Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
202 éve született Arany János
  2019-03-02 21:29:20, szombat
 
 







202 ÉVE SZÜLETETT ARANY JÁNOS


202 éve, március 2-án, Nagyszalontán született Arany János, egyik legjelentősebb költőnk, Petőfi Sándor kortársa és barátja.

Példás családapa, lelkiismeretes tanár és pontos hivatalnok volt; emellett több nyelven olvasott, jelentős világirodalmi tájékozottsággal bírt, költészetének nyelve és formaszerkezete páratlan színvonalú. ,,Zseni volt a nyárspolgár álarcában." - jellemezte őt a XX. század elején egy másik nagy költő, Babits Mihály.

A magyar költészet kiemelkedő művei kapcsán, így Arany esetében is, gyakori felvetés, hogy európai rangú munkák lettek volna, ha nem egy kis, elszigetelt nyelven születnek.

Maga Arany négy idegen nyelvet ismert, ezekből fordított is; az európai kultúra kiemelkedő műveit közvetítette a magyar közönségnek. Legjelentősebbek Shakespeare-fordításai, melyek a magyar műfordítói tradícióban kultikussá váltak.

Ahogyan Szerb Antal írta róla: ,,Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja." A kortársak és az utódok sora emlékezik meg Arany Jánosról tanulmányokban, tisztelgő költeményekben.

A magyarul beszélők számára Arany János az anyanyelvet jelenti. Nyelvhelyességi, nyelvhasználati kérdésekben a mai napig őt idézik, az ő változatát fogadják el döntő bizonyítékként. Költészetével már az általános iskolában megismerkednek a gyerekek. Nevét Magyarország minden településén viseli egy-egy utca.







"A 202 esztendeje született Arany János 1848-ban e szavakkal buzdította honfitársait:

Tudjátok-e, testvéreim, mi a haza, a hon? Hogyne tudnátok, ugy-e? Mikor a szomszéd helységből saját csendes tűzhelyetek felé indultok, azt mondjátok: haza megyünk, és mikor odaértek, azt mondjátok: hála istennek, itthon vagyunk. A Haza nem más, mint ti magatok, házastársatok, gyermekeitek. Szeretitek-e hát a hazát?"

A költői kérdésre elég a csendes, szemérmes válasz is. Elég, ha ugyanugy szeretjük ezt a közös Hazát, ahogy szüleink, és azok szülei tették. Határtalanul. Mert a Haza minden előtt!"







 
 
0 komment , kategória:  Arany János  
A legszebb virág
  2018-08-12 22:30:24, vasárnap
 
 





Arany János: A LEGSZEBB VIRÁG


Szép virág a rózsa, hát még a bimbója!
Mert az ég harmatja mindennap mosdatja;
Szép virág a szűz lyány innepnapra kelve:
De legszebb virág a haza szent szerelme.

Nem terem a kertbe', a fekete földbül,
Sem a virágágyból soha ki nem zöldül:
Csak terem az épen az ember szivében
Az ember szivének legislegmélyében.

A gyökere pedig vértől nedvesedik,
Ha lankadni kezd is vérrel öntözgetik:
Öntözzük, locsoljuk ezt a szép virágot!
Ez gyümölcsöz nekünk édes szabadságot.

(1848)


Szép estét és jó éjt kívánok Mindenkinek!

Link

















































 
 
0 komment , kategória:  Arany János  
A Haza
  2017-08-20 15:45:53, vasárnap
 
 










A HAZA


"A 200 esztendeje született Arany János 1848-ban e szavakkal buzdította honfitársait:

Tudjátok-e, testvéreim, mi a haza, a hon? Hogyne tudnátok, ugy-e? Mikor a szomszéd helységből saját csendes tűzhelyetek felé indultok, azt mondjátok: haza megyünk, és mikor odaértek, azt mondjátok: hála istennek, itthon vagyunk. A Haza nem más, mint ti magatok, házastársatok, gyermekeitek. Szeretitek-e hát a hazát?"

A költői kérdésre elég a csendes, szemérmes válasz is. Elég, ha ugyanugy szeretjük ezt a közös Hazát, ahogy szüleink, és azok szülei tették. Határtalanul. Mert a Haza minden előtt!"








Arany János: A HAZA


Tudjátok-e, testvéreim, mi a haza, a hon? Hogyne tudnátok, ugy-e? Mikor a szomszéd helységből saját csendes tűzhelyetek felé indultok, azt mondjátok: haza megyünk, és mikor odaértek, azt mondjátok: hála istennek, itthon vagyunk. Tehát ti úgy értitek, hogy a haza, a hon nem egyéb, mint azon kicsiny lakóhely, amely feleségteket, és apró házi cseléditeket az idő viszontagsági ellen védelmezi; vagy legfeljebb az a falu, amelynek határán szántóföldetek van.

Legyen úgy: a haza nem más, mint azon egyszerű hajlék, melynek kék füstjéből füstpénzt a közelebb múlt országgyűlés óta már nem fizettek; azon földek, melyeknek terméséből senki többé dézmát nem kíván. Egyszóval, a haza nem más, mint azon kevés vagyon, mellyel az isteni gondviselés benneteket megáldott; a haza nem más, mint ti magatok, házastársatok, gyermekeitek. Szeretitek-e hát a hazát?

Hogyne szeretnők csendes hajlékunkat, tápláló földeinket; hogyne szeretnők mimagunkat s az édes mieinket! Hogyne szeretnők a helységet, melyben születtünk, melyben meghalni óhajtunk, hogy csontjaink elhunyt apáink porával egyesüljenek!

Ezt feleli kérdésemre a szegény ember, kiben csak egy szikra érzés van is. Nemcsak szóval feleli: tettel is megmutatja. Ha hajlékát, földe termését vagy kedves cselédeit veszély fenyegeti: kész azokat élete kockázásával, vére kiomlásával is ótalmazni.

Mit is mondanánk az olyan emberről, aki, mikor háza ég, elszaladna és veszni hagyná ártatlan kisdedeit, noha még volna mód azokat megszabadítni? Azt mondanók, hogy alábbvaló az oktalan állatnál. A farkas és medve utolsó csepp véreig ótalmazza fészkét, barlangját, ahol nősténye és kölykei tartózkodnak. Próbálja csak valaki a sas fészkét háborgatni, midőn az anyasas jelen van! Egy haszontalan kotlóstyúk ragadozó madarakkal száll szembe csirkéiért.

Az ember több a baromnál; az ember isten képére van teremtve, okos lélekkel van felruházva. A vadállatban csak az érzés dolgozik: az emberben érzésen kívül értelem is lakik.

Hozzád szólok, isten képére teremtett értelmes ember! Ha földed termését valaki erőszakosan elrabolná, mit csinálnál?

Én felelek helyetted. Szembeszállnék a rablóval életre-halálra és vérem hullásával védelmezném házamat, kedveseimet, s a földet, mely ezeknek táplálékot nyújt.

Ez addig rendén van. De hátha szomszédod háza égne, hátha távolabb a helységben tűz ütne ki: oltanád-e azt és miért?

Oltanám, először felebaráti kötelességből; másodszor azért, hogy a tűz tovább ne terjedjen, s valahogy az én házam is meg ne gyúljon. És így, ha a magad házát meg akarod menteni, a más házát is ótalmaznod kell a faluban. Hazád nemcsak a magad kis tűzhelye, hazád az egész falu: amit annak jobbvoltáért cselekszel, azt magadért teszed; midőn azt véded, magadat, kedvesidet ótalmazod.

Tovább menjünk. Valahol a Körös mentén történt. A Körös folyó partja egy helyen alacsonyabb volt, mint egyébütt, s ha a víz áradt, mindjárt kicsapott rajta s elöntötte vagy tíz falu határát. A falukban becsületes, jó emberek laktak, szorgalmatos nép, aki nem restellte megfogni a kasza-kapa nyelét. De sokszor dugába dőlt minden fáradsága: nekijött egy árvíz s elvitte búzakeresztjeit, vagy tőből kimosta zöld vetését. Iparkodott ugyan mindenik szabadítni, amit lehetett; minden gazda csónakot tartott és ha jött a víz, élete veszélyezésével sietett összehordani gabonáját; vagy ha a víz oly nagy volt, hogy lakóházába is berontott, hajóba rakta édes övéit, hogy legalább ezeket száraz helyre vihesse. Ez, mondom, a Körös mentén történt, de megtörténhetett száz helyen is, mert Magyarországban még minden folyóvíz arra megy, amerre ő akarja. A tíz falu népe koldusbotra jutott, hiába volt mind szorgalmas, becsületes ember; hiába szánta el életét mindenik vagyonának ótalmazására. Egyszer egynek eszébe ötlött, hogy jó volna az alacsony partot erős gáttal feltölteni. Megmondta szomszédjának, de ez azt felelte: neki nincs rá szüksége, majd biz ő töltést csinál másnak. Megmondta a helység elöljáróinak, de ezek azt felelték: majd bizony egy helység dolgozik kilencnek. Végre bejárta mind a tíz helységet, ezek egy darabig egymásra utaltak, de az egy okos ember addig sarkallta őket, míg megfogadták tanácsát. A gát közerővel elkészült, s többé az árvíz határaikat el nem borította! No lám! tíz falut kellett az árvíztől megmenteni, hogy egy-egy hajlék, egy-egy búzakereszt meg legyen mentve. Addig, míg ki-ki csak magáról gondoskodott, semmire nem mehettek: tíz falunak kellett összefogni, hogy boldoguljanak. Tíz falu volt egy haza, melyet közerővel, életök elszánásával ótalmazniok kellett. Menjünk tovább.

Tíz falu helyett képzeljünk egy égész országot; árvíz helyett képzeljünk valami pusztító veszedelmet, például ellenséget.

Péter gazda, aki egyébiránt becsületes falusi ember, így gondolkozik. Én nagyon szeretem a feleségemet és gyermekimet. Kész vagyok őket utolsó csepp véremig oltalmazni. Van házam, földem, van ökröm, juhom, ezek az én hazám, ezeket akarom én védelmezni. Minden ember tegyen így, mentse meg a magáét, ahogy tudja, én másért egy tapodtat sem lépek, egy garast sem fizetek.

Hohó, Péter gazda, kend nagyon okos embernek látszik. De csak látszik annak. Kend úgy tesz, mint a cigány katona, ki, midőn háborúba vitték, mennyre-földre kérte a káplárt, mutassa meg, melyik török az ő ellensége, mert neki szörnyű kedve volna kibékülni avval. Kend olyan okos ember, mint a Körös mentiek voltak, míg ki-ki magát akarta védelmezni. Biz úgy jár kend, mint a Körös mentiek. A gát el talál szakadni, az árvíz kitör, aztán állhat kend elébe akár vasvillával, akár evezőlapáttal. Jobb lett volna a közös gátat tartani jó állapotban.

A közös gát a haza: ezt kell védelmezni.

A haza nemcsak az én hazám, földem és házi cselédem, hanem a szomszédomé is, a falumé is, a vidékemé is, a megyémé is: egyszóval az országomban lévő minden hajlék és tűzhely, minden föld és barom, minden gyenge fejércseléd és neveletlen gyermek. Ezek a haza, mit közerővel védelmezni kell.

Mert csak egyesült erő az, mit megtörni nem lehet. Egy szál vékony vesszőt a gyermek is el bír törni, de kössünk egy kéve vesszőt, s az apja sem töri el. Ezért közös erővel kell védnünk a hazát. Egyesítsük erőnket a szeretett haza boldogítására. Kit boldogítunk, ha a haza javára munkálkodunk? Magunkat, édes mindnyájunkat. Házat építünk, melyben mindnyájan enyhelyet találunk, mely mindnyájunkat megóv a külső viszontagság ellen, melyet örökbe hagyhatunk fiainkra, hogy áldják érette emlékezetünket. Szeressük a hazát. Áldozzunk érette vagyonunkkal, fiainkkal, vérünkkel, életünkkel. Aki azt mondja: én a hazát nem szeretem, vele nem gondolok, az káromlást szól isten és ember ellen, mintha ezt mondaná: Én nem szeretem a falut, a házat, melyben lakom, a földet, a marhát, mely után élek; el hagyom veszni élemedett apámat, aki nemzett, apró gyermekeimet, akiket nemzettem; undokul meg hagyom fertőztetni a hitvest, kinek isten gyámolául rendelt. Kész vagyok gyalázatosan elfutni inkább, mintsem a közös haza védelmére felálljak. Kész vagyok inkább minden vagyonom nélkül ellenni, mintsem abból valamicskét a haza javára fordítsak.

Két hajó úszott a nagy tengeren, mindenik terhelve arannyal, ezüsttel. Csúnya idő támadt rájok. A szélvész oly nagy hullámokat hajtott, mint a Mátra hegye, s egyik pillanatban a fellegekig emelte a hajót, másik percben lesüllyesztette azt. A hajókban levő nép kétségbe esve jajgatott, sohase hitték, hogy megszabaduljanak. A hajók kezdtek süllyedni. Ekkor kapja az egyik hajó kapitánya, parancsolja, hogy minden portékát, aranyt, ezüstöt, ami nehéz volt a hajón, tengerbe kell hányni. Sokan sajnálták drága kincseiket, de mégis szót fogadtak. Mi lett belőle? Ez egyik hajó megszabadult, a nép életben maradt, elveszett kincse helyett mást kereshetett: a másik hajó aranyostul, népestül elmerült. Melyik járt jobban? melyik tett okosabban? Hajó a haza, tenger a veszély, mely a hazát sokszor környékezni szokta; kapitány az országbeli főhatalom, a király és kormányzó tanácsosok, kiket minisztereknek hínak, végre hajóbeli utazók a nép. Az arany és ezüst jelenti a vagyont, mellyel az ország népe bír.

A bolond nép nagyon okosat akar mondani és így szól: Mit nekem a haza? Van nekem mire költenem. Nem vagyok bolond, hogy potomra kivessem pénzemet: ótalmazza magát a haza, ahogy tudja: én bizony sem főbe nem veretem magamat érte, sem a tőkepénzemet miatta meg nem hiányosítom.

No, ez olyanformán okoskodik, mint a fösvény ember, ki drága pénzen megvett egy lovat, de megsokallván a költséget, úgy akarta azt megint kinyerni, hogy sohasem adott enni a lónak. Természetesen megdöglött a ló, s még több kárt vallott. Ezért mondják: fösvény többet költ. A bolond nép is úgy jár. Meg akarja tartani minden vagyonát, s az ellenség a kályha megett gyalázatosan végzi ki.

Hát az okos nép mit csinál? Nem várja be a veszedelmet összedugott kézzel, hanem idejében a haza oltárára teszi vagyonának egy részét, hogy a többit megmenthesse; idejében felfegyverkeztet némelyeket fiai közül, hogy a többi életét biztosítsa. Az okos nép tudja, hogy ki-ki magának nem elégséges, hogy mindnyájan egyért, a közös hazáért jótállani tartozunk.

Ha tehát a kormányzó hatalom felkiált: hazafiak, a hon veszélyben forog: mit csinál az okos nép? Nem vonít félvállat, de nem is óbégat tele torokkal, hogy mást is elrettentsen, hanem számot vet magával és így szól:

Nekem van száz forintom, tízet a hazának adok, hogy kilencven megmaradjon. Van tíz tulkom, egyet a hazának szánok, hogy kilencet magamnak biztosítsak.

Vannak fiaim, elküldök belőlük egyet a haza védelmére, hogy ha ez egy el találna is esni, a többi cselédem megmaradhasson.

Szent az áldozat, mit a haza oltárára teszünk: dicsőséges a halál, midőn a haza ótalmazásában esünk el!







Majthényi Flóra: MI A HAZA?

"Édes anya, édes apa!
Mondjátok csak, mi a haza?
Tán e ház, amelyben vagyunk?
Amelyben mindnyájan lakunk:
Ez a haza?"

"Nem, gyermekem, ez csak házunk,
De amit itt körül látunk,
Merre földeink terülnek,
Merre kertjeink feküsznek:
Ez a haza!

Minden, amit a szem belát,
Itt e föld, mely kenyeret ád,
E folyók tele halakkal,
E szőlőhegyek falvakkal:
Ez a haza!

Amerre a hegylánc kéklik,
Merre a berek sötétlik,
Merre a róna kanyarul,
Melyre a kék ég leborul:
Ez a haza!

Hol egykor őseink laktak,
Itt csatáztak, itt mulattak,
Ahol a határt ők szabták
S örökségül reánk hagyták:
Ez a haza!

Ahol csontjaink porladnak
S mindig a földben maradnak,
Ahová bennünket tesznek,
Midőn egyszer eltemetnek:
Ez a haza!

Ez a föld, mely drága nekünk,
Melyet legjobban szeretünk,
Ahová, bármerre járunk,
Mindig vissza-visszavágyunk:
Ez a haza!"







ARANY JÁNOS WALES DÍSZPOLGÁRA LETT

Arany János díszpolgár lett a walesi Montgomeryben. A magyarok jobban ismerik az ötszáz walesi bárd történetét, mint maguk a walesiek.

A BBC is megemlékezett Arany János születésének 200. évfordulójáról - írta a főter.ro erdélyi hírportál.

A brit köztévé felhívta a figyelmet, hogy A walesi bárdokban megörökített történetet az ötszáz walesi versmondó énekes lemészárlásáról Arany János révén többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.

Felelevenítették, hogy a rendszerellenes költemény az 1848-49-es forradalom leverése után hatalomra került, zsarnok rendszer ellen szólt: a költő nem volt hajlandó versben dicsőíteni Ferenc József császárt, ahogyan ,,A walesi bárdok" főhősei sem zengtek dicső éneket a Wales-t 1277-ben leigázó, I. Edward angol királynak.

A Montgomery várában történt eset kapcsán Eric Fairbrother, Montgomery polgármestere elmondta: míg a magyarok az általános iskolákban tanulnak a történetről, addig a helyiek alig tudnak róla. Úgy vélekedett, Arany János verse nagyszerű kapocs a két nemzet között.

Ezt figyelembe véve úgy döntöttek, hogy a magyar költőnek posztumusz, a ,,Montgomery Szabad Polgára" címet adományozzák.

Egyébként Karl Jenkins, walesi zeneszerző egy szimfóniát írt ,,A walesi bárdok" alapján, ami szintén segített, hogy a helyiek megismerjék a walesi bárdok történetét.











 
 
0 komment , kategória:  Arany János  
Arany János - IDÉZETEK
  2017-03-02 20:00:19, csütörtök
 
 










IDÉZETEK


Arany János 1817. március 2. - 1882. október 22.
magyar költő


Arany János: Slideplayer

Link











Akár csillag legyen, biztos éji lámpa,
Akár bujdosó láng - én megyek utána!

Mért féljek követni, ha lidérc is? hiszen
Akkor is jó helyre - temetőbe viszen.

Arany János: Karácsonyi éjszakán










Álmokban és szeretetben semmi sem lehetetlen.

Arany János







Azok a magyarok, kik e hazát
Véren vették, vérrel ótalmazák,
Azok a magyarok, ha riadót fúttak,
A halál képétől nem messzire búttak.

Arany János: Az örökség










Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? - Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.

Arany János: Domokos napra







Az ember tiszte, hogy legyen
Békében, harcban ember.
Méltó képmása istennek,
S polgára a hazának,
Válassza ott, válassza itt
A jobbik részt magának.

Arany János: Gondolatok







Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam.

Arany János: Epilógus







Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Arany János: A walesi bárdok







Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?

Arany János: Ha álom ez élet...







Haj, ne hátra, haj előre!
Vérmezőről vérmezőre!
Mert ott az a virág terem,
Melynek neve győzedelem,
Haj rá haj!

Tavaszodik, lágy az idő,
Kihajt a fű, kövéren nő:
Az is azért olyan kövér,
Megáztatta tövét a vér.
Haj rá haj!

Hadd áztassa, hisz az nem baj,
Ha szépen hajt, nem másnak hajt;
Ha terem is, nekünk terem
A véren vett győzedelem,
Haj rá haj!

1849

Arany János: Haj, ne hátra, haj előre...







Ha minket elfú az idők zivatarja:
Nem lesz az istennek soha több magyarja.

Arany János: Az örökség







Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár -
Ha felűlünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.

Arany János: Toldi estéje







Ha semmid sincs, van szép szabadságod.

Arany János: Szent Pál levele







A hír, ha kivált rossz, mint levegő, terjed, A hír, ha kivált rossz, mint levegő, terjed, Nehéz kikerülni hogy bé ne lehelljed.

/Arany János: Toldi szerelme/







Illyen a szerencse? (...)
Ha ma égig emelt, holnap alád megyén.

Arany János: Nagyidai cigányok







Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek.

Arany János: Családi kör







Kettős úton halad az emberi élet:
Egyik a gyakorlat, másik az elmélet.

Arany János: Nagyidai cigányok







Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Arany János: Alkalmi vers







Kis bokor, ne hajts még,
Tél ez, nem tavasz;
Kis lány, ne sohajts még;
Nem tudod, mi az.

Bokor új hajtását
Letarolja fagy;
Lány kora nyilását
Bú követi, nagy.

Szánnám a bokorkát
Lomb- s virágtalan:
S a lányt, a botorkát,
Hogy már oda van!

Arany János: Csalfa sugár







Köszönöm, oh Isten,
köszönöm azt neked,
Hogy hatvan évemig
láthatnám remeked,

Ezt a szép világot...

Arany János: Vakságban







Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.

Arany János: Kertben /1851







Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.

Arany János: Domokos napra







Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.

Arany János: Letészem a lantot







Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Arany János: A vígasztaló







Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Arany János: Széchenyi emlékezete







Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.

Erdő, mező változatos színnel -
Mesteri kéz olyat soh'se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába'
Fürödik a puszták délibábja...

Arany János: Vágy







Nem törik a szenvedő szív
Oly könnyen darabbá,
Csak ellágyul, s az örömre
Lesz fogékonyabbá;
Mint egy lankadt földmüvesnek
Pihenő tanyája:
Kész boldogság lesz neki a
Szenvedés hiánya.

Arany János: Enyhülés







Nyolcvan év
Ritka szép;
Hetven év
Jó, ha ép;
Hatvannégy esztendő:
Untig elegendő.

Arany János: Évnapra







Oh! ne nézz rám oly sötéten
Pályatársa életemnek,
Mint midőn az őszi-felleg
Húzza árnyékát a réten;
Nézz szelíden, nézz mosolygva:
Férfié az élet gondja.

Arany János: Oh! ne nézz rám...







ŐSZ FELÉ

Oh, mint szeretném újra élni
Az ifjuság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
Hosszú reményeim sorát, -
Hévvel haladni a tetőnek,
Borítaná bár köd, homály -
Míg fénybe' most, a lejövőnek
Ragyogva, de mögötte áll!

(1862 körül)







Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak.
Isten ója nagy csapástól
Mi magyar hazánkat!

Arany János: Zách Klára







Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik;
Mint hajnali rózsa.

Arany János:Az ünneprontók (részlet)







Szép virág a szűz lyány innepnapra kelve:
De legszebb virág a haza szent szerelme.

Arany János: A legszebb virág







Természete az már az emberfiának,
Minden jót kívánni felebarátjának;
Vagy ha nem is mindég - egyszer esztendőben,
Ha érzelme nem fér a teli bendőben.

Arany János: Köszöntő







Vágyaid elérhetetlen
Tartományba vonzanak;
Az, mi után futsz epedve,
Csalfa, tünde fényalak,
Egy sugár a nap szeméből...
Büszke diadalmosoly,
Mely a sirvafutó felhőn
Megtörik, - de nincs sehol!

Arany János: Gyermek és szivárvány











 
 
1 komment , kategória:  Arany János  
Tengeri hántás
  2016-01-10 10:45:17, vasárnap
 
 











Arany János: TENGERI-HÁNTÁS

Ballada

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

,,Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
- Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
- Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
- Teli a hold, most buvik fel -
Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús... mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
- Aha! rókát hajt a Bodré -
Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok'
- Töri a vadkan az ,,irtást" -
Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?...
- Soha, mennyi csillag hull ma! -
Ti, leányok, ne tegyétek.



Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
- Nagy a harmat, esik egyre -
Csak az isten tudja, mér' rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt - csak egy vágyat:
- De suhogjon az a munka! -
Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
- Az a Lombár nagy harangja! -
Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe', jó időbe':
- Kuvikol már, az ebanyja! -
,,Itt nyugosznak, fagyos földbe."

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,
- Ne aludj, hé! vele álmodsz -
Azt danolja: ,,gyere! jöszte!"

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?...
- Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. -"

Lohad a tűz; a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.

(1877. július 15.)







Arany János: Tengeri-hántás

Link












 
 
0 komment , kategória:  Arany János  
Mátyás anyja
  2016-01-09 21:15:20, szombat
 
 








Arany János: MÁTYÁS ANYJA

Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.

Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:

"Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából;
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.

Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.

Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam,
Ha megejt az ármány?

Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak."

Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;


Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.

"Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany
Meg a ló
Teste fáradsága."

"Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendő."
"Szerelmes
Szívemnek
Hét egész esztendő!"

"Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap."
"Szerelmes
Szívemnek
Három egész hónap!"

"Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utol-
Érhetném
Az anyai vágyat!" --

S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;


Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.

Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből.
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.

"Hamar a
Madarat!...
El kell venni tőle!"
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelője.

Madarat
Nem egyet,
Százat is meglőnek;
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivőnek.

Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.

"Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél,
Vagy ahhoz hasonló.

Piros a
Pecsétje,
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!"







Arany János - Mátyás Anyja

Link


Link





























 
 
0 komment , kategória:  Arany János  
Arany János költészete
  2015-08-21 18:00:07, péntek
 
 














ARANY JÁNOS (1817-1882)


Arany János 1817 március 2-án született, Nagyszalontán. Apja kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt. A család súlyos tüdőbajjal volt megáldva, a nyolc gyerek közül csupán kettő maradt életben (János és Sára).

Érzékeny, félénk, visszahúzódó gyermek volt. Iskoláit 1823 és 1833 között végezte Nagyszalontán (segédtanítói állás), majd ezt követően Debrecenben. Ezután Kisújszálláson egy évig segédtanító volt. Tanulmányait 1835 tavaszán fejezte be Debrecenben, de érettségivel nem rendelkezett, viszont rengeteget olvasott (leginkább római alkotóktól). 1836 februárjában színésznek állt. Ezalatt anyja meghalt, apja pedig megvakult. Ezek hatására a bűntudattól vezérelve felhagyott a színészettel. 1836 ősze és 1839 januárja közt korrektor (rektorhelyettes) Szalontán (magyar és latin grammatika), 1839 elején lemondott róla. 1840 tavaszán másodjegyző lett. Ez biztosította a családalapítás lehetőségét, 1840-ben meg is házasodott. Feleségét az irodalomtörténeti könyvek Ercsey Julianna néven jegyzik (törvénytelen gyermek és egy évvel idősebb Aranynál). Két gyermekük született: 1841-ben Juliska, 1844-ben László.







1844-től (Szilágyi István rektor unszolására) fordítgatott görög és angol (Shakespeare) drámákat. 1845 júliusa végén hozzá fogott Az elveszett alkotmány című vígeposz megírásához. Ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság 25 aranyos pályadíját. Igazi sikert, elismerést és Petőfi barátságát az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg számára. 1847-ben ismét megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ebben az időben sok epikus művet írt: Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma, valamint ekkor írta a Toldi estéje nagy részét is. Az 1848-as forradalom külső szemlélője volt egy ideig. Rövid ideig nemzetőr volt, majd BM-i fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés után bujdosnia kellett. Elveszítette állását, Világos pedig még az anyagi összeomlást is jelentette. Fél évig Geszten, a Tisza családnál nevelősködött. 1851 őszén tanár lett a nagykőrösi főgimnáziumban. Egyre többet szenvedett a testi ill. lelki problémái miatt. 1860-ban Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Bekapcsolódott a pesti irodalmi és politikai életbe (Csaba-trilógia első része: Buda halála). 1865-ben az MTA titkára lesz, 1870-ben főtitkára. 1863-ban meghalt Juliska, emiatt sokáig elhallgatott benne a költő. 1876-ban lemondott a főtitkárságról, az 1877-es boldog nyarat a Margit-szigeten töltötte. Ekkor írta titokban, nem a nyilvánosság elé szánta az Őszikék (kapcsos könyv) verseit. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét. 1882 október 22-én halt meg.



Arany János: Slideplayer

Link








Költészete - válogatás


ALKALMI VERS

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj' Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!








CSALÁDI KÖR

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: ,,Gyer közelebb, édes!"
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? ,,Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
,,Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: ,,Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is - szemei könnyben úsznak -
Kikkel más hazába bujdosott... koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
,,Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.

,,Nem mese az gyermek," - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

(1851. ápr. 10.)


Arany János: Családi kör

Link



Arany János: Családi kör /Elmondja Gáti József/

Link








CSALFA SUGÁR

Kis bokor, ne hajts még,
Tél ez, nem tavasz;
Kis lány, ne sóhats még;
nem tudod, mi az.

Bokor új hajtását
Letarolja fagy;
Lány kora nyílását
Bú követi, nagy.

Szánnám a bokorkát
Lomb- s virágtalan;
S a lányt, a botorkát
Hogy már oda van!










DOMOKOS NAPRA


Midőn szüleid és mind akik szeretünk
Nyájas köszöntéssel tehozzád sietünk;
Midőn kedvedért a - bár hiános - család
Vígan ülte körül innepi asztalát:
Kedves fiú, hát én mit adjak most neked?
Egy édes csemegét: hizelgő éneket?...

Nem! azt én nem adok, te sem várod, hiszem.
Gaz, ki a Múzsáknak hamis tömjént viszen.
Szégyen a lantra, mely költött érdem által
Meggyaláztatni és gyalázni nem átall;
Minél édesb, annál émelygősb csemege -
Annál undoritóbb, minél szebb éneke.

Zengjem érdemeid? oh, azok lehetnek:
Állasz még küszöbén ifjú életednek;
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod: az erő micsoda? - Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.

Áldjad a jó Istent, ki megálda téged,
Adván őreidül szerető szüléket,
Adván eszközöket, elhárítni pályád
- Annyi más futónak nehéz - akadályát.
Áldjad Istent, hanem óvakodj', amivel
Ő álda meg, saját érdemül róni fel.

Nemes önbizalom, de ne az önhittség,
Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Serdülj, kedves ifju... poharam cseng érted! -
Légy ember, ha majdan azt az időt éred.

Szeressed hazádat... Oh, a honszerelem
Most lehet őszinte, igaz, önzéstelen.
Ne is tőle kívánd, amit ő nem adhat:
Magadban keressed az édes jutalmat.
Csillagi nem lesznek, fényes díszjelei:
Keresztje elég van, - de maga viseli.

Vess számot erőddel s legjavát, amelyet,
Leghasznosbnak itélsz, hazádnak szenteljed.
Vagyon sok szüksége, sok fogyatkozása:
Bárhol állj, csak tőled előmentét lássa.
Serdülj, kedves ifju - habzó kelyhem dagad -
A haza igényel munkás, hű fiakat.

S ha talán, az érzés tengeréhez jutva,
Néked a szelíd lant tisztessége jutna:
Hass! buzdíts! egyesíts! hogy osztály ne légyen
Köztünk, hol magyar szó, honfiérzet - szégyen.
Virág a költészet... egy nép irodalma:
De ha nem virágzik, nem is terem a fa.

Ha pedig a tettdús férfikor elhíván
A lanttól, komolyabb munkásságot kíván:
Ne feledd, mily gyönge ama virág bokra,
Van szüksége közös ápoló karokra.
Serdülj, kedves ifju - még egyszer a kelyhet! -
Nőj eléggé nagyra - betölteni helyed!

(1851 aug. 4)







EN PHILOSOPHE

Azt hivém, hogy életem,
Filozóf módjára,
Csöndes daccal végzem majd,
Ha jutok fogytára.

Azt hivém: tört dal lesz az
Mely derülten játszik,
Míg rájegyzi jámbor kéz:
,,A többi hiányzik."

Most látom, hogy ami volt,
Eltűnt édes mámor;
,,Vanitatum vanitas"
Maga is a húmor.

Nem marad Kómosz velem,
Csak a szende múzsák,
Csak a húmor-nélküli
Puszta nyomorúság.

(1880. december 10.)







FELÉD, FELÉD . . .

Feléd, feléd, te drága lélek,
Repülnek bús fohászaim,
Magányomban veled beszélek,
Ölelve képed' karjaim.
Unalmas század minden óra,
Mely nem körödben röppen el
Haj, nem talál más nyugtatóra
Kivűled e vérző kebel.

Ha dallok, gyászos a víg ének;
Sértik szivem lágy hangjai;
Érzem: víg-percim eltelének,
Közelgnek a bú napjai.
Mérföldek nyúlnak el közöttünk,
Eltilt idő és messzeség:
Oh -... a frigy; mit kötöttünk
Fog-é, fog-é majd élni még?

Ha majd derült élet körében
Neked kedv és öröm virúl,
Ha majd kiesb táj édenében
Feléd vidám hajnal pirúl,
Ha boldogságodat tetézni
Ifjak szerelmért esdenek:
Fogsz-é a multra visszanézni,
Hol oly csekélyek mindenek?

Ha élte rózsa-hajnalában
Imádód majd előtted áll
S forró szerelme lángzatában
Szivével szívedért kinál,
S tűz és erő, kedv és reménység
Dereng az ifju arcain -
Gondolsz-e vissza egyszer csak még -
Andalgva a mult kinjain?

A társas élet víg körében
A víg májusi esteken,
Járván az alkony hűs csendjében
Árnyas, virító kerteken:
Ah, mily könnyű lész elfeledni
Egy oly kietlen, bús telet,
Hol csak tüskét lehete szedni,
Hol elfagy a lángképzelet!

Ah, összevetve majd a multat
A víg jelennek bájival, -
A bánatost, ködbe borultat
Az új öröm rózsáival:
Ki fog vádolni, Lányka, hogyha
Felejted az örömtelent: -
S kezed kinyujtod a rózsára,
Éldelve a kedves jelent?

Én nem vádollak: csak szivemnek
Emésztő lángját vádolom:
És égi üdvét egy telemnek
Öröklő télben gyászolom.
Tavasz, nyár, ősz, - mit ér nekem már, -
Volt egy telem: szebb, mint tavasz.
Ősznél kiesb, forróbb, mint a nyár,
Ah - volt, - de többé nincsen az!







HAJ, NE HÁTRA, HAJ ELŐRE

Haj, ne hátra, haj előre!
Vérmezőről vérmezőre!
Mert ott az a virág terem,
Melynek neve győzedelem,
Haj rá haj!

Tavaszodik, lágy az idő,
Kihajt a fű, kövéren nő:
Az is azért olyan kövér,
Megáztatta tövét a vér.
Haj rá haj!

Hadd áztassa, hisz az nem baj,
Ha szépen hajt, nem másnak hajt;
Ha terem is, nekünk terem
A véren vett győzedelem,
Haj rá haj!

(1849)







KERTBEN


Kertészkedem mélán, nyugodtan,
Gyümölcsfáim közt bíbelek;
Hozzám a tiszta kék magasból
Egyes daruszó tévelyeg;
Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat:
Magános gerle a szomszédban -
S ifjú nő, szemfödél alatt.

Kevés ember jő látogatni,
Az is csak elmegy hidegen:
Látszik, hogy a halott szegény volt,
Szegény s amellett idegen.
Rokonait, ha van rokonja,
Elnyelte széles e világ;
Nem nyit be hozzá enyhe részvét,
Legföljebb... a kiváncsiság.

Műhely körül a bánatos férj
Sohajtva jár, nyög nagyokat;
Ide fehérlenek deszkái,
Épen azok közt válogat.
Amaz talán bölcső leendett,
Menyegzős ágy eme darab:
Belőlük elhunyt hitvesének
Most, íme, koporsót farag.

Siránkozik a kisded árva,
Amott sir öntudatlanul;
Ha nő szegény, az életkönyvből
Nehéz első betűt tanul!
Ölében rázza egy cselédlyány,
Duzzogva fel s alá megyen:
,,Sirj no, igazán sirj!" kiált rá,
S megveri, hogy oka legyen.

Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe...
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.

Közönyös a világ... az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst... megismeri.

Közönyös a világ... az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s - harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.

(1851.)













A LEGSZEBB VIRÁG


Szép virág a rózsa, hát még a bimbója!
Mert az ég harmatja mindennap mosdatja;
Szép virág a szűz lyány innepnapra kelve:
De legszebb virág a haza szent szerelme.

Nem terem a kertbe', a fekete földbül,
Sem a virágágyból soha ki nem zöldül:
Csak terem az épen az ember szivében
Az ember szivének legislegmélyében.

A gyökere pedig vértől nedvesedik,
Ha lankadni kezd is vérrel öntözgetik:
Öntözzük, locsoljuk ezt a szép virágot!
Ez gyümölcsöz nekünk édes szabadságot.

(1848)







LETÉSZEM A LANTOT

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain; -
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!

(1850 márc. 19)







NEM KELL DÉR...

Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.

Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszül:
Bú nekűl is, gond nekűl is
Nyúgalomra készűl.

Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő:
Hogy' pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő!...

(1878 oct. 10.)










NEMZETŐR - DAL

Süvegemen nemzetiszín rózsa,
Ajakamon édes babám csókja;
Ne félj, babám, nem megyek világra:
Nemzetemnek vagyok katonája.

Nem kerestek engemet kötéllel;
Zászló alá magam csaptam én fel:
Szülőanyám, te szép Magyarország,
Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

Nem is adtam a lelkemet bérbe;
Négy garajcár úgyse sokat érne;
Van nekem még öt-hat garajcárom...
Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

Fölnyergelem szürke paripámat;
Fegyveremre senki se tart számot,
Senkié sem, igaz keresményem:
Azt vegye hát el valaki tőlem!

Olyan marsra lábam se billentem,
Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
De a szabadságért, ha egy íznyi,
Talpon állok mindhalálig víni.







ÓH! NE NÉZZ RÁM...

Oh! ne nézz rám oly sötéten
Pályatársa életemnek,
Mint midőn az őszi felleg
Húzza árnyékát a réten;
Nézz szelíden, nézz mosolyogva:
Férfié az élet gondja.

Bárha csügged hív barátod,
Nincs enyelgő tréfa nyelvén,
S a kemény sors vésze kelvén
Arcom elborulni látod:
A te szíved ez ne nyomja:
Férfié az élet gondja.

Dörgve hull a nagy zuhatag
Szirthez illik rémes árnyék;
De szelíd a rónatájék,
Zengve lejt a völgyi patak,
Mely a zöld virányt befolyja:
Férfié az élet gondja.

Hát ne nézz rám oly sötéten;
Zúgjanak bár künn a vészek,
Csak ez a kis enyhe fészek
Ez maradjon mindig épen:
Szívem a bajt könnyen hordja:
Férfié az élet gondja.







AZ ÖRÖKSÉG

Azok a magyarok, kik e hazát
Véren vették, vérrel ótalmazák,
Azok a magyarok, ha riadót fúttak,
A halál képétől nem messzire búttak.

Lakásuk volt paripájok háta,
Vetett ágyok kemény nyeregkápa:
Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,
Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.

Nem kérdezték: sok-e az ellenség?
Olvasatlan próbáltak szerencsét;
Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,
Kinek szive még a halálban is bátor.

Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,
Szép országok hevert elhagyottan,
Fölveré az isten mindenféle gyoma,
Éktelenné tette török, tatár nyoma.

Rongált zászló lőn az ő formája,
Nem volt annak színe, sem fonákja,
Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:
Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.

E becses zászlónak, a hazának,
Védelmében hányan elhullának!
Vérökben a rúdját hányszor megfereszték
Régi ősapáink! de el nem ereszték.

Igy a zászló, ránk örökbe maradt,
Ránk hagyák azt erős átok alatt:
Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul,
Ne legyen az isten istenünk azontul.

Most telik be, vagy soha, ez átok.
A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
Ha minket elfú az idők zivatarja:
Nem lesz az istennek soha több magyarja.

-1848







ŐSSZEL

Híves, borongó őszi nap;
Beült hozzám az unalom:
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? olvasni tán...?
Maradj Homér, fénydús egeddel,
Maradj te most!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, sima tengerarc,
Élénk verőfényes vidék -
Óh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bíbor habot... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb;
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhak s tulkok sereggel -
Minő kép ez!... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hivójelül;
Hősek családja, víg csoport,
Áldoz, toroz máglyák körül;
Lantszóra lejt ifjú, leány;
Kettős pohár, mézízü nedvvel,
Vígan forog... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek.
Törvényök nincs - boldog hiány!
A vének élőszája rendel
Igazságot... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerű, csoda,
Többé se napfény sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel;
Nincs délibáb... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj;
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmu lanyha cseppel,
Mig szétolvad... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Óh jer, mulattass engemet,
Hunyó dicsőség lantosa;
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el,
Remény nélkül... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magános tölgy a domb felett,
Bolyongó tűz, hullámmoraj -
Ez, amit lelkem most kíván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Múltján borong... Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd: ,,Jer, Osszián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te felgyújts énekeddel."

(1850. október)







REGE A CSODASZARVASRÓL

Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.

Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéhnek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egytestvér, Ménrót fia.

Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyü vadra.

Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet -
Üldözik a szarvas-gímet.

Gím után ők egyre törnek,
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.

[...]

Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér' kivánják,
Mért is űzik egyre, nyomba,
Tévelyítő bús vadonba.

Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.

Száll a madár, száll az ének,
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Vadont s a Dont ők felverik
A Meóti6 kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.

Ott a szarvas, mint a pára
- Köd előtte, köd utána -
Míg az ember széjjelnézne:
Szemök elöl elenyésze.

Hóha! Hóha! Hol van a vad?...
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!

Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyík ha rezzen, fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.

Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé -
Anyám, anyám, meghalsz belé!

Szóla Hunor itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk:
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz,

Kék folyam ad fényes halat,
Vörhenyő vad ízes falat,
Feszes az íj, sebes a nyíl,
Harckalandon zsákmány a díj.

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Hogy elúntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.

Puszta földön, sík fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.

Tündér lyányok ottan laknak,
Táncot ropnak, úgy mulatnak.
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.

Férfi egy sincs közelébe';
De a földi lyányok szépe
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanúlnak.

Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.

[...]

Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat:
Fújja felszél a nyomunkat.

Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság bent, a körbe' -
Mind a körbe', sok az ölbe'.

Nagy sikoltás erre támad,
Futna széjjel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.

[...]

Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek.
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen százan,
Megosztoztak mind a százon.

Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony-fővel;
Haza többé nem készültek:
Engesztelni fiat szültek.

Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.

Fiat szűltek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifju ágot,
Maguk helyett szűz virágot.

[...]

Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporaság lőn temérdek;
A szigetben nem is fértek.

Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; -
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.


Rege a csodaszarvasról /Előadja: Latinovits Zoltán/

Link











Arany János: TENGERI-HÁNTÁS

Ballada


Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

,,Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
- Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
- Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
- Teli a hold, most buvik fel -
Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús... mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
- Aha! rókát hajt a Bodré -
Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok'
- Töri a vadkan az ,,irtást" -
Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?...
- Soha, mennyi csillag hull ma! -
Ti, leányok,


ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
- Nagy a harmat, esik egyre -
Csak az isten tudja, mér' rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt - csak egy vágyat:
- De suhogjon az a munka! -
Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
- Az a Lombár nagy harangja! -
Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe', jó időbe':
- Kuvikol már, az ebanyja! -
,,Itt nyugosznak, fagyos földbe."

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,
- Ne aludj, hé! vele álmodsz -
Azt danolja: ,,gyere! jöszte!"

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?...
- Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. -"

Lohad a tűz; a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.

(1877. július 15.)


Arany János: Tengeri-hántás

Link








TETEMRE HÍVÁS

A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
,,Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!"

Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:
,,Lélek ez ajtón se be, se ki!..."
,,Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?" - ,,Vissza! neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!"

Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. -
Maga, pecséttel, ,,hívja tetemre",
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.

,,Jöjjenek ellenségi, ha voltak!"
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
,,Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez."

,,Hát ki?..." riad fel Bárczi sötéten,
,,Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!"

,,Jöjjenek úgy hát ifju baráti!"
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe' látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.

,,Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!"
Megkönyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.

,,Jöjjön az anyja! hajadon húga!"
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér - fekete folt.

,,Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!"
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre;
Arca szobor lett, lába gyökér.
- Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
Döbbenet által a szív ere fagy:
,,Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!"

Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
Hallgat el, aztán így rebegi:
,,Bárczi Benőt én meg nem öltem,
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.

,,Bírta szivem' már hű szerelemre, -
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval ,,igenre",
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!"

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: ,,Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!"

(1877. október 27.)







TOLDI - részlet - ÖTÖDIK ÉNEK
,,Az éren és nádon Miklós bujdosik vala."

1
Elfeküdt már a nap túl a nádas réten,
Nagy vörös palástját künn hagyá az égen,
De az éj erőt vett, csakhamar beronta,
Az eget, a földet bakacsinba1 vonta,
És kiverte szépen koporsószegével:
Fényes csillagoknak milljom-ezerével;
Végre a szép holdat előkerítette
S ezüst koszorúnak fejtül odatette.

2
Miklós pedig indult a szokatlan útra,
Magát jobban-jobban a nádasba fúrta:
De mintha kötéllel vonták volna hátul,
Nem birt elszakadni az édesanyjátul.
Vissza-visszanézett: hej, pedig mi haszna?
Egy teremtés sincs ott, akit megláthatna,
Mégis visszanézett, sőt meg is fordulva,
Búcsut venni indult egy kis idő múlva.

3
S amint visszafelé méne, mendegéle,
Egy helyütt a zsombék2 csak lesüpped véle:
Réti farkas fészke volt épen alatta,
Benne két kis kölyke rítt az isten-adta.
Megsajnálta Miklós hogy reájuk hágott,
Símogatta a két árva kis jószágot,
Mint a juhász-bojtár, amikor kapatja,3
A komondor kölyköt végig simogatja.

4
Kár volt símogatni; csak vesztére tette;
Mert megzörren a nád hirtelen megette;
Jő az anya-farkas szörnyű ordítással,
Rohan a fiúnak, birkoznak egymással.
Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára,
Csattog a fejér fog vérszopó inyében,
S mintha szikrát hányna, csillog
a holdfényen.

5
Toldi pedig magát serényül forgatja,
Öklének csapásit sűrűn osztogatja:
Ömlik a vér száján és orrán a vadnak,
Nagy meredt szemei szörnyen kidagadnak.
Nyelve a szájában meg nem tudna férni,
Csattogó fogával azt is összevérzi,
Mint veszett kutyáé csorog véres nyála;
Senki sem látott már dühösb vadat nála.

6
Miklós a kötődést unni kezdi végre,
Lábát sem restelli híni segítségre,
S mint midőn a bika dolgozik szarvával,
Fölveti a farkast egy erős rugással.
Messze az avasba4 esik a vadállat,
Nagy darab helyütt letördeli a nádat,
És amint lehulla puffanó eséssel,
Nagyot üt a földre hangos nyekkenéssel.

7
De lám, mintha ördög volna belé bújva,
Egyet hengeredik s talpra ugrik újra,
Elordítja magát keserves haraggal,
S mégyen új csatára köszörült fogakkal.
Körmeit Miklósnak a vállába mártja,
Száját a fejénél két araszra tátja
S hátulsó lábával úgy szorítja térdét,
Pusztítsa el Isten a kegyetlen férgét!

8
Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja:
Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja;
- Mit csinálsz most Miklós? Jaj, dehogy birsz vélek!
Ezer lelked volna, mégis megölnének. -
Semmi baj! az néki a tulajdonsága,
Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága:
Kisegíti magát, sohase féltsétek,
Nem válik belőle farkasoknak étek.

9
Mert amint a nőstény ölre ment s birokra,
Megszorítja torkát Toldi két marokra;
Csak kifordul körme a fiú nyakából,
Kifogy minden erő a horgas-inából.6
Szeme is kidülled, véres könnyel telve,
Mint egy nagy csoroszlya,7 lóg ki zöldes nyelve:
Nem kiment belőle, bennszorult a pára,
Ahogy eltátotta, úgy maradt az álla.

10
Akkor fogja Toldi, jót kanyarít véle,
És a kanhoz vágja, mely rohan feléje;
Fölkel az dühösen, s hogy megint lecsapja,
Párját fekhelyéből mérgesen harapja.
És pedig világos, hogy megint fölkelne,
Ha Miklós előre néki nem felelne:
De úgy elpaskolja most a nőstényével,
Hogy világ végéig sem támad többé fel.

11
Toldi a vadaktól így megmenekülvén,
Megpihent kevéssé egy zsombékra ülvén;
A farkas-fiakban sem volt már lehellet,
Eltaposva nyúltak Toldi lába mellett.
Távolabb fekütt az anyjok, meg a párja;
Tisztán sütött rájok a hold karikája,
Hidegen tekintett a rét fenekébe
Mint egy arany tepsi, szétmeredt a képe.

12
Miklós az elméjét mindenképen hányta,
Nem mondhatnám pedig, hogy a farkast szánta,
Hanem gondolkozott az ő farkasáról,
Őt lenyelni vágyó rossz szivű bátyjáról.
De hát mért akarja bátyja őt megenni,
Mért akar hóhéra, nem testvére lenni?
Vagy mikor járt Miklós néki ártalmára?
Mért feni agyarát jó atyjafiára?

13
Mert hiszen, ha példát farkasokról vészen:
Ott is a rosszabbik az ő bátyja lészen:
Fészkit oltalmazza a mezőnek vadja,
Ki nem ingerelte, azt meg nem támadja.
Vagy ha néha gyomra készti öldöklésre,
Nem bánt senkit aztán, ha csillapul éhe;
Akkor is barmoknak tizedelve nyáját,
Megkiméli mindég a maga fajtáját.

14
De az ő testvére — de az ő testvére
Ki mondja meg neki: mért tör életére?
Nem csillapul máskép, csak vérével, szomja?
Vagy ha birtokából jó öccsét kinyomja?
Hátha annak, aki szomjuhozza vérit,
Mint a farkasoknak most, megadná bérit?
Vagy talán emberben tartósabb a pára,
És azért nincs Györgynek végső éjszakája?

15
...Állj meg, állj meg, Toldi! Gyilkos a szándékod,
Jaj ne vess bosszúdnak véres martalékot,
Tudd meg: a legyilkolt atyafinak8 vére
Bosszuért kiált fel az egek egére.
Tudd meg: ha megölnéd tennen testvéredet,
Akkor meggyilkolnád örök életedet;
Ne félj, fenn az Isten; ő majd igazat lát,
Bízd rá a büntető bosszuállás dolgát.

[...]


Arany János: Toldi

Link








A TÖLGYEK ALATT

Margitsziget.

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
,,Áttörve" az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.

A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom' ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt...

De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat
- Csakis ott - találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. -

A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
,,Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!"

A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...

A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen, bár
Tölgy lenne a fejfám!

(1877. augusztus 5.)







TÖREDÉK

Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?
Mért hogy ennyi rémes, gyötrő álomlátás
Eszméletre nem hoz, csattogás, villámlás?
S ha élet ez álom: miért oly zsibbatag?
Kimerült, kifáradt, egykedvű, sivatag?
Bánatból, örömből az örömrész hol van?
Tűrést a cselekvés mért nem váltja sorban?

Ne nevezd halálnak, mert hazugság lenne:
Nincs a nyugalomnak boldogsága benne;
Kínja vonaglásban adja jelenségét,
S bár reménye nincsen, megmaradt a kétség.
Volna hát legalább a fájdalom élénk,
Hogy érezve kínját, ez érzésben élnénk...

1849-50







VÁGY

Nem itt, nem itt van az én világom;
Más vidék az, ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.

Erdő, mező változatos színnel -
Mesteri kéz olyat soh'se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába'
Fürödik a puszták délibábja.

Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok...
Most is abban ültetek és irtok.

Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszu sorral mind elémbe jőnek,
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.

Nőjetek is nagyra, kicsiny fáim,
Szülőhazám kedves rónatájin:
Hadd legyen ott jó pihenésem még,
Mielőtt egy hosszabb útra mennék.

Lombjaitok hűse ha beárnyal:
Zeng fölöttem szózatos madárdal;
Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.

Egyszerű dal, egyszerű sziv s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek! -
Földi ember kevéssel beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.

1853







A VIGASZTALÓ

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol...
Elég, ha nekem világol.







VISSZATEKINTÉS

Én is éltem... vagy nem élet
Születésen kezdeni,
És egynehány tized évet
Jól- rosszúl leküzdeni?
Én is éltem... az a sajka
Engem is hányt, ringatott,
Melyen kiteszi a dajka
A csecsemő magzatot.

Első nap is oly borultan
Hajola reám az ég!
S hogy nevetni megtanultam,
Sírni immár jól tudék;
Sohase birám teljébe'
Örömeim poharát;
Az ifjuság szép kertébe
Vas korláton néztem át.

Félve nyúltam egyszer-máskor
Egy rózsát szakasztani:
Késő volt - a rázkodáskor
Mind lehulltak szirmai.
Keresém a boldogságot,
Egy nem ismert idegent:
Jártam érte a világot -
S kerülém ha megjelent.

Vágytam a függetlenségre,
Mégis hordám láncomat,
Nehogy a küzdés elvégre
Súlyosbitsa sorsomat:
Mint a vadnak, mely hálóit
El ugyan nem tépheti,
De magát, míg hánykolódik,
Jobban behömpölygeti.

Álmaim is voltak, voltak...
Óh, én ifju álmaim!
Rég eltüntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain.
Az az ábránd - elenyészett;
Az a légvár - füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ - nincs sehol! -

Nem valék erős meghalni,
Mikor halnom lehetett:
Nem vagyok erős hurcolni
E rámszakadt életet.
Ki veszi le vállaimról...?
De megálljunk, ne, - ne még!
Súlyos a teher, de imhol
Egy sugár előttem ég.

Szende fényü szép szövetnek, -
Mely egyetlen-egy vigasz, -
Szerelemnek, szeretetnek
Holdvilága! te vagy az.
Elkisérsz-e? oh, kisérj el -
Nincs az messze - síromig;
S fátyolozd be derüs éjjel
Aki majd ott álmodik!

(1852.)










A WALESI BÁRDOK

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.


Arany János: A walesi bárdok /Elmondja: Sinkovits Imre/

Link




















 
 
0 komment , kategória:  Arany János  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 7 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.