
S csak még hitből van kevesebbem.

Ugye, azért tartnak a harcok
S nem változott a világ?
Csak az én vén homlokom vérzik?
A Jövőt is el csak én dobtam
S tagadom a mai Mát?
Én, jaj, a régiekkel tartok.

Drága Tegnap, sebetlen homlok,
Hajh, nagyon szeressetek,
Nagyon szeress, éltem leéltje,
Hátha mégis baj van a Földön
És igazak a sebek
S minden Leendő összeomlott.
















 
 
0 komment , kategória:  Ady Endre  
Ady Endre: Idézetek III.
  2016-12-28 16:15:14, szerda
 
 







Ady Endre: KÉPES IDÉZETEK III.




















































































































 
 
0 komment , kategória:  Ady Endre  
Ady Endre: Idézetek II.
  2016-12-28 14:00:55, szerda
 
 







Ady Endre: KÉPES IDÉZETEK II.


Link












































































A magyarság szükség és érték az emberiség... számára.

Ady Endre: 24. Vallomás a patrionizmusról














































 
 
0 komment , kategória:  Ady Endre  
Ady Endre: Idézetek
  2016-12-27 19:00:12, kedd
 
 










Ady Endre: KÉPES IDÉZETEK I.



Link



Kedves régi iskolatársnőm Zsófi csodálatos képei - kedvenc költőjétől



































 
 
0 komment , kategória:  Ady Endre  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 16 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 69 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1432
  • e Hét: 7776
  • e Hónap: 34399
  • e Év: 171771
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.