Regisztráció  Belépés
skorpiolilike.blog.xfree.hu
"A szeretet és a bizalom elválaszthatatlanok! Egyik sem létezik a másik nélkül." Pné Marika
2016.01.12
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
Évszakok
  2013-10-07 09:38:07, hétfő
 
  Évszakok


Felhőket látok, nagy bárány és gomolyfelhőket. Tiszta az idő, mégis olyan csend van, mint viharok előtt szokott lenni. A fák lombjai érintetlenül állnak, néha csivitelnek. De nem az ágak hangját hallom, hanem a sajátom. Szárnyaim megrázom, csőrömmel borzolom fel tollaimat. Örülök a napsütésnek, szétkürtölöm a világnak. Válasz érkezik énekemre, más madár is velem örül. Felnézek az égre és a nap bevilágítja a világot. Egy-egy levélen is megcsillan a fény. Magamba szívom az éltető erőt meg egy kis levegőt is és máris érzem, hogy az erő teljesen feltölt. Nem madár vagyok már, hanem levél. Zöldellek, hisz nyár van. Keresztül cikáznak rajtam az erek, melyek most energiától duzzadnak. Aztán hirtelen érzem, hogy növekedni kezdek. Új hajtást eresztette, családom fája bimbódzik. Enyhe rózsaszínes, selymes szirmok vesznek körül. Egy lepke szállt rám és nektáromat szívja. Virág vagyok, s te vagy a fája. Tartasz engem, és éltetsz. A lepke elrepül, poromat vitte magával. Későn virágoztam ki, már nem lehetek gyümölcs. El kezd folyni az ég szeme, könnyek pottyannak reám. Egy csepp éltet. Két csepp táplál. Három csepp füröszt s felfrissít. De a zápor nem csendesedik s erős vihar tombol, milliónyi csepp hull rám. A jóból is megárt a sok, a vízcseppek túl nagy erővel zuhannak rám, és a fa ága sem bír már tovább tartani. Elereszted kezemet és én lábaidhoz hullok. A talajon a víz pocsolyává, később tócsává majd mintha tengerré növekedett volna. Nem kapok levegőt, megfulladok. A víz magába zárt, már nem menekülhetek? Eljött az ősz és virágok, levelek hullottak el. A kismadár elköltözött, nem énekel többé a fának. A fa előbb őszi színekben pompázott, mellyel sok szemet gyönyörködtetett, de most már nem is hasonlít régi önmagára. Meztelenül, levélruhája nélkül áll az elhagyott parkolóban. Az emberek sürögnek, forognak, de én csak állok és nézem őket. Egy-egy csípősebb szélroham megmozgatja öreg ágaimat, s az eső puhítja megvénül kérgemet. Fa vagyok, mely most ágait rezegtetve vacog a fájó hidegtől. Egy villám szakítja ketté az alvó, sötét éjszakát, s az sisteregve vágja kését hátamba. Egy reccsenés, égett szag, s a fa kettétört. A természet vad erejének ő is meghajlik. Most ott fekszik a rothadó virág mellett a pocsolyában és a víz összemossa őket. Csend van.

A reggel hamar eljött, s hófehér lett az egész világ. Tél van, s minden megtisztult. Téli álmot alszik a táj és a legtöbb állat, mely itthon maradt. Én még szálldosok, a szél repít messzebbre. Messzire, ahol meleg van, és tovább élhetek. Megpihenek, leszállok. Pihenésem nem nyugtat, sőt.. egy hópihe fedi le szárnyamat. Mondhatni Góliát, a lepke és Dávid, a hó. A méretkülönbség itt sem számít. A szárnyakat összetapasztja a felolvadó hó, és többé nem tud már repülni. Egyre csak esik, s esik, minden kijáratot eltorlaszol, s minden útra, fára ráfagy. Sóval szórna, hogy elűzzenek, de én makacs vagyok és másnapra újra kővé szilárdulok. Erős páncélomra hó hull és mi él, mozog, mind elcsúszik rajtam. Most jég vagyok, ezzé fagyott az a tócsa is, melybe a virág és a fa esett. A fa hószörnyként terül el, semmi se látszik ki belőle a hó alól. Én virágokat rajzolok az ablakokra, s a szél segít, hogy más is láthassa művészetemet. Kristályként csüngök a tetőről, s cseppekben hullok alá.

A nap melegíteni kezd és én egyre kisebb vagyok. Lassan tűnök el s nem marad semmi belőlem, csak egy kis pocsolya. A nap erős, még a hóembert is ledönti talpáról. Orrom répa volt, szemem szén. A fazék már rég lecsúszott fejemről és a sálamat rég elfújta a szél. Csak a seprűm van még meg, de ez sem soká. Egy lány jön érte, s kiveszi kezemből. Lesöpri vele a havat a járdáról és a lépcsőkről. A szűzien fehér, s tiszta hó most mocskos fekete a sártól, szürke a kipufogók mocskától. Sárga a sótól, mely a jeget tüntette el az utakról. Én sem bírom már tovább, a nap felmelegít s én olvadok. A hőmérő plusz fokot mutat, a hóember eltűnt. Víz borít most hó helyett mindent, lassan olvad fel a természet jéggé fagyott szíve. Szellő borzolja le ágakról a vizet és madarak csivitelnek újra. Visszajöttem, s fészket készítek. Megtaláltam az igaz szerelmet, s most családot alapítunk. Három tojást rakott kedvesem, melyekből apró kismadarak kelnek ki, ha vége lesz a tavasznak. Amikor visszajöttem rögtön kedvenc fámat kerestem, de csupán korhadó derékba tört fát találtam helyette. Hajtás nyílt az épen maradt törzsön, újra növekedni kezdtem. Bár az ősz elpusztított, most a tavasz újra életet lehelt belém. A kistojások kikeltek, s csivitelt az egész fa, mely már újra sugárzott és leveleit a szél rázta, a nap csillogott vissza róla. Felmelegítettem őket, adtam nekik vizet, s lehetőséget, hogy újat alkossanak. Most én vagyok a Nap, lemegyek hát lassan. Pihenek egy kicsi, hisz végre ennek az év
 
 
0 komment , kategória:  Esszék -Történetek- Novellák  
Eliza Beth: A szédülős galamb
  2013-10-07 09:17:09, hétfő
 
  Eliza Beth: A szédülős galamb

Szép nyári hajnal volt, midőn egy pöttöm galambfióka széttörte a tojáshéjat, és kidugta apró fejecskéjét a lyukon. Ijesztő, hatalmas világ vette körül, ahogy a burok védelméből kiverekedte magát. Tudta, hogy nem maradhat tovább. Eljött az idő; bár eleinte gyenge lesz és védtelen, hamarosan fel fog nőni.
Néhány hét elteltével a kis galamb, akit Burukknak nevezett el a gazdája, már gyönyörű tollazatot növesztett. Selymes, gyöngyszürke pihéi a nyaka körül zöldben-kékben játszottak, attól függően, a fény hogy esett rájuk. Lassanként a tipegést, egyhelyben toporgást is felváltotta a röppenés. Próbálgatta a szárnyait, ahogy a testvéreitől látta. Mert nem egyedül született ám azon a napon!
De jaj! Irigykedve nézte, ahogy a többiek szállnak. Ő nem mert magasra repülni. Úgy érezte, nem tartják meg a szárnyai, kóvályog a feje, és le fog esni. Ezért csak a földhöz közel repkedett, hogy ha megtörténne a baj, ne essen nagyot. Ha mégis repülnie kellett, szorosan lehunyta a szemeit, a csőrét összeszorította, a szíve vadul kalapált... Nem is bírta sokáig, nagyon hamar le kellett szállnia, hogy megnyugodjon.
Nem merte elmondani senkinek, hogy szédül. Csak magában búslakodott. Még a legjobb barátai sem sejtették, mi bántja. Azt sem, hogy bántja valami, hisz igyekezett titkolni, jókedvet színlelni. Valójában szégyellte, hogy madár létére szédülős.
A szomszédban volt egy csodaszép fehér galambleány. Néha-néha elbeszélgettek egymással, és neki hamarosan elmondta szíve végtelen fájdalmát. Pihe, mert így hívták a galamblányt, sokáig törte a fejét, mit tehetne a barátjáért. Természetesen nem árulta el senkinek, amit megtudott, épp ezért csak a saját ötleteire hagyatkozhatott.
Egy napon, miközben a földön csipegette az elszórt magocskákat, talált egy érdekes tárgyat. Az a valami piros volt, hosszú, keskeny, mégis erősnek tűnt. Több vékony szálból volt összesodorva. Az bizony egy szál piros fonal volt, de ő ezt nem tudta, csak azt: épp jó lesz neki ahhoz, hogy segítsen Burukknak.
Felcsippentette a csőrébe, és vitte a barátjához.
- Nézd csak, mit találtam! - mutatta neki. - Ezzel megtanítalak repülni, bízni saját magadban - ígérte Burukknak.
De ő kétkedve figyelte. Ettől a valamitől fog elmúlni az ő szédülése? Erősen kételkedett ebben, de nem szerette volna megbántani Pihét, hát beleegyezett.
- Fogd a csőrödbe a végét! - szólította fel a galamblány. - A másik végét én fogom jó erősen, és hidd el, nem ereszteném el a világért sem! Nem fogsz leesni, mert a madzaggal megtartalak! Induljunk!
Megfogták hát a szép piros fonal két végét a csőrükkel, és felszálltak. Először csak a földhöz közel repkedtek, hogy megszokják a furcsa köteléket. Nem is volt baj, Burukk könnyedén szállt. A fonal csak a biztonságérzés miatt volt köztük, meg nem feszült egyszer sem. Nem kellett tartania Pihének. Gondolta, menjünk óvatosan feljebb, magasabbra!
Hamarosan érezte, hogy a fonal feszül, visszatartja, már úgy húzta Burukkot maga után, feljebb és feljebb. De nem adta fel, pedig ő is fáradt ettől. Igyekezett lelket verni a barátjába, nyugtató szavakat búgott felé, biztatta, hogy sikerülni fog, csak bízzon meg önmagában. Tárja szét a szárnyait, feküdjön fel a szélre, és hagyja magát a légáramlattól vezetni. Mutatta is, hogyan kell, és rászólt Burukkra, hogy nyissa ki a szemét.
- Nézd, milyen gyönyörű a világ! - búgta hátra neki. - Ott, a patak partján illatos virágok nyílnak, a víz hűvösen csobog, és néhányan már ott oltják a szomjukat. Látod? És ott a parton finom magok várnak ránk...
Nem mutatta, hogy észrevette: a madzag már nem feszes, már nem kell vontatnia a barátját, repül magától. Nem zavarta meg, nehogy kiessen ebből az állapotból, és visszatérjen a félelme. Majd, ha már maga is rádöbben, hogy immár szabadon szárnyal, rájön: nincs mitől rettegnie.
Percek, vagy órák teltek el így? Nem tudta. Nem volt fontos. Amikor Burukk megelőzte, és már elöl repült, de még önkéntelenül, ám szükségtelenül kapaszkodott a fonalba, kicsit húzatta magát. Ő eleinte nem vette tudomásul, ám hirtelen megérezte, hogy Pihe nem verdes a szárnyaival. Hátrapillantott rá, megnyugodva látta, hogy nincs semmi baja, csak élvezi a vontatást. Egy pillanatra megijedt, hogy leesnek, de Pihe azonnal rászólt.
- Kettőnk súlyát is elbírod, nyugodj meg! Látod, te tartasz engem is! Mégsem estél le, és nem is fogsz! Soha!
Ettől aztán Burukk végképp megnyugodott, és még órákon át játszottak, míg csak el nem fáradtak. Burukk szédülése soha többé nem tért vissza, talán azért, mert végre szembe mert nézni azzal, amit addig veszélynek érzett. Többé nem taszította az égbolt végtelen magassága, a szabadság boldog érzetével szárnyalt a kékségben, Pihével az oldalán.
 
 
0 komment , kategória:  Esszék -Történetek- Novellák  
Öreg diófa
  2013-10-07 08:48:23, hétfő
 
 



Öreg diófa

Sudár alakja az ember fölött terjeszkedik, a kert legmagasabbika. Vastag gallyairól öregesen csüggenek az itt-ott sárguló, néhol már-már rozsdabarnára színeződött levelek. Némelyiket csupán egy hajszálnyi szár tartja a fán, s mások pont akkor hullottak alá. A gyengéden fújdogáló szellőtől meglebbentek a gallyak, néhol recsegtek, ropogtak. Az öreg fának minden mozdulat fájt, akárcsak egy öreg embernek, aki már jócskán benne van a korban. A szellő egy idő után széllé erősödött, s a hatalmas fa meghajlott annak erejét tisztelve. Megrázkódott, s milliónyi levele esett a földre. A fa szinte csupasz volt, mint egy most született baba. Az ősz nem kegyelmezett egy fának se, az öreg diófa se volt kivétel. Lábánál zizegő avartenger borította a földet, ami kissé nyirkos, sötét buvóhelyül szolgált szarvasbogaraknak, gyíkoknak, süniknek, s minden apróbb állatnak, amik már a téliálmukra készülődnek. A dió szőrös héját levetette, s a gyerekek máris elkezdték szedegetni a finom csemegét.

Ketten felültek az egyik vastagabb ágra, de a harmadikat, a legkisebbet, s egyben az egyetlen lányt az unokatestvérek között lent hagyták. Ő nem tudott olyan ügyesen fára mászni, mint a fiúk, és a fa túl magas volt termetéhez képest. A nagyok lábukat a törzs köré csavarva kúsztak centiről centire míg el nem értek egy biztos ágat, amin megpihenhettek. Leültek, s onnan nézték a végeláthatatlan szőlőlugasokat. A kicsi próbált felkapaszkodni, de mindannyiszor lecsúszott, s felhorzsolta a kezeit. A fiúk ahelyett, hogy segítettek volna neki, csak kinevették. Mindig bohóckodtak, s mindig a kislánnyal kötekedtek, mert vele könnyű volt. A "felnőtt komoly férfiaknak" nem volt szükségük egy kis púpra a hátukon kalandjaik során. A szüretre összegyűlt család készülődött, s hogy a gyerekek ne legyenek útban a konyhában, elküldték őket játszani. A fiúk felfedezőútra indultak -természetesen- , és a kislány is velük akart tartani. Az örök kíváncsisága hajtotta őt is. Persze tudta, hogy a mamájától ki fog majd kapni, ha meglátja horzsolásait, de ő is látni akarta a hegyet. Még sosem volt olyan magasan... s azok a finom diók..

Tovább próbálkozott, de a fiúk ügyet sem vetettek rá. Nézelődtek, nevetgéltek, s rágcsálták a diókat. A diók megértek, enyhén olajos magvuk apróvá omlott az ember szájában, ahogy a szájpadláshoz nyomódott. Alig kellett rágni, zsenge volt még, és friss a dió. A levegő érett szőlő és készülő must illatát árasztotta. A szomszéd gyorsabb volt, s már tegnap elkezdte a szüretet. A hegyen 5-10 falubeli család osztozott, de idegen egy földrészt se kapott. Akkoriban még nehéz volt hozzájutni a jó termőföldhöz, s ez.. ez volt az egyik legtermékenyebb ezen a borvidéken. Az unokák nagyapja összehúzott szemöldökkel nézett körbe a földjén. Eddig guggolva vizsgálgatta egyesével a szőlőfürtöket. Szemenként kutatta a penészt, vagy darázscsípéseket. Ha a fürtön egy romlott szemet is talál, azonnal el kell kezdeni leszedni a fürtöt, s betaposni, nehogy tovább romoljon, s oda legyen az egész fürt. Végig sétált két sor között, s a hegytető felé kapaszkodva észrevett egy földre esett fürtöt. Odaszaladt, s mintha legalábbis az egyik gyerek esett volna le a fáról, olyan óvatosan kapta fel, s simogatta le róla a homokot. Tipikus szőlőtermesztő.

A fiúk végre lekászálódtak a fáról, amire egyébként tilos volt felmászni. De még mielőtt nagyapjuk észrevehette volna, hogy a hegytetőn árválkodó csupasz fán két gyerek is "madarasdit" jászott, gyorsan eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Csak a kislány maradt ott, árván, elhagytottan. Könnyes szemekkel pislogott nagyapjára, aki végre felért a hegytetőre. Mélyet szippantotta a hűvös levegőbe, és bekapott egy szem szőlőt. Megkérdezte a kislányt, hogy mi történt, miért sír? De az csak annyit tudott kinyögni, hogy fel akart mászni a fára, de nem sikerült. Nagyapja nem volt túl magas ember, már az ő dereka is megfájdult a hidegben, s meghajolt, akárcsak az öreg fa. Sötét hajában viszont csak elvétve lehetett ősz hajszálat találni. Szeme fehérjének sárgás árnyalata mutatta, hogy nem csak a szüretelés öröméért termeszti a szőlőt, s nem csak eladásra készíti a bort. Odanyújtotta a fürtöt a kislánynak, az elvett egy vörös szemet, s bekapta. A szem vastag héja rögtön szétpattant, ahogy ráharapott kis "egér" fogaival. Lédús... kis magvas... Pont jó. Édeskés ízében benne volt a folyó illata, hisz közel folyt a hegyhez egy nagyobb folyam. A kislány persze nem ilyen részleteket vett észre először, csupán azt érezte, hogy finom volt, amit kapott. Ránézett nagyapjára, az pedig visszanézett rá.

"Ezt fogd meg!" - mondta, s átadta a fürtöt a kicsinek. Felemelte a derekánál fogva, majd szét vetett lábakkal tarkója mögé ültette. A kislány csupán egy kis farmer nadrágos kékségnek látszott a távolból, aki nagyapja nyakában megízlelhette a magasság varázsát.

"- Egyik unokám se látta még ilyen magasságból a birodalmamat. A fáról meg nem is sok mindent látni, mert eltakarnak mindent a levelek." - mondta az öreg, s közben magában kuncogott. Tudta ő, hogy a két rosszcsont mindig veszélyes úton jár, s egyszer majd valamelyiknek baja fog esni. De remélte, hogy jó lecke lesz majd nekik.

"- Na tücsök, menjünk, mert anyád égen földön keres, és engem fog megnyakalni, ha nem viszlek vissza. Szerintem a suhancok is lent vannak már, és javában eszik a jó kis csirkelevest."

Lebaktattak a hegyen, s közben a nagypapa áradozott az idei jó termésről, meg hogy milyen bőséges lesz, és persze arról is, hogy milyen fárasztó napok állnak előttük. A kislány persze csak az újabb kalandokat látta a további napokban, s nem a megerőltető munkát. Az ő kezébe még nem adtak fürtmetszőkést, neki elég volt a vödörbe pakolnia a már leszedetteket.

Másnapi teli vödrökből egy-egy szemet elcsórt, mert újra érezni akarta a mennyei szőlő ízét a szájában. Míg a szülők a hirtelen vénasszonyok nyarának beillő melegben, a forró napsugarak alatt szüretelni kezdtek, addig a gyerekek tálakba tépkedték a gyengébb szárakon lógó fürtöket. A nagypapa, mint egy műszakvezető járt fel 's alá. Felügyelte a munkamenetet, ki mennyit szedett, jól vágják-e szárakat. Néhol megigazította a lugast, és ő is beállt szüretelni. Délben szünetet tartottak, mert már mindenki éhes volt, és fáradt. A reggeli kakas szó senkit sem hagyott aludni, meg a nagyapa sem. Mivel szerinte hűvös reggelen könnyebb szüretelni, mint a déli verőfényben. Megérkeztek már a későbbi időre várt rokonok, és vendégek is. A nagy lakomán, az előző héten szintén családias környezetben leölt disznó darabjait szolgálták fel hurka, kolbász, sült hús, főtt hús, és pörkölt formájában.

A jó ízű ebéd után, veszekedésre lett figyelmes a kisnép. A hangos vitára mind kiröppentek a parányi házból, s nézték az eseményeket. Ki más is lehetett volna, mint a nagypapa, és a szomszéd. A nagypapa azért pörölt, mert a szomszéd bűzös mustját át lehetett érezni az ő részére - bár a lelke mélyén tudta, hogy az is jó minőségű szőlő, csak hát jobban esett neki, ha perlekedett-. Ahogy a mondás is tartja: A szomszéd kertje mindig zöldebb.


Zöldebb volt a kislánynak is, mert a szomszéd lugasok végén, a hegytetőn egy kapu a napraforgó mezőkre nyílt. A fiúk már nem egyszer kiszöktek oda, s loptak pár fej napraforgót, s még soha nem kapták el őket. Talán, ha gyorsan szalad ő is.. talán..

Délután újra neki láttak szüretelni, bár már senkinek nem fűlt hozzá a foga a kiadós lakoma után. Puha ágyról, és délutáni sorozatokról ábrándozva metszették a nők a fürtöket, a férfiak pedig a szőlők helyett kiadós alvásról egy puha ágyban álmodoztak. Némely házaspárok összekacsintottak a lugas két oldalán, az estére gondolva, némelyek versenyeztek, hogy ki ér a sor végére még az nap. Némelyek csak veszekedtek most is, mint mindig, s kerülték egymás társaságát. Akárcsak a kislány szülei. A nagypapa egyetlen fia, aki talán tovább vihetné a nevét...

De már nem fogja, ugyanis nem született egyetlen egy fia sem. A fiú unokái mind lányaitól vannak, s bűn rosszak voltak. Aznap is rosszban sántikáltak, amit persze a nagypapa megneszelt. Próbálta őket rendre és nyugalomra inteni, de hasztalan volt próbálkozása. Ha kalandvágyról volt szó, a fiúk még saját anyjukra se hallgattak. Felszaladtak a hegytetőre, át a kapun ki a napraforgó mezőre. A kapun rozsdás tábla jelezte: "Magán terület. Idegeneknek belépni tilos!" A felirat alatt egy elmosódott rajz mutatta, hogy a területet kutyával őrzik, de azt már egyik gyerek se látta. Uzsgyi a fúk szaladtak, utánuk a kislány. Valahogy sikerült megszöknie anyja vigyázó szeme elől, s a fiúk után erednie. Szaladgált egy kicsit, de aztán ahogy telt az idő, s távolodott a kaputól teljesen megfeledkezett mindenről. Megállt kifújni magát, s ahogy körbe nézett rá kellett jönnie, hogy eltévedt. A fiúk javában nassoltak valami tisztáson a makukából, a kislány pedig kétségbeesésében újra elpityeredett. A gyerek sírásra a buldog is felkapta fejét, és elkezdett ugatni. Az addig fűben henyélő fiúk felpattantak, s neki lódultak. Futottak, ahogy csak a lábuk bírta, de a kapunál a szomszéd így is nyakon csípte őket. Jó lecke volt.

A két fiú szülei hegyibeszédet tartottak késő este a szüret végeztével. A kislány egy hatalmas napraforgóval a kezében leült a hegylábánál lévő hintaágyra, s ártatlanul mosolygott nagyapjára. Mindketten tudták, hogy a kislány miatt buktak le a fiúk, de egyikőjük se szólt senkinek. A szüret véget ért, s ami azalatt történt, már örökre a diófa titka marad, ami mindent látott.


 
 
0 komment , kategória:  Esszék -Történetek- Novellák  
Hamvas Béla: Aranynapok
  2013-02-17 14:09:01, vasárnap
 
  Hamvas Béla: Aranynapok

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A fold a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.
Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a fold és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.
Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is. Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.
Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bőbájos melankóliába feloldaná.
Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelő lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.
De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bővös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett fold körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.
Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna.
 
 
0 komment , kategória:  Esszék -Történetek- Novellák  
Nicole Krauss - A szerelem története (részlet)
  2013-02-03 11:14:46, vasárnap
 
 




A szerelem története - egy rég elvesztett könyv felbukkan, hogy titokzatos módon összekapcsolja egy öregember és egy tizenéves kislány sorsát.
Leo hetven évvel ezelőtt egy lengyel kisvárosban beleszeretett egy lányba és megírta A szerelem történetét. A könyv, bár nem tud róla, túlélte a háborús időket, mesés helyzeteket, nagy szerelmeket idézett elő. Alma, a tizennégy éves New York-i kislány, a regény főhőséről kapta nevét, s egy napon nekiindul, hogy felkutassa névadóját, és jóra fordítsa családja sorsát.
E sorsok találkozása A szerelem története - örömmel és fájdalommal, sírással és nevetéssel átszőtt mese.


Részlet a regényből:

,,Mi van kiírva?
A Központi Pályaudvaron álltunk, a csillagok alatt, legalábbis feltételezem, mivel hamarabb kulcsolom át a lábammal a nyakamat, mint hogy hátradöntsem a fejem és akadálytalanul megszemléljem, mi terül el fölöttem.
Mi van kiírva? ismételte meg Bruno, és a könyökét a bordáim közé döfte, miközben én egy újabb hajszállal följebb emeltem az állam az Indulások felirat felé. Siess, mondta Bruno. Csigavér, mondtam én, csak nyitott szájjal ez inkább így hangzott: Higahér. Csak a számokat tudtam kivenni: 9:45, mondtam, vagyis inkább: Hienszneevenö. És hány óra van? kérdezte Bruno. Apránként lejjebb csavartam a tekintetemet az órámig. 9:43, mondtam.
Szaladni kezdtünk. Nem épp szaladni, csak olyan módon mozogni, ahogy két ember szokott, aki már rég elkoptatott mindennemű gömböt és csuklót, de el akarja érni a vonatot. Én voltam az élen, de Bruno a sarkamban lihegett. Aztán viszont kitalált egy teljességgel leírhatatlan módszert, hogy a karjaival pumpálva sebességre kapott, és leelőzött - én egy pillanatra csak mentem tovább lendületből, őt viszont, idézőjelben, hajtotta a szél. A tarkójára koncentráltam, de egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül lebukott a látómezőmből. Hátranéztem. Bruno a földön hevert egy kupacban, a fél cipője rajta, a másik külön. Rohanj! kiáltotta. Haboztam, nem tudtam, mitévő legyek. ROHANJ! kiáltotta újra, úgyhogy rohantam is, ám egyszer csak látom, hogy Bruno egy éles fordulattal megint beelőz, fél cipője a kezében, és vadul pumpál.
22-es peron felszállás .
Bruno a peronhoz vezető lépcső felé vette az iramot. Én a sarkában. Minden okunk megvolt rá, hogy úgy érezzük, nyertünk. Csakhogy. Bruno váratlanul meggondolta magát, és ahogy a kocsihoz ért, hirtelen lefékezett. Én nem tudtam megtörni a tempót, úgyhogy elszáguldottam mellette, egyenest a kocsiba. Az ajtó bezárult mögöttem. Bruno az üvegen át mosolygott rám. Ököllel vertem az ablakot. Bazmeg, Bruno. Visszaintegetett. Tudta, hogy egyedül nem vágnék neki. De mégis. Tudta, hogy bele kell vágnom. Egyedül. A vonat lassan kigördült. Bruno szája mozgott. Próbáltam leolvasni. Sok, mondta a szája. Szünet. Mi sok? akartam ordítani. Mondd már, hogy mi sok! Aztán a száj folytatta: Szerencsét. A vonat kilódult az állomásról a sötétbe.
Öt nappal azután, hogy a barna boríték megérkezett a fél évszázaddal ezelőtt írt kéziratommal, útban voltam, hogy visszaszerezzem azt a könyvet, amit fél évszázaddal utána írtam. Vagy másképp szólva: egy héttel azután, hogy a fiam meghalt, útban voltam a lakására. Bárhogy is, magam maradtam."

 
 
0 komment , kategória:  Esszék -Történetek- Novellák  
Szabó Mária: Ígéretek
  2011-10-10 10:57:05, hétfő
 
 





Szabó Mária: Ígéretek


Nem akart meggyulladni a tűz, fújt alá felduzzasztott arccal a törékeny asszony. Hideg volt a kémény -, s talán a kéményseprő sem kotorta már, hiszen jól láthatta, hogy ritka vendég a fahasáb ebben a tűzhelyben. Az a kis kávé, leves, meg tejbegríz elkészült a gyorsforralón is.

Elszoruló szívvel hajolt meg újra anyóka és gondosan felépítette még egyszer a máglyát. A papiros már régen kiégett, a gyújtók is megszenesedtek itt-ott. De a hasábfák gőgösen ellenállottak a láng meleg simogatásának. Jaj, Istenem, hátha tégla esett a kéménybe és végképpen elzárta a nyílását.

Töprengve állt a megigazított rakás előtt. Már nincs idő kéményseprőért küldeni... Ha volna, sem tudna kit odaszalasztani... És egy óra múlva hazajön Lajos, a várva várt fiú!... Milyen szerencse, hogy megterített -, ez a gond most már el van vetve. De még át kell öltöznie!... Istenem, Istenem, miért is akart mindenáron rántott csirkét sütni?! Mást megcsinálhatott volna előre is. De hát Lajoska ezt szereti legjobban. És most ez a legdrágább.

Bizony, drága... Parányi nyugdíjának tíz napra eső összegét vitte el a kélt csirke, a sajt, gyümölcs és az a szép dobostora, amelyről azt mondja mag, hogy itthon készült. Adni kell a lakók szobalányának is, aki átjön majd estére. Szerencse, hogy nincs vendég Róthéknál, különben nem tudtak volna segíteni rajta. Így semmiképpen sem tudhatja meg a fia, hogy már évek óta nem tart cselédet...

Évek óta... A nagy személyzet előbb leolvadt szakácsnéra és szobalányra, azután mindenesre -, harmadik éve már az sincs. Lassanként elfogyott az is, amit eladogathatott. S ami a legnagyobb baja, elfogyott szemének biztos látása is. Már nem pótolgathatja kézimunkával a nyugdíjat, amelynek éppen tízszeresét vallotta levélben a fiának. Csak durvább horgolás, nagylyukú necc kerül ki vékony ujjai alól. Alig kap érte valamit, ha megvesz valaki. De ritkán akad vevő... Most is ott gyűlik halomra -, még a pamut árát sem kereste ki.

Anyókára újra ráült a gond és meggörnyesztette finom vállait. Az óramutató könyörtelenül futott előre. Negyedik napja figyeli felkeltében, lefektében -, olyan lassan mászott, mintha csigabigák vállalták volna magukra a nyomtatását. De ma délután már úgy rohant!... Csak ötven perc van vonatérkezésig! És Erzsi csak fél óra múlva jöhet át!

Vajon mit csinálna a tűzzel Erzsi?

Tűnődve állt és egyszer csak felderült gondránccal barázdált homloka. Orrában kellemetlen szagot érzett -, visszajáró emlék volt ez még a nagy cselédség idejéből. De most megváltó megoldásnak érezte. Kinyitotta a faliszekrényt. Orvosságos üvegek és dobozok között keresgélni kezdett valamit. Meg is találta. Sárgaréz tartójában petróleum lötyögött a gépolajozóban. Vastagon ülepedett meg a csavarnál az olaj és befogta a vékony nyílást is. Alig tudta megmozdítani a gólyaorrú csövet. De végre ez is sikerült és anyóka boldogan tette azt, amit szelíd szóval annyiszor tiltott a cselédségnek: végiglocsolta petróleummal a konok fadarabokat...

Örömmel falt bele a láng a gyúlékony anyagba. Pillanat alatt végigfutott az egész máglyán. Itt is, ott is kinyelveltek az írisz szirmaihoz hasonlatos fények, míg egyszerre rőt tűzben állt a gondosan felépített halom. Anyóka arcára is rózsákat színezett az öröm és gondolatban megkövette minden megkorholt cselédjét. A kezén ugyan nagyon is érzett a kellemetlen szag -, de míg a zsír forrósodik, van ideje hamuval lesúrolni róla... Milyen szerencse, hogy előre panírozta a felvágott csirkét?

Már ott is sisteregtek az első darabok a tepsiben. Pirultak, mint újévi malac a vékony viaszréteg alatt. Anyóka is egészen megnyugodott. Most már majd csak jön Erzsi -, rábízhatja a sütést. Mert Lajoska, bizonyosan megőrizte a gyermekkori szokását, amit apjától tanult. Ha megérezték rajta a konyhaszagot, egyszerre kezdett sopánkodni apa és fia:

- Anyóka, most meg azonnal a hajad!... A te gyönyörű hajad csak illatos lehet!

Erre gondolva elpirult, mintha rég eltűnt idő tündérei csókolták volna arcon.. Istenem, mennyire szerették és milyen esztéta volt mind a kettő. Talán azért is ilyen keserves most ez a nagy megalkuvás. Ura széltől is óvta, szépen öltöztette. Nem tűrte, hogy házimunkával töltse az időt. Mindig stílusos ruháiban, virágokkal telt kertjében sétálva, kisfiával játszogatva, tanulgatva, zongoránál ülve vagy jó könyveket olvasva várta haza az urát. S akkor kezdődött a nap legszebb része: a régi bútorok csendes birodalmában csendes beszélgetések folytak, amelyeknek nem szabott határt különböző műveltség. Harmonikus életüket csak a halál zavarta meg. De az azután végképpen megzavarta... Lajos akkoriban már magántanár volt. Kezdő ember, aki egy nagy kórház gondjai közül szakadt ki pár napra, hogy eltemesse az apját és megígérje anyjának:

- Drága anyókám, ha kényelmes lakásom lesz, érted jövök és elviszlek...

Erről az ígéretről sohasem beszéltek többé. Anyóka sokáig dédelgette ugyan szívében, mint világosság felé vezető talizmánt a rászakadt nagy sötétségben. De leveleiben nem említette, pedig tudta, hogy már megérkezett fia életébe az egyetemi tanársággal együtt a kényelmes lakás, a jómód és mindaz, ami ezzel együtt jár.

Most, hogy végre látogatására jött, már nem vette elő ezt az ígéretet.

Lassanként leszámolt azzal, hogy a gyermekek elfelejtik a szülőknek adott szavakat s mennek előre a maguk útján. De ő nem felejtette el, hogy fia iszonyodik a konyhaszagtól. Gondosan átfésülgette dús hófehér haját. Metszett üveg fenekén pár csepp levendulaillat várta a szabadulást -, ezt is ráhintette. Aztán a nagy szekrényhez lépett és kivette belőle a bársonyruhát.

Megkönnyebbülve nézegette át. Sehol nem kopott, meg sem tükrösödött. Még csak a divatból sem ment ki. Férje szerette filigrán alakján a Marie Antoinette stílusú ruhákat -, ez a derékhoz szabott, bő ráncú szoknyás ruha bátran kerülhetett volna ki ma is egy előkelő szalonból. A valódi csipkekendő meg éppen előkelővé tette. A múlt héten is könyörgött ezért a kendőért a házukat bérlő gazdag Róthné. De anyóka nem adta. Ezt nem adta -, bár sokszor leste már aggódva a kövér asszony arcát, mikor ékszereit, finom porcelánját, értékes szőnyegeit eladogatta neki... Mintha érezte volna, hogy erre a ruhára még szüksége lesz... És lám, akkor már bizonyosan készült haza Lajos!

Jóleső örömmel bújt be a szép ruhába. Leányos alakját nem nyomta szét az idő. Hófehér hajával, izgalomtól színes arcával olyan volt, mint egy valószínűtlenül légies régi kép.

Átfutott a másik szobába. Nem, nem látszik a vitrin helye a falon. Mintha mindig is ez a nagy karosszék állott volna ott. S ez a jó Róthné kölcsön adott egy szőnyeget is -, talán nem veszi észre Lajos a pusztulást. Milyen jó, hogy megőrizte ezt a remekbe készült kétszemélyes ezüstöt, amit egyetlen látogatása alkalmával dédanyja hozott a fiatal házasoknak ,,csak kettőtök használatára". A porcelán- és üvegkészlet is kifogástalan. Nem látszik, hogy régen eltöredezett szervizek utolsó maradványai. Szerencse, hogy csak két személyre kellett terítenie -, háromnál már kiderülne, hogy a nagy meisseni készlet sincs már meg.

Most ijedt meg ettől a gondolattól. Istenem, hátha Lajos azért jött, hogy elvigyen egyet-mást az otthon dús értékeiből? Hátha szüksége lenne a régi holmikra? Anyókának a szíve dobolt ijedtében, mint a megriasztott madáré. Éveken át nem gondolt arra, hogy a saját kelengyéjéből éveken át eladogatott holmiról esetleg számolnia kell. Csak az az egyetlen ösztön vezette, hogy fiának terhére ne legyen... Márpedig, ha megtudta volna, hogy a határon innen hányadrész a táblabíró özvegyének nyugdíja, bizonyosan segíteni akart volna.

Most tudta meg, hogy a két első év szívszaggató várakozása után valójában már nem is igen várta haza fiát. Mindig tudta, hogy az övé ez a távoli kincs, olyanformán, mint ahogyan magunkénak hisszük a csillagokat. Rövid levelek meleg szavai igazolták ezt az érzést, mint rezgő fények a távoli világokat -, de éppen olyan elérhetetlennek tartotta már, mint azokat. És most hazajön... Már itt is van!

Kocsi állt meg a kapu előtt. Anyóka végiggondolta: mit hazudjon, miért nem ment elébe az állomásra? Nem mondhatja meg, hogy nem volt megfelelő télikabátja...

Ezzel a szorongással támolygott az előszobáig. De ott kérdezés nélkül karjába ölelte a fia. Érett arcából apja sötét szeme nézett rá a hazaérkezés jól ismert örömével. De a kicsi fia suttogása simogatta gyöngéd szavak öléből:

- Anyókám... Drága kis anyókám... Csakhogy újra láthatlak!

Határtalan boldogság futott át anyókán. Hát ennyire szereti még most is ez a nagy fiú? Hiszen lélekben ez még most is a régi gyerek, akinek este az ágya mellé kell ülnie, hogy meseszóval felejtse a napot... Hiszen ez a fiú el sem ment tőle... Lélekben mindig vele volt! És most talán...

Nem merte végiggondolni azt, amit remélt. Csak nézte a fiát. Tett-vett és örült, hogy a vacsoraidő ennyire összeesett az érkezésével -, így volt mivel levezetnie a kikívánkozó kérdések zűrzavarát. S a fia annyira otthonosan mozgott, mint mikor még itthon élt. Jóleső étvággyal fogyasztotta a rántott csirkét, kétszer vett a dobostortából is és vacsora után szivart vett elő. Míg a végét levágta, nem szólt. Csak akkor fordult anyjához, mikor már a szipkába betette:

- Így ni... A feketét már nappaliban isszuk meg, ugye anyókám?

Végigvonaglott szívén a rajtakapottság... Istenem, erre nem is gondolt! Úgy megszokta a maga két szobáját, hogy erre az eshetőségre nem készült fel. Kétszer is megakadt torkán a szó, mielőtt hanggá változott:

- A... Csak... Izé, csak két szobám van, Lajoskám... Kiadtam a többit.

A fiú arca elborult. Homlokán megjelent az a V-alakú ránc, amit jól ismert anyóka.

- Ugyan... Miért adtad ki, anyóka?

- Izé... Féltem egyedül ebben a nagy lakásban... Igen, féltem.

- Hiszen itt volt a személyzet...

Anyóka hallgatott. A feketekávét öntötte nagy gonddal csészékbe.

- Vagy adtál volna ki egy szobát -, arra hamarabb került volna lakó.

- Nem került, Lajos. Róthék meg kivették az egészet... Ezt is mindig kérik s nekem elég volna egy is -, igazán elég volna... De mindig gondoltam: hátha hazajössz?

- Haza? Ez így már nem az én otthonom.

- Nem... Nem az otthonod?

A rémült anyaarc észre térítette a férfit. Szívesen visszavonta volna a kiszaladt szót, de nem lehetett. Hogy zavarát leplezze, lehajolt a csészét elébe tevő kis kézre. Puha csókokkal becézgette:

- Nem úgy értettem, gyönyörűm... Nem úgy értettem.

De a könnyek már ott ültek a kék szemekben. Haragudott miattuk magára anyóka, de a várakozás izgalmai úgy megviselték, hogy nem volt ura az idegeinek. S a fiú bűnbánó érzéseibe önvád is vegyült már. Soha nem kérdezte komolyan: hogyan él az anyja. Elfogadta a mindig vidám levelek értesítését, hogy minden a régi mederben folyik tovább. Pedig ki tudja, hogyan kínlódta végig csak özvegysége első éveit is!

Most egyszerre megrohanta a rossz sejtése, ami nem talált el hozzá az évek menetével. A levendula illata, a csipkekendőre hajolt fehérhajú fej elébe hozta egész gyermekkorát. Akkor ez a dús haj még fekete volt és anyóka királynője volt ennek a kornak. Láthatatlan korona csillogott a fején: apja rajongó szeretetének koronája. Őt nem is lehetett másképpen elképzelni, mint szép lakásban, megfelelő személyzettel, kifogástalan környezetben... S most két szobában nyomorog... Most jut eszébe, hogy társadalmi életéről soha nem is írt...

Eszébe jutott az apja halálakor tett ígéret, amit nem felejtett el egészen soha. De éppen az tartotta vissza, hogy nem tudta biztosítani anyjának a megszokott keretet... Eleinte két szobában rendezkedett be. Hogyan is mozdíthatta volna ki anyókát úri életéből? Homályosan gyanakodott ugyan, hogy itt jóval kisebb a nyugdíj, mint Magyarországon -, de anyóka mindig megnyugtatta, ha ezt megkérdezte. Most világosan tudta, hogy a takarékbetét is elértéktelenedett... Pedig milyen elbékélten gondolt reá és igazán csak a mindennapi jövő apró akadályok tolták el idáig a hazajövését... Most meg már...

Hallgatva kavargatta a kávéját. Nem mert anyókára nézni. Fürkészve nézegetett körül és mást kérdezett, mint amit hitt:

- A ház akkor hát sokat jövedelmez, ugye anyókám?

Mintha igazolnia kellene magát, a tervbe vett hazugság helyett, hirtelen az igazságot felelte a szegény kicsi asszony:

- Mind elmegy adóba... Hidd el, Lajoskám, még ki sem telik belőle!

Aggódó arca megnyúlt, mint a gonosz csínyért kérdőre vont gyermeké. De a fiú nem látta ezt, mert Erzsi vonta magára a figyelmét. A megnyugtatóan rendes szobalány, akit éppen ezért eddig észre sem vett, most megállt az ajtóban:

- Átjöjjek reggel is, nagyságos asszonyom?

Anyóka kezében megremegett a feketekávés csésze. Végigömlött a kávé a fekete bársonyon... Ó, ez az ügyetlen leány!

Alig bírta kinyögni:

- Igen... Kérem... Ha jöhet...

Lajos most csodálkozva figyelt fel:

- Hát nem alszik itt?

- Nem... azaz... Most hazakérezett... Igen, hazaengedtem, hiszen te itt vagy... Nem félek egyedül...

Gyorsan tette hozzá, mintha későbbi kérdésekre is felelne már:

- Amúgy sem félhetek, hiszen itt laknak Róthék... Ha átkopognék, meghallanák... Nem vagyok én egyedül soha.

A fiú ajkát keserű mosolygás rángatta:

- Értem én már. Mindig egyedül vagy, anyókám.

Újra lehajolt, hogy megcsókolja anyja ölében remegő kezét. Így vette észre a bársonyon megülő kávécseppeket.

- Anyókám, leöntötted magad... Várj kedves, kiveszek valamit, hogy átöltözhess.

Átlépett a hálószobába. Felcsavarta a villanyt. A jól ismert garderobe-hoz lépett, amely a fél falat elfedve őrizgette az anyóka levendula illatú szép ruháit. Az utána sikoltott könyörgő hívásra nem hallgatva, kitárta az ajtót. És megdöbbenve esett le a keze.

A hatalmas szekrényben alig volt valami. Hogy reszkető kezével beletapogatott, hamarosan fel is mérte, mit tartalmaz: jól ismert, divatjamúlt ruhákat, egy kopott bundát, egészen olcsó kis karton nyári ruhát és egy zsírszagú barchetpongyolát...

szeme tágra nyílott. Egyszerre látóvá változott. Tudta, hogy nincs helyén a vitrin. Érezte, hogy hiányzanak a szőnyegek. Az ebédlőszekrénybe nem is mert volna benézni, nehogy látnia kelljen a tátongó ürességet. Világosan értette most már: mit jelent az, mikor a bútorostól együtt kiadott szobák ellenére is sok minden hiányzik a megmaradott lakásrészből!

Távolból a maga hangját hallotta, mintha egy még ki nem talált készülék felfogta volna az űrben kerengő, rég elhangzott ígéretet:

- Drága anyókám, ha kényelmes lakásom lesz, érted jövök és elviszlek.

Most már van kényelmes lakása. Berendezve várja az asszonyi szív napsütését. S ő már meg is ígérte valakinek, hogy elviszi oda. De az nem anyóka volt... Csakhogy ő nemrég mást csalogatott vele: - Most már be van rendezve a lakásom... Erre sem kell várnunk.

A hűvös barna lány végre megígérte, hogy hozzámegy. Akkor úgy ujjongott a szíve ettől a gondolattól, hogy nem jutott tudatáig, amit az ígéretéhez toldott:

- Majd átformálom én azt a lakást az én ízlésem szerint... Szerencse, hogy nincs Pesten az anyja... Én nem bírnék együtt élni még a magam anyjával sem.

Annál inkább hallotta most ezt... Egy pillanatig úgy érezte, hogy ebbe belekapaszkodnia, menekülnie kellene attól, akit hosszú idő alatt tudott csak menyasszonyává tennie. Mit várhat ilyen leánytól, akit talán csak az otthona megunása kényszerít bele a házasságba?... Itt van anyóka... Az ő kifogyhatatlan gyöngédsége elfelejteti a váltás okozta szomorúságot... És talán valamikor... Talán egyszer majd akad valaki, aki hálásan fogadja, ha őt is megsimogatja ez az áldott anyakéz...

Anyóka kint várt, megérezte, hogy fiának mindent elmondott a megürült szekrény... Vívódások borzongtak át rajta: Vajon haragszik-e Lajos? Talán nem, hiszen heves természete már elárulta volna ezt. De akkor meg... Istenem -, akkor meg!

Keskeny keze elbújt a csipkegallér alá, hogy hideg érintésével csillapítsa a torkában lüktető izgalmat. Anyai megérzése előre száguldott. Lajoska önvádat érez... Szegény, szegény Lajoska, hiszen nem oka semminek. Oka csak ez a rohanó élet, amely gátat épít a szerető szívek közé... És oka az ő hallgatása, a büszkesége, amely főképpen a fia előtt nem tudta kimondani azt az egy kis szót: Segíts rajtam!

Hogy a másik szobából felzokogásra emlékeztető hangot hallott, esztelen reménykedés tört reá... Istenem, hátha.. Hátha nem engedi többé egyedül élni a fia. Hátha megszabadítja innen, ahol még elárvultabb egy szegény, özvegy asszony, mint bárhol másutt a világon... Hátha beváltja az ígéretét: Hiszen mindig szótartó volt gyermekkorában is... Persze, hogy így lesz. Érte jött, viszi magával és megszűnnek a rettegésben eltöltött éjszakák és a holnap komor gondjai...

Lajos éppen most jutott el odáig, hogy kimenjen anyjához és kimondja a megváltó szót. Erősen akarta, hogy folytatódjék az, ami gyermekkorában félben maradt, mintha nem is töltötte volna ki az elmúlt éveket a férfivá érésén kívül a most teljesedésig érő, reménytelen szerelem.

Indult, hogy behúzza maga előtt az eltervezett jövő ajtaját. S akkor mintha megragadta volna valaki a láthatatlan kilincset. Keskeny fehér kéz két erélyes rántással még szélesebbre tárta előtte az ajtót. Ott állt előtte a büszke leány, hűvösen, de mindent ígérő titokzatos mosollyal. A két fehér kéz előre lendült. Felkúszott a vállán és hirtelen, váratlan szorítással összekulcsolódott a nyakán. Ott érezte száján újra azt a vad csókot, ami annyira meglepte, sőt meg is ijesztette. És hallotta a váratlan ígéretet:

- Azt hiszem, nagyon foglak szeretni...

Anyóka még mindig várt. Összeroskadva ült karosszékében. És Lajos felhördülve rohant ki hozzá. Kétféle érzés között tépelődött a szíve. De a réginél, a kezdettől fogva valónál erősebb volt az új.

Ölbe kapta a törékeny asszonyt. Ringatta, babusgatta, mint vele tette kicsiny korában az anyja. Fejét ráhajtotta a hűséges anyaszívre. Hallotta reménykedő dobogását. És mégis azt mondta, amit távolba néző szeme a csókot ígérő piros szájról ellesett:

- Anyókám... Kicsi anyókám... Itt hagyott téged gondban-bajban a te rossz fiad... De ne félj! Ezután minden másképp lesz!

A reménykedő mosolygás olyanná szépítette a hervatag arcot, mint ifjú anyasága idején volt... Lajosnak most fokozottabban kellett figyelnie a nagyvárosból idáig hangzó asszonyígérete, hogy ne kelljen néznie ezt az arcot. Mégis érezte, hogy halála órájáig látni fogja. Nemcsak így, de úgy is, amilyen most lesz... Most... Mindjárt... Az ő szavai utolsó ítéletében.

Mégis kimondta:

- Minden másképpen lesz, anyókám... Majd küldök neked, anyókám pénzt ezután. Sok, sok pénzt... Hogy folytathasd tovább a régi, szép életedet.

Anyóka szíve megtorpant. Egy pillanatig úgy érződött, hogy nem is bír újra megmozdulni. De az anyai szeretet elszántsága csak megindította... Anyóka a fia vállára rejtett arccal engedelmesen ismételgette, mintha a világon semmi más nem hiányoznék neki, csak a pénz.

- Igen, kisfiam... Folytatom... tovább... a régi... a szép életemet...


(Szabó Mária (Ottomány, 1888. október 31. - Leányfalu, 1982. június 24.) erdélyi magyar írónő.)
 
 
0 komment , kategória:  Esszék -Történetek- Novellák  
Kaffka Margit: AZ ORSÓ MELLŐL
  2011-07-27 20:25:19, szerda
 
 

FRÖHLICHNÉ KAFFKA MARGIT: AZ ORSÓ MELLŐL

A tavaszi nappal világosszürkén élte túl delét és halkan hanyatlott az este kimerültsége felé. Az öreg cseléd még mindig az edényekkel zörgött odakünn és a mosogatás profán zaja, a porcelánok fáradt csörömpölése szomorúan és siváran neszelt át a nagy, falusi szoba csendjén és betöltötte azt e fojtó és vigasztalan délutáni órák tűnődéseivel, a céltalanság és fülledt egyhangúság fantomjaival. A csipkeverő orsók fásan csörrentek össze és a pap felesége a két, ernyedt kezére könyökölt.

Mindjárt vége a mának - gondolta, és hátraszegte fejét, mert az idegei élesen, nyugtalanul feszültek a nyakszirtje fölött. Most ki vannak takarítva a szobák, amiket holnap újból söpörni kell - már elszedték az asztalt is és odaát a füstös, bőrkanapés szobában jóllakottan olvashatja Kantját a férfi, ki miatt a hétköznapok ez apró gépezete forog. És tegnap - és holnap - mindig csak így, e csendes, gyermektelen házban. Pedig lám - a fiatalság napjai ezek! Hát minden ember csak így - felhúzott óra, mely egyhangúan leberreg? Az élet! Ez a szó jutott eszébe, előbb csaknem gépesen, amíg kinézett a felleges, tavaszi égre; de aztán egyszerre sok mindenre gondolt. Mint már régen nem - mint valaha, leánykorában mindig. A távoli városokra, amiket nem ismert - ahol események loholnak, emberek örülnek, bűnhődnek és cselekszenek. Mert azt hitte, hogy ott mindez látható; hogy az élet, mint hangos kikiáltó rángatja ott szét függönyeit. Mindig falun élt és elpihent, beletörődött asszonylelkében sohasem aludt ki egészen a lappangó nyugtalanság, mely kevesellte az életet. Soha nem győződhetett meg róla, hogy sehol sem adhat többet az élet, mert nincs többje neki.

Megnyitotta egy kissé az ablakot és a március léha szellője hullámzott el a munkaasztal fölött, a fűtött szobai levegőben; édes, furcsa szél, csírázástól illatos - ama mindig ugyanaz és mindig új. Az asszony hirtelen felállt, köpenyt keresett, hogy menni fog; ki messzire a mezőkre, siető léptekkel és egészen egyedül.

A kulcsokat magához vette azért, utasította a szolgálót és tisztes méltósággal köszönt vissza az embereknek a falu utcáján. Mert nem volt különc, vagy hóbortos a pap felesége. Rendes családban nőtt, az apái szintúgy lelkészek voltak negyedízig, sokat olvastak, pipáztak és gondolkodtak; az asszonyaik pedig összefogták a gazdaságot és gyermekeket neveltek. Őt szigorú, protestáns intézetbe küldték, ismerte a versírók könyveit még leánykorában; és később, mikor férjhez ment, kihordott néhányat az uráéból is. Tétova lázongások, nyűgös disszonanciák keltek sokszor a lelkében, de egyre ritkábban később. Ha így, mint most, magános sétákra indult a határban, a parasztasszonyok utánanéztek és néha szóltak valamit egymásnak. Hogy nincs ma vasárnap, se ünnep! - rendesen ezt; de mindig volt aki ráfelelte, hogy hisz nincsen gyermeke szegénynek! Így élt a papné. Idővel a bölcseleti könyvek holt rendszereiből talált sémákat a kicsiny vakondok-világnézethez, mely mindnyájunké; éppen elég okos volt ehhez. Azt mondta: kötelesség; híven szegte fejét aprócska gondjai közé, szerette az urát, mert nem volt oka, hogy ne így legyen; közben pedig valami mintha elaludt volna benne. Néha, mikor lehunyta a szemét, úgy érezte, hogy a lelke mélyén csendesen, mélán és fehéren havazik. Az élete legtöbb napján nem tudott volna visszaemlékezni az előtte valóra; hogy mi is volt tegnap. Semmi! Főztek, takarítottak, veteményeztek a kertben és eltették a télire valót.

Kiért a faluból és az út szélén, a barázdák mellett haladt tovább. Messziről látta az erdő haloványbarna sávját és a felszántott, porhanyó rögök meleg, vörhenyes színét a hanyatló napsütésben. Ment, és a dombhát enyhe lejtője már elfödte előle a falut.

A fejét fölemelte és megrepkedett a fátyola, a hajszálai a szélben. Tágranyílt szemmel nézte az eget és a földet - ma valami olyan különös volt a levegőben - vagy a világításban. Odabenn nem lehetett ezt észrevenni, de megérezte talán. A tavasz! A föld szeplőtelen fogantatása. Valami fájó és édes, nyugtalan szívdobogás az egész - valami nagy Nincsen. Távoli hangok tisztán, élesen hallatszottak a megritkult levegőben - nyújtottan zengett a falu felől álomra kívánkozó kakasszó és a telegráfdrótok sikoltoztak. Ez a hang - milyen ziháló, lázas ujjongás. A szél!

Hirtelen, nagy rohammal jött felé, belekapaszkodott a ruháiba és mind arcába szórta a haját. Az asszony fölemelte a karjait, a kalapját levette, a köpenyéhez tűzte és födetlen fővel, összefogott ruhával, szél ellen szaladt tovább. Az ajka szétnyílt - egyszer kiáltott, fojtottan és egészen különösen: és elámult; hogyan jöhetett őtőle ez a hang, belseje micsoda rejtekéből? A torkát még szorongatta valami - különös, jóleső lüktetéssel. Sietett, és lekerült egészen a lejtőn, le az útra. A nyugati égen egy nagy, lilavörös fellegszörny vonszolta át sietve groteszk, iromba testét; óriási tagjait sebbel-lobbal kapkodta maga után, de azért egy tömegben maradt és élesen, sötétlőn húzódott a hanyatló nap arca elé. Azontúl rohamosan kezdett nőni az alkony.

A domb aljában csendesebb volt a szél - az asszony hátraszegte a fejét, lassabban ment és gondolatok lebbentek át a lelkén - alig érintve. A leánykorára gondolt, a régi álmaira még az internátusban; egy műkedvelő előadásra, ahol ő is játszott és énekelt - és megtapsolták. Egy feketehajú, nem nagyon ügyes diákra, aki szerette őt és azóta híres ember lett. Meg hogy diakonissza is akart lenni egyszer. És az ifjúság lihegő illata mindezeken. Milyen régen volt, milyen rég. És azóta - kilenc éve már, hogy minden egyforma, itt ő a tiszteletesné -, az ura jó ember, szeretik és talán esperes lesz mihamar. Ő a tiszteletesné - itt jó nép lakik -, a háztartása mindig rendben - és ő nemsokára harminc éves. Már meghalt az édesanyja is.

Egyszerre megállott és nem tudta miért. A lábai előtt egy fehér ösvény ijedten kanyarodott oldalvást - az erdőnek tartott, ám elveszett a távolság homályában. De nem - valami eszébe jutott az előbb. Igen, a közelmúltból, egy idegen ember. De hiszen alig jelent valamit. Nyár végén került ide a városból, körorvos volt, mindig egyedül élt és az arcára kicsiny, éles barázdákat rajzolt a férfikor. Semmi különös nem volt rajta. Az asszony megnézte őt és látta, hogy annyi mással össze tudná téveszteni; nézte, mint egy könyv szürke fedelét, vagy ahogy az eget és a füvet nézik falun, rendes, robotos munkaidőben. Aztán sokat eljárt hozzájuk - hisz máshova nem is mehetett - hármas tarokkot játszottak, de az ura mostanság sokat utazott - két más faluja volt - és rendesen ünnepnapokon. Vagy presbiteri gyűlésbe ment, hosszabb időre. A doktor jött és ők beszélgettek - jószívvel, emberesen - a férfi a városból jött és az asszony olvasott egyet s mást. Aztán tőle kapott könyveket, egészen másokat - levésről és fejlődésről szólót - a kifejezések és az ábrák kivált megzavarták eleintén és foglalkoztatták - de a férfi szóbahozta, komolyan magyarázott egyet-mást és az asszony előtt feltárult ez új vonatkozása, ez ok nélkül elrejtett kulcsa és összefüggése minden olvasmánynak és tapasztalásnak. Csakhamar természetesnek találta és örült neki, hogy többet tud az életről; hisz már sok éve asszony volt, józanfejű, egészséges, és az érzékei aludtak, vagy föl sem ébredtek. Egyszer szóba került, hogy miért nincs gyermeke, és az orvos mondott valamit az uráról. Nem haragudott érte - hisz ebbe már régen belenyugodott és az ura nem vádolta őt meddőséggel soha.

Ez még mind a tél elején volt - milyen különös! Az a különös, hogy ez most egyszerre mind az eszébe téved - és ilyen elevenen. Hogy most történésnek látja azt, ami történt, holott akkor azok a napok egészen a többi hétköznaphoz voltak hasonlók - és olyan váratlanul, olyan értelmetlenül jött az egész. Egyszer egy téli estén, az ura pipafüstös, kandallós szobájában ültek, a lámpa nem égett még és kívül nagy volt a köd. Akkor döbbent meg először a férfi hangjától, mely töredezett volt, csaknem elfulladt néhol a ritkuló, közömbös szavakon. Ám ő nem értett ehhez - az elakadó beszéd, a hosszú, lüktető hallgatások nyelvét rég elfeledte, meg se tanulta tán. Arra szisszent csak föl, amikor a férfi száraz, kemény ujjai a szenvedély brutalitásával markoltak a vállába, ahogy megrázta görcsösen, ahogy látta a homályban föléje hajolni a megdagadt inú arcot, az eres, redős homlokot és sütni érezte a lihegést, amely a szavaival arcába csapott. - "Hát mit akar - ébredjen! Hát nem látja, nem érzi - hogy mióta már?" Csúnya volt ebben a percben a férfi, úgy látta - félelmes, de értelmetlen és idegenszerű. Nem, ő nem érezte, ő nem tudta, ő aludt. És meglepődése, őszinte ámulata lehűtőbb volt e percben, mint a legsértőbb méltatlankodás, a legvadabb harag. A férfi megértette. Egy percig szédülve állt előtte a homályban, azután ment, nem várva lámpagyújtást. Hetekig nem ment hozzájuk - később el kellett utaznia a járáskórház ügyében - újév napján jött délelőtt, néhány percre - és azóta vagy kétszer - rövid időre ha a pap otthon volt; és az asszony nem ment be hozzájuk ilyenkor. Alig köszöntötték egymást. Ösztönből csak, kényelemből kerülte az asszony - mert az érzésében nem vált jelentőssé az utóbbi hetekben sem az egész; nagynéha gondolt rá gyöngén feszélyező kedvetlenséggel. És most - a tavaszban, a szélben, az estében, ahogy kijött az orsók mellől és végigszaladt az úton, a szántás illatos rögei mellett - valamit keresett, egy gondolatot - és ezt találta. Nyilván - nem jelent számára semmit az ember - de a szavak, amiket mondott, az élet igéi voltak, a szenvedélyé. És valami történet volt ez - olyas, amiből az emlékek lesznek, ha az ember megöregszik. Milyen kár, hogy mindez oly közelből szól hozzá és annyira valóság!

Még egyre haladt a szürkületben. Alig vette észre, milyen messzire jutott, vitte előre a lépések összefüggő, könnyű ritmusa - néha a szemét is lehunyta félig és egy pillanatban sajátságos ötlete támadt. Ha itt lenne most ő - az orvos - csak jönne vele az úton, belekapaszkodva a karjába, párhuzamos ütemű járással - és beszélne; nem úgy mint akkor, zihálva, követelőn, érdes lihegéssel - de valahogy másképp. Ahogy most elgondolja - puhán, szelíden, okosan, mint egy kisgyerekhez - lágyan rezgő érzelmességgel. És képzeletében tisztán hallott csendülni egy soha nem ismert, gyöngéden érces férfibaritont, amit leánykorában teremtett tétova és gyönyörködő álmodozása lefekvés után. Óh - ez a mai nap olyan különös - ha most itt volna valaki - talán a doktor.

Hirtelen megállt, ösztönszerű ijedtséggel és visszahőkölt. A lába valami puha és rugalmas tömegbe ütődött, lehajolt hozzá és borzongás futott végig a gerincén. Pedig csak egy kicsiny állati hulla feküdt ott - egy sárgásbarna szőrű, fiatal kutyáé, félig elfödve a tavalyi avartól, amelynek gazát föléje szórta a szél. Lehajolt hozzá, hogy jól megnézze, mert nem akart félni tőle. Már oszlásnak indult - kitépett, szertehullott szőrcsomói elvegyültek az aszott levelek és gallyak színével - a fiatal test meghorpadt, csak mint egy nyugalmas, enyhe félrelief emelkedett ki a tavaszi föld illatos, ázott göröngyei közül. Szagát gyöngéden elterelte a szél - a feloszlás foltjai, a csonka fej, a laza tagok - mindez beleveszett a környezet enyhe harmóniájába, az este növekvő sötétjébe. Már csak sejteni lehetett - egyre sűrűbb lett a homály. Ki tudja, milyen régóta feküdt itt a tél jeges takarója alatt, szelíden, mint egy elhervadt kis levél. Szép volt.

Csak most vette észre, milyen régóta áll itt, a hosszú járástól zsibbadtan és érthetetlen módon lebilincselve. Már teljes volt a sötétség - későre járhatott és ő nagyon messzire került a falutól. Felegyenesedett és egész közelben, néhány lépésnyire látta az erdőt, a levéltelen gallyak sötétjét. Ah - hisz ez már a vasúti töltés lejtője, a széles árok - és túl rajta a furcsa, rejtélyes kalyibák, amikben az idegen, kubikos munkások laktak. Igen - mindjárt jöttek, mikor elolvadt a hó - már két hete ásnak itt és - valóban, a tanyáik üres, leszerelt lécváza áll csak - menni készülnek tovább. Most messze, a sínek mentén gyúlt ki zölden egy jelzőlámpás - sötét este volt.

Legfőbb ideje indulni - sietve haza. Még mindig ott állt a sötétben, lábai előtt a kicsi tetem - már tett is egy lépést, de visszafordult. Egy gondolatot elkezdett volt, azt be akarta fejezni; valamit arról, amit egyszer a doktorral beszéltek, hogy milyen egyszerű a halál. Még egyszer lehajolt, egészen közel, hogy lát-e valamit a sötétben; letörte egy kóró felső ízét és a végével óvatosan, kíváncsian és elmerülve érintette a kis hulla szőrt. Akkor valami hirtelen, erős zörrenésre az erdőalj cserjéiből rémülten rezzent fel és kiejtette kezéből a fácskát.

A következő percben egyetlen, állati erejű rándítás egyenesítette fel, és kényszerítette, hogy derékban hátrahajoljon. Sikoltás tört elő a torkán, de csak gyönge hördüléssé tompult, és visszacsuklott. Az agya, ítélete vesztegelt, de iszonyúan átvonaglott a teste a rémülettől és fájdalomtól. Egy lökés erejétől a földön feküdt. Egy arc rémlett föléje hajolva a sötétben, fekete árnyékfoltokból előtűnő lapos, baromi sziluett - két alig mozgó, bárgyú, de pokoli tűzben égő szatírszem. Az asszony levegő után kapott, alkohol és verejték otromba párái csaptak arcába és ő végre kiáltott, eszelősen, rázkódva és vergődve a rettenetes karok között. Félöntudata felrettent, menekvést keresett, mint a gyöngébb állat, és körmeit belemélyesztette a tüskés, durva arcbőrbe. Egy ütést érzett a homlokán, majd a vállán egyet - a fájdalma éles volt, bár nem túl erős, de akkor a félelemtől behunyta szemét. Még érezte, hogy néhány lépésnyire továbbvonszolják a szélső bokrok felé -

Föleszmélt - körülötte éjszakai sötétség és minden tagjában dermedés. A halál - hogy milyen egyszerű - gondolta, és megint lehunyta a szemét. És akkor lassan, otromba, súlyos valószerűséggel, de még csak mint egyszerű tény emléke nyert alakot a tudatában az, ami vele történt. De mintha valaki mással történt volna - még nem érzett és nem ítélt. Megmozdult - egyszerre érezte az éj hidegét és a fogai vacogva verődtek össze. Akkor felült a földön, szétnézett; görcsös hirtelenséggel födte el mindkét kézzel az arcát és az undortól, a félelemtől hangosan sírni kezdett.

Percek teltek - egy szekér zaja hallatszott az úton, egyre közeledő zörgéssel. Nem - urasági fogat lehet és a falu felé tart -, mindjárt fölér a lejtőn és láthatóvá lesz a töltés mögött. Az asszony fel akart állni és képtelen volt rá - térdre emelkedett és éles erőfeszítéssel torkaszakadtából kiáltott. A kocsis megállította a lovakat és a hang iránt fordult a sötétben. Az asszony újra kiáltott, és most, úgy látszik, megismerte a hangját; leugrott a bakról és pár lépéssel a közelben termett. Oh - az orvos kocsisa volt.

- Hol, merre? Igen, itt! Oh, a tiszteletes asszony! Hát mi lelte, bántotta valaki? Tessen csak belémkarolni! Talán valaki ráijesztett? Az imént láttam egy embert az erdő szögében - a fák alól bújt ki - a taljánok közül volt. Az átkozottak, tolvajok, csakhogy már mennek! Talán attól ijedt meg a tiszteletes asszony, vagy bántotta? Uram őrizz - hm, hm!

Nem felelt, alig támolygott. Már benn ült a kocsiban és az szaladt vele - haza. A felhős ég sötétjéhez emelte a fejét és a könnyes, dúlt arcába fájón metszett bele a megélesedett szél. Mi történik most - gondolta. Haza kell mennie?

Tisztuló eszmélete kereste önmagát - az asszonyt, aki ma elindult hazulról, az orsók mellől szeszélyes kicsi sétára a tavaszban. Az asszony, aki kevesellte az életet. Dehát mi történt valóban? Megreszketett egész testében és látta a rettenetes, állatian dúlt arcot, a dülledt, égő szatírszemeket. Iszonyú! Lázas forróság ömlött végig az arcát és a homlokán, és az ajka cserepes lett a szélben. Az az arc - igen! Vagy egy másik - a füstös, homályos szobában, a dülledt izmok és eres, redős homlok - a tüzesen lehelő szavak, amikor azt kérdezte, hogy mit akar, miért nem ébred. És megragadta és megrázta görcsösen a vállát. De nem - az más volt. Akkor nem ébredt fel.

És most szalad a szekér és hazaviszi őt. Dehát mi változott meg? Egy semmi - egy villámló véletlen, amely leszakadt rá őrjítően idegenül és irtózatosan. Most már nem az, aki volt? Egy pillanat elszakíthat az előbbi létünktől, az énünk, a jelenünk ezer kapcsolatától. Most már mindörökre megtörtént - a szenny, a gyalázat.

Kutyák ugattak a szekér előtt és a falu szélső háza látszott. Az asszony végigsimított a homlokán és most egyszerre ijesztő részletességgel, világosan látta a történteket. Ez a kocsis talán sejti - ez nem bizonyos -, de ki tudhatja! Ő az egyetlen, de talán elmeséli az esetet a faluban. Találgatni fognak - és ő a tiszteletesné. Az orvos kocsisa az egyetlen, akitől félhet. De hátha - nem, nem - ez rettenetes! Az orvos mondott valamit egyszer az uráról. És hogy ő, az asszony, nem volna meddő. Nem, akkor meghal, akkor meg kell halnia. Bár vannak eszközök - orvosszerek - oh, milyen galád, milyen nyomorult gondolatok ezek! Az ő tiszta, nyugodt lénye, a csendes paplak, az orsók, - Isten!

Egy ámbitusról valaki rákiáltott a kocsisra, megálltak - az orvos háza volt ez. Baj van! - hangzott a bakról - és a háziúr hajadonfőtt lépett ki a kapun. Az asszony látta, amint sietve szót vált a legénnyel, de semmit sem hallott a szélben. Az orvos gyors kézzel emelte ki a kocsilámpát és hátralépett az üléshez.

- Mi történt? Nincs baj ugye semmi? Szóljon, az Istenért!

Most hirtelen az arcába fordult az éles lámpafény. Az orvos visszahökkent - átadta a lámpát a kocsisnak és rémülten nyújtotta felé mind a két kezét.

- De hiszen - maga beteg, mi történt, hol járt ilyen későn? Már keresték!

- Ki keresett? - kérdezte az asszony érthetetlen ijedtséggel.

- Kati, a cselédjük járt a postamesternénél, hogy nincs-e ott? Mert az urának el kellett utaznia hirtelen, sürgöny jött - és maga köszönés nélkül ment el. Hol járt? Mije fáj? Beszéljen!

Az asszony didergett - a két keze reszketett az övében. Azután hirtelen előrehajolt és görcsös, vad, eszeveszett zokogással vonaglott a férfi vállán.

- Segítsen rajtam!

Az orvos átkarolta, leemelte a kocsiról.

- Jöjjön, be kell térnie hozzám, hisz nagyon beteg. Valami csillapítót - így nem engedhetem, hisz nem áll a lábán...

Gyorsan beszélt, sokat, mintegy mentegetődzve, amíg félig ölben vitte a kapu felé. Igen - ő az orvos és az asszony beteg. Hogy reszket - és a haja az arcához ért. Az asszony vitette magát, hozzásimult, halkan, rekedten tördelte:

- Olyan borzasztó ez! Segítsen! - - -

 
 
0 komment , kategória:  Esszék -Történetek- Novellák  
Gellért Oszkár: A kendő
  2011-07-27 20:22:35, szerda
 
  GELLÉRT OSZKÁR: A KENDŐ

Lujza egyedül volt, mikor Károly, az orvos belépett. Kellett, hogy hellyel kínálja, de mindjárt beszélni kezdett, nehogy Károly megelőzze. Hogy Béla fia lent sétál a parkban Vilmával. De azért várja meg, jönnie kell már, esteledik. Hogy milyen kedves teremtés Vilma s mennyire összeszokott a két gyerek. Hogy a lány szülei ma reggel a szomszéd faluba hajtattak, valami ismerősük meglátogatására, aki most érkezett Budapestről. És rábízták estig. De már igazán ideje, hogy feljöjjenek; és idegesen az ablak felé indult.

Károly útközben megfogta a kezét. Darabosan beszélt:

- Sohasem fog nekem egy percet szánni? Ma, mikor úgy lehetne, ma sem? Milyen türelmetlen!

Az asszony szorongva felelt:

- Nem vagyok. De már esteledik és a gyerekek. Hát mondja, amit akar. Sok dolga volt ma? Sokan érkeztek? Nem tudja?

Ebben a pillanatban szerencsére Vilma futott fel a pár lépcsőn és besurrant az ajtón. Lujza véletlenül úgy állt, hogy a lány észre sem vette a háta mögött Károlyt.

- És Béla? - kérdezte az asszony ijedten.

- No most jól megtréfáltam - lihegte a lány. - A háta mögött fölkerültem, oszt' itt a folyosón a szekrény mellé elbújtam. Szegény! Majd kikiáltok utána az ablakon.

Már-már futott az ablak felé. De észrevette Károlyt.

- Kisasszony.

A lány arcát elöntötte a vér. Nagyon szégyellte magát a szelessége miatt. Kezét nyújtotta az orvosnak, de Lujzára nézett.

- Megyek, fölhívom Bélát - mondta. Úgy hitte, ezzel kell jóvátennie a hibáját.

- Ugyan kedves, majd én lekiáltok. Várjon.

Helyette Lujza ment az ablakhoz. Károly a szivarját nézte. Aztán, lopva, a lányt. Tetszett neki a zavara. Az egész lány.

De alulról fölhangzott a Béla csökönyös hangja:

- Azt hiszi, nem tudom, hogy fölment? Most csak jöjjön le értem a kisasszony. Most csak jöjjön le értem.

- De Béla!

Béla fölszólt:

- Csak hadd jöjjön le értem.

Lujza Vilmára nézett.

- No jöjjön ide neki az ablakhoz.

Vilma odament. De hallgatott. Lujza leszólt:

- Hát jössz-e most? Látja - fordult a mellette álló Vilmához - még így se jön. Bolondosom! - mondta feddőn, boldogan. - Hát menjen le érte kedves - és megsimogatta Vilma arcát.

- Ma beszélnünk kell. Kell - mondotta Károly gyorsan, mikor Vilma kiment.

- Nem, ma ne - kérlelte az asszony. - Hol? Hiszen nem lehet - tette hozzá.

- Nos, megvan még az orrocskája? - kérdezte Béla Vilmától, akit kézen vezetve hozott a szobába. - Idegenek! Mi közünk velük? Nekem az egész világ - megcsókolta az anyja kezét, közben az orvosra nézett - idegen.

Az anyja meglátta a tekintetét és kétségbeesetten kérdezgette önmagát: észrevett volna valamit? Pár nap óta különösen dühös pillantásai vannak Károly számára. Pedig nincs oka, még nincs oka, még. Holnap? Ma este? A fia csak előrelátó. Tehát félti őt.

Károly fölállt, bement Bélával a másik szobába, de hamar végzett az esti utasításaival. A következő percben már kijöttek.

Az orvos menni készült.

Vilma, aki előbb leült és Lujza biztatgatására, hogy a szülei úgyis átküldenek érte, ha megjönnek, a kalapját is letette: most fölállt. Egyszerre menni akart ő is.

- Nagyon késő lesz.

És valami húzta, hogy Károllyal együtt menjen, hogy elvigye ezt az embert innen, magával, egyszer s mindenkorra. Úgyis a villájuk mellett megy el, ha hazamegy. Vilma hirtelen bátor lett és nem röstellte kimondani, még mosolygott is hozzá:

- És a doktor úr arrafelé jön.

Károly ekkor, mert éppen az asszony mellett állt, titokban megszorította a kezét. Aztán nyíltan, egyenesen feléje fordult:

- Asszonyom, azt mondta előbb, erős főfájása van és hogy szeretne kissé a levegőre menni.

Lujza vontatva, de biztosan felelt:

- Igen. - S a lányhoz fordult hirtelen. - És majd megnézem, hogy odahaza vannak-e már a szülei. Addig -

- Itt marad - mondta gyorsan Béla és kivette Vilma kezéből a kalapot.

Búcsúztak. Lujza ígérte, hogy pár perc múlva visszatér. A két gyerek egyedül maradt.

- Fél tőlem? - kérdezte mohón Béla. Feleletet nem várt és folytatta: - Adja ide azt a szűzmáriát.

Vilma felvetette a fejét.

- Minek? Nem adom.

Béla szemében meglobbant egy haragos láng.

- Úgy látszik, azért ragaszkodik hozzá olyan nagyon, mert a doktor ment érte a tombolán. Szégyellje magát!

A lány egy pillanatig zabozott, aztán leszakította a joujout a karperecéről és az asztalra dobta. A joujou a földre gurult.

- Itt van.

Béla utánanyúlt.

- Csókolja meg, hiszen a doktor ment érte a tombolán. Drága nyeremény. Csókolja meg.

- Hagyjon, hagyjon. Én nem maradok magával egy percet sem.

Béla visszarántotta az ajtóból.

- Csókolja meg.

- Durva.

- Nekem adja?

- Nem! Nem való ilyen pogány kezekbe.

- Akkor csókolja meg és én visszaadom.

- Nem.

- És én is megcsókolom. Jó? - ezt szomorúan, már minden gúny nélkül mondta a fiú.

- Nem kell - felelt konokul a lány.

Béla elengedte a kezét. A pamlagra vetette magát és sírt.

- Maga szereti őt, látom, szereti.

Vilma szemöldöke hirtelen megrándult. Odament a fiúhoz és megsimogatta a karját.

- Maga igazán beteg. - És ebben már volt valami gúny.

Béla legalább úgy érezte. Felugrott.

- Tudom, tudom! Ezért is szereti őt! Ő egészséges s méghozzá: Aeskuláp papja! Az!

- Megint bolond - csitította Vilma. - Hát mit akar tőlem?

Béla a földre nézett, úgy ismételgette:

- Maga beteg. Beteg. Tudom. - Fölvetette a fejét és kiabált:

- Hát nem jobb, ha tudom, mint ha titkolnák előttem és titkolnám magam előtt?

- Ugyan Béla, legyen esze.

- Beteg. Igen. Amennyire maga. - Megrázta a lányt. - Maga! Érti!?

Vilma mosolygott:

- Igen no, csak csillapodjék.

- Mosolyog. Nem tudja. Titkolják előtte. Hát nem látja?!

Hadart:

- Körül mindenki, egytől egyig, ezen a fürdőn, ahová mást nem is hoznak, csak aki... Hát nem látja? Hát sohase nézett még körül, maga körül, itt van, maga is itt van, itt van.

Megnyugvással nagyot lélegzett:

- Itthon van.

Vilma összeborzongott. A hangja elcsuklott.

- Béla... nem, hazugság... ez...

- Beteg vagy.

A lány eltakarta a szemét.

- Nem, nem!

- Olyan beteg vagy. Olyan. És meg fogsz halni. Mint én.

A lány sikoltott.

- Soha!

- Éppen úgy, mint én.

A lány az ablakhoz támolygott.

- A doktort! Meg akarom tudni. - Kétségbeesetten rágta az ujjait. - Meg akarok tudni mindent! Mindent!

Béla lassan hozzáment, lefogta a kezeit és kinézett az ablakon.

Vilma már őrjöngött.

- Meg fogok esküdni neki, hogy nem teszek kárt magamban. Csak mondja meg, mondja meg! Bizonyosat akarok tudni, bizonyosat kell tudni... hisz ez így: iszonyú!

- Nem látom, nincs a parkban - mondta Béla. Már sajnálta a lányt. A kegyetlenkedő hajlama lelohadt.

- De igen. Ott vannak, együtt még - kiáltotta a lány és tényleg: a fák között most látható lett Lujza és Károly alakja.

- Nem látom - mondta újra Béla.

- Ó, látja maga jól, csak nem akarja!

Béla elfordult az ablaktól. Csöndesen könyörgött:

- Vilma.

- Hiszen látja őket, hát mért nem néz oda? Nem néz oda?

- Vilma.

- Átölelte! mostan átölelte és maga nem néz oda?

- Vilma! Rám nézzen. Rám nézzen. - Elrántotta az ablaktól. - Rám.

- Én meg akarom tudni - mondta a lány, de a hangját valami szörnyű csalódás egészen szárazzá tette. - Bizonyosat akarok.

- Azt hiszi talán, ő megmondaná az igazat? Ő se különb. Ő is hazudik nekünk. Mindenki hazudik nekünk.

Magával vonta a pamlagra a lányt.

- Bizonyosat? Hát van-e nagyobb bizonyosság, mint a halál?

A lány dermedten szólt:

- Isten! Ó édes jó Isten - és a feje aláhanyatlott.

- Addig, addig, nem tudna szeretni legalább addig? Vilma, ha összeesküdnénk ellene, mi ketten?

- Vezessen le - lehelte a lány, de arra sem volt képes, hogy fölálljon.

Béla elébeült a szőnyegre.

- Most a kert túlsó végén járhatnak, hadd higgyék, hogy már lementünk... Lecsavarom a lámpát, még fel találnak jönni és maga sír...

Felállt. A lány kérlelte:

- Nem... nem engedem Béla.

De Béla indult, visszanézett, aztán lecsavarta a lámpát.

- Legalább azt hiszik, hogy lementünk. Így.

Visszament a lányhoz, újra elébeült és a fejét az ölébe ejtette.

- Szereti a sötétet?

- Béla, engedjen.

- Milyen jó, mikor a vonalak nem élesek, nincsenek is vonalak... ez a homály, ez a feketeség, milyen jó, ugye? Mikor nincs korai ránc az arcon meg kiálló ér, ugye? Most nem lát, most csak a karom szorítását érzi... erős még, elég erős - boldogan mondta - érzi-e, hogy milyen erős még?

- Az istenért, Béla.

- Itt a szemébe süt valami kerti lámpa fénye...

Végigsimította ott; felállt és az ablakhoz ment. Leeresztette a függönyt.

- Így, most egészen sötét van.

Tapogatózva visszaindult, de megbotlott.

- Vilma! nincsen itt, hol van?

Megkapta a lány kezét.

- Vilmám!

A lány ellenállt, ki akarta szakítani magát.

- Összekiabálom a házat, engedjen!

De a fiú hozzáomlott.

- Méreg a tied is, az enyém is. Az ajkad.

Megcsókolta.

- Nem, nem láttál, ugye? Daliának láttál ugye? Kis mindenségem, hol a kezed, a kezed? A kezed.

Köhögési roham fogta el s a következő pillanatban ömlött belőle a vér. Fulladozva mondta:

- A lámpát! Csavarja fel a lámpát! Megfúlok így a sötétben, lámpát, segítség!

- Nem látom, merre van - mondta a lány és egészen elalélt.

Most léptek hallatszottak. Aztán tompított beszélgetés az ablak alatt.

- Fönt sötét van. Úgy látszik, utánunk jöttek. Pedig az este hűvös. Nem fázik?

- Bélának biztosan volt esze, hogy felöltőt vegyen. De a lány: egy kis vékony ruhában...

- Neki kevésbé árthat.

- Úgy gondolja?

- Mindössze vérszegény.

- És fiatal, ugye?

- Nem azért, de maga is megfázhatik...

- Pedig én azt hittem, hogy a lány is.

- Semmi esetre sem. Miből hitte?

- Ezen a fürdőn...

- Nem. Épp olyan kevéssé, mint például én.

- Pedig én azt hittem...

- Hát ne őt féltse, hanem siessen és hozzon le egy kendőt magának.

- De nagyon öreg lehetek! hogy úgy félt... Én nem fázom.

- Hiszen reszket.

- Semmi... De mondja igazán, az a lány...

- Nem, nem, ha mondom. Kutyabaja!

- Pedig én azt hittem.

- Hát menjen már a kendőjéért. Akarom.

- Megvár?

- Természetesen.

Most kopogás hallatszott a lépcsőkön. A következő percben Lujza benyitott.

Felcsavarta a lámpát és anélkül, hogy körülnézett volna, a szekrénybe nyúlt. Kivette a kendőjét.

Mikor magára akarta vetni, akkor hirtelen megfordult. Meglátta Bélát a földön.

Hozzárohant és sikoltva esett melléje.

- Fiacskám, fiacskám, mi történt?

A sikoltásra Károly felfutott és Vilma kinyitotta a szemét. Mikor az orvost meglátta, térden kúszott hozzá és a kezét könyörögve nyújtogatta feléje. Károly szelíden eltolta, Béla mellé térdelt, kigombolta a fiú kabátját és intett Lujzának. Ketten fölfogták és lassan a pamlagra fektették.

A fiú eszméletre tért. Megismerte Károlyt és az anyját. Aztán mintha keresett volna még valakit. És mikor meglátta Vilmát Károly lábai előtt, minden erejét összeszedte. A ráhajoló két ember nyakát körülölelte. Meg akarta magának tartani a lányt. Meg kell, hogy tartsák neki a lányt. És hálásan nézett a két emberre. Segítsenek neki. Egymáshoz tolta a két ember fejét.

Károly az ajtóhoz sietett, kikiáltott a szobalánynak és rábízta Vilmát. Kísérje haza. Az asztalon meglátta a kendőt, amit Lujza kikészített magának. Gyorsan rádobta a lány vállára.

 
 
0 komment , kategória:  Esszék -Történetek- Novellák  
Fáy András: A vén fa kérése
  2011-07-26 10:16:44, kedd
 
 




Fáy András: A vén fa kérése

A régi francia kertészi mételyes ízlés korában egy vén fa a versailles-i kertben nyíratni kívánt.
- Vén vagy már te olló alá! - mond a kertész neki. - Majd neheztel szavaiért a félig tuskó.
- Engede vágyának a nyíró, s formákra csonkította gallyait. De ím, a fonnyadt erekből
vissza­húzódtak az életnedvek, a számos sebeket nem bírták pótolgatni a korhadó tövek,
s a vén hiú még azon nyáron kiszáradt.

Őszbe csavarodott szerelmesek! hagyjátok már a hódítás mezejét fiaitoknak és leányitoknak;
s inkább azoknak bohóságaikat kacagjátok, mint a magatokéit kacagtassátok.
 
 
0 komment , kategória:  Esszék -Történetek- Novellák  
A kéz öt ujja
  2011-05-07 16:49:01, szombat
 
  Aloysius Bertrand : A kéz öt ujja

Tisztességes család,
közülük senki sem ment csődbe
és nem is akasztottak fel senkit.
Jean de Nivelle rokonsága.

A hüvelykujj testes, flamand kocsmáros, vaskos és csúfondáros humorával ajtajában pipázik, ő a márciusi dupla sör tanítómestere.

Mutatóujj a felesége, száraz, hatalmas, mint a tengeri csuka, már hajnal óta csépeli a szolgálót, akire féltékeny, és simogatja a flaskát, amelybe szerelmes.

Középső ujj a fiuk, bárddal durvára lenagyolva, katona lenne, ha nem volna kocsmáros, és ló volna, ha nem lenne ember.

Gyűrűsujj a lányuk, az ügyes és ingerlő Zerbína, aki csipkét ad el a hölgyeknek és nem ad el mosolyt a lovagoknak.

Kisujj a család Benjaminja, sírós kölyök, lóg mindig az anyja kötényén, mint csöppség egy óriás szoknyáján.

A kéz öt ujja a legcsodálatosabb ötszirmú viola, mely valaha is díszítette nemes Harlem város virágoskertjét.

ford: Novotny Gergely
 
 
0 komment , kategória:  Esszék -Történetek- Novellák  
     1/3 oldal   Bejegyzések száma: 23 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 75 db bejegyzés
e év: 2070 db bejegyzés
Összes: 54820 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 726
  • e Hét: 14335
  • e Hónap: 43310
  • e Év: 815651
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.