Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Ábrányi Emil költészete
  2015-08-12 22:30:19, szerda
 
 







ÁBRÁNYI EMIL KÖLTÉSZETE


Ábrányi Emil (Pest, 1851. január 1. - Szentendre, 1920. május 20.) költő, műfordító, újságíró. Verseinek nagy hatása volt a századvégi ifjúságra (hírnevét ezek alapozták meg), melyeket a ,,szerelem, haza és emberiség" ihlették; ,,nagy formakészségről tanúskodó, nemes pátoszú, de sokszor szónokias hangú költeményeivel az elsők egyike, akik Arany irányával szemben a nemzeti elem helyett az egyénit és az általános emberit juttatják érvényre költészetükben".







DAL


Ha virág lehetnék,
Nefelejccsé válnék:
Zöld mezőben minduntalan
Az utadba állnék.

Ha madár lehetnék,
Vadgalambbá válnék:


Ablakodra édes vággyal
Turbékolni szállnék.

Ha illat lehetnék,
Lehelleted lennék.
Imádságos ajkaidról
A mennyekbe mennék.

Hogyha fa lehetnék,
Szomorú fűz lennék:
Hosszú, síró ágaimmal
Sírodon pihennék!







ÉL A MAGYAR... /Erős hit/


Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a mult!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen... ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!



Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát -
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenül:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!






Ábrányi Emil - ÉL A MAGYAR

Link



Ábrányi Emil - ÉL A MAGYAR - az egész vers - Tomanek Gábor előadásában

Link








FÉLTETT BOLDOGSÁG


Boldogságommal nem dicsekszem,
bár ajkamon csaknem kitör.
Ó, hányan vannak a világon,
kiket nehéz bánat gyötör...
Szegények, ennyi boldogságot látva
önsorsukat fájóbban érzenék.
Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást,
hogy társamul téged adott az ég!



A sors irigy a boldogokra,
gyötörni őket lesbe áll,
s én üdvömet féltőbben óvom,
mint gyönge fészkét a madár.
Nem! Mit se vallok! Szótlan hordja titkát,
hallgatva őrzi kincsét e kebel.
Olyan a lelkem, mint a tenger árja:
legnémább ott, hol gyöngyét rejti el!







HAZA


Tőlem ragyoghat más föld! Kandi szemmel
Meg nem kívánom! S adhat mostoha
Sorsot e hon: hordom szent türelemmel,
De más nép tagja nem leszek soha!


Hazám szép nyelve, csak téged csodállak,
Erővel, bájjal, fönséggel tele!
Bölcsőm felett magyar szót suttogának.
Koporsómat magyar szó zárja le!







HA RÁM TEKINTESZ... - 1889.


Ha rám tekintesz és azt kérdezed:
"Szeretsz-e még?" Én megfogom kezed,
És ajkamat ajkadra téve:
Egy néma csók ékes beszéde
Elmondja mindazt, amit érezek.

Elmondja üdvöm szép történetét,
Hogy életem zavart volt és setét,
Egy céltalan, homályos álom.
Akkor te jöttél, napsugárom,
S fényes, derűlt hajnalra ébredék!

Te hoztad el jobb létem hajnalát,
A biztos révet, a fészek dalát.
Meleg mosollyal, játszi kedvvel


Te száritottad könnyemet fel,
S most csak gyönyörtől permetez le rád!

II.

Idővel fonnyad sok, sok szerelem,
A magamét virágzásban lelem,
S úgy érzem én: egy örök élet
Sem volna hosszú, hogyha véled
Lehetnék mindig és te én velem!

Nem rémit az, ami megírva áll
Rejtett jövőnkben. Mert ha nincs halál,
Ha mindig új föltámadás van:
El nem fogyó szerelmi vágyban
Lelkünk csillagról csillagokra száll.

S ha elenyészünk végkép odalenn:
Melletted nyugszik hamvadó fejem,
A néma éjben átkarollak,
Porló szivem szivedbe olvad,
Együtt leszünk, míg tart a végtelen!







HOVA TEMESSETEK


Érjen el halálom
Bárhol a világon:
Csak hazám földjébe
Ássatok el engem!
Hagyjatok anyámnak
Kebelén pihennem!

Temetőm legyen bár
Sivatag, hol nem jár
Más a kóbor szélnél
S ne vezessen rá nyom:
Mégis ott lehet csak
Boldog nyugovásom!

Jeltelen is állhat,
Kővel is dobálhadd,
Mégis inkább pusztán,
Mégis inkább ottan,
Semmint idegenben,
Fényes pantheonban!

De csak addig adhat
Boldog nyugodalmat
A hazának földje,


Míg magyar tapossa;
Magyar bölcsőt ringat
Ország széle, hossza!

Küzködő hazátok
Ha eljátszanátok,
Hogyha fölszántanák
- Iszonyú gondolni -
Hódító paripák
Robogó patkói:

Kérlek, irgalomból,
Mélységes síromból
Vájjatok ki engem,
Kezetek kiásson!
Eleven kín volna
Lassu porladásom!

Hurcoljatok tova,
Mindegy akárhova,
Csak ott ne hagyjatok!
Holt szivembe vágna
Idegen lábának
Minden dobbanása...!

Ha nem akad senki:
A vihar vegyen ki,
S poromat a légben
Szerte-széjjel hányja!
Bujdossék hazátlan
Mindenik paránya!...







KEDVES, NÉZD!...


Kedves, nézd! A sápadó lomb
Sorra mind alá-pereg...
Elsárgultak a mezők, mint
A haldokló emberek.

De ne félj a hervadástól,
Mosolyogva nézd velem;


Nézhetjük, mert szívünk mélyén
Nem hervad a szerelem!

Lelkem könnyű és derült, bár
Mindent hullni, halni lát;
Temetőben játszó gyermek
Így ugrál a síron át.

Ősz van most s nekem tavasz nyit
A kipusztult föld felett...
Mosolyodban minden percben







KIT SZERETEK? - 1897


A gyöngéd lelkü asszonyt,
Csak azt tudom szeretni!

A tiszta lelkü asszonyt,
A hűségére büszkét,
Akit pirúlni késztet
A szép, nemes szemérem,
Bár nem tapasztalatlan:
Csak azt tudom szeretni!

Csak azt tudom szeretni,


Aki hibámat látja,
És mégis megbocsátja,
Szelíden megbocsátja.
Csak azt tudom szeretni!

A gyöngéd női lelket.
Az irgalomra hajlót,
A bájosan türelmest,
A nyájasan mosolygót,
A bajban is vidámat:
Csak azt tudom szeretni!






KÖNNYCSEPPEK - 1887.
(Gáborka sírjára.)


I.

Ne csodáld, hogy elvesztettük,
Ne csodáld, én kedvesem.
Régen, régen lesték, várták
Hivogatták odafenn.

Míg jövőjét épitettük,
Sorsa el volt döntve rég.
Megkivánta, elszerette
Tőlünk a hatalmas ég.

Nem törődve semmit azzal,
Hogy szivünknek fájni fog:
Jöttek érte s mosolyogva
Vitték el az angyalok!

II.

A halál, a kapzsi,
Vagyonomra támadt
És ellopta tőlem
Az én aranykámat.

Jól elszaladt véled
A gonosz, göthös vén:
Beásott a földbe,
Mint kincsét a fösvény!

III.

Ó ne várd, hogy még föléled!
Elszállott a drága élet,
S nem tér vissza sohasem!
Nem szólal meg kicsi szája,
Nem mozdul meg karocskája,
Zárva marad ez a szem.

Ha mamácska könnye, jajja,
Szívrepesztő mély sohajja
Föl nem birta kelteni,
Akkor vége! Semmivé lett!...
Új életre az itélet
Trombitája sem veri!

IV.

Vajjon szeretett-e az a jó Istenke,
Hogy ilyen korán vett tégedet magához
S ott fenn jó a dolgod?
Vagy csak egy gaz, átkos
Buta véletlenség: az ítélt halálra
Kora hervadásra
Én gyönyörü bimbóm! Aranyos bambínóm!

Mit tett a halál itt? Isteni kegyelmet
Gyakorolt? Vagy úgy tett, mint a vásott gyermek,
Aki vad szeszéllyel
Bottal veri széjjel
Rügyező tavaszkor a gyümölcsfa ágát?
Addig üti, vágja,
Míg leválik sorban,
S ott fekszik a porban,
Legszebbik virága!







A LEGKEDVESEBBNEK


Annyi szirma nincsen a virágnak,
Annyi gyöngye nincsen a világnak,
Mint ahányszor nevedet megáldom,
Viruló virágom,
Édes birodalmam, ragyogó világom!

Emberek közt elhagyatva álltam,
Egy nyájas szót, annyit sem találtam;
Kezet akkor nyujtottál te nékem,
Drága kedvességem,
Szép, magányos csillag gyászos, komor égen!

És azóta hű társam te voltál,
Dús lelkeddel én hozzám hajoltál,
Életemnek hajnalává lettél;
Szépet szebbé tettél,
Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél.



Csak nálad van hűség, állandóság,
Te nemes szív, te igazi jóság!
Ó de könnyü irgalmasnak lenned,
Mást is jóvá tenned,
Hiszen egy őrangyal lakozik te benned!

Szíved csak az én szivemre vágyott,
És az volt az összes hiuságod,
Hogy megőrizd boldog pillantásom, -
Hogy a mindig máson
Rágódó irigység: mosolyogni lásson!

Nem tudnálak meghálálni téged,
Hogyha folyvást áldanám hűséged,
Hogyha versem csak terólad szólna,
Csak téged dalolna,
Minden kicsi percem egy imádság volna!







MI A HAZA?


Egy élénk fiúcska, a kiben a lelket
Isten már növeszti; a ki már figyelget,
És kezd számot adni arról, a mit érez,
Így szólott apjához, édes szülejéhez:

"Kedves apám, lelkem, valamit nem értek;
Ha ti a hazáról, ti nagyok, beszéltek,
Szemetek - jól láttam - majd könnyekben ázik,
Majd kigyúlad, lángol, tüzesen szikrázik.
Kedves apám, töröm a fejemet régen
Mi hát az a haza? Magyarázd meg nékem."

"A haza: ez a föld, hol világra jöttünk,
A haza: ez az ég, mely ragyog fölöttünk -"

"De hiszen az ég nagy s mindenütt egyforma!"

"A haza: e tájék, kéklő hegyek orma,
Minden, a mi itt van és szívünknek drága,
Levegője, napja, vize, rónasága,
A virág a réten, a madár az ágon -"

"De hiszen van szebb is e kerek világon!
Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk,
Mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk.
Van madár mindenhol, mely magasba lebben,
Úszdogál mindenhol kis hal a vizekben,
Mindenütt van szép ház, mindenütt van bőség -"

"Több a haza ennél: nagyság és dicsőség,
Öröm és gyász együtt! Nyomorulttá válik,
A kitől elvették s megsínyli halálig.
Nappal nincs nyugalma és éjszaka rémek
Veszik el az álmát! -"

"Én nem sínyleném meg!
Mindenütt, van játék, mindenütt van lepke!"

"A haza, fiacskám, szívünk legszentebbje,
Oltár, mely előtt csak fejlehajtva. térden
Áldozik az ember!"

"Jó atyám, nem értem!
Magyarázd meg jobban!"

"Hallgass ide gyermek!


Apuka mesét mond... Hallgasd s jól figyeld meg!"

Egyszer volt... régen volt... Üldözőbe vették
És addig bántották, addig sértegették,
Míg átokkal ajkán elhagyta hazáját.
Esküvel fogadta: Magyarország táját
Többé sohse látja, nem kivánja látni,
Ezután idegen Istent fog imádni,
A magyart gyűlölni és utálni fogja,
Ha keresztre húznák, nézné mosolyogva,
Hallgatná gyönyörrel zokogását, jajját!

Szólt és ment haraggal s ádáz gúnykaczajját
Gőgös üldözőknek vitte a fülében.

Az idő homokja pergett lassan, szépen.
Költöző madárka, mely vágyát követve,
Tízszer is, húszszor is útját arra vette,
Hova fecske, gólya híven visszajárnak
Nyíló kikeletkor: a magyar határnak.
Pergett az időnek halk homokja szépen,
És az, a ki látta lobogó dühében
A haragos embert ezelőtt sok évvel:
Most bámulna rajta, vagy nem ismerné fel.
Grófokkal komázik és hajlong a lába
Idegen királynak fényes udvarába'.
A kegyelmes Isten úgy fölvitte dolgát,
Hogy sürögve járnak körülötte szobák.
Tündöklik a napfény aranyos ruhában,
Serleg a kezében és mosoly a száján.
Herczegek, bárók közt oldódik a nyelve.
Ime most is ott űl s poharat emelve
Szól a társasághoz harsányan, kevélyen:

- "Bor, paripa, mámor, kártya, koczka éljen!
Éljen a szerencse és a szivtelenség,
Hogy a koldus erkölcs czondráit nevessék
S hatalomban, kincsben járjanak bokáig!
Éljen az okosság és éljen sokáig
Minden a világon... csak a haza veszszen!" -

Mikor ezt kimondja sáppad, összerezzen,
Szemei forognak, kábult agya szédül,
S mintha el akarna válni az eszétűl,
Fölkaczag, kikelve rettentőn magából,
Azután a könnye omlik mint a zápor.
Mint a tüzes villám, úgy csap a szivébe
A lenézett, gúnyolt távol haza népe,
S örült szerelemre gyúlad meg iránta,
A kit úgy gyűlölt, hogy pusztulásnak szánta!

Ittas czimborái lassan szétoszolnak,
Dünnyögik magukban: Majd jobban lesz holnap!
És ő maga, rémült inasokkal szemben,
Ott zokog sokáig az üres teremben.

És másnap a szolgák, kik parancsát lesték,
A hatalmas embert hasztalan keresték.
Átkutattak várost, kapukat elállták,
De hiába minden... többé nem találták.

Hova ment? Nem sejtik! Csak az Isten tudja,
Hogy a bujdosónak merre visz az utja;
Csak az Isten látja, mi van a szívében,
Mi az, a mi hajtja napfényben, sötétben,
Mi az, a mi hajtja, hogy menjen előre
Zúgó fergetegben és dőljön a kőre,
Ha tovább nem bírja s meg kell hogy pihenjen.
Mi az, a mi hajtja, hogy csak menjen, menjen,
S ne legyen előtte se folyó se árok,
Míg nincsen a czélnál, mely után sovárog.

Ott halad a vándor... vérnyomot hagy lába,
Sár, hó-víz betódul tépett sarujába,
Elkopott mezének nincs már semmi éke,
De szivében több lesz, mindig több a béke,

A mint közelebb jön a magyar határhoz,
Kikelet van ujra. Daru, fecske szálldos
Kurrogva, csevegve a tavaszi égen.
Hamarabb ott lesznek ama szép vidéken,
Mint ő, a ki fáradt! Hogy irigyli őket,
A sugárzó légben vígan lebegőket!

Egy pár jámbor ember, kis tanyák parasztja,
A szegény bolyongót szívesen marasztja,
Pihen is a kunyhók, nyájas belsejében,
És az apróságot tanítgatja szépen
- Rejtélyes mosolylyal húzva őket félre -
Isten neve mellett a haza nevére!

De fölriad aztán, mert nyugtot nem adhat
Idegen föld néki, - mert itt nem maradhat.
Végső erejével tolja, magát, tolja,
Elcsigázott testét már alig vonszolja.
Néha le-leroskad; ekkor összeretten
És fölnéz az égre szomorún, ijedten,
S kérleli az Istent nagy szótlan keserve:
Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe!

Ah! azok a bérczek! Mintha látta volna!
Ah! az a kis erdő! Mintha rá hajolna,
Oly közel van hozzá...! És ott az a vár-rom!
Porba hullt a vándor a magyar határon.
Úgy van! Ez a föld az! Ez az ő hazája!
Odaroskadt hozzá hidegűlő szája,
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte,
És egy hosszu csókban elröpült a lelke.
Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott!

Sírsz fiacskám ? Jól van! "Ez" a haza, látod!

1892







MÉG MIELŐTT... - 1881.


Még mielőtt megláttalak,
Ismertelek már régen:
Ha volt egy boldog álmom, az
Téged jelentett nékem.

Ha jártam némán, egyedül
Kopár, kihalt vidéken -:
Egy rám mosolygó kis virág
Téged jelentett nékem.

Ha bús, nehéz, reménytelen
Homály feküdt az égen -:
A felhők közt egy kis sugár
Téged jelentett nékem.



Mikor lázamban nyögtem és
Vártam közelgő végem -:
Egy bíztató, halk, égi hang
Téged jelentett nékem.

Bolyongva tenger-partokon
És népek tömegében -:
Egy csillag folyvást vezetett
S téged jelentett nékem.

Föl kellett, hogy találjalak!
Mert ami földön-égen
Bájos, sugárzó és nemes:
Téged jelentett nékem!







MENNI KELL...


És lassan, lassan mind megyünk,
Ha ütni kezd az óra.
Mind elmegyünk a föld alá,
Közös találkozóra.

Világok sorsát, hódító,
Ajkad hiába dörgi:
Egy mozdulattal a halál
Szemét gyanánt söpör ki!

Hiába néztél gőgösen
A mindenség szemébe:
Dacos szemed' szétrágja majd
A pondrók csúnya népe!

Hiába vagy szép, gazdag úr,
És országok királya:
Szennyes lyukakban múlik el
A legszebb földi pálya!

Isten veled, dicső tudás!


Szerelmek édessége!
Egy-két napunk van még talán,
És azzal vége, vége!

Elszéledünk a föld alatt,
Sötét vermekbe dőlünk.
Itt egy kereszt... ott egy kereszt...
Csak ez marad belőlünk!







NE SÉRTSD MEG...


Ne sértsd meg azt, akit szeretsz!
Egy durva szó elég,
Hogy elborítsd, hogy gyászba ejtsd
Szerelme szép egét!...
Borúlt ég újra földerűl,
Hint még szebb sugarat...
Ez gyöngédebb ég: itt a folt
Örökké megmarad!

Egy szó elég!... És húnyni kezd
A régi, tiszta fény.
Mélyebb sebet vág, mint a tőr,
A nő nemes szivén!...
Átérzi lelked bánatát,


Vidáman hal meg érted, -
De bús kétségben csügged el,
Ha egy rossz szóval sérted!

Ne félj! Nem hal meg a madár
Ha szárnyait megtörték.
A pillangó tovább röpűl,
Bár fényporát letörléd.
Tovább él a szerelem is
Mert mindennél nagyobb, -
De többé nem száll ég felé,
És többé nem ragyog!...







A NÉPET SZERETEM


Királyokat szolgálni jó.
Jár érte rang, kegy, penzió,
Ordók özönje s holmi más:
Mély tisztelet, nagy csillogás!
Nekem nincs rangom, rendjelem,
Mert én a népet szeretem!

Van sok barátom, aki már
Ugyancsak fönn és messze jár!
A szép, kegyelmes címekért
Kapaszkodó had célhoz ért.
Én lenn vagyok, mindegyre lenn,
Mert én a népet szeretem!

Csak menjenek előre mind,
Soron kívül, vagy sor szerint!
Övék legyen kincs, hatalom!
Vigaszt, reményt egy-egy dalom
Ha néha ád: elég nekem.
Mert én a népet szeretem!



A népet, a gyámoltalant,
Mely küzd és sír és tűr alant.
Silány vacokban szunnyad el,
Nyomorra ébred, hogyha kel,
S meghal kórházban, szemeten -
Én ezt a népet szeretem!

Ah ezt a népet! Mely talán
Jövő idők szebb hajnalán
Új, boldogabb életbe fog.
S ember lesz, mint a gazdagok!
E bús, szegény, örömtelen,
Vergődő népet szeretem!

Mi lesz jutalmam, hogy vele,
Jajával volt e szív tele?
Hogy néki szóltak e dalok?
Egy könny talán, ha meghalok!
Könnyezve mondják majd, hogy én
A népet egy kor szeretem!







OKTÓBER HATODIKÁN

Amennyi könny van a szemekben,
Hulljon ki lassan, permetegben,
S elsírva mind, kezdd ujra még;
Siratni őket nincs elég!
Nő, könnyeid peregjenek,
Mint szerte hulló gyöngyszemek.
S te férfi-szív, zord mint a kő,
Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
Légy forrás, szirtből szökkenő.
Hulljon ki mind, gyász árjakint,
Amennyi könny van a szemekben!

Ahány fohászt szűl ember ajka,
A legnemesbbet fölsohajtva,
Mit a tusázó szív terem,
Mikor szent búja végtelen...
Fohász, a mélyek mélyiből:
Értük szakadjon égre föl!
Istent, ha alszik, verje fel
A gyász s iszony regéivel!...
Vihar gyanánt zokogja el
E nap setét történetét
Ahány fohászt szűl ember ajka!

Ahány virágot kéz letéphet,
Még hervadatlant, ifjat, épet,
Díszitni a halált vele:
Jövel! tegyük kövükre le.
Mosolygó, szép menyasszony, add
Mirtusból font koszorudat.
Oltárra fűzött friss virág
Jer méltóbb helyre: fonjad át
Kilenc bitó talapzatát!
Itt haltak, itt! E helyre vidd
Ahány virágot kéz letéphet!

Amennyi villám van az égben,
Szülemlő rémes, vad sötétben,
Mikor a nemző fergeteg
A bősz felhőt csókolja meg
S nász-táncot jár a föld pora:
Sújtson le, mint nyíl zápora!
Ahány bakó, ahány cseléd
Az árulást szolgálja még:
Szakgassa, törje, zúzza szét!
Álljon e rút fajon boszút
Amennyi villám van az égben!







REBELLIS KOLDUS DALA


Királyok, királyok, tündöklő királyok,
A kiket a világ trónusain látok,
Nem vagytok másoknál se jobbak, se szebbek,
Csak hatalmasabbak s tán szívtelenebbek.

Botos, ebes pásztor kel a birka nyájnak
De nem kell a szabad, a művelt polgárnak,
Annak a becsület egyedüli féke,
Nem gyarló halandók ráfogott felsége.

Az a maga ura, a maga iránya,
A ki rosszat nem tesz, mert az embert szánja,
A kitől távol áll a bűn és a gazság,
Mert vallása lelke, hite az igazság.

Jól van, helyesen van, ingyen is megértem,
Hogy elől ragyogjon a valódi érdem,
De mikor köztetek annyi gyenge, rossz van,
Mégis csak ti ültök a fénylő magosban.
Pedig hogyha érdem és nem véletlenség
Szabná ki az osztályt: hol lenne a fenség?
Kevesen volnátok istenek e földön,


Véletek vón tömve pincze, fegyház, börtön.

A ki most legelső, lenne legutolsó,
Minden bárgyu mondat, minden dadogott szó
Nem hozná a népek millióit lázba,
Nem röpítné sürgöny szerte a világba.

Ti kuczorganátok az előszobákban,
Titeket lökdösne minden inas bátran,
És ha gondolnátok néha nagyot, szépet,
Közönytől, nyomortól hej! ti véreznétek.

Ha ti nem volnátok, egyszerűbbek volnánk,
Többször lelkesednénk, ritkábban hajolnánk,
Nem feszítne köztünk annyi szemtelen gőg,
Egymást igazabban, bensőbben szeretnők.

De a míg ti lesztek, addig mint az átok
Egy czifra hazugság rontja a világot:
Bölcsek éhen halnak és a hitvány pára
Fölkent homlokkal lép országok csúcsára.







A SZÖKÖTT MADÁR


Kiröpült! Elveszett! Napokig kerestük,
Vártuk, visszavártuk, de hiába lestük.
Szomorún meredt ránk, ajtócskája nyitva,
Mint egy üres börtön, a keskeny kalitka.

Szép madár volt. Ámbár rabságban születve,
Nem hagyta el soha könnyű, játszi kedve.
Egyszerre ébredt föl a kelő hajnallal,
S költögetett minket meg nem szűnő dallal.

Röpdösött szobánkban. Bujkált, szökdelt csacskán
Mint egy játszó pajtás, ha űzte fiacskám.
S nem találván többé biztos menedéket:
Hitvesem kis ujján ért a hajsza véget.

És három nap mulva végre megtalálták
Szomszédunk kertjében a szökött madárkát.
Feje holtan csüngött egy fekete kőre,
Hervadt levelekből volt a szemfedője.

Ó látom, mi történt! Örömében szinte
Ittasan csapongott, lengett eleinte...


De rablelke megtört bágyadtan, ijedten
Az éhség kínjában, az éji hidegben.

Puha tollacskáit megtépte a szellő,
Rideg ősz fuvalma, hervadást lehellő.
Száraz, fagyos ágról többé el se szállva:
Tehetetlen, némán omlott a halálba!

És így, ami legfőbb, legszebb vágya másnak,
Ami célt és hőt ád a szívdobogásnak,
Ami nélkül csak nyűg, teher az egész lét:
Éppen a szabadság ölte meg szegénykét!

Nem! Ne lássak többé rab-madarat nálam!
A madár maradjon az ég magasában,
Vándoroljon szerte, szálljon ágról-ágra...
Nem tanítom többé hitvány szolgaságra!

Egypár kedves füttyért nem csukom be rabnak,
Szabadnak született, maradjon szabadnak,
Bár éhség gyötörje, viharok ragadják!...
Mert te vagy az élet, az erő:
SZABADSÁG!

1886







VELED ÖRÖKKÉ...


Veled örökké! Ó mi szép,
Mily édes lesz az élet!
E nagy világban, kedvesem,
Együtt bolyongni véled!

A vándort csillag vezeti,
Mosolygó szemed engem.
Felhő takarhat csillagot,
De a te szemedet nem!

E tiszta ég el nem borúl,
Meg nem törik sugára,
Csak néha ejt szent harmatot
A mások bánatára.

Pacsirta-hangod dallama
Ébreszt föl kora reggel, -
És éjjel, mint a csalogány,
Elringatsz énekeddel.

Megyünk ki a mezőre és


Apró virágit szedjük...
S mindazt, mi gőg és hiúság,
Szivünkből kinevetjük.

De hogyha jő egy védtelen,
Az vendég lesz minálunk.
Enyhítni szomját, üdítő
Forrás-vizet kínálunk.

Járunk-kelünk a földön át
Mint két eltévedt gyermek,
Míg értünk küldött angyalok
Végtére majd föllelnek.

Akkor, szerelmem, elmegyünk
A kedves angyalokkal,
Egy földön kezdett, végtelen,
Örökbe játszó csókkal!







VÉGSŐ ÓHAJ - 1878.


Eljő a nap, hogy én is meghalok
Mint annyi más előttem;
S majd nélkülem forog tovább e gömb,
Hová szenvedni jöttem.
Beválok én is, bár lángoltam egykor,
Hideg, halott tetemnek,
S ki életemben annyiszor temettem,
Majd engem is temetnek!

Ha meghalok: - legyen derűlt az ég!...
Virág illatját hordja
Tavasz szellője s csattogjon danát
Madárkák víg csoportja...
A nyomorult is áldja a világot
S találja oly remeknek
Hogy elfeledje minden szenvedését
Ha majd engem temetnek!...

Legyen boldogság, ahol ember él,


Kebel kebelre forrjon,
Barát barátját, kedves kedvesét
Ölelje hittel, forrón!...
Legyen hatása nemesült szavaknak
S jutalma bátor tettnek,
Ragyogjon, égjen, pezsdűljön az élet,
Ha majd engem temetnek.

Gyönyör reszkessen a világon át,
Fakadjon dal az ajkon!
Ne hallja senki, mikor én magam
A végsőt elsohajtom!...
Aki e földön még lélekzetet vesz,
Érezze létét szebbnek,
Siessen élni... és forduljon félre,
Ha majd engem temetnek!...







ÁBRÁNYI EMIL KÖLTEMÉNYEI

Link














 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil  
Ábrányi Emil: Veled Örökké...
  2012-02-02 13:59:07, csütörtök
 
 







Ábrányi Emil: VELED ÖRÖKKÉ...


Veled örökké! Ó mi szép,
Mily édes lesz az élet!
E nagy világban, kedvesem,
Együtt bolyongni véled!

A vándort csillag vezeti,
Mosolygó szemed engem.
Felhő takarhat csillagot,
De a te szemedet nem!

E tiszta ég el nem borúl,
Meg nem törik sugára,
Csak néha ejt szent harmatot
A mások bánatára.

Pacsirta-hangod dallama
Ébreszt föl kora reggel, -
És éjjel, mint a csalogány,
Elringatsz énekeddel.

Megyünk ki a mezőre és


Apró virágit szedjük...
S mindazt, mi gőg és hiúság,
Szivünkből kinevetjük.

De hogyha jő egy védtelen,
Az vendég lesz minálunk.
Enyhítni szomját, üdítő
Forrás-vizet kínálunk.

Járunk-kelünk a földön át
Mint két eltévedt gyermek,
Míg értünk küldött angyalok
Végtére majd föllelnek.

Akkor, szerelmem, elmegyünk
A kedves angyalokkal,
Egy földön kezdett, végtelen,
Örökbe játszó csókkal!









 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil  
Ábrányi Emil: Él a magyar...
  2012-01-27 12:16:12, péntek
 
 







Ábrányi Emil: ÉL A MAGYAR...


Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszu gyászról,
Mély sűlyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentűl hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a mult!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen... ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát -
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!

Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szivedtől
Új lángra gyúlad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!

Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket űl!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenül:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!

Pest 1850 - Szentendre 1920







ÁBRÁNYI EMIL - ÉL A MAGYAR - AZ EGÉSZ VERS - TOMANEK GÁBOR ELŐADÁSÁBAN

Link









 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil  
Ábrányi Emil: Él a magyar...
  2010-06-02 22:13:59, szerda
 
 




Ábrányi Emil: ÉL A MAGYAR...


Fessétek bár sötétre a jövőt,
Mondjátok, hogy már torkunkon a kés,
Beszéljetek közelgő, hosszú gyászról,
Mély sülyedésről, biztos pusztulásról:
Engem nem ejt meg gyáva csüggedés!
Szentül hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Többet ki küzdött és ki szenvedett?
Hiszen vértenger, temető a múlt!
Vetettek rá halálos szolgaságot,
Irtották szörnyen... ámde a levágott
Törzsek helyén még szebb erdő virult.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ki a saját pártos dühét kiállta,
Annak nem árthat többé idegen!
Hányszor harsogták kárörömmel: Vége!
S csak arra szolgált minden veresége,
Hogy még kitartóbb, még nagyobb legyen.
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Szükség van arra nemzetem, hogy élj!
Mert bár hibád sok s bűnöd sorja nagy,
Van egy erényed, mely fényt vet te rád,
S melyért az Isten mindent megbocsát -
Hogy a szabadság leghűbb véde vagy!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar nem vész el s élni fog!
Ha minden nemzet fásultan lemond,
S a szent rajongás mindenütt kiég,
S a büszke jognak minden vára megdől:
A te szabadság-szerető szívedtől
Új lángra gyullad Európa még!
Ezért hiszem, akármit mondjatok,
Hogy a magyar örökre élni fog!
Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,
Ki trónusán bírói széket ül!
És hogyha minden búra, bajra válik,
Romok között is hirdetem halálig,
Erős, nagy hittel, rendületlenül:
Legyen bár sorsunk még oly mostoha,
Él a magyar s nem veszhet el soha!







ÁBRÁNYI EMIL - ÉL A MAGYAR

Link



ÁBRÁNYI EMIL - ÉL A MAGYAR - AZ EGÉSZ VERS - TOMANEK GÁBOR ELŐADÁSÁBAN

Link









 
 
0 komment , kategória:  Ábrányi Emil  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 69 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1102
  • e Hét: 9339
  • e Hónap: 35962
  • e Év: 173334
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.